“Hogy megismerjem Őt” (Radu Gavriluț)

PDF-ben letölthető: “Hogy megismerjem Őt”

Elhangzott: 2017. január 22-én

Filippi 3, 8-10: „Sőt, annakfelette most is kárnak ítélek mindent az én Uram, Jézus Krisztus ismeretének gazdagsága miatt, akiért mindent kárba veszni hagytam és szemétnek ítélek, hogy a Krisztust megnyerjem. Hogy találtassam Őbenne, mint akinek nincs saját igazságom a törvényből, hanem van igazságom a Krisztusban való hit által, Istentől való igazságom a hit alapján. Hogy megismerjem Őt és az Ő feltámadásának erejét, és az Ő szenvedéseiben való részesülésemet, hasonlóvá lévén az Ő halálához.”

Nagyon örülök, hogy itt lehetek. Imádkoztam azért, hogy az Úr adjon valami mondanivalót ma délelőttre, és ez az üzenet a következőképpen született meg. Meglátogatott engem valaki, és panaszkodott az unokaöccsére, aki szintén hívő ember volt. Arról kezdett beszélni, hogy milyen életvitelt folytat az unokaöcs, és nagyon sírós hangú volt ez a beszámoló. Ezt hallgatva akkor eszembe jutottak ezek a szavak a Filippi 3-ból: „Hogy megismerjem Őt és az Ő feltámadásának erejét, és az Ő szenvedéseiben való részesülésemet, hasonlóvá lévén az Ő halálához.”

Mielőtt idejöttem, bizonyos dolgok történtek nálunk, olyan események, amelyek örömmel töltöttek el bennünket. Egy testvér kb. két évvel ezelőtt szembe fordult a többiekkel, lázadó magatartást vett föl, és különösképpen szembe fordult velem és egy másik testvérrel. Most pedig, nemrég újra visszatért az Úrhoz, és erről a visszatéréséről, megtéréséről, valamint, hogy megbánta a dolgokat, amit tett, írt egy levelet. Én úgy gondoltam erre az esetre, hogy nem vártam el tőle, hogy megalázkodjon előttem, de ez a testvér olyan levelet írt, hogy amikor megmutattam néhány testvérnek, azt mondták, nem láttak még ilyen megbánó levelet. Mindez nagy felfrissülést hozott közénk. Volt egy másik testvér is, aki előtérbe helyezte a saját, személyes ambícióit, a testvérek ellen fordult, de a múlt vasárnap ő is meghajolt az Úr előtt. Annyira nagy öröm volt közöttünk, hogy mindenki könnyezett. Én ritkán szoktam sírni, mert próbálok uralkodni magamon, de most én sem tudtam visszatartani a könnyeimet. Valami ahhoz hasonló történt, mint amiről a 126. Zsoltár beszél, „mikor visszahozta az Úr Sionnak foglyait, olyanok voltunk, mint az álmodók, akkor megtelt a szánk nevetéssel.” Úgy érzem, úgy sejtem, mintha gyorsulnának föl a dolgok, mint amikor valami készülődik.

Ez az üzenet, ami most a szívemen van, ezzel kapcsolatos. Amikor az Úrhoz jövünk, az Úr munkája meghódít bennünket. Látjuk azt, amit Ő elvégzett érettünk, látjuk azt, hogy milyen tökéletes a megváltás, és az Úr Jézus Krisztus vére megtisztít minden bűntől. A vállunkról legördül a teher, és arra ébredünk, hogy szabadok vagyunk és örvendünk az Úrnak és annak, amit tett érettünk. De sajnálatos módon, sokak számára ez válik az életcéljukká. Életük végéig csak annyit látnak, hogy mit végzett el az Úr értük, és mindig csak ez lebeg a szemük előtt, hogy mit végzett el az Úr érettük. De ha mindvégig csak ez marad a szemünk előtt, akkor hasonlókká válunk a Korintusbeli testvérekhez, ahol sok probléma volt, minden területén az életnek. De az Úr úgy munkálkodik, hogy eljön egy nap, amikor megnyílik a szemünk és meglátjuk, hogy igaz az, hogy milyen nagyszerű az Úr elvégzett munkája, de ki az, Aki elvégezte mindezt? Pálban, az élete vége felé, amikor tömlöcben volt, ez volt benne: „hogy megismerjem Őt.” Hogy ismerhetem meg Őt? Ezek vannak itt leírva: az Ő feltámadásának ereje által, az Ő szenvedéseiben való részesüléssel, és azáltal, hogy hasonlóvá tétetek az Ő halálához.

Testvérek, azt akarom elmondani most, hogy nem egyszerű dolog megismerni az Urat. Az Úr megismerése nem bibliatanulmányozás által történik, nem igemagyarázatokon keresztül. Ezek nagyon jó dolgok, de az Úr megismerése kritikus élethelyzetek által történik. „Hogy megismerd Őt.”

Visszatérve arra, amit a bevezetőben mondtam, azon gondolkodtam, ha az az unokaöcs megismerné az Urat, akkor vajon ilyen siralmas lenne a helyzet? „Hogy megismerjem Őt” – ha megismered Őt, akkor többé már nem vagy ugyanaz.

Eszembe jutott Ábrahám történetének az a része, amikor 14 év fenyítő hallgatás után az Úr megjelent Ábrahámnak, és azt mondta neki, „Én vagyok a mindenható Isten, én vagyok az, Aki mindenre elégséges. Járj az én orcám előtt és légy tökéletes.” Ezt azért mondta az Úr, mert Ábrahám nem tudott várni az Úrra. Feleségül vette Hágárt, így született meg Ismáel, és ebben az időben Ábrahám meg volt győződve, hogy Ismáel lesz az örökös fiú. De Isten azt mondta, nem Ismáel lesz az, hanem akit Sára fog szülni, ő lesz az örökös, vele fogom folytatni. Ábrahám önmagára nézett, és Sára is nagyon öreg, gyenge, mit lehet tenni? Bárha élne Ismáel teelőtted! És akkor mondta Isten, hogy „Én vagyok a mindenható Isten, az, Aki mindenre elég.”

Pál apostol elragadtatott a harmadik égig, és fölfoghatatlan kijelentésekben volt része. De valami tövis volt az ő testében. Pált többször megkövezték, megbotozták, de soha nem panaszkodott ezekre. De ez a tövis zavarta, ez valami nagyon nehéz dolog lehetett. Szó szerint úgy írja, hogy „arcul ver engem.” Nagyon fájdalmas lehetett. És ebből a nehéz helyzetből született meg a 2Korintus 12,9. „Ezért háromszor könyörögtem az Úrhoz, hogy távozzék el ez tőlem. És ezt mondá nékem: Elég néked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által végeztetik el. Nagy örömest dicsekszem azért az én erőtlenségeimmel, hogy a Krisztus ereje lakozzék bennem. Annakokáért gyönyörködöm az erőtlenségekben, bántalmazásokban, nyomorúságokban, üldöztetésekben és szorongattatásokban, Krisztusért; mert amikor erőtelen vagyok, akkor vagyok erős.”

Ha egy nehéz próbatételben vagyok, akkor éppen megfelelő helyzetben vagyok ahhoz, hogy tudjam kérni azt, hogy az Úr jelentse ki magát nekem. Csak ezen az úton tudok kiszabadulni onnan. Ez az én bizonyságtételem. Így ismerem meg az Urat, másképp nem lehet Őt megismerni. Ha nem ismerem meg az Urat azokban a helyzetekben, amelyeket a Szent Szellem előre elkészített, hogy azokon átmenjek, azokban a nehéz helyzetekben értem meg azt, hogy mit értett az alatt az Úr Jézus, hogy ÉN VAGYOK.

Zsidók 11, 6. verse: „Hit nélkül pedig lehetetlen Istennek tetszeni, mert aki Isten elé járul, hinnie kell, hogy Ő VAN, és megjutalmazza azokat, akik Őt keresik.” Hit nélkül lehetetlen Istennek tetszeni. De ez nem az a kezdeti hit, ami által először hittünk az Úrban. Hanem az a hit, ami által valaki közeledik Istenhez, és elhiszi azt, hogy Isten az a nagybetűs ÉN VAGYOK. És Ő a megjutalmazója azoknak, akik Őt keresik. Elolvashatjuk a Pál apostol által írt igeverset, és azt mondhatjuk, hogy ’hát, elég néked az én kegyelmem’, de csak akkor válik valósággá bennünk, hogyha egy ilyen nehéz helyzetben a Szent Szellem azt az igeverset nekünk adja. Nem úgy kell kérjük Istentől a világosságot, mintha a világosság valami különálló dolog lenne. Hanem azt kell kérjük, hadd ismerhessük meg Őt azokban a helyzetekben, amikben vagyunk. Elégséges Ő? Ez a hit nyer jutalmat!

A kezdeti hit egy ajándék, azért nem jár jutalom. Az a hit, ami által közeledsz Hozzá, és ami által elhiszed, hogy Ő elégséges minden helyzetben, ennek a hitnek van jutalma. És akinek az a mindenható, mindenre elégséges Isten kijelenti magát egy ilyen helyzetben, az többé nem mondja azt, hogy ’Jaj, jaj, hova jutottam?’ Hanem keresi a következő alkalmat, amikor még inkább megismerheti Őt. Ezek után, testvérek, megérthetjük azt, hogy azt mondani, hogy „Megismerjem Őt”, ezt nem könnyű kimondani, mert ez sokba kerül.

A János ev. 6. részéből említeni fogok igeverseket, ismerős ez az ige, ahol a kenyér megszaporításának csodája van leírva. A kenyér megsokasításának csodája le van írva mindegyik evangéliumban. Az, ha egy történet le van írva mind a négy evangéliumban, azt fejezi ki, hogy ez egy rendkívül fontos dolog volt. És az is figyelemreméltó, hogy a János evangéliuma nem a csoda jellegét domborítja ki a dolgoknak, hanem jelként mutatja be ezeket a történéseket. A jel valakire vagy valamire mutat. Mikor az Úr megszaporította a kenyeret, nemcsak az volt a célja, hogy jól lakjon az az éhes tömeg ott, hanem egy jelet adott, ki akarta jelenteni magát, hogy megismerjék az emberek, hogy kicsoda Ő. Kicsoda ő? Ő az emberek között volt, és az Isten Fia volt, de nem tudták róla ezt. Megsokasította a kenyeret, ettek, jól laktak, és elküldte a tanítványokat, hogy menjenek át a tó túlsó partjára. Elbocsátotta a sokaságot is, mert miután jól laktak, királlyá akarták tenni Őt. A tanítványok is ugyanazt hitték, mint a sokaság, hogy Ő lesz a király. Elbocsátotta a tanítványokat, és akkor történt az a következő jel, amikor az Úr Jézus járt a tengeren – az ötödik jel a János evangéliumában.

