Hit a lélek megmentésére (Philip Mauro)

A teljes tanulmány (Philip Mauro: Isten zarándokai c. könyvének 16. fejezete) PDF-ben letölthető: Philip Mauro: Hit a lélek megmentésére

Részlet:

Amennyire jelen sorok szerzője tudja, a lélek üdvösségének témájával nem foglalkozik kielégítően egyik könyv sem, mely jelenleg (1912) Isten népéhez eljutott. Általánosságban véve úgy használják ezt a kifejezést, mintha a lélek üdvössége az egyén kárhozattól való megmenekülését jelentené, tehát, mintha a bűnös ember megigazításával és azzal az örök élettel lenne egyenértékű, mely az Isten evangéliumában való hit eredménye. Más szóval, az újonnan születést és a lélek üdvösségét egymás szinonimáiként használják, mintha ugyanazt jelentenék. A Szentírás szerint azonban ez a kettő nagyon különbözik. Minden egyes esetben, ahol a lélek üdvössége (megnyerése, megmenekülése) szóba kerül, ott egyértelműen valamilyen jövőbeli dologra történik utalás, mely ráadásul olyan feltételhez kötődik, mely az egyén magatartásától függ. Az örök élet Isten ajándéka, melyet minden hívő ingyen megkapott Krisztusban. A lélek üdvösségét azonban egyértelműen úgy adja elénk számos igehely, különösen az Úr saját szavai is, hogy ez nem ajándék, hanem jutalom, melyet szorgalommal, állhatatossággal és az Ő parancsainak való engedelmességgel lehet elnyerni.

A félreértés fő oka ennél a pontnál az, hogy nem teszünk különbséget a lélek és a szellem között, pedig az Ige e kettőt gondosan megkülönbözteti egymástól, és ezt meg is fogjuk mutatni. A dolognak ugyanis akkora jelentősége van, és olyan komoly következményekkel jár, hogy erőteljesen biztatjuk olvasóinkat, fordítsanak különös figyelmet az Úr Jézus szavaira és a többi idézett igeversre ebben a fejezetben.

Az egyik hely, ahol az Úr a lélek megnyeréséről, illetve elveszítéséről beszél, a Máté 16,25-27-ben található. Fontos megjegyeznünk, hogy a 25. versben szereplő szó [pszükhé], melyet néhány kivételtől [Csia L., Vida S.] eltekintve életnek fordítanak, ugyanaz a szó, mint amelyiket a 26. versben szinte minden verzió léleknek fordít: „Ha valaki énutánam akar jönni (kész utánam jönni, tehát eltökélte), tagadja meg magát és vegye fel a keresztjét, és kövessen engem, mert aki meg akarja menteni (tartani) a lelkét, elveszti azt, aki pedig elveszti (kész elveszíteni) a lelkét énértem, megtalálja azt. Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, de a lelkét kár éri (elveszti a lelkét), avagy mit adhat az ember cserébe a lelkéért? Mert az Emberfia eljön Atyja dicsőségében angyalaival, és akkor megfizet mindenkinek tevékenységéhez mérten (kinek-kinek tettei szerint).”

Világosan látható ebből az igeszakaszból, hogy a lélek elveszítése vagy megnyerése az ember saját döntésén múlik; és pontosan ugyanígy van a témával foglalkozó összes többi igerészben is. Azt is látjuk továbbá, hogy azok, akik azt választják, hogy most veszítik el a lelküket Krisztusért, akkor fogják megkapni jutalmukat (hogy újra megtalálják a lelküket), amikor az Emberfia visszatér ANGYALAIVAL az ATYJA DICSŐSÉGÉBEN. Már ebből az egyetlen igeversből is egyértelmű, hogy a lélek üdvössége nem az örök kárhozattól való megmenekülést jelenti. A bűnös embernek a bűn zsoldjából való megváltása nem az én megtagadásán, a kereszt felvételén és az Úr Jézus követésén múlik, mert ez Isten kegyelmének ajándéka, mely azonnal és örök érvénnyel adatik a bűnösnek abban a pillanatban, amikor hisz a megfeszített és feltámadott Megváltóban. Csakis a hívő képes úgy dönteni, hogy megtagadja önmagát, fölveszi a keresztet, és állhatatosan követi az Urat azon az úton, amelyen Ő járt. Azoknak, akik végig így tesznek, az Úr jutalmat ígér. Ez a jutalom pedig nem más, mint hogy az eljövendő korszakban megtaláljuk a lelkünket, melyet a mostaniban szándékosan elveszítettünk.

Ki kell tehát derítenünk, amennyire csak szorgalmas és imádságos kereséssel lehet, hogy az Úr mit értett azon, hogy valaki elveszíti és megmenti a saját lelkét. Ez az az üdvösség, melyet kezdetben az Úr hirdetett, „majd azok, akik hallották – tehát az apostolok –, megerősítettek számunkra” (Héb 2,3). Bármit is jelentsen a lélek megmentése, legalább az világos, hogy ez nem a bűnös embernek Isten kegyelméből, a Krisztusba vetett hit által történő megigazulására vonatkozik, hanem valamilyen jutalom-természetű dologra, mely azok elé lett kitűzve, akik már megigazíttattak. A lélek üdvössége nem olyasmi, amit a keresztény élet elején kapunk a földön, hanem olyan, amit ennek a végén nyerhetünk el.”

(…)

Az Úr Jézus abban a beszédében, melyre hivatkozni fogunk, megkülönbözteti az embert a lelkétől, olyannyira, hogy úgy beszél a lélekről, mint az ember tulajdonában lévő dologról, amit valaki meg tud tartani, vagy el tud veszíteni. Ezt a különbségtételt azonban napjaink teológiájából gyakorlatilag száműzték, de legalábbis teljesen félretették, annyira, hogy vannak, akik kifejezetten azt állítják, hogy a lélek magát az embert jelenti, valahányszor ez a szó előfordul a Bibliában.

Ennek a téves értelmezésnek a másik oka (ahogyan mi látjuk), hogy sok helyen nem figyelnek oda elég gondosan az Úr Jézus tulajdon szavaira. Nem is lehet vitatni vagy kétségbe vonni, mennyire értékesek azok az igék, melyeket az Úr saját véleményét tükrözik egy-egy adott dologgal kapcsolatban. Ezek „szellem és élet” (Jn 6,63). Ezeket a szavakat Urunk az Atya parancsára mondta, és ezek fogják megítélni azokat, akik nem fogadják be ezeket (Jn 12,47-50). Az Úr minden mondása Ő MAGA (Jn 8,25). Az Atya igéjének továbbadásával teljesedett be az a cél, amiért az Atya elküldte Őt a világba (Jn 17,8). Tanítványai felismerték, hogy „örök élet igéje van” Nála (Jn 6,68). Igéjének megtartása az Iránta való szeretet próbája, és nagy jutalom ígérete kapcsolódik hozzá. „Ha valaki szeret engem, az MEGTARTJA AZ ÉN IGÉMET.” „Mert MEGTARTOTTAD AZ ÉN KITARTÁSRA INTŐ IGÉMET.” (Jn 14,23; Jel 3,8;10). Ha azonban szégyelljük az Ő igéjét, az katasztrofális következményekkel fog járni (Mk 8,38).

