A szellemi növekedés szakaszai (Radu Gavriluț)

Elhangzott: 2023. április 16-án, Ploiești-en. PDF: 2023-04-16-Radu_Gavrilut_A_szellemi_novekedes_szakaszai

A szellemi növekedés szakaszairól szeretnék beszélni. Természetesen mindegyik szakaszra rászánhatnánk egy-egy egész alkalmat is, most azonban egyes szakaszokkal bővebben szeretnék foglalkozni, másokkal kevésbé, aszerint, ahogyan én értem ezeket.

Olvassuk el ismét a Róma 6,3-14-ig terjedő részt: „Avagy nem tudjátok-é, hogy akik bemerítkeztünk Krisztus Jézusba, az ő halálába merítkeztünk be? Eltemettettünk azért ő vele együtt a bemerítés által a halálba, hogy miképpen feltámasztatott Krisztus a halálból az Atyának dicsősége által, azonképpen mi is új életben járjunk. Mert ha az ő halálának hasonlatossága szerint vele eggyé lettünk, bizonyára feltámadásáé szerint is azok leszünk. Tudván azt, hogy a mi óemberünk ő vele megfeszíttetett, hogy megerőtelenüljön a bűnnek teste, hogy ezután ne szolgáljunk a bűnnek. Mert aki meghalt, felszabadult a bűn alól. Hogyha pedig meghaltunk Krisztussal, hisszük, hogy élünk is ő vele. Tudván, hogy Krisztus, aki feltámadott a halálból, többé meg nem hal, a halál többé rajta nem uralkodik. Mert hogy meghalt, a bűnnek halt meg egyszer, hogy pedig él, az Istennek él. Ezenképpen gondoljátok ti is, hogy meghaltatok a bűnnek, de éltek az Istennek a mi Urunk Jézus Krisztusban. Ne uralkodjék tehát a bűn a ti halandó testetekben, hogy engedjetek néki az ő kívánságaiban. Se ne szánjátok oda a ti tagjaitokat hamisságnak fegyvereiül a bűnnek, hanem szánjátok oda magatokat az Istennek, mint akik a halálból életre keltetek, és a ti tagjaitokat igazságnak fegyvereiül az Istennek. Mert a bűn ti rajtatok nem uralkodik, mert nem vagytok törvény alatt, hanem kegyelem alatt.”

Egy nagyon fontos dolgot szeretnék kiemelni, ami most a kereszténységben elveszett. Sokak számára érthetetlen ez; nem értik, és nem is beszélnek erről. Ha az interneten hallgattok prédikációt, figyeljétek meg, beszélnek-e erről. Akad persze, ahol igen, de én román nyelven nem találtam ilyet.

Jézus azt mondta a zsidóknak, akik hittek benne: „ha énbennem maradtok (…), megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz titeket.”

Tehát, amikor elolvassuk a Róma 6,6-ot, az egész nagyon egyértelmű: „a mi óemberünk ő vele megfeszíttetett, hogy megerőtelenüljön a bűnnek teste, hogy ezután ne szolgáljunk a bűnnek (ne legyünk a bűn rabszolgái)”. Ez befejezett tény; az, hogy az óemberünk Krisztussal együtt megfeszíttetett, nem akkor történik, amikor hitre jutunk, hanem ez megtörtént, immár kétezer évvel ezelőtt. De míg a mennyei világosság nem ragyog rá erre az igeversre, addig ez nem válik valósággá; a tanítás pedig nem tesz szabaddá, csak az igazság tesz szabaddá. Emiatt mondja Pál: „mit használok néktek, ha nem szólok hozzátok kijelentésben?” Mi haszna lenne annak? Tarthatok én nagyon pontos és részletes bibliamagyarázatot, és kifejthetem alaposan a Római levelet, mondhatok bármit, de ha ehhez nem társul mennyei világosság, az életetek holnap is ugyanaz marad. Ez a probléma.

Tehát, a kijelentés, a világosság az Úrtól jön, és felragyog a bibliai igeversek felett – vagyis, más szavakkal, ahogy az Úr Jézus mondta: „a beszédek, amelyeket én szólok néktek, szellem és élet” (János 6,63). A görög szó, amelyet itt a beszédekre használ, nem logosz, hanem rhéma.

Ha megkérdezem itt az egyik testvért: Hiszed-e, hogy az Úr Jézus meghalt a te bűneidért? Hiszed, de nem szabadultál meg. Miért? Mert a mennyei világosság nem ragyogott fel erre az igazságra. Csak az eszeddel érted. Mert ha a világosság felragyog, a következő napon nagyon fog zavarni, ha bűnben élsz; zavarni fog a természeted, zavarni fog, hogy a dolgok nincsenek rendben az életedben, és te is kiáltani fogsz, mint Pál: „Ó, én nyomorult ember! Kicsoda szabadít meg engem e halálnak testéből?” És akkor választ fogsz kapni.

Tehát, az első fontos lépés, miután keresztények lettünk, az, amikor megszabadulunk a bűntől. A bűntől való szabadulás pedig nem mi magunkban van, hanem Krisztusban. Valahányszor kiesünk ebből a pozícióból – és tudjátok, hogyan eshetünk ki legkönnyebben ebből a Krisztusban való pozícióból? Mikor megpróbálunk másnak lenni. Mert mi a saját erőnkből akarunk megváltozni, és ilyenkor azonnal kiesünk. Megítéljük magunkat, a gonosz pedig jön: Látod, hova jutottál? Reménytelen eset vagy! És akkor még jobban elhatározod magad, hogy más leszel, és a következő lépés még nagyobb bukás lesz, és így tovább, mindig egyre nagyobb a bukás, egészen egy bizonyos napig. Tudjátok, akkor mi történik? A pap, mikor megvizsgálta a leprást a táboron kívül, ránézett, és mikor a lepra már az egész testét elborította, kijelentette: Tiszta! (3Móz 13,13)

Vannak, akik meglepődve fedeznek fel dolgokat az életükben. Valaki elmondta, meglepődött, hogy mire volt képes. Azt válaszoltam: Ennél még sokkal rosszabb dolgokra is képes vagy, mint amit tettél. Bármire képes vagy! Egy más valaki, aki bűnbe esett, azt mondta: „Nem gondoltam volna, hogy képes vagyok ilyesmire.” Te nem hiszed, de bármire képes vagy. Ha bizonyos körülmények között élsz, és nem érted meg, hogy el kell futnod bizonyos bűnök elől, akkor te is odajutsz, mint mások, mert te sem vagy más anyagból formálva.

Tehát, az első fontos szakasz, hogy megszabaduljunk a bűntől. Vannak itt olyanok, akik nem szabadultak meg a bűntől? Nem imádkozni kell azért, hogy az Úr tegyen valamit, mert Ő már megtette. Meg kell látnotok, amit Ő már megtett! És mikor meglátjátok, hogy Ő mit tett – Róma 6,6 – akkor megszabadultok a bűntől. Testvérek, ez rendkívül fontos! Nem tudunk előrébb jutni, ha ezen a vizsgán nem mentünk át. Enélkül nem tudunk továbbmenni. Hiába akarjuk elhagyni a bűnt, ha nem szabadultunk meg tőle, nem fog menni.

Róma 6,17-23: „De hála legyen az Istennek, hogy bár szolgái voltatok a bűnnek, szívből engedelmesekké lettetek a tanításnak az iránt a formája iránt, melyre adattatok; és miután szabadokká tétettetek a bűntől, szolgáivá lettetek az igazságnak. Emberi módon szólok a ti testetek erőtelensége miatt. Mert amint rendelkezésére bocsátottátok a ti tagjaitokat a tisztátalanságnak és a törvénytelenségnek szolgák gyanánt a törvénytelenségre, úgy bocsássátok most rendelkezésére a ti tagjaitokat szolgák gyanánt az igazságnak a megszentelődésre. Mert mikor szolgái voltatok a bűnnek, szabadok voltatok az igazságtól. Micsoda gyümölcsét vettétek tehát akkor azoknak, amiket most szégyenletek? Mert azoknak a vége halál. Ellenben most, hogy megszabadultatok a bűntől és szolgáivá lettetek az Istennek, megvan a gyümölcsötök megszentelődésre, a vég pedig az örök élet. Mert a bűnnek a zsoldja halál; az Istennek kegyelemajándéka pedig örök élet a mi Urunk Jézus Krisztusban.”

Láttuk tehát ezekben az igeversekben, hogy megszabadultunk a bűntől. Ez nagyon jó hír, ugye? De a következő szakasz, ami nagyon fontos, miután megszabadultunk a bűntől, hogy a testi tagjaimat ne adjam ismét a bűnre. Miután megszabadultál a bűntől, miután megláttad a bűn rútságát, elkezdesz ártatlanul felfedezni, olvasni könyveket, nézni bizonyos dolgokat, tenni bizonyos dolgokat, és a tagjaidat, amelyeket Istennek kellene adnod, a bűnnek adod. Újra rabságba kerültél. Miután egyszer megszabadultál a bűntől, a tagjaidat ne add a bűnnek! Mit szeretnél megtapasztalni, ha a tagjaidat újra a bűnnek adod? A lábad a bűnre fut, oda mégy, ahova nem kellene, a kezeddel teszel dolgokat, a szemeddel nézel, a füleddel hallgatsz, és szeretnéd, hogy győzelmed legyen, és imádkozol. Nem tudsz imádkozni! A tagjainkat Istennek kell adnunk. A szemünknek nem kell olyan dolgokat néznie, amit nem kell, a fülünknek sem kell hallgatnia olyasmit. A szánknak nem kell ízlelnie azt, amit előbb szerettünk. Egy testvér elmondta, az apja iszákos volt, és mert az apja ivott, neki vigyáznia kell, hogy ő ne vegyen alkoholt a szájába. Az én apám nem volt iszákos, ha akarnék, ihatnék, de nem szeretem. De ha valaki szereti az italt, az már probléma.

Ha például futballrajongó voltál, és megszabadultál ettől, de vettél egy nagy képernyős tévét a nappaliba, nagy lesz a kísértés, hogy megint nézd a meccseket. Gondolod, hogy mindig utálattal fogod nézni a Messi góljait? Biztosan nem, hanem keresni fogod, hogy megnézd a Messi góljait. És megnézed egyszer, megnézed kétszer, aztán már a kolozsvári csapatot is megnézed.

De testvérek, nem tudjátok, hogy a ti testetek a Szent Szellem temploma, és nem a magatokéi vagytok? Ezzel a testtel nekünk sáfárkodnunk kell. Nem mi vagyunk az ura. Amikor az életünkben felragyog a világosság, és először meglátjuk ezt – és nem csak az értelmünkkel, mert az értelmünkkel felfoghatjuk; olvassuk az igeverseket, és megértjük: igen, így van. Valóságosan meg kell látnunk, hogy a test nem a miénk, hanem az Úré, és felelősségre leszünk vonva azért, miként sáfárkodtunk vele. De itt is érvényes ugyanez, hogy ezt nem lehet csupán észbeli meggyőződésből megtenni, hanem imádkoznunk kell, amikor elolvastuk ezt az igeverset: „Nem tudjátok? Feledékenyek vagytok? Nem tudjátok, hogy a ti testetek a Szent Szellem temploma?” Azt hiszed, azt tehetsz, amit akarsz. Azt hiszed, megengedheted magadnak, hogy úgy élj, ahogy akarsz. Élhetünk, ahogy akarunk, de ha megértettük, és a mennyei világosság felragyogott felettünk, akkor onnantól nagyon elővigyázatosak leszünk.

Ha megnézzük Izrael táborát azután, hogy kijöttek Egyiptomból, azt látjuk, hogy a családok mindenféle sátrakban laktak. Ott élték az életüket, viccelődtek, jól érezték magukat, de volt egy sátor, ahová nem lehetett csak úgy belépni. Isten azt mondta Mózesnek: „Helyezd el a sátort a táboron kívül és én oda megyek.” És mikor Mózes ment, hogy találkozzon Istennel, tudjátok mi történt? Az izraeliták mind kijöttek a sátraik elé, és nézték, mi történik ott. Tisztelettel voltak a sátor iránt. Meg kell lennie ennek a tiszteletnek – de ez csak akkor lesz bennünk, ha imádkozunk, és kérjük: „Uram, nyisd meg a szememet, hogy lássam, nem a magamé vagyok, hogy nem tehetem a testemmel azt, amit akarok!” És eljön az idő, mikor már nem fogjuk olyan könnyedén teljesíteni a lelkünk vágyait. Mert amikor azt mondja az Ige: „nem tudjátok, hogy a ti testetek a Szent Szellem temploma?”, itt nem csak a testre utal, hanem a lélekre és a szellemre is. A lelkem kíván valamit – hát hogy ne adnám meg neki? Meg kell adnom, amit kíván. Egyesek szeretnek nézni dolgokat, mások mindig fülhallgatóval járnak, nehogy valamiképpen meghallják a Szellem suttogását. Zenei alaphangon kell, hogy éljenek. Így nem lehet hallani.

Testvérek, ez a második nagyon fontos dolog, miután megszabadultatok a bűntől. Ne próbáljátok ezt megtenni azonban, ha még nem szabadultatok meg a bűntől. Hallottam ugyanis fiatalokat, akik sóhajtoznak, hogy nagyon nehéz. Mi olyan nehéz? Ha azt mondod, nagyon nehéz, ez azt jelenti, hogy a saját erődből élsz. Láttatok madarakat repülni? Ha megkérdeznénk egy madarat: „Hallottál te Newton törvényéről?” Nem hallott. „És mégis tudsz repülni? Legyőzöd a gravitáció törvényét, és gondtalanul repülsz?” Testvérek, mikor mi megtanuljuk ezeket a titkokat, akkor normálisan fogunk élni. A madaraknak nincs szükségük energiaitalra, hogy eljussanak a meleg országokba, egyszerűen repülnek. Persze szükség van a gyakorlatra. Ez a második nagyon fontos lépés: szánjátok oda a ti tagjaitokat Istennek. Különösen a fiatalok. Mikor próbálkozol, az nem jelent megoldást; a menekülés útja az, ha meglátod, hogy hiába próbálkozol, nem sikerül – és akkor Isten munkálkodik, és sikerülni fog. Tehát, ahogy haladunk előre, a dolgok is bonyolódnak.

A következő nagyon fontos dolog, hogy bennünk élet van. Ha olvassuk a Róma 6-ot, láthatjuk, hogy új életünk van, és mégis, ez az élet nem látszik meg. Mi a titka annak, hogy ez az élet megmutatkozzon? Két dolog nagyon lényeges ezzel kapcsolatban. Egy: a mi belső emberünknek meg kell erősödnie. A belső ember nem erős. Az énünk erős, annyira, hogy a mi régi látásmódunk uralkodik továbbra is. Például, ha én megmondom egy makacs embernek, hogy makacs, elismerheti, hogy igen, valóban az. De meg tud-e változni? Nem tud, csak akkor, amikor kezd meglátni valamit, éspedig azt, hogy a mi belső emberünknek meg kell erősödnie. Ez pedig egymódon tud megerősödni: ha használjuk.

Mi nagyon sok mindent csak az elménkkel tudunk, és nem váltak részünkké. Például azt mondja a Róma 8,13: „Ha a test cselekedeteit a szellemmel megölitek, éltek.” Vagy: „Imádkozzatok a szellem által.” Hogyan kell szellem szerint imádkozni? Tehát a belső emberünket nem használjuk, gyenge marad, az énünk viszont továbbra is erős. Ahogy Dávidnál is volt, mikor király lett, és a Séruja fiai nagyon erősek voltak. Dávid felkent király volt, mégis azt mondta, „Séruja fiai nagyon erősek”, tehát Séruja fiai azt tették, amit akartak. Éppen így van velünk is. Szeretnénk legyőzni a kísértést, szeretnénk másként cselekedni, de a belső emberünk gyenge. Nem halljuk, mit mond. Mikor szólt utoljára hozzátok az Úr?

Azt mondta valaki, hogy nem ért velem egyet. Furcsa lenne, ha egyetértenél velem, mondtam, de ha imádkozol, meglátod, úgy van-e. Ha nem, akkor jogod van nem egyetérteni velem. Tehát, sok módja van, hogy ez a belső ember megerősödjön. De ha mi továbbra is az értelmünket és a természetes képességeinket használjuk, a belső ember továbbra is gyenge marad. Szeretnénk megváltozni, de nem megy.

A másik út pedig az, hogy a külső emberünkön, a lelkünkön repedések keletkezzenek, hogy a bennünk levő élet előtörhessen. És van egy út, hogy ezek a repedések létrejöjjenek, amit nagyon sokan elhanyagolnak. Az utóbbi időben beszéltem erről. Ez az út pedig a következő: Vegyük fel a keresztet, tagadjuk meg magunkat, és így kövessük az Urat. Azt olvassuk az Úr Jézusról: „és emelvén az ő keresztjét, méne az úgynevezett Koponya helyére”. Tudjátok mit jelent, hogy visszük a keresztet a Golgotára? Azt, hogy semmilyen jogunk nincs! Sokan kérdezik: Meddig? Hogy-hogy meddig? Nincsenek jogaink. Ne védjük meg magunkat? Aki a kivégzés helyére megy, annak nincsenek jogai. Senki sem kérdezi meg, jogos-e az, amit tesznek velünk, vagy sem. Nincsenek jogaink. Vége! Jézus felvette a keresztjét, és ment a Golgotára.

Ez a kereszt, amelyről eldönthetjük, felvesszük-e vagy sem, és ez tőlünk függ. Hogy elfogadjuk mindazt az igazságtalanságot, amit velünk tesznek – ezt jelenti hordozni a keresztet. Tehát nincsenek jogaink. Különösen ha valaki szülő, ha nagyobb gyermekei vannak, akkor az elvárásai, mint jó apa, vagy jó anya… semmi joga nincs. A gyerekeknek megvannak a saját jogaik és kötelességeik. Tehát, ha nem tanuljuk meg hordozni a keresztet naponta, hústesti emberek maradunk. Minden nap számos lehetőségünk adódik a keresztet hordozni. És ha elfogadjuk, hogy ne védjük magunkat, ne igazoljuk magunkat, hanem elfogadjuk, úgy, ahogy az Úr Jézus is alárendelte magát az igaz Bírónak, nem fenyegetőzött, nem szidalmazott, és elfogadott mindent a Gazda kezéből. Ha így járunk el, akkor azt fogjuk látni, hogy a szellemi befogadóképességünk nő. Ha nem így teszünk, olyan emberek leszünk, akik nem tudnak elfogadni semmilyen helyreigazítást.

Tehát testvérek, a külső embernek össze kell törnie – a külső emberen az ember lelkére gondolok, a lélekre, amelyet az énünk irányít. Az én az, ami a lelkemet vezérli, és hogy az élet felszínre tudjon törni, az énünket kezelésbe kell venni. Láttuk Jákób életét, hogyan bánt vele az Úr, és hogyan vette kezelésbe. Mit gondoltok, miért akarta elnyerni az áldást és az elsőszülöttségi jogot? Mert ez volt a hagyomány a családjukban. De Jákób nem tudta mit jelent ez, mert még nem találkozott Istennel. Mikor először találkozott Istennel, és Isten szólt hozzá bizonyos dolgok felől, Jákób nem értette meg. Végül azonban megkapta, amire vágyott, és elment otthonról. Akkor pedig találkozott vele Isten, mert a nyomában volt, és elkezdett munkálkodni, míg Jákób eljutott arra a pontra, mikor természeti ereje ütést kapott. Akkor, abban a pillanatban kezdett megmutatkozni Izráel, addig csak Jákób volt. A testvérek látják-e bennünk Izráelt? Vagy nem látják? A penieli események után, mikor Jákób ütést kapott és a földre esett, ettől a pillanattól történt valami, mert nagyon hamar Bétel felé fordult.

