Mi a feltétele annak, hogy kijelentést kapjunk az Úrtól? (Radu Gavriluț)

A teljes igeszolgálat PDF-ben:

Részlet: “Hatalmas dolog ez, hogy valóban láthassunk, és megláthassuk: ez én vagyok, és nem az Úr. Mert a Bibliában meg van írva: „Minden, ami nem hitből van, bűn az.” Nagyon sok olyasmit teszünk, amiről azt hisszük, hogy jó, de csak ami hitből van, az lesz elkönyvelve Istennél. A többi nem csak hogy haszontalan, de bűn is.

Arra gondoltam, hogy az Úr irgalmas Isten. Az Ószövetségben ezen a néven jelentette ki magát. Nem három Isten volt, hanem egyetlen Isten, aki több oldalról mutatkozott meg. Az egyik, hogy Ő Ábrahám Istene, egy másik, hogy Ő Izsák Istene, egy harmadik pedig, hogy Ő Jákób (Izráel) Istene. De ez a három együtt jár! Arra gondoltam, hogy milyen csodálatos Isten, a mi Atyánk, aki mindig megteszi a kezdő lépést irányunkban. Amikor a dolgok egyszer csak megrekednek, amikor valami nem olyan jól megy, akkor a kegyelemben gazdag Isten azt mondja – Efézus 2,4-5 –: „de az Isten gazdag lévén irgalmasságban, az ő nagy szerelméből, mellyel minket szeretett, minket, kik meg voltunk halva a vétkek miatt, megelevenített együtt a Krisztussal”. Ez senki másnak, mint Istennek, az Atyának a kezdeményezése volt. Ez, amiről itt szó van, nagyon fontos, de az Úr a mi mindennapi életünkben is közbelép, hogy a dolgokat előremozdítsa. Nagyon jól tudja, hogy milyen sérülékenyek vagyunk, és ezért elkezd cselekedni. Nagyon szeretem ebből a szemszögből nézni Istent mint Atyát. Milyen egy Atya? Valóban olyan valaki, akinek gondja van mindenre. Ő a család feje, Tőle indul ki minden dolog.

Ha a másik szemszögből nézem, és úgy látom Őt mint Izsák Istenét, azt is nagyon szeretem, mert Izsák arról beszél, hogy Isten az, aki adott mindent a mi számunkra Jézus Krisztusban. Efézus 1,3: „Áldott legyen az Isten és a mi Urunknak, Jézus Krisztusnak Atyja, aki megáldott minket minden szellemi áldással a mennyekben a Krisztusban.” Bűnbocsánatot adott, életet adott, megigazított, megszentelt, megdicsőített. Mert Nála nincs idő, Ő valóban befejezetten látja a munkálatot. Isten, aki munkálkodik, aki megáld, aki tulajdonképpen megáldott minket minden szellemi áldással a mennyekben a Krisztusban. Nagyon szeretem ezért Izsák Istenét.

De több helyen is olvassuk azt a Bibliában, hogy „félelemmel és rettegéssel.” Például a Filippi 2,12-ben: „annakokáért, szeretteim, amiképpen mindenkor engedelmeskedtetek, nem úgy, mint az én jelenlétemben csak, hanem most sokkal inkább az én távollétemben, félelemmel és rettegéssel vigyétek véghez a ti üdvösségeteket.” Milyen félelemről van itt szó? Miért kell rettegéssel? Ha csak Izsák szemszögéből nézzük, akkor Isten már megáldott minket, nem ezután fog megáldani. Mi már meg vagyunk áldva! De ha Jákób szemszögéből nézzük, akkor ez a két szó, amely többször is megtalálható: félelemmel és rettegéssel, arról szól, hogy ez a félelem nem egy rabszolga félelme, hanem itt az Isten iránti tiszteletről van szó. Sokszor hallottam egyeseket könnyelműen beszélni Istenről. Tisztelet! De mit jelent ez: rettegéssel? Egy életen át munkálkodott Isten Jákób életében, hogy Izráellé váljon. És tudjátok mit mond a 73. zsoltár? 73,1: „Bizony jó Izráelhez az Isten.” Izráel azt a Jákóbot jelenti, akinek az életében Isten elkezdett munkálkodni. És ezt a munkálatot, ami Jákóbban végbement, nevezhetnénk a Szent Szellem fegyelmezésének. A „rettegéssel” arra vonatkozik, hogy legyünk tudatában, hogy kik vagyunk mi.

Ahogy az elején is utaltam rá, sok testvér megkérdezi: Mi a feltétele annak, hogy kijelentést kapjunk az Úrtól? Mert kijelentés nélkül az ember semmit nem lát. Mondasz valakinek valamit, megfeddsz valakit, de csak azért, mert azt hiszed, hogy így kell tenned. Te magad levonsz egy következtetést, hogy biztosan így kell tenned. Nem biztos! Csak akkor biztos, ha az Úr mondta neked, hogy ezt tedd.

Mi a feltétele annak, hogy kijelentést kapjunk az Úrtól? Vannak valamilyen speciális feltételek, vagy valamilyen általános feltételek? Testvérek, tudjátok, szerintem mi a legfontosabb dolog ebben a tekintetben? A dicsőség Istene megjelent Ábrahámnak Ur városában, és igen jelentőségteljes szavakat mondott neki: „Menj ki innen” – ő pedig kiment. Igaz, tétovázott valamennyit, és nem értette meg teljes mértékben Isten elhívását, de nem ez volt a probléma; itt arról volt szó, hogy hallgat-e az Úrra. Ő pedig engedelmeskedett. Hosszú utat tett meg, azután sokáig Háránban maradt, míg apja, Táré meg nem halt. Akkor pedig Úr újra közeledett hozzá. Mi a feltétele, hogy az Úr kijelentést adjon? Az, hogy engedelmeskedjünk, ha Ő mond valamit. Másképp nem ad kijelentést. Ha valaki úgy éli le az életét, hogy a saját utaiban jár a saját kedve szerint, nem lesz része kijelentésben.

Testvérek, kijelentés nélkül nincs semmi, kijelentés nélkül nem értünk semmit. Mert vannak dolgok, amikről azt hisszük, hogy értjük. Sok mindenről beszélünk, és azt állítjuk, hogy van látásunk róla. Van látásod a gyülekezetről? Igen, megláttam, mit jelent a gyülekezet! Sok testvértől hallottam már ezt. De tudjátok, legelsősorban mit jelent, hogy meglássuk a gyülekezetet? Meg kell látnunk a Főt, Krisztust. Krisztus a Fő. Ő a gyülekezet Feje, nélküle nincs gyülekezet. Hogy ismerjük Krisztust mint Urat. Ha nincs kijelentésünk, nem kapunk semmit, és nem értjük. Testvérek, kijelentések sorozata nélkül az életünkben mi nagyon gyengék vagyunk.

Emlékszem, hogy egyszer hallgattam valakit a rádióban, aki nagyon felkészült volt. És miközben beszélt, arra gondoltam: ez az ember nem látott, csak tanulmányozott. Nem látta meg azokat a dolgokat, amikről beszélt. Ahhoz, hogy meglássam, mi a gyülekezet, először Krisztust kell megismernem, a gyülekezet Fejét; a másik pedig, hogy meglássam, én egy tag vagyok, egy tag pedig korlátozott. Korlátozott vagyok, és függök a többi tag működésétől. Nem én vagyok a fej. Az életnek rajtam keresztül kell áradnia mások felé, és ez frissességet, felüdülést hoz. Az ilyen helyen áldás van.

Azt láttam tehát, hogy amikor Isten elkezdett munkálkodni, és Ábrahám engedelmeskedett, a kijelentések folyamatosak lettek Ábrahám életében. Egész addig, míg végül Isten azt mondta: „Eltitkoljam-e Ábrahámtól, amit tenni akarok – Sodoma és Gomorra elpusztítását?” Ezek világi események voltak, de kapcsolatosak voltak Ábrahámmal, mert Lót ott volt Sodomában. Egészen rendkívüli dolgokról volt szó, és Isten azt mondta: „Eltitkoljam-e Ábrahámtól, amit tenni akarok?” Tehát, testvérek semmi több nem szükséges, csak hogy engedelmeskedjünk, hogy hallgassunk az Úrra. Ez sokszor nagyon nehéz, mert nekünk megvannak a saját elképzeléseink. Nem szeretünk például figyelmeztetni valakit: testvér, tévedsz. Nem szeretjük ezt, inkább nyelünk egyet, és megyünk tovább, de nem szeretünk olyasmit kimondani, ami segíthet valakinek. Most, mikor úton voltunk, mondtam valakinek, hogy Napóleon győzelmének a titka a támadás volt. Mi inkább megvárjuk, hogy valaki arcul üssön, mint hogy azt mondjuk: testvér, nem jó dolog az, amit teszel. Félelemmel és rettegéssel – vagy ahogy a Péter levelében van: szelídséggel és félelemmel. Nekünk azt kell tennünk, amit az Úr mond. Lehet, hogy nehéz körülmények között élünk, és úgy gondoljuk: „Tűrnöm kell, el kell viselnem ezeket a nehézségeket”. De nem tudunk az Úrhoz menni: „Uram, mit mondasz Te?” Pedig, ha az Úr szólna hozzánk, akkor áldásban lenne részünk. Az Úr megáldana.

És azután folyamatosan voltak olyan helyzetek Ábrahám életében, amikor Isten közbelépett. De valahányszor tett egy lépést előre, és engedelmeskedett az Úrnak, az Úr megáldotta őt. Gondoljunk csak arra, amikor elvált Lóttól, és megmondta neki azt, amit az 1Mózes 13-ban olvasunk, onnantól kezdve az élete egyenes vonalban haladt előre. Ábrahám valóban engedelmeskedett az Úrnak, és Isten megáldotta őt. Attól kezdve az élete gyors léptekben haladt előre.

Mi egy egész életen át egy helyben járhatunk, és nem látjuk, hogy valójában nem hallgatunk az Úrra, és nem tesszük azt, amit tennünk kellene. Emiatt pedig semmilyen kijelentést nem kapunk Tőle.”

Tovább:

„Mint akik az Úrnak szolgálnak és nem embereknek” (Radu Gavriluț)

Elhangzott: Nagyváradon, 2020. október 14-én.

Többször elolvasva Pál apostol efézusi levelét, nagy hatással voltak rám azok a nagy kijelentések, amelyeket az Úr ennek a gyülekezetnek adott. Ha elolvassuk például az első fejezetet, ebben megtaláljuk Isten teljes tervét. A második fejezetben ugyanúgy; a harmadik fejezetben pedig Pál a titokról beszél, és arról, hogy az lett rábízva, hogy erről a titokról szóljon. És olvasva ezeket a fejezeteket, mintha ott lebegnénk valahol a mennyeiekben, távol a körülöttünk levő világtól. Amikor pedig odaérünk az ötödik fejezethez – de a hatodik fejezet egy részében is –, olyan dolgokat találunk, amelyeket, amikor legelőször olvastam, egyszerűen nem értettem meg: miért kell Pálnak még a gyermekek esetében is az Istennek való engedelmesség módjáról beszélnie? Miért kellett neki ezekről a dolgokról szólnia?