Jóllehet ezek a súlyos és félreérthetetlenül világos kijelentések az Úr Jézus szájából származnak, be kell látnunk, hogy a mai tanításokban az Úr Jézusnak az evangéliumokban feljegyzett szavait egyértelműen alacsonyabb rendűként kezelik. Annak érdekében, hogy az egyes diszpenzácionalista (korszakos) nézeteket tartani lehessen, szükséges, hogy Krisztus testben végzett, földi szolgálatát pusztán a „zsidó maradékra” szűkítsék le, és kijelentéseit úgy kezeljék, mintha csak valami távoli közük lenne hozzánk, és nem vonatkoznának közvetlenül az Ő saját Testének tagjaira, a gyülekezetre.

A korszakos tanítás egyik következménye, hogy egyre inkább elhanyagolják az Úr szavait, ezen kívül számos szent szívét és lelkiismeretét teszi érzéketlenné az Úr egészséges buzdításaival és figyelmeztetéseivel szemben, hiszen ezekről azt tanítják, hogy úgy kell tekinteni őket, mintha csak Izrael egy jelentéktelen számú maradékára vonatkoznának. Egy másik következménye pedig ennek a tanításnak, hogy megvakította a szentek gondolkodását a lelkük üdvösségével kapcsolatos, mindent felülmúlóan fontos kérdéssel szemben; ugyanakkor, ezzel párhuzamosan a tantételeket tartalmazó apostoli levelek tanulmányozását emelték elsődleges fontosságúvá, a legnagyobb értékké pedig az vált, ha valaki képes megérteni a tanításokat, és azokat a helyes szófordulatokkal vissza tudja adni az elfogadott teológiai normák szerint. Aki ezekben vét, arra kíméletlenül lesújtanak; míg a Krisztus törvényének fajsúlyosabb dolgaiban – különösen a minden szentek iránti szeretetben – történő hiányossággal szemben közönyösek. Bizonyosan mondhatjuk, hogy „ezeket kellene tenni, és azokról sem megfeledkezni”.”

Tovább a teljes tanulmányra: Philip Mauro: Hit a lélek megmentésére

Ideje megváltoztatni, mire helyezzük a hangsúlyt! (Adeyemo Temidayo)

Eredeti: This Nonsense Must Stop

Körülbelül huszonnégy éve vagyok élő hitű keresztény; ezalatt azt értem, hogy úgy huszonnégy évvel ezelőtt őszintén elmondtam egy bűnbánó imát, és arra kértem az Úr Jézust, hogy legyen Uram és személyes Megváltóm. Újjászülettem, és azóta Krisztus testének, az élő Isten gyülekezetének tagja vagyok.

Ezalatt az idő alatt vagy négyezer igeszolgálatot hallgattam legalább ötszáz igehirdetőtől és tanítótól a föld minden részéről, elolvastam minimum háromszáz keresztény könyvet, és legalább száz konferencián jártam különféle felekezetek és gyülekezeti szolgálatok szervezésében. Ezek szerény számok persze.

Olyan különféle könyv-, illetve tanításcímeket olvastam-hallgattam, mint: Hit az élet küzdelmeiben való győzelemhez; Hét lépés az isteni bővölködéshez; Hogyan nyerjünk el csodákat Istentől; Gyógyítás; A gyermekek kenyere; A hatékony imaélet kulcsa; A gyülekezeti növekedés huszonegy megingathatatlan alapelve; Hogyan nyerd meg a férjedet Krisztusnak; A legjobbak közé hívattál; Jézusi alapelvek kereskedelmi ügynököknek stb.

Megértették velem, hogy mivel újjászülettem, most helyes tanításban kell részesülnöm, hogy a hitélet alapelveiben megalapozódjak.

Próbálok visszaemlékezni, hogy valaha is hallottam-e tanítást olyanokról, mint: A bűnös természettel való leszámolás három gyakorlati lépése; Kulcs a telhetetlenség, a hirtelen harag és szexuális kívánság legyőzéséhez. Ha egyáltalán fölmerült ilyen, mindig csak nagy vonalakban és érintőlegesen.

Hallottam prédikátorokat bizonyságot tenni ördögök kiűzéséről, rákgyógyításról, huszonegy év gyermektelenség igájának megtöréséről, szegényeket milliomossá tevésről, elképesztő anyagi áttörésekről.

És nem emlékszem, hogy hallottam volna, hogy ugyanezek a prédikátorok hogyan kezelték gyakorlati módon a bűnt akár a saját életükben, akár azokéban, akiknek szolgáltak.

Legalább ezer imaalkalmon voltam, ahol áttörésért imádkoztunk, vagy szellemi ellenségek ellen, vagy a gyülekezetünkért és szolgálatainkért, sőt a nemzetünkért is, és nem emlékszem olyanra, amikor a lélek hústesti természete miatt jöttünk volna össze imádkozni.

Igehirdetőink tudják, hogyan kell hatásos bizonyságokat megosztani úgy, hogy a hallgatóik azonnal imádságrohamban törjenek ki, „Istenem, hallgass meg engem is”, vagy, hogy kiürítsék a zsebüket a százszoros, rövidtávú visszatérülés reményében. Ugyanezeknek a pásztoroknak vajmi kevés bizonyságtételük van, amelyek ugyanilyen varázslatosan működnének a bűn problémájának kezelésében is.

Isten emberei, akiket ismerünk, kenettel bírnak a szegénység, betegség, meddőség, nemzedéki átkok stb igájának megtörésére az emberek életében – de a legfontosabb iga, a bűn és a testiesség igája érintetlen marad.

Mindebből én azt veszem ki, hogy az anyagi javakban való járás nem automatikus a hívő számára; de elengedhetetlenül fontos eszközökre és alapelvekre van szükségünk, és ezért fektetnek annyit ezeknek a tanításába. A bűn és a világ csalárdságai feletti győzelemben való járás viszont nyilván automatikus a hívő életben, és ezért nem foglalkozik senki azzal, hogy gyakorlati módon tanítson róla, hogyan kell csinálni, és ő hogyan csinálta a saját életében.

De hát, ami nekünk sincs, abból adni sem tudunk. Ha magam is a szexuális kívánsággal küzdök, hogyan várhatom azt, hogy másoknak segíteni tudjak legyőzni ugyanezt a problémát? Ha nap, mint nap oda kell járulnom Istenhez, hogy bocsássa meg nekem a hazugság, csalás, hirtelen haragúság bűnét, hogyan taníthatnék másokat ezek legyőzésére?

Nem csoda, hogy ezeket a témákat ritkán hozzák elő; ha egyáltalán fölmerül, csak elméleti szinten történik, nem ugyanazzal a szenvedéllyel és gyakorlati példákkal, mint az anyagiak, gyógyítás, emberi kapcsolatok stb. esetében.