János ev. 6. rész, 19. vers: „Mikor azért huszonöt vagy harminc futamatnyira beevezének, megláták Jézust, amint jár a tengeren, és a hajóhoz közeledik. És megrémülének. Ő pedig monda nékik: Én vagyok, ne féljetek.”

A sokaság kétségbeesetten kereste Őt, de az Úr tudta, hogy miért keresik Őt. És az Úr Jézus beszélgetése velük abba az irányba hatott, hogy az anyagi világból, erről a területről átvigye őket a szellemi területre.

János 6, 30. vers: „Mondának neki, micsoda jelt mutatsz tehát te, hogy lássuk és higgyünk néked? Mit művelsz?” Kevéssel előtte az Úr Jézus mutatott egy jelt, de ők nem látták.

„A mi atyáink a mannát ették a pusztában, mint meg van írva: mennyei kenyeret adott enniük. Monda nékik Jézus: Bizony mondom néktek, nem Mózes adta néktek a mennyei kenyeret, hanem az én Atyám adja majd néktek az igazi mennyei kenyeret. Mert az az Istennek kenyere, amely a mennyből száll alá, és életet ad a világnak. Mondának azért néki: Uram, mindenkor add nekünk ezt a kenyeret. Jézus pedig monda nékik: Én vagyok az életnek ama kenyere. Aki hozzám jön, semmiképpen meg nem éhezik, és aki hisz bennem, meg nem szomjúhozik soha.” Aztán ez a beszélgetés tovább folytatódott, és megharagudtak Rá. És nemcsak a sokaság oszlott szét, hanem a tanítványok is elmentek. Mert ezek a tanítványok is csak annyit értettek meg, hogy ’Uram, add meg ezt nekünk, tedd meg ezt nekünk.’ Úgy gondolták, mi vagyunk a világ közepe. Amikor pedig az Úr Jézus megpróbálta Önmaga felé fordítani a figyelmüket, akkor megnehezteltek. Akkor mondták ezt: „Kemény beszéd ez, kicsoda bírja elhordozni?” A legönzőbb teremtmény az egész világon egy kisgyerek. A kisgyerek, az éjszaka közepén, nem törődve azzal, hogy a szülei mennyire fáradtak, hangosan követeli a részét. Ilyenek vagyunk, amíg gyerekek vagyunk. Senki nem bízhat ránk semmit, nincs felelősségünk, mert minden értünk kell történjen. Mindenki nekünk szolgáljon, ha nem vesznek figyelembe, akkor megbántódunk. Minden értem kell történjen, értem, értem!

A tanítványok elmentek, és az Úr Jézus azt mondta azoknak, akik ott maradtak: Érezzétek magatokat szabadnak. Nem akartok ti is elmenni? Nem tartotta vissza őket. Elengedte őket. A tékozló fiú, amikor elkérte a jussát, az öröksége részét, az atyja odaadta neki, ’Tessék.’ Elment, és bizonyos megtapasztalások után visszatért, és én hiszem azt, hogy azok után, amiket átélt, már más ember lett.

Ebből a nehéz helyzetből a tanítványokkal született meg az, amit Péter így fejez ki a 68. versben: „Uram, kihez mehetnénk? Örök életnek beszéde van tenálad. És mi elhittük és megismertük, hogy te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia.” Nekünk van valami más kiutunk, valami más menekülési útvonal? Ha van, akkor ki fogjuk próbálni. De ha mi is eljutottunk erre a következtetésre: Uram, kihez mehetnék? Csakis Tehozzád! És ez egy nagyon fontos pillanat minden hívő ember életében, amikor az ajándéktól az Ajándékozóhoz fordul, magához a Személyhez, Aki az ajándékot adja!

Befejezésül még azt szeretném elmondani, hogyha olyan élethelyzetbe kerülünk, hogy kétségbeesetten imádkozunk a szabadulásért, nem fogjuk megismerni annak a nehéz helyzetnek a célját, amíg nem imádkozunk úgy, hogy ’Uram, téged szeretnélek megismerni, itt, ebben a helyzetben.’

Nagyon súlyos influenzajárvány volt nálunk, és egy családot különösen próbára tett ez a járvány, valószínűleg máskülönben is gyengébb fizikumúak. Többször ki kellett hívni a mentőt, kórházi kezelésre szorultak, sokan, sokféle jó tanáccsal halmozták el őket. Én éppen elutaztam, és amikor hazaértem, az Úr indított, hogy látogassam meg őket. És azt mondtam nekik, járhattok a gyógyulás után, kereshettek gyógyszereket, nekem nincs kifogásom a gyógyszerek ellen, de a következőket akarom mondani, megkerestétek az Urat, hogy megkérdezzétek, a ti családotokban miért hosszabbodott meg ez az egész? Mit akar az Úr elvégezni? Csak annyi, hogy legyőzzétek a betegséget, és kész, vége legyen mindennek?

Az Úr megismerése a legfontosabb! Másképpen, más úton-módon nem lehet Őt megismerni, csak úgy, hogy a nehézségből, a próbából Hozzá kiáltok. Ez válik megtapasztalássá. Nem elmélet. Ismerhetem az összes vonatkozó igéket, tudhatok görögül, de más a gyakorlati, tapasztalati megismerés! Ez mindenki számára nyitva álló lehetőség! Amikor az Úr szólt Pálnak, számára megoldódott a tövisnek a problémája. Az Úr végezze ezt a mi életünkben is! Ő bele visz minket mindenféle megpróbáltatásba, azért, mert azt akarja, hogy Őt tapasztaljuk meg! Ő minden szükségünkre elégséges! Ámen.

Elhangzott: 2017. jan. 22.

A Szellem kardja vs. Isten igazságainak lexikális ismerete

(See English version below.)

“És a Szellem kardját, mely az Isten beszéde” (Ef 6,17)

Sok hívő tekint úgy magára, mint akinek nagyon sok ismerete van. Azt gondolják, hogy többek lehetnek, mint győztesek, ha sok igazságot ismernek – az életükben azonban mégis újra meg újra vereséget szenvednek. Habár mindent megtesznek, hogy megragadják ezeket az igazságokat, mégis tehetetlennek érzik magukat a gyakorlatban. Mert a harc idején az oly jól ismert igazságokról kiderül, hogy mindössze szalmából készült fegyverek. Sírás és sok könnyhullatás az eredmény. Lehetséges, hogy Isten igazságai rosszak, vagy valami mással van a baj? Ó, Isten azt akarja, hogy megértsük, egyedül a Szent Szellem tudja a Szellem kardját (amely Isten szava és igazsága) forgatni! Mert a hústestnek a Szellem kardját használni olyan, mint Dávidnak Saul fegyverzetét viselni, amely teljesen alkalmatlan volt a Góliát elleni küzdelemre. Habár nagyon jól ismerik az igazságot a fejükben, ezek a hívők nincsenek a Szent Szellemtől való függésben, hogy Ő tegye valósággá ezeket az igazságokat az életükben.

 Watchman Nee

 And the sword of the Spirit, which is the word of God. Ephesians 6.17.

There are many believers who regard themselves as knowing a great deal. They think they can be more than conquerors by knowing many truths. Yet they are defeated again and again in their lives. Though they try with every effort to grasp these truths, they still find themselves helpless. For in the time of battle, the truths they know so well turn out to be like weapons of straw. They weep and shed many tears. Can the truths of God be wrong, or is there something else wrong? Oh, God wants them to see that the Holy Spirit alone can wield the Sword of the Spirit (which is the word and truth of God). For the flesh to use the Sword of the Spirit is like David trying to wear Saul’s armor that was totally unfit for battling Goliath. Although they may well know the truth in their head, these people have not depended on the Holy Spirit to make such their life.

Watchman Nee

Szülés előtt mindig vajúdás van – Abonyi Sándor

Útban Kánaán felé:

keskeny út - narrow way

PDF formátumban letölthető itt: Szülés előtt mindig vajúdás van

Többször megtapasztaltam az életemben, hogy amikor Isten egy új feladattal bízott meg, egy új, egy „magasabb” szintre emelt, új és mélyebb kijelentésekkel ajándékozott meg, akkor előtte mindig egy fájdalmasan nehéz, gyötrődésekkel teli, esetenként különböző testi gyöngeségekkel vagy akár betegségekkel terhelt időszakon vitt át.

Ezek mindig a hit és az Istenben való bizalom nagy próbái voltak számomra, ami természetesen együtt járt egy önvizsgálattal is, hogy van-e valami, amiben változnom kell? Isten ilyenkor mindig teljesen le akar csupaszítani bennünket, hogy egyedül csak Tőle függjünk, és mindenért neki adjuk a dicsőséget.

Ilyenkor mindig eszembe jutott Jakab apostol bátorítása:

„Teljes örömnek tartsátok, atyámfiai, mikor különféle kísértésekbe estek, tudván, hogy a ti hiteteknek megpróbáltatása kitartást szerez. A kitartásban pedig tökéletes cselekedet legyen, hogy tökéletesek és épek legyetek minden fogyatkozás nélkül.”   (Jakab 1:2-4)

Egyik alkalommal azt tanulmányoztam hogyan vezette Isten a népét, Izraelt miután kihozta Egyiptomból…

View original post 505 további szó

Az evangélium elveszett részei – Milt Rodriguez

Forrás / Source: The Lost Elements of the Gospel

PDF-ben letölthető: Milt Rodriguez – Az evangélium elveszett részei

„Tudtotokra adom, testvéreim, hogy az evangélium, amelyet én hirdettem, nem embertől származik, mert én nem embertől vettem, nem is tanítottak rá, hanem Jézus Krisztus kinyilatkoztatásából kaptam.” (Gal 1,11-12)

Pál azt mondja itt nekünk, hogy az evangélium (örömüzenet, jó hír), amelyet ő hirdet, azon a kinyilatkoztatáson alapszik, amit Jézus Krisztustól kapott. Az tehát a kérdésem: Vajon az az evangélium, amelyet mi hallottunk, az is Jézus Krisztus kinyilatkoztatásán alapul? Vagy a tizenkilencedik század – Dwight L. Moody, Charles Finney és mások által fémjelzett – evangéliumi mozgalmain?