A mondanivalóm lényege, hogy nem juthatunk el ezekhez a dolgokhoz, ha az első részt nem értjük. Isten elfogadott bennünket az Ő szeretett Fiában. Minden fenntartás nélkül elfogadott bennünket Fia áldozata miatt. Elfogadott úgy, ahogy voltunk. Az Övéi vagyunk, Hozzá tartozunk. De Ő céllal váltott meg bennünket. Nem csak azért váltott meg, hogy örüljünk annak, hogy az Övéi vagyunk, és éljük tovább a saját életünket; Ő céllal váltott meg, és a célja az, hogy Krisztus teste a felnőttkorra jutva Krisztus menyasszonya legyen. Ez az Ő célja. De miután megváltott, itt hagyott bennünket azért, hogy felkészítsen az eljövendő időkre.

Vannak akik ennek a levélnek az első fejezeteire helyezik a hangsúlyt. Jártam egy helyen, ahol egy testvérnő a problémáiról kezdett beszélni, egy sokkal fiatalabb pedig rászólt: „Te még mindig itt tartasz? Mi Krisztusba lettünk helyezve a mennyeiekben. Hogy-hogy te még mindig itt a földön vagy, és a problémáidban vergődsz?” Természetesen nem volt igaza. Mert a szellemünkben a mennyeiekben vagyunk, de a lábunkkal itt járunk ezekben a mindennapi problémákban. És azért, hogy az Úr nagyon fontos leckéket taníthasson meg nekünk, mindnyájunk számára egyedi helyzeteket készített. Ezek a speciális helyzetek pedig, amelyekbe Ő helyezett bennünket, létfontosságúak a számunkra.

Beszélgettem testvérekkel, és akkor jutott az eszembe, hogy a Bibliában mindig találunk ilyen szélsőséges dolgokat. Olvassuk az Efézusi levélben, hogy mit írt Pál a rabszolgáknak! Láttatok filmeket rabszolgákkal? Nem is tudjuk elképzelni, milyenek lehettek a rabszolgák. Ezek által a filmek által lehet némi elképzelésünk, és kezdünk valamit megérteni, de lehet, hogy még az sem valós. De nézzétek, mit ír Pál a rabszolgáknak. Efézus 6,5: „Ti, rabszolgák, engedelmeskedjetek (hús)test szerinti uraitoknak félelemmel és rettegéssel a szívetek egyszerűségében, mint a Krisztusnak”. Rabszolgák. Tudjátok, mi volt egy rabszolga? Egy rabszolga tárgy volt, az általános felfogás szerint nem volt ember a gazdája számára. 6,6-9: „nehogy látszatra szolgáljatok, mint akik emberek tetszését keresik, hanem mint Krisztus rabszolgái, akik lelkükből (szívesen) teszik Isten akaratát, jóindulattal, mint akik az Úrnak szolgálnak és nem embereknek, tudva, hogy mindenki bármi jót tesz, jutalmát veszi az Úrtól, akár rabszolga, akár szabad. És ti urak, ugyanazt tegyétek velük, hagyjátok el a fenyegetőzést, tudjátok, hogy nektek magatoknak is Uratok van az egekben és személyválogatás nincs Nála.”

Kolossé 3,22-25: „Ti rabszolgák, engedelmeskedjetek mindenben a (hús)test szerinti uraitoknak, ne látszatra, mint akik embereknek tetszését hajszolják, hanem szívbeli egyszerűségben féljétek az Urat, és bármit csináltok, lélekből tegyétek úgy mint az Úrnak és nem úgy mint az embereknek. Meglátjátok, hogy az Úrtól viszonzásul megkapjátok osztályrészetek jutalmát. Az Úr Krisztusnak szolgáljatok, mert az igazságtalan visszakapja, amit igazságtalanul tett, mert nincs személyválogatás (részrehajlás).”

Titusz 2,9-10: „A rabszolgákat intsd, hogy saját gazdájuknak engedelmeskedjenek, mindenben keressék kedvét, nehogy ellenkezzenek velük, nehogy kárt okozzanak, hanem mindenben hűséget tanúsítsanak, hogy üdvözítő Istenünknek tanítását mindenben ékesítsék”.

Amikor először olvastam ezt, azt gondoltam: Hogy-hogy? „Intsed őket, hogy mindenben kedvüket keressék, hogy semmit ne lopjanak, hogy mindig tökéletes hűséget tanúsítsanak, hogy a mi megtartó Istenünknek dicsőséget szerezzenek”? De hogyan lehetséges ez? Azért lehetséges, mert Isten üdvözítő kegyelme megjelent. Ha nem kegyelem által élünk, akkor hogyan tudnánk így eljárni? Testvérek, ennek a kettőnek egyensúlyban kell lennie: egyrészt, hogy a mennyei helyeken vagyunk, de másrészt, hogy itt élünk a földön.

Járt ma nálam egy testvér, és azon tűnődött: Hogyan lehetséges ez a dolog? Olyan nehéz szeretni valakit. Nehéz szeretni egy testvért, ha ellened tesz. De miért nem sikerül szeretni? Mi az oka, ha nem tudod szeretni? Mert ez a szeretet nem olyan könnyen megy. Miért? Mert megszoktuk, hogy a szimpátiáink szerint éljünk. Egyeseket kedvelünk, másokat nem. És nagyon nehéz, mikor olyan helyzetekbe kerülünk, hogy ráébredünk: önmagunkban nem találjuk ezt. Ezt a szeretetet a testvérek iránt Krisztus szeretetében találom meg; Krisztus életében, amely bennem van. Van bennem egy másik élet is, amely nem szereti ezeket a dolgokat, más céljai vannak, más dolgokat helyez előtérbe. Ugyanígy van ebben a tekintetben is.

Most felolvastam egy példát, amit itt találunk, de beszélhetnénk a családban levő kapcsolatokról is. Mert ki az, aki így jár el: „engedelmeskedjetek, mint az Úrnak” – nemcsak úgy, felületesen. Mint az Úrnak! Ha nem így élünk, akkor Isten tudománya nincs ékesítve, tisztelve. Tudjátok, hogyan reagálnak az emberek, ha az Úrról beszélünk nekik; azonnal van előttük egy negatív példa, és eszükbe jut: „nem akarok olyan lenni, mint az, meg amaz”. Én értem ezt, és mindig lesznek ilyen példák, de nekünk, akik hallottuk ezt, az életünknek meg kell változnia. Nekünk másoknak kell lennünk.

Lehet, hogy sokszor csodálkozunk, miért nem történik semmi az életünkben. Testvérek, a mérce olyan magas, hogy a mi természeti életünk soha nem tudja elérni azt a mércét. Isten azonban kegyelemmel teljes, és olyanok mellé helyez, akik mellett nem tudunk természet szerint élni. Mert ha nem lennénk nehéz emberek mellett, akkor az egész életünket természet szerint élnénk, és saját magunkat csapnánk be, mert azt hinnénk, rendben vagyunk. Persze, rendben vagyunk, de az Úr azt akarja, hogy növekedjünk. Nem akarja, hogy így maradjunk, hogy kiskorúak maradjunk. Testvérek, Isten kegyelme az, hogy vannak mellettünk olyanok, akiknek a segítségével tanulhatunk valamit. Ez Isten kegyelme.

Nem létezik tökéletesebb tudomány, mint az Úr tudománya. Ne essünk egyik végletbe sem! Jártunk valahova egy időben, és ott egész konferenciákat beszéltek Krisztus titkáról, amely más időben nem volt kijelentve. De ezekről a dolgokról egyáltalán nem beszéltek.

Tökéletes hűség. Mondtam a múlt alkalommal is, és most újra mondom: imádkoznunk kell, hogy meglássuk, az Úr mire hívott el. Ha ilyesmire hívott el, akkor Ő megadta, és ezután is megadja mindazt, amire szükségünk van, hogy így tudjunk élni. Nem számít, hogyan élnek mások, nekünk így kell élnünk – a munkahelyünkön, a családban, a gyülekezetben. Hogy amikor az emberek jönnek, lássák ezt, és megérintse őket az Úr Jézus Krisztus tudománya, tanítása. Nincs semmi tökéletesebb, mint ez: Nehéz körülmények között tudj tökéletes lenni. Miért? Mert megjelent az Isten üdvözítő kegyelme minden embernek. Mi láttuk ezt, és tudjuk. És Isten Szelleme, aki itt van az életünkben, sok türelemmel, határtalan türelemmel foglalkozik a mi életünkkel, és tanít, hogy szakítsunk azokkal a dolgokkal, amit a világiak kedvelnek. Azért dolgozz, mert lát a főnököd – milyen szomorú ez. Az Úr azt akarja, hogy mások legyünk. És ha valóban mások vagyunk, a világiak látni fogják ezt. Tudni fogják, hogy ez az ember más, teljesen más. Kezdetben persze nem leszünk egyszeriből mások, de lassan-lassan megváltozunk. Legalább tudjuk azt, hogy az Úr mit akar munkálni az életünkben. És Ő munkálkodni fog.

És mikor az Úr eljön, ahogy mondtam: „bármit tesztek, szóban vagy tettben, mindent az Úr Jézus Krisztus nevében tegyetek.” Bármit teszünk! Mi sok mindent teszünk. Bármit teszünk, az Úr Jézus Krisztus nevében tegyük. A mindennapi apró dolgokat. Egyesek úgy gondolják, hogy az Úrnak szolgálni azt jelenti, hogy hirdeted az igét, traktátusokat osztogatsz, az embereknek beszélsz az utcán az Úrról. Igen, ezt is jelenti. De, „bármit tesztek, úgy tegyétek, mint az Úrnak”! Ha a mennyei valóság a szívünkbe jön, és Ő megvilágosít, akkor minden megváltozik, és az Úr minden nap tanítani fog.

“Az ő parancsolatai pedig nem nehezek” (Watchman Nee)

“Mert az az Isten szeretete, hogy megtartjuk az ő parancsolatait; az ő parancsolatai pedig nem nehezek” (1János 5,3).

Néhány nőtestvér elmondta egyszer nekem, hogy nagyon nehéz számukra az engedelmesség. Úgy látják, mások könnyen engedelmeskednek, de nekik ez olyan nehéz, mintha az egész világ szenvedését hordoznák. Hadd szögezzem le itt és most: ha valaki soha nem tette le az akaratát, és nem adta át magát Istennek teljes őszinteséggel, ha soha nem dobta félre azt, ami a legdrágább neki, és nem tagadta meg, amit a legjobban szeret, az hiába próbál engedelmes lenni. Ha sosem volt ilyen megtapasztalásunk, nem leszünk képesek az engedelmesség útján járni.

Forrás: The Lord My Portion, április 23.

Az isteni kijelentés után az én megtagadására van szükség (Szabó Zoltán)

Az igeszolgálat PDF-ben letölthető: Kijelentés után az én megtagadására van szükség

Olvassunk Igét a Máté 16,13-17-ig: „Amikor Jézus Cézárea Filippi területére ért, megkérdezte tanítványait: “Kinek mondják az emberek az Emberfiát?” Ők így válaszoltak: “Némelyek Bemerítő Jánosnak, mások Illésnek, megint mások pedig Jeremiásnak vagy valamelyik prófétának.” Erre megkérdezte tőlük: “Hát ti kinek mondotok engem?” Simon Péter megszólalt, és így felelt: “Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.” Jézus így válaszolt neki: “Boldog vagy, Simon, Jóna fia, mert nem hústest és vér fedte fel ezt előtted, hanem az én mennyei Atyám.”

A 21. verstől olvasom tovább a 25. versig: „Ettől fogva kezdte el Jézus Krisztus mondani tanítványainak, hogy Jeruzsálembe kell mennie, sokat kell szenvednie a vénektől, főpapoktól és írástudóktól, meg kell öletnie, de harmadnapon fel kell támadnia. Péter ekkor magához vonta őt, és feddeni kezdte: “Isten mentsen, Uram, ez nem történhet meg veled!” Ő pedig megfordult, és így szólt Péterhez: “Távozz tőlem, Sátán, botránkoztatsz engem, mert nem az Isten szerint gondolkozol, hanem az emberek szerint.” Akkor Jézus ezt mondta tanítványainak: “Ha valaki én utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét, és kövessen engem. Mert aki meg akarja menteni az életét, elveszti azt, aki pedig elveszti az életét énértem, megtalálja azt.”

Tudom, hogy ez nagyon jól ismert szövegrész. Nemrég hallgattam meg én is azt a felvételt, amikor itt szóltatok róla. Ennek egy bizonyos megjelenése foglalkoztat engem is egy ideje. Ezt szeretném megosztani veletek.

 Simon Péter azt mondta: „Te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia.” Ezt a dolgot Péter nem az Úrral való járás hároméves tapasztalatából, nem az Írás tanulmányozásából tudta; nem is másoktól hallotta, hanem maga az Úr Jézus mondta meg neki, hogy ez kijelentés volt. „Nem hústest és vér jelentette ezt ki neked, hanem az én mennyei Atyám”. Egyesek számára talán titokzatosnak tűnik az, hogy kijelentés. Igen, titokzatos, de a legfiatalabb keresztény is tapasztalatból ismer valamit ebből. Aki soha nem kapott kijelentést az Atyától, az nem keresztény. Nem így van? Legalább egyszer megtörtént az életünkben, hogy Isten világossága felragyogott Krisztus arcán. Akkor tudtuk, hogy Ő a mi Megváltónk. Akik már hosszabb ideje hiszünk, sok hasonló tapasztalatban részesültünk. Mindnyájan sok olyan alkalomra emlékszünk vissza, amikor tudtuk, hogy most Isten személyesen szólt hozzám. Nem így van?

 Ami engem foglalkoztat, hogy mi történik az isteni kijelentéssel, amit kapunk? Tudjuk jól, és mondjuk, hogy Isten Igéje élő és ható, és elvégzi a munkáját, de azt hiszem, legtöbbször el kell ismernünk, hogy voltak esetek, amikor Isten valamit kijelentett számunkra, és mégsem történt meg a változás az életünkben. Vagy a ti életetekben mindig célt ért a kijelentés? Velem sokszor megtörtént, hogy egy különleges alkalom után, egy igei üzenet után, amely megérintette a szívemet, amikor azt mondtam: igen Uram, ez Te vagy, felismerem! – egy idő után mégis azt kérdeztem magamtól: lehet, hogy tévedtem? Hol van az az Ige? Testvérek, a valóság az, hogy Isten teljes munkája egy ember életében nem csak a kijelentésből áll, hanem a kijelentést követnie kell valaminek.

Péternek volt része isteni kijelentésben, és ha egy pillanatra is kételkedett volna ebben, ott volt az Isten Fiának szava, aki megerősítette: igen, az Atya jelentette ezt ki neked. Ezután pedig, talán fél óra sem telik bele, Péter félrehívja az Urat, és megfeddi: hogy gondolod, hogy meghalsz, mikor te vagy minden reménységünk? Péternek az ő saját, természet szerinti élete akadályt jelentett az isteni kijelentés útjában. Ezért szólt rá az Úr Jézus világosan és határozottan: Távozz tőlem! És azután ezt mondta az Úr Jézus: „ha valaki jönni akar én utánam, tagadja meg magát és vegye fel az ő keresztjét, és kövessen engem”. Ha valaki válaszolni akar az isteni kijelentésre, az énjét, a lelkét félre kell tennie az útból. Nem azért, mert rossz ember, nem azért, mert bűnről lenne szó; egyszerűen azért, mert van egy akadály a lényünkben, amely nem tud választ adni, sőt megakadályozza azt, hogy válaszolhassunk Isten kijelentésére.

 Valamiképpen hasonlít ez a helyzet arra a pillanatra, amikor egy üzletben meglátsz egy kívánt árut. Tudod, hogy ez az, amit régóta keresel. Nézed, méregeted. Igen, tökéletes! De, amikor meglátod az árát, akkor jön el a döntő pillanat. Ott vagy te, a szükségeddel, és ott az áru. Túl drága. Sokszor hagytam ott ilyen módon a kívánt dolgokat. Túl drága, ennyit nem fizetek. Lehet, hogy mások igen, de én nem.

 Mikor Isten szól hozzánk, ezt mindig követi a számla. Ilyen módon: valamit az énemből félre kell tennem, másként nem tudom követni a kijelentést. Másként csak emlék marad, vagy kérdezgetem: tényleg az Úr szólt? Vagy mi történt? Miért nem valósult meg? Nem történt semmi, mert azt mondtam: Uram, úgy van ahogy Te mondod, de én nem akarom magamat megtagadni. Itt is megvannak az érveink.

 „Ha valaki jönni akar énutánam, tagadja meg magát, és vegye fel az ő keresztjét és kövessen engem.” Sokszor olvastam és hallottam is ezt a biztatást, és azt kérdeztem: de mit jelent a kereszt? Mit vegyek fel? Mit tagadjak meg? A legtöbb keresztény elég őszinte, hogy azt mondja: tudom, hogy sok gyengeségem van és sok olyan dolog, melytől szeretnék megszabadulni. Boldogan megtagadnánk ezeket. Sokszor kezdtem így: Uram, én elhagyom ezt a dolgot, amelyik engem zavar. És nem ment. Tudjátok miért? Mert nem választhatom meg, hogy mi az, amit meg kell tagadjak. Nem választhatom meg én a sorrendet, hogy mi menjen a keresztre. És mikor az Úr mond valamit, akkor bennem valami megakadályozza ennek a megvalósulását. Valami ellenáll Istennek. Azt a dolgot kell megtagadni, akkor és ott. Ha nem, akkor itt megáll a folyamat.

 Nem választhatom meg én, hogy mi az, amit meg kell tagadjak. Ha pedig az Úr szól valamit, és én elkezdem mondani: „Igen, Uram, de…” – ami ez után a „de” után következik, az a következő a sorban az Úr előtt. Sokszor tudom, hogy az Úr szólt, és én nem voltam kész megfelelő módon válaszolni. Sokszor láthatjuk, hogy az életünk bizonyos hiányosságainak ez az oka. Nem voltam kész megfelelő módon válaszolni az Úrnak. Ami megakadályozta az isteni kijelentésnek való engedelmességet az életemben, azt a dolgot nem voltam hajlandó félretenni. Viszont valahányszor ezt megteszem, közelebb kerülök az Úrhoz, és tudok vele lépést tartani, hogy kövessem Őt. Másként lemaradok. Igaz, hogy az Úr az Ő kegyelme és irgalma szerint újra felkeres, mert nem mondott le rólunk. Mert, ha Ő lemondott volna rólunk, akkor nem lennénk ma itt.

 Ezeket a dolgokat véste az Úr az eszembe és a szívembe az utóbbi időben, hogy az Ő kijelentésének ezt a választ kell eredményeznie: Igen, Uram, itt vagyok, lemondok arról a dologról, ami megakadályoz, hogy ennek a kijelentésnek engedelmeskedjek; hogy kövesselek, bárhová mégy.

Péter akkor nem tudta mindezt, de hamarosan olyan idők jöttek, hogy meg kellett tanulnia. Ebben a dologban mégis mind olyanok vagyunk, mint Péter. A mi énünk, a lelkünk nem képes a megfelelő választ adni Isten kijelentésére. Megvan a saját utunk. Valahányszor nem ezt mondom: „Uram, kész vagyok lemondani”, megismétlődik ugyanez az eset, mint Péteré. Lehet, nem olyan látványosan, de ugyanolyan természetű a dolog. Semmit nem értünk az Úr útjairól. Az Úr segítsen, hogy megtaláljuk ezt a párosítást, hogy amikor az Úr szól, mindjárt meglássuk azt is, mi az akadály. És ha kész vagyok engedni az Úrnak, akkor következik az Ő áldása, és akkor a kijelentés, az az Ige, a réma, amit az Úr személyesen nekem szólt, elvégzi a munkát, és nem tér vissza gyümölcstelenül. Szeretném ezt megtanulni a gyakorlatban, valahányszor az Úr szól, és ezt kívánom a ti számotokra is. Ámen.

Semmi felől ne aggódjatok! (Watchman Nee)

„Semmi felől ne aggódjatok, hanem imádságotokban és könyörgésetekben minden alkalommal hálaadással tárjátok fel kívánságaitokat az Isten előtt.” (Filippi 4,6)

Kevés olyan kereszténnyel találkoztam, aki ne aggódott volna valami miatt. A többség vállát nagyon sokféle aggodalom nyomja. Egy édesanya, akinek hét fia volt, egyszer ezt mondta: „Halálra aggódom magamat a fiaimért, míg fel nem nőnek, és meg nem térnek.” Amikor egy testvér szólt neki, hogy helytelen dolog aggódni – sőt, hogy valójában bűn az aggodalmaskodás –, azt felelte, hogy „egy anyának igenis kötelessége aggódni a gyermekeiért. Az a bűn, ha nem aggódunk.” Ez a testvér ekkor megmutatta neki a Filippi 4,6-7-et. Ő azonban úgy értette az ott szereplő aggodalmat, hogy az nyilván valamilyen másfajta aggodalom, mert az ő gondolkodásmódja szerint a feleségnek aggódnia kell a férjéért, a szülőknek aggódniuk kell a gyermekeikért, és az üzletembereknek aggódniuk kell az üzletmenetükért. De lássuk meg világosan, hogy a Biblia határozottan azt mondja: „Semmi felől ne aggódjatok” – és pont!

