Az imádság négy fajtája (Lance Lambert) – 4/4. rész

Hálaadások

Az imádság negyedik fajtáját hálaadásoknak fordítják. A hálaadás azt jelenti, hogy nemcsak a megválaszolt imádságért, hanem Magáért az Úrért is hálát adunk. A hálaadást legtöbben úgy értik, hogy megköszönjük az Úrnak, hogy meghallgatta, amit az elmúlt héten kértünk Tőle. Hiszen azt mondja az Ige: „hálaadással ismertessétek a ti kéréseiteket az Isten előtt” (Filippi 4,6 – Kecskeméthy ford.). A legtöbb hívő pedig mindig úgy érti ezt, hogy kérünk valamit, és amikor megkapjuk a feleletet, megköszönjük az Úrnak. Más hívők meg úgy értelmezik, hogy elmondjuk a kérést, és rögtön hálát is adunk Istennek az imameghallgatásért, még mielőtt az beteljesedne. Úgy vélem, ugyancsak leszűkítjük így a hálaadás szó jelentését. Pedig amikor kérünk valamit, azt valóban hálaadással kell tennünk. De nemcsak arról van szó, hogy megköszönjük Istennek, hogy megválaszolja az imádságainkat; hiszen ez magától értetődő! Hanem legelsősorban az Ő kilétéért kell hálát adnunk az Úrnak, azért, hogy ki és mi Ő; hálát kell adnunk ezért a nagy üdvösségért és az Úr Jézus elvégzett munkájáért, mert Ő ennek alapján ad nekünk mindent. Hálát adunk a kegyelméért, a szeretetéért, az irgalmáért, az igazságáért, a trónusáért, a királyságáért. Más szóval, ez a hálaadás az imádáshoz kötődik, amely az együttes imádság fontos és stratégiailag elengedhetetlen része.

Sokan annyira énközpontúak vagyunk, hogy az ellenség könnyedén az ujja köré csavar minket. Megkörnyékez, és azt mondja: „Most nincs értelme imádnod az Urat, hiszen egész nap rossz hangulatban voltál, a gyerekek borzalmasan viselkedtek, rémes volt az irodában, mert a főnök elhalmozott munkával, iszonyú utad volt a munkahelyről hazafelé, most meg pocsék kedved van. Nincs értelme hálát adnod az Úrnak, hiszen semmi sincs, amit megköszönhetnél Neki.” Mi meg erre gyakran így válaszolunk: „Bizony, nem akarok mást mutatni, mint ami valójában az igazság; nem akarok képmutató lenni. Nem akarom megnyitni a számat a dicséretre és a hálaadásra, amikor az egész csak képmutatás.” És az ellenség máris sikeresen olyan helyzetbe juttatott minket, hogy csak akkor tudjuk imádni az Urat, amikor jól érezzük magunkat.

Az ördög egész gépezete pedig mostantól arra fog ráállni, hogy biztosan rosszul érezzük magunkat, mert le akar rombolni minden hálaadást és imádatot az Úr iránt. Tudja, hogy az imádat, a hálaadás és a dicséret hatalmas fegyverek a harcban, amelybe csöppentünk. Olyan gyakran bedőlünk az ellenség efféle taktikájának! Vannak, akik éveken keresztül nem nyitják meg a szájukat, és nem dicsérik az Urat. Még arra sem tudják rávenni magukat, hogy elmondják Neki, milyen nagyszerű, csodálatos Ő, és mennyire méltó a dicséretre.

Fel kell ismernünk, hogy lehetünk őszinték Istennel. Elmondhatjuk Neki: „Uram, borzasztóan érzem magam. Szörnyű napom volt ma, de imádlak, és hálát adok Neked, Uram, hogy a Te trónusod nem inog meg soha.” Az, hogy rémes napom volt, nem jelenti azt, hogy az Úr Jézus már nem uralkodik. Mintha az, hogy bal lábbal keltünk föl, azt jelentené, hogy trónfosztás történt a mennyben. Ha előző este valami olyasmit ettünk, amitől másnap reggelre felkavarodik a gyomrunk, az Úr már nincs is a trónon. De hiszen ez abszurdum! Dicsérhetjük az Urat, amikor letörtek vagyunk, és akkor is dicsérhetjük, amikor a fellegekben járunk. Amikor hullámvölgyben vagyunk, azt mondhatjuk: „Uram, szörnyen érzem magam, de hálát akarok Neked adni azért, Aki vagy. Te csodálatos vagy, minden munkád csodálatos, és a Te igazságod örökké megáll.”

Mit mondhat akkor erre az ördög? „Ez az ember most igazságot szól, mit tehetnék? Semmit sem tehetek, ami megállíthatná ezt a hívőt abban, hogy Istent imádja!” Ezért azt mondja seregeinek: „Hagyjátok XY-t egy időre; nagyobb érték támad belőle, amikor rossz bőrben van, mint amikor jól érzi magát.” Sokan azzal, hogy nem tanulták meg ezt a leckét, segítenek az ellenségnek abban, hogy folyamatosan rossz passzban tartson minket.

„Áldjad én lelkem az Urat, és egész bensőm az ő szent nevét” (Zsolt 103,1). És ugyancsak: „Áldom az Urat minden időben, dicsérete mindig ajkamon van!” (Zsolt 34,2). Áldhatjuk az Urat, akár a magasságokban, akár a mélységekben vagyunk. Az Úr dicsérete – az Ő nagyságának, fenségének, szépségének, hatalmának, a sötétség erői felett aratott teljes győzelmének dicsérete folyton az ajkunkon lehet.

Amennyire elengedhetetlen része minden imádságnak a könyörgés, úgy a hálaadás is. Szívünkkel imádjuk Őt azért, aki és ami Ő, imádjuk Őt azért az üdvösségért, amelyet szerzett, és imádjuk Őt azért, ahogyan ebbe az üdvösségbe elvezetett minket. Emberként imádatra lettünk teremtve, és csakis akkor tapasztalhatjuk meg a belső beteljesedést, amikor megtanuljuk, hogyan kell Istent imádni. Az imádat nem az imameghallgatáshoz kötődik, hanem Isten lényéhez. Amikor imádjuk az Urat, betöltjük az egyik funkciót, amelyre teremttettünk; továbbá beteljesedik bennünk az ígéret: „Istenmagasztalás a torkukban, kétélű kard a kezükben” (Zsolt 149,6). Boldogok, akik ezt megtapasztalták.

Az imádság négy fajtája (Lance Lambert) – 4/3. rész

Imádságok

A második formát „imádságok”-nak fordítják, és eredetileg valaminek a kiöntését jelenti. Az Újszövetség ezt a szót használja leggyakrabban az imádságra. Az ember kiönti Istennek az összes baját, minden fájdalmát, az érzéseit. Egyszerűen esdve kér Istentől. Az Úr Jézus azt mondta: „Nincs nektek, mert nem kértek”. Ez tehát a legalapvetőbb, átfogó jelentésű szó, és mindenféle imádságot magában foglal – onnan kezdve, hogy az ember kiönti szíve terhét, addig, hogy kéri Istent, adja meg neki, amire szüksége van. Továbbá olyan kívánságot is jelenthet, amikor az ember az Isten szándékával és akaratával kapcsolatban kér igen nagy dolgokat. C. T. Studd mondta: „Miért csak egy tojást kérjünk az Úrtól, amikor kérhetünk elefántot is?” Más szóval, kérjünk nagy dolgokat a hitünk mértéke szerint! Hiszen az Úr bármikor mondhat nemet is. Az imádság tehát alapvetően „próba szerencse” alapú művelet. Lehet, hogy nem tudjuk, mi az Úr akarata vagy szándéka, de mi kiöntjük Neki a szívünket. Amy Carmichael írta, hogy az Úr „mondhat igent, mondhat nemet, és azt is mondhatja, »Várj!«”. Amy hívő családban nőtt föl, és kislánykorában nagyon szomorú volt amiatt, hogy barna a szeme. Szüleitől azt hallotta, hogy az Úr Jézusnak semmi sem lehetetlen, Ő mindenre képes – ezért sokszor kérte, hogy adjon neki kék szemet a barna helyett. De az Úr nem tett ilyet. Sok évvel később, amikor Amy [Indiában] bálványtemplomokat látogatott azért, hogy kislányokat mentsen meg a templomi prostitúciótól, rájött, hogy az Úr miért nem hallgatta meg a kék szempárért való imáját. Száriban, barna szemmel könnyedén beleolvadhatott az indiai tömegbe.

Ez a szó tehát a legáltalánosabb hívő imádságot jelenti. Az embernek nem kell hozzá tudnia az Úr akaratát, hanem egyszerűen csak kiöntjük a szívünket, és kérünk Tőle. De az Úr nem veti meg az ilyen imádságot. Amikor Annának nem volt gyermeke, meddősége minden fájdalmát, minden érzését feltárta; kiöntötte a szívét az Úr előtt. Sőt, az érzelmek annyira erőt vettek rajta, hogy Éli azt gondolta, részeg. Az Úr azonban meghallgatta őt, és megérintette méhét. Anna pedig megszülte Izrael egyik legnagyobb prófétáját, Sámuelt, aki az isteni történelem egyik legjelentősebb fordulópontján élt. És Anna Sámuelnek, „Istentől kért”-nek nevezte őt.

Egyeseknek úgy tűnhet, túl keményen beszéltem a keresztény körökben manapság fellelhető imaösszejövetelekről és az általános imádságfelfogásról. Nem arról van szó, hogy az Úr jelentéktelennek tartaná ezt a fajta általunk megszokott, együttes imádságot; hanem pusztán arról, hogy az gyakran óvodás szintű. Ő látja a szíveket, és kegyelméből ennek megfelelően válaszol. Másfelől viszont az egész sokszor csak vallásos rituálé és gyakorlat, ahonnan teljesen hiányzik a Szent Szellem.

Közbenjárások

A harmadik formát az angol „közbenjárások”-nak fordítja. [A magyar fordítások „esedezések”-nek, „Istennel való társalgások”-nak (Csia), illetve „közbenjáró összejövetelek”-nek (SZPA) hozzák.] Az itt használt szó azt jelenti, hogy valaki valamilyen felsőbb hatalom – király, elöljáró, fejedelem – előtt esedezik. A fogalom eredetileg valamilyen feletteshez benyújtott kérelmet takar. A New American Standard Bible valószínűleg ezért használja itt az „esedezések” („petitions”) szót a „közbenjárások” („intercessions”) helyett. Tehát valamilyen kérést jelent valaki olyantól, akinek hatalmában áll véghezvitetni dolgokat. Azaz Isten jelenlétét keressük más emberek vagy mindannyiunkat érintő helyzetek ügyében. Ugyanakkor azt gondolom, hogy az „esedezések” vagy „fohászok” használata a „közbenjárások” helyett beszűkíti a szó eredeti értelmét.

A közbenjárás az imádság legmélyebb és legritkábban megélt formája. Kevés olyan társaság van Isten népében, akik jól ismernék az együttes közbenjárás gyakorlatát. Miért? Azért, mert a közbenjárás nem pusztán annyiból áll, hogy megfogalmazunk néhány szót egy adott helyzettel kapcsolatban, még ha nagy átéléssel és érzelmi felbuzdulással tesszük is. A közbenjárás az egész lényünket – szellemünket, lelkünket, testünket – igényli. Maga a közbenjáró is élő áldozat kell, hogy legyen.

Ha közbenjáró akarsz lenni, Isten mindenre igényt fog tartani, ami csak a tiéd – az egész lényedre, az idődre, az energiádra, az egészségedre és a javaidra is. Isten mindent elkér tőled. Soha ne értékeljük alul, mit jelent a közbenjárás! Itt nem arról van szó, hogy az ember odaad heti vagy akár napi fél vagy egy órát, mintha az Úr mindössze ezt kívánná. A közbenjáráshoz az Úrnak ránk van szüksége, és mindenre, amink csak van.

Az Ószövetségben ezt Dániel példázza leginkább. Naponként imádkozott, és legfelsőbb szintű kormányzati elfoglaltságai közepette is rászánta az időt a közbenjárásra. A valódi titka ennek azonban mégis abban rejlett, hogy Dániel élő áldozat volt, és teljes mértékben az Úrnak szánta magát.

A közbenjárás csak akkor kezdődhet el, amikor bármilyen adott helyzetben megismertük Isten gondolatát és akaratát. Amikor az Úr kijelentette Mózesnek, hogy el akarja pusztítani Izrael népét, ez közbenjárásra indította Mózest a népért. Amikor az Úr eldöntötte, hogy elpusztítja Szodomát és Gomorrát, és elmondta Ábrahámnak, ez közbenjárásra indította Ábrahámot Lótért és a családjáért. Ha ezt megértettük, azt is kezdjük meglátni, milyen elengedhetetlen a könyörgés vagy az Úr keresése a közbenjáráshoz. Hiszen csakis akkor tudunk közbenjárni, ha ismerjük az Úr akaratát bármilyen adott helyzettel kapcsolatban.

Lehetséges, hogy ezt leírva sokan feladják a reményt, hogy valaha is közbenjárók legyenek, vagy hogy együttes közbenjárásban vehessenek részt. Ne tántorodjunk el, és ne mondjunk le róla! Az Úrnak el kell kezdenie valahol, és olyasvalakivel kezdi el, aki kész magát önként és teljesen odaszánni. Egy kínai közmondás szerint „az ezermérföldes út egyetlen lépéssel kezdődik”. Meg kell tennünk hitben az első lépést. Ha egy hívő kész arra, hogy közbenjáró legyen, és teljes lényét odaszánja az Úrnak, Ő lépésről lépésre vezetni fogja majd.

Erős és biztos kézzel fog vezetni, mindig pontosan a képességeink szerint. Először az imádság óvodájából átvezet a közbenjárás óvodájába, majd az általános iskolába, aztán a gimnáziumba, és végül a közbenjárás egyetemére. A közbenjáráshoz bizonyos mértékű szellemi érettségre van szükség. Ez a fajta szellemi érettség pedig egyedül szellemi növekedés és megfelelő szellemi tapasztalatok által jön létre, és csak abban az emberben alakul ki, aki letette az önmaga életét.

Az imádság négy fajtája (Lance Lambert) – 4/2. rész

Gyakorlati példa a könyörgésre

Emlékszem, sok évvel ezelőtt történt, amikor a vének minden hétfő este összegyűltek imádságra a Halford House-ban, hogy az Urat keressük. Az alkalom nyitott volt minden testvér előtt, hogy elhozzák a bajaikat, a szükségleteiket vagy a kifogásaikat. Egyik hétfőn egy nagyon drága testvérnő telefonált: „Tudom, hogy ez az alkalom elsősorban azoké, akik velünk együtt gyűlnek össze, de egy közeli ismerősöm nagyon nagy bajban van. Eljöhetne, hogy elmondja nektek?” Azt válaszoltuk, hogy igen, jöjjön.

Ez a nőtestvér szorosan az Úrral járt, és áldás volt mások számára. Azért, hogy a nagy szükségben élők közelében legyen, és megszólíthassa őket, úgy döntött, hogy a városa egyik nagyon lepusztult részére költözik. Elmondta, hogy bibliaiskolát végzett, és nagyon erősen azt érezte, hogy az Úr arra a feladatra hívja őt, hogy a város rászorulóinak segítésére szánja oda magát, az Úr pedig megáldotta őt ebben a munkában.

Majd egyszer csak azt vette észre, hogy Isten nem szól hozzá a Biblián keresztül. Mi több, úgy érezte, az Úr már egyáltalán nem szól hozzá; és amikor testvérek közé ment, jó helyre, akkor is azt érezte, hogy amit hall, az egyik fülén bemegy, a másikon ki. Egyre zaklatottabbá vált, és úgy érezte, elkövette a „megbocsáthatatlan bűnt” a Szent Szellem ellen.

Olyan rossz állapotba került, hogy az öngyilkosság gondolata is megkísértette. Ekkor történt, hogy néhány napra közeli barátnőjéhez, a testvérnőnkhöz látogatott. Meghallgattuk az egész történetet, és azon tanakodtunk, miféle démoni tevékenység játszhat itt közre. Miért történik vele mindez? A testvérnőnk nem tudott semmi konkrétumot megnevezni, hogy mit csinált rosszul, vagy milyen bűnt követett el.

Mi megszoktuk, hogy legelőször mindig az Úrtól kérjünk bölcsességet, így most is Őelé jöttünk, komolyan keresve Őt a testvérnőnk bajával kapcsolatban. Éreztük, hogy az állapota válságos, hiszen öngyilkosságra hajlott. Úgy érezte, hogy elkövette ezt a megbocsáthatatlan bűnt, Isten pedig emiatt nem szól hozzá.

Majd azt éreztük, hogy el kell vágnunk őt mindenfajta sátáni befolyástól és a körülményeibe való beavatkozástól. Amikor fölálltunk, hogy imádkozzunk fölötte, egyik nagyon drága testvérünk így szólt: „Az Úr mond nekem valamit, de nem értem. A víz, a víz, a víz; a víz az.” Én azt gondoltam, talán nem működnek a szellemi érzékei, hiszen a testvérnő körülményeiben semmit nem láttam, aminek köze lett volna a vízhez.

Ennek a szónak a hatására azonban megkérdeztem tőle, hogy miért hord sötétített szemüveget. Azt felelte, azért, mert az erős fénytől megfájdul a feje. De ha azt mondjuk neki, hogy dobja el, akkor megteszi. Erre azt válaszoltam, hogy egyelőre tartsa meg. Majd Jézus nevében elvágtuk őt a démoni behatásoktól, és imádkoztunk a szabadulásáért és a gyógyulásáért. Egyértelmű volt, hogy megérintette az Úr, és néhány nappal később megkönnyebbülten és örömteli szívvel tért haza. Úgy tűnt, hogy az Úr megszabadította őt.

Azonban alig egy-két hete volt még csak otthon, de a régi bajok ismét felütötték a fejüket, és újra öngyilkossági késztetés kerítette hatalmába. Kezdte úgy érezni, utolsó mentsvára, ha visszajön hozzánk a Halford House-ba, ezen kívül nincs számára remény. Majd egyszer csak beugrott neki, amit a testvérünk mondott: „A víz, a víz, a víz; a víz az.” Úgy döntött, megtölt egy palackot a csapvizével, és elviszi egy laboratóriumba bevizsgáltatni. Alig pár órán belül már hívták is.

Kiderült, hogy elképesztően magas a víz ólomtartalma. Akut ólommérgezése volt, ami teljesen megzavarta az elméjét és az általános közérzetét. Mihelyt a szociális hatóság kiemelte őt onnan, és másik lakásba helyezte, máris javulni kezdett az állapota.

Ez az eset erőteljesen illusztrálja, milyen szükség van a könyörgésre, vagyis arra, hogy egy adott helyzettel kapcsolatban az Urat keressük. Ha nem jöttünk volna az Úr elé, soha nem kaptuk volna meg a választ a vízről. És akkor, amikor megint mélypontra jutott volna a testvérnő egészsége, akár el is követhette volna az öngyilkosságot. Ehelyett azonban az Úr közbeavatkozott és megszabadította őt.

(folyt. köv.)

Az imádság négy fajtája (Lance Lambert) – 4/1.rész

„Buzdítalak tehát, mindenekelőtt tétessenek könyörgések, imádságok, esedezések, hálaadások minden emberért” (1Tim 2,1 – Vida ford.)

Az 1Timóteus 2,1-ben Pál apostol négyféle imádságot sorol föl, amely az imádkozás összes aspektusát magában foglalja. Érdekes, hogy mind a négyet többesszámban használja: könyörgések, imádságok, esedezések, hálaadások.

A Szent Szellem pedig annyira ráterhelte Pál szívére e téma súlyát, hogy az apostol kérleli és buzdítja Isten népét, hogy imádkozzanak. Szerinte ugyanis az ilyenfajta imádság és közbenjárás elsőrendű fontosságú a gyülekezet egészségére és az Isten munkája előrehaladására nézve.

Könyörgések

Az imádság első aspektusát leggyakrabban könyörgésnek fordítják. Alapvetően valamilyen „szükség”-et jelent. Az Authorized Version, a Revised Version, az American Standard Version, és a Revised Standard Version ugyanazt a szót (supplications) használja, a New American Standard Bible pedig egy hasonló jelentésű másikat (entreaties). [A fellelt magyar fordítások közül egyedül Kecskeméthy ír itt „kérések”-et, a többinél „könyörgés” szerepel.]

Ennek oka, hogy a görög szó elsődlegesen valamilyen szükséget jelent, majd az ezzel a konkrét szükséggel kapcsolatos kérlelést, folyamodványt vagy igénylést. Tehát ez nem csak azt jelenti, hogy kérünk valamit Istentől, hanem többet ennél. Komolyan az Úrhoz fordulunk, és azt várjuk Tőle, hogy megérthessük a gondolatát és az akaratát. Talán így ragadhatjuk meg leginkább a „könyörgés” szó jelentését. Valamilyen igényünkkel az Úr elé jövünk, és komolyan keressük Őt, hogy jelentse ki számunkra az Ő gondolatát azzal a bizonyos igénnyel kapcsolatban.

Miért hatástalan olyan sok imádság? Miért van az, hogy oly gyakran, amikor elmentünk az imaalkalomra és eljöttünk onnan, eltűnődünk, vajon Isten meghallgatja-e egyáltalán, amit imádkoztunk? Ez azért van, mert a szellemünkben ott a bizonyság, hogy az elhangzott imádságok nagy része nem jutott túl a mennyezeten. A baj az, hogy soha, még egy pillanatra sem álltunk meg, hogy megkérdezzük az Urat.

Ehelyett belevetettük magunkat az imádkozásba anélkül, hogy bármilyen iránymutatásunk lett volna Isten Szellemétől. A könyörgés ezért a imádság legelső vonatkozása, hiszen nyilvánvalóan ez a legfontosabb. Hacsak nem állunk komolyan az Úr elé a felmerülő szükséghelyzetekkel kapcsolatban, soha nem tudjuk meg, mit gondol Ő róluk. Ezért pedig, mivel az Ő gondolatát nem ismerjük, az imádságunk csak bő lére eresztett szócséplés lesz, és semmit nem érünk el vele.

Az összes imádsághoz elengedhetetlen, hogy keressük az Urat. Nem imádkozhatunk és nem használhatjuk helyesen a rendelkezésünkre álló fegyvereket a harcban, ha nem tudjuk, mi az Úr gondolata az adott ügyben. Akkor Isten Szelleme odavezet minket ahhoz az igéhez, amelyet használnunk kell. Ha az Úr elé jöttünk, kerestük Őt, és Ő megadta a Szellem kardját, amely az Isten Igéje, akkor viszont nem kell bohóckodnunk.

Nem kell fél órát eltöltenünk azzal, hogy hangokat adunk ki, meg mindenféle jól csengő igei frázisokat pufogtatunk, amelyeknek semmi közük nincs az előttünk álló szükséghelyzethez. Néha az Úr ezt az igét csak egyvalakinek adja, nekünk pedig az a dolgunk, hogy felfigyeljünk rá, és megragadjuk, amint elhangzott. A Szent Szellem akkor mindnyájunk előtt meg fogja nyitni ennek az igének a helyzetre vonatkozó értelmét. És ezzel az Istentől kapott igével át fogjuk tudni imádkozni az egész adott helyzetet. Mert ez a Szellem kardja, amely azért adatott nekünk, hogy azzal vágjuk át azt a bizonyos problémát.

Az a helyzet, hogy nem foghatunk csak úgy egy igeverset, hogy majd addig sulykoljuk, míg be nem teljesedik. Az Úr elé kell járulnunk; és amikor ilyen kereső szívvel állunk előtte, és világosan meghalljuk a szellemünkben (és nem a lelkünkben) Isten „igen”-jét, akkor élő hit születik bennünk a Szellem által. Csakis ekkor tudunk továbblépni. Lehet, hogy a gondolatainkat az ellenség által odaültetett kétségek támadják, de a szívünkben nem kételkedünk. Hallottunk az Úr „igen”-jét. Ezért oda kell állnunk az Úr elé, és meg kell tudnunk Tőle az Ő gondolatát és akaratát mindenféle kérdésben.

Ezért kulcskérdés a könyörgés. Nem hiszem, hogy tudnék bármi többet mondani, amivel még jobban hangsúlyozhatnám, milyen létfontosságú, mennyire elengedhetetlen a könyörgés. Együttes imaszolgálatunknak sajnos sokszor ez a hiányzó láncszeme. Az Úr nem fog minket vég nélkül váratni. Csak azt akarja, hogy kereső szívvel Őelé jöjjünk, és akkor szólni fog: „Íme, a válasz.” Lehet, hogy ez az adott helyzet világosabb megértése lesz, valamint Isten Igéje, amelyet ezzel kapcsolatban az Úr szerint használnunk kell.

Olyasféle elképzelés él bennünk, hogy az Úr olyan mint mi, és először valamilyen módon, hízelgéssel el kell érnünk Nála, hogy jó kedvre derüljön. Ha pedig már jó hangulatban van, akkor aztán bármit megkaphatunk Tőle, amit csak szeretnénk. Az Úr azonban nem ilyen; Őt jobban érdeklik bizonyos helyzetek, mint minket. Egyedül arra vár, hogy Őt kereső szellem ébredjen bennünk, és akkor, néha szinte azonnal világosan megmutatja az irányt.

Nem szabad az imádsággal úgy bánnunk, mint az elefánt a porcelánboltban, vagy mint a tank, amely mindent letarol. El kell csendesednünk, és várnunk Őt; várnunk kell Őrá. Egyszerűen csak meg kell kérdeznünk, hogy mi az Ő gondolata arról a kérdésről. Hogyan imádkozzunk? Milyen igét ad Isten nekünk? Melyik fegyvert használjuk?

(folyt. köv.)

Imaóra és az együttes imádság – 4/4. rész (C.H. Mackintosh)

PDF-ben a teljes szöveg, 1-4.: Mackintosh-PrayerHU

Minél mélyebben foglalkozunk az előttünk álló kérdéssel, és minél jobban átlátjuk Isten egész gyülekezetének állapotát, annál inkább meggyőződünk arról, hogy az imádság kérdésében mindenütt azonnali megújulásra van szükség. Nem hunyhatunk szemet afölött – és nem is akarunk –, hogy imaóráink szinte mindenhol élettelenek, hidegek és gyümölcstelenek. Kétségkívül üde kivételekre bukkanhatunk itt-ott, de általánosságban véve alighanem egyetlen józan, szellemi ember sem vonná kétségbe az igazságát annak, hogy imaalkalmaink hangvétele félelmetesen csapott, és hogy ezért elengedhetetlenül szükséges az okokat felderítenünk.

Az előző oldalakon igyekeztünk olvasóinknak néhány javaslattal és tanáccsal szolgálni. Röviden szóba került a bízó hit hiánya; a szívbéli egyetértés kudarca; a pontosan meghatározott, konkrét imatémák, valamint a sürgető eltökéltség  hiánya. Világos szavakkal utaltunk – és világosan is kell beszélnünk, ha egyáltalán meg akarunk szólalni –, sok mindenre, amit nemcsak kimerítőnek és fájdalmasnak éreznek a valóban szellemiek, hanem azt is látják, hogy ezek a dolgok meggátolják, hogy imaösszejöveteleinknek valódi ereje és áldása legyen. Említettük a hosszú, fárasztó, ötletszerűen csapongó, valamint a prédikáló imádságokat, melyek időnként már annyira elviselhetetlenné válnak, hogy az Úr drága népét akár teljesen el is riasztják az imaórák látogatásától. Azt érzik ugyanis, hogy csak megterhelődnek, megszomorodnak, ingerültté válnak, ahelyett, hogy felüdülnének, vigasztalást nyernének, megerősödnének; ezért inkább távol maradnak. Úgy vélik, ha van egy ráérő órájuk, akkor hasznosabb, ha azt szobájuk rejtekében töltik, és buzgó imádságban és könyörgésben ott öntik ki szívüket Istennek, mint hogy elmenjenek az ún. imaórára, ahol teljes mértékben kimeríti őket a sok lagymatag éneklés és a sok hosszú, prédikáló imádság.

E gyakorlat jogosságát azonban nemcsak megkérdőjelezzük, hanem komolyan kételkedünk is abban, hogy ilyen módon orvosolni lehetne az általunk kifogásolt bajokat. Sőt, meg vagyunk róla győződve, hogy így nem lehet. Ha helyes összegyűlni imádkozásra és könyörgésre – és ki kérdőjelezné meg ennek helyességét –, akkor bizonyosan nem helyes, hogy bárki távol maradjon egyes résztvevők erőtlensége, gyarlósága vagy akár oktalansága miatt. Ha minden valóban szellemi ember távol maradna emiatt, mi maradna az imaórából? Nagyon szegényes az elképzelésünk arról, hogy mi mindenből tevődik össze egy imaalkalom. Akkor is, ha nem is veszünk részt hallható módon a történésekben, de a helyes szellemben vagyunk ott – azért, hogy Istenre várjunk –, csodálatos módon hozzájárulunk az összejövetel hangvételéhez.

Továbbá nem szabad elfelejtenünk, hogy egy összejövetelen más dolgunk is van, mint hogy a saját kényelmünkre, hasznunkra és áldásunkra gondoljunk. Nekünk az Úr dicsőségét kell szem előtt tartanunk; arra kell törekednünk, hogy az Ő áldott akaratát teljesítsük, és minden lehetséges módon a mások javát kell igyekeznünk előmozdítani. Ezért biztosak lehetünk benne, hogy e célok egyikét sem érhetjük el úgy, hogy szándékosan távol maradunk a közös imádkozástól.

Hangsúlyozzuk: „szándékosan távol maradunk” – tehát mondjuk amiatt, hogy nem épülünk abból, ami ott történik. Sok minden akadályozhatja a megjelenésünket – betegség, otthoni teendők, munkahelyi kötelezettség – ezeket mind számításba kell venni; de leszögezhetjük mint alapelvet, hogy aki tudatosan távol marad az imaórától, az nincs jó szellemi állapotban. Az egészséges, örömteli és buzgó lélek bizonyosan ott lesz az imaórán.

Mindez pedig természetesen és egyszerűen elvezet minket a következő belső alapfeltételhez. Lapozzunk egy pillanatra a Lukács 18 elejéhez! „Mondott egy példázatot is nekik arról, hogy mindenkor imádkozni kell, és nem szabad elcsüggedni. (Ezt) mondta: volt egy bíró az egyik városban, Istentől nem félt, és embert nem tisztelt. Volt pedig egy özvegyasszony is abban a városban, elment hozzá és ezt mondta: tégy nekem igazságot ellenfelemmel szemben! Az egy ideig nem akarta, de azután így szólt magában: ha Istent nem is félem, embert pedig nem tisztelek, mindazonáltal, mivel nekem terhemre van ez az özvegyasszony, igazságot szolgáltatok neki, hogy ne jöjjön ide és ne zaklasson engem. Így szólt pedig az Úr: halljátok, mit mond az igazságtalan bíró? Az Isten pedig nem szolgáltat-e igazságot választottainak, akik hozzá kiáltanak segítségért éjjel és nappal, és megváratja-e őket? Mondom nektek, hogy végrehajtja a jogos büntetést rajtuk gyorsan, de különben az Emberfia amikor eljön, talál-e majd hitet a földön?” (Lk 18,1-8, Vida).

Figyelmünket itt az állhatatos kitartás belső állapota ragadja meg. „Mindenkor imádkozni kell, és nem szabad elcsüggedni.” Ez szorosan kapcsolódik ahhoz, amit már említettünk, azaz, hogy legyünk konkrétak és sürgetők. Szükségünk van valamire, amit egyszerűen muszáj megkapnunk. Eltökélten, együttesen, hittel és kitartóan várjuk Istenünket, míg kegyelmesen választ nem ad – amit bizonyosan meg fog tenni, ha a belső alapfeltételek megfelelők.

De állhatatosaknak kell lennünk. Nem szabad elcsüggednünk vagy feladnunk, ha a válasz nem érkezik meg olyan gyorsan, mint vártuk. Tetszhet Istennek, hogy lelkünket az Őreá való – napokig, hónapokig vagy akár évekig tartó – várakozással eddze. Az ilyen gyakorlás jó. Egészséges a lelkünknek, valóságot munkál bennünk, elvezet egészen a dolgok gyökeréig. Nézzük meg például Dánielt. „Három teljes hétig” várt Istenre, a lélek mélységes gyakorlása közben. „Azokban a napokban én, Dániel, gyászoltam három teljes hétig. Kívánatos ételt nem ettem, húst és bort sem vettem a számba, és olajjal sem kentem meg magamat, míg el nem telt az a három hét” (Dán 10,2-3, ÚRK).

Mindez jót tett Dánielnek. Hatalmas áldás rejlett a szellemi megtapasztalásban, melyen Istennek e szeretett és megbecsült szolgájának át kellett mennie a három hét alatt. Különösen is érdemes megjegyeznünk, hogy Dániel kiáltására a válasz rögtön a könyörgésének kezdetekor kiindult Isten trónjától, amint azt a 12. versben olvassuk: „Azt mondta nekem: Ne félj, Dániel, mert az első naptól fogva, hogy szívedet a dolgok megértésre adtad, és megaláztad magad Istened előtt, ő meghallgatta szavaidat; és én a te beszédeid miatt jöttem. De – milyen bámulatos és titokzatos ez – Perzsia fejedelme ellenállt nekem huszonegy napig, és íme, Mihály, egyike a legelőkelőbb fejedelmeknek, segítségemre jött, és ott hagytam őt a perzsa királyoknál. Azért jöttem tehát, hogy tudtodra adjam, ami az utolsó időkben a te népedre elkövetkezik, mert a látomás azokra a napokra szól.”

Nagyon sok érdekesség van itt. Látjuk Isten szeretett szolgáját, amint gyászol, fegyelmezi magát és vár Istenre. Az angyali küldött útnak indul a válasszal. Az ellenség engedélyt kapott az akadályozására, de Dániel tovább várt: imádkozott és nem csüggedt el; és a kellő időben megérkezett a válasz.

Nem tanulságos-e ez a mi számunkra? Bizonyos, hogy az. Lehet, hogy nekünk is sokáig kell várnunk az elváró reménység szent hozzáállásával és az imádság szellemével, de meg fogjuk látni, hogy a várakozás ideje milyen hasznosnak bizonyult a számunkra. Istenünk – irántunk való bölcsességében és hűségében – nagyon gyakran megfelelőnek látja, hogy késlekedjen a válasszal, pusztán azért, hogy kiderüljön, mennyi valóság van az imádságunkban. A lényeg tehát az, hogy a szívünkön a Szent Szellem által odahelyezett téma legyen – olyan téma, amellyel kapcsolatban a hit ujját rátehetjük az Ige egy bizonyos, konkrét ígéretére, majd állhatatosak maradjunk az imádkozásban, míg meg nem kapjuk, amit kértünk. „Minden imádságban és könyörgésben imádkozzatok minden időszakban Szellemben és evégett virrasszatok [legyetek éberek] minden kitartással és könyörgéssel az összes szentekért” (Ef 6,18, Vida).

Komolyan fontolóra kell vennünk mindezeket. Épp oly szánalmasan hiányzik belőlünk a kitartás, mint a konkrét célok és a sürgetés. Ezért olyan fásultak az imádságaink, és ezért olyan hidegek az imaóráink. Nem valamilyen pontosan megfogalmazott céllal jövünk össze, ezért Istent nem sürgetjük eltökélten, és nem is vagyunk állhatatosak. Imaalkalmaink ezért gyakran nem többek unalmas megszokásnál – kihűlt, automatikus szolgálattevésnél, amin túl kell esnünk: éneklés, imádkozás, éneklés, imádkozás fárasztó váltogatása, úgyhogy a szellem nyögve szenved a haszontalan testgyakorlás nehéz terhe alatt.

Világosan és határozottan szólunk, úgy beszélünk, ahogy érzünk. Szükséges, hogy szabadon szólhassunk ezekről. Isten teljes gyülekezetéhez fordulunk, közel és távol, hogy vizsgáljuk meg ezt a kérdést teljes nyíltsággal – keressük Istent ezzel kapcsolatban –, és ki-ki ítélje meg magát! Nem érezzük-e vajon, hogy hiányzik az erő a nyilvános összejöveteleinkből? Miért azok a meddő percek az Úr asztalánál? Miért uralkodik fásultság és renyheség a drága ünnepen, melynek megújított lényünk legmélyét kellene megmozgatnia? Miért hiányzik a kenet, az erő és az épülés a nyilvános összejöveteleinkből – miért az esztelen spekulációk és az együgyű kérdések, melyeket negyven éve folyamatosan passzírozunk? Miért az a sokféle rossz, amelyeket itt tárgyaltunk, és amelyek miatt szinte mindenhol szenvednek a valóban szellemi emberek? Miért meddő az evangelizálásunk? Miért nem találja szíven az Ige az embereket? Miért oly csekély az összegyűjtő erő?

Testvérek, szeretteim az Úrban, ébredjünk föl, és vizsgáljuk meg gondosan e súlyos kérdéseket! Ne elégedjünk meg azzal, hogy minden úgy menjen tovább, mint eddig. Felhívjuk mindazokat, akik elismerik igazságát annak, amiről e kiadvány oldalain beszéltünk, hogy egyesüljenek szívbéli, buzgó, hívő imádságban és könyörgésben. Igyekezzünk Isten szerinti módon összejönni, egy emberként, és boruljunk le a kegyelem királyiszéke előtt; állhatatosan várjuk Istenünket az Ő munkájának újjáéledéséért, evangéliumának terjedéséért, szeretett népének összegyűjtéséért és felépítéséért. Imaalkalmaink valóban az imádkozásról szóljanak, és ne a kedvenc énekeink előadásáról, vagy divatos dicséretek énekelgetéséről. Az imaalkalom a szükséglet kifejezésének és a feleletül várt áldásnak, a gyengeség kifejezésének és a feleletül várt erőnek a helye legyen – az a hely, ahol Isten népe egy akarattal gyűlik egybe, hogy megragadja Isten trónusát, hogy bejusson a menny kincstárába, és megkapja onnan mindazt, amire magunkért, a családunkért, az Isten egész gyülekezetéért és Krisztus szőlőskertjéért vágyunk.

Erről szól a valódi imaalkalom, ha az Ige tanít minket. Valósuljon meg ez még teljesebben az Úr népe közt minden helyen. A Szent Szellem ébresszen föl mindnyájunkat, és helyezze szívünkre az egyöntetűség, a bízó hit, a konkrét célok, az eltökéltség és az állhatatos kitartás értékét, jelentőségét és szükségességét minden imádságunkban és imaösszejövetelünkön.

…

Utószó: Szeretnénk emlékeztetni az olvasót, hogy noha a megelőző oldalak fő témája az együttes imádság, soha ne tévesszük szem elől az egyéni imádság óriási jelentőségét és értékét. Szavakkal ki sem fejezhető, micsoda szükség van erre a szent tevékenységre, és mekkora áldás rejlik benne. Abszolút lehetetlen az isteni életben előrehaladni, a minket körülvevő ellenséges behatásoknak ellenállni, határozott bizonyságtevőnek és odaszánt szolgának lenni, ha az egyéni imádkozás áldott szokását kitartóan nem gyakoroljuk.

Imaóra és az együttes imádság – 4/3. rész (C.H. Mackintosh)

A hatékony imádság újabb fontos feltételét találjuk meg a Máté 21,22-ben. „És mindazt, amit kértek az imádságban, ha hisztek, meg is kap(já)tok” (Vida). Valóban csodálatos kijelentés ez – szélesre tárja a hit előtt a menny kincsesházát. Itt egyáltalán nincsenek határok. A mi drága Urunk biztosít minket afelől, hogy bármit is kérjünk egyszerű hittel, azt meg fogjuk kapni.

Jakab apostol a Szent Szellem ihletése alatt hasonló biztosítékot nyújt nekünk a bölcsességért való könyörgéssel kapcsolatban. „Ha pedig valakinek közületek nincsen bölcsessége, kérje Istentől, aki mindenkinek készségesen és szemrehányás nélkül adja; és megadatik neki. De – és itt jön a belső alapfeltétel – kérje hittel, semmit sem kételkedvén: mert aki kételkedik, hasonlatos a tenger habjához, amelyet a szél hajt és ide s tova hány. Mert ne vélje az ilyen ember, hogy kaphat valamit az Úrtól” (Jak 1,5-7, Károli).

Mindkét szakaszból kiderül, ha választ akarunk kapni imádságainkra, akkor hittel kell imádkoznunk. Egyvalamit jelent imádság formájában szavakat kimondani, és teljesen mást egyszerű hittel imádkozni, azzal a teljes, tiszta és szilárd bizonyossággal, hogy megkapjuk, amit kérünk. Félő, hogy sok úgynevezett imádságunk soha nem jut feljebb a plafonnál. Ahhoz ugyanis, hogy imáink Isten trónjához eljussanak, a hit szárnyainak kell hordozniuk őket. Olyan szívekből és elmékből kell származniuk, melyek szent céllal egyesültek, hogy várják Istenüket azokkal a dolgokkal kapcsolatban, melyekre valóban szükségünk van.

Felmerül a kérdés, hogy az imádságainkban és az imaalkalmainkon nem látszik-e szomorú hiányosság ezen a ponton? Nem nyilvánvaló-e a hiányosság abból, hogy imádságaink oly kevés eredménnyel járnak? Nem kell-e vajon megvizsgálni magunkat, milyen mértékben fogjuk fel egyáltalán az imádságnak ezeket a feltételeit, nevezetesen az egy akaratot és a hitbizalmat? Hiszen, ha igaz – márpedig igaz, mert Krisztus megmondta –, hogy ha ketten megegyeztek, hogy hittel kérjenek valamit, akkor megkaphatják, bármit kérjenek is, miért nem látunk több feleletet imádságainkra? Nem lehet, hogy bennünk van a hiba? Nem hiányzik-e belőlünk az egyetértés és hitbizalom?

A Máté 18,19-ben Urunk a közösséghez minimálisan szükséges számot, a kettőt említi, de természetesen az ígéret tizeknek, huszaknak, százaknak is szól. A lényeg az, hogy tökéletesen egyetértsenek és teljes mértékben meg legyenek róla győződve, hogy megkapják, amit kérnek. Ez alapjaiban változtatná meg imaösszejöveteleink hangvételét és jellegét. Sokkal valóságosabbá tenné a szokásos imaóránál, mely sajnos gyakran szegényes, kihűlt, élettelen, céltalan és felületes, és minden látszik benne, csak nem a szívbéli egyetértés és a rendíthetetlen hit.

Milyen óriási különbséget jelentene, ha annak alapján jönnénk össze imádkozni, hogy két vagy több hívő szívvel-lélekkel megegyezett, hogy együtt várjanak Istenre valamivel kapcsolatban, és kitartsanak imádságban, míg választ nem nyernek! Milyen kevés ilyet látunk! Hétről hétre részt veszünk az imaórákon – és nagyon helyes, tegyük is –, de nem kellene megvizsgálnunk Isten előtt, mennyire is értünk egyet abban az egy vagy több tárgyban, amit a trónus elé kívánunk terjeszteni? Az erre a kérdésre adott válasz az imádság belső feltételei közül pedig egy újabbhoz kapcsolódik.

Olvassuk el a Lukács 11,5-10-et: „És monda nekik: Ki az közületek, akinek barátja van, és ahhoz megy éjfélkor, és ezt mondja neki: Barátom, adj nekem kölcsön három kenyeret, mert az én barátom én hozzám jött az útról, és nincs mit adjak ennie; az pedig onnét belülről felelvén, ezt mondaná: Ne bánts engem: immár az ajtó be van zárva, és az én gyermekeim velem vannak az ágyban; nem kelhetek fel, és nem adhatok neked? Mondom nektek, ha azért nem fog is felkelni és adni neki, mert az barátja, de annak tolakodása miatt felkél és ad neki, amennyi kell. Én is mondom nektek: Kérjetek és megadatik nektek; keressetek és találtok; zörgessetek és megnyittatik nektek. Mert aki kér, mind kap; és aki keres, talál; és a zörgetőnek megnyittatik” (Károli).

A lehető legnagyobb a jelentőségük ezeknek az igéknek, hiszen részét képezik annak, amit Urunk a tanítványok kérésére válaszolt: „Urunk, taníts minket imádkozni!”. Senki ne gondolja egy pillanatra se, hogy magunkra mernénk venni annak felelősségét, hogy másokat imádkozni tanítsunk. Isten ments! Mi sem áll távolabb szándékunktól. Pusztán arra törekszünk, hogy olvasóinkat közvetlen összeköttetésbe hozzuk Isten Igéjével – és a mi áldott Urunk és Mesterünk valóságos mondataival –, hogy ezeknek a mondatoknak a fényében saját maguk ítélhessék meg, hogy imádságaink és imaalkalmaink mennyire felelnek meg az isteni mércének.

Mit tudhatunk meg tehát a Lukács 11-ből? Milyen elvi feltételeket állít elénk? Először is arra tanít minket, hogy fogalmazzunk konkrétan imádságainkban: „Barátom, adj nekem kölcsön három kenyeret”. Valamilyen határozott szükséglet merült föl, és ezt juttatja kifejezésre; erre az egyre gondol, ez van a szívén is, és erre az egyre szorítkozik. Nem beszél hosszan mindenféle egyébről, elkalandozva, ötletszerűen belekapva ebbe-abba, hanem határozottan, világosan és egyértelműen közli: „Három kenyeret kérek. Ha nem lesz meg, én nem tudom, mit csinálok! Senki máshoz nem fordulhatok, a dolog sürgős, éjszaka van!” A kérés a körülményekből fakadóan határozott és egyértelmű. Nem tér el attól az egytől, ami a lényeg: „Barátom, adj nekem kölcsön három kenyeret”.

Az időpont kétségkívül alkalmatlan – „éjfélkor”. A jelek nem túl biztatók. Az illető barát már nyugovóra tért, az ajtót bezárta, gyermekei ott vannak vele az ágyban, nem tud kikászálódni onnan. Ez mind nagyon elkeserítő, a barát mégis nyomatékosan közli, mire van szüksége: meg kell kapnia a három kenyeret.

Vegyük észre, milyen nagyszerű gyakorlati útmutatás rejlik itt. Óriási haszna lehet ennek imádságainkra és imaalkalmainkra nézve. Tagadhatjuk-e, hogy imaösszejöveteleinken fájdalmasan sok a hosszú, csapongó, felületes imádság? Nem sorolunk-e el gyakran egy csomó olyasmit, amivel kapcsolatban nem is érzünk szükséget, és egyáltalán nem is számítunk rá, hogy választ kaphatunk? Nem rökönyödnénk-e meg nagyon, ha az Úr egyszer csak megjelenne az imaóra végén, és megkérdezné: „Konkrétan mit szeretnétek, hogy csináljak, vagy adjak meg nektek?”

Meggyőződésünk, hogy komolyan meg kell fontolnunk mindazt, amiről itt beszélünk. Hisszük, hogy imaösszejöveteleinknek őszinte komolyságot, üdeséget, izzást, mélységet, valóságot és erőt kölcsönözne ha a szívünkben valamilyen határozott kívánsággal érkeznénk, amelybe testvéreinket is be szeretnénk vonni. Néhányan szükségesnek érezzük, hogy hosszú imádságokat mondjunk, amelyben mindenfélét felsorolunk – gyakorta helyes és jó dolgokat, ez kétségtelen – de az ember gondolatait teljesen összezavarja a témák sokasága. Mennyivel jobb, ha egyszerre csak egyvalamit hozunk a trón elé, komolyan könyörgünk érte, majd szünetet tartunk, hátha a Szent Szellem másokat is indít, hogy hasonlóképpen imádkozzanak ugyanezért, vagy valamilyen más, ugyanilyen konkrétan megfogalmazott dologért.

A hosszú imádságok gyakran fárasztók, sőt egyenesen gyötrelmesek. Mondhatják egyesek erre, hogy nem kellene a Szent Szellemet időkorlátok közé szorítanunk. Ez így igaz – távol álljon tőlünk az ilyesmi! Ki merné magát efféle káromlásra ragadtatni? Mi pusztán összehasonlítjuk azt, amit az Igében találunk (ahol az imádságok jellegzetesen rövidek és lényegretörők, pl. a Mt 6, Jn 17, Csel 4,24-30, Ef 1. és 3. fejezetben stb.) azzal, amit oly gyakran – de hála az Úrnak, nem mindig – az imaóráinkon tapasztalunk.

Tartsuk tehát mindig szem előtt, hogy az Igében nem a hosszadalmas imádságok a jellemzők. Sőt, a Márk 12,40, ahogy több más igehely is inkább elítélőleg említi őket. A rövid, buzgó, lényegre törő imádságok jelentős frissességet és intenzitást váltanak ki az imaórán; másfelől azonban a hosszú és változatos témák közt csapongó imák általában nyomasztóan hatnak mindenkire.

A Lukács 11-ben azután egy újabb, nagyon fontos elvi alapfeltételt is találunk, ez pedig az alkalmatlankodás, vagyis a „tolakodás”. Urunk azt mondja, hogy ez az ember pusztán az eltökélt tolakodásával eléri a célját. Nem lehet lerázni, neki kell az a három kenyér. A tolakodás ott is sikerrel jár, ahol a barátságra való hivatkozás nem elég. Az ember konokul ragaszkodik céljához, nem lévén ugyanis más lehetősége. Nagy szükségben van, és semmivel sem tudja kielégíteni. „Semmit sem tudok adni úton lévő barátomnak.” Azaz nem tágíthat onnan, míg meg nem kapja, amit kér.

A kérdés immár az, milyen mértékben tesszük magunkévá ezt a nagyszerű tanítást? Áldott legyen Isten, hogy Ő nem „onnét belülről” felel nekünk. Soha nem mondja, hogy „hagyjál békén, nem kelhetek föl, hogy adjak neked”. Ő mindig a mi igaz és hű „Barátunk”, Ő mindig örömmel, készségesen és szemrehányás nélkül ad. Dicsérjük ezért az Ő szent nevét! Mégis bátorít az alkalmatlankodásra. És el kell gondolkoznunk tanításán, hiszen annyira szomorú hiányát tapasztaljuk imaalkalmainkon. Ha megnézzük, azt fogjuk találni, hogy a tolakodás hiánya arányban áll a konkretizálás hiányával. A kettő összefügg egymással. Ahol megvan pontosan, hogy mit kérünk („három kenyeret”), általában a vele kapcsolatos alkalmatlankodó, sürgető kérés is meglesz, csakúgy, mint a megszerzésére irányuló, határozott szándék.

Arról van szó sajnos, hogy túl tétovák, túl általánosak és homályosak vagyunk az imádságainkban és az imaalkalmakon. Nem azt a benyomást keltjük, hogy itt valakik azt kérik, amit szeretnének, és azt várják, hogy megkapják, amit kértek. Ez teszi tönkre az imaórát, ez teszi súlytalanná, céltalanná, erőtlenné; ettől lesz belőle csak csupa tanítás vagy beszéd, ahelyett hogy mély, komoly és buzgó imaösszejövetel lenne. Meggyőződésünk, hogy Isten egész gyülekezetét fel kell rázni ezzel a fontos témával kapcsolatban, és ez a meggyőződés indít minket, hogy e tanácsokkal és javaslatokkal szolgáljunk, amivel még nem végeztünk.

Imaóra és az együttes imádság – 4/1. rész (C.H. Mackintosh)

„Minden imádságban és könyörgésben imádkozzatok minden időszakban Szellemben és evégett virrasszatok minden kitartással és könyörgéssel az összes szentekért.” (Ef 6,18, Vida)

A szerző előszava:

Jelen írás Amerikában már sokakhoz eljutott; most Isten egész gyülekezete – a Krisztus teste – elé tárjuk. Imádságunk, hogy a Szent Szellem mindenfelé felhasználhassa az Úr szeretett népének buzdításában arra, hogy magát teljes szívvel az imádságnak, könyörgésnek és közbenjárásnak szentelje, mind egyénileg, mind a családban, mind a gyülekezetben. Rámnehezedett a teher, hogy nagy szükség van most erre, és ebben a mély meggyőződésben ajánlom ezeket az oldalakat Krisztus szeretett nyájának. Arra bátorítom e könyv minden olvasóját, hogy adja át magát a közbenjárás értékes szolgálatának, és másokat is erre ösztönözzön. A mi Istenünk meghallgat minket és válaszol. Kiáltsunk hát Hozzá éjjel és nappal az egész gyülekezetért, a családjainkért, az Úr munkájáért és munkásaiért az egész földön! Amilyen gyakran csak lehet, gyűljünk össze ezzel a céllal, és bizonyosan áldást nyerünk a magunk, a testvéreink és szolgatársaink számára minden helyen.

Amikor az imádkozás rendkívül fontos témájával foglalkozunk, két dolgot kell megvizsgálnunk: először is, hogy mi az imádság helyes belső alapja, másodszor, hogy melyek a helyes belső feltételei.

1. Az imádság alapja például a következő igeversekből derül ki: „Ha énbennem maradtok és az én beszédeim tibennetek maradnak, amit csak akartok, kérjetek és meglesz nektek” (Jn 15,7, Vida). Majd ismét, „Szeretteim, ha szívünk nem vádol minket, bizodalmunk van az Istenhez; És akármit kérjünk, megnyerjük tőle, mert megtartjuk az ő parancsolatait, és azokat cselekesszük, amik kedvesek előtte” (1Jn 3,21-22, Károli). Amikor pedig az apostol a szentek imádságaiért folyamodik, kérésének helyes belső alapját a következőképpen fogalmazza meg: „Imádkozzatok értünk. Mert úgy vagyunk meggyőződve, hogy jó lelkiismeretünk van, igyekezvén mindenekben tisztességesen forgolódni” (Héb 13,18, Károli).

Ezekből és sok más hasonló igeszakaszból kiderül, hogy a hatékony imádsághoz az embernek engedelmes szívre, tisztességes gondolkodásra és jó lelkiismeretre van szüksége. Ha nincs meg az Istennel való közösségünk, ha nem maradunk Krisztusban, ha nem Isten szent parancsolatai szerint élünk, ha a szemünk nem tiszta, miképp várhatnánk feleletet imáinkra? Ilyenkor, ahogy Jakab apostol mondja, amit kérünk, „rosszul kérjük, azért, hogy élvezeteinkre tékozoljuk”. Hogyan teljesíthetne Isten mint szent Atya, ilyen kéréseket? Lehetetlenség.

Milyen fontos ezért, hogy őszintén törekedjük a helyes erkölcsi alapra, melyen imádságainkat előterjeszthetjük! Hogyan kérhette volna az apostol a testvérektől, hogy imádkozzanak érte, ha nem lett volna meg a jó lelkiismerete, tiszta (egy irányba tekintő) szeme, becsületes szándéka – az a belső meggyőződés, hogy valóban minden dologban őszintén kíván élni? Biztosra vehetjük, hogy különben nem tehetett volna ilyet.

Mégis, vajon nem vesszük-e észre néha magunkon, hogy oly könnyedén és felületesen kérünk meg másokat, hogy imádkozzanak értünk? Gyakori formula köreinkben, hogy „gondolj rám imádságban”, és bizonyos, hogy semmi sem lehet áldottabb vagy értékesebb, mint hogy Isten drága népe a szívén hordozzon minket, amikor a kegyelem trónusa elé járulnak; de vajon kellőképpen gondoskodunk-e arról, hogy meglegyen ehhez a helyes erkölcsi alapunk? Amikor azt kérjük: „Testvérek, imádkozzatok értünk”, hozzá tudjuk-e tenni, mintegy a szívek vizsgálójának jelenlétében állva, hogy „Mert meg vagyunk győződve arról, hogy jó lelkiismeretünk van, és igyekszünk mindenben tisztességesen eljárni”? Amikor pedig mi magunk borulunk le a kegyelem trónusa előtt, vajon olyan szívvel tesszük-e, mely nem ítél el minket, gondolataink vajon becsületesek-e, szemünk tiszta-e, és valóban megmaradtunk-e Krisztusban, megtartva az Ő parancsolatait?

Kedves Olvasóm, ezek a kérdések megvizsgálnak minket. Egyenesen a szívünk közepébe, a lényünk gyökeréhez és erkölcsi forrásához hatolnak. De jót tesz, ha mindennel, különösen is az imádsággal kapcsolatban alapos átvizsgálás alá esünk. A valóság – és a helyes belső alap – súlyos hiánya mutatkozik ugyanis az imádságinkban, melyek nagy részét „rosszul kérjük”.

Ezért nincs imádságainkban sem erő, sem hatékonyság, ezért van a külsőségesség, az üres formaságok, a tulajdonképpeni képmutatás. A zsoltáros így szól: „Ha hamisságot láttam volna szívemben; nem hallgatott volna meg az Úr” (Zsolt 66,18, Kecskeméthy). Milyen komoly dolog is ez! Istenünk a valóságot akarja, Ő arra vágyik, ami igaz a bensőnkben. Ő, áldott legyen az Ő neve, valóságosan fordul hozzánk, és azt akarja, hogy amikor mi Őhozzá fordulunk, az is valódi legyen. Azt akarja, hogy úgy járuljunk színe elé, amint vagyunk, és azzal, amit valóban szeretnénk.

De jaj, milyen gyakran másként van ez, akár egyedül, akár nyilvánosan! Imádságaink milyen gyakran szónoklatok inkább, semmint könyörgések – inkább tantételek hangoztatása, semmint szükségleteink feltárása! Úgy tűnik néha, mintha bizonyos alapelveket akarnánk elmagyarázni Istennek, és nagy mennyiségű információval kellene elárasztanunk Őt.

Ez az, ami hervasztóan hat imaóráinkra, elrabolja tőlük a frissességet, az egésznek a lényegét és az értékét. Akik valóban tudják, mit jelent az imádság, akik ismerik értékét, és tudatában vannak, mennyire szükséges imádkozniuk, azért mennek az imaórára, hogy imádkozzanak, nem pedig azért, hogy a térdeplőktől szónoklatokat, tanításokat és igemagyarázatokat halljanak. Ha tanításra kíváncsiak, akkor elmehetnek a megfelelő helyre, ahol ilyenek elhangoznak; amikor azonban az imaórára mennek, akkor imádkozni akarnak. Az imaóra számukra az a hely, ahol feltárhatják szükségletüket, és áldásra számíthatnak – ahol feltárhatják gyöngeségüket, és erőre számíthatnak. Ez a felfogásuk arról, „ahol az imádkozás szokott lenni” (Csel 16,13), és ezért, amikor összegyűlnek, nem szeretnének hosszúra nyúlt, prédikáló imádságokat hallgatni, olyanokat, melyek még a szószékről hangozva is alig volnának tűrhetőek, imádság formájában azonban teljességgel kibírhatatlanok.

Nem kertelünk, mert nagy szükségét érezzük az egyenes beszédnek. Mélységesen érezzük, mekkora szükségünk van a valóságra, az őszinteségre és az igazságra az imádságainkban és az imaösszejöveteleinken. Gyakorta megesik, hogy amit imának nevezünk, nem is ima valójában, hanem bizonyos ismert és elfogadott igazságok, alapvető tanok folyékony felmondása, melyeket az ember már oly gyakran hallott, hogy ezek ismételgetésére hihetetlenül fárasztó odafigyelni. Mi lehet fájdalmasabb annál, mint egy térdeplő embertől alapigazságok magyarázatát és tanítások kifejtését hallgatni? Önkéntelenül is fölmerül a kérdés, hogy „most kinek beszél, Istennek vagy nekünk?”. Ha Istennek, bizonyosan nincs semmi tiszteletlenebb vagy otrombább dolog annál, mint hogy megpróbáljunk elmagyarázni Neki dolgokat; ha pedig nekünk, akkor az egyáltalán nem is imádság, és minél előbb felkelünk az imádkozóhelyzetből, annál jobb, mivel állva egyszerűbb beszélni, nekünk meg ülve egyszerűbb hallgatni.

Ha pedig már fölmerült a testhelyzet kérdése, szeretettel fölhívnánk a figyelmet valamire, ami véleményünk szerint komolyan megfontolandó. Arra a szokásra gondolunk, amikor ülve végzik az imádság szent és komoly gyakorlatát. Pontosan tisztában vagyunk vele természetesen, hogy az imádsággal kapcsolatban az a legfontosabb, hogy a szívünk hozzáállása helyes legyen. Továbbá pedig tudjuk, és mindenkor szem előtt tartjuk, hogy az imaóra látogatói közül sokan vannak idősek, betegek, erőtlenek, akik talán nem tudnak hosszan térdepelni, sőt, talán semennyit se. Továbbá az is gyakran előfordul, hogy bár nincs testi gyengeség, és az emberek valóban vágynának letérdelni, mert érzik, hogy ez volna a helyénvaló testtartás, viszont helyhiány miatt képtelenség kivitelezni.

Mindezeket számításba kell venni, és annyira ki kell bővíteni az engedmények körét, amennyire csak lehet, de mégis meg kell állapítanunk, hogy nyilvános imaösszejöveteleinket sok esetben a tisztelettudás szánalomra méltó hiánya jellemzi. Gyakran látunk fiatalembereket, akik sem testi gyengeségre, sem helyhiányra nem panaszkodhatnak, mégis az egész imaórát végigülik. Meg kell vallanunk, hogy ez sértő, és úgy hisszük, megszomorítja az Úr Szellemét. Le kellene térdelnünk, amikor tudunk; ez fejezi ki a tiszteletteljes hódolatot és alázatot. A mi áldott Urunk is „térdre esvén imádkozott” (Lk 22,41). Apostola pedig ugyanezt tette, amint azt a Csel 20,36-ban olvassuk: „és amikor ezeket mondta, térdre esve mindnyájukkal együtt imádkozott”.

És nem ez volna a természetes és a helyes? De, bizonyosan. És van-e méltatlanabb dolog annál, mint a hanyatt dőlve nyújtózkodó és ásítozó emberek látványa, miközben imádság száll fel? Szerintünk ez megütközést keltő dolog, és a legkomolyabban kérjük az Úr minden gyermekét, hogy őszintén fontolja meg ezt a kérdést, és próbálja meg minden lehetséges módon mind elméletben, mind gyakorlatban az imaórákon való letérdelés szent szokását előmozdítani.

Rees Howells: Közbenjárás – az angliai csata

PDF: Rees_Howells_Intercessor-Battle_of_England-HU

(Részlet Norman Grubb: Rees Howells, Intercessor c., 1952-ben megjelent életrajzi könyvéből)

A következő közbenjáró harcra a légitámadások és az angliai csata krízise miatt került sor, amikor Göring megkísérelte megszerezni a levegő feletti uralmat, hogy ezzel előkészítse Anglia megszállását. [Rees Howells és imatársai] egyik létfontosságú kérdésben sem bíztak semmit a véletlenre, és nem hagyatkoztak pusztán olyan imádságokra, melyeket leginkább vaktában lövöldözésnek nevezhetünk. Mindent megvizsgáltak Isten jelenlétében, és az indítékokat addig rostálták, míg a Szent Szellem végül világosan megmutathatta szolgáinak, hogy milyen imát vár, amelyet majd meg fog válaszolni. Akkor a hit ráállt erre a kijelentett imádságra, és megragadta a győzelmet; és nem nyughattak addig, amíg Isten nem adott nekik bizonyosságot arról, hogy a hit diadalmaskodott, és biztos a győzelem. Nem csak annyiról volt szó tehát, hogy imádkoztak, és utána reménykedtek abban, hogy Isten meg fogja őket hallgatni. Az akkori összejöveteleken készített feljegyzésekből idézünk.

1940. szeptember 2-án Howells azt mondta: „Szeretném látni, hogy jogosan lehetünk-e szabadok az aggódástól, amikor itt vannak ezek a repülőgépek felettünk. Sietve beálltunk a résbe, hogy megmentsük a zsidó gyermekeket Hitlertől, amikor kitoloncolta őket [a háború kitörése előtt nem sokkal Hitler több ezer zsidó gyermeket toloncolt át a lengyel határon. Howells szívét a közbenjáráson túl arra indította az Úr, hogy vásárolja meg számukra Penllergaert, ezt a hatalmas és gyönyörű birtokot számos lakóépülettel, melyhez – imáikra válaszul – a szükséges összeget is rendelkezésükre bocsátotta az Úr. Itt helyezték el az üldözött zsidó gyermekeket, azokat, akiket a háború kitörése miatt még sikerült elhozni. Végül a Bibliaszeminárium is ezekbe az épületekbe költözött át.] Tarthatunk-e most igényt oltalomra az összes misszionáriusgyermek számára is? Ha a hitem nem felel meg ennek a mostani helyzetnek, a védelmük érdekében mindegyik gyermeket fel kellene vinnem az óvóhelyre ma este, és ottmaradnom velük. De nekünk is félnünk kell-e azért, mert mások félnek? Ha bíztam Istenben azért, hogy lehetővé teszi számunkra ezeket az épületeket, akkor most bízom Istenben azért is, hogy megőrzi őket. Szeretném, ha megalapozódnátok ebben a bizalomban. A hitünknek valódi alapra van szüksége, ha ezek a légitámadások hónapokig eltartanának. Tudunk-e bízni Benne, hogy megcselekszi a lehetetlent, ugyanúgy, mint ahogy a finanszírozás kérdésében teszi?”

„Egyedül attól félek, hogy esetleg nem ismerem föl Isten akaratát. Sokan félnek a következményektől. Ebben a kérdésben nagyon világosan kell fogalmaznom, mert Isten azt mondja: »Ha a következményektől félsz, ne gyere hozzám védelemért«. Nagy különbség van a következményektől való önös félelem és aközött, hogy azért szeretnénk Isten oltalmát, mert elvégzendő feladatunk van az Ő számára. Tényleg győzedelmeskedtünk-e?”

A Howells által említett óvóhely, ahová azt mondja, elvihetné a gyermekeket, arra a kötelezettségére utalt, hogy menedéket biztosít az akkoriban mintegy háromszáz nappali tagozatos diák számára. De a többi diákkal és a misszionáriusok gyermekeivel kapcsolatban, akik összesen mintegy hatvanan voltak (akik a szeminárium családjához tartoztak), az Úr azt mondta, hogy se óvóhelyre, se gázálarcra nincs szükségük (de mindenki teljesen szabadon élhetett bármelyikkel, ha akarta). Isten pedig teljes mértékben igazolta Howells helytállását a háború alatt azzal, hogy nem engedte, hogy egyetlen bomba is érinthesse a szeminárium területét, habár a város, stratégiai fontosságú kikötőjével együtt, igen súlyos légicsapásoknak volt kitéve. De nézzük tovább a napló feljegyzéseit:

Szeptember 3. Egy súlyos éjszakai légitámadás után: „Biztos vagyok benne, hogy az Úr azért vitt ma be a városba, hogy megláthassam, milyen az, amikor körülbelül kétmillió font értékben válnak épületek a földdel egyenlővé. Arra gondoltam: »Megérte vajon megvenni Penllergaert, ha azzal is ez történik? Megéri vajon terheket hordozni és vállalni a szenvedést a Királyságért?« Megláthattam, mivé lehetnek ezek az épületek, ha Isten nem oltalmazza meg őket. Azon kaptam magam, hogy ugyanúgy imádkozom a városért, mint előző este a szemináriumért”.

Szeptember 4. „Nagyon súlyossá válhat a helyzet az országban a légicsapások miatt. Soha korábban nem éltünk még ilyet. Az a fontos, hogy megtudjuk, hol van ebben Isten. Amikor minden éjjel veszély fenyeget, sokáig eltart megbizonyosodni afelől, hogy Isten oltalma alatt állunk. Elmondhatjuk-e, hogy biztonságban vagyunk a légitámadások alatt? Mondta ezt Isten nekünk? Mert lehet, hogy úgy próbáljuk Isten Igéjét használni, hogy az Ő ereje nincs ott mögötte. Ha Isten meg akar szabadítani minket ettől a pokoltól, akkor némi erőnek kell felszabadulnia. Hacsak nem vagyunk biztosak a saját győzelmünkben, soha nem leszünk képesek az ország megszabadulásáért imádkozni. Újra és újra megkötöttük az ördögöt, és remélem, hogy ismét meg fogjuk tenni, amikor eljön Isten ideje ebben a háborúban.”

Szeptember 7. „Hány ember szívét markolta meg a légitámadások miatti félelem? Ha el tudjátok hinni, hogy megszabadultatok a pokoltól, miért nem tudjátok elhinni, hogy megszabadultatok a légitámadásoktól? Mindig találok valamit, ami egész napra örömöt ad nekem, és a mai örömöm az, hogy Isten oltalma alatt állunk. De ha nem bízunk Benne igazán, hogyan tudjuk dicsérni Őt? Ez a békesség, amelyet a Szabadító ad, nem művi dolog. Ez olyan mély, hogy még az ördög sem zavarhatja meg. Amíg bármi zaklatottság vagy félelem van bennünk, nem tudjuk meghallani a Szellem dolgait. Szemernyi félelmet sem vihetünk be Isten jelenlétébe.”

Szeptember 8., 9:00: Nemzeti imanap. „Hazánkban csak külső vallásosság van, népünk se nem hideg, se nem forró, mint a laodiceai gyülekezet. Térítse Isten vissza a nemzetet! Egyetlen okunk a magasztalásra az, hogy az ellenség nem tudta megszállni az országunkat.”

A déli istentiszteleti alkalmon, amikor Howells éppen beszélni kezdett, német repülőgépek húztak el fölöttük. Lent a mezőn eldördültek a légvédelmi ágyúk, és felharsant a sziréna, ő azonban folytatta a beszédet, és „a gyülekezetet teljesen rabul ejtette”. Ez volt az a pont, amikor a védelemért való imádság terhe és az elmúlt néhány nap kérdőjelei magasztalásba és bizonyosságba váltottak át. Megkapták a győzelem teljes bizonyosságát, és ez Rees Howells szavaiból is kicseng: „Micsoda győzelem! Akik a Szellemben vannak, látják, hogy ez győzelem, mert Ő hitet talált bennünk. Micsoda öröm! Micsoda magasztalás! Isten valószínűleg nem adna hitet a háborús győzelemre, míg előbb a személyes győzelmet meg nem szereztük.” Az istentisztelet éppen véget ért, amikor a veszély elmúltát jelző sziréna megszólalt. „A halál legyőztetett, mondjátok el örömmel, ti hívek” – énekelték záróénekként.

Ugyanazon a napon a délutáni alkalmon Howells kifejtette: „Most már nyomtatásba is adhatnám, hogy az ördög itt nem teheti rá a kezét senkire sem. Nem szükséges tovább imádkoznunk. Amikor hiszel, abbahagyod az imádkozást. Soha korábban nem éltünk meg ilyen győzelmet, hogy pontosan úgy folytattunk mindent, mintha nem lenne háború. Hogyan is szerezhettünk volna győzelmet a világnak, ha nem hittünk volna először mi magunk? Nem bízhatunk semmiben, csak a hívő imádságban. Ó, ahogy a Szent Szellem leszállt ránk ma délelőtt az úrvacsorai istentiszteleten, és kijelentette nekünk az Ő győzelmét!”

Szeptember 9. „A Szent Szellem olyan hitet talált, mely megegyezik azzal, amit Ő tenni szándékozik. