„Kétszeres békében őrzöd meg, kinek képzelete megáll Előtted”

részlet Harold St. John életrajzi könyvéből (írta: Patricia St. John)

“A szorongás és az aggódás sokak örömét megrabolja, de ő [Harold St. John] nem aggodalmaskodott. Nyugodt lelkiállapotához hőn szerető, gyakorlatias, ügyes és előrelátó felesége, valamint bizakodó természete is kétségkívül hozzájárult, de megtanulta azt is, mit jelent, hogy a képzeletünk egyszerűen megmarad Istennél. „Kétszeres békében – a »béke« szó itt duplán szerepel, ami a legmagasabb szintű békességet jelenti – őrzöd meg azt, akinek a képzelete megáll Előtted” – az Ézsaiás 26,3-nak ezt a fordítását szerette legjobban. „Vagyis – tette hozzá mindig –, amikor nagyon félünk és aggódunk valami miatt, általában azt szoktuk csinálni, hogy a félelemre és a lehetséges következményekre tekintünk; egész éjjel éberen jár az agyunk, hogy mi minden történhet; végigvesszük a különféle eshetőségek sötétebbnél sötétebb tárházát, hogy azután hasogató fejfájással merüljünk nyugtalan álomba, mint meg is érdemeljük. Ebben a versben viszont Ézsaiás a maga belső világába hozza Istent, és megtagadja, hogy Őrajta kívül bármi másra tekintsen. Mondhatjátok, hogy ez vakság, de ellenkezőleg, ez a hit. Ha valaki a nehézség közepette odamegy az Úr jelenlétébe, és ezt mondja: „Ezek a valós tények. Nem fogok mindenféle fantomképeket kiszínezni, hogy mi minden történhet; ideteszem eléd ezt a tényleges problémát, és itt megálljt parancsolok a képzeletemnek. Megtagadom, hogy egy lépéssel is előrébb menjek Tenálad.”

És mennyire szeretett a 91. Zsoltár 13 oroszlánjáról, viperájáról és sárkányáról beszélni! Az oroszlán az embert érő váratlan, fájdalmas tragédiákat jelentette, a vipera a szellemét támadó és mérgező, rejtett keserűséget. „De – emelte föl mindig győzedelmesen a hangját – soha az életben nem látott még senki sárkányt! Vannak dolgok, amelyek megtörténhetnek ugyan, de valójában sosem történnek meg; mégis sokkal több életet árnyékol be a sárkány bármelyik másik vadállatnál.”

George Cutting: Biztonság, bizonyosság, öröm – 3/3. rész

PDF-ben a teljes füzetke letölthető (1-3. rész): George_Cutting-Biztonsag_bizonyossag_orom

– Ha megmenekültem – mondhatod mégis –, miként lehet, hogy a tapasztalataim olyan változékonyak? Oly gyakran elveszítem minden örömömet és vigaszomat, és ugyanolyan nyomorult és levert leszek, mint a megtérésem előtt.¹

Ezzel pedig elérkeztünk harmadik témánkhoz, mely nem más, mint

AZ ÜDVÖSSÉG ÖRÖME.

A Szentírás tanításában azt találjuk, hogy míg Krisztus műve által nyerünk üdvösséget és Isten Igéje által nyerünk bizonyosságot, vigasztalásban és örömben a Szent Szellem tart meg minket, aki minden üdvösségre jutott ember testében lakozást vett.

Nem szabad azonban elfelednünk, hogy mindenkiben, aki megmenekült, még mindig ott van a „hústest”, tehát az a bűnös természet, amellyel természetes emberként megszülettünk, és amely valószínűleg már az anyánk ölében nyugvó csecsemőként is megmutatkozott bennünk. A hívőben élő Szent Szellem ellenáll a hústestnek, és annak minden tevékenységétől, legyen az indíték, szó vagy tett, megszomorodik. Amikor a hívő „az Úrhoz méltón” jár, a Szent Szellem megtermi benne áldott gyümölcseit – „szeretet, öröm, békesség…” (lásd Galata 5,22). Amikor viszont hústesti módon, világiasan jár, a Szellem megszomorodik, ezek a gyümölcsök pedig kisebb vagy nagyobb mértékben hiányozni fognak. Hadd fogalmazzam meg a következőképpen azok számára, akik hisznek Isten Fiában:

Krisztus munkája és az üdvösségünk elválaszthatatlanul összetartozik, ha az egyik áll, a másik is áll, ha az egyik bukik, a másik is bukik.

A járásunk és az örömünk elválaszthatatlanul összetartozik, ha az egyik áll, a másik is áll, ha az egyik bukik, a másik is bukik.

Ha Krisztus váltságműve összeomolhatna (és áldott legyen Isten, hogy nem fog soha összeomlani), akkor a mi üdvösségünk is vele pusztulna. Ha a járásunkban megbotlanánk (és vigyázzunk, mert ez megtörténhet), akkor azzal együtt az örömünk is odalesz.

Ezért olvassuk az első tanítványokról, hogy „az Úr félelmében és a Szent Szellem vigasztalásában jártak” (Cselekedetek 9,31 – KJV). Majd ismét: „A tanítványok pedig beteltek örömmel és Szent Szellemmel” (Csel 13,52). Szellemi örömöm a megmenekülésem utáni járásom szellemi jellegével lesz arányos.

Látod már, kedves Olvasóm, miben hibáztál? Összetévesztetted az örömödet a biztonságoddal, ami két teljesen eltérő dolog! Amikor a saját vágyaid kielégítése, dührohamaid, világiasságod stb. miatt megszomorítottad a Szent Szellemet, és elveszítetted az örömödet, azt gondoltad, a biztonságod rendült meg. Holott, ismétlem:

A biztonságunk azon múlik, amit Krisztus tett ÉRTÜNK.

A bizonyosságunk azon múlik, amit Isten Igéje mond NEKÜNK.

Az örömünk azon múlik, hogy nem szomorítjuk-e meg a Szent Szellemet BENNÜNK.

Amikor Isten gyermekeként bármi olyat teszünk, amivel megszomorítjuk Isten Szent Szellemét, az Atyával és a Fiúval való közösségünk átmenetileg megszakad; és csakis, amikor megítéljük magunkat, és bűneinket megvalljuk Neki, akkor áll helyre az Istennel való közösség öröme.

Tegyük föl, hogy gyermekünk valami rosszaságot csinált. Az arckifejezéséből világosan látszik, hogy valami nincs rendjén. Fél órával korábban még vidáman sétálgatott velünk a kertben, megcsodálta, amit mi is, minden tetszett neki, ami nekünk is. Más szóval, közösségben volt velünk, a mieinkhez hasonló érzései és gondolatai voltak. Most azonban mindez megváltozott, és engedetlen, rossz gyermekként áll egyik lábáról a másikra a sarokban.

Bűnbánattal bevallotta ugyan tettét, és mi biztosítottuk megbocsátásunk felől, büszkesége és az énje azonban továbbra is távoltartja tőlünk, és savanyú ábrázattal búslakodik egymagában.

Hová lett a fél órával korábbi öröm? Tökéletesen szertefoszlott. Miért? Mert az egymással való közösségünk megszakadt.

Mi történt vajon a kapcsolattal, mely fiunk és miköztünk félórával ezelőtt fennállt? Talán annak is vége lett? Az is megsérült vagy megszakadt volna? Semmiképpen sem. Hiszen a gyermek hozzánk fűződő kapcsolata a születésétől függ; ám a velünk való közösségét a viselkedése határozza meg.

Most viszont egyszer csak kijön a sarokból, és megtört szívvel, megtört akarattal az egész dolgot megvallja az elejétől a végéig, mi pedig láthatjuk rajta, hogy épp annyira gyűlöli az engedetlenséget és a rosszaságot, mint mi – ölbe vesszük hát, és csókokkal borítjuk el. Az öröme helyreállt, mert a velünk való közössége is helyreállt.

Amikor Dávid olyan szörnyűségesen vétkezett Uriás feleségének dolgában, nem azt kérte: „Add vissza nekem szabadításodat”, hanem azt: „Add vissza nekem szabadításod (üdvösségem) örömét!” (Zsoltár 51,12).

Folytassuk azonban kicsit tovább az előbbi példázatunkat! Tegyük föl, hogy amíg gyermekünk a sarokban tölti az idejét, erőteljes kiáltás rengetné meg a házat: „Tűz van!” Mi történne akkor a gyermekkel? Sorsára hagynánk a sarokban, az égő ház összeomló falai közt? Lehetetlen! Nagyon valószínű, hogy őt vinnénk ki elsőként a házból. Jól tudjuk hát, hogy a szeretetkapcsolat egy dolog, az egymással való közösség öröme pedig valami egészen más.

Amikor tehát a hívő vétkezik, megszakad az Istennel való közössége, örömét pedig elveszti. Ez nem is áll helyre, míg megtört szívvel az Atya elé nem járul, és bűnét meg nem vallja. Majd, Istent szaván fogva tudomásul veszi, hogy bocsánatot nyert, hiszen Isten Igéje egyértelműen kijelenti: „Ha megvalljuk bűneinket, ő hű és igaz, hogy megbocsássa bűneinket, és megtisztítson minket minden hamisságtól” (1János 1,9).

Vésd jól az eszedbe, drága hívő, hogy nincs semmi, ami oly erős lenne, mint az Istennel való kapcsolatunk köteléke, és nincs semmi, ami sérülékenyebb volna a Vele való közösségünk szálánál! Az előbbit semmiféle földi vagy ördögi tanács vagy hatalom egyesített ereje sem képes szétszakítani, míg az utóbbit egyetlen tisztátalan indíték vagy vigyázatlanul kimondott szó is megtörheti.

Ha fél órára felhő sötétíti el napodat, alázd meg magad Isten előtt, és vizsgáld meg útjaidat! Mikor pedig a tolvaj, ki megrabolta örömödet, lelepleződött, azonnal hozd világosságra a dolgot, valld meg bűnödet Istennek, az Atyának, és kíméletlenül ítéld meg magadat, hiszen vigyázatlan, gondatlan lelkiállapotodban hagytad a tolvajt akadálytalanul behatolni. De soha, soha, SOHA ne téveszd össze a biztonságodat az örömöddel!

Ne gondold ugyanakkor, hogy Isten szemernyit is elnézőbb lenne a hívők bűnével, mint a hitetlenekével szemben! Nincs kétféle mércéje a bűnre; a hívő bűnét ugyanúgy meg kell ítélnie, mint azét, aki az Ő szeretett Fiát elutasítja. Nagy különbség van azonban a két ember, a hívő és a hitetlen közt abban, hogy a hívő bűnei nem ismeretlenek Isten előtt, hiszen a Bárány mindet elhordozta, amikor a Golgota keresztjén függött, valamint hogy a bűn kérdése ott egyszer és mindenkorra jogilag rendeződött – mert az ítélet a hívő helyett az áldott Helyettesre sújtott, Aki „bűneinket maga vitte fel testében a fára” (1Péter 2,24).

Aki Krisztust elutasítja, annak saját magának kell hordoznia bűneit a tűz tavában örökre. Amikor azonban a hívő vall kudarcot, a bűn mint büntetőjogi kérdés nem hozható fel ellene ismét [azaz nem válhat megint megváltatlanná], hiszen azt Maga a Bíró rendezte el egyszer és mindenkorra a kereszten; az Istennel való közösség kérdése azonban minden egyes alkalommal napirendre kerül a Szent Szellem által, valahányszor a Szellemet megszomorítja.²

Végezetül hadd hozzak egy utolsó példát. Csodálatos, holdfényes éjszaka van, a telihold a szokásosnál is fényesebben, ezüstösebben ragyog. Egy férfi a kút kávájára könyökölve bámul le a mélybe, s a hold vízen tükröződő másában gyönyörködve jegyzi meg a mellette állónak:

– Mily kerek és csodálatosan szép a hold ma este! Mily csendesen és fenségesen terül el!

Épp csak elhallgat, mikor a másik váratlanul kavicsot ejt a kútba, mire emez így kiált fel:

– Jaj, a hold szétszakadt, és foszlányai össze-vissza úszkálnak a vízen!

– Ezt nem mondhatja komolyan – hökken meg a másik, – nézzen föl, ember! A hold szemernyit sem változott. A kút vize, mely visszatükrözi a holdat, az változott csak meg!

Hívő, alkalmazd saját magadra ezt a képet! Szíved a kút. Ha a gonosznak nem engedsz teret, Isten áldott Szelleme Krisztus dicsőségéből és értékességéből merít és jelenti azt ki számodra, hogy vigaszod és örömöd legyen. Ám amint valamilyen helytelen indítékot kezdesz szívedben dédelgetni, vagy haszontalan szó szalad ki a szádon, melyet nem ítélsz meg azonnal, a Szent Szellem felzavarja a kút vizét, és boldog élményeid szertefoszlanak; bensőd nyugtalanná válik és felkavarodik, míg megtört szellemmel meg nem vallod Isten színe előtt bűnödet (ami a belső felkavarodást okozta), és ezáltal újra helyre nem áll az Istennel való közösséged nyugodt, édes öröme.

Amikor azonban szíved így tele van nyugtalansággal, meg kell-e kérdeznem:

Krisztus műve megváltozott-e? Nem, egyáltalán nem! Akkor pedig üdvösséged sem változott.

Hát Isten Igéje megváltozott-e? Bizonnyal nem. Üdvösséged bizonyossága tehát nem rendült meg.

Mi változott hát akkor? Nem más, mint a Szent Szellem tevékenysége benned, mert ahelyett, hogy Krisztus dicsőségéből merítve az Ő becses voltának érzésével töltené meg szívedet, megszomorodott, mert el kellett fordulnia gyönyörűséges feladatától azért, hogy bűnösséged és méltatlanságod érzésével töltsön el téged. Elveszi tőled addigi vigaszodat és örömödet, míg meg nem ítéled és ellen nem állsz annak a gonosz dolognak, amit Ő is megítél, és aminek ellene van. Amikor ezt megtetted, az Istennel való közösséged is helyreállt.