Forrás: The Lord My Portion, nov. 15., Christian Fellowship Publishers

Indítás, engedelmesség, növekedés (Watchman Nee)

„Boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot; mert azok megelégíttetnek.” (Mt 5,6)

Egy keresztény orvos megkérdezte egyszer egy igehirdetőtől: „Tudjuk, hogy a szellemi elindulás és a szellemi növekedés az éhségből és a szomjúságból ered. De sokan sem nem éhesek, sem nem szomjasak. Hogyan segíthetünk nekik, hogy így érezzenek?” Az igehirdető így felelt: „Te orvos vagy, és tudod, hogy az emberben van élet; hacsak nem halott, van valamekkora étvágya. Hogyan lehet növelni az étvágyát? Olyan gyógyszerrel, amelyiktől nagyobb étvágya lesz, míg el nem éri a normális mértéket. Ugyanígy, annak az embernek, akinek van akár csak egy aprócska belső érzése is, meg kell tanulnia engedelmeskednie ennek az impulzusnak. Ha engedelmeskedünk ennek a kis indításnak, amit érzünk, az éhségünk és a szomjúságunk is kicsit növekedni fog. Még több engedelmesség még nagyobb éhséget és szomjúságot eredményez. Ahogy a belső indításunk egyre erősödik, úgy engedelmeskedünk egyre jobban; és ahogy egyre inkább engedelmeskedünk, a belső indításunk érzése is egyre erősebb lesz. A még több engedelmesség még több belső érzetet jelent. Így pedig azonnal ráeszmélünk, hogy élők vagyunk belül.”

(Watchman Nee: The Lord My Portion, Christian Fellowship Publishers)

“Azért elkészítem nektek a királyságot” – Radu Gavriluț

Elhangzott 2016. február 21-én, Szigetmonostoron.

Azzal kapcsolatban, amit a Lukács 22-ből olvastunk, szeretném elmondani, hogy miután a tanítványok között versengés támadt, az Úr helyreigazította őket – de nem dorgálta meg, nem intette meg őket keményen. Utána pedig azt mondta nekik: Ti megmaradtatok velem mindvégig az én kísértéseimben, azért elkészítem nektek a királyságot.

Miután mindaz megtörtént az Úr Jézussal, ami történt, és mindenütt elterjedt a híre annak, hogy Jézust megfeszítették, azzal együtt elterjedtek hazugságok is, például, hogy a tanítványok ellopták a holttestét – végül azonban elterjedt a híre az igazságnak is, hogy Ő feltámadott. Ezután pedig, gondolhatnánk, valamikor a tanítványok elkezdték leírni a megtörtént dolgokat – ez azonban nem így történt; hanem időben legelőször a levelek születtek meg. Nem furcsa ez? Mert most, ha történik valami rendkívüli, akkor a sajtó pezseg, mindenki arról ír. Akik viszont az Újszövetség leveleit írták, Pál és a többiek, szellemi emberek voltak, nem a történetírással törődtek, a megtörtént eseményekkel. Miután már a levelek megvoltak, azután kezdték az evangélium szerzői leírni részletesen, hogy mi is történt akkor, meg hogyan is történt tulajdonképpen. Ez szokatlannak tűnik a számunkra; csak a Szent Szellem tudta így elrendezni a dolgokat.

Az evangéliumokban megírattak olyan dolgok is, amelyek a zsidóknak szólnak, a legnagyobb része viszont a mi számunkra lett lejegyezve. Ezen kívül, az evangéliumokban olyan részletek is szerepelnek, amelyek magyarázzák a leveleket, és valamilyen módon a levelekben kapott kijelentések folytatását képezik.

Általában azt szokták javasolni egy frissen megtért hívőnek, hogy olvassa az evangéliumokat. Kezdő barátunk olvashatja, mintha híreket olvasna arról, hogy mik történtek akkoriban, de az evangéliumok nagyon összetett írások. Azok a csodák vannak csak ott följegyezve, amelyeknek valami üzenete van a számunkra. János azt mondja, hogy a világ minden könyve be nem tudná fogadni, ha mindazok le lennének jegyezve, amelyeket az Úr Jézus tett.

Nem emlékszem, ki is mesélte ezt el nekem, hogy voltak valamilyen gyümölcsfa-csemetéi, és elment azzal a szándékkal, hogy megmetssze. De olyan kicsik voltak ezek a csemeték, hogy nem volt mit metszeni rajtuk, ezért csak kicsit megigazította a formájukat. Pál apostol egy évig és hat hónapig volt Korinthusban, és nem rendelkezett semmiről, hogy milyen legyen ott az összegyülekezések rendje, ki imádkozzon, azt se mondta, hogy az asszonyok hallgassanak a gyülekezetben. Miért nem? Azért, mert arra van szükség először, hogy az élet munkálkodjon, hogy az élet kiáradjon. És miután az élet munkálkodik valahol, azután kezdődhet csak a rend. Miután pedig eltelt az a másfél év, akkor látta, hogy most már elmondhat bizonyos dolgokat, és akkor, azután írta azt, hogy az asszonyok ne tanítsanak a gyülekezetben. Akiknek volt füle a hallásra, megértették, de nem kezdettől.

Miután a gyülekezet elkezd megerősödni, utána lehet ilyesmivel foglalkozni; először van az élet, utána jön a tanítás. Ha jön a tanítás az élet előtt, akkor az életet kioltja. Voltam egy gyülekezetben, és egy nőtestvér szeretett volna egy éneket javasolni, hogy elénekelje a gyülekezet. De az ottani testvérek leintették, hogy hagyjad, hallgass, mert testvérek nem javasolhatnak éneket. Milyen szomorú. A tanítás megelőzte az életet.

Ezután a bevezető után rátérek a Máté evangéliumában három nagyon fontos dologra. Az első ezek közül az 5-6-7. fejezetben található. Nincs meg a többi evangéliumban ez, amit itt találunk ezekben a fejezetekben, Máténál. Az a szó vagy kifejezés pedig, amelyet a Szent Szellem bevezet itt ebben az evangéliumban (amelyet azután a Szent Szellem az Újszövetség elejére helyezett), a következő: „Térjetek meg, mert elközelített a mennyek országa”, de pontosabban ez a kifejezés a mennyek királyi uralmát jelenti. „Térjetek meg, mert a mennyek királyi uralma közel.” Ezt hirdette Bemerítő János is, és ezt kezdte az Úr Jézus is hirdetni. „Térjetek meg, mert a mennyek királyi uralma elérkezett.”

Egy evangélium van, de ennek az evangéliumnak több különböző oldala. Mi nagyon kedveljük a kegyelem evangéliumát, mert úgy gondoljuk, hogy az Úr Jézus csak azért jött ebbe a világba, hogy megkeresse és üdvözítse (megtartsa), ami elveszett. Ezt szeretjük nagyon.

A Máté 24-ben viszont azt olvassuk, hogy a Királyságnak ezt az evangéliumát kell, hogy hirdessék az egész lakott földön, és akkor jön el a vég, akkor jön el ennek a világkorszaknak a vége.

Miről szól főképpen a mennyek királyi uralmának evangéliuma?

Nem csak arról beszél, hogy az Úr Jézus Krisztus a Megmentő (Üdvözítő). Hanem arról, hogy Jézus Krisztus Úr. Tudja meg Izraelnek egész háza, hogy Isten ezt a Jézust Úrrá és Krisztussá tette. Ez a sorrend: Úr és Krisztus. Miután az Úrhoz jöttük, és megértettük, megismertük az Ő kegyelmét, onnantól kiindulva meg kell értenünk azt, hogy Ő Úr, és hogy Neki kell uralkodnia az életünkben. Nem tehetjük azt többé, amit akarnánk, hanem azt kell tennünk, amit Ő akar.

A Máté 5-6-7-ben, különösen az 5. fejezetben pedig a királyi uralom megvalósulásának az eredményéről beszél. Nem írja az ötödik részben, hogy így tegyetek, vagy úgy tegyetek. Nézzük meg, hogy írja: Máté 5,3: „Boldogok a szellemben szegények, mert övék a mennyek királyi uralma. Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak. Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet. Boldogok, akik éheznek és szomjaznak az igazságra, mert ők megelégíttetnek. Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek. Boldogok a tiszta szívűek, mert ők meglátják az Istent. Boldogok, akik békét teremtenek, mert ők Isten fiainak neveztetnek.”

  1. vers: “Ti vagytok a föld sója.” A sóból nem kell sok. Mert a só, ha igazából só, kevés is hatásos.

5,14: „Ti vagytok a világ világossága. Nem rejthető el a hegyen épült város.”

A 6. részben pedig beszél arról a folyamatról, ami idáig vezet. 1-4-ig: „Vigyázzatok, hogy alamizsnátokat ne osztogassátok az emberek előtt, hogy lássanak titeket; mert különben nem lesz jutalmatok a ti mennyei Atyátoknál. Azért mikor alamizsnát osztogatsz, ne kürtöltess magad előtt, ahogy a képmutatók tesznek a zsinagógákban és az utcákon, hogy az emberektől dicséretet nyerjenek. Bizony mondom nektek: elvették jutalmukat. Te pedig amikor alamizsnát osztogatsz, ne tudja a te bal kezed, mit cselekszik a te jobb kezed; Hogy a te alamizsnád titkon legyen; és a te Atyád, aki titkon néz, megfizet neked nyilván.”

Az életünket nem az emberek előtt kell élnünk, hogy az emberek lássanak bennünket. A mi életünket elrejtve, Isten előtt éljük.

Az Úr Jézus, amikor megszületett Betlehemben, és utána a szüleivel menekülnie kellett Egyiptomba, majd amikor utána visszatért Egyiptomból, és végül elment Názáretbe, ott körülbelül 28 évet élt. Semmit nem tudunk róla, hogy mit csinált ott. Názáret egy megvetett kisváros volt. Annyit tudunk csak, hogy Jézus 12 éves korában járt Jeruzsálemben, pedig biztos, hogy minden évben felmentek – de csak ennyit ír a Biblia. 28 évig ott elrejtett életet élt, nem tudunk semmit róla.

A szolgálatunk attól függ, hogy milyen elrejtett életet élünk. Ha nincs ilyen elrejtett életünk, nincs semmilyen szolgálatunk sem. Mert az elrejtett élet a gyökerekről beszél. Lehet, hogy csodálkozva kérdezzük, hogyan lehet, hogy egy-egy fa kibír bármilyen vihart. Az a titka, hogy van a földben elrejtett gyökere. Nem kell nyomulnunk előre, hogy szolgálatunk legyen az Úrnak, hanem az elrejtett életünkkel foglalkozzunk, és akkor ez a megfelelő időben felszínre kerül.