Az Igéből azonban én nem úgy látom, hogy például a szegénység miatt a gyehennára juthatnék. Nem olvasom, hogy ha most beteg vagyok, megtagadják majd tőlem a Királyságba való bemenetelt.

Senki ne értsen félre: hiszem, hogy Isten azt akarja, hogy bővölködjünk, egészségesek legyünk és az életet a maga teljességében élhessük. De ha bármely okból nyomorúságos szegénységben élek egész életemben, az nem akadályoz meg benne, hogy Krisztussal uralkodjak az elkövetkező korszakban.

Viszont azt olvasom, hogy sem gonoszok, sem szexuálisan kicsapongók, sem bálványimádók, sem házasságtörők, sem férfiprostituáltak, sem homoszexuális életmódot folytatók, sem lopók, sem telhetetlenek, sem részegesek, sem gyalázkodók, sem csalók nem öröklik Isten királyságát (1Kor 6,9-11; Gal 5,19-21).

Azt olvasom, hogy a testies gondolkodásmód halál, mert a hústest szerinti gondolkodás ellenségeskedés az Istennel, azaz, akik a hústestben vannak, nem tetszhetnek Istennek (Róma 8,6-8), és hogy az, aki a bűnös természet kedvére vet, az romlást fog aratni belőle (Gal 6,8).

Így elég egyértelmű, hogy van egy nagyon fontos, és van egy sokkal kevésbé fontos dolog. De miért a sokkal kevésbé fontossal foglalkozunk, úgy, hogy közben a nagyon fontosat teljesen hanyagoljuk, mintha az magától értetődő, automatikus lenne? Ennek így egész egyszerűen semmi értelme. És ennek véget kell vetni!

Az Igét nem lehet kettétörni: „Aki a bűnt cselekszi, az ördögből van” (1Jn 3,8a). Ezt az Igét nem hitetleneknek, hanem hívőknek mondja, azért, hogy nagyon pontosan megértsék, hogy nem a megtérők imájának elmondása és a gyülekezeti tagság az örök élet alapfeltétele.

Nem számít, hogy „aki a bűnt cselekszi”, az püspök, apostol, felvigyázó vagy fegyveres rabló. Az egyetlen különbség, hogy az egyik gyülekezeten belüli, a másik gyülekezeten kívüli bűnös. A Sátán így is, úgy is jogot formál az életére.

Bármennyire fontos is a jó élet, Krisztus valódi célja, hogy a népét megmentse a bűneikből. A milliomossá váláshoz, az egészséghez, a sikeres vizsgákhoz, a gyermekáldáshoz valójában nincs szükségünk Jézusra. A bűn esetében viszont Őrá van szükségünk. Annak valódi bizonyítéka pedig, hogy találkoztunk Vele, a bűntől és a testies élettől való szabadság. Felteszem hát a kérdést, testvér, pásztor, elöljáró, apostol, evangélista asszony, felkent dicsőítő: valóban meg vagy váltva a bűneidből? Vagy a bűnök, amelyektől azt gondoltad, szabad vagy, visszajönnek, és még jobban megkötöznek?

Mert ez a dolgok veleje. Isten arra hív, hogy a legfontosabb dolgot tisztázzuk. Istennek hála, a sok-sok éven át tartó csodák és áldások hangsúlyozása miatt, Isten dicsőségére, ma számos multimilliomossal dicsekedhetünk a gyülekezetben (sajnos, azok a milliók nem törölték el a szegénységet még a saját soraink között sem); büszkélkedhetünk szaftos kormányzati meg üzleti pozíciókkal, és világiakkal is versenyre kelünk a legjobb ezért meg azért – Istennek hála.

Az Úr azonban nem multimilliomosokért és bankvezérekért meg vállalatigazgatókért jön vissza. Ő a dicsőséges gyülekezetért jön vissza, amelyiken nincs se folt vagy ránc, vagy valami efféle (Ef 5,27). Olyan gyülekezetért jön vissza, amelyik eljutott a Krisztussal való teljes beteltség korának mértékére (Ef 4,13).

Ez tehát harsonaszó a gyülekezet számára, hogy térjen vissza ahhoz, ami a legfontosabb; hogy olyan elkötelezettséget és semmihez nem mérhető buzgalmat, és az iparosmester aprólékos gondosságát szentelje annak tanítására, hogy hogyan érhetjük el a Krisztushoz való hasonlóságot, hogyan léphetünk be a tökéletességbe, hogyan győzhetünk a világ fölött, hogyan viseljük az Ő képét egy istengyűlölő világban, és hogyan tartsuk magunkat tisztán ebben a gonosz és kifordult nemzedékben – ugyanannyira, mint amennyire odaszántak vagyunk az anyagi bővölködés, a csodás jelenségek és a sátán ügynökei legyőzése stb. tanításában.

Isten szeretett gyermeke! Amikor az eljövendő korszakok kérdése merül fel, ne tedd a sorsodat egy igehirdető, pásztor vagy felekezet kezébe! Ha ott, ahol vagy, azt mondják neked, hogy hogyan igyekezz az élet azon dolgai után, amelyek elmúlásra rendeltettek, itt az ideje összekapni a holmidat és futni az életedért – és ez nem érzelgős túlzás!

Ha évek óta ott vagy valahol, és nincs bizonyságtételed arról, hogy testies, világ dolgait szerető, hazug, csaló, megbocsátás nélküli keresztényből átváltoztál a bensődben szerény, alázatos, kedves, szolgáló, királyság-kereső, életet kiárasztó, dicsőség-ragyogtató gyermekévé Istennek, ám bizonyságot tehetsz földi dolgokról, mint új ház, új autó, új kisbaba, új szerződések – VIGYÁZZ, nem készülsz föl az örökkévalóságra!

Érintse meg Isten a pásztorokat, hogy visszatérjenek Krisztus keresztjének hirdetésére! Küldjön valódi tanítókat és igehirdetőket, akiknek saját bizonyságuk van az átváltozásukról, és ezért képesek átadni ugyanezt a kegyelmet és kijelentést keresztények millióinak, akik még mindig oda vannak kötve a bűnös természethez és a világ dolgainak kereséséhez. Ne találjuk magunkat a Királyság csukott ajtaján kívül, rájőve, hogy mindaz, amire ebben az életben odaadtuk magunkat, annak semmi értéke nincsen, és ott maradjunk szégyenben, mezítelenül.

„Íme, eljövök, mint a tolvaj: boldog, aki vigyáz, és őrzi ruháját, hogy ne járjon mezítelenül, és ne lássák szégyenét” (Jel 16,15).

„Sok elsők pedig lesznek utolsók, és sok utolsók elsők” (Mk 10,31).

Isten áldjon Benneteket.