Ez az, amit én az evangéliumiak (evangelikálok, protestánsok) evangéliumának nevezek, és ami meglehetősen féloldalas. Annyit mond, hogy Jézus meghalt a kereszten a bűneidért, hogy neked bűnbocsánatot szerezzen, és a mennybe mehess. Ez az, amit a legtöbb újonnan született evangéliumi keresztény evangéliumként ismer. Nem lehet azonban Pál leveleit anélkül olvasni, hogy észrevegyük, itt sokkal többről van szó.

Sőt, azt gondolom, hogy az üzenetnek pontosan a lényegét hagytuk egy az egyben figyelmen kívül. Nem vettük észre az Újszövetség kijelentésének magvát és központi üzenetét!

A munkatársaimmal keresztül-kasul utazzuk Észak-Amerikát és más országokat is, hogy hívők olyan csoportjaihoz szóljunk, akik a gyülekezet természetes, szerves (organikus) kifejezési formáját keresik. Legtöbben azt mondják, még sohasem hallották az üzenetnek ezt a részét. Szeretném tehát kiemelni a Pál által hirdetett evangélium legfőbb pontjait, amelyeket legnagyobb részben figyelmen kívül hagynak napjainkban.

  • Krisztus bennünk – a bennünk lakozó Úr

Pál azt mondja, hogy az ő evangéliumát Jézus Krisztus kijelentésén keresztül kapta (Gal 1,12). Majd továbbfolytatva elmondja, hogy ez a kijelentés a Fiú őbenne, és hogy Ő az, aki az igét hirdette (Gal 1,15-16).

Más szavakkal, Pál Krisztust hirdette (1Kor 1,23; 1Kor 2,2). De azt a Krisztust, aki őbenne lakozott. A „Krisztus bennünk” című kijelentés volt nyilvánvalóan az üzenetének magja (lásd Gal 2,20; Gal 4,6; Ef 1,22-23; Ef 2,22; Ef 3,16-19; Kol 1,27; Kol 3,11; 1Kor 3,16; 1Kor 6,19; 1Kor 12,27; 2Kor 4,7; Róm 8,9-11).

Ez a része az üzenetnek gyakorlatilag nem más, mint ami az új szövetség (Jer 31,33) lényege. A régi szövetségben minden külsőleges volt (pl. a kőtáblák, külsőleges papság, szent sátor, törvény). Az új szövetségben minden belsőlegessé válik – Krisztus bennünk, a törvény és a törvényadó jön és lakozást vesz bennünk. Ekkor tanulunk meg Valaki másnak az élete által élni.

Jézus Krisztus azért jött, hogy bevezesse az új szövetséget, és aszerint éljen közvetlenül a tanítványai szeme előtt. A Benne lakozó Atya élete szerint élt! Ez megváltoztat mindent. Azt jelenti, hogy többé nem egy külsőleges magatartási kódex szerint kell élnünk, hanem egy másik Személy élete szerint. Értjük ezt?

Urunk követésének ez a legfontosabb alkotóeleme. Ez az igazi tanítványság. Csakis arról szól, hogy tanuljuk meg követni a bennünk lakozó Urat! Vajon hány könyv szól erről? Hányan mondják azt, hogy a bennünk lakozó Krisztus szerint éljünk? Hányan mondják azt egyáltalán, hogy van bennünk lakozó Krisztusunk?

  • Jézus Krisztus központi szerepe és fennhatósága

Hogy ez a pont alapvető, abban minden hívő és minden keresztény munkás egyetértene. Krisztusközpontúnak kell lennünk. De vajon mit jelent? Legtöbbüknek azt, hogy Jézus életét (földi életét) és tanításait a legnagyobb becsben kell tartani és így tanítani. Más szóval, krisztusközpontúnak lenni azt jelenti, hogy a helyes tanításokhoz ragaszkodunk. Azaz leginkább megfelelő teológia és tanítások kérdése.

Krisztus azonban nem egy tanítás. Ő egy személy, Isten és Ember egyaránt. Ennek az isteni személynek kell lennie minden tekintetben az elsőnek (Kol 1,18). Krisztus egy személy, akinek Középpontnak, a Fejnek és az Életnek kell lennie mindabban, amik vagyunk és amit csinálunk. Pál azt mondja, ő a megfeszített Krisztust hirdeti (1Kor 1,23) – ez azt jelenti, hogy Jézus Krisztus személyét és munkáját hirdeti. Észrevettük-e valaha, hogy Pál írásaiban nagyon ritkán utal az Úr földi életére? Azért, mert ő örökkévaló és megdicsőült Krisztust hirdetett. A mindeneket magában foglaló, teljes, felvitetett és megdicsőült Krisztust. Olyan Krisztust, aki Minden mindenekben!

  • Isten örökkévaló szándéka

„Mert úgy tetszett neki, hogy megismertesse velünk az ő akaratának titkát, amelyet kijelentett őbenne az idők teljességének arról a rendjéről, hogy a Krisztusban egybefoglal mindeneket, azt is, ami a mennyben, és azt is, ami a földön van.” (Ef 1,9-10)

Az örökkévaló evangéliumnak ez az alkotóeleme közvetlenül a Krisztus központiságáról szóló rész után következik.

A napjainkban hirdetett evangélium legnagyobbrészt emberközpontú, a nyugati kultúránkon alapszik, amely viszont az emberi szükségletekre épült. Fogyasztói társadalomban élünk; minden a saját szükségleteink körül forog. Ez a környezet beszivárgott a „gyülekezeteinkbe” és az igehirdetésünkbe is. Az evangélium, amit hirdetünk, az emberiség szükségletein alapul. Jézus azért jött, hogy engem megmentsen, meggyógyítson, megszabadítson, tanítson stb. Az embernek szükséglete van – Isten eljött, hogy betöltse ezt a szükségletet. Dióhéjban ez az, amiről a legtöbb keresztény azt gondolja, hogy Isten örökkévaló szándéka lenne. Pál azonban nem ezt mondja nekünk.

Az Efezusiakhoz írt levél (különösen az első és a harmadik fejezet) másról szól. Pál azt mondja, hogy Isten szándékának lényege az Ő Fiában van, nem az emberi szükségletekben.  Azt is mondhatnánk, hogy Istennek Magának van szükséglete. Persze, tudom, Isten saját magán belül is teljesen elegendő, és nincsenek szükségletei a saját természetén belül. De Istennek (bizonyos értelemben) a szándéka vonatkozásában mégis szüksége van valamire. Hívhatjuk talán szenvedélyes vágyakozásnak is. Van egy nagy szenvedélye, akarata, szándéka, célja. És ez a cél a Fiával kapcsolatos. A Fiát akarja mindennek a középpontjává tenni! Nagyon különleges módot választott azonban ehhez.  Úgy szerkeszt egybe benne mindeneket, hogy addig teszi egyre nagyobbá a Fiút, míg mindeneket saját magával be nem tölt. Isten úgy teszi egyre nagyobbá a Fiát, hogy sok testvér közül elsőszülötté tette (Róm 8,29) a halála és a feltámadása által. A Fiú egyre nagyobbá lesz a Test, az ő Gyülekezete növekedése révén (lásd Jn 3,30; Ef 1,23). És Krisztus lesz Minden mindenekben.

Ez rendkívül dicsőséges szándék! De hányszor hallottuk ezt hirdetni a sok formája és kifejezése közül bármelyikben? A huszadik században három ember volt, aki ezt az üzenetet szóban és írásban is hirdette: T. Austin-Sparks, Watchman Nee és DeVern Fromke. Hol vannak azok a férfiak és nők, akik átveszik a stafétát ezeknek a testvéreknek a kezéből, és továbbadják ma ezt az üzenetet?

Hogy megértsük az evangélium három hiányzó alkotóelemét, amelyekről ebben a cikkben beszéltem, két dologra van szükség: Kijelentésre és a kereszt munkájára. Ezek elengedhetetlenül fontosak ahhoz, hogy megjöjjön a megértés. Azonban ennek ára van, és ezért nem túlságosan népszerű a fogyasztói szemléletű társadalmunkban. A kereszt munkájának a hívő életében időre van szüksége, fogyasztókként azonban mindent azonnal akarunk. A kijelentés lassanként jön, ahogy az ember meghajol és megtörik Isten előtt. Fogyasztókként viszont inkább elolvasnánk egy könyvet, hogy megszerezzük az üzenetet.

Hol vannak azok a testvérek, férfiak és nők, akik készek önként és szenvedélyesen átadni magukat Istennek, hogy megtörje a lelki életüket, hogy az Ő élete áradhasson ki belőlük? Hol, ó hol vannak azok a testvérek, akik készek megismerni a bennük lakozó Urat, a krisztusközpontúságot és Isten örökkévaló szándékát, és ezután hirdetni Isten teljes tanácsát?

Azért imádkozom, hogy Isten támasszon ilyen férfiakat és nőket a mi nemzedékünkben és az elkövetkezőkben is, hogy legyen háza, menyasszonya és teste. És hogy Fia növekedjen és kiterjedjen, hogy mindeneket Ő töltsön be.

Szűrők által homályosan: 1. rész – a tanítás-szűrő

Source / Forrás: Impaired Vision Through Filters: Part I – The Teaching Filter

Tizennyolc éves voltam, amikor kiderült, hogy a szürkehályog egy ritka fajtája van mindkét szememen. Ha valaki nem tudná, a szürkehályog a szemlencse elhomályosodása, amely végül akár vaksághoz is vezethet. Két okból volt ez nagyon különös: az egyik, hogy nagyon fiatal voltam még ahhoz, hogy egyáltalán bármilyen szürkehályogot is kapjak, a másik, hogy ez a betegség olyan ritka fajtája volt, amelyet általában csak akkor kap valaki, ha villámcsapás érte! Az orvosom úgy döntött, várjunk a műtéttel, amíg idősebb nem leszek, mert akkor a szem állapota ideálisabb a beavatkozáshoz. Harmincöt éves koromig vártunk tehát, s közben annyira elhomályosodott a szemem, hogy sötétben már nem is volt szabad vezetnem. Amikor az egyik szememen végre elvégezték a műtétet, ég és föld volt a különbség. Fogalmam sem volt róla, mennyire elhomályosult a két szemlencsém, és most össze tudtam hasonlítani a műtött szemet azzal, amelyiken még rajta volt a hályog.