Dávid is élt elrejtett életet – csak annyit tudunk meg erről később, hogy valamikor megküzdött a medvével meg az oroszlánnal, és egy napon az apja hívta, és elküldte a testvéreihez élelemmel, akik harcban voltak a filiszteusok ellen. Ismeritek a történetet, akkor küzdött meg Góliáttal, és ekkor vált ismertté egész Izrael előtt. Ha valaki az Úrral jár, eljön az a nap, amikor Dántól fogva mind Beérsebáig – északtól – délig – mindenki tudomást szerez róla, és az emberek elfogadják a bizonyságtételét. Elismerik, hogy ez valóban egy próféta.

Testvérek, nem elég, hogy ha csak azt tesszük, amiről délelőtt szó volt, hogy félretéve minden akadályt és megkörnyékező bűnt, fussuk meg kitartással a pályát a célig, hanem nagyon fontos, hogy megtudjuk eközben, hogy milyen szolgálatot, milyen ajándékot bízott ránk az Úr a gyülekezet számára. Nincs szolgálat a gyülekezeten kívül – úgy, mint a régi időkben, amikor nem volt szolgálat a Templomon kívül. A mi szolgálatunk kapcsolódik a testvérekhez.

De vajon mi történt? Míg az első időkben, jó ideig világos volt, hogy Isten királyi uralmának az evangéliumát kell hirdetni, egy idő után történt valami.

A Máté 13 a mennyek királyságának titkairól beszél. Hamarosan olyan nagy lett a zűrzavar, hogy az emberek már nem tudtak a mennyek királyi uralmáról. A mustárnak soha nem kell olyan nagy fává nőnie, amelynek ágai között elrejtőzhetnek az ég madarai. Azok a madarak, amelyek elrejtőztek a naggyá nőtt mustár ágai között, azok a tisztátalan szellemek. Ez a fa nagyon naggyá nőtt. A kereszténység kicsi volt. Az Úr azt mondta: ne félj, kicsiny nyáj. Nem volt nagy nyáj. Kicsiny nyáj.

Az a kovász, amit a három mérce lisztbe kevertek, ugyanott, az is egy természetellenes növekedésről szól. A román római katolikus fordításban külön lábjegyzetet szenteltek annak, büszkén, hogy milyen nagy lett a kereszténység. De a kereszténységnek nem nagynak kell lennie, hanem minőséginek.

Nem akarok minden részletbe belemenni ma, ezért csak annyit mondok, hogy a magvető tehát kiment vetni a magot, egy része a magnak pedig az útfélre esett. Jöttek az égnek madarai és elkapkodták. Ez azokat az embereket jelképezi, akik süketek meghallani azt a hírt, hogy az Úr azért jött, hogy hintse az Igét – ez az Ige pedig a királyság evangéliuma. Mondtam, hogy mi is szívesen hallgatjuk az Igét, de azt hallgatjuk a legszívesebben, hogy az Úr eljött, hogy megkeresse és megmentse, ami elveszett.  Szomorú lenne, ha csak megmentett, üdvösségre jutott emberek maradnánk. Az ő akarata az, hogy gyermekekből fiakká növekedjünk. Felnőtt korú, érett fiakká. A keresztyén világ tele van gyerekekkel. Tudjátok, milyen egy gyerek? Akkora zajt tud csapni, addig zajong, amíg nem figyelsz rá. Mindig neki kell lennie a figyelem középpontjában. Mindig azonnal kell neki, amit akar. Ha még nagyon kicsi, akkor tisztába is kell tenni, mert különben itt a világvége. Minden körülötte kell, hogy forogjon, mindent el kell készíteni neki. Ilyen ma a keresztyénség. Ez a keresztyén világ tele van gyerekekkel.

Ahol a sziklás, köves talajba hullt mag, ott hamar szárba szökött, de jött a nap heve és elszáradt – mert nem volt gyökere. Ha egész életünkben a hozzánk közel valók tudnak mindent, amit teszünk, tudják, hányszor imádkozunk, mikor segítünk valakin, az azt jelenti, hogy nincs gyökerünk. Mert a gyökér mindig valami elrejtett dolog. 14 év elteltével osztott meg Pál pár dolgot a 14 évvel korábban történtekről. A paradicsomig, a harmadik égig elragadtatott. (Két helyen volt: a harmadik égben és a földben, holtak hazájában. Tudjátok, hogy az lent, a földben van? Amikor Kóré és társai meghaltak, megnyitotta a Föld a száját, és elevenen szálltak alá a holtak hazájába, a Hádészbe; ott van a várakozási hely.) Tehát akinek nem volt gyökere, nem hozott termést, annak ellenére, hogy a mag jó volt.

A harmadik kategória, ahol a mag a tövisek közé esett. A növény felnőtt, de megnőttek a tövisek is; elfojtották a növényt, és nem termett gyümölcsöt. Mit jelentenek a tüskék? Az élet gondjai, a gazdagság csalárdsága, és az élet kérkedése. Ezek elfojtják a jó magot. Ha nagyon aggodalmaskodó vagy, a jó mag nem hoz termést. Ha a szíved kötődik a gazdagsághoz, a jó mag nem hoz termést.

A szívek közül csak egy kategória hozott gyümölcsöt. Az Apostolok Cselekedeteiről írott könyvben, 6. rész, 7. vers: „És az Isten igéje növekedett, és nagyon megsokasodott a tanítványok száma Jeruzsálemben, és a papoknak nagy sokasága engedett a hitnek.” Hogyan magyarázzátok ezt, hogy az Isten Igéje növekedett? A román fordítás jól belemagyarázott, azt írja, hogy az „Isten Igéje pedig terjedt”. Végül is ez érthetőbbnek tűnik. De növekedett! Ez valami rendkívüli dolognak tűnik számomra. Ez, hogy Isten Igéje növekedett, jelenti azt az Igét, azt a magot, amely a jó földbe, a jó szívbe esett. Mi az az Ige, amelyik a szívedbe hullott és növekedett? Van ilyen Igéd? Nem az az Ige, amelyikről úgy gondolod, hogy az Úr szólt. Hanem valami olyan Ige, amelyik belehullott a szívedbe, ott gyökeret eresztett és növekedik. Ezt jelenti az, hogy az Isten Igéje növekedett. Több helyen is ugyanez a kifejezés szerepel a Cselekedetekről írott könyvben.

Máté 13,24-30: „Más példázatot is adott eléjük, mondván: Hasonlatos a mennyeknek országa az emberhez, aki az ő földébe jó magot vetett; De mikor az emberek alusznak vala, eljöve az ő ellensége és konkolyt vete a búza közé, és elméne. Mikor pedig felnevekedék a vetés, és gyümölcsöt terme, akkor meglátszék a konkoly is. A gazda szolgái pedig előállván, mondának neki: Uram, avagy nem tiszta magot vetettél-e a te földedbe? honnan van azért benne a konkoly? Ő pedig monda nekik: Valamely ellenség cselekedte azt. A szolgák pedig mondának neki: Akarod-e tehát, hogy elmenvén, összeszedjük azokat? Ő pedig monda: Nem. Mert amikor összeszeditek a konkolyt, azzal együtt netalán a búzát is kiszaggatjátok. Hagyjátok, hogy együtt nőjön mind a kettő az aratásig, és az aratás idején azt mondom majd az aratóknak: Szedjétek össze először a konkolyt, és kössétek kévékbe, hogy megégessétek; a búzát pedig takarítsátok az én csűrömbe.”

Máté 13,36-43: „Ekkor elbocsátván a sokaságot, beméne Jézus a házba. És az ő tanítványai hozzámenének, mondván: Magyarázd meg nekünk a szántóföld konkolyáról való példázatot. Ő pedig felelvén monda nekik: Aki a jó magot veti, az az embernek Fia; A szántóföld pedig a világ; a jó mag az Isten országának fiai; a konkoly pedig a gonosznak fiai. Az ellenség pedig, aki a konkolyt vetette, az ördög; az aratás pedig a világ vége; az aratók pedig az angyalok. Amiképpen azért összegyűjtik a konkolyt és megégetik: akképpen lesz a világnak végén. Az embernek Fia elküldi az ő angyalait, és az ő országából összegyűjtik a botránkozásokat mind, és azokat is, akik gonoszságot cselekesznek, És bevetik őket a tüzes kemencébe: ott lészen sírás és fogcsikorgatás. Akkor az igazak fénylenek, mint a nap, az ő Atyjuknak országában. Akinek van füle a hallásra, hallja.”

A magvető példázatában a mag a királyság Igéje. A talaj az emberek szíve. A konkoly példázatában a talaj a világ, és a mag pedig a királyság fiai. Mi vagyunk a mag, és elültettek bennünket ebbe a világba, és itt van velünk együtt a konkoly is, egészen a végig. Mi a jó mag vagyunk, amely gyümölcsöt kell teremjen, ott, ahova az Úr helyezett bennünket. Nem vagyunk kitéve csak úgy a sorscsapásoknak, hanem el vagyunk vetve ott, ahol vagyunk. És azon a helyen, ahova Ő helyezett bennünket, gyümölcsöt kell teremnünk.

Van egy testvér nálunk a gyülekezetben, aki albérletben lakott. A háztulajdonos is ugyanabban a házban élt, ő nem volt hívő ember. Valami ellentét támadt közöttük, s a testvér azt mondta, hogy nem maradok ebben az albérletben tovább, elmegyek. Azt mondtam neki: te egy mag vagy. Ahova helyezett bennünket az Úr, ott nekünk mindig Krisztust kell bemutatnunk. Nekünk nincsenek jogaink. Amikor az Úr Jézus a földre jött, nagyon is tudatos volt afelől, hogy Ő rabszolgaként jön. Amikor arcul verték, nem rejtette el az Ő orcáját. Amikor a hátára vertek, a hátát odaadta a verőknek, így ír róla Ézsaiás. Így jött el a földre. Mi olyan magok vagyunk, amelyek bele lettek a mezőbe vetve. Nem arról van csak szó, hogy örvendezzünk saját magunkban. Mi egy olyan mag vagyunk, amely az Úrra mutat.

Még két igeverset olvasok fel, 44-46-ig: „Ismét hasonlatos a mennyeknek országa a szántóföldben elrejtett kincshez, amelyet megtalálván az ember, elrejté azt; és afelett való örömében elmegy és eladván mindenét amije van, megveszi azt a szántóföldet. Ismét hasonlatos a mennyeknek országa a kereskedőhöz, aki igazgyöngyöket keres; Aki találván egy drágagyöngyre, elméne, és mindenét eladván amije volt, megvevé azt.”

Kicsoda a szántóföldben elrejtett kincs? Az ember, aki a kincset megtalálta, Jézus Krisztus. Elrejti, egyelőre el van rejtve. A világ nem ismer bennünket, nem tudják, kik vagyunk. Egyelőre el van rejtve a kincs. De az efelett való örömében elmegy, eladja mindenét, amije van, és megveszi ezt a szántóföldet. Ez az Úr által elvégzett megváltói munka.

„Ismét hasonlatos a mennyeknek országa a kereskedőhöz, aki igazgyöngyöket keres.” A drágagyöngy, amelyért elmegy és eladja mindenét és megveszi azt, a Szent Szellem átalakító munkájáról beszél. Erre utal a drágagyöngy. Megtalálta, elment, mindenét eladta és megvette azt. Ez egy hatalmas nagy valóság: az Úr elkezdett bennünk egy munkát, és be is fogja fejezni:

Filippi 1, 6: „Ezért meg vagyok győződve arról, hogy aki elkezdte bennetek a jó munkát, elvégezi a Krisztus Jézus napjáig.”

De nem idézhetjük ezt a verset így egyedül, kiragadva a szövegkörnyezetből. Olvassuk el a 3-8-ig: „Hálát adok az én Istenemnek, minden ti rólatok való emlékezésemben, mindenkor minden én könyörgésemben mindenitekért nagy örömmel könyörögvén, mivelhogy részt vettetek az evangélium ügyében az első naptól fogva mind ez ideig; meg lévén győződve arról, hogy aki elkezdette bennetek a jó dolgot, elvégezi a Krisztus Jézusnak napjáig: Amint hogy méltó, hogy én ilyen értelemben legyek mindenitek felől, azért, mert én szívemben hordalak titeket, mint akik mind az én fogságomban, mind az evangéliumnak oltalmazásában és megbizonyításában mindnyájan részestársaim vagytok a nekem adott kegyelemben. Mert bizonyságom az Isten, mely igen vágyakozom mindnyájatok után a Krisztus Jézus szerelmében.”

„Mindenkor minden én könyörgésemben mindenitekért nagy örömmel könyörgök, mivelhogy részt vettetek az evangélium ügyében” – Milyen részük volt nekik az evangélium ügyében? Mert az evangélium nem csak annyi, hogy Ő azért jött, hogy megmentse, ami elveszett. Hanem az evangélium az is, hogy mi arra hívattunk el, hogy az Ő dicsőségében részesüljünk. És ide nem lehet eljutni anélkül, hogy ki ne vennénk a részünket az evangélium ügyéből. Nem úgy van, hogy én ülök nyugodtan, hátradőlve, és várom, hogy majd az Úr végezze be egy nap, amit elkezdett. Ez nem így működik. Hanem az, hogy fölvállalom azt, ami az én kicsi részem, az a picike rész ebből a csodálatos, hatalmas nagy tervből.

Annyit mondok még, hogy őrizzük meg ezt a szívünkben: az Úr többet akar. A hívő élet több annál, mint amit ismerünk. Akik tétlenek, akik nemtörődömök, közömbösek, restek, nem jutnak oda, hogy részük legyen Isten dicsőségében. Az Úr mutassa meg mindegyikőnknek egyen-egyenként, hogy mi a mi felelősségünk, és engedjük, hogy az Úr végezze az Ő munkáját a mi életünkben, az Ő dicsőségére. Ámen.

Három lépés a trónhoz vezető úton (Radu Gavriluț)

Eredeti bejegyzés: Három lépés a trónhoz vezető úton

PDF-ben letölthető: 2009-07-28-Radu_Gavrilut-Harom lepes a tronhoz vezeto uton

Szeretnék egy-két szót szólni az elhívásunkról. Először a Zsidók 12-ből olvassunk, a 7. 9. 10-11 verseket. „Ha a fenyítést elszenveditek, akkor veletek úgy bánik az Isten, mint fiaival; mert melyik fiú az, a kit meg nem fenyít az apa? … Aztán, a mi testi apáink fenyítettek minket és becsültük őket; avagy nem sokkal inkább engedelmeskedünk-é a lelkek Atyjának, és élünk! Mert ám azok kevés ideig, tetszésük szerint fenyítettek; ő pedig javunkra, hogy szentségében részesüljünk. Bármely fenyítés ugyan jelenleg nem látszik örvendetesnek, hanem keservesnek, ámde utóbb az igazságnak békességes gyümölcsével fizet azoknak, a kik általa gyakoroltatnak.”

Gondolom, egyetértünk abban, hogy Isten azért hívott el bennünket, hogy örököljük a királyságot, hogy együtt uralkodjunk Vele. Ezért most van szükségünk arra, hogy megfeddjen minket. És a fenyítéssel kapcsolatban szeretnék mondani egy-két gondolatot, ami tulajdonképpen a felkészítésünk.

1) Az első megálló a trónhoz vezető úton az, hogy a hitünknek meg kell tisztulnia. A hit eleinte egy elméleti dolog, ami nincs megpróbálva. Hitünknek át kell mennie mindenféle próbákon. Amikor ezen gondolkodtam, Dávid jutott eszembe. Nem csak azt tudjuk, ami a Sámuel, Krónikák és Királyok könyvében van megírva, hanem a Zsoltárokból is nagyon sokat megtudunk róla. Ha elolvassuk a Zsoltárokat, látjuk, hogy van sok prófétai dolog is, amit megismerünk, de ő ezeket megtapasztalta, átment ezeken a próbákon. Sok Zsoltár elején írja az ige, hogy milyen helyzetben íródott, pl. a 7. Zsoltár, és mindezeket Dávid magában harcolta meg, mindezekben ki volt próbálva. Magában kellett ezt megtanulnia, magában kellett az Úrra támaszkodnia, nem volt mentes ilyen szituációktól. És ilyen helyzetekben lett az ő hite megpróbálva, megtisztítva, hogy az Úrban bízzon. Zsoltár 18. Ha elolvassuk az első két-három verset, akkor tudnunk kell, hogy nem rövid ideig tartott az ő megpróbáltatása. Hitének meg kellett tisztulnia. Nem kell megijedni a próbákban, nehézségekben, olyan próbákban, amiket nem látunk előre, egyedüllétekben az Úrral. Mert mindezek a helyzetek szükségesek ahhoz, hogy az Úrba helyezzük a mi reménységünket.

2) A második lépés, hogy teljesen a világtól mentes életet éljünk. Olvassuk el, hogy mit ír az ige a 2Korintus 6, 14-18-ben: “Ne legyetek hitetlenekkel felemás igában; mert mi szövetsége van igazságnak és hamisságnak? vagy mi közössége a világosságnak a sötétséggel? És mi egyezsége Krisztusnak Béliállal? vagy mi köze hívőnek hitetlenhez? Vagy mi egyezése Isten templomának bálványokkal? Mert ti az élő Istennek temploma vagytok, a mint az Isten mondotta: Lakozom bennük és közöttük járok; és leszek nékik Istenük, és ők én népem lesznek.”

Nagyon sokan ezeket az igéket pusztán úgy értelmezik, hogy a hitetlenekkel való kapcsolatunkról szól. De szerintem sokkal többről van itt szó. Menjetek ki közülük és szakadjatok el – ezt mondja az Úr! Olyan időszakot élünk, amikor a legnagyobb a világ hatása. És mi is biztosan tudom, hogy érintettek vagyunk ezekben a dolgokban, ezek által a dolgok által. Gyermekeink még jobban érintve vannak. Hallottam egy olyan gyerekről, aki annyira rabja volt a számítógépnek, hogy még enni sem akart. Éjt nappallá téve a számítógép előtt ült, egyszerűen rabja volt. Ne érintsétek azt, ami tisztátalan. Tudom, hogy közöttünk is vannak sokan, akik több időt töltenek a televízió előtt, ezek megérintetnek és tisztátalanokká tesznek. Egy műsort sem láttam, ami szellemi lett volna. Ez nem úgy történik, hogy harcolsz, ellenállsz, próbálkozol. Hanem a forrását kell megszüntetni ezeknek a mocskoknak. Tudok egy testvérről, aki nem tudott ellenállni, hogy a számítógépen meg ne nyisson olyan oldalakat, amiket nem lett volna szabad. Tudjátok mit tett? Lemondta az internetet, elégetett minden tisztátalan dolgot, és teljesen más irányba fordult. Ha van egy olyan program, még ha valamilyen szinten segítségetekre is van, de amiben mégis vannak olyan dolgok, amik téged megfertőznének, el kell zárni mindörökre, hogy ne nyithasd meg többet. Ha nem élünk a világtól teljesen eltérő életet, akkor soha nem leszünk olyanok, akik a hitéletben, a szellemi életben növekednek. Ez a határozott hozzáállás szükséges, hogy így éljük meg ezeket a dolgokat.

Az Ószövetségben a papi ruhákban ott volt az a kék fonat, ami mindig arra emlékeztette az Izraelitákat, hogy ők mennyei nemzet. Ha ti mindig más dolgokból táplálkoztok, hogyha elolvasnátok bizonyos filmrendezőknek az életét, látnátok, hogy démonok által befolyásolt emberek ezek. Például vannak ezek a sorozatok, a szappanoperák, amik majdnem mindegyik olyan, ami odaköti az embereket, vonzza a gondolataikat, amelyek pl. házasságtöréseket mutatnak be. Mi vonzza ebben az embereket ezekben? Sötét dolgok, amelyeket mind félre kell tenni. Azon az éjszakán, amikor megették a pászkabárányt, Izraelnek el kellett hagynia Egyiptom földjét. Voltam egy helyen, ahol olyan helyzetet láttam, ahol az emberek elfelejtik, hogy ők keresztyének. Egészen máshogy viselkednek. Azt mondta egy testvér, “Amikor futball labdát látok, olyan vagyok, mint akit feszültség alá helyeztek.” Úgy kellene, hogy legyenek egyes testvérek, akik ilyen helyzetekbe kerülnek, hogy ott rá tudnának mutatni a kék fonálra a ruhájukban, de ez ott teljesen elvesződik. Pedig az ezektől való elválasztottságunknak nyilvánvalónak kellene lennie az Úr előtt. Az egyik legfontosabb dolog, hogy a szíved kész legyen, hogy forrón szeretnéd azt, hogy az Úr a te szívedben munkálkodjon, és hogy az Ő terve valósuljon meg benned is.