Tegyen az Úr minket egyre elővigyázatosabbá, nehogy megszomorítsuk „az Isten Szent Szellemét, aki által megpecsételtett[ünk] a megváltás napjára” (Efezus 4,30).

Bármilyen erőtlen legyen is a hited, kedves Olvasóm, nyugodj meg annak bizonyosságában, hogy az áldott Úr, aki megnyerte bizalmadat, soha nem fog megváltozni! „Jézus Krisztus tegnap és ma és MINDÖRÖKKÉ ugyanaz” (Zsidókhoz írt levél 13,8). Az Ő elvégzett műve sem fog megváltozni soha. „Amit Isten cselekszik, az ÖRÖKKÉ megáll, ahhoz nincs mit hozzáadni, és abból nincs mit elvenni” (Prédikátor 3,14). Az Ő kimondott Igéje sem változik soha. „Megszárad a fű, és elhull a virága, de az Úr beszéde ÖRÖKKÉ megmarad” (1Péter 1,24-25). Bizalmam tárgya, biztonságom alapzata és bizonyosságom alapja így egyformán ÖRÖKKÉ VÁLTOZHATATLAN.

Szeretetem gyakran csekély,

örömöm hullámzón árad, apad,

de az Úr nem ismer változást,

békeségem Őbenne ugyanaz marad!

Én változom, de Ő soha,

nem hal meg Krisztus, Ki enyém,

Szerelmében van nyughelyem,

igazsága erős kötelék.

Hadd kérdezzem meg ismét: „MELYIK OSZTÁLYON UTAZOL?” Fordítsd szívedet Istenhez, és Neki válaszold meg ezt a kérdést.

„Inkább az Isten legyen igaz, minden ember pedig hazug” (Róma 3,4). „Aki azonban elfogadta [Krisztus] bizonyságtételét, ezzel megpecsételte, hogy az Isten igaz” (János 3,33).

Legyen ennek a „nagy üdvösségnek” örömteli bizonyossága a tiéd, kedves Olvasó, most és „amíg eljön”!

„Ezeket írtam, hogy tudjátok: nektek, akik hisztek az Isten Fiának nevében, örök életetek van” (1János 5,13).

1A hívő hullámzó tapasztalataival kapcsolatban lásd még Watchman Nee: A lélek üdvössége c. könyvének 3., Hit által élni c. fejezetét (megjelent Kiadónk gondozásában). (ford.)

2A hívő ítéletével kapcsolatos további részletekért lásd D.M. Panton: Krisztus ítélőszéke c. írását. (ford.)

Imaóra és az együttes imádság – 4/4. rész (C.H. Mackintosh)

PDF-ben a teljes szöveg, 1-4.: Mackintosh-PrayerHU

Minél mélyebben foglalkozunk az előttünk álló kérdéssel, és minél jobban átlátjuk Isten egész gyülekezetének állapotát, annál inkább meggyőződünk arról, hogy az imádság kérdésében mindenütt azonnali megújulásra van szükség. Nem hunyhatunk szemet afölött – és nem is akarunk –, hogy imaóráink szinte mindenhol élettelenek, hidegek és gyümölcstelenek. Kétségkívül üde kivételekre bukkanhatunk itt-ott, de általánosságban véve alighanem egyetlen józan, szellemi ember sem vonná kétségbe az igazságát annak, hogy imaalkalmaink hangvétele félelmetesen csapott, és hogy ezért elengedhetetlenül szükséges az okokat felderítenünk.

Az előző oldalakon igyekeztünk olvasóinknak néhány javaslattal és tanáccsal szolgálni. Röviden szóba került a bízó hit hiánya; a szívbéli egyetértés kudarca; a pontosan meghatározott, konkrét imatémák, valamint a sürgető eltökéltség  hiánya. Világos szavakkal utaltunk – és világosan is kell beszélnünk, ha egyáltalán meg akarunk szólalni –, sok mindenre, amit nemcsak kimerítőnek és fájdalmasnak éreznek a valóban szellemiek, hanem azt is látják, hogy ezek a dolgok meggátolják, hogy imaösszejöveteleinknek valódi ereje és áldása legyen. Említettük a hosszú, fárasztó, ötletszerűen csapongó, valamint a prédikáló imádságokat, melyek időnként már annyira elviselhetetlenné válnak, hogy az Úr drága népét akár teljesen el is riasztják az imaórák látogatásától. Azt érzik ugyanis, hogy csak megterhelődnek, megszomorodnak, ingerültté válnak, ahelyett, hogy felüdülnének, vigasztalást nyernének, megerősödnének; ezért inkább távol maradnak. Úgy vélik, ha van egy ráérő órájuk, akkor hasznosabb, ha azt szobájuk rejtekében töltik, és buzgó imádságban és könyörgésben ott öntik ki szívüket Istennek, mint hogy elmenjenek az ún. imaórára, ahol teljes mértékben kimeríti őket a sok lagymatag éneklés és a sok hosszú, prédikáló imádság.

E gyakorlat jogosságát azonban nemcsak megkérdőjelezzük, hanem komolyan kételkedünk is abban, hogy ilyen módon orvosolni lehetne az általunk kifogásolt bajokat. Sőt, meg vagyunk róla győződve, hogy így nem lehet. Ha helyes összegyűlni imádkozásra és könyörgésre – és ki kérdőjelezné meg ennek helyességét –, akkor bizonyosan nem helyes, hogy bárki távol maradjon egyes résztvevők erőtlensége, gyarlósága vagy akár oktalansága miatt. Ha minden valóban szellemi ember távol maradna emiatt, mi maradna az imaórából? Nagyon szegényes az elképzelésünk arról, hogy mi mindenből tevődik össze egy imaalkalom. Akkor is, ha nem is veszünk részt hallható módon a történésekben, de a helyes szellemben vagyunk ott – azért, hogy Istenre várjunk –, csodálatos módon hozzájárulunk az összejövetel hangvételéhez.

Továbbá nem szabad elfelejtenünk, hogy egy összejövetelen más dolgunk is van, mint hogy a saját kényelmünkre, hasznunkra és áldásunkra gondoljunk. Nekünk az Úr dicsőségét kell szem előtt tartanunk; arra kell törekednünk, hogy az Ő áldott akaratát teljesítsük, és minden lehetséges módon a mások javát kell igyekeznünk előmozdítani. Ezért biztosak lehetünk benne, hogy e célok egyikét sem érhetjük el úgy, hogy szándékosan távol maradunk a közös imádkozástól.

Hangsúlyozzuk: „szándékosan távol maradunk” – tehát mondjuk amiatt, hogy nem épülünk abból, ami ott történik. Sok minden akadályozhatja a megjelenésünket – betegség, otthoni teendők, munkahelyi kötelezettség – ezeket mind számításba kell venni; de leszögezhetjük mint alapelvet, hogy aki tudatosan távol marad az imaórától, az nincs jó szellemi állapotban. Az egészséges, örömteli és buzgó lélek bizonyosan ott lesz az imaórán.

Mindez pedig természetesen és egyszerűen elvezet minket a következő belső alapfeltételhez. Lapozzunk egy pillanatra a Lukács 18 elejéhez! „Mondott egy példázatot is nekik arról, hogy mindenkor imádkozni kell, és nem szabad elcsüggedni. (Ezt) mondta: volt egy bíró az egyik városban, Istentől nem félt, és embert nem tisztelt. Volt pedig egy özvegyasszony is abban a városban, elment hozzá és ezt mondta: tégy nekem igazságot ellenfelemmel szemben! Az egy ideig nem akarta, de azután így szólt magában: ha Istent nem is félem, embert pedig nem tisztelek, mindazonáltal, mivel nekem terhemre van ez az özvegyasszony, igazságot szolgáltatok neki, hogy ne jöjjön ide és ne zaklasson engem. Így szólt pedig az Úr: halljátok, mit mond az igazságtalan bíró? Az Isten pedig nem szolgáltat-e igazságot választottainak, akik hozzá kiáltanak segítségért éjjel és nappal, és megváratja-e őket? Mondom nektek, hogy végrehajtja a jogos büntetést rajtuk gyorsan, de különben az Emberfia amikor eljön, talál-e majd hitet a földön?” (Lk 18,1-8, Vida).

Figyelmünket itt az állhatatos kitartás belső állapota ragadja meg. „Mindenkor imádkozni kell, és nem szabad elcsüggedni.” Ez szorosan kapcsolódik ahhoz, amit már említettünk, azaz, hogy legyünk konkrétak és sürgetők. Szükségünk van valamire, amit egyszerűen muszáj megkapnunk. Eltökélten, együttesen, hittel és kitartóan várjuk Istenünket, míg kegyelmesen választ nem ad – amit bizonyosan meg fog tenni, ha a belső alapfeltételek megfelelők.

De állhatatosaknak kell lennünk. Nem szabad elcsüggednünk vagy feladnunk, ha a válasz nem érkezik meg olyan gyorsan, mint vártuk. Tetszhet Istennek, hogy lelkünket az Őreá való – napokig, hónapokig vagy akár évekig tartó – várakozással eddze. Az ilyen gyakorlás jó. Egészséges a lelkünknek, valóságot munkál bennünk, elvezet egészen a dolgok gyökeréig. Nézzük meg például Dánielt. „Három teljes hétig” várt Istenre, a lélek mélységes gyakorlása közben. „Azokban a napokban én, Dániel, gyászoltam három teljes hétig. Kívánatos ételt nem ettem, húst és bort sem vettem a számba, és olajjal sem kentem meg magamat, míg el nem telt az a három hét” (Dán 10,2-3, ÚRK).

Mindez jót tett Dánielnek. Hatalmas áldás rejlett a szellemi megtapasztalásban, melyen Istennek e szeretett és megbecsült szolgájának át kellett mennie a három hét alatt. Különösen is érdemes megjegyeznünk, hogy Dániel kiáltására a válasz rögtön a könyörgésének kezdetekor kiindult Isten trónjától, amint azt a 12. versben olvassuk: „Azt mondta nekem: Ne félj, Dániel, mert az első naptól fogva, hogy szívedet a dolgok megértésre adtad, és megaláztad magad Istened előtt, ő meghallgatta szavaidat; és én a te beszédeid miatt jöttem. De – milyen bámulatos és titokzatos ez – Perzsia fejedelme ellenállt nekem huszonegy napig, és íme, Mihály, egyike a legelőkelőbb fejedelmeknek, segítségemre jött, és ott hagytam őt a perzsa királyoknál. Azért jöttem tehát, hogy tudtodra adjam, ami az utolsó időkben a te népedre elkövetkezik, mert a látomás azokra a napokra szól.”

Nagyon sok érdekesség van itt. Látjuk Isten szeretett szolgáját, amint gyászol, fegyelmezi magát és vár Istenre. Az angyali küldött útnak indul a válasszal. Az ellenség engedélyt kapott az akadályozására, de Dániel tovább várt: imádkozott és nem csüggedt el; és a kellő időben megérkezett a válasz.

Nem tanulságos-e ez a mi számunkra? Bizonyos, hogy az. Lehet, hogy nekünk is sokáig kell várnunk az elváró reménység szent hozzáállásával és az imádság szellemével, de meg fogjuk látni, hogy a várakozás ideje milyen hasznosnak bizonyult a számunkra. Istenünk – irántunk való bölcsességében és hűségében – nagyon gyakran megfelelőnek látja, hogy késlekedjen a válasszal, pusztán azért, hogy kiderüljön, mennyi valóság van az imádságunkban. A lényeg tehát az, hogy a szívünkön a Szent Szellem által odahelyezett téma legyen – olyan téma, amellyel kapcsolatban a hit ujját rátehetjük az Ige egy bizonyos, konkrét ígéretére, majd állhatatosak maradjunk az imádkozásban, míg meg nem kapjuk, amit kértünk. „Minden imádságban és könyörgésben imádkozzatok minden időszakban Szellemben és evégett virrasszatok [legyetek éberek] minden kitartással és könyörgéssel az összes szentekért” (Ef 6,18, Vida).

Komolyan fontolóra kell vennünk mindezeket. Épp oly szánalmasan hiányzik belőlünk a kitartás, mint a konkrét célok és a sürgetés. Ezért olyan fásultak az imádságaink, és ezért olyan hidegek az imaóráink. Nem valamilyen pontosan megfogalmazott céllal jövünk össze, ezért Istent nem sürgetjük eltökélten, és nem is vagyunk állhatatosak. Imaalkalmaink ezért gyakran nem többek unalmas megszokásnál – kihűlt, automatikus szolgálattevésnél, amin túl kell esnünk: éneklés, imádkozás, éneklés, imádkozás fárasztó váltogatása, úgyhogy a szellem nyögve szenved a haszontalan testgyakorlás nehéz terhe alatt.

Világosan és határozottan szólunk, úgy beszélünk, ahogy érzünk. Szükséges, hogy szabadon szólhassunk ezekről. Isten teljes gyülekezetéhez fordulunk, közel és távol, hogy vizsgáljuk meg ezt a kérdést teljes nyíltsággal – keressük Istent ezzel kapcsolatban –, és ki-ki ítélje meg magát! Nem érezzük-e vajon, hogy hiányzik az erő a nyilvános összejöveteleinkből? Miért azok a meddő percek az Úr asztalánál? Miért uralkodik fásultság és renyheség a drága ünnepen, melynek megújított lényünk legmélyét kellene megmozgatnia? Miért hiányzik a kenet, az erő és az épülés a nyilvános összejöveteleinkből – miért az esztelen spekulációk és az együgyű kérdések, melyeket negyven éve folyamatosan passzírozunk? Miért az a sokféle rossz, amelyeket itt tárgyaltunk, és amelyek miatt szinte mindenhol szenvednek a valóban szellemi emberek? Miért meddő az evangelizálásunk? Miért nem találja szíven az Ige az embereket? Miért oly csekély az összegyűjtő erő?