Elnézést kérek a magánjellegű történetért, de valamire rá szeretnék mutatni vele. Amikor akadályozza a látásunkat egy fokozatosan növekvő valami, észre sem vesszük, hogy ott van! Mindannyiunknak van ilyen látásakadályozó szűrője, amelyek megakadályozzák, hogy tisztán lássuk az Urat. Ez valós probléma akkor, amikor Maga az Úr akar lenni számunkra minden dolgunkban a Minden mindenekben. Ezek a „szűrők” megakadályozzák, hogy a Maga teljességében lássuk Őt. Hadd magyarázzam el egy újszövetségi példával, milyen is lehet egy ilyen szűrő.

Példa a Szentírásból

Betániában vagyunk, egy kis faluban, Jeruzsálemtől mindössze néhány kilométerre. Lázár, Jézus egyik legjobb barátja meghalt, és a két testvére, Mária és Márta (és a többi falubeli) teljesen magán kívül van. Jézus végre megérkezik hozzájuk, négy nappal Lázár halála után. A János 11,20-27-ben olvashatjuk ezt a feljegyzést. Márta odamegy Jézushoz, és azt mondja neki, hogy ha itt lett volna, nem halt volna meg a testvére. Jézus azt feleli neki, hogy a testvére fel fog támadni. Hogyan reagál Márta? Idézni kezdi az egyik rabbinikus tanítást a feltámadásról. „Tudom, hogy feltámad a feltámadáskor, az utolsó napon.” Jézus ekkor valami hihetetlent mond: „Én vagyok a feltámadás és az élet: aki hisz énbennem, ha meghal is, él; És aki csak él és hisz énbennem, soha meg nem hal. Hiszed-e ezt?”

Márta válasza igen sokatmondó: “Igen, Uram, én hiszem, hogy te vagy a Krisztus, az Isten Fia, akinek el kell jönnie a világba.” Természetesen Jézus nem ezt kérdezte tőle. Azt kérdezte, hogy ő maga hiszi-e, hogy Ő a feltámadás és az élet. Márta azonban nem tudta Jézust úgy látni, mint aki számára a feltámadás és az élet, mert a Vele kapcsolatos látását akadályozták a tanítások, amelyekben részesült. Ott állt előtte Maga a Feltámadás és az Élet, és nem volt képes meglátni a tanítások miatt! Ilyen nagy a szűrő ereje.

A tanítások miatti fogyatékos látásunk

Közülünk vajon hányan nem láttuk meg Krisztust még nagyobb teljességben az ilyen szűrők sötétítése miatt? Nem azt mondom, hogy minden tanítás rossz vagy romboló hatású. A baj az, amit csinálunk velük. Sajnos a vallásos természetünk arra hajlik, hogy letáborozzunk és lecövekeljünk annál, amit már tudunk és megtapasztaltunk Krisztussal kapcsolatban. Isten mégis azt akarja, hogy magasabbra és még mélyebbre jussunk Urunk megismerésében. Hiszen Ő dicsőséges Úr, akinek nincsenek határai, és akinek gazdagsága kimeríthetetlen és kikutathatatlan!

Más is van még azonban, mert könnyen kerülhet maga a tanítás a középpontba az Úr helyett. A kolossébeliekhez írt levelének első részében Pál azt mondja nekünk, hogy Isten célja az, hogy Krisztus MAGA kerüljön az első helyre mindenben. Nem csak a Róla szóló tanítások, hanem a személy maga. A keresztények mégis szeretnek minden másra figyelni, mint Krisztus személyére. Amikor ez megtörténik, máris ott a szűrőnk.

Márta a feltámadásról szóló tanításokra és a Krisztusról szóló messiási próféciákra figyelt, Az pedig, AKI MAGA a feltámadás és az élet, ott állt előtte, és nem vette észre!

Úr Jézus, add, hogy teljesen Hozzád forduljunk, és csak Rád nézzünk, hogy a leplek lekerüljenek a szemünkről, és a Te célod beteljesüljön.

„De ha majd megtérnek az Úrhoz, elvétetik a lepel.” (2Kor 3,16)

„Mi pedig, miközben fedetlen arccal, mint egy tükörben szemléljük az Úr dicsőségét mindnyájan, ugyanarra a képre formálódunk át az Úr Szelleme által dicsőségről dicsőségre.” (2Kor 3,18)

A Jézus után vágyódó szív

„Az angyalok megszólították Máriát: „Miért sírsz, asszony?” Ő így válaszolt: „Mert elvitték Uramat, és nem tudom, hová tették.” (Jn 20,13; EFO)

Mária nem gondolt arra, hogy Jézus feltámadt. Máté evangéliumában az Úr négyszer jelentette ki a tanítványoknak, hogy miután meghalt, fel fog támadni a halottak közül, Mária mégsem emlékezett rá. Azon a napon tehát minden reménye összetört, és egyedül csak az Úr testét kereste. Tudatlansága ellenére azonban az Úr megmutatta Magát neki, az Őiránta való egyedüli vágyakozása miatt.

Az Úr azért jelent meg Máriának, hogy megelégítse azt a szívet, amely Őutána éhezett és szomjazott. Volt tehát egy szív, amelyet teljesen csak az Úr utáni vágy töltött ki, ezért Ő lépett, hogy találkozzanak. Ha lehet így mondani, nem akkora nagy baj, ha kicsit hiányos a tudásunk; ha viszont olyan szívünk van, amely felindítja az Urat, az a legértékesebb dolog.
Watchman Nee

„Pihenünk a seprőnkben”? – Michael Clark

“Némelyek számára fontosabb megtartani az emberi hagyományokat, mint a Szent Szellemnek engedelmeskedni, ahogy Ő irányítja az Egyházat ma közvetlenül a szívünkben és az Ő prófétái által. “

keskeny út - narrow way

Are We Settled on Our Lees? By Michael Clark

http://awildernessvoice.com/lees.html

PDF formában letölthető az 1. és 2. rész együtt: Pihenünk a seprőnkben

1. rész

Gyakran szívesebben „hallunk” egy hagyományról, mint az utolsó szellemi kiáradásról. Az edényben időzni és csak „pihenni a seprőnkben” ez a dolog lényege. A rossz dolgokat meghalljuk, de nekünk Jézus Szellemét kellene meghallani. Hasonlók vagyunk Moábhoz: megtagadjuk, hogy edényből edénybe töltsenek bennünket. Ellenállunk, hogy kijöjjünk a megszokás fogságából és vállaljuk az új edénnyel járó próbákat. Ennek eredménye az lesz, hogy sosem kerülünk megtisztítva a Mester asztalára.

Mostanában a borkészítés folyamatát tanulmányoztuk. Jeremiás beszámol arról, hogy a bort úgy tisztítják, hogy az egyik edényből a másikba töltik át. Isten az Ő igéjében Moábbal vitázott, mert a „seprőjében pihent”.

Nyugodtan élt Moáb gyermekségétől fogva, és pihent az ő seprejében, és edényből-edénybe nem öntötték és fogságra sem ment, azért maradt meg az íze rajta, és nem változott el…

View original post 1 988 további szó

Kánaán földje: Krisztus teljessége (Radu Gavriluț)

PDF-ben letölthető: “Mert jó földre visz be most téged Istened, az Úr” (Kánaán földje: Krisztus teljessége)

Elhangzott: 2015. március 20-án, Budapesten

            „Izráel fiai pedig negyven esztendőn át ették a mannát, amíg lakott földre nem jutottak. Mannát ettek mindaddig, amíg el nem érkeztek Kánaán földjének határához.” (2Móz 16,35)

            A negyven év a pusztában a gyermekkort jelenti, a hívő élet gyermekkorát. A pusztában nem volt jó föld, a nép nem tudott sem vetni, sem aratni, ezért Isten táplálta őket onnan fölülről minden egyes nap. Ám a vándorlás végén, amikor végre eljutottak Kánaán földjére, és birtokba vették azt, a manna sem hullott többé. Elérkeztek a gyermekkor végére; és ez a hívő életben is így van. Egyszer véget ér a gyermekkorunk, egyszer csak nem jön a manna. Nagyon nehéz felnőni, a népnek is nagyon nehéz volt; nem volt ott a kőszikla, amit megüthettek volna, hogy víz folyjon belőle – voltak viszont kutak, ahonnan fel kellett húzni a vizet. Nem hullott a manna, de volt gazdag termőföld – ahhoz azonban, hogy az megadja termését, dolgozni kellett. Az ország termő volt, bőségesen termő, de Izrael fiainak is meg kellett tenniük a maguk részét: dolgozniuk kellett, hogy részesülhessenek belőle.

            Nézzük meg a samáriai asszony történetét, amikor Jézussal találkozik a kútnál: „Uram – szólt hozzá az asszony -, add nekem ezt a vizet, hogy meg ne szomjazzam, és hogy többet ne járjak ide meríteni” (Jn 4,15)! Sokaknak ennyi a hitélet: minden alkalommal újra kell tölteni. Üres kannával mennek a vízhez, hogy megtöltsék, éppen úgy, ahogyan a pusztában a mannát föntről várták. Amikor gyermekek vagyunk, természetes, hogy üres kannával megyünk, hogy megtöltsék – az Úr pedig különös gondunkat viseli.

            Azt kéri Jézustól az asszony: „Uram, add nekem azt a vizet!” Ő pedig azt feleli: „hívd ide a férjedet!” – tehát teljesen másról kezd neki beszélni. Amikor az Úr Jézus szóba elegyedett, azzal kezdte: „Adj innom!”. Innen kezdődik el a beszélgetés, amely egyáltalán nem úgy folyt, mint manapság, ahogyan az evangéliumot szokták hirdetni; az Úr ugyanis pontosan tudta, mit mondjon neki. „Adj innom!” – Jézus kér valamit, amit az asszonynak kell megtennie. Majd váltás következik: „Menj el, hívd a férjedet és jöjj vissza!” Az Úr Jézus ezzel oda jut, ami a beszélgetés fő célja és lényege. Mi volt az asszony fő problémája? Azt kéri, ne kelljen idejönnie mindig vízért, mert az Úr ezt mondta neki: „aki abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, soha többé meg nem szomjazik, mert örök életre buzgó víz forrásává lesz benne.”