Testvérek, míg Jákób vagyunk… – mit gondoltok, miért vannak problémák a gyülekezetben? Jákób miatt. Jött közénk egy testvér, és megsértődött, mert valószínűleg a testvérek egyesek imájára inkább mondtak áment, mint másokéra, és ő azok közé tartozott, akikre kevésbé mondtak áment, ő pedig megharagudott ezért. Versengések, irigység, mindenféle dolgok, sértődések. Mindezek a dolgok azt mutatják, hogy mi nagyon nagy mértékben Jákób vagyunk. És míg Jákóbok vagyunk, ha együtt vagyunk is a többi testvérekkel, nem érezzük elemünkben magunkat. Tehát ez nagyon fontos lépés a keresztény életben, mikor kezdenek megjelenni az első repedések, és kezdünk meglátni valamit egy testvér életében, hogy valami kezd megmutatkozni. De ne felejtsük el a szakaszokat, és ne ugorjunk erre a szakaszra, míg nem szabadultunk meg a bűntől.

Ha olvassuk az 1Mózes 4-5. fejezeteiben a nemzetségtáblázatokat, ott megtaláljuk Kain és Ábel nemzetségét, Séthet és a többieket. Ha Kain nemzetségét olvassuk, sehol nem írja, hogy ki mikor született, és hány évet élt. Ha Séth nemzetségét és a következőket olvassuk, ott megtaláljuk, ki hány évet élt, kinek hány éves korában született. Vajon a másik nemzetségnél miért nem említi ezt meg? Mert mikor az Úr kiszabadította Izraelt Egyiptomból, és még nem volt a páska, Isten azt mondta nekik: ez az év első napja. Ez a hónap a tizedik hónap volt. Az év első hónapja. Attól a pillanattól, hogy újjászülettünk, onnan kezdve van számontartva, könyvelve az életünk. De ne gondoljuk, hogy azok az időszakok is el lesznek könyvelve, amikor úgy élünk, ahogy nem kellene. Ábrahám engedelmeskedett, és elment Háránig. Tudjátok, hány éves volt, mikor elindult Káldeából? Nem írja, mert nem engedelmeskedett – csak félig engedelmeskedett. Mert az elején azt mondta neki az Úr: „Jöjj ki a te családodból”. Mikor Háránból elindult Kánaán felé, hány éves volt? Írja ezt? Hetvenöt éves. Nagyon érdekes! Nyolcvanhat éves korában megszületett Izmáel. Ez az 1Mózes 16. rész utolsó verse, és azonnal a 17. rész 1: „mikor Ábrahám kilencvenkilenc esztendős vala…” – tehát tizenhárom év csend, hallgatás. Semmit nem ír arról, hogy tizenhárom évig mit csinált. Tizenhárom év nem lett elkönyvelve. Értitek ezt?

Ha olvassuk a Máté 20-ban a szőlőmunkások példázatát, ott azt mondja, hogy a gazda kiment a piacra és megkérdezte: „Miért álltok itt tétlenül? Menj és munkálkodj az én szőlőmben.” Az egyetlen hely, ahol a mi munkánk könyvelve van, az Ő szőlője. Ha nem az Ő szőlőjében vagyunk, jön a gazda és megkérdezi: „Miért állsz egész nap tétlenül?” Van még egy érdekes dolog, az Apostolok cselekedetei 13-ban ír Izráel kijöveteléről Egyiptomból, ami után ötszázhetvenhárom év telt el Salamon negyedik évéig, mikor Salamon elkezdte a templom építését. De ha ugyanerről a dologról olvasunk az 1Királyok 6-ban, ott azt írja, hogy négyszáznyolcvan év telt el. Mi a különbség? És egyesek, akik értenek hozzá, utánaszámoltak, és kijött kilencvenhárom elvesztegetett év a Bírák könyvében, mikor a nép az ellenség kezébe került. Tudjuk, hogy Izráel nem járt engedelmességben, és az Úr hosszú évekre, egyhuzamban akár negyven évre is az ellenség kezébe adta őket. És ez az időszak, mikor Izráel az ellenség kezére került, nincs számontartva. Lehetsz ötven éve megtérve az Úrhoz, és az Úrnál egy hetet vagy számontartva, mert az éveid nincsenek elkönyvelve. Mert ha te magad körül forogsz, és magadnak élsz, akkor az Ő szőlőjében munkálkodsz-e valamit? Teszel-e valamit? Nem elég, hogy eljössz, és csak jelen vagy az alkalmakon.

Megdöbbentett, mikor megértettem, hogyan szolgálhatunk az Úrnak. Lehet, hogy valaki megkérdezi: Hogyan szolgálhatok én az Úrnak? Nagyon egyszerűen. Ha otthon vagy, ott nem a családodnak szolgálsz, te az Úrnak szolgálsz. Én az Úrnak szolgálok, az Úrért teszem, amit teszek. Nem azért teszem, hogy itt kapjak jutalmat érte. Az örökség jutalmát azok kapják, akik az Úrnak dolgoznak. Azon a helyen, ahol vagyok, az Úrnak kell, hogy szolgáljak. Nem tehetek úgy, hogy én elégedetlen vagyok ezzel, elégedetlen vagyok azzal, mindig elégedetlen vagyok. Te az Úrnak szolgálsz! Az Úrral kell kapcsolatban lenned, hogy megtudj valamit. Tehát, nagyon fontos, hogy megértsük ezt, hogy mi az Úrnak szolgálunk. Sok mindent tehetünk, és igyekezhetünk, de ha nem az Úrnak tesszük, nincs elkönyvelve.

Van, aki állandóan ugyanazt a dolgot teszi, és gondolhatja: mindig ugyanazt a munkát végzem, itt vagyok ezek között az emberek között, és mit tehetek én itt? Imádkozz: Uram, én a Te számodra akarok munkálkodni. És meglátod, mi fog történni. Teljesen más leszel, mint a többiek. Teljesen más leszel. De ha te is arra mész, mint a többiek, azt fogod látni, hogy te is olyan vagy, mint ők.

Ha valaki belépett abba a sátorba, ott nagyon figyelmes kellett, hogy legyen, tiszteletteljes, mert ott volt Isten. Nem lehet elmondani, milyen fontos ez, hogy felébredjünk a valóságra és meglássuk, milyen komoly a hitélet. És ez mindenki számára érvényes, senki sem alkalmatlan erre, ha olvassuk az Igét és imádkozunk. Ismertem egy testvért, akit sokan lenéztek, nem értékeltek, és tudjátok, mit mesélt ez a testvér? Azt mondta: „Én tudom, mikor az Úr megmutatta nekem, világosságot gyújtott és én megláttam, mit jelent, hogy az én óemberem Krisztussal megfeszíttetett.” Nincs iskolája, nincs semmije, mégis látott, mert az Úr megnyitotta a szemét, hogy lásson.

Galata 5,16: „Mondom pedig, szellem szerint járjatok, és a testnek kívánságát véghez ne vigyétek.” Miután eltelt bizonyos idő, és kezdünk megerősödni a belső emberben, történik valami. Szellem által járni nem csak annyit jelent, hogy most tudom merre menjek, és hallok egy hangot: ez az út. Nem csak ennyi, van ennél sokkal több – ez pedig az, hogy el tudunk indulni egy úton (ezt azoknak mondom, akik értik, mit mondok és nem a kezdőknek) és megvan az a tudatunk, hogy az Úr jön velünk.

Egyszer elmentem egy családhoz, hogy beszélgessek velük, mert sok minden összegyűlt a szívükben ellenem és más testvérek ellen is, és egy idő után elmentem hozzájuk. És mikor mentem hozzájuk, elhatároztam a következőket: ha valamiben vétkes vagyok, elismerem. Ha nem emlékszem, azt mondom: nem emlékszem, és nem fogom azt mondani, hogy lehet, hogy megtörtént. Ha pedig vádolnak valamivel, ami nem igaz, azt fogom mondani: nem igaz. De alázatos szellemben akartam menni hozzájuk. Egyáltalán nem örömmel indultam el otthonról, hanem mentem, tudva, hogy az Úr mondta, hogy „ha a te atyádfiának valami panasza van ellened, menj el hozzá”. És elmentem. Mikor odaértem, elsorolták minden elégedetlenségüket, és én éppen úgy jártam el, ahogy elhatároztam. Láttam, hogy az Úr ott van. A testvér nem tudta visszatartani a sírást.

Ha az Úr mondja, hogy tegyünk meg valamit, mennünk kell, és meg kell tennünk. Nem kell gondolkoznunk, hogy nincs egy határozott erős érzés bennünk, hogy mennünk kell. De ha engedelmeskedünk, Ő velünk lesz. Ő előttünk jár. Tudjuk, mikor az Úr meggyógyította a leprásokat, nem azt mondta, „meggyógyultatok”, hanem, hogy „menjetek és mutassátok meg magatokat a papnak”. És miközben mentek, meggyógyultak. Azt jelenti, bízzunk az Úrban, hogy Ő velünk lesz, mikor tennünk kell valamit. A Szent Szellem élet. Testvérek, valahányszor az Úr felé fordulunk, és valahányszor a bennünk levő kenet megmutatja, hogy tévedtünk, ha az Úrhoz fordulunk, akkor azt tapasztaljuk, hogy az élet megmutatkozik.

Testvérek, mikor az élet kezd megmutatkozni, tudjátok mi látszik még? A élet világossága. Olvassuk például az 1János 1,7-ben: „ha pedig a világosságban járunk, amint ő maga a világosságban van, közösségünk van egymással.” Milyen világosságban? Az élet világosságában. De ha nincs életem, milyen világosságom lenne? Ha nem tanultam meg visszatérni az áldás talajára? Ez a Szellem, amely az élet Szelleme, újra életet hoz belénk, és azt tapasztaljuk, hogy van világosságunk, kijelentésünk, ítélőképességünk, ha visszatérünk az Úrhoz.

Érdekes dolgot mondott egy testvér. Ő sokszor hibázott a feleségével szemben, és azt mondta: „Tudod, mit tettem? Odamentem hozzá, és bocsánatot kértem tőle; úgy kértem bocsánatot, hogy közel mentem és a szemébe néztem.” Miért tetted ezt? – kérdeztem. „Meg akartam alázkodni. Nem akartam csak úgy bocsánatot kérni, ahogy egy testvérről hallottuk, aki egy csokor virágot küldött a feleségének, mikor megsértette, és a felesége ebből megértette, hogy bocsánatot kér.” Ha valamit meg akarunk oldani, tudnunk kell, hogy az egyetlen mód a bűnbocsánatra, hogy megvalljuk a bűnünket. Nem úgy van, hogy az idő megoldja. Az idő nem old meg semmit. Mit gondoltok, miért van, hogy valaki a gyülekezetben hirtelen feláll, és nagyon kemény dolgokat mond valaki ellen? Mert ezek a dolgok már benne voltak. Ha én szeretek valakit, és akarok neki mondani valamit, mert nem tetszik, amit csinál, akkor vajon elmegyek hozzá a lakására, és elmondom, és kiadom magamból minden sérelmemet? Nem így teszek. Azt sem tudom, hogy mondjam el, mert fáj nekem az ő élete. Ha szeretek egy testvért, akkor nem fogok kemény szavakat használni. Nekünk saját magunkkal kell szigorúnak lennünk, de nem szabad keményen bánnunk másokkal.

Nagyon fontos ez a rész: „szellem szerint járjatok”. Megvan a gondolkodásmódunk, a régi, kialakult útjaink, és nehéz ezekből kilépni. És mindent aszerint teszünk, ahogy mi tudjuk. Sok időnek kell eltelnie, hogy a mi dolgainkból kilépjünk, és lassan-lassan másként kezdjünk gondolkozni. Nem könnyű és időt igényel. Ezek a szakaszok, amelyekről beszéltem, nagyon szükségesek.

Voltam valahol, és nagyon meglepett, hogy azok az emberek érett korúnak hitték magukat. Azt mondtam: én eddig egyetlen érett korú embert sem láttam, és beleértem magamat is. Azt gondoljuk, érett korúak vagyunk, mert sok mindent tudunk és ismerünk? Nem ez jelenti az érettséget. Mikor Izráel népe kijött Egyiptomból, hány érett ember volt ott? Kettő. A többiek olyanok voltak, hogy örültek, mikor a dolgok jól mentek, amikor meg nem, akkor elszomorodtak. Mert nem ismerték az Úr útjait. Ez a nagy valóság, hogy a szellem vezessen, hogy lássunk, hogy megértsünk dolgokat, ez az irány, amerre mennünk kell. Ehhez kell ragaszkodnunk minden erőnkkel. És ha így élek, az Úr valóban megáld, és látni fogom, hogy az életemnek kezd más értelme lenni. Ez a dolog is elveszett.

Felsoroltam néhányat ezekből a szakaszokból. Lehet, hogy sokak számára, akiknek nem ismerősek ezek, nehezebb megérteni, de meg vagyok győződve, hogy olvasva egyes könyveket sok mindent meg fogtok érteni. Ajánlom nem csak olvasásra, hanem hogy elmélkedjetek Watchman Nee Normális keresztény élet című könyvén. Nem hiszem, hogy van valaki, aki megérti ezt a könyvet. Mikor először olvastam, nagyon érdekesnek tűnt, és azt mondtam, hogy értem. Tudjátok, mit értettem meg? A vér értékét. De miután újra elolvastam, kezdtem valamit megérteni belőle.

De ma a kereszténység nagyon felületes. A legjobb esetben hallani ugyan a kezdeti üdvösségről, de az is olyan bonyolult, hogy nagyon kevesen mondják el világosan: senki másban nincs üdvösség, csak az Úr Jézus Krisztusban. Szeretném egy evangélizáción hallani, hogy valaki beszél a mi szabadításunk központi témájáról: a megfeszített Jézus Krisztusról. De a következő lépésről, hogy tudjuk, hogy megszabadultunk a bűntől, hogy megértsük ezt a dolgot; hogy megértsük, mit jelent az odaszánás, erről már nem beszélnek. És az emberek össze vannak zavarodva. Nem értenek semmit.

Miután megtértem az Úrhoz, huszonhét éves voltam, és megkértek, hogy prédikáljak egy falusi gyülekezetben, mert ha az embernek volt valamilyen iskolája, felkérték erre. De én nem tudtam prédikálni, csak azt mondtam, amit tanultam. És mégis, azok az emberek a fejüket csóválták: nem értjük, mit mond ez az ember. Mintha valami más nyelven beszélne. Testvérek, ez a valóság: Józsuét és Kálebet más szellem ösztönözte. És tudjátok mi volt ez a más szellem? Ők teljes szívvel követték az Urat. Ábrahám komoly ember volt? Igen. Sok mindent elhagyott? Igen. Nagy távolságra ment el. Igen, elment Háránba. Otthagyott mindent, és elment. És Isten megáldotta őt. De neki is meg kellett tanulnia bizonyos dolgokat, ahogy nekünk is meg kell.

Én imádkozom, hogy mi mindnyájan tudjuk megérteni, hogy nem kell problémát csináljunk abból, ha nem értettünk meg mindent, de egyvalamit meg kell értenünk: Létezik szabadulás a bűntől. És miután megszabadultunk a bűntől, tudnunk kell, mit tegyünk a szemünkkel, a fülünkkel, a kezünkkel, az életünkkel, a testünkkel. Ha ma ezek a dolgok világosak, akkor a továbbiakban is megértjük a következő lépéseket. De ne gondoljuk, hogy azt tehetünk a testünkkel, amit akarunk! Ha eddig azt tetted, amit akartál, és megadtad a lelkednek, amit kért, most nagyon komolyan az Úr elé kell állnod, és azt mondanod: „Uram, a Te világosságod, az élet világossága, lehet, hogy eddig nem mutatkozott meg bennem.” Miért nem mutatkozott meg az élet? Mert a kereszthordozás ilyen értelemben az a rész, ami a mi felelősségünk. És mert nem értettük meg ezt a felelősséget, ezért nem mutatkozik meg az élet. Ha pedig az élet nem mutatkozik meg bennünk, akkor nincs világosságunk sem. Honnan lenne világosságod, ha te magadnak élsz? Gondolod, hogy jön valaki, és egyszeriből világosságot ad neked? „Benne élet volt és az élet volt az emberek világossága.” Az én világosságom az élet világossága. Az Úr munkálkodjon, hogy megláthassuk ezt. Ámen.

„A magányosokat családba telepíti” (T. Austin-Sparks)

„Isten a magányosokat családba telepíti” (Zsolt 68,7)

Az efezusi levélben említett magasabb pozíció – az, hogy Krisztussal együtt megeleveníttettünk, feltámasztattunk és a mennyeiekbe ültettettünk –, a többi hívővel való kapcsolatunknak a kérdése, és a teljességünket a velük való kapcsolódásban fogjuk megtalálni. Soha nem fogunk szellemi növekedésre szert tenni elszigetelten, különállóként, csakis a más hívőkkel való kapcsolat által. „Isten a magányosokat családba telepíti” (Zsolt 68,7, angolból), és semmi kétség efelől, mert akár megértjük ezt a tanítást, akár nem, akár elfogadjuk, akár nem, nagyon gyorsan igazolást nyerhet a tapasztalat által, hogy a szellemi növekedésünk a más hívőkkel való igazi szellemi és mennyei kapcsolódás által történik.

Az is bizonyítja ezt, hogy a keresztényeknek nem mindig könnyű hosszú időn keresztül együtt járniuk. Szörnyen hangzik, de sok egyéb tényezővel is számolnunk kell. Ha egyszerű, hétköznapi emberek lennénk ebben a világban, nagyon is jól kijöhetnénk egymással, de mivel keresztények vagyunk, a saját természetes életünk minden egyes fellelhető darabja a Sátán erői teljes arzenáljának célkeresztjébe kerül. Ezek révén támaszt tehát nehézségeket a keresztények között, amelyek nem jelentkeznének, ha nem lennénk mennyei helyzetben. Ilyen erőkkel szembesülünk a mennyeiekben. Ezek okozzák a súrlódásokat és feszültségeket és mindazokat a keresztáramlatokat, melyek megpróbálják megosztani a keresztényeket. Másokat nem igyekeznek elválasztani egymástól, de az Úr népe közötti valódi szellemi egység annyi mindent foglal magába – annyi minden van benne az Úr számára, és annyi minden a Sátán ellen. A Sátán, ha csak módja van rá, meg fogja bontani ezt a szellemi egységet. Tudja, mivel jár ez az ő számára, és az Úr is tudja, hogy mit jelent ez a Maga számára – és ezért jelentkeznek ezek a speciális és többletnehézségek, amikor keresztények közösségéről van szó, különösen, ha hosszú ideje járnak együtt.

Mit tehetünk hát? Amikor ezek a nehézségek felmerülnek, mondjuk ezt: „Nyilvánvalóan szükséges számomra, hogy új szellemi helyzetbe kerüljek, hogy fölébe kerekedjek ennek. Ha nem adom fel, és nem futamodom meg, akkor szellemileg valamilyen mértékben minden bizonnyal növekedni fogok; új módon kell megismernem az Urat, hogy gyarapodjon bennem a kegyelem, a szeretet és a türelem.” Ezt jelenti a szellemi növekedés, és ez az egymással való kapcsolat által történik. (Természetesen ez csak az egyik módja ennek; sok más is van, mely által szellemi növekedés történhet a kapcsolódásokon keresztül.) Ha együtt tudunk maradni az imádságban, akkor ott szellemi növekedés történik.