3) A harmadik dolog, ami nagyon fontos, hogy megtanuld hallgatni, és meghallani az Úr hangját. Ez egy nagyon nehéz dolog. Tudjátok miért? Mert az Úr csak olyan személyhez szól, akinek az élete teljesen átadott. Ha az Úrhoz jössz, és nincs minden dolog átadva az életedben, akkor ne várd, hogy az Úr szóljon neked. Nem fogod meghallani. Mert akkor tehetsz akármit, mehetsz akárhova, Honoluluig, nem fog bele szólni. Ahhoz, hogy meghalld az Úr szavát, meg kell tanulj mindent teljesen átadni az Úrnak. Nem kell megvárni, amíg belekerülsz valamibe, és a végén felismered, hogy rossz volt. Most kell az Úr elé állnod, hogy megtudd az Ő akaratát. Beszéltem már nektek egyszer egy testvérnőről, aki már idősebb volt, mint 30, és arra gondolt, hogy nem akar vénlány maradni, hanem férjhez akar menni. És nem hallgatott senkire, a maga útján járt, és eljutott oda ahova akart. De ma sem tud túllépni ezen a ponton. Mert nem úgy van, hogy azt mondod: úgy teszek, ahogy akarok, a magam feje után megyek. Nem akarom azt mondani, hogy az Úr nem teljes irgalommal, és azt sem akarom mondani, hogy ha valaki ilyen lépést tesz, akkor az Úr teljesen félreállítja. Az Úr valójában hosszan tűr és irgalmas – mi vagyunk erre a bizonyíték. De meg kell tanulnunk, hogy meghalljuk az Ő szavát.

És még egy igeverset olvasunk az 1 János 1-ből, a 3. verset. „Amit hallottunk és láttunk, hirdetjük néktek, hogy néktek is közösségetek legyen velünk, és pedig a mi közösségünk az Atyával és az ő Fiával, a Jézus Krisztussal.” Gondolom, hogy sokak számára ez a szó, hogy közösség, még nem világos. A román nyelvben még a kommunio-t is használják erre. Az Atya egységbe helyezett bennünket a Fiúval. Amikor Ábrahám az Úrral volt és az angyalok Szodoma felé mentek, Ábrahám az Úr előtt állt. És az Úr közösségben, egységben volt vele, és kezdte megnyitni a saját szívét Ábrahámnak. És azt mondta az Úr akkor: “Vajon elrejthetném én Ábrahám elől, az én szolgám elől, amit cselekedni akarok?” És akkor kezdett Ábrahám szolgálni az Úrnak, akkor nyílt meg a szíve, és akkor kezdődött el ez a közbenjáró szolgálat. Ha az Úr előtt állunk, és ezt az egységet kezdjük vele együtt megélni, akkor az Úr ki fogja nyitni az Ő szívét felénk is. Akkor látni fogjuk, hogy mivel akar Ő foglalkozni, mi az, ami neki fáj, mivel akar Ő törődni, mi az, ami Őt érdekli.

János Pathmos szigetén volt az Úr igéjéért. Ott állt az Úr előtt, és Isten jelenlétéből született meg a Jelenések könyve. Tehát legyünk így Vele közösségben mi is, és ha így vagyunk, akkor ezekből a helyzetekből kezdi előhozni az Úr, hogy megláthatunk dolgokat, szükségeket különböző helyzetekben. És ez, hogy választ kapunk Istentől, vagy kapunk tőle egy igét, nem úgy jön a semmiből, hanem csak azért, mert megvolt ez az első lépés, ez a közösség Ővele. Az Úr csakis ebben a közösségben nyitja meg a szívét a gyerekei előtt és nem másképp.

forrás: 2009. 07. 28. http://www.ekklesiaoradea.ro/

Keresztények menjenek-e bíróságra? (Albert W. Lorimer)

Shall a Christian Go to Law? Írta: Albert W. Lorimer

        Robert G. LeTourneau életének egyik legkomolyabb próbatételéhez érkezett abban az időszakban, amikor az Úrral társulva, éppen a vállalkozásának alapjait fektette le. Már egy ideje közútépítéssel foglalkozott, amikor egyszer „észrevettem egy kiírást egy állami autóútépítésre, amely azonban túl nagy falatnak látszott azzal a gépparkkal és emberekkel, akikkel akkor dolgoztam” – emlékszik vissza. A gyülekezetében volt valaki, akinek szintén volt útépítési tapasztalata, egy keresztény hívő, akinek a gépeivel együtt Robert már meg tudott felelni a pályázati követelményeknek. Megkereste tehát ezt az embert, és felajánlotta neki, hogy pályázhatnának közösen erre az útépítési kiírásra. Meg is nyerték, és leszerződtek az állammal.

Röviddel a munka elkezdése után azonban nehézségek ütötték fel a fejüket. Lassan haladtak, és félő volt, hogy a szerződésben foglalt határidők miatt kötbért kell fizetniük. Robert társa nagyon aggodalmas típus volt, sokat idegeskedett, és egyre több mindenben talált hibát, míg végül azt mondta Robertnek: „Az a baj ezzel a munkával, hogy túl sok rokonodat alkalmazod.”

A rokonaival kapcsolatos vád igaz volt abból a szempontból, hogy tényleg sokan dolgoztak neki. De Robert kitartott amellett, hogy mindannyian „azt csinálják, amihez értenek”, és nem akarta elbocsátani őket, mert nem volt mindig annyi elérhető szakképzett munkás, amennyire egy adott pillanatban szükség lett volna, és úgy volt vele, hogy későbbi munkáknál is számíthat majd rájuk, ha ezt befejezték.

Amikor nem tudta, mi Isten akarata egy adott helyzetben, Robert imádságba kezdett – és ezt tette most is. Megkérdezte az Úrtól, hogy mit tegyen. Robert meggyőződése, hogy amikor Isten egy gyermeke a tőle telhető legjobbra törekszik, joga van megkérni az Urat, hogy segítsen neki; de nem hiszi, hogy megmondhatja az Úrnak, hogy a segítséget ezüsttálcán nyújtsa át neki. Ezért hát imádkozott, és hamarosan valami történni kezdett.

Egy magánvállalat meghívta egy újabb pályázatra, amelyet nem is hirdettek ki nyilvánosan, és kellemes meglepetésként érte, hogy megnyerte a pályázatot. Ezért az állami útépítési munkálatoktól elvonta az összes rokonát az új építkezéshez, és építésvezetőnek a sógorát jelölte ki. Ütemezés szerint haladtak, és szép hasznot értek el. Nem sokkal később az állami munka is elkészült, és a várakozásokkal szemben az is nyereséges lett. Mivel mindkét szerződéssel hasznot szerzett, a hitelezőit is ki tudta volna fizetni. Az állami pályázatban részt vett „földi” társának azonban más elképzelése volt. Azt találta ki, hogy mivel Robert nyereséget szerzett a második pályázattal, az állammal kötött útépítési szerződés teljes haszna őt illeti. Ez a haszon 8 000 angol font volt, és kettéosztva 4 000 font jutott volna mindkettőjüknek. Robert annyira megdöbbent, hogy ennyire durván méltánytalan és értelmetlen követeléssel áll elő egy hívő ember, akivel ráadásul egy gyülekezetbe járnak, hogy felkereste az ügyvédjét, aki viszont azt mondta neki, hogy ne aggódjon, mert a partnerének nincs semmi jogalapja megnyerni egy ilyen pert.

Robert azonban mégis aggódott, de más miatt. Nem attól félt, hogy nem fogja tudni behajtani a bíróságon a pénzt, hanem azért, mert azzal az emberrel nem csak, hogy ugyanannak a gyülekezetnek voltak a tagjai, hanem mindketten a gyülekezet vezetőségéhez tartoztak. Habár meg volt róla győződve, hogy a társának valóban nincs alapja a követelésre – sem erkölcsileg, sem jogilag –, mégis jó oka volt az aggodalomra. Mi lenne a gyülekezettel, ha két vezető tagja jogi perbe keveredne egymással? Jól ismerte azt az Igét, amely megtiltotta a hívőknek, hogy egymással pereskedjenek, de azt is tudta, hogyan intézze úgy a dolgokat, hogy a másiknak kelljen kezdeményeznie, és ő legyen az, aki a bírósághoz fordul. Robert gyakran így emlegeti akkori önmagát: „Nem igazán volt báránytermészetem, hogy úgy mondjam; szerettem a szarvánál megragadni a bikát. Azt mondtam: Uram, az a pénz a hitelezőimé, ki kell fizetnem őket.” Az Úr azonban akkor a szívemhez szólt. „Mennyire szeretsz engem? Mennyire szereted a népemet? Mennyire szereted a gyülekezetemet?”

Robert megtette, amiről megvallotta, hogy a legnehezebb volt valaha is az életében. Odament ahhoz az emberhez, és azt mondta: „Testvér, nem csinálunk pert ebből az ügyből. Ha ragaszkodsz hozzá, hogy a teljes haszon a tiéd legyen, tessék, tiéd, csak Isten tudja elvenni tőled. Ha pedig azt akarja, hogy megkapjam a részemet, Ő meg tudja adni nekem.” Robert azt gondolta, hogy ettől talán majd meggondolja magát a társa. De nem tette. Elvette a teljes hasznot, és Robert hagyta, hogy az övé legyen.

Röviddel ezután ez az ember újabb munka elvégzésére szerződött. Nem sokkal később pedig Robert is új munkát kapott. Azon a munkán, amelyre az egykori társ szerződött, az ember a teljes 8 000 fontot elveszítette, míg Robert elég hasznot termelt, hogy bőven visszajött neki az a 4 000 font, amit föláldozott. Robert egyik kedves mondása lett: „Ne azért engedelmeskedj Istennek, mert kifizetődik, mert akkor nem fog kifizetődni. Hanem engedelmeskedj Istennek, mert szereted, és akkor az ki fog fizetődni neked.”

G.H. Lang: Eszménykép és valóság – 4. rész

A JELEN KIVÁLTSÁGAINAK FELTÉTELES MÓDJA AZ IGÉBEN

A továbbiakban megmutatjuk, hogy azok az ajándékok, melyeket Isten a hívőknek bár kegyelemből biztosít, feltételhez kötöttek.

Egyiptomban Izrael népének a Pusztítótól való megmenekülése egyes-egyedül a megváltás vérén múlt: „Amikor meglátom a vért, elmegyek mellettetek” (oltalmazva, mint a fészkét védő madár, lásd: Ézs 31,5, ahol ugyanezt a kifejezést használja [„pásah” – a ford.], és a megelőző kép mutatja a jelentését). A nép jövőbeni magatartásával kapcsolatban Isten semmilyen feltételt nem támasztott, holott látta előre a majdani hűtlenségüket. De semmilyen „ha” nem hangzott el; a halálból való szabadítás teljes és feltétel nélküli volt. A megigazulás nem függ a megszentelődéstől; a megigazulás abszolút, visszafordíthatatlan, és egyedül annak köszönhető, hogy Isten mennyire becsüli Krisztus drága vérének örökkévaló értékét.

Azonban három nappal azután, hogy a megváltott nép örökre megszabadult Egyiptomból a Mózessel való közösségbe történt alámerítkezésük – tehát a vörös-tengeri átkelésük – által (1Kor 10,1), és Isten legelőször szólt hozzájuk mint megváltott néphez, a beszéde így kezdődött: „HA”. „Ha a te Uradnak Istenednek szavára hűségesen hallgatsz és azt cselekeszed, ami kedves az ő szemei előtt és figyelmezel az ő parancsolataira és megtartod minden rendelését: egyet sem bocsátok reád ama betegségek közül, amelyeket Egyiptomra bocsátottam, mert én vagyok az Úr, a te gyógyítód.” (2Móz 15,26, Károli). Az első megígért áldást, a testi egészséget Isten cselekedetekhez kötötte: „ha azt cselekszed”, a feltételt pedig az engedelmességhez szabta. Ez még azelőtt történt, hogy a sínai-hegyi törvény hatálya alá kerültek volna.

Amikor azután még csak a harmadik hónap következett, Isten egy újabb ígéretet tett. Ez is „HA”-val kezdődött: „ha figyelmesen hallgattok szavamra és megtartjátok az én szövetségemet, úgy ti lesztek nekem valamennyi nép közt az enyéim; mert enyém az egész föld. És lesztek ti nekem papok birodalma és szent nép” (2Móz 19,5-6). A második megígért áldás – Istennel való különleges kapcsolat papi királyi uralom révén – szintén feltételtől: az engedelmességtől függött.

A nép azonban igen hamar elveszítette a papi méltóságot azzal, hogy kirívó engedetlenséggel megszegte az éppen átadott tízparancsolat első és második parancsát az aranyborjú elkészítésével; a papi méltóságot utána pedig egyedül csak Áron családja kapta meg. Azután ugyanebből a családból Nádáb és Abíhú engedetlenség miatt elveszítette a pozícióját és az életét egyaránt, pontosan a szent hivatalba való felszentelésük napján (3Móz 10); később viszont Fineás figyelemre méltó hűséggel védte meg családja becsületét (4Móz 25,10); míg megint később Éli és fiai, bár Fineás házából származtak, elveszítették papi méltóságukat a hűtlenségük miatt (1Sám 4). Az utána következő időkben a papi család hűtlen tagjai elveszítik hivatalukat, a hűségesek viszont megerősítik (Ez 44,10-16). Abban az időben pedig az emberiség többi része számára Izrael mint nép végre az lesz, aminek Isten kezdettől fogva szánta: áldásainak közvetítője a népek felé, amely méltóságra azonban ezidáig tehetetleneknek és méltatlanoknak bizonyultak: „Titeket pedig az Úr papjainak neveznek” (Ézs 61,6). De akkor már Istentől születettek lesznek, új szívvel és új szellemmel, és be fogják tölteni a papság számára előírt engedelmesség nélkülözhetetlen feltételeit.

Ezek a jellemző történetek mutatják be a „HA” helyét Istennek az emberekkel való bánásmódjában. A megváltást, megigazítást, haragtól való megszabadítást, Isten előtti új helyzetet illetően az Ige kijelentései feltétel nélküliek:  „aki hisz a Fiúban, örök élete van” – ezek a szavak a jelenlegi szabadítást jelentik, „ítéletre nem megy” – ezek pedig az örök élet vagy halál kérdésében a jövőről szólnak (Jn 3,36; 5,24). Ám amint ezt a mindörökre biztonságos helyzetet hit által elértük, és el lettünk hívva az Isten Fiával (a mi Mózesünkkel) való közösségbe, és az alámerítkezéssel bele is helyeztettünk abba, így indulva el a pusztaságba az Istenbe vetett hit útján, Isten azonnal meg fogja mutatni, hogy a jövőbeni kiváltságok a hitbeli engedelmességtől függenek majd.

Minden hívő Krisztus népéhez tartozik, de ami ennél sokkal, de sokkal magasztosabb: „ti barátaim vagytok, HA megteszitek, amit parancsolok nektek” (Jn 15,14). Az Úr az Ő részéről változhatatlanul szereti az övéit, de „ha parancsolataimat megőrzitek majd [a ti részetekről], megmaradtok szeretetemben” (Jn 15,10). Isten ígéretei minden hívő számára egyformán elérhetők, az irgalom széke megkülönböztetés nélkül nyitott mindenki előtt, de egyedül „HA megmaradtok bennem, és beszédeim bennetek maradnak, kérjetek, amit csak akartok, és meglesz nektek” (Jn 15,7).

Lényeges, hogy ezeket a feltételes ígéreteket Jézus hűséges tanítványai legbensőbb körének címezte: az apostoloknak, azoknak a férfiaknak, akiknek ugyanekkor az Úr azt mondta, „de ti vagytok, akik kitartottatok velem megpróbáltatásaimban” (Lk 22,28, Kecskeméthy), és akiknek következésképpen a legfelsőbb pozíciókat ígérte a királyságában. A múltbéli hűségesség azonban nem mentette föl őket a súlyos és szükséges „HA” alól a jövőt illetőleg.

Ezek a legutóbbi Igék azt mutatják, hogy számunkra, ahogyan Izrael számára is, a papság joga feltételhez kötött. Mi, ahogyan ők is, papságra hívattunk (1Pt 2,9; Jel 1,6); a kegyelem trónusához mindannyiunknak szabad utunk van (Zsid 4,16); de csakis akkor van erőnk a közbenjárásban, HA Krisztusban maradunk, az Ő szavai pedig bennünk, és így a szívünk szabad lehet Isten előtt, a külső életünk pedig tiszta az emberek előtt az Igének való engedelmesség révén (Zsid 10,22).

A következőkben azt mutatjuk meg, hogyan alkalmazható ez az elv a jövőbeni méltósággal és megbecsüléssel kapcsolatban.

A JÖVŐBENI MÉLTÓSÁGOKKAL KAPCSOLATOS FELTÉTELEK AZ IGÉBEN

Jósua főpap esete (Zak 3) a következő, amely bemutatja a szellemi dolgok isteni és emberi vonatkozásait, valamint a „HA” helyét Istennek az emberekkel való bánásmódjában.  Jósuát, aki főpapként az egész nép képviselője volt, először úgy látjuk, mint bármelyikünket Isten előtt: „szennyes ruhába öltözve”, úgy, hogy a „szennyes” „a héberben a legerősebb kifejezés, amely a legundorítóbb típusú szennyet jelöli” (Baron[1]).

A 3Móz 8-ban találunk részletes leírást arról, hogyan lehetett az ilyen szennyes ruhájú embert Isten jelenlétére és szolgálatára felkészíteni. A főpapot levetkőztették, megfürdették, ráadták a dicsőség és szépség öltözetét, a fejére pedig egy süveget tettek, rajta arany homlokdísszel, amelyen a felirat („Az Örökkévalónak szentelt”) jelezte az Istennek való teljes odaszánást és szolgálatot; mindehhez pedig az utána részletezett áldozatok szolgáltatták az alapot. Ezalatt a folyamat alatt, melynek során a bűnöst felkészítik az Isten közelségére, szolgálatára és tiszteletére, Jósua semmit sem cselekszik és semmit sem szól; mindent neki és érte tesznek, ő pusztán készséges, beleegyező, ám passzív résztvevő. Ez az a hit, amelyben a bűnös felhagy halott cselekedeteivel, és átadja magát Istennek, hogy megigazítsa őt Jézus Krisztusban.

Azonban rögtön azután, hogy Jósua ílymódon, cselekedetek nélkül biztonságosan stabil helyzetbe került Isten előtt, az Úr azonnal egy „HA”-val szólítja meg, és további megvalósítható lehetőségeket tár elé, melyek mind a magatartásától és a cselekedeteitől függenek. Pontosan itt van a „ha” helye, ahogyan korábban is megmutattuk. Így olvassuk: „És így figyelmeztette az Úr angyala Jósuát: Ezt mondja a Seregek Ura: Ha az én utamon jársz, és ha teljesíted, amit rád bíztam, akkor ítélkezhetsz házamban, és felügyelhetsz udvaraimra, sőt megengedem neked, hogy az itt állók között járj-kelj” (Zak 3,6-7).

Itt az Isten házában való szolgálat kiváltságairól van szó, amelyek mind az egyén járásától függenek. „Az ígéret csúcspontját az utolsó tagmondatban éri el: >>bejárást adok neked azok között, akik itt állanak<< (Kecskeméthy ford.), és ez (számunkra pedig most ez a lényeg) az elkövetkező korszakra és a Királyság mennyei szférájával kapcsolatos kiváltságokra vonatkozik.” Baron így folytatja: „>>ezek, akik itt állanak<< – ahogyan a kifejezést a negyedik verssel összehasonlítva látjuk – azok az angyalok, akik az Örökkévaló Angyalát szolgálják, és akik azért állanak előtte, hogy rögtön végre tudják hajtani a parancsait. A keresztény kommentárírók ezt az ígéretet legtöbbször úgy szűkítik le, mintha csak annyit jelentene, hogy Isten mégis megadja ezeket Jósuának és általában véve a papságnak, ti. a korábbinál teljesebb és közelebbi hozzáférést Személyéhez. A zsidó targum azonban úgy hiszem, közelebb áll az igazsághoz, amikor más megfogalmazásban így adja vissza ezeket a szavakat: >>A halottak feltámadásakor újraélesztelek, és ezek között a szeráfok közötti járást adom neked.<< Így a jövőre alkalmazva a teljes vers értelme ez: >>Ha az én utaimon jársz, és teljesíted, amit rád bíztam, nem csak abban a megtiszteltetésben részesülsz, hogy ítélkezhetsz a házamon és felügyelheted udvaraimat, hanem amikor a földi munkádat elvégezted, magasabb szolgálatba helyezlek át a mennyben, és lesz helyed járkálni ezek között a tisztán angyali lények között, akik az Ő rendeletének szavát teljesítik<< (Zsolt 103,20-21). Figyelje meg a „ha”-t ebben a versben a kedves Olvasó, és helyezze szívére az igazságot, hogy amíg a bocsánat és a megigazítás Isten ingyen ajándéka mindazoknak, akik hitből valók, kiknek forrásuk az Ő végtelen és szuverén kegyelméből ered, távol az emberi cselekedetektől vagy érdemtől, addig az elfogadható szolgálatért járó megbecsülés és kiváltság valamint a jövőbéli jutalom az engedelmességünktől és hűségünktől függ; ezért Isten kegyelméből és Szelleme erejével törekedjünk rá, hogy >>az Ő utain járjunk, és teljesítsük, amit ránk bízott<<, és minden dologban, még ha a mi részünk csak a kapusé vagy az ajtóőré is Isten házában, dicséretre méltónak bizonyuljunk, szemünk előtt tartva, hogy lesz egy nap, amikor >>nekünk mindnyájunknak meg kell jelennünk a Krisztus ítélőszéke előtt, hogy ki-ki megjutalmaztassék aszerint, amiket e testben cselekedett, vagy jót, vagy gonoszt<< (2Kor 5,10).”

A következőkben pedig megmutajuk, hogy a Zsidókhoz írt levél hogyan magyarázza ezt az elvet azoknak a magas kiváltságoknak a szempontjából, hogy az Istennek lakóhelye és az Isten Fiának pedig a személyes társai lehetünk az uralkodásban.

[1] Robert Baron, skót teológus (1596-1639)