            Nézzük meg a János 7,37-39-et: „Az ünnep utolsó nagy napján felállt Jézus, és így kiáltott: Ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám, és igyék! Aki hisz énbennem, ahogy az Írás mondta, annak belsejéből élő víz folyamai ömlenek!” Ezt pedig a Szellemről mondta, akit a benne hívők fognak kapni, mert még nem adatott a Szellem, mivel Jézus még nem dicsőült meg.” A kereszténység tehát nem olyasmi, ami kívülről jön befelé, hanem ami belülről árad kifelé. Élő víz folyamai ömlenek az ember szíve belsejéből.

            Nagy változás az, amikor valaki Kánaánba jut. Az ország jó termőföld, Jézus Krisztusban mindent megkaptunk, benne mindent megtalálunk, de a gondolkodásmódunknak teljesen meg kell változnia, amikor belépünk az országba. Nem kell úgy imádkoznunk, hogy legyünk türelmesek stb., hiszen bennünk van az élet, és ha ezt az életet nem gátoljuk, akkor az belülről kifele árad.

            Lukács 19,13: „Hívatta tíz szolgáját, átadott nekik tíz minát, és azt mondta nekik: Kereskedjetek, amíg vissza nem jövök”. Lk 19,15: „Amikor pedig megszerezte a királyi méltóságot és visszatért, magához hívatta azokat a szolgákat, akiknek a pénzt adta, hogy megtudja: ki hogyan kereskedett”.

            Amikor megtérünk az Úrhoz, mindannyian kapunk egy minát, és ez tart egy ideig, élünk vele egy ideig – amikor viszont kinövünk a gyermekkorból, akkor el kell kezdenünk kereskedni vele. Ha pedig nem kereskedünk, akkor nem csak hogy nem növekedünk a hitéletben, de kérdőre is leszünk vonva.

            Máté 25,1-5: „Akkor hasonló lesz a mennyek országa a tíz szűzhöz, akik fogták lámpásukat, és kimentek a vőlegény fogadására. Öt közülük balga volt, öt pedig okos. A balgák ugyanis amikor magukhoz vették lámpásukat, nem vittek magukkal olajat, az okosak viszont lámpásukkal együtt olajat is vittek korsóikban. Mivel pedig a vőlegény késett, mindnyájan elálmosodtak, és elaludtak.”

            A tartalék olaj azt jelenti, hogy árat fizettek, megvették az olajat. Mind a tíznek volt edénye, és kaptak egy adag olajat az elején a lámpásaikban, de nem kaptak tartalékot. Ahhoz fizetni kellett, meg kellett fizetniük az árát. Mit jelent az olaj, miről van itt szó? Azt mondja az Ige, hogy „legyen derekatok felövezve, és lámpásotok meggyújtva” (Lk 12,35). Ahol élet van, ott fénylik a világosság. Ott pedig, ahol halál van, megmutatkozik az élet. Hogy halálba adjuk az énünket, az a mi felelősségünk. Hogy felvegyük mindennap a keresztet, az is a mi felelősségünk, a mi feladatunk. Felvenni a keresztet azt jelenti, hogy elfogadni a halálnak felettem kimondott ítéletét.

            Az olaj, amit az elején kaptunk, nem elég, s mivel tehát a vőlegény késett, a szüzek mind elaludtak. Ez azokról beszél, akik az Úrban alszanak. Mikor tehát hallják a kiáltást, mindnyájan fölkelnek, előveszik a lámpásokat, és észreveszik, hogy mind elaludt. Amikor tehát olyan helyzetben vagyunk, hogy virrasztani és várni kell, kivárni egy bizonyos dolgot, ami késik, akkor jön a felszínre igazán, mi is van bennünk. Az ötnek tehát nem volt tartaléka.

            Mit jelent az, hogy árat fizetni? Azt jelenti, meghalni. Vajon mikor látszik meg, hogy milyen az az élet, amely egy emberben van? Amikor megdorgálják. Akkor meglátszik, mi van benne: Kibújik az intés alól, szabadkozik, magyarázkodik? Ez az emberi reakciónk, hogy védekezzünk, védjük magunkat, hogy igazoljuk magunkat, vagy csak egyszerűen, hogy ne ismerjük be, ha valamiben hibáztunk. Intsd meg a bölcset, és még bölcsebb lesz – akinek van, annak még több adatik.

            Mt 25,13. vers. „Vigyázzatok azért, mert nem tudjátok az órát” Ez tehát a példázat következtetése, tanulsága. Sokan mondják, hogy várják az Úr eljövetelét. De mindannyian megtesszük-e, amit ezért kell? Mert nagyon szépen elmondhatjuk, ó én várom az Urat. De milyen az edényünk, van-e tartalék benne? Vagy telve vagyunk önmagunkkal, bűnökkel, gondolatokkal, dolgokkal, és az edény nincs kiürítve? A mi felelősségünk, a mi feladatunk, hogy az edény ki legyen ürítve és tiszta legyen.

            Amikor az Úr megszólít bennünket, amikor ráteszi az ujját az életünkben bizonyos dolgokra, amelyek nincsenek a helyükön, akkor mondjuk rá, hogy „Ámen, igen Uram!”. És valahányszor ezt tesszük, az edény ilyenkor kiürül, megtisztul. Az edény pedig, valahányszor kiürül, megtelik az Úrral. Mivel vagyunk tele: az Úrral vagy saját magunkkal?

            Meglátszik ez abból is, hogy milyen hatást gyakorolunk a környezetünkre, a körülöttünk lévőkre. Krisztus illatja vagyunk azon a helyen, ahol élünk és mozgunk, vagy a mi saját szagunk érződik? A tanítás tehát mindebből az, hogy vigyázzunk! Minden egyes pillanatban, amikor az Úr rámutat valamire, ismerjük be, hogy igen, úgy van.

            Egyszer egy testvérnő írt nekem egy levelet, hogy a munkahelyén a többiek eléggé gonoszul bánnak vele, és gúnyt űznek belőle, és kérdezte tőlem, hogy mit ajánlok neki, mit tegyen. Azt feleltem neki, légy te is az ő pártjukon! Ne igazold magad, ne védekezz! Fogadd el azt, hogy meghalj. Mert ha szégyenled, ha védekezel, és nem halsz meg, akkor nem sokat haladsz előre.

            A bölcsességnek a fiai tehát igazságot adtak Istennek, és saját magukat pedig megítélték. Ez valóban a mi felelősségünk, a mi feladatunk, mert amit vetünk, azt aratjuk is. Ha jó dolgokat vetünk, az Úr megáld bennünket – tehát nem mindegy, hogy a testben vetünk vagy a szellemben. Ha keressük Őt, akkor megtaláljuk – megtaláljuk, ha teljes szívünkből keressük. Meg vagyok győződve, hogy minden helyzetben meg lehet tapasztalni az Urat, és minden helyzetet élhetünk úgy, mint ami mennyei a földön.

            Van nálunk egy nagyon beteg testvérnő, aki nagyon el van keseredve a betegsége miatt. Amióta ismerem, több mint tíz éve, mindig is nagyon beteg volt. Úgy imádkozom, hogy megtapasztalja az Urat! Pál teljes szívéből imádkozott, hogy az Úr vegye el azt a tüskét a testéből, de amikor az Úr szólt hozzá, teljesen megváltozott a magatartása ez irányban. Mert megtapasztalta az Urat. Hogyha őszintén keressük az Urat, akkor Ő kijelenti magát! És hogyha Ő szól, akkor a mi életünk megváltozik. Azért mondtam azt, hogy amikor Izrael fiai Kánaánba jutottak, minden teljesen megváltozott. Többé nem volt az, ami azelőtt, hogy folyton kérjenek, hogy felülről essen nekik. A pusztában csak szóltak a kősziklának, és onnan jött a víz. De Kánaánban nem úgy volt már.

            Nálunk, a mi életünkben is van változás. Mert az ország bőséges, bőtermő. De hogy az ország gyümölcseiből táplálkozzunk, azért valamit tennünk kell.

            5Mózes 8,7-9: „Mert jó földre visz be most téged Istened, az Úr, folyóvizeknek és mélyből fakadó forrásoknak a földjére, amelyek a völgyben és a hegyen erednek; búzát és árpát, szőlőt, fügét és gránátalmát termő földre, olajfáknak és méznek a földjére. Olyan földre, ahol nem kell szűkösen enned a kenyeret, és nem szűkölködöl semmiben sem; olyan földre, amelynek a köveiben vas van, a hegyeiből pedig rezet bányászhatsz.” Ez volt tehát az az ország amelybe be kellett menniük. Jobban megértjük, ha Mózes első könyvéből olvassuk:

            1Mózes 13,14-17: „Az Úr ezt mondta Abrámnak azután, hogy Lót elvált tőle: Emeld föl tekintetedet, és nézz szét arról a helyről, ahol vagy, északra, délre, keletre és nyugatra. Azt az egész földet, amelyet látsz, neked és a te utódaidnak adom örökre. Hasonlóvá teszem utódaidat a föld porához: aki meg tudja számolni a föld porát, az tudja megszámolni a te utódaidat is. Indulj, járd be ezt a földet széltében-hosszában, mert neked adom.” Tehát az országot be kellett járni. Nem lehetett egyhelyben maradni; Abrám elindult egyik helyről a másikra, mindig valami többért tovább kellett menni.

            1Mózes 12,6: „Majd átvonult Abrám az országon egészen a sikemi szenthelyig, Móré tölgyeséig.” 12,8-9: „Onnan továbbvonult a Bételtől keletre eső hegyvidékre, és felütötte sátrát. Bétel esett nyugatra, Aj pedig keletre. Oltárt épített ott is az Úrnak, és segítségül hívta az Úr nevét. Azután útnak indult Abrám, és továbbvonult a Délvidék felé.” 13,3: „A Délvidékről továbbvonult előző szállásai mentén egészen Bételig, addig a helyig, ahol korábban is sátorozott Bétel és Aj között”. 13,18: „Így vonult tovább Abrám a sátraival, és letelepedett Mamré tölgyesében, amely Hebrónban van. Ott is épített oltárt az Úrnak.”

            Hebron „Kánaán Kánaánja” volt, a leggazdagabb terület. Ott volt az Eskol völgye, ahol a kémek megtalálták a nagy fürt szőlőket. Hebron a közösségről beszél. Szellemi erősségről, üdeségről, életről. Mi sem nem mellőzhetjük ezeket a fázisokat, amelyek a hitéletben is megvannak: Sikem, Bétel, Hebron.

            Sokan nagyon erősek Sikemben: megtanulták azt, hogy az Úrban bízzanak. De nagyon nehéz, hogy megértsék, mi az Istennek háza, Bétel. Nehéz nekik, hogy megértsék, hogy Istennek kell szolgálni, de együttesen, másokkal együtt. Nem elég az, hogy te egyedül. Az Úrnak kell szolgálnod, de ugyanakkor azt is el kell fogadnod, hogy teneked szolgáljanak, és te is másoknak. Nehéz elképzelni azt, hogy amikor gyengének érezzük magunkat, másoknak mégis, akkor is szükségük van ránk. Inkább csak lekicsinyeljük magunkat, és nem látjuk, hogyan lenne lehetséges ez. Tehát másoknak szükségük van ránk, és nekünk szükségünk van rájuk. Ezt jelenti Bétel.

            Lehet, hogy egyesek úgy gondolják magukról, hogy nagy adottságuk van, és nekik csak az a részük, hogy adjanak. Nincs türelmük hozzá, hogy végighallgassák a másikat. Amikor meglátogatok valakit, akkor kicsit kipróbálom azt, hogy vajon érdekli-e a közösség, de egyesek egyszerűen annyira telve vannak azzal, amit ők mondanak, hogy nem is jut el hozzájuk, hogy mit akar a másik nekik szólni. S akkor elkönyvelem azt, hogy na, most itt ez a helyzet. Pedig a közösség ez: adni és kapni.

            El kell fogadnunk a többi testrészt, a többi tagokat, akiknek szükségük van ránk. Van olyan, hogy arra van szükség, hogy az Úr megnyissa a szemünket, hogy meglássuk mindezt. Látjátok, hogy amikor Ábrahám Bételbe jött, akkor egyszeriben sok gondja lett, utána pedig Egyiptomba ment. De visszatér Bételbe, oda, ahol az oltár volt. Tehát nem mehetünk tovább, amíg vissza nem térünk oda, ahol elestünk.

            A végcél pedig Hebron. Hogy oda eljussunk, meg kell tapasztalnunk, mit jelent Bétel. Bételről pedig nem beszélhetünk oltár nélkül, azaz nem beszélhetünk gyülekezetről kereszt nélkül. Mert, ha nincs kereszt, akkor az nem gyülekezet. A gyülekezetben tehát nincs mit keresnie a mi énünknek. Ott a keresztnek kell munkálkodnia, hogy én meghaljak. A kereszt az, ahol megítéltetett az én, és félreteszi mindazt, ami Ádámból való.

            Most tehát nekünk az a fontos, hogy megértsük azt, hogy mi Bétel. Mert Ábrahám nem juthatott Hebronba, amíg ott volt Lót. Istennek elhívása és végcélja voltaképpen Hebron – addig nem használta Isten Ábrahámot, hanem onnantól kezdi használni őt, hogy Lóttal szétváltak. Onnantól olvassuk, hogy legyőzi a királyokat, találkozik Melkisédekkel, és azután jön az ő örököse – tehát mindez azután történik, miután elválik Lóttól.

       Az országot tehát be kell járni, széltében-hosszában. Minekünk tehát nagyon világosan kell tudnunk, hogy mit kaptunk Jézus Krisztusban. Néha azt hisszük magunkról, hogy tudjuk. Sokan mondják azt, hogy Jézus Krisztusban mindent megkaptunk – de amikor jön a próbatétel, és nyitott szemmel kellene látniuk a dolgot, akkor derül ki, hogy csak az eszükben volt mindez, nem volt mélyen a szívükben.

            Egy idős testvér azt mondta az édesanyámnak, aki nagyon beteg volt, tuberkulózisa volt (öt gyermeke volt akkor). A kezelés úgy nézett ki, hogy beutalták a kórházba, ahol nagyon hosszú időt kellett töltenie. És ez a testvér azt mondta neki: nem számít, hová mész, mert az élet tebenned van. Tehát hogyha ezek átmennek a siralom völgyén, akkor forrásokkal tele hellyé változtatják azt. Mi sokszor nem vagyunk tudatában, kit hordozunk belül. Hogy bennünk van az élet, és hogy ez az élet ki akar áradni és életet adni. Éppúgy, ahogy a templomból forrás fakadt, víz folyt ki, és ha valakin átment, életet hagyott maga után. Az életnek tehát áradnia kell belőlünk. Majd akkor látjuk ezt meg, ha meggyógyulnak az emberek. Ha nem gyógyulnak meg, az emberek, akkor valami nincs rendjén.

            Nálunk lakott egyszer valaki három évig, ugyanis abban a régi rendszerben az egyetem elvégzése után, akár házas volt valaki, akár nem, oda kellett mennie három évre dolgozni, ahol helyet találtak neki. És mikor a három év a végéhez közeledett, s három hét volt már csak a leteltéig, hogy elköltözzön tőlünk, elgondolkoztunk, hogy három éve itt van velünk, és nem tért meg. És kezdtünk imádkozni, hogy ne menjen innen el így. És az utolsó héten jött az alkalomra, és láttuk, hogy sír. És akkor megtért. Utána jött másvalaki, aki elvált, tele volt sebekkel, és ő is ott lakott nálunk, élete legnehezebb időszakában, s megtért. Az Úr készít olyan helyzeteket, amelyek által munkálkodni akar. Nagyon örülünk, hogy így van, hiszen így nem csak egy, hanem sok testvérünk van.

Gondolatok a vezetésről (Jessie Penn-Lewis)

Eredeti: Hints on Guidance

„Mert akiket Isten Szelleme vezet, azok Isten fiai. Hiszen nem a rabszolgaság szellemét kaptátok ismét a félelemre, hanem a fiúság szellemét, mely által kiáltjuk: „Abba, Édesatyánk!” (Róma 8,14-15, Konkordáns fordítás).

„Mihelyt pedig fiakká lettetek, kibocsátotta Isten az Ő Fiának Szellemét a szíveinkbe, aki így kiált: „Abba! Édesatyánk!” (Gal 4,6; Kf.)

Mindannyian megkapjuk a gyermekség szellemét, amikor a Szent Szellem a szívünkbe költözik, s ez annak mértékében mélyül egyre inkább, amennyire a régi életet annak minden szolgai félelmével a kereszthez hozzuk és Krisztus halálába helyezzük; azt mondhatjuk tehát, hogy a Szent Szellem vezetése azoké, akik egyre inkább kisgyermekké lesznek. Mindaddig, amíg a feltámadott Úrral egységben, Jézus Szellemének folyamatos áradását kapjuk, egyre inkább megtanulunk gyermekekként az Atyával járni – hűséges Szellemétől való függésben, amellyel kicsinyeit vezeti, és akaratában megtartja.

A Szent Szellem soha nem indít az írott Igével ellentétes dolgokra; az Igében és az Isten gyermekében lévő Szellem mindig összhangban van.

A Szellem tanúbizonysága mindig a miénk, ha Isten akaratában járunk. Képesnek kell rá lennünk gyorsan felismerni az Ő pecsétjét, amikor leteszteljük minden egyes lépésünket, és ébernek, hogy a legelső gyanús jelre engedelmeskedjünk, amely azt sejdíti, hogy nem az Ő akarata szerint mozdultunk. A Szellemnek mindig határozott célja van az iránymutatásaival, és nem pazarolja fölöslegesen sem az idejét, sem az erejét azoknak, akiket vezet.

Nem helyénvaló, ha tévedhetetlenül meg vagyunk győződve minden egyes lépésünkről a vezetést illetően. Jobb csendesen járni Istennel, és hagyni, hogy Ő a Maga által választott módon bizonyítsa be másoknak, mennyire gyakorlott kézzel bánik velünk.

Ha Isten megmutatta nekünk a ránk vonatkozó tervét, vigyázzunk, hogy ne mi határozzuk meg az időzítést, se ne feltételezzük, hogy minden azonnal megvalósul. Ne feledjük, hogy tévedhetünk a terv valós mibenlétét illetően, és könnyen anyagiasíthatjuk, ami pedig szellemi.

Óvakodjunk „szövetségkötés” címén üzletelni Istennel! „Ha Te…, akkor én..!” A későbbiekben az ilyen szerződés megbilincselheti a lelket, és nem lesz képes felismerni Isten friss kijelentéseit. Ő annyit ígért, hogy mindig csak a következő lépést mutatja meg.

Sohase féljünk elismerni, ha hibáztunk! Isten Szelleme ott lakozik, ahol becsületes őszinteség van. Hiszen csak cserépedények vagyunk, a Szellem vezetése pedig oly könnyen ellenőrizhető. Sokkal jobb rájönni, hogy tévedtünk, mint hogy szégyent hozzunk Istenre azzal, hogy olyasmit tulajdonítunk Neki, amit mi csináltunk, félreértésből.

Ne várjunk különleges vezetésre, amikor csak Isten írott Igéjét kell ismernünk! Az Apostolok cselekedeteiben megvalósulva láthatjuk a Szellem hatalma alatti és az Istennek teljesen átadott élet általános alapelveit; Pál apostol leveleiben pedig a Szellem gondolatainak a mindennapi élet gyakorlati részleteire kiterjedő alkalmazását figyelhetjük meg. Szorgalmasan kutassuk az Írásokat, és a kapott világosságnak megfelelően azonnal engedelmeskedjünk is.

Beleeshetünk abba, hogy annyira meg akarjuk tudni, hogy „Mi Isten akarata?”, hogy közben elmulasztjuk megtenni azt. Ha teljesen átadtuk az életünket Neki, bízhatunk benne, hogy akarata szerint fogja bennünk munkálni tervét óráról órára, nekünk csak az adott pillanat feladatainak kell teljes szívből nekifeszülnünk (Fil 2,13).

Istennek ne csak az indítására, de a visszatartására is figyeljünk! „De Jézus Szelleme nem engedte őket” (ApCsel 16,7). A „hang” csak akkor hallatszik majd, ha „elhajolsz” (Ézs 30,21): ha egyenesen az Ő akaratának ösvényén járunk, Atyánk ezt mosollyal nyugtázza, és a szívünk békességben van.

Az írott Igét a Szellemnek kell megvilágosítania számunkra. Ha a saját gondolatainkkal telve közelítjük meg, a saját elképzeléseinket fogjuk beleolvasni is. Alázattal várjunk Istenre, hogy a saját könyve értelmezését nekünk kijelentse.

Soha ne kapkodjunk! Mindig van idő mindarra, ami Isten akaratában szerepel. Az egyik nap várakozása fényt deríthet olyasmire, amiből kiderül, hogy milyen közel voltunk hozzá, hogy valami súlyos hibát kövessünk el. Az Istennel való járás igen lassúnak tűnik, hatásaiban azonban nagyon is erőteljes, mert nincs benne kárba veszett energia.

A teljesen Isten hatalma alatt lévő lelkeknek a Szent Szellem mély nyugodalmat ad minden dologban, amely egyetértésben van az Ő gondolataival. Legbiztosabb, ha soha nem hozunk meg olyan döntést, amellyel kapcsolatban nincs tökéletes békessége a szívünknek és gondolatainknak.

VEZETÉS NEHÉZ IDŐKBEN

  1. Határozottan bízzuk a különleges nehézséget Istenre! „Hagyd az Úrra utadat, bízzál benne, mert ő munkálkodik” (Zsolt 37,5).

  2. Erős hittel kapaszkodjunk Isten hűségébe, sosem feledve, hogy Ő az Atya, és mint ilyen, mindig képes gyermekét vezetni. „Aki Isten elé járul, hinnie kell (…) és megjutalmazza azokat, a kik Őt keresik” (Zsid 11,6).

  3. Figyeljünk rá, hogy minden személyes elképzelésünket őszintén, szívből letegyük, és készek legyünk rá, hogy Isten úgy vezessen, ahogyan Ő látja jónak. „Az igazságszeretőket becsületességük vezeti” (Péld 11,3).

  4. Isten akarata minden útmutatásának a jelenlegi világosságunk (megértésünk) szerint engedelmeskedjünk!

  5. Bízzunk a Szent Szellemben, hogy Ő adjon nekünk ép és józan gondolkodást, és így vizsgáljuk meg az adott nehézséget minden szemszögből; elsőként, hogy miképpen érinti Isten királyságát, másodikként, hogyan érinti a mások iránti feladatainkat, harmadikként pedig, hogy hogyan érint minket (Zsolt 25,9).

  6. Hagyjuk az egészet az Úrra, annak nyugodt bizonyosságával, hogy Ő munkálkodik, mi pedig közben végezzük el a következő előttünk álló feladatot (Zsolt 32,8; Mt 9,28-29).

Elhagyván a tejnek italát – Szabó Zoltán

Elhangzott: 2012. december 1-én.

Zsid 5,12-6,3: „Mert noha ez idő szerint tanítóknak kellene lennetek, ismét arra van szükségetek, hogy az Isten beszédeinek kezdő elemeire tanítson valaki titeket; és olyanok lettetek, akiknek tejre van szükségetek és nem kemény eledelre. Mert mindaz, aki tejjel él, járatlan az igazságnak beszédében, mivelhogy kiskorú: Az érettkorúaknak pedig kemény eledel való, mint akiknek mivoltuknál fogva gyakorlottak az érzékeik a jó és rossz között való különbségtételre. Annakokáért elhagyván a Krisztusról való kezdetleges beszédet, törekedjünk tökéletességre, nem rakosgatván le újra alapját a holt cselekedetekből való megtérésnek és az Istenben való hitnek, a mosakodásoknak [más fordítás szerint bemerítkezéseknek], tanításnak, kezek rátevésének, holtak feltámadásának és az örök ítéletnek. És ezt megcselekesszük, ha az Isten megengedi.”

„Mindaz, aki tejjel él, járatlan az igazság beszédében.” Gyerekkoromtól kezdve nagyon szerettem a tejet, annyira, hogy még felnőttként is, egészen harminchét éves koromig szinte minden reggel tejet vagy kakaót reggeliztem. Amikor azonban kezdtek emésztési problémáim lenni, nem akartam elfogadni, hogy kész, vége a kedvenc reggelimnek. Végül, amikor az orvos tanácsára abbahagytam a reggeli tejivást, csak ültem reggel a konyhában, és nem tudtam mit kezdeni, nem tudtam, hogy mit reggelizzek.

Ez jutott eszembe, amikor elém jött ez az Ige. Jó a tej, megvan a szerepe, megvan az ideje, de egyszer a hívő ember meg kell, hogy váljon tőle. Ez nagyon nehéz. Nem tudom, volt-e valakinek ilyen étrendi megszorításban része, hogy az orvos valamire azt mondta: többet ebből ne – utána talán az tűnt a legjobbnak, amit nem lehetett.

Mi a számunkra a tej? „Krisztusról való kezdetleges beszéd”, „nem rakosgatván le újra alapját holt cselekedetekből való megtérésnek, az Istenben való hitnek, a mosakodásokról való tanításnak, kezek rátevésének, holtak feltámadásának, örök ítéletnek.” Ezek mind nagyon lényeges, központi dolgai az evangéliumnak. De maga az Ige mondja, hogy ez a tejnek itala.

A héten a kezembe került egy idézet, attól a szerzőtől, akinek magyarul is megjelent egy könyve, Krisztus megtartó élete címmel. A neve W. Ian Thomas, és a múlt század ötvenes éveiben élt Angliában. Eljutott Amerikába, ahol több gyülekezet is meglátogatott, és mikor hazatért, valaki megkérdezte, hogy mi volt a benyomása? Azt felelte: „Hát, ahol jártam Amerikában, a testvérek mind annak örültek, ha ismerős dolgokat hallottak. Akkor mondták, hogy ó, igen, ámen, úgy van. Ám amikor olyat hallottak, amit nem ismertek, akkor fölvonták a szemöldöküket, és azt mondták: ez nem valami tévtanítás?”

Ha valaminek nincs tejíze, akkor mi történik? És ez az Ian Thomas azt mondja: Úgy tapasztaltam, hogy ott, ahol jártam, a testvérek nem azzal a nyitott szívvel jönnek az alkalmakra, hogy „mire akar az Úr engem most tanítani?”. Nem ismerős ez a helyzet? Sok gyülekezet van, nem csak Amerikában, hanem sokkal közelebb is; ahol ha az hangzik el, ami már elhangzott százegyszer, vagy ezeregyszer, akkor bólogatnak, hogy igen, ámen, úgy van. De ha valami ettől különbözik?

Az Úr személyesen akarja megvizsgálni az életünket, hogy mi hogyan állunk ezzel a szellemi diétával. Bennünk van-e állandóan az a vágy, hogy „Uram, ez csodálatos, amit megtapasztaltam, amire eljuttattál, amit kijelentettél Önmagadból, meg amit megláttattál – de még az útnak nagyon a kezdetén vagyok, mi a következő lépés?”

Ha valahogyan hiányzik huzamosabb ideig belőlünk ennek a tudata, hogy szükség van arra, hogy előrébb lépjek, akkor belekerülünk abba a helyzetbe, hogy újra meg újra meg újra lerakosgatjuk, elismételjük azt, ami egyébként jó, ami egyébként helyes, vagy akár igeszerű is lehet. De ha egy háznak újra meg újra csak az alapját rakják le, abból nem lesz lakóhely soha.

Mondtam én is biztos többször is, meg hallottam sokszor másoktól is, hogy de hát én már ennyi éve vagyok hívő. Mintha az évek múlásával mindenképpen együtt járna az érettség is, de vajon így van ez? Lássuk, mit mond az Igének ez a része erről: „már tanítóknak kellene lennetek”. Most ne arra gondoljunk, hogy akkor én írok egy teológiai könyvet, elmagyarázok, kivesézek különböző témákat. Hanem amikor a gyülekezetben, vagy bárhol egy másik testvér mellém kerül, akinek van egy kérdése, rajtam keresztül megkaphatja az Úrtól a választ? Ezt jelenti tanítónak lenni. Ha van egy kérdése valakinek, akkor ha velem találkozik, nem csak még mellégyűlnek a kérdőjelek? Biztos tapasztaltátok ezt, hogy valakivel beszélgettem, és végül azt se tudtam, hol áll a fejem. Mert nem választ kaptam, hanem még több kérdést. Ezek mércék, amelyek megmutathatják azt, hogy tényleg hol állok.

„Arra van ismét szükségetek, hogy titeket tanítson valaki az Isten beszédeinek alapelemeire, mert olyanokká lettetek, mint akiknek tejre van szükségük, nem kemény eledelre. Aki tejjel él, járatlan az igazság beszédében.” Pontosabb fordítás szerint ez valójában nem is az igazság, hanem az igazságosság beszéde. Sokat forgattam ezt a szívemben, hogy mit jelent számomra az igazságosság beszéde? Ha nagyon nagy vonalakban akarom körülírni, akkor azt, hogy az életemen mit változtatott az, amit megismertem Isten Igéjéből?

Mindannyian megtapasztaltuk hívő életünk során – van, aki már az elején, van, aki később – az Úr csodálatos szabadítását. Mindenki bizonyságot tudna tenni nagyon nagy dolgokról, hogy az Úr milyen terhet vett le, mit változtatott meg, mi az, ami többet nem volt probléma. De testvérek, van száz meg egy dolog az életünkben, ahol az Úr nem nyúlt közbe egy pillanat alatt, hanem az Igéje által nevel oda bennünket, hogy azt kinőjük. Hogy állunk ezekkel a dolgokkal? Ez is egy mérce abban, hogy tejjel élünk-e, szellemi tejjel, vagy pedig elhagytuk ezt.