Részlet innen: T. Austin-Sparks: A Way of Growth (A növekedés útja) – 2. fejezet

Ez az üzenet az Austin-Sparks.net Daily Open Windows levelezőlistájáról származik. A Daily Open Windows üzeneteket az Austin-Sparks.net válogatta és állította össze T. Austin-Sparks műveiből. Néhány esetben ezeket rövidített formában jelentetjük meg. A bevezető igeverset és a hozzá tartozó bibliafordítást a szerkesztő választotta ki, és nem mindig szerepelt az eredeti üzenetben.

Bátorítjuk az olvasót, hogy nyomtassa ki, ossza meg, illetve továbbítsa ezt az üzenetet másoknak. T. Austin-Sparks azon kívánságának megfelelően, hogy amit ingyen kapott, azt ingyen is adják tovább, ne árusítsák nyereségvágyból, valamint üzeneteit szóról szóra adják vissza, arra kérjük az olvasót, ha úgy dönt, hogy megosztja ezeket az üzeneteket másokkal, tartsa tiszteletben kívánságát, és ingyen terjessze – minden változtatás és költség nélkül (kivéve a szükséges terjesztési költségeket), ezzel a nyilatkozattal együtt.

A vizsga (G. Steinberger)

„A húsvét ünnepe előtt pedig, tudván Jézus, hogy eljött az ő órája, hogy átmenjen e világból az Atyához, mivelhogy szerette az övéit e világon, mindvégig szerette őket” (Jn 13,1)

Jézus egész életének feladata végül is egy órában csúcsosodott ki: a gecsemánéi és golgotai szenvedések órájában. A Szent Szellem az idézett versben ezt az órát az „Ő” órájának nevezi. Így van ez a mi életünkben is. Sok évnek tapasztalatai, tanulmányai és áldásai életünknek egy bizonyos órájában csúcsosodnak ki. Ennek az órának „vizsga” a neve. Úgy van a hívő ember is, mint a diák, akinek évekig tartó tanulás után egy vizsga keretében kell beszámolni tanárai fáradozásairól, valamint saját hűségéről és érettségéről. Ez a vizsga az „ő órája”. Ha megállja ezt, akkor egy további osztály, egy magasabb iskola nyílik meg előtte, ha azonban megbukik, akkor a legjobb esetben még egyszer meg kell ismételnie azt; elölről kell kezdenie azt, amin egyszer már keresztülhaladt. Felületességével magának kárt, tanárainak pedig szomorúságot okozott. Milyen sokszor szomorodik meg a Szent Szellem is Isten népének meg nem tanult leckéi és ki nem állott próbái miatt! Bár sohasem kényszerülne a Szellem arra, hogy minket, mint egykor Mózes Izrael fiait, mindig újra visszavezessen a már egyszer megjárt területekre azért, mert feladatainkat azokon a helyeken nem tanultuk meg! Bár ne kellene a keresztyén igazságoknak ábécéjét mindig újból átvennie velünk, hiszen ezeknek már belénk kellett volna gyökereződniük, hogy azokat már elpecsételhetné és tovább vezethetne bennünket. Bár ne volna kénytelen a Szent Szellem a már egyszer elpecsételt dolgokat újra elpecsételni, azon szomorú oknál fogva, hogy mi a pecsétet feltörtük.

Sokszor nem éppen a bűnbeesés az, ami bennünket az utunkon feltartóztat, hanem a mindennapi életünkben előforduló kisebb gyarlóságok. Nem mindig csíny vagy rossz magaviselet akadályozza meg a tanulót abban, hogy az egyik osztályból a másikba léphessen, elég erre egyetlen „képtelen vagyok” is. Isten gyermekei közül hányan szokták már meg, hogy így mentegetőznek: „Képtelen vagyok”, és azt hiszik, hogy ez elfogadható mentség! Pedig nem az. Ez azt jelenti, hogy nem állták meg a helyüket a vizsgán. Elbuktak. Mert ezt mondani: „Képtelen vagyok”, szintén bukást jelent. Mi volt az a bűn, ami miatt Izráel népe elpusztult a pusztában? Azt olvassuk róla, hogy egyre ezt mondták: „Képtelenek vagyunk! Nem ihatjuk ezt a vizet! Nem vagyunk képesek hús nélkül élni! Nem tudjuk, mint lett Mózessel. Kelj fel, csinálj nekünk isteneket, akik előttünk járjanak!”

Vannak órák az életünkben, amikor kockán forog hívő életünk; órák, amelyekben eldől, vajon életünket erővel vagy sínylődve folytathatjuk-e; órák, amelyekben esztendőknek munkája pecsételhető el, vagy semmisülhet meg; órák, amelyek alapját vethetik, vagy gátjául szolgálhatnak egy áldásos életnek. Egy úgynevezett „gyenge óránkban” eljátszhatunk olyan áldásokat, amelyek soha többé nem pótolhatók. Ruben egy ilyen „gyenge órájában” veszítette el elsőszülöttségi jogát (1Móz 49,4) és az ezzel járó királyságot és papságot (1Krón 5,1–2). Nem halt ki, de a törzs embereinek száma kevés lett. „Éljen Ruben, ne haljon ki, ha kevés is a száma!” (5Móz 33,6). Te már sok kegyelmet és szeretetet kaptál Istentől, és gyakran beismerted: „A szeretetének egy sugarára sem vagyok érdemes. Hogyan is cselekedhet Isten velem így?” Ő erre megadja neked a feleletet. Összehoz egy szeretet nélküli és hálátlan emberrel. Nos, hát most van alkalmad mindazt, amit Isten áldásaiból reád árasztott, tovább árasztani azokra, akik a te szeretetedre éppen olyan kevéssé érdemesek, mint te az Istenére. De mit szólsz majd ahhoz, ha szeretetedet tettetésnek mondják, az odaadásokat pedig hidegséggel és hálátlansággal viszonozzák? Felhagysz-e majd törekvéseddel, mondván: „Nem tudom tovább szeretni!”?

Ő az övéit, akik e világon voltak, kik e világ módja szerint bántak vele, „szerette, mindvégig szerette őket”, vagyis a legvégső határig. Ő megállta a vizsgát minden helyen és minden iskolában; egészen a kereszthalálig a győztes mindig Ő maradt, sohasem volt legyőzött. Jöjj, járjunk az Ő iskolájába, lépjünk az Ő lábainak nyomába, mától fogva pedig legyen elég a „képtelen vagyok”-ból! Ez még csak elfogadható olyan emberek részéről, akik nem ismerik az „Ő kegyelmének gazdagságát”. De a mi Istenünk a „minden kegyelem Istene” (1Pt 5,10). Mindenekfelett lévő kegyelem van Őnála, olyan kegyelem, amely hatalommal ruház fel és tökéletessé tesz minden jócselekedetre. „… egymást kitartóan, tiszta szívből szeressétek” (1Pt 1,22b). Járjunk a Bárány iskolájába, hogy megtudjuk, mi a szeretet, s tegyük Őt ma életünk világító szövétnekévé, Őt, aki mindvégig szeretett!

(részlet innen: G. Steinberger: Út a Bárány nyomdokában, Evangéliumi Kiadó)

 

„Fussuk meg kitartással az előttünk lévő pályát!” (T. Austin-Sparks)

PDF: Austin-Sparks-Fussuk_meg_kitartassal_az_elottunk_levo_palyat

„Fussuk meg kitartással az előttünk lévő pályát. Tekintsünk föl a hit szerzőjére és beteljesítőjére, Jézusra” (Héb 12,1-2, Békés-Dalos ford.).

„Nem tudjátok, hogy a pályán futók közül, habár mindnyájan futnak, mégis csak egy nyer pályadíjat? Úgy fussatok, hogy elnyerjétek!” (1Kor 9,24 – Csia).

„Jól futottatok; kicsoda gátolt meg titeket (…)? (Gal 5,7 – Károli).

„Fussuk meg”! Nem is annyira a futás vagy a verseny a lényeg, hanem a végcél, a pályadíj. Mi a célja a futásunknak? Az ezzel kapcsolatos elképzelések igen különbözőek, az evangélium hirdetése pedig legtöbbször pusztán a bűnbocsánatra és a mennybemenetelre szorítkozik. Amikor azonban az Újszövetséghez fordulunk – mely a végső tekintély ebben a kérdésben –, azt látjuk, hogy habár a menny, a dicsőség és az áldások is beletartoznak, de a valódi cél egy Személy. A pályadíjról kiderül, hogy az egy személy, és ez a személy nem más, mint az Úr Jézus Krisztus. A Héberekhez írt levélnek ezen a pontján már összegzést és buzdítást olvasunk, de ahhoz, hogy megérthessük e felszólítás erejét, nyilvánvalóan vissza kell mennünk e csodálatos írás elejéig.

A levél kezdetén az Úr Jézus személyének két-három jól ismert bemutatása egyikét találjuk. Biztosra veszem, hogy ha nem is Pál írta valójában, az író Pál iskolájához tartozott, különösen ami Krisztus páratlan nagyságának felfogását illeti. Az első öt versben Isten Fiának kimagaslóan szép bemutatását látjuk. Erre a Fiúra – Jézusra – kell néznünk, miközben futunk. Ő a cél: Ő a pályadíj! A levél legfőbb célja, hogy bemutassa az isteni teljességet és bevégzettséget Isten Fiában, és ezt a hit elé tárja, hogy a hit ezt megragadhassa és magáévá tehesse. Teljesség Krisztusban – mindenek egybefoglalása Őbenne. Bevégzettség Krisztusban – mindenek beteljesedése és megvalósulása Őbenne. Majd részletesebben megvizsgálja, hogy mi Ő, és mit tett; mi az Ő sokrétű képessége és szolgálata mint az Isten Fia; majd pedig arra buzdít, hogy mindezt jól szem előtt tartsuk, és fussuk meg a versenypályánkat úgy, hogy mindvégig a Krisztusban való teljesség és bevégzettség legyen a célunk. Földi életünk nem lesz elegendő arra, hogy elérjük ezt: az örökkévalóságra lesz szükség ahhoz, hogy felfedezzük, valójában mit jelent a teljesség.

Ha a cél és a pályadíj Krisztus, akkor a verseny abból fog állni, hogy legyőzzük mindazt, ami nem Krisztus. A keresztény élet nem más, mint pályafutás, méghozzá igen fárasztó és küzdelmes pályafutás, mely a lehető legnagyobb összpontosítást, odaszentelést és önátadást követeli meg tőlünk. Hiszen nem lehetséges semmilyen előrehaladás, hacsak nincs valami, ami ellen dolgozni kell, és bármily furcsának tűnjék is, a súrlódás szinte elengedhetetlennek tűnik a haladáshoz. Az ember nem futhat a jégen, és csak lassan és rossz hatásfokkal juthat előre mély homokban. Kell valami, ami ellen nyomást gyakorolhatunk, valami, ami az embenek ellentart, aminek ellen kell állni és amit le kell győzni. A versenyfutásunk tehát erről a győzelemről szól, és legfőképpen arról, hogy a természetest a szellemivel győzzük le. Tanulmányozott három szövegünkben három területet láthatunk, ahol erre a győzelemre van szükség a keresztény életben. Három ellentétpárt találunk.

1. Természetes értelem vagy a Szellem gondolata

Nézzük meg először, Pál mit mond a keresztény versenyfutásról a korinthusi levélben. Felszólította őket, hogy fussanak, és később hozzátette: „Én azért futok” (1Kor 9,26). Nem kell túl sokáig vizsgálódnunk, hogy felfedezzük, mi ellen kellett versenyt futnia annak, aki az akkori korinthusiak között élt. A levél a szellemi ember és a természetes ember közötti teljes ellentéttel kezdődik, és megmutatja, hogy ebben a versenyben a szellemi embernek a természetes ellen kell futnia, és le kell győznie. Figyelnünk kell arra, hogy nem arról van szó, hogy a természetes embert a természetes emberrel győzzük le – ez ugyanis reménytelen vállalkozás. Nem, a szellemi ember az új teremtés embere, Szellemtől született, és most a keresztény ember legmélyebb belső valósága. Arról van szó, hogy a keresztény ember lényén belül egyaránt ott létezik a természetes ember, aki mindig akadályozza Isten szándékait, valamint a „szív elrejtett embere”, akit a Szellem gondolata vezérel. A pályadíj elnyerése pedig annak az eredménye, hogy milyen mértékben növekedett az, ami Krisztusból való az ember életében, és hogy mennyire hagyta el, gyakran küzdelem által azt, ami nincs Krisztusból.

A levél nagy részében azt láthatjuk, hogyan viselkedik a természetes gondolkodás az Isten dolgaiban. A keresztények egymással való közössége, sőt, még az Úr asztala és a szellemi élet sok más fontos eleme is összekuszálódott és elhomályosodott, mert a korinthusiakat a saját természetes gondolkodásmódjuk irányította. Természetes értelmünk nagy akadályt jelent a versenyben, melyet futunk, minduntalan felbukkan a maga komplexusaival, érveléseivel, érdekeivel és módszereivel. Amikor a korinthusiak bekerültek a gyülekezetbe, elhagyták nyilvánvaló bűneiket, de áthozták magukkal ebbe az új tartományba is a régi, természetes gondolkodásmódot és logikát, amely a világhoz tartozott, nem pedig Isten Szelleméhez. Az apostol azonban rájuk szólt: „Bennünk ellenben Krisztus értelme van” (1Kor 2,16), így buzdította őket, hogy engedjék a keresztet a természetes és a szellemi gondolkodás közé állni.

Csakis úgy juthatunk el a Krisztus teljességére, ha elhagyjuk a természetes emberi gondolkozást, és egyre inkább a Krisztus értelmének útján haladunk előre. Mindenről, minden egyes értékítéletről, minden következtetésről, minden helyzetértékelésről, minden véleményről meg kell kérdeznünk az Urat: „Ez a Te gondolatod, Uram, vagy az enyém?” Néha úgy érezhetjük, hogy a legszilárdabb alapunk van arra, hogy egy bizonyos magatartást tanúsítsunk, vagy egy bizonyos következtetésre jussunk; úgy érezhetjük, hogy minden bizonyíték a birtokunkban van, ezért teljesen meg vagyunk győződve; és mégis lehet, hogy tévedünk.

Az ember, aki a korinthusi levelet írta, mély és keserű tapasztalatok árán jött rá, hogy ez így van. „Én természetesen azt gondoltam magamban, hogy a názáreti Jézus neve ellen sokat kell cselekednem” – mondta a Csel 26,9-ben. Senki nem volt, aki jobban meg lett volna győződve ügye helyességéről, mint a tarzuszi Saul. A benne végbement gyökeres fordulat, amikor Krisztushoz tért, ezt mondatta vele: „Gondolkodásmódom tekintetében mindvégig tévedtem.” E vallástétel után jól haladhatott előre a versenyben, mert mindig kész volt gondolkodását megfeszített Ura ítélethozatali hatásköre alá vonni. Ez a szellemi előrehaladás útja. Nem juthatunk túl messzire úgy, hogy közben a saját véleményünkhöz és a saját következtetéseinkhez ragaszkodunk, még ha mások támogatnak is ezekben; meg kell tanulnunk legyőzni természetes értelmünket a Krisztus értelmének való alávetés által. Ez elengedhetetlen, ha fejlődni szeretnénk szellemileg. A szellemi fejlődés pedig Krisztus növekedését jelenti – ezen kívül nincs más.

2. Természetes érzelmek vagy Krisztus szeretete

Pál azt írta a galatáknak: „Jól futottatok, mi akadályozott meg benneteket (…)?” Valami közbejött, és megakasztotta futásukat a szellemi küzdőtéren. Olyan súlyos dolog volt ez, hogy Pált lénye legmélyéig felkavarta. Úgy tűnik, hogy a galaták esetében is megint a természetes ember volt a tettes, de ezúttal a természetes érzelmek területén. Abban az állapotban lehettek, amely a köves helyre, a sekély talajba esett magnak felel meg Krisztus példázatában. A magot azonnal és örömmel befogadták, de azután a gyümölcstermés elmaradt. Vannak, akik így indulnak, nagy lelkesedéssel, és nagy felhajtással maguk körül, de azután nem haladnak állhatatosan tovább.

Ezek a galaták ilyenek voltak; rendkívül erőteljesen reagáltak, hangosan bizonygatták odaadásukat, de azután nagyon gyorsan kiszálltak a versenyből. Hogy miért? Mert az érzelmeik, az érzéseik szerint éltek, és ezek változékonyak voltak. Ez lehet persze vérmérséklet kérdése is, de valójában legtöbbünkben megtalálható valami hasonló tulajdonság. Válaszolunk egy felhívásra, valamilyen erőteljes érzelem hatása alá kerülünk, aztán meglankadunk. Az Úr Jézus szavaival élve: „Amint nyomorgatás vagy üldözés támad (…), azonnal megtántorodik” (Mt 13,21).

Világos tehát, hogy ha mindvégig ki akarunk tartani, akkor a természetes érzelmi életünknél nagyobb erőre van szükségünk. Az egyetlen reményünk, hogy ránk is igaz lehet, ami Pálra: „Krisztus szeretete szorongat” (2Kor 5,14). A szeretet hatóerejének kérdésében elmondhatatlan a különbség a természetes és a szellemi között. Az a szó, amelyet „szorongat”-nak fordítanak, ugyanaz, amelyet Jézus letartóztatásánál használ az ige, amikor azt mondja: „azok a férfiak, akik FOGVA TARTOTTÁK Jézust” (Lk 22,63). Megragadták, nem hagyták, hogy elmeneküljön, főnyereménynek tartották, és jutalmat vártak a letartóztatásáért. Ugyanígy kell Krisztus szeretetének megragadnia és fogva tartania minket, a Szellem hatalmas erejével győzedelmeskedve természetes érzelmeink fölött. Érzéseink jönnek és mennek; időnként erősek lehetnek, de olykor nagyon el is gyengülhetnek. Ha nem ismerünk valamit Krisztus szeretetének hatalmas szorításából, soha nem fogjuk végigfutni ezt a megerőltető pályát. Hiszen Krisztus szeretete jelenti Krisztus teljességét. Ha végül eljutunk erre a teljességre, az csakis az Ő szeretetének szorítása és megtartó ereje által történhet.

„Jól futottatok; ki akadályozott meg benneteket?” A válasz az, hogy TI voltatok, akik a saját érzéseitek erejéből futottatok; Isten hívására adott lelkes válaszképpen futottatok, mert valamikor hatással volt az érzelmeitekre.

A galatákhoz írt levél a Szent Szellem helyét hivatott hangsúlyozni a hívő ember életében, mert egyedül Ő képes ellátni bennünket a szeretet szükséges energiájával ahhoz, hogy jól fussunk tovább.

3. A természetes akarat vagy Isten akarata

Harmadik szövegrészletünk a Héberekhez írt levélből származik, és felszólítás formájában hangzik el: „Fussuk meg (…)”! Párhuzamot von Izraellel a pusztában, mint akik azokat példázzák, akik elindultak, de soha nem fejezték be a versenyt. Mi volt velük a baj? Van egy utalás az igében, ami kudarcuk titkos magjára tapinthat: „(…) nemzedék, amelynek szíve nem volt szilárd, és szelleme sem volt hű Isten iránt” (Zsolt 78,8). Ez úgy tűnik, hogy az akarat dolgában bekövetkezett valamilyen bukásra utal. Igaz, hogy a héberek, akiknek a levél íródott, megbotolhattak a természetes értelem és a természetes érzelmek területén, de a fő elesésük – mint Izrael esetében régen – az akarat területén történt. Akár gyengének, akár erősnek tartjuk ezt a természetes akaratot, alattomos hatással van a szellemi életünkre.