Testvérek, szeretteim az Úrban, ébredjünk föl, és vizsgáljuk meg gondosan e súlyos kérdéseket! Ne elégedjünk meg azzal, hogy minden úgy menjen tovább, mint eddig. Felhívjuk mindazokat, akik elismerik igazságát annak, amiről e kiadvány oldalain beszéltünk, hogy egyesüljenek szívbéli, buzgó, hívő imádságban és könyörgésben. Igyekezzünk Isten szerinti módon összejönni, egy emberként, és boruljunk le a kegyelem királyiszéke előtt; állhatatosan várjuk Istenünket az Ő munkájának újjáéledéséért, evangéliumának terjedéséért, szeretett népének összegyűjtéséért és felépítéséért. Imaalkalmaink valóban az imádkozásról szóljanak, és ne a kedvenc énekeink előadásáról, vagy divatos dicséretek énekelgetéséről. Az imaalkalom a szükséglet kifejezésének és a feleletül várt áldásnak, a gyengeség kifejezésének és a feleletül várt erőnek a helye legyen – az a hely, ahol Isten népe egy akarattal gyűlik egybe, hogy megragadja Isten trónusát, hogy bejusson a menny kincstárába, és megkapja onnan mindazt, amire magunkért, a családunkért, az Isten egész gyülekezetéért és Krisztus szőlőskertjéért vágyunk.

Erről szól a valódi imaalkalom, ha az Ige tanít minket. Valósuljon meg ez még teljesebben az Úr népe közt minden helyen. A Szent Szellem ébresszen föl mindnyájunkat, és helyezze szívünkre az egyöntetűség, a bízó hit, a konkrét célok, az eltökéltség és az állhatatos kitartás értékét, jelentőségét és szükségességét minden imádságunkban és imaösszejövetelünkön.

…

Utószó: Szeretnénk emlékeztetni az olvasót, hogy noha a megelőző oldalak fő témája az együttes imádság, soha ne tévesszük szem elől az egyéni imádság óriási jelentőségét és értékét. Szavakkal ki sem fejezhető, micsoda szükség van erre a szent tevékenységre, és mekkora áldás rejlik benne. Abszolút lehetetlen az isteni életben előrehaladni, a minket körülvevő ellenséges behatásoknak ellenállni, határozott bizonyságtevőnek és odaszánt szolgának lenni, ha az egyéni imádkozás áldott szokását kitartóan nem gyakoroljuk.

Imaóra és az együttes imádság – 4/3. rész (C.H. Mackintosh)

A hatékony imádság újabb fontos feltételét találjuk meg a Máté 21,22-ben. „És mindazt, amit kértek az imádságban, ha hisztek, meg is kap(já)tok” (Vida). Valóban csodálatos kijelentés ez – szélesre tárja a hit előtt a menny kincsesházát. Itt egyáltalán nincsenek határok. A mi drága Urunk biztosít minket afelől, hogy bármit is kérjünk egyszerű hittel, azt meg fogjuk kapni.

Jakab apostol a Szent Szellem ihletése alatt hasonló biztosítékot nyújt nekünk a bölcsességért való könyörgéssel kapcsolatban. „Ha pedig valakinek közületek nincsen bölcsessége, kérje Istentől, aki mindenkinek készségesen és szemrehányás nélkül adja; és megadatik neki. De – és itt jön a belső alapfeltétel – kérje hittel, semmit sem kételkedvén: mert aki kételkedik, hasonlatos a tenger habjához, amelyet a szél hajt és ide s tova hány. Mert ne vélje az ilyen ember, hogy kaphat valamit az Úrtól” (Jak 1,5-7, Károli).

Mindkét szakaszból kiderül, ha választ akarunk kapni imádságainkra, akkor hittel kell imádkoznunk. Egyvalamit jelent imádság formájában szavakat kimondani, és teljesen mást egyszerű hittel imádkozni, azzal a teljes, tiszta és szilárd bizonyossággal, hogy megkapjuk, amit kérünk. Félő, hogy sok úgynevezett imádságunk soha nem jut feljebb a plafonnál. Ahhoz ugyanis, hogy imáink Isten trónjához eljussanak, a hit szárnyainak kell hordozniuk őket. Olyan szívekből és elmékből kell származniuk, melyek szent céllal egyesültek, hogy várják Istenüket azokkal a dolgokkal kapcsolatban, melyekre valóban szükségünk van.

Felmerül a kérdés, hogy az imádságainkban és az imaalkalmainkon nem látszik-e szomorú hiányosság ezen a ponton? Nem nyilvánvaló-e a hiányosság abból, hogy imádságaink oly kevés eredménnyel járnak? Nem kell-e vajon megvizsgálni magunkat, milyen mértékben fogjuk fel egyáltalán az imádságnak ezeket a feltételeit, nevezetesen az egy akaratot és a hitbizalmat? Hiszen, ha igaz – márpedig igaz, mert Krisztus megmondta –, hogy ha ketten megegyeztek, hogy hittel kérjenek valamit, akkor megkaphatják, bármit kérjenek is, miért nem látunk több feleletet imádságainkra? Nem lehet, hogy bennünk van a hiba? Nem hiányzik-e belőlünk az egyetértés és hitbizalom?

A Máté 18,19-ben Urunk a közösséghez minimálisan szükséges számot, a kettőt említi, de természetesen az ígéret tizeknek, huszaknak, százaknak is szól. A lényeg az, hogy tökéletesen egyetértsenek és teljes mértékben meg legyenek róla győződve, hogy megkapják, amit kérnek. Ez alapjaiban változtatná meg imaösszejöveteleink hangvételét és jellegét. Sokkal valóságosabbá tenné a szokásos imaóránál, mely sajnos gyakran szegényes, kihűlt, élettelen, céltalan és felületes, és minden látszik benne, csak nem a szívbéli egyetértés és a rendíthetetlen hit.

Milyen óriási különbséget jelentene, ha annak alapján jönnénk össze imádkozni, hogy két vagy több hívő szívvel-lélekkel megegyezett, hogy együtt várjanak Istenre valamivel kapcsolatban, és kitartsanak imádságban, míg választ nem nyernek! Milyen kevés ilyet látunk! Hétről hétre részt veszünk az imaórákon – és nagyon helyes, tegyük is –, de nem kellene megvizsgálnunk Isten előtt, mennyire is értünk egyet abban az egy vagy több tárgyban, amit a trónus elé kívánunk terjeszteni? Az erre a kérdésre adott válasz az imádság belső feltételei közül pedig egy újabbhoz kapcsolódik.

Olvassuk el a Lukács 11,5-10-et: „És monda nekik: Ki az közületek, akinek barátja van, és ahhoz megy éjfélkor, és ezt mondja neki: Barátom, adj nekem kölcsön három kenyeret, mert az én barátom én hozzám jött az útról, és nincs mit adjak ennie; az pedig onnét belülről felelvén, ezt mondaná: Ne bánts engem: immár az ajtó be van zárva, és az én gyermekeim velem vannak az ágyban; nem kelhetek fel, és nem adhatok neked? Mondom nektek, ha azért nem fog is felkelni és adni neki, mert az barátja, de annak tolakodása miatt felkél és ad neki, amennyi kell. Én is mondom nektek: Kérjetek és megadatik nektek; keressetek és találtok; zörgessetek és megnyittatik nektek. Mert aki kér, mind kap; és aki keres, talál; és a zörgetőnek megnyittatik” (Károli).

A lehető legnagyobb a jelentőségük ezeknek az igéknek, hiszen részét képezik annak, amit Urunk a tanítványok kérésére válaszolt: „Urunk, taníts minket imádkozni!”. Senki ne gondolja egy pillanatra se, hogy magunkra mernénk venni annak felelősségét, hogy másokat imádkozni tanítsunk. Isten ments! Mi sem áll távolabb szándékunktól. Pusztán arra törekszünk, hogy olvasóinkat közvetlen összeköttetésbe hozzuk Isten Igéjével – és a mi áldott Urunk és Mesterünk valóságos mondataival –, hogy ezeknek a mondatoknak a fényében saját maguk ítélhessék meg, hogy imádságaink és imaalkalmaink mennyire felelnek meg az isteni mércének.

Mit tudhatunk meg tehát a Lukács 11-ből? Milyen elvi feltételeket állít elénk? Először is arra tanít minket, hogy fogalmazzunk konkrétan imádságainkban: „Barátom, adj nekem kölcsön három kenyeret”. Valamilyen határozott szükséglet merült föl, és ezt juttatja kifejezésre; erre az egyre gondol, ez van a szívén is, és erre az egyre szorítkozik. Nem beszél hosszan mindenféle egyébről, elkalandozva, ötletszerűen belekapva ebbe-abba, hanem határozottan, világosan és egyértelműen közli: „Három kenyeret kérek. Ha nem lesz meg, én nem tudom, mit csinálok! Senki máshoz nem fordulhatok, a dolog sürgős, éjszaka van!” A kérés a körülményekből fakadóan határozott és egyértelmű. Nem tér el attól az egytől, ami a lényeg: „Barátom, adj nekem kölcsön három kenyeret”.

Az időpont kétségkívül alkalmatlan – „éjfélkor”. A jelek nem túl biztatók. Az illető barát már nyugovóra tért, az ajtót bezárta, gyermekei ott vannak vele az ágyban, nem tud kikászálódni onnan. Ez mind nagyon elkeserítő, a barát mégis nyomatékosan közli, mire van szüksége: meg kell kapnia a három kenyeret.

Vegyük észre, milyen nagyszerű gyakorlati útmutatás rejlik itt. Óriási haszna lehet ennek imádságainkra és imaalkalmainkra nézve. Tagadhatjuk-e, hogy imaösszejöveteleinken fájdalmasan sok a hosszú, csapongó, felületes imádság? Nem sorolunk-e el gyakran egy csomó olyasmit, amivel kapcsolatban nem is érzünk szükséget, és egyáltalán nem is számítunk rá, hogy választ kaphatunk? Nem rökönyödnénk-e meg nagyon, ha az Úr egyszer csak megjelenne az imaóra végén, és megkérdezné: „Konkrétan mit szeretnétek, hogy csináljak, vagy adjak meg nektek?”

Meggyőződésünk, hogy komolyan meg kell fontolnunk mindazt, amiről itt beszélünk. Hisszük, hogy imaösszejöveteleinknek őszinte komolyságot, üdeséget, izzást, mélységet, valóságot és erőt kölcsönözne ha a szívünkben valamilyen határozott kívánsággal érkeznénk, amelybe testvéreinket is be szeretnénk vonni. Néhányan szükségesnek érezzük, hogy hosszú imádságokat mondjunk, amelyben mindenfélét felsorolunk – gyakorta helyes és jó dolgokat, ez kétségtelen – de az ember gondolatait teljesen összezavarja a témák sokasága. Mennyivel jobb, ha egyszerre csak egyvalamit hozunk a trón elé, komolyan könyörgünk érte, majd szünetet tartunk, hátha a Szent Szellem másokat is indít, hogy hasonlóképpen imádkozzanak ugyanezért, vagy valamilyen más, ugyanilyen konkrétan megfogalmazott dologért.

A hosszú imádságok gyakran fárasztók, sőt egyenesen gyötrelmesek. Mondhatják egyesek erre, hogy nem kellene a Szent Szellemet időkorlátok közé szorítanunk. Ez így igaz – távol álljon tőlünk az ilyesmi! Ki merné magát efféle káromlásra ragadtatni? Mi pusztán összehasonlítjuk azt, amit az Igében találunk (ahol az imádságok jellegzetesen rövidek és lényegretörők, pl. a Mt 6, Jn 17, Csel 4,24-30, Ef 1. és 3. fejezetben stb.) azzal, amit oly gyakran – de hála az Úrnak, nem mindig – az imaóráinkon tapasztalunk.

Tartsuk tehát mindig szem előtt, hogy az Igében nem a hosszadalmas imádságok a jellemzők. Sőt, a Márk 12,40, ahogy több más igehely is inkább elítélőleg említi őket. A rövid, buzgó, lényegre törő imádságok jelentős frissességet és intenzitást váltanak ki az imaórán; másfelől azonban a hosszú és változatos témák közt csapongó imák általában nyomasztóan hatnak mindenkire.

A Lukács 11-ben azután egy újabb, nagyon fontos elvi alapfeltételt is találunk, ez pedig az alkalmatlankodás, vagyis a „tolakodás”. Urunk azt mondja, hogy ez az ember pusztán az eltökélt tolakodásával eléri a célját. Nem lehet lerázni, neki kell az a három kenyér. A tolakodás ott is sikerrel jár, ahol a barátságra való hivatkozás nem elég. Az ember konokul ragaszkodik céljához, nem lévén ugyanis más lehetősége. Nagy szükségben van, és semmivel sem tudja kielégíteni. „Semmit sem tudok adni úton lévő barátomnak.” Azaz nem tágíthat onnan, míg meg nem kapja, amit kér.

A kérdés immár az, milyen mértékben tesszük magunkévá ezt a nagyszerű tanítást? Áldott legyen Isten, hogy Ő nem „onnét belülről” felel nekünk. Soha nem mondja, hogy „hagyjál békén, nem kelhetek föl, hogy adjak neked”. Ő mindig a mi igaz és hű „Barátunk”, Ő mindig örömmel, készségesen és szemrehányás nélkül ad. Dicsérjük ezért az Ő szent nevét! Mégis bátorít az alkalmatlankodásra. És el kell gondolkoznunk tanításán, hiszen annyira szomorú hiányát tapasztaljuk imaalkalmainkon. Ha megnézzük, azt fogjuk találni, hogy a tolakodás hiánya arányban áll a konkretizálás hiányával. A kettő összefügg egymással. Ahol megvan pontosan, hogy mit kérünk („három kenyeret”), általában a vele kapcsolatos alkalmatlankodó, sürgető kérés is meglesz, csakúgy, mint a megszerzésére irányuló, határozott szándék.

Arról van szó sajnos, hogy túl tétovák, túl általánosak és homályosak vagyunk az imádságainkban és az imaalkalmakon. Nem azt a benyomást keltjük, hogy itt valakik azt kérik, amit szeretnének, és azt várják, hogy megkapják, amit kértek. Ez teszi tönkre az imaórát, ez teszi súlytalanná, céltalanná, erőtlenné; ettől lesz belőle csak csupa tanítás vagy beszéd, ahelyett hogy mély, komoly és buzgó imaösszejövetel lenne. Meggyőződésünk, hogy Isten egész gyülekezetét fel kell rázni ezzel a fontos témával kapcsolatban, és ez a meggyőződés indít minket, hogy e tanácsokkal és javaslatokkal szolgáljunk, amivel még nem végeztünk.

Imaóra és az együttes imádság – 4/2. rész (C.H. Mackintosh)

A következőkben az imádkozás elvi alapfeltételeit, illetve jellemzőit vizsgáljuk meg a Szentírás fényében. Bármiről legyen is szó, semmi sem mérhető Isten Igéjének tekintélyéhez a gyakorlati keresztény életünkben. Az egyedüli és kizárólagos viszonyítási pont az Ige kell, hogy legyen minden kérdésben. Ezt sose feledjük.

Mit mond tehát a Szentírás az imádkozáshoz szükséges belső állapotról? Olvassuk el a Máté 18,19-et: „Ismét mondom nektek, hogy ha ketten közületek egyetértenek a földön bármiben, amit csak kérjenek, megadja nekik az én mennyei Atyám” (angolból).

Megtudjuk innen, hogy imádságaink egyik szükséges feltétele, hogy egy akaraton legyünk – kölcsönös megegyezésben, egyazon gondolattal a szívünkben. Sokkal erősebben jön át ebben a fordításban: „ha ketten közületek összhangban lesznek” (Vida) – ha valamit egyhangúlag, egy közös hangon mondotok. Nem lehet semmilyen disszonancia, semmilyen hamis hang.

Ha például azért jövünk össze, hogy az evangélium terjedéséért és az emberek megtéréséért imádkozzunk, egyformán kell gondolkodnunk a kérdésben – ugyanazt a közös hangot kell megszólaltatnunk Isten előtt. Az nem lesz jó, ha mindenkinek egyedi elképzelése van arról, hogy mit akar csinálni. Az elme és a szellem szent harmóniájában kell a kegyelem trónusához járulnunk, különben – a Máté 18,19 szerint – nem számíthatunk feleletre.

Óriási erkölcsi súlyú kérdés ez. Nem lehet túlbecsülni, milyen hatalmas jelentősége van az imaóráink hangvételére és jellegére nézve. Igen kérdéses, hogy bármelyikünk is elegendő figyelmet fordított-e erre. Nem kell-e szánakoznunk imaalkalmaink céltalan jellege miatt? Nem úgy kellene inkább összejönnünk, hogy valamilyen konkrét téma van a szívünkben, amellyel kapcsolatban együtt akarunk Isten válaszára várni? A Cselekedetek könyve első fejezetében azt olvassuk az első tanítványokról, hogy „mind kitartottak egy akarattal (hasonló érzéssel) az imádkozásban az asszonyokkal és Máriával, Jézus anyjával és testvéreivel együtt”¹ (Csel 1,14, Vida). A második fejezetben pedig ismét azt olvassuk, hogy „Mikor pünkösdnek (az ötvenediknek) napja betelt, s mindannyian ugyanazon a helyen egy indulattal együtt voltak” (Csel 2,1, Csia).

Az Úr parancsa szerint vártak arra, amit megígért az Atya – a Szent Szellem ajándékára. Biztos ígéretet kaptak. A Vigasztaló kétségkívül eljövendő volt, de ez távolról sem jelentette azt, hogy akkor nem is kell érte imádkozni, hanem éppen ez volt az alapja áldott megjelenésének. Imádkoztak; egy helyen imádkoztak; egy akarattal imádkoztak. Teljes mértékben egyetértettek. Kivétel nélkül mindannyiuknak egyetlen határozott szándék volt a szívében: Várták a megígért Szent Szellemet. Kitartottak a várakozásban, és egy szívvel-lélekkel vártak, míg el nem jött. Férfiak és nők, akiket egyetlen cél fűtött, szent összhangban várakoztak, boldog harmóniában – vártak, nap nap után, őszinte, buzgó szívvel, egységbe forrva, míg meg nem kapták odafentről a megígért erőt.

Nem hasonlóan kellene nekünk is eljárnunk? Nem látjuk-e szomorú hiányát ennek az „egy indulat, egy hely”-alapelvnek közöttünk? Áldott legyen Isten, hogy nekünk nem kell a Szent Szellem eljöveteléért imádkoznunk – Ő már eljött; nem kell a Szellem kiáradását kérnünk – Ő már kitöltetett; hanem azért kell könyörögnünk, hogy az Ő áldott ereje megnyilatkozzék közöttünk. Tegyük föl, hogy sorsrészünk olyan helyre esett, ahol szellemi halál és sötétség uralkodik. Az életnek még csak enyhe fuvallata sem látszik, levél sem rezdül. Fejünk felett az ég olyan mint a réz, és a föld alattunk, mint a vas. Megtérésről nem is hallott senki. Nyomasztó külsőségesség telepszik rá az egész helyre. Erőtlen vallástétel, holt szokások, fullasztó, rituális vallásosság – erről szól az egész. Mi a teendő? Hagynunk kellene, hogy mi is e beteg légkör halálos befolyása alá kerüljünk? Engednünk kellene a helyre ülepedő atmoszféra bénító erejének? Bizonyosan nem.

De ha nem, akkor mit tegyünk? Ha legalább csak ketten is vagyunk, akik valóban átérezzük a dolgok állapotát, jöjjünk össze egy akarattal, és öntsük ki a szívünket Istennek! Várjunk Rá szent egyetértésben, egyazon határozott céllal, míg nem küld kiadós áldásesőt a kiszáradt talajra. Ne vonjunk vállat, és legyintsünk lemondón, hogy „még nincs itt az ideje”! Ne engedjünk a joggal fatalizmusnak nevezett, féloldalas teológia veszedelmes hajtásának, mondván, „Isten mindenható, és akarata független. Ki kell várnunk az Ő időzítését. Az emberi igyekezet hiábavaló, mi nem tudunk ébredést szítani. Óvakodnunk kell a puszta lelkesedéstől!”

Mindez nagyon hihetően hangzik; annál is inkább, mert van benne igazság; sőt, ami azt illeti, teljesen igaz is – azonban csak az egyik oldala az igazságnak. Ez az igazság, a színtiszta igazság; de nem a teljes igazság! Ezért gonosz a hatása. Semmitől ne tartsunk jobban a féloldalas igazságnál! Ez sokkal veszélyesebb ugyanis a nyilvánvaló tévedésnél. Sok komoly és őszinte lélek botlott meg és fordult le teljesen az útról féloldalas, vagy helytelenül alkalmazott igazságok miatt. Sok igaz szívű és hasznos munkást tántorított el az aratás mezejéről, hogy oktalan módon olyan tanokat erőltettek rájuk, amelyek tartalmaztak ugyan igazságot, de nem a teljes igazságot.

Semmi sem érintheti vagy gyengítheti azonban a Máté 18,19 erejét. A maga teljességében, szabadságában és értékességében áll a hit szeme előtt, feltételei világosak és félre nem érthetők. „Ismét mondom nektek, hogyha közületek ketten a földön bármi dolog felől is megegyeznek és azt kérik, mennybéli Atyám meg fogja nekik adni” (Csia). Íme a felhatalmazásunk arra, hogy összejöjjünk imádkozni bármivel kapcsolatban, ami csak a szívünkre nehezedik! El vagyunk keseredve a hideg, sivár és élettelen közeg miatt, mely körülvesz minket? Elcsüggedünk, mert az evangélium hirdetésének alig látszik gyümölcse – mert nincs erő az igehirdetésben, gyakorlati eredménye pedig semmi? Szomorú a lelkünk, mert valahányszor, akár az Úr asztalánál, akár a kegyelem királyi széke előtt, akár a Szentírás forrása körül összejövünk, meddő, tompa közöny uralkodik?

Mit csináljunk? Vonjunk vállat, mint akinek már minden mindegy? Elkeseredésünkben adjuk föl a reményt? Vagy adjunk utat a fölháborodásnak, panaszkodjunk, dohogjunk és bosszankodjunk? Isten ments! Akkor mit? Jöjjünk össze „egyazon akarattal, egyazon helyen”; boruljunk arcra Istenünk előtt, és öntsük ki a szívünket mint egyetlen, közös szívet Előtte, a Máté 18,19-re hivatkozva.

Biztosak lehetünk benne, hogy ez jelenti a dicsőséges orvosságot – a kimeríthetetlen erőforrást. Tökéletesen igaz, hogy „Isten mindenható, és akarata független”, és pontosan emiatt kell várnunk Rá; tökéletesen igaz, hogy „az emberi igyekezet hiábavaló”, és éppen ezért kell Isten erejére számítanunk; tökéletesen igaz, hogy „mi nem tudunk ébredést szítani”, pontosan emiatt kell azon igyekeznünk, hogy lejöjjön ránk; tökéletesen igaz, hogy „óvakodnunk kell a puszta lelkesedéstől”, de ugyanennyire igaz, hogy óvakodnunk kell a kihűlt, kiüresedett, holt szokásoktól és az önzésből fakadó közömbösségtől.

Egyszerűen nincs semmilyen mentség – amíg Krisztus az Isten jobbján van, amíg a Szent Szellem mint Isten közöttünk és bennünk lakozik, amíg Isten Igéjét a kezünkben tartjuk, amíg a Máté 18,19 a szemünk előtt ragyog –, tehát, ismét mondjuk, egyáltalán semmilyen mentség nincs a terméketlenségre, a holt sivárságra, a kihűlt ridegségre és a közönyre, nincs mentség az elnehezült és haszon nélküli összejövetelekre, nincs mentség, ha a találkozásainkból hiányzik az üdeség, vagy a szolgálatainkból a gyümölcstermés. Várjuk Istent, szent egyetértésben, és az áldás bizonyosan nem marad el.

1Milyen érdekes, hogy az Ige itt „Máriát, Jézus anyját” egyedüliként nevezi meg az asszonyok közül. Ki ne látná meg itt a Szent Szellem előrelátó bölcsességét? Mária érezte, hogy szüksége van az imádságra és az imaösszejövetelre. Mit szólt volna vajon, ha valaki megmondja neki, hogy keresztények milliói fognak mégis őhozzá imádkozni?

Imaóra és az együttes imádság – 4/1. rész (C.H. Mackintosh)

„Minden imádságban és könyörgésben imádkozzatok minden időszakban Szellemben és evégett virrasszatok minden kitartással és könyörgéssel az összes szentekért.” (Ef 6,18, Vida)

A szerző előszava:

Jelen írás Amerikában már sokakhoz eljutott; most Isten egész gyülekezete – a Krisztus teste – elé tárjuk. Imádságunk, hogy a Szent Szellem mindenfelé felhasználhassa az Úr szeretett népének buzdításában arra, hogy magát teljes szívvel az imádságnak, könyörgésnek és közbenjárásnak szentelje, mind egyénileg, mind a családban, mind a gyülekezetben. Rámnehezedett a teher, hogy nagy szükség van most erre, és ebben a mély meggyőződésben ajánlom ezeket az oldalakat Krisztus szeretett nyájának. Arra bátorítom e könyv minden olvasóját, hogy adja át magát a közbenjárás értékes szolgálatának, és másokat is erre ösztönözzön. A mi Istenünk meghallgat minket és válaszol. Kiáltsunk hát Hozzá éjjel és nappal az egész gyülekezetért, a családjainkért, az Úr munkájáért és munkásaiért az egész földön! Amilyen gyakran csak lehet, gyűljünk össze ezzel a céllal, és bizonyosan áldást nyerünk a magunk, a testvéreink és szolgatársaink számára minden helyen.

Amikor az imádkozás rendkívül fontos témájával foglalkozunk, két dolgot kell megvizsgálnunk: először is, hogy mi az imádság helyes belső alapja, másodszor, hogy melyek a helyes belső feltételei.

1. Az imádság alapja például a következő igeversekből derül ki: „Ha énbennem maradtok és az én beszédeim tibennetek maradnak, amit csak akartok, kérjetek és meglesz nektek” (Jn 15,7, Vida). Majd ismét, „Szeretteim, ha szívünk nem vádol minket, bizodalmunk van az Istenhez; És akármit kérjünk, megnyerjük tőle, mert megtartjuk az ő parancsolatait, és azokat cselekesszük, amik kedvesek előtte” (1Jn 3,21-22, Károli). Amikor pedig az apostol a szentek imádságaiért folyamodik, kérésének helyes belső alapját a következőképpen fogalmazza meg: „Imádkozzatok értünk. Mert úgy vagyunk meggyőződve, hogy jó lelkiismeretünk van, igyekezvén mindenekben tisztességesen forgolódni” (Héb 13,18, Károli).

Ezekből és sok más hasonló igeszakaszból kiderül, hogy a hatékony imádsághoz az embernek engedelmes szívre, tisztességes gondolkodásra és jó lelkiismeretre van szüksége. Ha nincs meg az Istennel való közösségünk, ha nem maradunk Krisztusban, ha nem Isten szent parancsolatai szerint élünk, ha a szemünk nem tiszta, miképp várhatnánk feleletet imáinkra? Ilyenkor, ahogy Jakab apostol mondja, amit kérünk, „rosszul kérjük, azért, hogy élvezeteinkre tékozoljuk”. Hogyan teljesíthetne Isten mint szent Atya, ilyen kéréseket? Lehetetlenség.

Milyen fontos ezért, hogy őszintén törekedjük a helyes erkölcsi alapra, melyen imádságainkat előterjeszthetjük! Hogyan kérhette volna az apostol a testvérektől, hogy imádkozzanak érte, ha nem lett volna meg a jó lelkiismerete, tiszta (egy irányba tekintő) szeme, becsületes szándéka – az a belső meggyőződés, hogy valóban minden dologban őszintén kíván élni? Biztosra vehetjük, hogy különben nem tehetett volna ilyet.

Mégis, vajon nem vesszük-e észre néha magunkon, hogy oly könnyedén és felületesen kérünk meg másokat, hogy imádkozzanak értünk? Gyakori formula köreinkben, hogy „gondolj rám imádságban”, és bizonyos, hogy semmi sem lehet áldottabb vagy értékesebb, mint hogy Isten drága népe a szívén hordozzon minket, amikor a kegyelem trónusa elé járulnak; de vajon kellőképpen gondoskodunk-e arról, hogy meglegyen ehhez a helyes erkölcsi alapunk? Amikor azt kérjük: „Testvérek, imádkozzatok értünk”, hozzá tudjuk-e tenni, mintegy a szívek vizsgálójának jelenlétében állva, hogy „Mert meg vagyunk győződve arról, hogy jó lelkiismeretünk van, és igyekszünk mindenben tisztességesen eljárni”? Amikor pedig mi magunk borulunk le a kegyelem trónusa előtt, vajon olyan szívvel tesszük-e, mely nem ítél el minket, gondolataink vajon becsületesek-e, szemünk tiszta-e, és valóban megmaradtunk-e Krisztusban, megtartva az Ő parancsolatait?

Kedves Olvasóm, ezek a kérdések megvizsgálnak minket. Egyenesen a szívünk közepébe, a lényünk gyökeréhez és erkölcsi forrásához hatolnak. De jót tesz, ha mindennel, különösen is az imádsággal kapcsolatban alapos átvizsgálás alá esünk. A valóság – és a helyes belső alap – súlyos hiánya mutatkozik ugyanis az imádságinkban, melyek nagy részét „rosszul kérjük”.

Ezért nincs imádságainkban sem erő, sem hatékonyság, ezért van a külsőségesség, az üres formaságok, a tulajdonképpeni képmutatás. A zsoltáros így szól: „Ha hamisságot láttam volna szívemben; nem hallgatott volna meg az Úr” (Zsolt 66,18, Kecskeméthy). Milyen komoly dolog is ez! Istenünk a valóságot akarja, Ő arra vágyik, ami igaz a bensőnkben. Ő, áldott legyen az Ő neve, valóságosan fordul hozzánk, és azt akarja, hogy amikor mi Őhozzá fordulunk, az is valódi legyen. Azt akarja, hogy úgy járuljunk színe elé, amint vagyunk, és azzal, amit valóban szeretnénk.

De jaj, milyen gyakran másként van ez, akár egyedül, akár nyilvánosan! Imádságaink milyen gyakran szónoklatok inkább, semmint könyörgések – inkább tantételek hangoztatása, semmint szükségleteink feltárása! Úgy tűnik néha, mintha bizonyos alapelveket akarnánk elmagyarázni Istennek, és nagy mennyiségű információval kellene elárasztanunk Őt.

Ez az, ami hervasztóan hat imaóráinkra, elrabolja tőlük a frissességet, az egésznek a lényegét és az értékét. Akik valóban tudják, mit jelent az imádság, akik ismerik értékét, és tudatában vannak, mennyire szükséges imádkozniuk, azért mennek az imaórára, hogy imádkozzanak, nem pedig azért, hogy a térdeplőktől szónoklatokat, tanításokat és igemagyarázatokat halljanak. Ha tanításra kíváncsiak, akkor elmehetnek a megfelelő helyre, ahol ilyenek elhangoznak; amikor azonban az imaórára mennek, akkor imádkozni akarnak. Az imaóra számukra az a hely, ahol feltárhatják szükségletüket, és áldásra számíthatnak – ahol feltárhatják gyöngeségüket, és erőre számíthatnak. Ez a felfogásuk arról, „ahol az imádkozás szokott lenni” (Csel 16,13), és ezért, amikor összegyűlnek, nem szeretnének hosszúra nyúlt, prédikáló imádságokat hallgatni, olyanokat, melyek még a szószékről hangozva is alig volnának tűrhetőek, imádság formájában azonban teljességgel kibírhatatlanok.

Nem kertelünk, mert nagy szükségét érezzük az egyenes beszédnek. Mélységesen érezzük, mekkora szükségünk van a valóságra, az őszinteségre és az igazságra az imádságainkban és az imaösszejöveteleinken. Gyakorta megesik, hogy amit imának nevezünk, nem is ima valójában, hanem bizonyos ismert és elfogadott igazságok, alapvető tanok folyékony felmondása, melyeket az ember már oly gyakran hallott, hogy ezek ismételgetésére hihetetlenül fárasztó odafigyelni. Mi lehet fájdalmasabb annál, mint egy térdeplő embertől alapigazságok magyarázatát és tanítások kifejtését hallgatni? Önkéntelenül is fölmerül a kérdés, hogy „most kinek beszél, Istennek vagy nekünk?”. Ha Istennek, bizonyosan nincs semmi tiszteletlenebb vagy otrombább dolog annál, mint hogy megpróbáljunk elmagyarázni Neki dolgokat; ha pedig nekünk, akkor az egyáltalán nem is imádság, és minél előbb felkelünk az imádkozóhelyzetből, annál jobb, mivel állva egyszerűbb beszélni, nekünk meg ülve egyszerűbb hallgatni.

Ha pedig már fölmerült a testhelyzet kérdése, szeretettel fölhívnánk a figyelmet valamire, ami véleményünk szerint komolyan megfontolandó. Arra a szokásra gondolunk, amikor ülve végzik az imádság szent és komoly gyakorlatát. Pontosan tisztában vagyunk vele természetesen, hogy az imádsággal kapcsolatban az a legfontosabb, hogy a szívünk hozzáállása helyes legyen. Továbbá pedig tudjuk, és mindenkor szem előtt tartjuk, hogy az imaóra látogatói közül sokan vannak idősek, betegek, erőtlenek, akik talán nem tudnak hosszan térdepelni, sőt, talán semennyit se. Továbbá az is gyakran előfordul, hogy bár nincs testi gyengeség, és az emberek valóban vágynának letérdelni, mert érzik, hogy ez volna a helyénvaló testtartás, viszont helyhiány miatt képtelenség kivitelezni.

Mindezeket számításba kell venni, és annyira ki kell bővíteni az engedmények körét, amennyire csak lehet, de mégis meg kell állapítanunk, hogy nyilvános imaösszejöveteleinket sok esetben a tisztelettudás szánalomra méltó hiánya jellemzi. Gyakran látunk fiatalembereket, akik sem testi gyengeségre, sem helyhiányra nem panaszkodhatnak, mégis az egész imaórát végigülik. Meg kell vallanunk, hogy ez sértő, és úgy hisszük, megszomorítja az Úr Szellemét. Le kellene térdelnünk, amikor tudunk; ez fejezi ki a tiszteletteljes hódolatot és alázatot. A mi áldott Urunk is „térdre esvén imádkozott” (Lk 22,41). Apostola pedig ugyanezt tette, amint azt a Csel 20,36-ban olvassuk: „és amikor ezeket mondta, térdre esve mindnyájukkal együtt imádkozott”.

És nem ez volna a természetes és a helyes? De, bizonyosan. És van-e méltatlanabb dolog annál, mint a hanyatt dőlve nyújtózkodó és ásítozó emberek látványa, miközben imádság száll fel? Szerintünk ez megütközést keltő dolog, és a legkomolyabban kérjük az Úr minden gyermekét, hogy őszintén fontolja meg ezt a kérdést, és próbálja meg minden lehetséges módon mind elméletben, mind gyakorlatban az imaórákon való letérdelés szent szokását előmozdítani.

George Cutting: Biztonság, bizonyosság, öröm – 2. rész

PDF-ben a teljes füzetke letölthető (1-3. rész): George_Cutting-Biztonsag_bizonyossag_orom

2. rész:

Meglehet, teljesen világos számodra, hogy egyedül Krisztus halála által vagy BIZTONSÁGBAN, de azt gondolod, az e felőli BIZONYOSSÁGOT az adja, amit érzel.

Vedd kézbe ismét a Bibliádat, mert szeretném, ha meglátnád Isten Igéjéből, miként kínálja Isten az embernek

AZ ÜDVÖSSÉG ISMERETÉT.

Mielőtt alaposan megvizsgálnánk azt a verset, mely arról beszél, honnan TUDHATJA a hívő, hogy örök élete van, hadd idézzem először azon az eltorzított módon, ahogyan az emberi képzelet gyakran átfogalmazza: „Azért adtam nektek, akik hisztek az Isten Fiának nevében, ezeket a boldogító érzéseket, hogy tudjátok, örök életetek van.” Nyisd ki most a Bibliát, és míg az előbbieket összehasonlítod Isten áldott és változhatatlan Igéjével, adja meg neked az Úr, hogy teljes szívvel kijelenthesd Dáviddal együtt: „A hiábavaló gondolatokat gyűlölöm, törvényedet szeretem egyedül” (Zsoltárok 119,113 – KJV). Az imént hibásan idézett vers pedig az 1János 5,13-ban található, és helyesen így hangzik: „Ezeket írtam, hogy TUDJÁTOK: nektek, akik hisztek az Isten Fiának nevében, örök életetek VAN”.

Miből tudhatta bizonyosan Izrael elsőszülöttjeinek sokasága, hogy biztonságban vannak a pészach és Egyiptom ítéletének éjszakáján?

Látogassunk csak el két házhoz, és nézzünk körül kicsit!

Az első házban félelemtől és kétségtől reszkető arcokat látunk. Mi lehet e sápadtság és remegés oka? Kérdésünkre válaszul a legidősebb fiú – az elsőszülött – elmondja, hogy a halál angyala az éjjel be fogja járni az országot, és minden családban megöli az elsőszülöttet, ő pedig nem tudja biztosan, vele mi lesz.

– Csak akkor tudom meg, hogy házunkat elkerülte, ha véget ért az ítélet éjszakája, és fölkelt a nap! Addig bizonytalanság fog gyötörni, és nem is tudom, miként lehetne már korábban bizonyosságom. Szomszédaink ugyan állítják, az ő fiuk biztosan életben marad, de szerintünk ez önhittség a részükről; mi nem mernénk ilyen elbizakodott kijelentést tenni. Mindössze reménykedni tudok, hogy túlélem ezt a hosszú, szörnyű éjszakát.

– Izrael Istene vajon ne gondoskodott volna népe biztonságáról? – csodálkozunk.

– Dehogynem – ismeri el a fiú –, és mi meg is tettünk mindent, amit mondott. Levágtuk az egyéves, hibátlan bárányt, a vérét egy köteg izsóppal a szemöldökfára és a két ajtófélfára kentük, de még mindig nem vagyunk teljesen biztosak abban, hogy ez valóban megvédene minket.

Hagyjuk most e kétkedőket tovább tépelődni, és menjünk át a szomszédba. Micsoda szembetűnő a különbség! Az arcok békességet sugároznak. Útra készen állnak, derekuk felövezve, botjuk a kezükben, és épp a sült bárányhúst fogyasztják.

Hogy lehetnek ilyen nyugodtak ezen a félelmes éjszakán?

– Mi csak Isten parancsára várunk – magyarázzák –, hogy útnak indulhassunk, és örökre itt hagyjuk az egyiptomi rabszolgaságot, kegyetlen elnyomóinkat!

– Várjatok csak, hiszen nem Egyiptom ítéletének éjszakája ez?

– De bizony, jól tudjuk, hogy ez az; a mi elsőszülöttünk azonban biztonságban van. A vért Istenünk kívánalma szerint az ajtófélfára kentük.

– Szomszédaitok is ezt tették – feleljük –, de szívüket félelem mardossa, mert nem érzik magukat biztonságban.

– Pedig – feleli komolyan az elsőszülött fiú – nekünk nagyobb biztosítékunk van AZ AJTÓFÉLFÁN LÉVŐ VÉRNÉL, és ez nem más, mint ISTEN VÁLTOZHATATLAN IGÉJE EZZEL KAPCSOLATBAN. Isten azt mondta: „Ha látom a vért, elmegyek mellettetek” (2Mózes 12,13). Isten megelégszik a vérrel kívül, mi pedig megelégszünk Isten Igéjével idebent.

A vér helyez BIZTONSÁGBA;

Isten Igéje ad BIZONYOSSÁGOT.

Adhat-e bármi nagyobb biztonságot, mint a Bárány kiontott vére, és nagyobb bizonyosságot, mint Isten kinyilatkoztatott Igéje? Soha, semmi!

Hadd kérdezzek valamit, kedves Olvasóm! Mit gondolsz, a két család közül melyik volt nagyobb biztonságban? Talán a második, ahol minden olyan békés volt? Tévedsz, ha így gondolod! Egyformán biztonságban volt mindkettő. Biztonságuk ugyanis nem azon múlt, mit éreztek belül, hanem azon, ahogyan Isten a kívül lévő vérre tekintett.

Kedves Olvasóm, ha bizonyossá akarsz válni a magad helyzetét illetően, ne a saját érzéseid hullámzó tanúságtételére, hanem Isten Igéjének változhatatlan tanúbizonyságára hallgass: „Bizony, bizony mondom nektek, aki énbennem hisz, annak örök élete VAN” (János 6,47).

A bibliai példa után pedig vegyünk egy hasonlatot a mai, mindennapi életből:

Egy gazdálkodó arról értesült, hogy bérbeadják a tanyája közvetlen közelében elterülő szép legelőt. Valójában már régóta szemet vetett arra a darab földre, mert nem volt elegendő füve az állatainak. Írt a tulajdonosnak ebben az ügyben, de nem kapott rá választ. Elmondta mindezt a szomszédjának, aki így bíztatta:

– Szerintem biztosan megkapod azt a legelőt. Hiszen az uraság kedvel téged, emlékszel, milyen értékes vadhúst küldött neked karácsonykor, meg legutóbb is biccentett neked a kocsijából, amikor erre hajtott el.

A gazda szíve pedig megtelt reménységgel e szavak hallatán.

Igen ám, de a következő napon egy másik szomszédjával találkozott, aki imigyen szólt hozzá:

– Attól tartok, nincs esélyed a bérleményre, mert úgy hallom, az uraság egyik kedvenc bérlője is jelentkezett érte, tudod, akihez még el is szokott látogatni néha… – és így tovább. A szegény gazda reményei pedig szép lassan szertefoszlanak. Egyik nap még reménykedik, a másik nap már tele van kétséggel.

Egy szép napon azonban levél érkezik, s a gazda dobogó szívvel bontja föl a borítékot, mert felismerte rajta az uraság kézírását. Aggodalmas arckifejezése pedig örömtől derül föl, amint újra és újra elolvassa a levelet.

– Minden rendben van! – kiáltja oda feleségének. – Nem kell többé aggódnom, az uraság azt mondja, a legelő bérlete az enyém, ameddig csak akarom, ráadásul a legkedvezőbb feltételekkel! Ó, végre megnyugodhatok! Nem érdekel senki véleménye, az számít egyedül, amit ő maga mondott!

Mily sokan vesztegelnek a szegény, gondterhelt gazdához hasonló helyzetben, akiket az emberek véleménye, vagy saját, csalárd szívük nyugtalan gondolatai és változékony érzései hánynak-vetnek ide-oda! Csak, ha Isten Igéjét valóban Isten Igéjeként fogadjuk el, akkor veszi át a bizonyosság a kétség és az aggodalom helyét. Amikor Isten szól, ott bizonyosságnak kell lennie, akár a hitetlen ítéletéről, akár a hívő megmeneküléséről beszél.

„URAM! Igéd örökké megmarad, szilárdan áll a mennyben” (Zsolt 119,89); az egyszerű szívű hívő számára pedig ISTEN IGÉJE SZILÁRDÍT MEG MINDENT.

„Mond-e ő valamit, hogy meg ne tenné? Ígér-e valamit, hogy ne teljesítené?” (4Mózes 23,19).

„Nem kell nekem másik érv,

sem más bizonyíték,

ennyi elég: Jézus meghalt –

értem, bűnösért.”

A hívő pedig hozzáteheti: És nekem az is elegendő, hogy Isten ezt mondja.

– De hogyan lehetek bizonyos afelől, hogy a hitem helyes? – hallom szinte a kérdést. Nos, erre csak egyetlen válasz lehetséges:

– Bizalmadat a megfelelő Személybe helyezted-e, Isten áldott Fiába?

Nem a hit nagysága a fontos, hanem Annak szavahihetősége, Akiben megbízunk. Az egyik ember úgy ragadja meg Krisztust, mint a fuldokló a mentőövet, a másik meg éppen csak megérinti ruhájának szegélyét, de az első bűnös sincs nagyobb biztonságban az utóbbinál. Mindkettő ugyanazt a felfedezést tette: hogy ugyan minden, ami belőlük fakad, teljesen megbízhatatlan, de bátran bízhatnak Krisztusban, nyugodtan rábízhatják magukat Igéjére, és bizalommal nyugodhatnak az Ő elvégzett munkájának örök hatóerejében. Ezt jelenti hinni Benne. „Bizony, bizony mondom nektek, aki ÉNBENNEM hisz, annak örök élete VAN” (János 6,47).

Ügyelj hát, kedves Olvasóm, hogy bizalmadat ne a magad megjobbítását célzó cselekedeteidbe, ne a vallásos szertartásokba, vagy az ezek nyomán létrejövő, kegyes érzéseidbe, illetve erkölcsös neveltetésedbe és hasonlókba vesd! A legerősebb hited lehet ezek mindegyikében egyszerre vagy külön-külön is, mégis elveszel örökre. A hústest semmilyen színjátékával ne csald meg magad! A Krisztusba vetett legerőtlenebb hit is örökre megment, míg a bármi másba vetett legerősebb hit is semmi; nem más, mint a megcsalt szív puszta szüleménye – nem más, mint az ellenség álcája az örök kárhozat verme fölött.

Az evangéliumban Isten egyszerűen elénk állítja az Úr Jézus Krisztust, és azt mondja: „Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm” (Máté 3,17). „Teljes nyugalommal bízhattok Fiam szívében – mondja –, míg a sajátotokban nem bízhattok anélkül, hogy annak ne lennének számotokra káros következményei.”

Áldott, háromszorosan áldott Úr Jézus, ki ne bízna Benned, ki ne dicsérné a Te nevedet?

– Én igazán bízom Benne – magyarázta nekem szomorú arccal valaki az egyik nap – mégis, amikor meg kellene mondanom, van-e üdvösségem, nem szeretek igennel felelni, mert attól félek, talán hazudnék.

E fiatal nő egy közép-angliai kisváros hentesének leánya volt. Éppen piacnap lévén atyja még nem tért haza, ezért így szóltam:

– Tegyük föl, hogy mikor atyja megjön, ön megkérdezi tőle, hány juhot vásárolt ma, ő pedig azt feleli, tízet. Kis idő múltán vevő lép a hentesüzletbe, és megkérdezi öntől: „Hány juhot vásárolt ma az édesapja?” Ön pedig azt felelné: „Nem szeretném megmondani, mert attól félek, talán hazudnék.”

– De hiszen ezzel – jegyezte meg jogos felháborodással a leány édesanyja, ki szintén jelen volt –, apádat tennéd hazuggá!

Látod-e, kedves Olvasóm, ez a jó szándékú fiatal nő gyakorlatilag hazugnak állította be Krisztust, amikor azt mondta, „én hiszek az Isten Fiában, és Ő azt mondja, örök életem van, én mégsem szívesen mondom ezt, mert félek, talán hazudnék”, holott Krisztus Maga mondja, „Aki hisz Énbennem, annak örök élete van!” (János 6,47).

– De hogyan lehetek biztos abban, hogy valóban hiszek? – kérdezheti valaki. – Épp elég sokszor próbáltam hinni, és folyton vizsgálom, van-e már hitem, de minél inkább keresem magamban, annál kevésbé tűnik úgy, hogy van!

Ah, barátom, rossz irányban keresgélsz, és éppen az, ahogy hinni próbálsz, mutatja meg világosan, hogy rossz úton jársz! Hadd magyarázzam el egy újabb példával, amit meg szeretnék mutatni neked.

Egyik este nyugodtan üldögélsz a kandalló előtt, amikor egy férfi lép be azzal a hírrel, hogy az állomásfőnök aznap este a vasúton életét vesztette. A jövevény történetesen régóta tisztességtelen ember hírében áll, mi több, közismert hazudozó, a leghírhedtebb a környéken. Hiszel-e, vagy akár csak megpróbálsz-e hinni neki?

– Természetesen, nem! – kiáltasz fel.

– No, de miért?

– Ó, túlságosan jól ismerem én őt ehhez!

– Mégis, elmondanád, honnan tudod, hogy nem szabad elhinned a hírt? Onnan, hogy megvizsgálod a saját hitedet vagy az érzéseidet?

– Nem – feleled –, hanem onnan, hogy megnézem, ki hozta az üzenetet.

Ekkor az egyik szomszéd toppan be, s jelenti:

– Az állomásfőnököt elütötte egy tehervonat ma este, és azonnal szörnyethalt!

Távozása után óvatosan így szólsz:

– Nos, részben már elhiszem; mert ahogy emlékszem, ez az ember csak egyszer csapott be az életben, bár iskoláskorunk óta ismerem.

Ismét megkérdezem azonban: – Ezúttal talán onnan tudod-e, hogy részben hihetsz neki, hogy megvizsgáltad a hitedet?

– Nem – feleled megint –, hanem a hírhozó jelleméből következtettem.

Alig tette ki lábát a második férfi, egy harmadik is érkezik ugyanazzal a szomorú hírrel, mint az első. Ezúttal azonban kijelented: – Most már elhiszem. Mivel John, te mondod nekem, tudom, elhihetem.

Ismét neked szegezem a kérdést (mely, ne feledd, a sajátod is): – Honnan TUDOD, hogy ilyen bátran hihetsz John barátodnak?

– Mert régóta és nagyon jól ismerem – feleled –, soha nem csapott be, és nem tudom elképzelni róla, hogy valaha is hazudna nekem.

Akkor hát éppen ugyanígy tudhatom, hogy azért hiszek az evangéliumban, mert tudom, Ki a hír hozója. „Ha elfogadjuk az emberek bizonyságtételét, az Isten bizonyságtétele nagyobb, mert ez Isten bizonyságtétele, amellyel bizonyságot tett a Fiáról: aki hisz Isten Fiában, az magában hordozza a bizonyságtételt. Aki NEM HISZ ISTENNEK, HAZUGGÁ TETTE ŐT, mert nem hitt abban a bizonyságtételben, amellyel Isten bizonyságot tett az ő Fiáról” (1János 5,9-10). „Hitt Ábrahám az Istennek, és azt igazságosságul számították be neki” (Róma 4,3).

Egy aggodalmas lélek így szólt egyszer Krisztus szolgájához: – Kérem, én képtelen vagyok hinni!

Mire az igehirdető bölcs szelídséggel így felelt: – Valójában KI az, akiben képtelen hinni?

Ez pedig azonnal megtörte az igézetet. Ez a férfi úgy tekintett a hitre, mint arra a leírhatatlan, megfoghatatlan valamire, amit az embernek éreznie kellene ahhoz, hogy biztos lehessen benne, alkalmas a menny számára – holott a hit mindig kifelé tekint: Krisztus élő Személyére és az Ő befejezett váltságművére; és hallgat a hűséges Isten bizonyságtételére mindkettőről: a Személyről is és arról is, amit az tett.

A belső békességet ez a kintre tekintés hozza meg. Amikor az ember arccal a nap felé fordul, a saját árnyéka mögötte lesz. Nem tekinthetünk egyszerre önmagunkra is és a megdicsőült Krisztusra is a mennyben.

Látjuk tehát, hogy Isten Fiának áldott Személye megnyeri a bizalmamat; AZ Ő BEFEJEZETT MUNKÁJA örökre biztonságba helyez; ISTENNEK pedig az ŐBENNE hívőkkel kapcsolatos IGÉJE megingathatatlan bizonyosságot ad. Krisztusban és az Ő művében találom meg az üdvösség útját, Isten Igéjében pedig az üdvösség ismeretét.

Folytatás – tovább a teljes PDF-re:  George_Cutting-Biztonsag_bizonyossag_orom

George Cutting: Biztonság, bizonyosság, öröm – 1. rész

PDF-ben a teljes füzetke letölthető (1-3. rész): George_Cutting-Biztonsag_bizonyossag_orom

Hívő vagy, de nem vagy biztos az üdvösséged felől?

Van üdvösséged, de nincsen örömöd?

TE melyik osztályon utazol?

Milyen gyakran halljuk ezt a kérdést! Hadd tegyem föl neked én is, kedves Olvasóm, hiszen bizony te is utazol – utazol az időn át az örökkévalóság felé, és ki a megmondhatója, nem jársz-e éppen most közel a NAGY VÉGÁLLOMÁSHOZ?

Hadd kérdezzem meg hát tőled szeretettel: Melyik osztályon utazol?

Három van ugyanis. Hadd mutassam be mindegyiket, hogy megvizsgálhasd magad Az előtt, „Akinek számot kell adnunk”.

Első osztály – itt utaznak azok, akiknek üdvösségük van, és ezt tudják is.

Másodosztály – ezen utaznak, akik nem biztosak az üdvösségük felől, de nagyon szeretnének bizonyosságot nyerni.

Harmadosztály – akiknek nemcsak, hogy nincs üdvösségük, de teljesen hidegen is hagyja őket a kérdés.

Ismét fölteszem a kérdést: Te melyik osztályon utazol?

Ó, az esztelen közömbösség, amikor az örökkévalóság kérdése forog kockán!

Nem sokkal ezelőtt történt, hogy egy férfi lélekszakadva rohant be a vasútállomásra, és teljesen kifulladva épp csak elfoglalta a helyét az egyik kocsiban, amikor megindult a vonat.

– Jó nagyot futott! – jegyezte meg az egyik utas.

– Az ám – felelte a férfi még mindig levegő után kapkodva –, de így nyertem négy órát! Ezért megérte futni!

Nyert négy órát! Nem ment ki a fejemből ez a pár szó – mindössze „négy óra” megéri a legnagyobb erőfeszítést! Hát akkor az örökkévalóság? Hát akkor az ÖRÖKKÉVALÓSÁG? Emberek sokaságát látjuk ebben a világban jó érzékkel, okosan szem előtt tartani érdekeiket, miközben teljesen vakok az örökkévalóság iránt! Pedig Isten megmutatta a tehetetlen, magukat megváltani képtelen lázadók iránti szeretetét a Golgotán, és tudtukra adta, mennyire gyűlöli a bűnt, az ember mégis, ugyan tisztában van ezekkel, éppúgy, mint e földi élet rövidségével, mégsem törődik sem Istennel, sem halállal, sem ítélettel, sem mennyel, sem pokollal, hanem csak rohan, rohan egészen az elkerülhetetlen végig, s nem rettenti meg, milyen szörnyű ítélet vár rá a halál után, és mekkora esélye van annak, hogy végül arra az elviselhetetlen megbánásra eszméljen, hogy az áthatolhatatlan szakadék pokol felőli oldalára került. Ha te, Olvasóm, szintén ezek közé tartozol, Isten legyen hozzád irgalmas most, ebben a percben, és míg e sorokat olvasod, nyissa föl szemedet, hogy meglásd, milyen veszélyes helyzetben vagy, hiszen a végtelen gyötrelem szakadékának peremén egyensúlyozol!

Barátom, ha hiszed, ha nem, helyzeted valóban kétségbeejtő! Ne rázd le többé az örökkévalóság gondolatát! Ne feledd, a halogatás olyan, mint az ördög, aki becsap téged vele – aki nemcsak „tolvaj”, hanem „embergyilkos volt kezdettől fogva”. Sok igazság van a spanyol közmondásban: A Majd útja Soha városába vezet! Kérve kérlek, ismeretlen Olvasó, ne járj tovább ezen az úton! „MOST van az alkalmas idő, MOST van az üdvösség napja!”

– De hiszen – mondhatod – én nem vagyok közömbös a lelkem jóléte iránt. Az én nagy bajomat másik szóval lehet kifejezni:

KÉTSÉG –

én a másodosztály utasa vagyok azok közül, akiket említett.

Nos, kedves Olvasóm, a közöny és a kétség egyazon fának a gyümölcse – a hitetlenségé. A közöny a bűnnel és az ember romlottságával kapcsolatos hitetlenségből, a kétség pedig Istennek az ember számára kínált egyedüli orvossággal kapcsolatos hitetlenségből fakad. Különösen azoknak szólnak ezek az oldalak, akik arra vágynak, hogy Isten színe előtt teljesen és minden kétséget kizáróan BIZONYOSAK legyenek az üdvösségükben. Nagyon meg tudom érteni lelked mély gyötrelmét, kedves Olvasóm, és meg vagyok győződve, minél őszintébben igyekszel választ kapni erre a mindennél fontosabb kérdésre, szomjúságod is annál nagyobb lesz, míg teljes bizonyossággal fel nem ismered, hogy valóban és örökre megmenekültél. „Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall?” (Márk 8,36).

Egyszer egy szerető apa egyetlen fia tengerre szállt. Egy idő múltán az apa arról értesült, hogy fia idegen partokon hajótörést szenvedett. Ki a megmondhatója, milyen gyötrelmeket él át szívében az apa, míg a legmegbízhatóbb forrásból hírt nem kap, és bizonyosságot nem nyer, hogy fia épségben és biztonságban van?

Vagy éppen távol vagy az otthonodtól. Az éj sötét és zimankós, az út előtted teljesen ismeretlen. Útelágazáshoz érkeztél, és nem tudod, merre indulj, hogy a kívánt városba juss. Egy arra haladótól kérsz útbaigazítást, aki habozva mutatja, szerinte melyik út a helyes, és hozzáteszi, reméli, minden rendben lesz, ha azt az irányt választod. Beérnéd vajon ezzel a bizonytalan felvilágosítással? Nyilván nem elégednél meg azzal, hogy „szerinte” „talán” merre kellene menni. Biztosan akarnád tudni, hogy a helyes utat választottad-e, különben aggodalmad minden egyes lépéssel csak növekedne. Nem csoda hát, hogy voltak, akik sem enni, sem aludni nem tudtak, míg örök biztonságuk kérdése inogni látszott!

„Ki vagyont veszít, nagy a kára,

ki egészségét, még nagyobb,

de lelkét aki veszni hagyja,

helyre soha nem hozhatja.”

Most hát a következő három dolgot szeretném, kedves Olvasóm, a Szent Szellem segítségével világossá tenni és a Szentírás nyelvén megfogalmazni számodra:

1. Az üdvösség útját (Cselekedetek 16,17)

2. Az üdvösség ismeretét (Lukács 1,77)

3. Az üdvösség örömét (Zsolt 51,12)

Látni fogjuk, hogy bár e három szorosan összefügg egymással, mégis mindegyik más alapon áll. Megtörténhet ezért, hogy valaki ismeri az üdvösség útját, mégsem tudja bizonyosan, neki magának van-e üdvössége. De előfordulhat az is, hogy valakinek megvan az üdvössége felőli bizonyossága, viszont az ezzel járó öröm hiányzik az életéből.

Hadd szóljak először röviden

AZ ÜDVÖSSÉG ÚTJÁRÓL.

Olvasóm, kérlek, nyisd fel Bibliádat Mózes második könyvénél, és olvasd el figyelmesen a 13. fejezet 13. versét, ahol az Úr következőket mondja: „De a szamár minden első ellését báránnyal váltsd meg. Ha pedig nem váltod meg, szegd a nyakát. Az embernek is minden elsőszülöttjét váltsd meg a fiaid közül.”

Utazzunk vissza gondolatban háromezer évvel ezelőttre, és képzeljük el a következő jelenetet:

Két ember, Isten papja és egy szegény izraelita komolyan beszélget egymással. Álljunk oda melléjük, és figyeljünk csak! Mindkettő gesztusai arról árulkodnak, hogy valami fontos dologról tárgyalnak nyíltan, és nem nehéz észrevenni, hogy a beszélgetés tárgya nem más, mint a mellettük álló, remegő kis csacsi.

– Szeretném megkérdezni – tördeli kezét a szegény izraelita –, nem lehetne most az egyszer könyörületből kivételt tenni? Ez a szerencsétlen kis jószág a szamaram első ellése, és bár tudom jól, mit mond Isten törvénye róla, bárcsak irgalomból megmaradhatna nekem! Szegény vagyok a nép között, szükségem van rá a munkához! Nagyon nagy kárt jelentene, ha elveszíteném!

– De – cseng határozottan a pap hangja – az Úr törvénye világos és egyértelmű: „A szamár minden első ellését báránnyal váltsd meg. Ha pedig nem váltod meg, szegd a nyakát”. Hol a bárány?

– Jaj, uram, hát bárányom, az nincs.

– Akkor menj, vegyél egyet és jöjj vissza, különben nyakát kell szegnünk a szamárnak. Vagy a bárány, vagy a szamár, de egyiknek meg kell halnia.

– Ó, jaj! Akkor oda minden reményem – kiált fel panaszosan a férfi –, hiszen túl szegény vagyok ahhoz, hogy bárányt vegyek!

A beszélgetés közben egy harmadik férfi csatlakozott hozzájuk, aki – hallván a szegény ember panaszát – kedvesen fordul oda hozzá:

– Ne félj, én segíthetek rajtad! – Majd így folytatta: – Ott, a dombtetőn, a házunkban van egy kis bárányunk, a családi tűzhely mellett neveltük, „hibátlan, szeplőtelen” bárány. Egyszer sem kóborolt el otthonról, és a házunkban mindenki nagyon szereti, nem véletlenül. Elhozom neked ezt a bárányt.

Azzal elindult a domb irányában. Hamarosan hozta is magával a szép kis állatot, gyengéden terelgette lefelé, míg a bárány és a csacsi egymás mellett nem álltak.

Majd a bárányt az oltárra kötözték, vérét ontották, és tűz emésztette meg.

Az igazságos pap most a szegény emberhez fordult:

– Nyugodtan hazaviheted a szamaradat, biztonságban van; nem fogjuk nyakát szegni. A bárány meghalt helyette, így a kis szamár szabadon távozhat, barátodnak hála.

Szegény, nyugtalan lélek, látod ebben a képben, Isten hogyan menti meg a bűnösöket? Bűneink miatt „nyakunkat kellene szegni”, azaz igazságos ítélet járna bűnös fejünkre, amit semmiképp nem kerülhetünk el, csakis az Istentől jóváhagyott helyettes halála által. Mi magunk nem találhattunk senkit, aki kiválthatott volna minket, hogy sorsunkat elkerüljük; szeretett Fia Személyében azonban Isten Maga adta értünk a Bárányt. „Íme, az Isten Báránya”, fordult János a tanítványaihoz, amikor látta az áldott és hibátlan Bárányt, Jézust közeledni. „Íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűnét!” (János 1,29).

Úgy ment a Golgotára, mint „bárány, amelyet mészárszékre visznek” (Ézsaiás 53,7), és ott „szenvedett egyszer a bűnökért, az igaz a nem igazakért, hogy minket Istenhez vezéreljen” (1Péter 3,18). „Halálra adatott bűneinkért, és feltámasztatott megigazulásunkért” (Róma 4,25). Isten tehát jottányit sem enged a bűnnel szembeni igazságos, szent kívánalmaiból, amikor megigazítja (azaz a bűnösség minden vádja alól fölmenti) az istentelen bűnöst, aki hisz Jézusban (Róma 3,26). Áldott legyen Isten az ilyen Szabadítóért, az ilyen szabadításért!

Hiszel-e az Isten Fiában?

– Mint halálra ítélt bűnös – feleled –, meggyőződtem róla, hogy Benne bátran megbízhatok. Hiszek Benne.

Ha így áll a dolog, elmondhatom, Isten nem ítél el téged, mert Krisztus áldozatára és halálára, tehát mindarra, amit Ő tett, úgy tekint, mintha te magad tetted volna meg!

Ó, milyen csodálatos ez az üdvösség! Hát nem nagyszerű, magasztos és fenséges – méltó Istenhez? Saját, szerető szívét megelégíti, drága Fiának dicsőséget szerez és a bűnöst megmenti – mindezt egyszerre elvégzi ebben a csodálatos üdvösségben! A kegyelem és a dicsőség micsoda bősége ez! Áldott legyen a mi Urunk Jézus Krisztus Istene és Atyja, aki úgy rendelte, hogy az Ő szeretett Fia végezzen el mindent, és az Övé legyen minden dicsőség – mi pedig, szegény, nyomorult bűnösök, ha hiszünk Benne, ne csak az áldásban részesüljünk, hanem Annak csodálatos társaságát is élvezhessük örökkön örökké, Aki minket így megáldott. „Magasztaljátok velem az Urat, és emeljük fel együtt az ő nevét!” (Zsolt 34,3 – KJV).

Megtörténhet azonban, hogy valakit a következő kérdés foglalkoztat:

– Miként lehet, hogy bár tényleg nem bízom sem önmagamban, sem a saját cselekedeteimben, hanem teljes mértékben Krisztusban bízom és az Ő elvégzett munkájában, mégsincs teljes bizonyosságom az üdvösségem felől? Ha egyik nap úgy érzem, megmenekültem, a következő nap biztosan elvesztek minden reményt, és hullámok közt hánykolódó hajónak érzem magam, melyet semmilyen horgony nem tart biztosan.

Ah! Pontosan itt követed el a hibát! Ki hallott már olyat, hogy a kapitány a hajó belsejébe vesse a horgonyt, ha biztonságban akarja tudni hajóját? Senki, soha! A horgonyt mindig kifelé vetik!

Tovább: George_Cutting-Biztonsag_bizonyossag_orom

A vizsga (G. Steinberger)

„A húsvét ünnepe előtt pedig, tudván Jézus, hogy eljött az ő órája, hogy átmenjen e világból az Atyához, mivelhogy szerette az övéit e világon, mindvégig szerette őket” (Jn 13,1)

Jézus egész életének feladata végül is egy órában csúcsosodott ki: a gecsemánéi és golgotai szenvedések órájában. A Szent Szellem az idézett versben ezt az órát az „Ő” órájának nevezi. Így van ez a mi életünkben is. Sok évnek tapasztalatai, tanulmányai és áldásai életünknek egy bizonyos órájában csúcsosodnak ki. Ennek az órának „vizsga” a neve. Úgy van a hívő ember is, mint a diák, akinek évekig tartó tanulás után egy vizsga keretében kell beszámolni tanárai fáradozásairól, valamint saját hűségéről és érettségéről. Ez a vizsga az „ő órája”. Ha megállja ezt, akkor egy további osztály, egy magasabb iskola nyílik meg előtte, ha azonban megbukik, akkor a legjobb esetben még egyszer meg kell ismételnie azt; elölről kell kezdenie azt, amin egyszer már keresztülhaladt. Felületességével magának kárt, tanárainak pedig szomorúságot okozott. Milyen sokszor szomorodik meg a Szent Szellem is Isten népének meg nem tanult leckéi és ki nem állott próbái miatt! Bár sohasem kényszerülne a Szellem arra, hogy minket, mint egykor Mózes Izrael fiait, mindig újra visszavezessen a már egyszer megjárt területekre azért, mert feladatainkat azokon a helyeken nem tanultuk meg! Bár ne kellene a keresztyén igazságoknak ábécéjét mindig újból átvennie velünk, hiszen ezeknek már belénk kellett volna gyökereződniük, hogy azokat már elpecsételhetné és tovább vezethetne bennünket. Bár ne volna kénytelen a Szent Szellem a már egyszer elpecsételt dolgokat újra elpecsételni, azon szomorú oknál fogva, hogy mi a pecsétet feltörtük.

Sokszor nem éppen a bűnbeesés az, ami bennünket az utunkon feltartóztat, hanem a mindennapi életünkben előforduló kisebb gyarlóságok. Nem mindig csíny vagy rossz magaviselet akadályozza meg a tanulót abban, hogy az egyik osztályból a másikba léphessen, elég erre egyetlen „képtelen vagyok” is. Isten gyermekei közül hányan szokták már meg, hogy így mentegetőznek: „Képtelen vagyok”, és azt hiszik, hogy ez elfogadható mentség! Pedig nem az. Ez azt jelenti, hogy nem állták meg a helyüket a vizsgán. Elbuktak. Mert ezt mondani: „Képtelen vagyok”, szintén bukást jelent. Mi volt az a bűn, ami miatt Izráel népe elpusztult a pusztában? Azt olvassuk róla, hogy egyre ezt mondták: „Képtelenek vagyunk! Nem ihatjuk ezt a vizet! Nem vagyunk képesek hús nélkül élni! Nem tudjuk, mint lett Mózessel. Kelj fel, csinálj nekünk isteneket, akik előttünk járjanak!”

Vannak órák az életünkben, amikor kockán forog hívő életünk; órák, amelyekben eldől, vajon életünket erővel vagy sínylődve folytathatjuk-e; órák, amelyekben esztendőknek munkája pecsételhető el, vagy semmisülhet meg; órák, amelyek alapját vethetik, vagy gátjául szolgálhatnak egy áldásos életnek. Egy úgynevezett „gyenge óránkban” eljátszhatunk olyan áldásokat, amelyek soha többé nem pótolhatók. Ruben egy ilyen „gyenge órájában” veszítette el elsőszülöttségi jogát (1Móz 49,4) és az ezzel járó királyságot és papságot (1Krón 5,1–2). Nem halt ki, de a törzs embereinek száma kevés lett. „Éljen Ruben, ne haljon ki, ha kevés is a száma!” (5Móz 33,6). Te már sok kegyelmet és szeretetet kaptál Istentől, és gyakran beismerted: „A szeretetének egy sugarára sem vagyok érdemes. Hogyan is cselekedhet Isten velem így?” Ő erre megadja neked a feleletet. Összehoz egy szeretet nélküli és hálátlan emberrel. Nos, hát most van alkalmad mindazt, amit Isten áldásaiból reád árasztott, tovább árasztani azokra, akik a te szeretetedre éppen olyan kevéssé érdemesek, mint te az Istenére. De mit szólsz majd ahhoz, ha szeretetedet tettetésnek mondják, az odaadásokat pedig hidegséggel és hálátlansággal viszonozzák? Felhagysz-e majd törekvéseddel, mondván: „Nem tudom tovább szeretni!”?

Ő az övéit, akik e világon voltak, kik e világ módja szerint bántak vele, „szerette, mindvégig szerette őket”, vagyis a legvégső határig. Ő megállta a vizsgát minden helyen és minden iskolában; egészen a kereszthalálig a győztes mindig Ő maradt, sohasem volt legyőzött. Jöjj, járjunk az Ő iskolájába, lépjünk az Ő lábainak nyomába, mától fogva pedig legyen elég a „képtelen vagyok”-ból! Ez még csak elfogadható olyan emberek részéről, akik nem ismerik az „Ő kegyelmének gazdagságát”. De a mi Istenünk a „minden kegyelem Istene” (1Pt 5,10). Mindenekfelett lévő kegyelem van Őnála, olyan kegyelem, amely hatalommal ruház fel és tökéletessé tesz minden jócselekedetre. „… egymást kitartóan, tiszta szívből szeressétek” (1Pt 1,22b). Járjunk a Bárány iskolájába, hogy megtudjuk, mi a szeretet, s tegyük Őt ma életünk világító szövétnekévé, Őt, aki mindvégig szeretett!

(részlet innen: G. Steinberger: Út a Bárány nyomdokában, Evangéliumi Kiadó)

 

Rees Howells: Közbenjárás – az angliai csata

PDF: Rees_Howells_Intercessor-Battle_of_England-HU

(Részlet Norman Grubb: Rees Howells, Intercessor c., 1952-ben megjelent életrajzi könyvéből)

A következő közbenjáró harcra a légitámadások és az angliai csata krízise miatt került sor, amikor Göring megkísérelte megszerezni a levegő feletti uralmat, hogy ezzel előkészítse Anglia megszállását. [Rees Howells és imatársai] egyik létfontosságú kérdésben sem bíztak semmit a véletlenre, és nem hagyatkoztak pusztán olyan imádságokra, melyeket leginkább vaktában lövöldözésnek nevezhetünk. Mindent megvizsgáltak Isten jelenlétében, és az indítékokat addig rostálták, míg a Szent Szellem végül világosan megmutathatta szolgáinak, hogy milyen imát vár, amelyet majd meg fog válaszolni. Akkor a hit ráállt erre a kijelentett imádságra, és megragadta a győzelmet; és nem nyughattak addig, amíg Isten nem adott nekik bizonyosságot arról, hogy a hit diadalmaskodott, és biztos a győzelem. Nem csak annyiról volt szó tehát, hogy imádkoztak, és utána reménykedtek abban, hogy Isten meg fogja őket hallgatni. Az akkori összejöveteleken készített feljegyzésekből idézünk.

1940. szeptember 2-án Howells azt mondta: „Szeretném látni, hogy jogosan lehetünk-e szabadok az aggódástól, amikor itt vannak ezek a repülőgépek felettünk. Sietve beálltunk a résbe, hogy megmentsük a zsidó gyermekeket Hitlertől, amikor kitoloncolta őket [a háború kitörése előtt nem sokkal Hitler több ezer zsidó gyermeket toloncolt át a lengyel határon. Howells szívét a közbenjáráson túl arra indította az Úr, hogy vásárolja meg számukra Penllergaert, ezt a hatalmas és gyönyörű birtokot számos lakóépülettel, melyhez – imáikra válaszul – a szükséges összeget is rendelkezésükre bocsátotta az Úr. Itt helyezték el az üldözött zsidó gyermekeket, azokat, akiket a háború kitörése miatt még sikerült elhozni. Végül a Bibliaszeminárium is ezekbe az épületekbe költözött át.] Tarthatunk-e most igényt oltalomra az összes misszionáriusgyermek számára is? Ha a hitem nem felel meg ennek a mostani helyzetnek, a védelmük érdekében mindegyik gyermeket fel kellene vinnem az óvóhelyre ma este, és ottmaradnom velük. De nekünk is félnünk kell-e azért, mert mások félnek? Ha bíztam Istenben azért, hogy lehetővé teszi számunkra ezeket az épületeket, akkor most bízom Istenben azért is, hogy megőrzi őket. Szeretném, ha megalapozódnátok ebben a bizalomban. A hitünknek valódi alapra van szüksége, ha ezek a légitámadások hónapokig eltartanának. Tudunk-e bízni Benne, hogy megcselekszi a lehetetlent, ugyanúgy, mint ahogy a finanszírozás kérdésében teszi?”

„Egyedül attól félek, hogy esetleg nem ismerem föl Isten akaratát. Sokan félnek a következményektől. Ebben a kérdésben nagyon világosan kell fogalmaznom, mert Isten azt mondja: »Ha a következményektől félsz, ne gyere hozzám védelemért«. Nagy különbség van a következményektől való önös félelem és aközött, hogy azért szeretnénk Isten oltalmát, mert elvégzendő feladatunk van az Ő számára. Tényleg győzedelmeskedtünk-e?”

A Howells által említett óvóhely, ahová azt mondja, elvihetné a gyermekeket, arra a kötelezettségére utalt, hogy menedéket biztosít az akkoriban mintegy háromszáz nappali tagozatos diák számára. De a többi diákkal és a misszionáriusok gyermekeivel kapcsolatban, akik összesen mintegy hatvanan voltak (akik a szeminárium családjához tartoztak), az Úr azt mondta, hogy se óvóhelyre, se gázálarcra nincs szükségük (de mindenki teljesen szabadon élhetett bármelyikkel, ha akarta). Isten pedig teljes mértékben igazolta Howells helytállását a háború alatt azzal, hogy nem engedte, hogy egyetlen bomba is érinthesse a szeminárium területét, habár a város, stratégiai fontosságú kikötőjével együtt, igen súlyos légicsapásoknak volt kitéve. De nézzük tovább a napló feljegyzéseit:

Szeptember 3. Egy súlyos éjszakai légitámadás után: „Biztos vagyok benne, hogy az Úr azért vitt ma be a városba, hogy megláthassam, milyen az, amikor körülbelül kétmillió font értékben válnak épületek a földdel egyenlővé. Arra gondoltam: »Megérte vajon megvenni Penllergaert, ha azzal is ez történik? Megéri vajon terheket hordozni és vállalni a szenvedést a Királyságért?« Megláthattam, mivé lehetnek ezek az épületek, ha Isten nem oltalmazza meg őket. Azon kaptam magam, hogy ugyanúgy imádkozom a városért, mint előző este a szemináriumért”.

Szeptember 4. „Nagyon súlyossá válhat a helyzet az országban a légicsapások miatt. Soha korábban nem éltünk még ilyet. Az a fontos, hogy megtudjuk, hol van ebben Isten. Amikor minden éjjel veszély fenyeget, sokáig eltart megbizonyosodni afelől, hogy Isten oltalma alatt állunk. Elmondhatjuk-e, hogy biztonságban vagyunk a légitámadások alatt? Mondta ezt Isten nekünk? Mert lehet, hogy úgy próbáljuk Isten Igéjét használni, hogy az Ő ereje nincs ott mögötte. Ha Isten meg akar szabadítani minket ettől a pokoltól, akkor némi erőnek kell felszabadulnia. Hacsak nem vagyunk biztosak a saját győzelmünkben, soha nem leszünk képesek az ország megszabadulásáért imádkozni. Újra és újra megkötöttük az ördögöt, és remélem, hogy ismét meg fogjuk tenni, amikor eljön Isten ideje ebben a háborúban.”

Szeptember 7. „Hány ember szívét markolta meg a légitámadások miatti félelem? Ha el tudjátok hinni, hogy megszabadultatok a pokoltól, miért nem tudjátok elhinni, hogy megszabadultatok a légitámadásoktól? Mindig találok valamit, ami egész napra örömöt ad nekem, és a mai örömöm az, hogy Isten oltalma alatt állunk. De ha nem bízunk Benne igazán, hogyan tudjuk dicsérni Őt? Ez a békesség, amelyet a Szabadító ad, nem művi dolog. Ez olyan mély, hogy még az ördög sem zavarhatja meg. Amíg bármi zaklatottság vagy félelem van bennünk, nem tudjuk meghallani a Szellem dolgait. Szemernyi félelmet sem vihetünk be Isten jelenlétébe.”

Szeptember 8., 9:00: Nemzeti imanap. „Hazánkban csak külső vallásosság van, népünk se nem hideg, se nem forró, mint a laodiceai gyülekezet. Térítse Isten vissza a nemzetet! Egyetlen okunk a magasztalásra az, hogy az ellenség nem tudta megszállni az országunkat.”

A déli istentiszteleti alkalmon, amikor Howells éppen beszélni kezdett, német repülőgépek húztak el fölöttük. Lent a mezőn eldördültek a légvédelmi ágyúk, és felharsant a sziréna, ő azonban folytatta a beszédet, és „a gyülekezetet teljesen rabul ejtette”. Ez volt az a pont, amikor a védelemért való imádság terhe és az elmúlt néhány nap kérdőjelei magasztalásba és bizonyosságba váltottak át. Megkapták a győzelem teljes bizonyosságát, és ez Rees Howells szavaiból is kicseng: „Micsoda győzelem! Akik a Szellemben vannak, látják, hogy ez győzelem, mert Ő hitet talált bennünk. Micsoda öröm! Micsoda magasztalás! Isten valószínűleg nem adna hitet a háborús győzelemre, míg előbb a személyes győzelmet meg nem szereztük.” Az istentisztelet éppen véget ért, amikor a veszély elmúltát jelző sziréna megszólalt. „A halál legyőztetett, mondjátok el örömmel, ti hívek” – énekelték záróénekként.

Ugyanazon a napon a délutáni alkalmon Howells kifejtette: „Most már nyomtatásba is adhatnám, hogy az ördög itt nem teheti rá a kezét senkire sem. Nem szükséges tovább imádkoznunk. Amikor hiszel, abbahagyod az imádkozást. Soha korábban nem éltünk meg ilyen győzelmet, hogy pontosan úgy folytattunk mindent, mintha nem lenne háború. Hogyan is szerezhettünk volna győzelmet a világnak, ha nem hittünk volna először mi magunk? Nem bízhatunk semmiben, csak a hívő imádságban. Ó, ahogy a Szent Szellem leszállt ránk ma délelőtt az úrvacsorai istentiszteleten, és kijelentette nekünk az Ő győzelmét!”

Szeptember 9. „A Szent Szellem olyan hitet talált, mely megegyezik azzal, amit Ő tenni szándékozik. Vigyázzatok, hogy higgyetek! A hit a legkényesebb dolog, amire csak gondolni lehet. Olyan, mint a pára; könnyen elszalaszthatjuk. A győzelem tegnap délelőtt megtörtént, és ha nem láttátok, lehet, hogy sosem fogjátok meglátni. Innentől fogva az Úr vezetheti ezt a harcot, de korábban a hit nélkül nem tehette volna ezt meg.”

Szeptember 10. „Mi van, ha az imanapon imádságok milliói szálltak föl, és közben senki sem hitt? A vasárnapi győzelem után nagy szabadságunk van imádkozni, hogy Isten valóban leszámoljon a nácikban rejlő ördöggel, és vessen véget ennek a gonosz rendszernek. Az imádságunk Londonért az, hogy Isten most fordítsa meg a helyzetet, és mentse az életeket. Kétségtelen, hogy az ellenség gúnyt űz a múlt vasárnapi nemzeti imanapból.”

Szeptember 11., amikor az angliai csata London és Dél-Anglia fölött a leghevesebb volt: „Nagyon sok helyet bombáztak Londonban, még a Buckingham Palota is kapott találatot. Rámnehezedett, hogy imádkozzunk a királyért és a királynéért, és hiszem, hogy imádságunk meghallgatásra talál. Most csak figyelem, Isten hogyan ragadja meg az ellenséget.”

Szeptember 12. „Tegnap este azért imádkoztunk, hogy az Úr védje meg Londont, és hogy az ellenségnek ne sikerüljön áttörnie, és Isten meghallgatta az imát. Hacsak Isten nem tudja megfékezni és megkötözni ezt az ördögöt, egyetlen ember sincs biztonságban. Ha védelmet kaptunk az épületeink számára, miért ne kaphatnánk védelmet az országnak? Milyen csodálatos napok ezek!”

Szeptember 14. „Mivel hittünk, Isten tudtunkra adta, mi fog következni. Minden teremtménynek hallania kell az evangéliumot; a zsidóknak vissza kell szerezniük Palesztinát; és a Szabadítónak vissza kell jönnie.”

Churchill háborús emlékirataiban szeptember 15-ét nevezi meg a légi háború „döntő dátumának”. Elmondja, hogyan kereste föl a RAF (a Királyi Légierő) műveleti szobáját azon a napon, és nézte végig az ellenséges repülőosztagok beözönlését, valamint, hogy a mieink hogyan szálltak föl, hogy szembeszálljanak velük. Eljött a pillanat, amikor végül megkérdezte a légimarsallt: „Milyen egyéb tartalékunk van még?” „Nincs semmilyen”, felelte a légimarsall, és elmondta később, hogy Churchill tekintete mennyire elkomorult. „Nos, volt is rá okom”, teszi hozzá a miniszterelnök az emlékirataiban. Eltelt még öt perc, és egyszer csak „úgy tűnt, hogy az ellenség visszafordul. Az asztalon lévő korongok elmozdulása a német bombázók és vadászgépek folyamatos észak felé tartó haladását mutatta. Újabb támadásnak nem volt jele. Még tíz perc múlva pedig a művelet véget ért.”

Semmilyen látható oka nem volt annak, hogy miért fordult vissza a Luftwaffe éppen akkor, amikor a győzelem már a markukban volt. De mi tudjuk, miért.

A háború után Lord Dowding légi főmarsall, a vadászrepülő-parancsnokság feje az angliai csatában, ezt a sokatmondó megjegyzést tette: „Még a csata közben is napról napra szembetűnő volt, mennyi külső segítség érkezik; a végén pedig az volt az érzésünk, hogy valamilyen különleges isteni beavatkozás történt, mely megváltoztatta az események láncolatát, amik egyébként bekövetkeztek volna.”