A 11. részben Mózesről mond egy mondatot itt az Ige. Zsid 11,24: „Hit által tiltakozott Mózes, midőn fölnövekedett, hogy a fáraó lánya fiának mondják.” A kicsi Mózes a királyi családban nőtt fel, s ő volt az ifjú reménység. De róla tudták azt Izrael népében, hogy ő nem egyiptomi, hanem ő a mienk. S várták, hogy mikor vall színt ez az ember. És eltelt egy nap, meg egy év meg több év, és az Izrael fiaihoz tartozó Mózes, aki maga is tudta ezt, mert az édesanyja nevelte; tudta azt, hogy Isten népéhez tartozik, de úgy viselkedett, mint az egyiptomi emberek. Értjük ennek a szellemi jelentését? Egészen addig viselkedett úgy, amíg fölnövekedett.

Ismerős ez a belső vívódás meg belső harc, hogy tudom, hogy nem így kellene, tudom, hogy nem itt a helyem, tudom, hogy nem ez a dolgom, de valahogy nem megy? A növekedés az, hogy amikor kezdem elhagyni a tejet és mással táplálkozom, az végül oda vezet, hogy eljön a nap, amikor azt mondom: én nem vagyok egyiptomi, én nem ide tartozom. Színt vallok, ami igaz valóság bennem, a szívemben, és ezt föl tudom vállalni nyíltan, kívül is.

Ingázom a munkahelyemről, kb. hatvan kilométert naponta, és mivel sokan tudják, sokszor megkérnek, hogy vigyek el egy csomagot, vigyek el egy gyereket a nagyszülőhöz stb. Pár évvel ezelőtt egy nyári este telefonált egy testvérnő, hogy a kisfiát meg a kislányát el kellene vigyem a nagymamához. Jöttek a gyerekek, és a belvárosból kellett a sűrű délutáni csúcsban kifelé autózni. Amikor végre kiértünk, és tudtunk beszélgetni, a kisfiú, tíz éves, megszólít: „Zoli bácsi! Nem, nem, csak… Zoli!” Nagyot néztem, mondom, mi történt? És megkérdeztem: „Miért vontad vissza a bácsit?” Azt mondja: „Én már nagyfiú vagyok, és nem kell senkinek azt mondjam, hogy bácsi!” S később ezen elgondolkoztam, hogy a gyereknek a papája külföldön dolgozott, és valószínűleg, amikor elment, azt mondta: nézd, te vagy a legnagyobb a családban, nagyfiú vagy, figyelj a húgodra, édesanyádra stb. És ő ebből ezt az egyet már megtanulta: ha én már nagyfiú vagyok, akkor nem kell senkit bácsizzak. Nem ezzel lett ő nagyfiú, hogy nem az mondta, hogy Zoli bácsi (persze derültem rajta útközben, mert azért csak kicsúszott háromszor-négyszer, hogy Zoli bácsi, de mindig visszavonta). Tehát nem így hagyjuk el a gyermekkort, nem így kerülünk közelebb az érett korhoz.

Mint mondtam, ez a kiút: megkérdezni az Úrtól újra meg újra: Uram, mi a következő lépés? Ez szép, ez jó, ez csodálatos – de nem a cél, ahol vagyok. Amikor megrekedünk, amikor nem látjuk ennek a szükségét, hogy kell valami több, hogy az Úr ennél sokkal többet készített el, akkor elkezdjük újra meg újra lerakosgatni az alapokat. És olyan szomorúan veszem észre néha másokban, meg még szomorúbb, ha az Úr engem döbbent rá, hogy megint újra meg újra lerakosgatok valamit.

Az Úr mindig kész arra, hogy tanítson bennünket. A Rómabeliekhez írt levélből került elém a múlt héten egy Ige, és ez egy olyan Ige volt, amelyet sokáig félve olvastam, mert valahogy úgy éreztem, hogy annyira nem vagyok ott, hogy nem is értem, hogy lehetséges ez. Róma 5,1-3: „Megigazulván azért hit által, békességünk van Istennel, a mi Urunk Jézus Krisztus által, Aki által van a menetelünk is hitben ahhoz a kegyelemhez, amelyben állunk; és dicsekedünk az Isten dicsőségének reménységében. Nemcsak pedig, hanem dicsekedünk a háborúságokban is”. „Dicsekedünk az Isten dicsőségének reménységében”. Mindenki, akit az Úr megragadott, akinek új életet adott, abban benne van ez a dicsekvés. Lehet, hogy egy kicsit túlzónak érezzük ezt, hogy „dicsekvés”, de bennünk van egy-egy ilyen öntudat, ez a mennyei öntudat, vagy a mennyei polgárjognak a büszkesége, a dicsekvése. Ehhez nem kell semmi más, csak az, hogy az Úrtól életet nyerjünk.

De ki az, aki dicsekedik a háborúságokkal is? Nem mondom, hogy nincs olyan, de ha háborúság – Károli így mondja, de ez szorongattatást, nyomorúságot, megpróbáltatást, nyomást jelent (a „Nagy Nyomorúság” kifejezésnek is ez a szó az eredetije) – szóval ismertek sok olyan hívő embert, aki boldogan beszél a nehézségről, amin át kell mennie? Nem nagyon nyüzsögnek az ilyen hívő emberek, nem? „Nem csak pedig, hanem dicsekedünk a háborúságokban is, tudván, hogy a háborúság békességes tűrést nemz.” Testvérek, ez egy nagyon nehezen lefordítható igevers. Magyarul talán a Csia-féle fordítás közelíti meg, így mondja: „hanem dicsekedhetünk a nyomorúságokkal is, miután tudjuk, hogy a nyomorúság állhatatosságot munkál”. Utánanéztem bibliai szótárakban, és itt egy olyan igeidő van, ami olyasmit fejez ki, ami a múltban történt, és az eredménye kihatással van a mára, a jelenre. Ha nem ragaszkodunk a „tudván” szóhoz, akkor magyarul jobban odaírhatjuk, hogy „miután megtanultuk, hogy a háborúság békességes tűrést nemz”.

Amikor először nyomorúságba kerülök, valami nyomás alá, valami nagyon nemszeretem dologba, akkor kézzel-lábbal kapálózom, imádkozom: Uram, szabadíts meg! Nem ezt teszem? Ezt teszem. És az Úr megszabadít, mert látja, hogy mást nincs mit csináljon, mert… – ennyit tudok. És másodjára, és harmadjára… és az Úr valamilyen módon elkezd arra tanítani, hogy ez nem azért van, mert valamit elrontottál, és nem is azért van, mert mások gonoszok; nem azért van, mert az Úr elfeledkezett rólad, nem azért van, mert a Sátán legyőzött, vagy nem tudom, még milyen ok, hanem azért van, mert ez valamit elvégez benned. És amikor Isten kegyelméből egy kisebb nyomorúság egy kicsi változást kimunkál bennem, akkor elkezdődött ez a tanulási folyamat. Biztos, hogy vannak olyan hívők, akik hamar megértik, hamar megtanulják. Vannak olyanok is, mint én, akik nehézfejűek, nagyon nehezen tanulnak.

De az Úrnak van elég türelme hozzánk. És újra meg újra egy kicsit mindig emeli a szintet, kicsit többet, míg megtanuljuk azt, hogy ha itt, ebben a helyzetben türelmesen alávetem magam az Úr akaratának, nem kapálózom, nem szabadulni akarok, hanem azt mondom, Uram, legyen meg a Te akaratod, mert az a jó, akkor elvégzi a szorongattatás munkáját bennem, megtanulom azt, hogy a nyomorúság az békességes tűrést nemz, a békességes tűrés pedig próbatétel. Több angol fordítás úgy mondja ezt, hogy „experience”, tapasztalat.

A fiam, aki másodéves egyetemista, azt mondja, hogy már munkába kell álljon tanulás mellett, mert nem lesz elég csak az oklevél, a diploma, mert mindenütt azt kérdezik, hogy milyen tapasztalattal rendelkezik? Testvérek, az igazi érték, amit az Úr munkál bennünk, nem az, amit megtanulok, nem az, amit megértek, meg összefüggések, meg folyamatok, meg minden – hanem az az Úrral való járásnak a tapasztalata.

Tudjátok, sokszor előfordul, ha ismeretlen helyre utazunk, hogy hiába van térkép, GPS, meg miegymás, ha fölhívom azt, aki ismeri az utat, sokkal biztosabb útmutatást kapok pár másodperc alatt, és célba vezet. Ezt jelenti a tapasztalat. Az Úrral, mikor átmegyek bizonyos nehéz dolgokon, kialakít valami olyasmit, amit nem lehet mástól megtanulni, amit nem lehet átadni, amit személyesen kell mindannyiunkban az Úr kimunkáljon – és az Úr munkálja ezt.

„A tapasztalat pedig reménységet, a reménység pedig nem szégyenít meg”. A tapasztalat azért munkálja a reménységet, mert ha eljutottam oda, hogy megtapasztaltam egyszer, hogy akármilyen kilátástalan helyzetben ott van az Úr, és valamit Ő munkál, akkor a következő alkalommal már tudom azt. Ott van az a reménység, hogy most nincs mindennek vége; hogy most nem a tönkretételemre megy ki a játszma, hanem az Úr végez valamit.

Múlt vasárnap ezt megosztottam a testvérekkel odahaza, és úgy láttam, hogy többen vették, értették, örültek. De egy olyan zaklatott hét következett, hogy bebizonyosodott: az Úr legtöbbször az igei világosságot, a megértést egy gyakorlati próbatétellel követi. Az van most a szívemben, hogy ha ezt kaptam, meg megosztottam most veletek, ha következik a ti sorotok is ebben, akkor az Úr kegyelméből jusson az eszünkbe, hogy az Úr akar leszoktatni a tejről, valami keményebb eledelre; valamit ki akar munkálni. És ha belekapaszkodva megmaradunk, alatta maradunk, akkor megvalósul bennünk ez a nagyon értékes, ez az egyedi meg pótolhatatlan, meg másképpen beszerezhetetlen valami, ami az Úrral való tapasztalatot, a megtapasztalást jelenti. Ha átalmegyünk ilyen dolgokon, úgy válunk képessé másoknak segíteni, úgy válunk képessé megmutatni az utat az Úr felé.

Az Úr áldjon meg bennünket, hogy tudjunk Rátekinteni, és minden nap meglépni azt a következő lépést. Ámen.