Valódi előrehaladás csak úgy lehetséges, ha ezt a természetes akaratot félretesszük Isten akaratáért. Hitünk nagy Szerzője ezen az alapon indulhatott el az Ő pályáján: „Íme, itt vagyok (…), hogy cselekedjem a te akaratodat, Istenem” (Héb 10,7). Micsoda küzdelmet kellett vívnia, hogy hű maradjon Isten akaratához! Még az Ő esetében is volt, amit alá kellett vetni vagy félretenni, pedig az Övé tökéletes természet volt. A mi természetünk messze nem tökéletes, így nyilvánvaló, hogy Isten akaratának le kell győznie bennünket, ha előre akarunk haladni a pályán.

Nem szabad elfelejtenünk, hogy csak azért lehet lehetőségünk arra, hogy megismerjük Krisztus e mindent átfogó teljességét, mert Ő végtelenül képes az elengedésre. Ha nem így lenne, soha nem jött volna el hozzánk. Ha nem így lenne, soha nem tűrte volna el ezt a földi életet egyetlen napig sem. Krisztus mindent átfogó teljessége azért jöhetett el hozzánk, mert Ő végtelenül képes az elengedésre. A dicsőségének letételéről, az Önmaga megüresítéséről, a megaláztatásáról, a kereszthaláláról szóló történet soha nem íródott volna meg, ha nem lett volna képes minden ponton az elengedésre, és arra, hogy elfogadja Isten akaratát. „Ezért Isten is felmagasztalta őt, és olyan nevet ajándékozott neki…” (Fil 2,9). Isten akkor ad, amikor mi elengedünk. Akkor „fussuk meg kitartással”!

 

Forrás: Austin-Sparks.Net – Chapter 1 – The Race

„A szeretet épít” – Mit jelent szelleminek lenni? (T. Austin-Sparks)

https://www.austin-sparks.net/english/books/006084.html
PDF: “A szeretet épít” – Mit jelent szelleminek lenni?

Olvassuk: 2Korinthus 6,11-13; 1Korinthus 4,14-15; 2,15; 3,1; 12,1; 2Korinthus 5,13-18

Általánosan ismert és elfogadott, hogy a korinthusiakhoz írt két levél fő témája, hogy mit jelent szelleminek lenni. Az imént olvasott szakaszokból ez világosan kiderül, ha pedig röviden elgondolkodunk ezen a két levélen, magunk is észrevehetjük, hogy ez valóban így van.

Az apostol első levelét azzal kezdi, hogy utal arra, milyen bőségesen el vannak látva a korinthusiak szellemi áldásokkal, és hogy semmilyen szellemi ajándéknak nincsenek híján. Mivel a korinthusiak ennyire bővelkedtek a szellemi ajándékokban, és mert olyan gyülekezet voltak, ahol ezek a szellemi ajándékok ilyen nagy teret kaptak, ezért magukat nagyon szellemi embereknek tartották. Elég kiábrándító, amikor az apostol oly hamar így szól: „Nem tudtam úgy beszélni veletek, mint szellemiekkel, hanem mint hústestiekkel, mint kisdedekkel” – holott nem voltak híján egy szellemi ajándéknak sem – ez pedig egyértelművé teszi, hogy ha valakinek vannak szellemi ajándékai, az nem jelenti feltétlenül azt, hogy az illető az életben is szellemi embernek bizonyul.

Mit nem jelent szelleminek lenni?

Pál különböző rendű és rangú szellemi ajándékokat említ. Ott van közöttük az ismeret ajándéka, de ehhez meglepő, majdhogynem félelmetes hangsúllyal teszi hozzá, hogy a szellemi ismeret nem feltétlenül a szellemi élet jele. Ez elég meghökkentő, nem igaz? Hiszen ha valakinek van szellemi ismerete, az bizonyosan azt jelzi, hogy az illető szellemi ember! Nem, ez egyáltalán nincs így. Lehet valaki szellemi ember, és lehet szellemi ismerete; de az is lehet, hogy valakinek van szellemi ismerete, de ő maga ugyanakkor nem túl szellemi ember a valódi és észrevehető értelemben. Persze alapvetően igaz, hogy szellemi, de semennyivel sem teljesebb értelemben, mint amennyire egy csecsemő az. Így kezd az apostol a szellemi állapot egész kérdéskörével foglalkozni: először rámutat, mit nem jelent szelleminek lenni – ezzel rögtön megdönt minden téves elképzelést, és hagyja, hogy a téves struktúra nagy robajjal leomoljon. Néha nagyon szükséges és fontos, hogy bármit építettünk, hagyjuk darabokra hullani és leomlani körülöttünk, ha az hamis.

Az a gondolat él bennünk, hogy ha rendelkezünk különböző dolgokkal, amelyek az Úrtól vannak, és amelyek azt jelzik, hogy a Szellem ereje és a Szellem jelenléte ott van az életünkben; ha van világosságunk, és látunk valamilyen igazságot; ha megvan ez vagy az az ajándékunk, akkor mi bizonyosan szellemi emberek vagy szellemi gyülekezet vagyunk. Meglehet, hogy ilyenkor szükséges az egész felépítményt egyetlen csapással romba dönteni. Pontosan ezt teszi itt az apostol. Határozottan megmutatja, hogy mit nem jelent szelleminek lenni.

Utána azonban nekilát, hogy megmutassa, milyen valójában a szellemi ember, és most mi is ezt a pozitív oldalt fogjuk megvizsgálni. Lehetne nagyon komoly és súlyos csapásokat mérni a negatív oldalra, de attól mind szenvednénk, hiszen velünk kapcsolatban is merülhetnek föl jogos kifogások, ezért jobb, ha nem kritizálunk másokat. Mindannyiunknak jócskán felül kellene vizsgálnunk az álláspontunkat. Mindannyiunknak vannak téves elképzeléseink; talán valamilyen téves álláspontot alakítottunk ki bizonyos dolgokkal kapcsolatban, lehet, hogy pont ott, ahol sok világossággal és igazsággal rendelkezünk, és tudunk beszélni az örökkévaló szándék mélyebb dolgairól és így tovább. Azt gondoljuk, hogy ez valamilyen nagyobb mértékű szellemi képességet jelez a részünkről; hogy eljutottunk valahova szellemi értelemben; hogy valahol vagyunk, ahol mások nincsenek – pedig lehet, hogy ez teljesen téves gondolat, és az egész épületünk hamis.

Lehet, hogy az Úr megrendíti támasztékaink alapjait, és hagyja, hogy az építményünk teljesen leomoljon körülöttünk, úgy, hogy nem tudjuk, hol vagyunk, az után a sok tanítás után, amit magunkévá tettünk, és a sok ismeret után, amellyel rendelkezünk. Bizony, megment minket hűséggel az Úr minden tévelygéstől.

Mit jelent szelleminek lenni?

Az Úr azonban nem csak ilyen romboló, negatív módon bánik velünk, és ha az apostol hangot is ad ennek az oldalnak ezekben a levelekben, még inkább gazdagon és kimerítően foglalkozik az építővel és a pozitívval. Teljesen egyértelművé teszi mindenki számára, akinek csak van szeme a látásra és valóban kereső szíve van, hogy mi jelenti azt, ha valaki valóban szellemi. Ha nem ez vagy az a dolog, akkor mi? Az apostol egyetlen szóban foglalja össze: a szeretet. „Ha angyalok és emberek nyelvén szólok is… ha prófétálás ajándéka is megvan… de szeretet nincs bennem…”. Habár megvan mind az ismeretem és mind az ajándékok, a szellemi ajándékok, melyeket úgy tekintek, hogy azok tesznek szellemivé engem, az egész lehet, hogy valójában semmi. Lehet, hogy semmi vagyok, és így semminek sincs haszna, amit teszek.

Krisztus szeretete nyilvánul meg Pálon keresztül

Pál bizonyosan nem azt mondja, hogy választani kell az ajándékok és a szeretet között; csak legyen bennünk szeretet, az ajándékok pedig nem számítanak. Hanem azt mondja, előfordulhat, hogy vannak ajándékaink, ugyanakkor nincsen semmilyen valóságos szellemi mérték az életünkben. Van ugyanis valami több, akár vannak ajándékok, akár nincsenek. És ez az a valami, ami számít. Ebből a két levélből az derül ki tehát, hogy a szellemi ember jele a szeretet. Amikor Pál arról beszél, mit jelent szelleminek lenni, az egészet a szeretettel köti össze; és ezt szem előtt tartva, így olvasván ezeket a leveleket, rám nagyon erős benyomást tesz, ahogyan Pál ezt az igazságot a saját életén keresztül bemutatja.

Amennyiben a szeretet jelenti, hogy valaki szellemi, és ha valaki szellemi, akkor ott szeretet van, akkor semmi kétség afelől, hogy Pál személyében szellemi emberrel találkozunk. Sehol máshol nem sugároz úgy Pálból a szeretet, mint ezekben a levelekben. Az ember teljesen lenyűgözve csodálja, milyen szeretettel volt Pál ezek iránt a korinthusiak iránt. Észrevehetjük, hogy ismételten úgy szólítja őket, mint gyermekeit: „gyermekeim”, „úgy szólok hozzátok, mint gyermekeimhez”; „Mert ha tízezer nevelőtök volna is a Felkentben, még sincs sok atyátok, mert a Felkent Jézusban az örömüzeneten át én nemzettelek titeket.” (1Kor 4,15 – Csia).

Ahogy végigmegyünk ezen a két levélen, látjuk, milyen nagy helyet foglal el benne a szeretet. Jól ismerjük a klasszikus 1Korinthus 13-at. Majd a második levél első hat fejezete, és ez a csodálatos ige: „Szánk megnyílt, szívünk kitárult előttetek, korinthusiak (…) Viszonzásul pedig, mint gyermekeimhez szólok, tárjátok ki ti is a szíveteket” (2Kor 6,11.13).

Pálnak ez a szeretete ellentétben áll azzal, ahogyan ők Pálhoz viszonyultak. Sok pártra voltak szakadva, amelyekben Pálnak csak nagyon kis hely jutott, ha jutott egyáltalán. Ilyeneket mondtak: „Mi Péteré vagyunk, mi Apollósé!”. Néhányan Pálé voltak, de a többségük nem. Nem volt hely bennük az ő számára, holott ő nemzette őket az evangélium által, neki köszönhették a szellemi életüket Krisztusban. Nagyon jól ismerjük az utalásokat ezekben a levelekben, hogy miket mondtak róla, kritizálták a külső megjelenését, a módszereit, azt, hogy mit hogyan csinál; megítélték, félreértették. Megbízhatatlannak tartották. Mivel azt mondta, hogy elmegy hozzájuk, és nem ment el; nem érkezett meg akkor, amikorra mondta, így szóltak: „Pálra nem lehet számítani, megbízhatatlan, nála az „igen” az „nem”, nem lehetünk biztosak felőle!”

Nem mondhatjuk, hogy mindez természetes szeretetre indítaná az embert irántuk, Pál azonban azt írja: „ha ti kevésbé szerettek is engem, én felettébb szeretlek benneteket”. A levelek az apostol csodálatos szeretetével vannak tele, és ha meggondoljuk, ez az egyetlen, ami helyes ebben a helyzetben. Az ember vagy teljesen befejezi velük, feladja, mossa kezeit, és máshol próbálkozik tovább, vagy olyan szeretet lesz benne, mely fölébe emelkedik ennek az egésznek; mely meghaladja, felülmúlja ezt; olyan szeretet, mely nagyobb ennél a szeretetlenségnél, és főleg annál a szeretetlenségnél, ami a szellemi állapotról vallott felfogásukban rejlik a maguk hústestiségével együtt. Ezt nagyon nehéz elviselni. Ha azok az emberek alázatban maguk is tévelygőnek, gyengének, tökéletlennek tartották volna magukat, és a szelídség szellemével fordultak volna Pálhoz, akkor könnyen lehetett volna boldogulni velük. De amikor taszító és durva hústestiségükkel együtt azt gondolják magukról, hogy nagyon szellemi emberek, akkor az igen nehéz. Ahhoz olyan kegyelemre van szükség, mely több annál, mint amire test és vér képes; ez a kegyelem pedig ebből a szeretetből fakad.

Csak egy megoldás létezik ilyenkor, ez pedig nem más, mint ez a fajta szeretet. Az egész építményt le kell rombolni, földdel tenni egyenlővé, különben ezzel a nem sok jót ígérő anyaggal kellene építkezni, minden velejárójával együtt. Építeni kell, de ha a nehézségek egyikét éppen a szellemi ismerettel kapcsolatos hozzáállásuk jelenti, akkor nem lehet szellemi ismerettel, vagy még több szellemi ismerettel őket építeni. Ha az juttatta őket zsákutcába, hogy hústesti módon álltak hozzá a szellemi dolgokhoz, akkor nincs értelme ezeket, az ajándékokat és a többit úgy hangsúlyozni, hogy ezek a későbbiekben számítani fognak. Így csak még többet építenénk ebből a tévedésből.

„De a szeretet épít”

Az egyetlen, ami valóban épít, a szeretet. „Az ismeret felfuvalkodottá tesz, a szeretet pedig épít” (1Kor 8,1). Tehát vagy egyáltalán nem lesz építés, mert a hamis építménynek le kell omlania – tudjátok, mit mond ebben a levelében Pál, hogy ki mit épített, tűz fogja megpróbálni: „Alapot vetettem (…), vigyázzon mindenki azonban, hogyan épít rá (…); mindenkinek a munkája nyilvánvalóvá lesz (…), a tűz fogja megpróbálni” (1Kor 3,10-15) – tehát a hamis építmény előbb vagy utóbb vagy le fog omlani, vagy pedig igaz építmény lesz. Ha valódi épület akar lenni, akkor csak egyetlen dolog van, ami igazán épít, és ez a szeretet. Az egyetlen alkotóelem, amely valóban épít, a szeretet. Lehetnek, és vannak is ajándékok, és ezek fontosak lehetnek, de önmagukban nem fognak építeni.

Az apostol rá akar mutatni, hogy az ajándékok azért adattak, hogy azokkal építés, felépülés történjen, de öncélúakká váltak, önmagukban lévő dolgokká, és így nem végzik el azt, amire Isten adta őket, az egymás felépítését. Miért? Mert ilyen természeti és hústesti módon álltak ezekhez, hogy bizonyíthassák velük, hogy ők „különlegesen megáldott” emberek.

Bocsássatok meg, hogy így megvizsgálom ezeket, de látjátok, ahogyan haladunk előre, és egyre többet ismerünk meg a megpróbáltatás tüzeiből, egyre inkább elveszítjük az érdeklődésünket minden iránt, aminek nincsen azonnali gyakorlati értéke. Lehet, hogy ez az öregedés velejárója? Az ember rájön, hogy már nincs túl sok hátra, és jobban teszi, ha elkezdi felfogni, hogy minden számít; nincs hely és nincs idő a díszekre. Minden dolog legyen hasznos, mindennek legyen közvetlen, gyakorlati értéke; nincs többé türelmünk puszta szavakra, nem érdekelnek már a nagyívű, öncélú gondolatok. Rögtön meg vagyunk rostálva, és egyedül az érdekel bennünket, hogy mi az, ami éppen történik? Mi lesz elvégezve? Meddig jutunk el? Mennyi a valósága, mennyi a szellemi és gyakorlati értéke a dolgoknak? Nem az érdekel, hogy mennyire nagyszerűek a beszédek és milyen csodálatosak az elgondolások, hanem az, ami éppen történik, ami az igazi értéke a dolgoknak. És pontosan erről van szó. Ezekben a napokban, melyeket most is élünk, egyedül a valódi, szilárd épület számít, mely ki fogja állni a tűz próbáját; mely lényegét tekintve valóban szellemi; nem valami nagyszerű eszme vagy gondolati rendszer, hanem az a szilárd és stabil épület, mely nem fog megsemmisülni és füstként elszállni, amikor elérkezik a tűzpróba napja.

Mintha most is ilyen napokban élnénk, amikor a munkánkat tűz próbálja meg, és a valódi értéke mindannak, ami eddig történt, amit eddig mondtunk, amit képviseltünk, világosságra kerül. Akkor ennek a kérdésnek nagyon is valóságos értelme van: Mi épít? Pál pedig azt mondja, hogy a szeretet épít, sőt, a szeretet az egyetlen, ami valójában épít, és nincs semmi remény az építésre, hacsak nincs szeretet. Akár fel is adhatjuk az egészet, hiszen csak valami hamis, téves, mű dolgot fogunk létrehozni, ami nem fog megállni, és nem fog működni, ha nincsen szeretet.

Egy ilyen helyzetben, ilyen emberekkel, mint amilyenek a korinthusiak is voltak, akkor és most, meg kell látnunk valamit, ami nagyobb; valamit, ami túlmutat ezen; ami nem hagyja, hogy eltántorodjunk, ami nem hagyja, hogy kétségbeesve elcsüggedjünk ettől az egésztől. Kell, hogy legyen valamink, ami megszabadít attól, hogy ez legyen a hozzáállásunk: „Hát nézd meg ezeket az embereket, micsoda borzalmas, zagyva összevisszaságban és ellentmondásban vannak! Én mosom kezeimet, ebből itt nem lesz semmi.” Kell, hogy legyen valamink, ami megment minket ettől, amikor látjuk, hogy milyenek, és ma is ugyanolyanok, mint amilyenek Pál napjaiban voltak. Bocsánat, ha ez sértőn hangzik. De ilyenek vagyunk, nem vádoljuk a korinthusiakat – mi is ilyenek vagyunk. Mindegyikünk ugyanúgy képes ugyanazokat elkövetni, mint ők. Nagy adag hústestiség van bennünk.

Mindannyian szeretjük szellemileg jól érezni magunkat. Mi a mi lényünk egyetlen kívánsága, óhaja, vágya? Nem az, hogy azt érezzük, eljutottunk valahova, váltunk valamivé, hogy szellemileg elértünk valamit, hogy igazán vagyunk valakik szellemi értelemben? És ha valaki megjegyzi, hogy milyen jó emberek vagyunk, mekkora szentek, milyen jól és kellemesen tudjuk érezni magunkat tőle! Igen, ez ott van bennünk, de ez csak a gyökere, a magja ennek a dolognak: az eredeti bűnnek. Mi volt az eredeti bűn? Ádám a Sátánra hallgatott, és kinyújtotta a kezét, hogy önmagában birtokoljon dolgokat ahelyett, hogy az Úrban birtokolná azokat. „Tedd ezt, és olyan leszel te is, mint Isten, független leszel Istentől, meglesz mindened önmagadban, nem kell Istentől függened!” Ezért odanyúlt, hogy meglegyen neki mindene önmagában, hogy érezze, hogy megvan neki a tudás, az ismeret, az ítélet, döntés, a véghezvitel hatalma, annak hatalma, hogy beteljesítse a saját sorsát önmagában. Ez az eredeti bűn. Ez mindnyájunkban ott van; azt akarjuk, hogy valami meglegyen önmagunkban.

A korinthusiak tehát egyszerűen az eredeti bűn révén az isteni ajándékokat is megragadták, hogy önmagukból valóvá tegyék. Ez pontosan a szeretet ellentéte – valamit önmagunkból kihozni, valaminek lenni önmagunkban. „A szeretet” mondja Pál, „nem kérkedik, nem fuvalkodik fel, nem cselekszik éktelenül” – „nem fitogtatja magát”, mondja Moffatt; „nem viselkedik öntelten, fontoskodón”, mondja egy ének. De az emberi természet ilyen. A szeretet viszont nem ilyen. Ez az eredeti bűn, és az nem épít.

Szeretet – a kereszt gyümölcse

Látjátok tehát, az apostol az egész kérdés kapcsán egyenesen a kereszthez vezet oda bennünket. A 2Korinthus 5-ben egyenesen a kereszthez jutunk. „Krisztus szeretete szorongat minket.” Csodálatos szó ez, hogy „szorongat”. Nagyon hatalmas, erőteljes kifejezés, melyet sokféleképpen fordítanak az Újszövetségben. Amikor megérintette az asszony, az Úr azt kérdezte: „Ki érintett engem?”, a tanítványok pedig azt válaszolták, „Mester, a sokaság szorongat (vagy szorít, nyom) Téged, és azt mondod, ki érintett?” Ez a szó, hogy „szorongat” vagy „szorít” ugyanaz a szó a görögben, mint ami itt áll a 2Korinthus 5-ben. Tudjátok, milyen egy tömegbe bekerülni. Mennyire tehetetlenek vagyunk egy nagy csődületnek a közepén! Ha bekerülünk egy ilyen tömegbe, amely egyfelé áramlik, hasztalan próbálnánk az ellenkező irányban kijutni onnan. Az egyetlen, amit tehetünk, hogy együtt haladunk vele. Krisztus szeretete szorongat, nyom, visz magával, mert „úgy ítélünk, hogy ha egy meghalt mindenkiért, akkor mindenki meghalt; és azért halt meg mindenkiért, hogy az élők többé ne önmaguknak éljenek (ezentúl nem önmaguknak, hiszen meghaltak), hanem annak, aki érettük meghalt és feltámadott. Azért mi ezentúl senkit sem ismerünk (hús)test szerint” (2Kor 5,15-16). Az ilyen szeretet a kereszt gyümölcse.

A kereszt munkája olyan gyümölcsöt terem bennünk, hogy általa más szemléletmóddal tekintünk az emberekre, ami nem hústest szerinti. Ez az egyetlen, ami építeni fog. Ha hústest szerint tekintünk az emberekre, akkor semmilyen építés nem lesz. El tudjuk azt képzelni, hogy szellemileg tudjunk építeni valakit, miközben természet szerint, hústestileg nézünk rá? Nem tudunk, így nem lehet. És ez egyáltalán nem jelenti azt feltétlenül, hogy ezek nagyon rossz emberek lennének a hústestükben, és mi mindig számon tartanánk a hústesti hibáikat. Ha hústest szerint nézzük őket, akkor sem tudjuk őket építeni, ha nagyon jók a hústestükben!

A keresztények között nagyon sok érzelmi alapú barátság van, rosszfajta barátság, elfogultság, rajongás. Az illető nagyon vonzó és magával ragadó személyiség, és valaki egészen rajongani kezd érte, csodálatosnak találja, vonzáskörébe kerül, megszállottjává válik. Mondjátok meg, milyen építő értéke van ennek egy idő után? Sehová nem jut el ez így szellemi értelemben. Nagyon gyakran valódi veszéllyé és akadállyá válik ez a szellemi életre nézve. Akár ez van, hogy nincs konkrétan számba vehető erkölcstelenség vagy hiányosság, akár az, hogy hústestiségükben olyanok, mint a korinthusiak, csak valamilyen más hibával, gyengeséggel, kudarccal vagy bűnnel, ha az emberekre folyamatosan természet szerint gondolunk, akkor semmilyen építés nem fog történni.

Egyedül Krisztusra és egyedül Krisztussal építhetünk. Bonyolultnak hangzik? Ó, az épület Krisztus; mindaz, amit az építés jelent, Krisztus; és ha Ádámra tekintünk, az emberre, az nem Krisztus; és ha minket mindig ez befolyásol, és ez van ránk hatással, akkor nem fogunk túl messzire jutni az építéssel. Az egésznek pedig az a lényege, hogy ha én segíteni akarok neked, és te segíteni akarsz nekem, valahogyan fölébe kell kerekednünk annak, amik természet szerint vagyunk, különben egyszerűen mossuk kezeinket egymással kapcsolatban, azaz kölcsönösen lerázzuk a felelősséget, vagy pedig mindig konfliktusba kerülünk egymással. Úgy bizonyosan nem lesz pozitív szellemi épülés.

Tehát nagyon körültekintőnek kell lennünk az emberekkel kapcsolatos preferenciáinkat, választásunkat illetően, hogy előnyben részesítünk-e valakit, hogy ezt kedveljük, azt meg nem, és hagyjuk, hogy az ilyen dolgok befolyásoljanak minket. Keresztények között milyen gyakran hallani: „Ehhez a valakihez nekem nincs türelmem; nem bírom ezt és ezt!” Rendben, ha így áll, akkor viszont nem lesz épülés; minden építési munka szünetel.

Nem azt mondom, hogy nem leszünk tudatában más emberek hiányosságainak. Pál jól tudott mindent a korinthusiakról, és pontosan meg tudta mondani, milyen állapotban vannak, de nem hagyta, hogy ez legyen a szint, a vége, a mérték. Olyan szeretet volt benne, amely túlhaladt ezen, és ezt a hozzáállást vette föl: „Nagyon tökéletlen, kudarcot vallott, gyenge valaki ez, csupa borzalmas dolga van, ami engem természetes módon taszít, és amit rendkívüli módon rosszallok, de Isten gyermeke, Krisztus benne van, és nekem a benne élő Krisztusra kell építenem, és arra törekednem, hogy ezt egyre növeljem, ugyanakkor folyamatosan visszautasítsam, hogy eltérítsen az, ami egyebet ott találok! A legkönnyebb lenne egyszerűen elutasítani őket, hogy ne is legyen közöm hozzájuk, de az nem vinne bennünket sehová. Be kell hoznunk Krisztus szeretetét, hogy felülemelkedjen mindenen, és akkor fogunk jutni valahová!” És oly gyakran bizonyosodott be, hogy a legproblémásabb és legkevésbé ígéretes emberek, akikhez nagyon sok szeretetre volt szükség, egy idő után reagáltak, és eljutottak oda, hogy szellemben növekedni kezdtek. És hálát adunk Istennek a türelemért, hogy nem engedtük győzedelmeskedni a kísértést, hogy feladjuk velük kapcsolatban.

Nagyon egyszerű, alap kis ige ez, de nagyon fontos. Olyan valamit építünk, ami meg fog állni, vagy valami jókora, látványos, felfújt dolgot szavakból, igazságokból és értelmezésekből, és az egész semmit sem fog érni, amikor próbára kerül a sor? Isten mentsen! Ahogy a megelőző elmélkedésünkben azzal foglalkoztunk, mekkora szükség van az Úr iránti nagy és megújult szeretetre, úgy most a hangsúly az Övéi iránti megújult szeretet szükségességén van. Mert a szeretet az építőelem és az egyedül használatos anyag az építéshez, és hacsak nem rendelkezünk vele, nem lesz igazi építés; nyugodtan fel is adhatjuk. Az Úr töltse meg a szívünket az Övéi iránti nagy szeretettel, bármilyenek is legyenek.

Mi volt Józsué és Káleb titka? (Radu Gavriluţ)

PDF: Mi volt Józsué és Káleb titka?

Elhangzott: 2019. dec. 29-én, Nagyváradon.

Mi a feltétele annak, hogy Isten valahol elkezdjen munkálkodni?
Hogyan kezdődött a falak építése a Nehémiás könyvében levő beszámoló szerint? Úgy, hogy volt egyetlen ember. A többiek nem tudták, mi történik, de volt egyvalaki, akit nagyon foglalkoztatott az a szomorú helyzet, hogy milyen állapotban van Jeruzsálem, hogy a falak és kapuk mind le vannak rombolva. Olyan nagy teherként jelent ez meg az ő szívében, hogy már nem tudott másra gondolni, csak erre. Szenvedett attól, amit látott és hallott.

Hogy az Úr elkezdjen valahol munkálkodni, az nem úgy történik, hogy mi eldöntjük: Hozzunk létre egy gyülekezetet! Így nem megy. Úgy sem, hogy bibliaórákat tartunk, és tanulmányozzuk a Bibliát. Így sem megy. Hanem csak úgy, ha a Szent Szellem valakinek a szívére helyezi ennek a terhét, és az a személy megáll ezen a területen – és akkor Isten elkezd munkálkodni.

Az Ószövetségi könyvek nem csupán olyan könyvek, amelyek bemutatnak bizonyos történeteket Izráel múltjából. Ezek prófétikus könyvek a mi számunkra. Mit mondanak nekünk vajon ezek a könyvek, mikor azt mondják, hogy hatszázezer emberből csak kettő ment be Kánaánba? Kettő. A többiek hitetlenség miatt nem mentek be, és azért nem, mert semmibe vették, nem értékelték azt az országot. A saját dolgaikat sokkal fontosabbnak tartották, és emiatt megrekedtek, és nem értek el a végcélba, ahova Isten szerette volna, hogy eljussanak.

Megszoktuk, és így vagyunk beállítva, hogy azt hisszük, ha az Úrhoz tértünk, akkor ez minden. Nemrég mondta el valaki, hogy amikor az Úrhoz tért, nagyon boldog volt, szinte lebegett. Azt mondtam: elhiszem, hogy ez így volt, de nem vagyok biztos, hogy még ma is lebegsz. Akkor úgy volt, de ma? Ma már nem lebegsz, megrekedtél.

Mi volt ennek a két embernek, Józsuénak és Kálebnek a titka, hogy ők bementek Kánaánba? Mikor arról szólok, hogy ők bementek Kánaánba, erre gondolok: elértek a célba, oda, ahova nekünk is el kell jutnunk. Mi volt az ő titkuk? Erről szeretnék röviden beszélni.

Mikor Amálek először támadta meg Izráelt a pusztában, akkor Mózes szólt Józsuénak. Hogyan talált rá Józsuéra? Sorsvetéssel? Nem hiszem. Valószínű, hogy Józsuéról kitűnt, hogy jó harcos. Mózessel együtt válogatta ki azokat férfiakat, akik elmentek, hogy Amálek ellen harcoljanak a pusztában. Amálek a mi hústestünket ábrázolja. Ki az a harcos miközülünk, akik itt jelen vagyunk, aki kész lemondani a saját igazáról, kész megítélni saját magát, és igazat adni Istennek? Ilyen egy harcos. Láttuk most is a sok problémát a büszkeséggel, az irigységgel, a féltékenységgel kapcsolatban. Nyilván, először, mint gyermekekben, nem jelennek meg ilyen problémák, de miután eltelik egy bizonyos idő, szeretnénk elöl lenni, szeretnénk valamilyen pozíciót kapni magunknak. De nem lehetséges, ha nem tanultuk meg azt, amit Józsué megtanult. Akármilyen szépen öltözöl, akármilyen szépen tudsz mosolyogni, ha ugyanaz az ember vagy: hústesti.

Egy másik dolog. Amikor Mózes felment a hegyre, és ott volt negyven nap és negyven éjjel, Józsué is ment vele. Mózes Isten jelenlétében volt, Józsué pedig ott volt valahol egyedül. Ott ült negyven nap és negyven éjjel, azok közt a körülmények közt; ott maradt és várta Mózest, hogy lejöjjön. Negyven nap és negyven éjjel! És amikor a hegyről lejöttek, és Mózes a táboron kívülre helyezte a sátorát, Józsué nem jött ki a sátorból. Ott maradt végig a sátorban. Mózes kijött, és ment a néphez, de Józsué ott maradt a sátorban.

Nagyon sok ideig próbáltam megérteni azt, amit az ige mond kettejükről: más szellem volt velük. Azt mondtam: természetesen, ha más szellem volt velük, akkor ők mások voltak. De mi a helyzet a velünk?

Nézzétek, mit mond a Józsué 14,6-15: „Ekkor odamentek Józsuéhoz Júda fiai Gilgálba, és a kenizzi Káléb, Jefunne fia ezt mondta neki: Te tudod, mit mondott felőlem és felőled az ÚR Mózesnek, Isten emberének Kádés-Barneában. Negyvenesztendős voltam, amikor elküldött engem Mózes, az ÚR szolgája Kádés-Barneából, hogy kémleljem ki a földet, és én olyan hírt hoztam neki, amilyen a szívemből jött. Testvéreim azonban, akik velem együtt jöttek, elrémítették a nép szívét. De én mindenben híven követtem az URat, az én Istenemet.

És megesküdött Mózes azon a napon e szavakkal: Bizony, az a föld, amelyre lábad lépett, a tied és fiaidé lesz örökségül mindörökké, mert tökéletesen követted az URat, az én Istenemet. Most pedig, íme, az ÚR életben hagyott engem, ahogy ígérte. Most van negyvenöt esztendeje, amióta az ÚR szólt e dologról Mózesnek, amikor Izráel a pusztában bolyongott. És most, íme, nyolcvanöt esztendős vagyok. Még ma is olyan erős vagyok, amilyen azon a napon voltam, amikor elküldött engem Mózes. Amilyen akkor volt az erőm, most is olyan az erőm a harchoz és a járásra-kelésre. Most azért add nekem ezt a hegyvidéket, amelyről szólt az ÚR azon a napon. Mert magad is hallottad azon a napon, hogy anákok vannak ott és megerősített nagy városok. Hátha velem lesz az ÚR, és kiűzöm őket, ahogy megmondta az ÚR.

És megáldotta őt Józsué, és odaadta Hebrónt Kálébnak, Jefunne fiának örökségül. Így lett Hebrón a kenizzi Kálébé, Jefunne fiáé örökségül mind e mai napig, mivel tökéletesen követte az URat, Izráel Istenét. Hebrón neve pedig azelőtt Kirjat-Arba volt. Mert Arba volt a legnagyobb ember az anákok között. A föld pedig megnyugodott a harctól.”

Testvérek, ha Isten Szelleme lakozik bennünk, ez a Szellem olyan, hogy mindig többre vágyik. Nem leszel megelégedve azzal, amit elértél.

Abban az időszakban, amikor mind elbátortalanodtak, mielőtt be kellett volna menniük az országba, Kádes-Barneánál, amikor a tíz kém befeketítette az országot Izráel gyermekei előtt: 4Mózes 13,31-33: „Jóllehet Káléb csendesítette a Mózes ellen háborgó népet, és azt mondta, bátran fölmehetünk, és elfoglalhatjuk azt a földet, mert kétség nélkül megbírunk vele, de a férfiak, akik fölmentek vele, azt mondták: Nem mehetünk az ellen a nép ellen, mert erősebb nálunk. És a kikémlelt földnek rossz hírét vitték Izráel fiaihoz. Azt mondták: Az a föld, amelyen átmentünk, hogy kikémleljük, olyan föld, amely megemészti lakóit. Az egész nép is, amelyet ott láttunk, szálas emberekből áll.”

4Móz 14,5-9: „Akkor arcra borult Mózes és Áron Izráel fiai gyülekezetének egész közössége előtt. Józsué pedig, Nún fia és Káléb, Jefunne fia, akik a föld kémlelői közül valók voltak, meghasogatták ruhájukat, és azt mondták Izráel fiai egész gyülekezetének: A föld, amelyen átmentünk, hogy kikémleljük, igenigen jó föld. Ha az ÚRnak kedve telik bennünk, akkor bevisz minket arra a földre, és nekünk adja azt a tejjel és mézzel folyó földet. Csak ne lázongjatok az ÚR ellen, ne is féljetek annak a földnek népétől, mert ők nekünk csak olyanok, mint a megenni való kenyér. Eltávozott tőlük az ő oltalmuk, de mivelünk velünk van az ÚR. Azért ne féljetek tőlük!”

Ez a két ember harmincnyolc évig vándorolt a többiekkel együtt a pusztában. Nekik nem kellett volna vándorolniuk a többiekkel, mert ők ott Kádes-Barneánál készek voltak bemenni már akkor, hiszen mindez a harmincnyolc éves vándorlás előtt történt. Ők készek voltak, hogy bemenjenek az országba. És mégis harmincnyolc évet vándoroltak a pusztában a többiekkel együtt! Tudjátok miért? Az Úr nem akarja, hogy csak egyvalaki menjen be. Isten az egész népre tekintett. Ha úgy gondolkozom, hogy én szeretnék bemenni, és én jól vagyok, mit érdekel engem más, akkor nem jól gondolkozom. Ők ketten együtt vándoroltak a néppel, és biztosan figyelő szemmel kísérték őket a többiek. Látták, hogy ők hogyan élnek. És tudjátok, mi lett ennek az eredménye? Az egész következő generáció fel lett készítve, hogy bemenjen az országba, és be is mentek.

Ha nem félünk, ha nem hátrálunk meg a problémáktól, és nem látunk valami áthághatatlan hegyeket magunk előtt, akkor bennünket is az a Szellem vezet. Mi, akik hittünk, mindnyájan rendelkezünk ezzel a Szellemmel. Ő itt van bennünk. Mielőtt megtérünk, azt mondjuk: Uram, Istenem. De mióta megtértünk, mit mondunk? Abba, Atyám! Teljesen megváltoztunk. Az a vágy kell, hogy legyen bennünk, hogy többet szeretnénk, hogy ne hátráljunk meg, és így szóljunk: én nem hátrálok meg, nem akarok meghátrálni! Ha egyedül vagyok, akkor sem akarok meghátrálni! Nem akarok félni, az Úr velem van, Ő megígérte. Az ilyen emberek megtapasztalják, mit jelent Kánaán. És a többiek? Ha megelégszel azzal, amire eljutottál, megelégszel bizonyos dolgokkal, akkor nem jutsz tovább. Józsué és Káleb nem ilyenek voltak. Ők mások voltak, és tudjátok mit kapott Káleb? Hebront. Tudjátok, mit jelentett Hebron Izráel számára? Hebron a Kánaán Kánaánja. Ez volt az országban a legszebb hely, és Káleb ezt kapta meg örökségül.

Az Úr helyezze a szívünkre ezt a vágyat – mert mit tudnánk mi tenni? Tudunk mi törekedni, eltökélni magunkat? El tudjuk határozni, hogy az idén mások leszünk? Ugyanolyanok leszünk. De ha az Úrhoz közeledünk, és kérjük: Uram, munkálkodj Te az életemben! Kijöttem Egyiptomból, sok dolgot tapasztaltam meg Veled, de vajon bementem-e a teljességbe?

Nézzétek, itt közöttünk, hány testvér hordoz felelősséget a gyülekezetben? Ez nem azt jelenti, hogy én mondom meg nektek, hogy ki mit tegyen. Ez nem felelősség. A felelősség az, ha az ember belül tudja, hogy mit kell tennie. Lehet, hogy egy nap X testvér megunja, és azt mondja: többet nem kérdezem meg, ki akar a héten takarítani. Mondja most már más. Ha így tenne, csalódott lennék.

Az Úr azt akarja, hogy valamit megértsünk. Szeretné, hogy megértsük, Ő szeretne valamilyen felelősséget a mi vállainkra is helyezni. Lehet, hogy valami nagyon kicsi dolgot. Az Úr munkálkodjon, testvérek, ebben az évben. Meglehet, hogy ez az utolsó év. Lehet, hogy nem élünk meg több évet. Az Úr eljön, és mi lesz velünk? Két személy ment be Kánaánba. Imádkozzunk, kérjük, hogy az Úr munkálkodjon a szívünkben, hogy többre vágyjunk. A Szent Szellem érintse meg a szívünket, hogy valóban így legyen. Ámen.

A Krisztusban való élet szellemének törvénye (Radu Gavriluț)

Elhangzott: 2019. február 24-én, Nagyváradon. www.ekklesiaoradea.ro
PDF-ben letölthető: A Krisztusban való élet szellemének törvénye

            A Róma 8,1-nek kétféle fordítása van. Egyik ez: „Nincsen azért immár semmi kárhoztatásuk azoknak, akik Krisztus Jézusban vannak”. A másik pedig így hangzik: „Nincsen azért immár semmi kárhoztatásuk azoknak, akik Krisztus Jézusban vannak, kik nem test szerint járnak, hanem Szellem szerint”. A kettő közül melyik tűnik nektek helyesnek? Ha valaki egyiket vagy másikat helyesli, akkor indokolja is meg, hogy miért így gondolja. Gondolom, hogy vannak itt most nálatok különböző fordítások.

 2Korintus 5,17-19: „Azért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az, a régiek elmúltak, ímé újjá lett minden. Mindez pedig Istentől van, aki mindeneket magával megbékéltetett a Jézus Krisztus által, és aki nékünk adta a békéltetés szolgálatát. Minthogy az Isten volt az, aki Krisztusban megbékéltette magával a világot, nem tulajdonítván nékik az ő bűneiket, és reánk bízta a békéltetésnek igéjét.”

„Ha valaki Krisztusban van, új teremtés az…” – tehát a Róma 8,1 fordításokból melyiket gondoljátok helyesnek? „Ha valaki Krisztusban van, új teremtés az, a régiek elmúltak, ímé újjá lett minden. Mindez pedig Istentől van.”

 Kellemesen meglepett, amikor az Ószövetséget olvasva megláttam, hogy amikor tűz szállt alá az égből, az mindig az oltárra szállt le. Mi ilyeneket mondunk: „Uram, tűz az égből, az Úrért való buzgóság, az a láng az Úrtól, amely megemészt bennünket”. De ez a tűz csak akkor jöhet, ha az áldozat oda van kötve az oltárhoz. Amikor az áldozat ott volt az oltáron, akkor szállt alá a tűz az égből, amely felégette az égőáldozatot.

 Krisztus halála – ahogy a kenyértörésnél mondtuk, hogy Krisztus meghalt –, más volt: Ő nem csak úgy halt meg mint egy személy. Amikor Ő meghalt, úgy halt meg mint az utolsó Ádám. Ő az utolsó Ádám volt tehát, aki élt. 1Korintus 15,22-23: „mert amiképpen Ádámban mindnyájan meghalnak, azonképpen Krisztusban is mindnyájan megeleveníttetnek. Mindenki pedig a maga rendje szerint. Első zsenge a Krisztus, azután akik a Krisztuséi, az ő eljövetelekor. Aztán a vég”.

 Krisztus halála nem csak annyi volt tehát, hogy úgy halt meg, mint a mi helyettesünk. Fontos része volt ez az Ő halálának, de nem csak helyettünk halt meg. Hanem amikor Ő lett az utolsó Ádám, Isten úgy járt el, hogy az egész emberiséget Krisztusba helyezte, és amikor meghalt, mindnyájan meghaltak. Egyszerűen vége szakadt az ádámi fajnak, és Ő volt az utolsó Ádám, aki élt ezen a földön. Ezért, akkor amikor Ő meghalt, amikor az utolsó Ádámról van szó, azt értjük, hogy a mi óemberünk meghalt vele együtt. Mert nincs sok óember, csak egyetlen egy. Ádám az óember. Nem úgy van, hogy az én óemberem, a te óembered. Egyetlen óember van. Ezért Krisztus Jézusban csakis így lehet: a régiek elmúltak, mert a kereszten meg lettek semmisítve, és újjá lett minden, mert a régiek elmúltak. Ezért, ha valaki Krisztusban van, akkor nincs semmi kárhoztatás. Krisztusban nem létezik kárhoztatás, mert a régiek elmúltak. Tehát, ami itt hozzá van adva egyes kéziratokban, az nem egyezik ezzel a dologgal, mert „ha valaki Krisztusban van, új teremtés az, a régiek elmúltak, ímé újjá lett minden” – Krisztusban.

 De, amikor odajutunk a mindennapi tapasztalatok területére, akkor azt látjuk, hogy nagyon kevés dolog van bennünk ebből, és nagyon sok a régi dolgokból. Akkor hát mi történik? Ellentmondás van e kettő között? Ha megkérdezném: testvér, vannak-e régi dolgok az életedben? Sok dolog van, sok szokás, hajlam, nagyon sok minden, ami régi. Ha ezeket látni akarjuk egy ember életében, egy kis ideig mellette kell lennünk, és meg fogjuk látni ezeket. Akkor hát van valami ellentmondás abban, amit a Biblia mond? Nincs. Mert a tény az, hogy Krisztus meghalt, és mi Krisztusban vagyunk. Ez a tény, ez az igazság, a megingathatatlan igazság. Isten szemében az a valóság, hogy a régiek elmúltak.

 4Mózes 23,9: „Mert sziklák tetejéről nézem őt, és halmokról tekintem őt, ímé oly nép, amely maga fog lakni, (elkülönített nép) és nem számláltatik a nemzetek közé.” Ezt Bálám mondja az Izráelről. És a 23,20-23: „ímé parancsolatot vettem, hogy áldjak, ha ő áld, én azt meg nem fordíthatom. Nem vett észre Jákóbban hamisságot, és nem látott gonoszságot Izráelben. Az Úr, az ő Istene van ő vele, és királynak szóló rivalgás hangzik ő benne. Isten hozta ki őket Egyiptomból, az ő ereje, mint a vad bivalyé. Mert nem fog varázslás Jákóbon, sem jövendőmondás Izráelen. Idején adatik tudtára Jákóbnak és Izráelnek: mit mívelt Isten.”

 Nem kell messzire mennünk, hogy meglássuk, hogyan kezdett paráználkodni ez a nép. 25,1-3: „mikor pedig Sittimben lakozik vala Izráel, kezde a nép paráználkodni Moáb leányaival. Mert hívogaták a népet az ő isteneik áldozataira, és evék a nép, és imádá azoknak isteneit. És odaszegődék Izráel Bál-Peórhoz, az Úr haragja pedig felgerjede Izráel ellen.” De mikor a gonoszról van szó, akkor Isten nem lát semmi rosszat Izraelben.

 Az az igazság tehát, hogy mi Krisztusban vagyunk, és hogy Krisztus keresztje elvégezte ezeket a nagy dolgokat, olyan igazság, amelyiket nem lehet elmozdítani, bármit is tennénk mi. Ez örökkévaló, megingathatatlan igazság. És ezt az igazságot nem lehet megtapasztalni, ezt el kell hinni.

 De amikor rátérünk a mindennapok tapasztalataira, akkor nagyon sok olyan dolgot látunk, amely a régi teremtéshez tartozik, amelynek mind el kell tűnnie. Az idő előrehaladásával meglátjuk, hogy ezek tévesek, de csak akkor vesszük ezt észre, amikor a világosság lassanként behatol az életünkbe. A Szent Szellem, aki elkezdett munkálkodni az életünkben, ezen a biztos alapon munkálkodik, ami Krisztusban van. Az Ő munkája az, hogy ami igaz Krisztusban, vagyis, hogy a régiek elmúltak és minden újjá lett, az legyen valóság bennünk. Testvérek, ha valaki nem így érti a Szellem munkáját, az az ember nem tud növekedni.

 És mit jelent növekedni a hitéletben? Növekedni a hitéletben azt jelenti, hogy a különbség egyre kisebb lesz aközött, ami Krisztusban van és aközött, ami bennünk van. Lassan-lassan ennek kell történnie. Sok dolog van, amit az Úr világosságra hoz az életünkben, és Ő azért hozza ezeket világosságra, mert Ő munkálkodni is akar ezekben. Tehát, hogy úgy mondjam, az nem rossz dolog, ha előjönnek, amik ott vannak az életünkben.

 Beszélünk arról, hogy Krisztusban vagyunk, Ádámban vagyunk, Ádámból Krisztusba kerültünk, de mikor a Róma 7-hez érünk, itt felfedezünk valamit. Nagyon érdekes: az én hústestem.

 Amikor pedig a hústestről beszélünk, akkor annak az igazságnak a tapasztalati részéről beszélünk, ami Ádámban van. Amikor ide jutunk, a hústesthez, nagyon érdekes, hogy mi történik, mert itt mindnyájan külön-külön vagyunk és különbözőek vagyunk. Egyik ember az egyik rossz dolog felé hajlik, másik meg a másik rossz dolog felé. Egyeseknek vannak jó dolgaik, amire azt mondják, hogy az jó, másoknak nagyon feltűnő rossz dolgaik vannak. De mindegy, hogy is van ez, a hústest az hústest és nincsen benne semmi jó! És ha akkor, amikor az Úrhoz térünk, úgy történne, hogy az egész hústestet elvethetnénk, akkor sok problémától mentesülnénk.

 De az történik, mint Saulnál is, hogy amikor Saul elment a harcba Amálek ellen, az Úr azt mondta neki: semmisítsd meg mind az állatokat is! Mindent pusztíts el! De ő megtartotta magának azokat a dolgokat, amelyekről azt gondolta, hogy szépek; az állatokat, amelyek hibátlanok voltak. És úgy gondolta, hogy ezeket az állatokat feláldozza Istennek. Ugyanez történik velünk is. A negatív dolgainkat gyűlöljük, és hallani sem akarunk róluk. Csúnya, bűnös test! De van a testnek pozitív oldala, amit viszont meg akarunk tartani – megtartjuk, mert ez a mi büszkeségünk. Hogyan mondjak én le az én büszkeségemről? Az én méltóságom…

 Egyszer egy fiatal lány jött könyveket vásárolni hozzánk, aki fiatalokkal foglalkozott egy gyülekezetben. Kezdett megérteni dolgokat, olvasott, és vitt könyveket. Egy napon pedig, mikor a gyerekekkel foglalkozott, azt mondta nekik: lábtörlőknek kell lennünk. Meg volt győződve arról, hogy ez így van. Éppen akkor nyitott be egy vezetőségi tag, és meghallotta ezt. Félrehívta a lányt, és számonkérte: mit beszélsz te itt? Nekünk megvan a magunk méltósága! Hogy-hogy lábtörlők legyünk? És jól megdorgálta ezt a lányt, amiért azt mondta, hogy nekünk nem kell védekeznünk, és el kell fogadnunk a helyzeteket.

 A hústest ilyen, hogy semmiképpen nem akarja ezt elfogadni. Mondhatod valakinek, hogy vigye vissza a gyárba a lopott holmikat, és az meg is teszi, de amikor arról van szó, hogy saját magát megítélje, kárhoztassa, az nagyon nehéz. És éppen ezért van, hogy miután az Úrhoz jövünk, megpróbálunk az Úrnak szolgálni a hústest jó részével.

 De tudjátok mi történik? Azért, mert nem tagadjuk meg teljesen a hústestet, és újra a hústestre alapozunk, a saját erőnkre, a saját bölcsességünkre, és mindezek hátterében a saját dicsőségünk van, ezért tudjátok mi történik? Újra megjelenik a bűn. És azt kérdezzük: miért van itt a bűn? Ha a hústest szerint járunk – nem a rossz hústest szerint, mert azt megtagadtuk –, de a „jó hústest” szerint, akkor újra ennek a törvénynek a hatáskörébe kerülünk: a bűn és halál törvénye alá. És nem tudjuk miért van ez! „Uram szabadíts meg a bűntől!” – kiáltjuk. De az Úr azt mondja a Galata 5,16-ban: „járjatok a Szellem vezetése szerint, és így nem töltitek be a test kívánságát” (románból).

 Mi nagyon el vagyunk tájolódva, mert azt hisszük, hogy a dolgok úgy mennek, hogy kiáltunk: „Uram, segíts!” Azonban itt bizonyos törvényszerűségek vannak, amelyek akkor működnek, amikor mi test szerint járunk, és a testben bizakodunk. Mert az a hitélet, az a nagy kezdeti kijelentés, amit valaki kap, olyan, mintha bemennél egy ajtón, egy szoros kapun. A kapu után következik egy keskeny út. Ne gondold azt, hogy ha bementél a kapun, akkor biztonságban vagy, mert bármikor újra letérhetsz az útról! És valahányszor letérsz az útról, újra működésbe lép a bűn és halál törvénye. És tudjátok, milyen az, amikor a bűn és halál törvénye működik? Nem tudunk szabadulni. Szeretnénk szabadulni, szeretnénk más lenni, de a probléma az, hogy ott van a hústest. És amikor megtörténik az életünkben, hogy ezt a kijelentést kapjuk, hogy Krisztussal együtt meghaltunk – tehát, hogy amikor Krisztus meghalt, mi is vele együtt meghaltunk, és felfedezzük, hogy semmi jó nincs bennünk, akkor történik valami, és egyszerűen felülemeltetünk, úgy, ahogy az aerodinamika törvénye legyőzi a gravitáció törvényét, és mi felülemelkedünk.

 De ez a kijelentés, hogy semmi jó nincs bennünk, ez nem megy egyszeriből. Sok bukásra van szükség az életünkben, sokszor elterülünk és fejjel megyünk a falnak, hogy meglássuk, valóban semmi jó nincs bennünk. Ha megláttuk, hogy semmi jó nincs bennünk, akkor az első dolog, amit teszünk, hogy nem mutogatunk másokra. Ez nem egyszerű. Mondjuk ugyan, hogy semmi jó nem lakozik bennünk, de még nem tapasztaltuk meg valóságos módon.

 Róma 8, 2-4: „Mert a Jézus Krisztusban való élet szellemének törvénye megszabadított engem a bűn és halál törvényétől. Mert ami a törvénynek lehetetlen vala, mivelhogy erőtelen vala a test miatt, az Isten az ő Fiát elbocsátván bűn testének hasonlatosságában és a bűnért, kárhoztatá a bűnt a testben, hogy a törvénynek igazsága beteljesüljön bennünk, kik nem test szerint járunk, hanem Szellem szerint.”

 Testvérek, ez a legfontosabb dolog, hogy meg tudjuk érteni, hogy ha kaptuk ezeket a kijelentéseket, és az égig felemeltettünk, és valóban megláttuk, mit jelent ez a halál Krisztussal együtt, és mi valósult meg ez által a halál által, de valahányszor arrafelé hajlunk, hogy a saját természetünkre támaszkodjunk, azonnal működésbe lép a bűn. A bűn ilyenkor működésbe lép, és amikor a bűn és halál törvénye alatt vagyunk, nem tudunk tenni semmit. Pontosan az történik, mint a Róma 7-ben: akarom a jót tenni, de a rossz hozzámtapad. Az egyetlen út az, hogy végigjárjuk ezeket a szakaszokat, és az utolsó az legyen, hogy tudatosuljon bennünk, hogy semmi jó nem lakik bennünk! Ez nagyon fontos, mert csak akkor fogjuk megérteni, amikor meglátjuk ezt.

 De, ha te így gondolkozol, ahogy nekem egyszer mondta valaki: „nem hittem, hogy képes vagyok ilyesmit megtenni”, az azért van, mert még nem láttad meg, hogy semmi jó nincs benned. De, ha én olyan körülmények között élnék, mint az utolsó iszákos a városban, én is olyan lennék, mint ő. Semmivel sem vagyok jobb nála. Az én hústestem semmivel nem jobb, mint az övé. Bennem egyáltalán semmi jó nem lakozik.

 De az helyzet, hogy akkor, amikor megtapasztaljuk ezeket, amikor ebben a helyzetben vagyunk, és látjuk a veszélyeket, akkor történnie kell valaminek. Azt mondja az 1János 2,27-29: „és az a kenet, amelyet ti kaptatok tőle, bennetek marad, és így nincs szükségetek arra, hogy valaki tanítson titeket, hanem amint az a kenet megtanít titeket mindenre, úgy igaz is az és nem hazugság, és amiként megtanított titeket úgy maradjatok ő benne. És most fiacskáim, maradjatok ő benne, hogy mikor megjelenik, bizodalmunk legyen, és meg ne szégyenüljünk előtte az ő eljövetelekor. Ha tudjátok, hogy ő igaz, tudjátok, hogy aki az igazságot cselekszi, az mind tőle született.”

 Testvérek, semmi lehetőségünk nem lenne, hogy az Úrral járjunk, ha nem lenne bennünk ez a kenet. Honnan tudnánk mi bizonyos dolgokkal kapcsolatban, amit éveken keresztül tettünk, ha egy adott pillanatban nem jönne a Szent Szellem, és nem mondaná: „nem így van, mától kezdve nem így!”

 Tudjátok mi történt velem nemrég? Egy nap imádkoztam azokért, akik elmentek közülünk. És ezt mondtam: ebben a világban annyi szétválás van, az emberek minden kicsi dologért szétválnak. Például, mondjuk nem vagyok keresztény, és van egy barátom, aki valamit elkövetett ellenem – viszontlátásra! Többet hallani sem akarok felőle. A gyülekezetben vannak dolgok, amelyeket egyesek jobban hangsúlyoznak, mások kevésbé. Lehet, hogy az egyik az igaz, lehet, hogy a másik. Nem lehet tudni. Mindegyik azt gondolja, hogy amit ő mond, az az igaz. És emiatt vannak ezek a szétválások. Valami nekem nem tetszik, megsértődöm, hagyok mindent, és elmentem. És úgy imádkoztam: „Uram, munkálkodj Te, hogy azok, akik elmentek, megláthassák ezt!” Azt mondtam: „Uram, te szólíts meg, és ébressz fel legalább egyet közülük, nem azért, hogy visszajöjjön, hanem hogy közeledjen az Úrhoz!”

 Most először láttam meg egy valamit: mi az én részem, mit nem tettem meg, vagy mit tévedtem egy személlyel szemben, aki elmegy innen. És hiszem azt, hogy ha valakiért imádkozom, elsősorban így kell imádkoznom, hogy ne legyek én olyan biztos magamban, és tudjam meglátni azt a dolgot, amit ilyen téren is korrigálni kell a mi életünkben, az én életemben. Arra gondoltam, hogy elsősorban hogyan tudnánk megalázkodni az Úr előtt, hogy megláthassuk a tévedéseinket. Ez csak egy része annak, amit megláttam.

 Ezt szerettem volna kiemelni, hogy ha nem lenne a Szent Szellem, aki bizonyos dolgokat mond nekünk, hogyan tudhatnánk azt, hogy Krisztusban maradtunk? Mindnyájan igazoljuk magunkat; nem számít, mit mond valaki, az számít, mit mond a kenet. Mit mond az Úr. És mikor az Úr eljön, bár nem tudjuk elhinni, hogy ez így lesz, de így lesz, 28.: „és most fiacskáim, maradjatok ő benne, hogy mikor ő megjelenik, bizodalmunk legyen, és meg ne szégyenüljünk előtte az ő eljövetelekor.”

 Ha mi itt így járunk, hogy hallgatunk rá, az ő vezetése szerint járunk a Szent Szellem által, akkor lassan-lassan, megmaradva ebben a helyzetben, Krisztusban, megláthatjuk, hogyan munkálkodik ez a másik törvény, az élet szellemének törvénye; és az élet, amely bennünk van, elkezd kiáradni. És tudjátok mi történik akkor, amikor az élet kiárad? Ez az élet jellemmé formálódik. Mi körül vagyunk véve nemcsak belülről, hanem kívülről is. Nyomaszt ez az ellenséges világ körülöttünk, és az a szándéka, hogy tönkretegyen bennünket. Nincs időnk, egyszerűen nincs időnk. Senki sem rövidíti meg az alvásidejét, a kedvenc elfoglaltságainkat nem hagyjuk – időt ott takaríthatunk meg, amikor Bibliát olvasunk, vagy amikor összejövetelre megyünk.

 Testvérek, ha nem tanulunk meg hallgatni arra, amit az Úr mond, aki bennünk van, akkor nem haladunk előre! Ez az élet, amely bennünk van, olyan, mint egy palánta, amelyet minden kedvezőtlen időjárás érint; és egy palánta nem tud növekedni bármilyen körülmények között. Az életünkben vannak körülmények, amelyek nagyon nehezek, de ki mondhatja azt, hogy ezek a körülmények rosszak? Mi azt gondoljuk, hogy szeretnénk úgy élni, hogy jó körülmények között legyünk, hogy az életünk más legyen, és az élet lehet is ilyen. De az életed nem fog fejlődni, ha nem fogadod el, és nem látod meg, hogy azok a helyzetek, amelyekben vagy, a legjobbak ahhoz, hogy a te életed fejlődni tudjon. Ha nem mondod itt hangos szóval: „Uram, köszönöm mindezeket a nehéz helyzeteket. Nem akarom elfogadni azokat a nehéz helyzeteket, amelyek az ellenségtől jönnek, de azokat a nehéz helyzeteket, amelyek Tőled jönnek, el akarom fogadni, mert így fog az életem növekedni.”

 Ha ezt csak fél szívvel mondom, és még eszembe jut, amit sokszor hallottam valakitől: „nem szeretem, ahogy Isten munkálkodik” – akkor baj van! Azok a helyzetek, amelyeket mi rossznak gondolunk, lehetnek jók, és fordítva. De Isten nem téved. „Azért jöttem, hogy életetek legyen.” És ez az élet kiáradó élet legyen! Testvérek, kaptunk mi életet? Milyen életet kaptunk? Olyat, amelyik túlárad? Természetesen! De akkor miért nem árad ki ez az élet? „Akié a Fiú azé az élet. Írtam nektek, akik hisztek, hogy tudjátok, hogy örök életetek van.” De ahhoz, hogy ez az élet bőséges, túláradó legyen, tudjátok mi kell? Az, hogy működjön az élet szellemének törvénye Jézus Krisztusban – ne pedig a bűn és halál törvénye. Ha ugyanis a bűn és halál törvénye működik, és ha még mindig kárhoztatás alatt állunk, és elfogadunk mindenféle vádat, amelyek a gonosztól jönnek, akkor egyedül Isten Szelleme az, aki életet hoz bennünk.

 De ahhoz, hogy az élet szellemének törvénye Krisztus Jézusban működhessen bennünk, ehhez egyrészt belülről, másrészt kívülről szabad tere kell, hogy legyen, hogy munkálkodhasson az életünkben. Ez a növény így fejlődni fog. Ez az élet, amellyel rendelkezünk, olyan élet, amely a legnehezebb helyzetekben volt kipróbálva. Ez nem olyan élet, amely nem volt kipróbálva. Ki volt próbálva, és úgy fejlődik ahogy a 4. Zsoltár 1-ben: „mikor kiáltok, hallgass meg engem, igazságomnak Istene, szorultságomban tág tért adtál nekem, könyörülj rajtam és halld meg az én imádságomat.”

 Ez a helyes. Nem az, hogy megszabaduljak a szorosságból, hanem a szorongattatásban tudjak tág teret nyerni, ott tudjak szabadon mozogni. Lehetséges ez? Természetesen. Nem könnyű ezt megtapasztalni. Mert ahhoz, hogy ezt megtapasztaljuk, sok nehézségen kell átmennünk, de ebben a futásban, amelybe lettünk helyezve, meg kell tanulnunk, hogy ne az emberekre nézzünk, ne bennük bizakodjunk. És amikor embereket mondok, nem az utca emberéről beszélek. Istenben bízzunk, és rá tekintsünk! Akkor is, ha minden összedől, ha minden elvész. Ha megtanultuk ezt, hogy az Úrra nézzünk, bármi történjen is, akkor nem leszünk csalódottak.

 Sok minden fog történni a jövőben, mert tudjátok mi lesz? A jövőben egyre nyilvánvalóbb lesz: vagy az Úrra alapozod az életedet, vagy az életed meg fog inogni. Nem sok ideig mehetsz két úton. Eljön az idő, mikor minden meginog, és nem tudod, mi fog történni. Éppen most hallottam híreket valahonnan, és egyáltalán nem csodálkozom.

 Tudjátok mi az, ami megtart bennünket az úton? Ami összetart bennünket? A látás. Az Úr munkálkodjon az életünkben, hogy olyan emberek legyünk, akik meg tudjuk hallani azt a hangot, amelyik szól: „ez az út, ezen haladj előre!” Nem akarok más hangra hallgatni.

 Egy testvér, aki az 50-es években börtönbe került, és el akarták pusztítani, odatettek mellé egy úgymond keresztény embert, egy nagyon nyomorúságos cellában, azzal a szándékkal, hogy halálra gyötörjék. Ennek az embernek pedig az volt a feladata, hogy ezt mondja: „Mia úr, itt rohadnak meg a csontjaink.” És ezt ismételgette: „Mia úr, itt rohadnak meg a csontjaink.” A sátán is ugyanezzel jött: „Te beszélsz, itt rohadnak meg a csontjaid! Az élet nem neked van, hanem másoknak. Nem látod magadat?”

 Az Úr munkálkodjon az életünkben. És az az égből jövő láng leszáll, ha mi az oltáron maradunk, és mindaz, ami ádámi bennünk, megemésztetik.

A keresztény növekedés titka – Stephen Kaung

Elhangzott 2018. július 3-án, az Egyesült Államokban, Richmondban.

Pdf-ben letölthető innen: Stephen Kaung – A keresztény növekedés titka

1Jn 3,1-3 „Lássátok, milyen nagy szeretetet adott nekünk az Atya: Isten gyermekeinek neveznek, és azok is vagyunk! A világ azért nem ismer minket, mert nem ismerte meg őt. Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, és még nem lett nyilvánvalóvá, hogy mivé leszünk. De tudjuk, hogy ha nyilvánvalóvá lesz, hasonlókká leszünk őhozzá, és meg fogjuk őt látni, amint van. És akiben megvan ez a reménység iránta, az mind megtisztítja magát, ahogyan ő is tiszta.”

Imádkozzunk! Drága Urunk, ahogy összegyűltünk itt ma délelőtt, a szívünk tele van hálával. Megköszönjük Neked, hogy szeretsz bennünket, hogy ennyire szeretsz. Hálát adunk, hogy kész vagy úgy adni Magadat nekünk, hogy megszabadulhatunk saját magunktól, és megszabadulhatunk a Te számodra. Ó, Urunk, nincs is rá szó, mekkora szeretettel vagy mindannyiunk iránt! Kérünk, hogy jelenlétedben most a Te Szellemed által add nekünk Igédet, nyisd meg az értelmünket; és add, hogy megértsük azt, amit akarsz most mondani, és add, hogy úgy járhassunk abban, hogy betöltsük azt a célt, amit mindegyikünknek elterveztél. A Te kezedbe tesszük magunkat, a Szent Szellemedre bízzuk magunkat, hogy kijelentse a gondolataidat számunkra, és beléphessünk a Te teljességedbe, a Te dicsőséged magasztalására. A Te drága nevedben kérünk. Ámen.

Köszönjük Istennek, hogy újabb lehetőséget adott nekünk az összegyülekezésre. Ahogyan János apostol mondta, „Lássátok, milyen nagy szeretetet adott nekünk az Atya: Isten gyermekeinek neveznek”. Testvérek, végiggondoltátok valaha, mit adott nekünk az Atya: hogy minket Isten gyermekeinek nevezek? Ez hatalmas kijelentés. Mi, akik egykor bűnökben és törvényszegésekben éltünk, akiknek nem volt semmi reménységünk, és mégis Isten kegyelméből ma Isten gyermekeinek neveznek bennünket. Isten gyermekei vagyunk. Micsoda gondolat ez! Mi, akik ellenségei voltunk, mi, akik az örök halálra vártunk, Isten kegyelméből mégis ma Isten gyermekei lehetünk. Mindannyiunkat Isten gyermekének neveznek. Micsoda gondolat ez, Isten gyermekének lenni! Őhozzá tartozunk, Ő a mi mennyei Atyánk. Az Ő saját életét adta nekünk, és a saját gyermekeinek tart bennünket. Testvérek, el tudjátok képzelni, milyen csodálatos kegyelem adatott mindnyájunknak? Örökké hálásaknak kell lenünk, hogy ilyen emberek, mint mi, akik az örök halált érdemelnénk, most Isten gyermekeinek neveztetünk.

Nem tudok napirendre térni efölött, testvérek. Micsoda irgalmat, micsoda szeretetet kaptunk mindnyájan Tőle! És azt gondolom, hogy mindnyájunknak hálás a szíve Isten iránt, azért, amit tett értünk. Ha Isten csak ennyit tett volna értünk, nekünk már ez is több, mint elég. Isten azonban valami többet tervez velünk. Nem pusztán azt akarja, hogy a gyermekei legyünk, hanem valami ennél sokkal többet tartogat számunkra. Azt akarja, hogy hasonlókká legyünk Őhozzá. Valami többet el akar tehát végezni az életünkben.

Néha azt gondolom, testvérek, hogy amikor arra gondolunk, hogy Isten gyermekei vagyunk, hátradőlünk, és azt mondjuk, Uram, nekem ez elég. Amíg a te gyermeked vagyok, az nekem elég. Most megnyugodhatok, és várok arra az időre, amikor visszahívsz magadhoz. De drága testvérek, ez a mi gondolatunk, nem Istené. Az Ő velünk kapcsolatos gondolata sokkal magasabb, mint a mi gondolatunk. Ő nem pusztán csak megment (üdvözít) bennünket, Ő teljes mértékben meg akar menteni, azaz azt akarja, hogy olyanok legyünk, mint Ő. Nem csak megváltani akar bennünket, hanem azt akarja, hogy hasonlókká legyünk Őhozzá. Ez hatalmas kegyelem és irgalom, amit Isten nekünk ad.

Tehát, testvérek, megelégedtünk-e azzal, hogy mi, a legnagyobb bűnösök, most Isten gyermekei vagyunk? Az emberi gondolkodás szerint ennek elégnek kell lennie, de Isten gondolata mindig magasabb, mint az ember gondolata. Isten azt akarja, hogy ne csak a gyermekeinek neveztessünk, hanem azt akarja, hogy a fiai legyünk. Isten azt akarja, hogy hasonlók legyünk Őhozzá, hogy olyanok legyünk, mint Ő – ez Isten célja mindannyiunk számára.

Testvérek, hasonlók vagytok Őhozzá? Nem csak Őtőle valók, hanem olyanok, mint Ő? Azok vagytok, ami Ő? Olyannak lenni, mint Ő, egynek lenni Vele, ez Isten hatalmas gondolata mindannyiunk számára.

János apostol azt mondja ezért, hogy „most Isten gyermekei vagyunk, és még nem lett nyilvánvalóvá, hogy mivé leszünk. De tudjuk, hogy ha nyilvánvalóvá lesz, hasonlókká leszünk őhozzá, és meg fogjuk őt látni, amint van.” – Megvan ez a reménység benned? Vagy megelégedsz azzal, ha Isten gyermekének neveznek? Hátradőlsz csak, és azt mondod, „most élvezhetem az életet, azt tehetem, amit akarok, mert Isten gyermeke vagyok – az én végállomásom biztos”? Ha így gondolkodunk, akkor valóban nem értettük meg Isten irántunk való szeretetét. Mert Ő azt akarja, hogy olyanok legyünk, mint Ő, hogy úgy legyünk, amint Ő van.

Gondoljátok, hogy ez lehetséges? Emberileg szólva ez meghaladja a felfogóképességünket. Hogyan lehetünk mi, bűnösök közt elsők, olyanok, mint Ő? De Isten pontosan azt akarja, hogy ilyenek legyünk.

Ma délelőtt tehát ebben szeretnénk egy lépést előre tenni, meglátni, hogyan lehetünk olyanok, mint Ő. Nem csak Őtőle valók, hozzá tartozók, hanem olyanok, mint Ő – mert ahogyan Ő van, úgy leszünk mi is. És ez Isten akarata mindannyiunk számára. És látni szeretnénk, hogyan fogja ezt elérni?

Istennek hála, amikor hittünk az Úr Jézusban, valami történt az életünkben. A bűn miatt ugyanis a szellemünk halott volt Isten számára. Isten az embert szellemmel alkotta meg, és ezzel az emberi szellemmel képesek vagyunk Istennel kapcsolatba lépni. De ahogyan tudjátok, amikor Ádám és Éva vétkezett az Éden kertjében, a szellemük meghalt Isten számára. Ez nem jelenti azt, hogy nincs szellemük, mert továbbra is van egy olyan szervünk, melyet szellemnek neveznek. Honnan tudjuk ezt? Onnan tudjuk, hogy bár a bűn miatt az embernek megszűnt a kapcsolata Istennel, az ember kapcsolatba tudott lépni szellemekkel. Azt hiszem, a kínaiak ezt könnyebben megértik, mert Kínában nem ismertük Istent, gonosz szellemekkel viszont kapcsolatban álltunk.

A családom eredetileg pogány volt, de Istennek hála mindenki megtért. De a megmenekülésünk előtt gonosz szellemekkel voltunk kapcsolatban. Emlékszem, a nagyapám nagyon kedves ember volt, nagyon sokat tett másokért, annyira, hogy egy ismerőse ragaszkodott hozzá, hogy odaadja neki a lányát ágyasául. De az ágyasa nem volt hívő, és a nagyapám sem volt az akkoriban, még nem hitt igazán az Úrban. A nagyapám meghalt – és tudjátok, Kínában ez úgy van, hogy az emberek ilyenkor halottidézőt hívnak, és kapcsolatba akarnak lépni a halottakkal – valójában gonosz szellemekkel –, és ilyenkor tényleg lehetett hallani a halottnak a hangját. És rendszerint a halott valamit kívánt az embertől, például, hogy égessen több tömjént, mert hogy abból olyan kevés van a holtak helyén (a Hádészban).

Évekig imádkoztunk a nagyapámért. Én voltam a kedvenc unokája, és nagyon közel álltunk egymáshoz. Miután üdvösségre jutottam, beszélgettem vele, de mindig azt mondta, ő már túl öreg hozzá, hogy megváltozzon. De nem adtuk föl, és továbbra is imádkoztunk érte. Hong Kongban voltam, amikor meghalt. Megkérdeztem Istent, megválaszolta-e az évekig tartó imádságokat? Voltak bizonyos jelek, hogy igen, de nem tudtunk semmi biztosat. Az ágyasa beszélni akart az elhunyt nagyapámmal, mert ő nem volt hívő. Elhívott hát egy halottidézőt, és valamilyen varázslat révén szó szerint hallotta a nagyapám hangját. Ilyen módon tévesztik meg a kínai embereket, mert ezt a gonosz szellemek csinálták, nem az elhunyt. Istennek hála azonban, tudjátok, mi történt? Miután az ágyas hívta a halottidézőt, és meghallotta a nagyapám hangját, a hang azt mondta: „Ne hívj engem. Nem tartozom hozzád.”

Ó, testvérek, ez nagyon megvigasztalt bennünket. Évekig tartó imádságok után megkaptuk a bizonyságot, hogy nem tartozik már a gonoszhoz, hanem Istenhez tartozik.

Testvérek, az tehát az Isten akarata, hogy ne csak megmeneküljünk, mint gyermekek, hanem azt akarja, hogy felnőjünk, és hasonlók legyünk Őhozzá. Ez Isten célja mindannyiunk számára.

Tudjuk, mit jelent üdvösséget nyerni. Nem csak azt, hogy a bűneink megbocsáttattak, hanem azt is jelenti, hogy a halott szellemünk megújíttatott az életre. És ezért van, hogy amikor megmenekülünk, akkor onnantól valódi kapcsolatunk van Istennel.

Én keresztény családban nőttem fel, az apám nagyon szerette az Urat. A családunk minden este összegyűlt a nappaliban vacsora után, és mind a heten, gyerekek ott voltunk, és apám olvasott nekünk a nagy Bibliájából. Utána pedig vezetett minket az imádságban, de mindig csak ő imádkozott, bennünket nem kért meg erre. Azonban miután újonnan születtem, onnantól engem is kért, hogy imádkozzak, mert tudta, az Úré vagyok.

De mit értünk vajon azalatt, hogy megmenekülni, újonnan születni? Nem csak azt, hogy a bűneink megbocsáttattak, hanem azt, hogy a halott szellemünk megeleveníttetett az örök életre. Mivel a bűn miatt a szellemünk halott volt Isten számára, élő tudott lenni a gonosz szellemek számára – de Istennel nem volt kapcsolata. Amikor azonban megmenekültünk, az a csodálatos dolog történt, hogy a szellemünk kapcsolatba került Istennel.

Keresztény családban nőttem fel, bőven volt részem keresztény tanításban. Külsőleg hittem, de belül nem. Habár magamban sokszor imádkoztam, nem volt kapcsolatom Istennel; távolinak éreztem Őt. De abban a pillanatban, hogy újonnan születtem, a kapcsolat létrejött. Tudtam, hogy üdvösségem van, mert kapcsolatba kerültem Istennel. Amikor a Bibliát olvastam korábban, halott könyv volt a számomra. De a megmenekülésem után, emlékszem, a szobámba mentem, kinyitottam a Bibliát, és az 1Jánost olvastam; és minden szava szólt a szívemhez – mert kapcsolatban voltam Istennel. A szellemem új életet kapott. A megújított szellemünkkel pedig Istenhez kapcsolódunk.

Testvérek, mindannyian, akik az Úr Jézusban hiszünk, a mi halott szellemünk új életet kapott, és a kapcsolatunk Istennel elkezdődött. Ezért imádkozunk mi, keresztények, mert az imádkozás nem formalitás, hanem valóság. Amikor imádkozunk, a szellemünk Istennel van kapcsolatban. És ez a keresztény élet titka.

Hogyan lehetünk Krisztushoz hasonlók? Isten ezt munkálja a szellemünkben. Amikor üdvösségre jutottunk, Krisztus lakozást vett a szellemünkben, megújította azt, hogy Ő legyen a mi életünk. Ne feledjétek, nekünk, akik megmenekültünk, új életünk van. Nem a régi életet éljük többé. Új életünk van, és e szerint az új élet szerint kell élnünk. De hogyan? Hogyan él ez az új élet bennünk? Istennek hála, amikor a szellemünk új életet kapott, és Krisztus a szellemünkbe költözött, Ő maga lett a szellemünk élete. De ez nem azt jelenti, hogy ettől az egész lényünk megváltozott! Nem, ez csak a kezdet. Ami a megmenekülésünkkor történt, az csak a szellemünkben történt, a lelkünk nem változott, a testünk nem változott. Csak a szellemünk változott. De ez a kezdet. A szellemünkben immár kapcsolatban vagyunk Istennel. Krisztus lett a szellemünk élete.

Sajnos azonban a lelkünk ilyenkor még mindig a maga lelki életét éli. Ezért elkezdődik az, amit keresztény konfliktusnak, küzdelemnek nevezünk. A szellemünkben Krisztus az életünk, és az Ő Szelleme bennünk lakik. Mi a bennünk lakozó Szent Szellem munkája? Az Ő egyedüli munkája, hogy mélyebben bevezessen minket Krisztusba. A bennünk lakó Szent Szellemnek kell az életünk vezetőjének lennie, miután hittünk az Úr Jézusban. Előtte hogyan éltünk? A lelkünk által: ahogyan éreztük magunkat, amit akartunk tenni – mert a szellemünk halott volt. De most a szellemünk életre kelt, és a Szent Szellem lett a vezetőnk az életünkben. Ő pedig abban vezet, hogy az Úr Jézust kövessük.

Miután megmenekültetek, testvérek, megtapasztaltátok a Szent Szellem munkáját a szellemetekben. Megtapasztaltátok a konfliktust is az életetekben? Előtte csak az érzéseitek után mentetek, de miután megmenekültetek, nem mehettetek arra, amerre a lélek akart vinni. Küzdelem dúl bennetek, konfliktus a szellem és a lélek között. A Szent Szellem Isten felé vezet, de a lélek a maga útján akar vezetni bennünket. Minden hívőnek ezért a szellem és a lélek közötti harc az egyik legelső megtapasztalása.

Ha nem tapasztaltad meg ezt a konfliktust, ha nem dúl benned ilyen harc, azt jelenti, hogy még nem menekültél meg. Ha viszont üdvösséged van, újonnan születtél, ennek el kell jönnie. Megjelenik a konfliktus a szellemed és a lelked között.

Pál azt mondja, a test gyakorlása hasznos, és különösen manapság a fiatalok rájöttek, mennyire fontos a mozgás. Amikor mi voltunk fiatalok, nem törődtünk sokat a testgyakorlással, de a mai fiatalok nagyon tudatosak efelől. Ezek a gyakorlatok hasznosak a testünknek és az elménknek is, mert frissebbek leszünk elvégezni dolgokat. A Biblia azonban azt mondja, a test gyakorlása hasznos, de csak egy kicsit. Miért? Mert a haszna csak erre az életre szól. Jót tesz a testnek, az elmének, de nem érinti a teljes lényünket. A haszna időleges, nem örökkévaló.

A szellemi gyakorlás azonban örökkévaló: most is hasznunkra van, és az örökkévalóságban is. Ma tehát, testvérek, mi, akik az Úréi vagyunk, szellemi gyakorlásra van szükségünk minden nap. A Szent Szellem, aki a szellemünkben lakik, minden nap vezet bennünket; ami Őt illeti, soha nem engedi ki ezt a felelősséget; mindig hűséges, minden pillanatban próbál vezetni bennünket Isten útján. De azt hiszem, mindannyiam megtapasztaltuk azt a helyzetet, amikor a szellemünkben megérezzük ugyan a Szellem vezetését, de a lelkünkben még mindig érezzük az óemberünk vágyait.

Például, mielőtt hittünk az Úr Jézusban, szerettünk dicsekedni, mert a dicsekvéstől nagyszerűbbnek éreztük magunkat. De azután, hogy az Úr Jézusban hitre jutottunk, és továbbra is dicsekszünk, és eltúlozzuk, ami valóban történt velünk, akkor mi történik? Érezni kezdjük, hogy valaki a szellemünkben azt mondja, ez nem igaz, nem kellene ezt mondanod. Korábban, amikor dicsekedtél, jól érezted magad, minél többet dicsekedtél, annál jobb volt. De most, ha dicsekszel, és olyanokat mondasz magadról, ami nem igaz, rosszul érzed magadat tőle.

Azt hiszem, mindannyian megtapasztaltuk ezt. Amikor pedig este imádkozni akarunk lefekvés előtt, nem tudunk, amíg meg nem vallottuk a bűnünket; és amíg nem kértük, hogy a drága vér tisztítson meg bennünket a dicsekvésünkből, addig nem lesz békessége a szívünknek.

Tehát, drága testvérek, Isten mindannyiunknak nekünk adta megszentelődés eszközét. Azt akarja, hogy mind megszentelődjünk, mert Ő szent. Nagyon fontos, hogy ne hanyagoljuk el ezt a belső szelíd és halk hangot, mert ha ezt figyelmen kívül hagyjuk, a keresztény életünk legyőzött lesz. De ha odafigyelünk erre a hangra, és készek vagyunk megfizetni az árát (pl. azzal, hogy engedelmeskedünk), szellemi életünk növekedni fog.

Hogyan növekedhetünk a szellemi életünkben, hogyan válhatunk Krisztushoz hasonlóvá? Úgy, hogy a mindennapi életünkben meg kell tanulunk odafigyelni erre a szelíd és halk hangra. Például, mielőtt hittünk volna az Úr Jézusban, eljártunk szórakozni bizonyos helyekre, de miután hittünk az Úrban, és elmentünk ugyanoda, ahová sűrűn jártunk, valahogyan egy szelíd és halk hang a szellemünkben azt mondta: Te már keresztény vagy. Szerinted helyes dolog oda menni?

Ismerek egy testvért, aki nagyon szerette az Urat. Gépész volt, és amikor Sanghajban élt, a vállalat, amelynek dolgozott, gyakran küldte őt a mozikba, hogy megjavítsa a mozigépeket. És ebből származott az ő problémája, mert tartott tőle, hogy az emberek meglátják moziba menni, és azt fogják gondolni, hogy a filmet nézni megy, vagy valami hasonló, pedig valójában csak szerelőként ment oda. És mi is ugyanezt érezzük. El tudjátok képzelni, hogy ha nem lettem volna egy lelkipásztor fia, és nem lett volna jelen Isten kegyelme az életemben, akkor filmsztár lett volna belőlem? De az Isten irgalma megmentett engem.

Emlékszem, ahogy a Szent Szellem elkezdett munkálkodni az életemben. Habár egy lelkész fia voltam, mégis minden szombatomat a moziban töltöttem. Az egyik barátomnak egy híres színész volt a családjában, és így a legjobb filmeket is ingyen megnézhettük. De azután a Szent Szellem munkálkodni kezdett az életemben, és azt mondta, látja, hova járok. De azt mondtam, hogy mi a baj azzal, ha megnézek egy jó filmet? Mégsem mertem ellenkezni, és próbáltam nem menni a moziba. Nagy sikerként könyveltem el, hogy hónapokon keresztül meg tudtam állni, hogy filmeket nézzek. De sajnos, az ellenség nagyon jól tudta, mit csinál, és egy úgynevezett keresztény film érkezett Sanghajba. Noé bárkája volt a címe, és egy ismerősünk jegyeket küldött a családunknak. Azt gondoltam magamban: mi baj lehet azzal, ha megnézek egy keresztény filmet? Hiszen hónapok óta nem voltam moziban. Most viszont túl nagy volt a kísértés, és végül elmentem. De megmondom nektek, ott ültem a moziban, ment a film, és végig azt vártam, hogy legyen már vége, és kijuthassak. Furamód nem mentem ki magamtól, hanem ott ültem és néztem a filmet. Noé bárkájáról szólt, és a legszennyesebb film volt, amit valaha láttam. Két órán keresztül küzdöttem magamban, hogy menjek vagy maradjak. Végül nem mentem ki, a végéig bent maradtam. De Istennek hála, amikor végre kijutottam onnan, többé soha nem mentem moziba filmet nézni, az Úr megszabadított ettől.

Testvérek, Isten Szelleme ilyen módon vezet bennünket a megszentelt életre. Konfliktus van bennünk. A szellem kész, a lélek viszont ellenáll, ezért a szellem és a lélek harca mindannyiunk folyamatos, naponkénti megtapasztalása. Vagy növekszik a szellemi életünk, vagy kudarcot szenved. Testvérem, te hol vagy ma? Odafigyelsz vajon a szelíd és halk hangra a szellemedben, vagy még mindig a lelki életed kiáltozó, lármás hangját követed?

Mennyi kudarcot tapasztaltál meg a keresztény életedben? És hányszor sikerül megtapasztalnod, hogy a szellemed győzedelmeskedik a lelked fölött? A szellemünk és a lelkünk közötti harcban rejlik tehát a keresztény növekedés titka. Hogyha amikor a halk és szelíd hang szól hozzánk a lelkünk lármája ellenében, és kész vagyunk letenni az énünket, és elfogadni azt, ahogyan a Szent Szellem foglalkozni akar velünk, akkor a szellemi életünk növekedésnek indul. Ha viszont a lelkünk lármájára hallgatunk, és visszautasítjuk a Szellem halk és szelíd hangját, akkor a keresztény életünk visszafejlődik, sorvadni kezd. Ez a harc tehát a keresztény élet ismérve.

Testvérek, ne várjatok nagy dolgokra a keresztény életben, a kis dolgokban látszik meg, hogy valójában hol vagyunk. Hol vagy ma? Odafigyelsz a Szent Szellem halk és szelíd hangjára a szellemedben? Vagy csak a lelked lármájára figyelsz? Ez jelzi a keresztény életünket. Egyfelől tehát ez nagyon egyszerű, testvérek. Az Úr az eljövetele előtt magához ragadja azokat, akik készek, akik hitték, hogy Ő hamar eljön; és királyokká teszi őket az Ezeréves királyság idején. De azok, akik a lelkük hangjára hallgatnak, és azt próbálják élni, amit jobb életnek neveznek ezen a földön, azok az ezer év alatt kivettetnek a külső sötétségre, ahol, ahogy a Biblia írja, fogak csikorgatása lesz, azaz nagyon bánni fogják, amit tettek.

Istennek hála, a győzelem útját megtaláljuk a Bibliában. A győzelem nem a nagy dolgokban rejlik, ne is számítsunk csak a nagy dolgokra, hogy azoktól reméljünk változást az életünkben, hanem a mindennapos, kis dolgok azok, melyek az életünket alkotják. Ha hűségesek vagyunk az Úrhoz a kis dolgokban, lehet, hogy szenvedünk egy keveset ma, de végül uralkodni fogunk Krisztussal ezer évig. Azonban, ha a lelkünk hangjára figyelünk, és kedvezni akarunk magunknak – a hústestünknek – ma, gondoljuk meg, hogy az ezer év alatt a külső sötétségre vettetünk, és bánni fogjuk mindazt, amit tettünk, amit elmulasztottunk.

Ha nem vagyunk hűségesek a kis dolgokban, az vereséget jelent. Nagyon fontos tehát, hogyan éljük a mindennapi életünket. Ismétlem, az élet nem nagy dolgokból, hanem kis dolgokból áll. A mindennapos, kis dolgokból áll az élet, amit élnünk kell. Ha ezt elhanyagoljuk, hadd figyelmeztesselek benneteket, hogy szomorkodni fogtok miatta. Az ezeréves királyság idején míg más keresztények uralkodnak Krisztussal, te a külső sötétségben csikorgatod a fogadat. Megéri?

Ezért most testvérek, kérlek, vegyétek fontolóra ezt a dolgot! Tudjátok, néha arra gondolok, miért hagy az Úr engem a földön ilyen hosszan, és miért nem vesz még magához? [Stephen Kaung testvér 1915-ben született – a ford.] Milyen jó lenne, ha rögtön a megmenekülésem után magához vett volna! Az sok bajtól megkímélt volna engem. De ez emberi gondolkodás, Isten ugyanis felnőtt fiakat akar, nem csecsemőket. Egy csecsemő kedves a szemnek, de nem lehet rábízni semmit. Tehát mindössze erről van szó. Istennek hála, hogy még nem jött el! Ha eljött volna már, és mi mind itt lennénk, mind elvesznénk. De Istennek hála, tudjuk, hogy jön, és nem mondja meg mikor. Bármelyik pillanatban eljöhet. Testvérek, nagyon erősen azt érzem, hogy az utolsó napokban élünk. Kétezer év eltelt, ezek az utolsó napok, bármelyik pillanatban jöhet. Ez a mi lehetőségünk. Ne veszítsük hát el ezt a lehetőséget, feszüljünk neki a célnak, és amikor visszatér, elragad bennünket, és uralkodunk vele az Ezeréves királyságban.

De jaj azoknak, akik kivettetnek a külső sötétségre, és ott bánkódnak a bűneik miatt! Isten azonban irgalmas, egyikünket sem fogja örökre kint hagyni. A Biblia egyértelműen azt mondja, hogy előbb vagy utóbb mindannyian együtt leszünk vele a királyságban, uralkodunk Krisztussal mindörökké. De ezer év a sötétségben… azon nem könnyű dolog átmenni.

Ha azt gondoljátok, nehéz hűségesnek lenni az Úrhoz abban, hogy feladjuk, amit a lelkünk szeret, gondoljatok arra, hogy különben az Ezeréves királyság alatt ezer évet tölthetünk a külső sötétségben a fogunkat csikorgatva. Melyiket szeretnétek inkább? Ezért szeretném ezt elétekbe adni, testvérek – az az imádságom, hogy az örökkévalóságért készek legyünk letenni az énünket, saját magunkat, és hagyjuk, hogy az Ő akarata legyen meg mindannyiunkban, hogy az eljövetelekor mindannyiunkat összegyűjtsön, és együtt legyünk.

Remélhetőleg már nem fogunk találkozni jövőre itt, a földön, hanem a mennyben találkozunk legközelebb. Az Úr áldjon benneteket. Ámen.

Urunk, dicsérünk, magasztalunk Téged, és hálásak vagyunk, hogy a Te szíved mindig tökéletes irántunk. Nem akarsz bennünket éppen csak megmenteni, hanem Te teljesen meg akarsz menteni bennünket. Urunk, tudjuk, hogy ebben a világban lesznek kis gondjaink, néhány dolog, amit abba kell hagynunk, de ez az örök javunkért van. Azt kérjük Urunk, hogy miután hallottuk ezt az üzenetet, Te add, hogy mindannyian teljesen átadjuk magunkat Neked, és azt mondjuk: legyen úgy ahogy te akarod, mi a legjobbat akarjuk Tőled, azok akarunk lenni, akinek minket látni akarsz, nem akarunk többé csak csecsemők lenni Krisztusban, hanem Isten felnőtt fiai akarunk lenni. Légy irgalmas mindannyiunkhoz, a Te nevedben kérünk. Ámen.

 

Szellemi növekedés és közösség – Zac Poonen

Szellemi növekedés:

Az Efézus 4.3-13-ban Pál az egység szükségességéről beszél Krisztus testében. Azt mondja, hogy minden hívőnek „meg kell tartani a szellem egységét … míg eljutnak a hit egységére.” Sok terület lehet, ahol hívőként nem ugyanúgy látunk dolgokat. Lehet, hogy nem értesz egyet azzal a látásommal, hogy a gyülekezet át fog menni a nagy nyomorúságon mielőtt Jézus visszajön és magához vesz minket. Gondolhatod azt, hogy Krisztus vissza fog jönni a nagy nyomorúság előtt, de ettől eltérő vélemények is lehetnek. Nem tudjuk elérni az egységet a hit minden területén, de addig szellemben egynek kell lennünk. Nem kell várnunk vele, amíg a hit minden területén egységre jutunk, mielőtt szellemben egyesülnénk.

Fokozatosan el kell jutnunk „az érett férfiúságra, Krisztus teljességének mértékére”  (Ef. 4.13). Törekednünk kell, hogy növekedjünk hitben és segítsünk másokat, hogy felnőjenek a teljességre. Nem kell csecsemőnek maradnunk, akiket „ide s tova hányjon a hab és hajtson a tanításnak akármi szele, az embereknek álnoksága által, a tévelygés ravaszságához való csalárdság által.” (Efézus 4.14).

Isten megengedi, hogy ki legyünk szolgáltatva a megtévesztésnek és a hamis tanításoknak, hogy tudjunk növekedni a megkülönböztetésben: a megkülönböztető képességünk különben nem fejlődik ki. Ezért engedi meg, hogy olyan sok csaló és hamis próféta járkáljon a keresztyének között. Így képesek leszünk különbséget tenni, hogy kinek hamis a szelleme és kinek igaz. Nem kell megítélnünk másokat, de különbséget kell tenni. Így gyakoroljuk a szellemi megkülönböztetést. Az Efézus 4.15 arra bátorít minket, hogy „igazságot szóljunk szeretetben, hogy növekedjünk.” Figyeljük meg az egyensúlyt az igazság és a szeretet között. Igazságot kell szólnunk? Igen. Mindig. De meg van engedve nekünk, hogy olyan módon tegyük azt, ahogyan szeretnénk? Nem. Az igazságot szeretetben kell szólni. Ha nem tudsz igazságot szólni szeretetben, akkor várnod kell addig, míg van benned elég szeretet az emberek felé, hogy szóljad nekik az igazságot. A szeretet egy asztal, amin írni tudsz az igazság tollával. Ha megpróbálsz asztal nélkül írni, akkor a levegőben írsz, amit senki sem lesz képes megérteni. Az igazságot kell szólni szeretetben mindig – a pulpitusnál és a magánbeszélgetésben – hogy „fel tudjunk növekedni hozzá minden tekintetben, aki a Fej, a Krisztus.”

Közösség:

Az Efézus 4.16-ban Pál arról beszél, hogy „az egész test, szép renddel egybe van kapcsolva és egybe van szerkesztve az Ő segedelmének minden kapcsaival, minden egyes tagnak mértéke szerint való munkássággal teljesíti a testnek növekedését a maga fölépítésére szeretetben.”

A kapcsok itt a közösséget jelentik. Nézd meg, hogy mennyi kapocs (ízület) van csak az egyik karodon.  Van egy kapocs a vállnál, egy a könyöknél, egy a csuklónál és aztán három kapocs van minden ujjban: összesen legalább 17. Ezek a kapcsok biztosítják a karod szabad mozgását. Ha egy erős felső és egy erős alsó karod van, de ha a könyök bemerevedik, mit tudsz kezdeni azzal a karral? Semmit. Nem csak az erő teszi használhatóvá a karodat. A kapcsoknak is működni kell.  Nézzük most meg ennek alkalmazását Krisztus testére. Itt van egy jó testvér, aki egy erős felkar, és amott egy másik jó testvér, aki egy alsókar. Nekik azonban nincsen közösségük egymással. Ez a tragédia Krisztus testében ma. Az emberi testben ezt ízületi gyulladásnak hívják és nagyon fájdalmas. Sok helyi gyülekezetnek ízületi gyulladása van. Ha a kapcsaink helyesen működnek, akkor nincs semmi hang, de amikor egy test ízületi gyulladásban szenved, az nyikorog: minden mozdulatra egy egészségtelen zaj hallható. Amit ma hívők „közösségének” hívnak az pontosan ilyen: nyikorog. Ha azonban jól működnek a kapcsok, akkor nincs semmi zaj. Az egymással való közösségünknek ilyennek kell lenni. Ha ez nem így van a te esetedben, akkor néhány gyógykúrát kell venned ízületi gyulladásra: meghalni „önmagadnak”. Amikor meggyógyulsz akkor a másokkal való közösséged csodálatos lesz. Ez Isten akarata Krisztus testében.

-§-

Ez az írás – változtatás nélkül – szabadon terjeszthető a szerző nevének és a CFC honlapcímének megadásával: www.cfcindia.com

Fordította: Abonyi Sándor (https://keskenyut.wordpress.com)

Indítás, engedelmesség, növekedés (Watchman Nee)

„Boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot; mert azok megelégíttetnek.” (Mt 5,6)

Egy keresztény orvos megkérdezte egyszer egy igehirdetőtől: „Tudjuk, hogy a szellemi elindulás és a szellemi növekedés az éhségből és a szomjúságból ered. De sokan sem nem éhesek, sem nem szomjasak. Hogyan segíthetünk nekik, hogy így érezzenek?” Az igehirdető így felelt: „Te orvos vagy, és tudod, hogy az emberben van élet; hacsak nem halott, van valamekkora étvágya. Hogyan lehet növelni az étvágyát? Olyan gyógyszerrel, amelyiktől nagyobb étvágya lesz, míg el nem éri a normális mértéket. Ugyanígy, annak az embernek, akinek van akár csak egy aprócska belső érzése is, meg kell tanulnia engedelmeskednie ennek az impulzusnak. Ha engedelmeskedünk ennek a kis indításnak, amit érzünk, az éhségünk és a szomjúságunk is kicsit növekedni fog. Még több engedelmesség még nagyobb éhséget és szomjúságot eredményez. Ahogy a belső indításunk egyre erősödik, úgy engedelmeskedünk egyre jobban; és ahogy egyre inkább engedelmeskedünk, a belső indításunk érzése is egyre erősebb lesz. A még több engedelmesség még több belső érzetet jelent. Így pedig azonnal ráeszmélünk, hogy élők vagyunk belül.”

(Watchman Nee: The Lord My Portion, Christian Fellowship Publishers)