Tíz ezüst és egy ruha – Paris Reidhead

A teljes igeszolgálat pdf-ben letölthető: Paris_Reidhead-Tiz_ezust_es_egy_ruha

In English: Paris Reidhead: Ten Shekels and a Shirt

Paris Reidhead az 1960-as években elhangzott igeszolgálatának átirata, melyben a Bírák könyvéből, Míká és a lévita történetének alapján a gyülekezetet fertőző humanizmusról és pragmatizmusról beszél, mely beszivárgott a keresztény gondolkodásba, abba, ahogyan a megtérést, a keresztény életet, a missziót stb-t látjuk. Elég kijózanító. Részlet:

LIBERÁLIS, FUNDAMENTALISTA… vagy EGYIK SEM?

A vallást azonban nem lehetett megszüntetni. Olyan sokan éltek belőle, hogy kellett nekik valamilyen indokot találni, hogy igazolhassák a létezésüket. 1850-ben az egyház kétfelé szakadt. A liberálisok volt az egyik csoport, akik elfogadták a humanizmus filozófiáját, és megpróbáltak valami aktuálisnak szánt üzenetet átadni nemzedéküknek: „Nem tudjuk, hogy van-e menny; nem tudjuk, hogy van-e pokol. Azt az egyet viszont tudjuk, hogy van itt vagy hetven évünk a földön. Tudjuk, hogy a költészet, a mélyen szántó gondolatok és a nemes célok mind nagyon hasznosak mindannyiunk számára. Ezért fontos, hogy vasárnap gyertek el a templomba, ahol olvashatunk verseket, ahol életbölcsességeket, alapigazságokat és életszabályokat mondunk nektek, hogy azok szerint éljetek. Arról nem tudunk semmit, mi lesz, amikor meghaltok, de egyet mondhatunk: ha rendszeresen jártok, fizettek, segítetek és velünk maradtok, akkor rugót kaptok tőlünk a szekeretek alá, és még kényelmesebb lesz az utatok. Semmit sem garantálhatunk azzal kapcsolatban, hogy mi lesz, amikor meghaltok, de az biztos, hogy ha velünk jöttök, boldogabbá teszünk, míg csak éltek.” Ez lett tehát a teológiai liberalizmus legbenső lényege. Nem jelentett többet annál, mint hogy egy kis cukrot próbált tenni a vándorlás keserű italába, megédesíteni egy időre. De ez minden, amit mondhatott.

A bennünket körülvevő közeg filozófiája tehát a humanizmus: az élet legfőbb célja az ember boldogsága. Van azonban egy másik csoport, akiket megbotránkoztattak a liberálisok. Ez a csoport az én népem, a fundamentalisták. Ők azt mondják: „Hisszük, hogy a Biblia Istentől ihletett. Hisszük, hogy Jézus Krisztus Isten. Hisszük, hogy van pokol. Hisszük, hogy van menny. Hiszünk Jézus Krisztus halálában, eltemetésében és feltámadásában.” Ne feledjük azonban, hogy a légkör, ami körülvesz, a humanizmus. A humanizmus pedig azt mondja, hogy a lét célja az ember boldogsága. A humanizmus olyan, mint valami ártalmas kigőzölgés a mélyből, mindenbe beleeszi magát. A humanizmus olyan, mint egy fertőzés, egy járvány – egyszerűen mindenhová eljut.

Nemsokára a fundamentalisták abból ismerték föl egymást, hogy kijelentették: „Hiszünk ezekben!” Legtöbbjük valóban találkozott Istennel. De látjátok, nem sok idő telt el attól, hogy: „Ezek a dolgok tesznek minket fundamentalistává”, hogy a második generáció azt mondja: „Így kell fundamentalistává lenni: Higgy abban, hogy a Biblia Istentől ihletett! Higgy Krisztus istenségében! Higgy az Ő halálában, eltemetésében, feltámadásában! És akkor fundamentalista leszel.”

És máris megérkeztünk a mostani nemzedékünkhöz, amikor az üdvösség egész terve úgy néz ki, hogy értelmi beleegyezésünket adjuk néhány tantételhez, és kereszténynek lehet tartani valakit pusztán azért, mert igent mondott négy-öt helyen, amikor kérdezték. Ha jól tudta, hol kell igent mondani, valaki hátba veregette, megrázta a kezét, szélesen rámosolygott, és azt mondta: „Testvér, üdvösséged van!” Oda süllyedt tehát az egész, hogy az üdvösség nem volt több, mint előírt dolgok, formulák helyeslése, és végül az üdvösség nem jelentett mást, mint az ember boldogságát, mert a humanizmus átitatta az egészet. Ha össze kellene hasonlítanunk a fundamentalizmust a száz évvel korábban kezdődött liberalizmussal, ahogyan az kialakult – mivel nem akarom időponthoz kötni –, valahogy így nézne ki:

A liberális szerint a hit célja az, hogy az ember boldog legyen amíg él, a fundamentalista szerint pedig a hit célja az, hogy boldog legyen miután meghalt.

De már megint! A hit célja, ki lett mondva: az ember boldogsága. És míg a liberális azt mondja: „A társadalmi és politikai rend megváltoztatásával fel fogjuk számolni a nyomornegyedeket, meg fogjuk szüntetni az alkoholizmust, a kábítószerfüggőséget és a szegénységet. És létrehozzuk a MENNYET ITT, A FÖLDÖN, ÉS BOLDOG ÉLETET TEREMTÜNK! Semmit nem tudunk arról, mi jön utána, de azt akarjuk, boldog légy, míg itt élsz!” És hozzá is láttak, hogy véghez vigyék, hogy azután az I. világháború szörnyű megrázkódtatásával szembesüljenek, és a II. világháború teljes döbbenetével, mert úgy látszott, hogy ennyi idő alatt nem sikerült eljutniuk sehova.

A fundamentalisták pedig szépen beálltak a sorba, ráálltak a humanizmus hullámhosszára, míg végül valami ilyenhez jutottunk: „Fogadd el Jézust, hogy a mennybe mehess! Nem akarsz arra csúnya, rossz, tűzzel égő pokolra jutni, miközben olyan csodálatos menny vár rád! Gyere Jézushoz, és akkor a mennybe jutsz!”

És ez éppen ugyanúgy az ember önzésére apellál, mint amikor ketten egy kocsmában üldögélve eldöntik, hogy kirabolnak egy bankot, hogy nulla befektetéssel a semmiért valamijük legyen! Van az a módja a bűnösök hívásának, ami a világnak pontosan úgy hangzik, mint az a terv, hogy hogyan kell egy benzinkút tulajától megszerezni az aznapi bevételét anélkül, hogy neki dolgoznál.

A humanizmus, úgy hiszem, a leggyilkosabb és legpusztítóbb eszme mindazok közül a filozófiai bűzfelhők közül, melyek a mélységből valaha kiszivárogtak. Teljesen átitatta a hitünket. ÉS TELJES MÉRTÉKBEN ELLENTÉTES A KERESZTÉNYSÉGGEL! Sajnálatos, hogy mégis ritkán látják így. Pedig itt van Míká, aki szeretne egy kis kápolnát, hozzá papot akar, és imádkozni szeretne, áhítatokat tartani, mert „jót tesz majd velem az Úr!”. EZ NEM MÁS, MINT ÖNZÉS! ÉS EZ BŰN! A lévita pedig jön, és szépen ő is beleesik, mert ő meg helyet keres magának. Tíz ezüstöt akar meg egy inget, és teljes ellátást. És azért, hogy meglegyen neki mindaz, amit akar, és Míkának is meglegyen, amit akar, APRÓPÉNZRE VÁLTJÁK ISTENT, tíz ezüstért és egy ruháért!

EZ A KORSZAKOK ÁRULÁSA! És ez az az árulás, amelyben élünk.

Nem tudom, Isten hogyan tudja ezt helyrehozni, míg vissza nem térünk a kereszténységbe, A BŰZHÖDT HUMANIZMUSSAL TELJES ÉS TÖKÉLETES ELLENTÉTBEN, mely átitatta nemzedékünket Krisztus nevében.

Tartok tőle, hogy annyira kifinomulttá vált, hogy tényleg mindenhová eljutott. Hogy ez mit jelent? Lényegében ezt: Ez a filozófiai feltevés – hogy az emberi létezés alapvető célja az ember boldogsága – oly mértékben el lett fedve evangéliumi fogalmakkal és bibliai tanításokkal, hogy végül Isten már az ember boldogságáért uralkodik a mennyben, Jézus Krisztus az ember boldogságáért öltött testet, és az angyalok is az ember boldogságáért léteznek. Minden az ember boldogságáért van! ÉN MEG AZT MONDOM NEKTEK, HOGY EZ NEM KERESZTÉNY DOLOG! Vajon nem akarja Isten, hogy az ember boldog legyen? Dehogynem. De mint következmény, és nem mint cél!

Folytatás: Paris_Reidhead-Tiz_ezust_es_egy_ruha

Három szellemi házasság – Zac Poonen

Three Spiritual Marriages – Zac Poonen

PDF formátumban letölthető itt: Három szellemi házasság

A Róma 7-ben Pál arról ír, hogy az a személy, aki egy bűn feletti győzelemre és szent életre vágyik, ott hibázza el, ahogyan megéli azt. A Szent Szellem a 4. versben a házasság képét használja. Mikor megtéretlenek voltunk, akkor az óemberrel voltunk házasságban. A megtérés után, ahelyett hogy Krisztussal lépnénk házasságra, elkövetjük azt a hibát, hogy a törvénnyel házasodunk össze. Minden hívő elköveti ezt a hibát, amikor a bűn feletti győzelmet keresi. A saját erősségeinkből fakadó bűnök feletti győzelem keresése érdekében az első próbálkozások a törvénnyel való házasság keretében történnek. A 6. és 7. fejezetekben három szellemi „házasságot” látunk: az első az óemberrel, a második a törvénnyel és a harmadik Krisztussal.

Az óember egy gonosz férjhez hasonlítható, aki veri a feleségét, prostituálttá teszi őt, tönkretéve az életét és a boldogságát. Ez a bántalmazott feleség hogyne szabadulna meg szívesen egy ilyen gonosz férjtől. Egy nap a férje – az óember – meghal és ő újjászületik!  Most már szabad arra, hogy új házasságot kössön, de ahelyett, hogy Krisztussal lépne házasságra, elköveti azt a hibát, hogy a törvénnyel lép házasságra, aki Krisztusra hasonlít.

A törvény tökéletes, ezért könnyű elköveted azt a hibát, hogy Krisztussal összetéveszd, mert a törvény tökéletes igazságot vár el tőled. A törvény nem hasonlít az óemberre. Nem veri a feleségét és más módon sem okoz szomorúságot neki. Tökéletességet igényel. Reggel pontosan 6 órakor fel kell kelned és 8 órakor az asztalon kell lenni a reggelinek. Nem lehet 8 óra 01 perc, hanem pontosan 8 óra. Ez a tökéletesség. A ház minden részének tisztának és rendben kell lennie. A cipőknek a maguk helyén kell lenni, a ruhák kimosva – folt nélkül – tökéletesen kivasalva. A törvény sosem kér tőled semmi gonosz dolgot. Melyik fiatal testvérnő ne menne hozzá egy ilyen jó emberhez, aki minden területen ennyire tökéletes? Az óemberrel való házasság után a törvénnyel való házasság azonban olyan, mintha csöbörből vödörbe estél volna. A törvény egy jó ember, de nagyon igényes. Sohasem kér semmi gonosz dolgot tőled, de sohasem tudod felmérni a személyes állapotodat annak fényében. Ekkor jössz rá, hogy egy rossz emberrel kötöttél házasságot. Mit tudsz most tenni? A törvény – Isten törvénye – nem halhat meg! Itt van egy egészséges és erős férj, aki örökké él. “A férjes asszony a férjéhez van kötve, amíg él (Róma 7:2). Ezért az asszony minden reményét feladja, hogy valaha is boldog legyen.

Ekkor Isten valami csodálatosat cselekszik. Halttá nyilvánítja az asszonyt és így felszabadítja a házassági eskü alól. Első alkalommal a férj (az óember) volt az, aki meghalt. Most te, mint feleség halsz meg. Atyámfiai, meghaltatok a törvénynek a Krisztus teste által, hogy legyetek máséi, azéi, aki a halálból feltámasztatott” (Róma 7:4). Most, hogy meghaltál a Krisztussal nem vagy többé a törvényhez kötve. Isten feltámaszt téged a halálból és így össze tudsz házasodni Krisztussal. Ez a harmadik házasság – és ez már dicsőséges! Azonban Krisztus is igényes. Ugyanolyan tökéletes, mint a törvény és a következőt mondja: “A reggelinek pontosan 8 órakor az asztalon kell lenni és nem 8 óra 01 perckor. Mindennek olyannak kell lenni, mintha „skatulyából húzták volna ki”. A háznak rendben kell lenni”, stb. Krisztus elvárási szintje egy cseppet sem alacsonyabb, mint a törvényé, sőt magasabb. A törvény azt mondja, hogy „ne kövess el házasságtörést”, Krisztus azonban azt mondja, hogy „még vágy sem lehet a szívedben egy asszony iránt.” Van egy nagy különbség a törvény és Krisztus között. Krisztus a következőt mondja: “Reggelizzünk együtt – te meg én.” Ő mindent veled való közösségben, veled együtt akar csinálni.

Képzelj el egy olyan gyámoltalan feleséget, aki a reggelivel csak délután 1 órára készül el! Az Úr nem ítéli el és nem veti el őt, mint azt a törvény tenné, ami a következőt mondja: “Ne gondold, hogy együttműködünk, és te jobb leszel.” Az Úr azonban együtt munkálkodik veled és néhány napon belül el fogod érni, hogy a reggeli már délelőtt 11-kor az asztalon lesz. Az Úr azt mondja: “Csodálatos! A délután 1 óra helyett már délelőtt 11 órára elkészültünk. Egy napon el fogjuk érni, hogy 8 órára elkészülsz. A tökéletességre fogunk törekedni.” Ha nem sikerül jól kimosnod a ruhát, mert a folt ottmaradt, az Úr a következőt mondja: “Ne bánkódj, mi ezen a területen is együttműködünk.” Legközelebb már az Ő segítségével mosod ki a ruhát és meg fogod látni, hogy kevesebb folt marad rajta. Az Úr eldöntötte, hogy mindaddig együttműködik veled, míg egyáltalán nem marad folt a kimosott ruhán. Addig működik együtt veled, míg el nem éred a tökéletességet.

Látod már, hogyan munkálkodik együtt az Úr az Ő menyasszonyával? Az Úr nem egyszerűen csak megparancsol nekünk dolgokat, mint azt a törvény teszi. Ő együttműködik velünk – mi az Ő munkatársai vagyunk. Jézus egy ilyen férj.

–  § –

Christian Fellowship Church, Bangalore, India – Minden jog fenntartva!

Ez az írás – változtatás nélkül – szabadon terjeszthető a szerző nevének és a CFC honlapcímének (http://www.cfcindia.com) egyértelmű feltüntetésével.

Fordította: Abonyi Sándor

https://keskenyut.wordpress.com

Jézushoz hasonlóvá válni (Jacob Ninan)

Írta: Jacob Ninan; Forrás / Source: Becoming Like Jesus

Isten végső célja gyermekei számára, hogy az Ő Fiához, Jézus Krisztushoz tegyen minket hasonlóvá (Róm 8,28-29). Ha megláttuk, hogy mi magunk mennyire távol vagyunk attól, hogy hasonlítsunk Jézushoz, az egyik legnagyobb vágyunk lesz, hogy olyanná váljunk, mint Ő. Néhányan azonban tévesen azt feltételezzük, különösen, ha ilyen tanítást kaptunk, hogy ha újonnan születtünk, akkor elrendezett dolog, hogy végül mindannyian Jézushoz leszünk hasonlók. Azt tanultuk, hogy higgyük: Isten munkálkodik bennünk, és be fogja fejezni bennünk azt, amit elkezdett (Fil 1,6). A gyakorlatban azonban azt látjuk, hogy ez nem olyan egyszerű. Mások a 2Kor 3,18 alapján azt tanítják, hogy mindössze a Bibliát kell tanulmányoznunk, és ahogy majd látjuk Jézust az Igében, automatikusan az Ő képére változunk. De itt is észre fogjuk venni, hogy ez csak egy része az egésznek. Az ilyen jellegű tanítás kétségtelenül reményteljes várakozást ébreszt, de végül kiábrándultsághoz és lehangoltsághoz vezet. Az egymástól függetlenül, innen-onnan kiválogatott versek a Biblia egészének összefüggései nélkül gyakran nagyon félrevezetőek lehetnek.

Jézus nem azt mondta az apostolainak (jelentése: „hírvivő” vagy „küldött”), hogy menjenek és térítsenek, hanem, hogy tanítványokká tegyék az embereket és tanítsák őket, hogy megtartsák mindazt, amit Ő tanított (Mt 28,19-20). A tanítvány az, aki a mesterétől azzal a szándékkal tanul, hogy olyanná váljon, mint ő, és végül el is éri ezt a célt. Jézushoz úgy válunk hasonlóvá, hogy tanulunk Tőle. Először tanítvánnyá kell válnunk, majd napról napra tanulnunk kell Tőle és követnünk kell Őt.

Ez egy aktív folyamat, amelynek során tudatosan Jézust figyeljük, Őrá hallgatunk, és azt tesszük, amit Ő mond. Mint minden tanulási folyamat, ez is lépésről lépésre történik, mivel először az alsó szinteken kell végighaladnunk, mielőtt a felsőbbekbe léphetnénk. Olyan folyamat ez, amelyben Maga Jézus tanít bennünket, nekünk pedig a Neki való engedelmességgel kell válaszolnunk. A folyamat tehát nem csak Jézustól vagy csak tőlünk függ.

A tanítványság iskolája

Szűk az a kapu, amelyen be kell lépnünk, és keskeny az az út, amelyen járnunk kell (Mt 7,14). Fatális hibát vétünk, ha azt gondoljuk, hogy minden bizonnyal a széles, korlátok nélküli út, amelyen sokan járnak, lehet a helyes (13. v.), és akkor is hibázunk, ha azt hisszük, hogy ha egyszer beléptünk a kapun, elérjük a célt, bármelyik ösvényt válasszuk is.

Jézus világosan megmondta, mit ért a „szoros kapu” és a „keskeny út” alatt. A szoros kapun való belépés azt jelenti, hogy felismertük: Jézus túlságosan is drága ahhoz, hogy felcseréljük bárkire vagy bármire, és meghoztuk azt a döntést, hogy jobban szeretjük Őt mindennél és mindenki másnál (Lk 14,26;33; Mt 10,37). A keskeny vagy „nehéz” út az, hogy eszerint a döntés szerint járunk, megtagadva magunkat naponta, hogy kövessük Őt és engedelmeskedjünk Neki (Lk 9,23; 14,27).

Jézus azt akarja, hogy a tanítványai legyünk. Amikor pedig másokat teszünk tanítványokká, akkor nekik Jézus tanítványainak kell lenniük, és nem a mieinknek. Sokan visszaéltek ezzel, és olyan tanítványokat csináltak, akik őhozzájuk ragaszkodnak, tőlük kerültek függésbe, és nekik tartoznak elszámolással – ahelyett, hogy Jézusra mutattak volna, és az embereket Őhozzá vezették volna.

Motiváció: a szeretet

Ha tényleg szeretjük Jézust, nem lesz nagyon nehéz számunkra engedelmeskedni Neki (1Jn 5,3), még ha sokszor ez azt is jelentené, hogy nem tehetjük meg azt, amit a hústestünk szeret (Róm 8,8). Látjuk, hogy Jákóbot Ráchel iránti szeretete hogyan segítette abban, hogy Lábánt, az apósát kétszer hét évig szolgálja, hogy végül elvehesse a lányt feleségül (1Móz 29,20). Nekünk pedig Jézus iránti szeretetünk segít abban, hogy értékesebbnek lássuk azt a célunkat, hogy Hozzá hasonlóvá váljunk, az Ő tetszésére legyünk, és tiszteletet szerezzünk neki – azoknál a bűnös vágyaknál, amelyeket fel kell ezért adnunk (Zsid 11,25-26). Egyre többet és többet tudunk meg Róla az Igéjéből, a Neki való engedelmességet keressük mindenben, és nemet mondunk magunkban arra, hogy a saját önző kívánságainkat kövessük. Jézus csodálatos szépségét szemléljük, ahogyan a Szent Szellem felfedi előttünk, és teljes szívünkből arra törekszünk, hogy mi is ilyenné váljunk. Alázattal kérjük Istent, hogy mutassa meg nekünk Magát és az Ő útjait, és változtasson át az Ő képére. Más tanítványokkal is találkozunk, hogy bátorítsuk és buzdítsuk egymást ezen az úton. Így változunk át az Ő hasonlóságára a gyakorlatban.

Azonban nem fogunk Jézus képére változni, hacsak nem törekszünk erre tudatosan (Jer 29,13). A hústestünk, a világ és a Sátán mind ellenünk dolgozik, és ha passzívan hagyjuk úgy történni a dolgokat, ahogyan jönnek, egyre messzebb kerülünk Jézustól, nem közelebb. Ezért van tele a Biblia figyelmeztetésekkel, hogy vigyázzunk, legyünk éberek, ne higgyünk minden szellemnek stb. Ha viszont megláttuk, mennyire romlottak, bűntől elfajzottak vagyunk saját magunkban, és látjuk Jézust mint Megváltónkat, a bennünk feltörő hála és szeretet fog motiválni nekifeszülni annak a célnak, hogy közelebb kerüljünk Jézushoz és az Ő jellemére változzunk.

Jézus a cél, nem a kereszt

A kereszt hordozása nem azt jelenti, hogy valami nehézségünk van vagy problémás emberekkel küzdünk. Sokan, tévesen, azt gondolják pedig, hogy ez a kereszt, amelyet hordozniuk kell. A kereszt felvétele azt jelenti, hogy meghalunk az énünknek azzal, hogy megtagadjuk azokat a kívánságainkat, amelyek Jézus életével ellenkeznek. Naponta meg kell ezt tennünk, folyamatosan, hogy mindig képesek legyünk Isten akaratát cselekedni az életünkben. De nem az önmegtagadás a célunk – amely csak mogorvává és lehangolttá tesz –, hanem hogy kövessük Jézust; ez az a cél, ami vezérel minket. Hasonlóképpen, nem arról van szó, hogy Jézus azt akarja, hogy minden gyönyörűséget tagadjunk meg magunktól, amiben csak részünk lehetne, hanem csak azokat, amelyek ekkor vagy akkor az akaratának útjában állnak. Isten akaratának keresése és cselekvése közben halálba kell adni azokat a kívánságokat, amelyek ezzel ellentétesek. Ha néha nehéznek érezzük a keresztet, arra a dicsőségre kell gondolnunk, amit Jézus akar nekünk adni (1Pt 1,6-7), és ez segíteni fog kitartani és menni tovább.

Elkülönülés a világtól

Jézus nem volt ebből a világból való, és azért jött, hogy kimenekítsen minket ebből a világból (1Jn 2,16-17). Elkerülhetetlen, hogy ahogyan egyre közeledünk Jézushoz, úgy távolodunk egyre jobban a világtól, a gondolkodásmódunkban. Ez azért van, mert a gondolkodásunk megújul (Róm 12,2), és gyakran észrevesszük, hogy ellenkezik azzal, amit a világ gondol és értékesnek tart. Lesznek olyan helyek és emberek, ahonnan távol kell maradnunk, de ugyanakkor nem szabad általánosítanunk, és az elkülönülést szó szerint vennünk. Ez ugyanis a gondolkodásunkban és a szívünkben történő elkülönülés, miközben továbbra is a világban vagyunk, és részt veszünk annak hétköznapi tevékenységeiben, más emberekkel együtt. Ez az egyik része a tanítványság iskolájának, és így tudunk a világ sójaként és világosságaként szolgálni (Mt 5,13-16).

Következtetés

A bűnök bocsánatának elfogadása a keresztény élet kezdete, de a kegyelemben való növekedés és a Jézus természetére való átformálódás a legizgalmasabb rész. Ez az, ahol növekedhetünk az élet kísértéseivel való találkozáskor, gyakorlati módon ismerhetjük meg Jézust, gyarapodhatunk bölcsességben és válhatunk áldássá a körülöttünk levők számára. Így fog Jézus megdicsőülni az életünkön keresztül.

(Megjelent a „Light of Life” magazin 2011. júliusi számában.)

Hogyan csináljunk vallást egy egyszerű lépésben (Thomas Fortson)

Eredeti: How to Create Religion in One Easy Step

„Vallás az, amikor a lélek megpróbálja utánozni a szellemet.” Ezt a gyöngyszemet Wesley barátom pöttyintette elém az elmúlt éjjel. Hadd fejtsem ki jobban.

Nyilvánvaló különbség van a lélek és a szellem között. Ahogy a Zsid 4,12 írja: „Mert az Isten Igéje él és hatékony, élesebb bármely kétélű kardnál, és elhat a léleknek és szellemnek, az ízeknek és velőknek széjjeloszlásáig” (Csia ford.).

A lélek az én fogalmi meghatározásom szerint a gondolatok, az akarat és az érzelmek összessége; a szellem pedig az a részünk, amely az Éden kertjében meghalt. Isten eredetileg úgy alkotott meg minket, hogy mindig a szellemünk vezessen bennünket (mivel ez volt az a részünk, amely egy volt az Istenséggel), amikor azonban ellenszegültünk, a szellemünk meghalt, és a kapcsolatot elveszítettük. Azóta az emberiség a lényünk fennmaradó két összetevőjéből él: a testből és a lélekből. Gyakorlatilag minden bűn, ami csak eszembe jut, ezek közül valamelyikhez köthető.

Amikor az életünket Krisztusnak átadjuk, feltámasztja a halálból a szellemünket, és teljesen élővé tesz bennünket. Erre utal Pál, amikor azt mondja, új teremtés vagyunk.

Többet is lehetne mondani erről, de most nem is ez ennek a posztnak a lényege.

Azt hiszem, egy példával lehet a legjobban megvilágítani, hogy mire is gondolt a fent említett mondatban Wesley.

Sarah hisz az Úrban, és arra törekszik, hogy igazán csak Érte éljen. Azért imádkozik tehát, hogy az Úr mutassa meg neki, hogyan növekedhetne Őbenne; ekkor beugrik neki, hogy elmehetne egy nyári bibliaiskolába. Engedelmeskedik tehát, és az Úr felhasználja az ottani csoportot arra, hogy Sarah új oldalairól ismerje meg Őt. A nyár azonban véget ér, a csoport felbomlik, és Sarah – anélkül, hogy kérné a vezetést – úgy dönt, hogy egy másik bibliaiskolába is beiratkozik, hiszen milyen jól ment az előző. És ez az, ahol a vallás (és a törvénykezés) kezdődik. A lelkét használta a szelleme helyett. A GONDOLATAIBAN logikusan levezette, hogy ami a múltban egyszer már működött, annak a jövőben is működnie kell, ezért „ez Isten akarata a számomra” (gondolja ő). És nem veszi észre, hogy ami működött, az Isten volt a bibliaiskolában, és nem a bibliaiskola önmagában.

Amikor a szellemünk vezet az Úr követésében, az hol új, hol régi utakon fog történni. A lényeg az, hogy ne hagyjuk, hogy a gondolataink, az akaratunk illetve az érzelmeink felülírják azt, amit a szellemünk mond nekünk.

Gondolatok a vezetésről (Jessie Penn-Lewis)

Eredeti: Hints on Guidance

„Mert akiket Isten Szelleme vezet, azok Isten fiai. Hiszen nem a rabszolgaság szellemét kaptátok ismét a félelemre, hanem a fiúság szellemét, mely által kiáltjuk: „Abba, Édesatyánk!” (Róma 8,14-15, Konkordáns fordítás).

„Mihelyt pedig fiakká lettetek, kibocsátotta Isten az Ő Fiának Szellemét a szíveinkbe, aki így kiált: „Abba! Édesatyánk!” (Gal 4,6; Kf.)

Mindannyian megkapjuk a gyermekség szellemét, amikor a Szent Szellem a szívünkbe költözik, s ez annak mértékében mélyül egyre inkább, amennyire a régi életet annak minden szolgai félelmével a kereszthez hozzuk és Krisztus halálába helyezzük; azt mondhatjuk tehát, hogy a Szent Szellem vezetése azoké, akik egyre inkább kisgyermekké lesznek. Mindaddig, amíg a feltámadott Úrral egységben, Jézus Szellemének folyamatos áradását kapjuk, egyre inkább megtanulunk gyermekekként az Atyával járni – hűséges Szellemétől való függésben, amellyel kicsinyeit vezeti, és akaratában megtartja.

A Szent Szellem soha nem indít az írott Igével ellentétes dolgokra; az Igében és az Isten gyermekében lévő Szellem mindig összhangban van.

A Szellem tanúbizonysága mindig a miénk, ha Isten akaratában járunk. Képesnek kell rá lennünk gyorsan felismerni az Ő pecsétjét, amikor leteszteljük minden egyes lépésünket, és ébernek, hogy a legelső gyanús jelre engedelmeskedjünk, amely azt sejdíti, hogy nem az Ő akarata szerint mozdultunk. A Szellemnek mindig határozott célja van az iránymutatásaival, és nem pazarolja fölöslegesen sem az idejét, sem az erejét azoknak, akiket vezet.

Nem helyénvaló, ha tévedhetetlenül meg vagyunk győződve minden egyes lépésünkről a vezetést illetően. Jobb csendesen járni Istennel, és hagyni, hogy Ő a Maga által választott módon bizonyítsa be másoknak, mennyire gyakorlott kézzel bánik velünk.

Ha Isten megmutatta nekünk a ránk vonatkozó tervét, vigyázzunk, hogy ne mi határozzuk meg az időzítést, se ne feltételezzük, hogy minden azonnal megvalósul. Ne feledjük, hogy tévedhetünk a terv valós mibenlétét illetően, és könnyen anyagiasíthatjuk, ami pedig szellemi.

Óvakodjunk „szövetségkötés” címén üzletelni Istennel! „Ha Te…, akkor én..!” A későbbiekben az ilyen szerződés megbilincselheti a lelket, és nem lesz képes felismerni Isten friss kijelentéseit. Ő annyit ígért, hogy mindig csak a következő lépést mutatja meg.

Sohase féljünk elismerni, ha hibáztunk! Isten Szelleme ott lakozik, ahol becsületes őszinteség van. Hiszen csak cserépedények vagyunk, a Szellem vezetése pedig oly könnyen ellenőrizhető. Sokkal jobb rájönni, hogy tévedtünk, mint hogy szégyent hozzunk Istenre azzal, hogy olyasmit tulajdonítunk Neki, amit mi csináltunk, félreértésből.

Ne várjunk különleges vezetésre, amikor csak Isten írott Igéjét kell ismernünk! Az Apostolok cselekedeteiben megvalósulva láthatjuk a Szellem hatalma alatti és az Istennek teljesen átadott élet általános alapelveit; Pál apostol leveleiben pedig a Szellem gondolatainak a mindennapi élet gyakorlati részleteire kiterjedő alkalmazását figyelhetjük meg. Szorgalmasan kutassuk az Írásokat, és a kapott világosságnak megfelelően azonnal engedelmeskedjünk is.

Beleeshetünk abba, hogy annyira meg akarjuk tudni, hogy „Mi Isten akarata?”, hogy közben elmulasztjuk megtenni azt. Ha teljesen átadtuk az életünket Neki, bízhatunk benne, hogy akarata szerint fogja bennünk munkálni tervét óráról órára, nekünk csak az adott pillanat feladatainak kell teljes szívből nekifeszülnünk (Fil 2,13).

Istennek ne csak az indítására, de a visszatartására is figyeljünk! „De Jézus Szelleme nem engedte őket” (ApCsel 16,7). A „hang” csak akkor hallatszik majd, ha „elhajolsz” (Ézs 30,21): ha egyenesen az Ő akaratának ösvényén járunk, Atyánk ezt mosollyal nyugtázza, és a szívünk békességben van.

Az írott Igét a Szellemnek kell megvilágosítania számunkra. Ha a saját gondolatainkkal telve közelítjük meg, a saját elképzeléseinket fogjuk beleolvasni is. Alázattal várjunk Istenre, hogy a saját könyve értelmezését nekünk kijelentse.

Soha ne kapkodjunk! Mindig van idő mindarra, ami Isten akaratában szerepel. Az egyik nap várakozása fényt deríthet olyasmire, amiből kiderül, hogy milyen közel voltunk hozzá, hogy valami súlyos hibát kövessünk el. Az Istennel való járás igen lassúnak tűnik, hatásaiban azonban nagyon is erőteljes, mert nincs benne kárba veszett energia.

A teljesen Isten hatalma alatt lévő lelkeknek a Szent Szellem mély nyugodalmat ad minden dologban, amely egyetértésben van az Ő gondolataival. Legbiztosabb, ha soha nem hozunk meg olyan döntést, amellyel kapcsolatban nincs tökéletes békessége a szívünknek és gondolatainknak.

VEZETÉS NEHÉZ IDŐKBEN

  1. Határozottan bízzuk a különleges nehézséget Istenre! „Hagyd az Úrra utadat, bízzál benne, mert ő munkálkodik” (Zsolt 37,5).

  2. Erős hittel kapaszkodjunk Isten hűségébe, sosem feledve, hogy Ő az Atya, és mint ilyen, mindig képes gyermekét vezetni. „Aki Isten elé járul, hinnie kell (…) és megjutalmazza azokat, a kik Őt keresik” (Zsid 11,6).

  3. Figyeljünk rá, hogy minden személyes elképzelésünket őszintén, szívből letegyük, és készek legyünk rá, hogy Isten úgy vezessen, ahogyan Ő látja jónak. „Az igazságszeretőket becsületességük vezeti” (Péld 11,3).

  4. Isten akarata minden útmutatásának a jelenlegi világosságunk (megértésünk) szerint engedelmeskedjünk!

  5. Bízzunk a Szent Szellemben, hogy Ő adjon nekünk ép és józan gondolkodást, és így vizsgáljuk meg az adott nehézséget minden szemszögből; elsőként, hogy miképpen érinti Isten királyságát, másodikként, hogyan érinti a mások iránti feladatainkat, harmadikként pedig, hogy hogyan érint minket (Zsolt 25,9).

  6. Hagyjuk az egészet az Úrra, annak nyugodt bizonyosságával, hogy Ő munkálkodik, mi pedig közben végezzük el a következő előttünk álló feladatot (Zsolt 32,8; Mt 9,28-29).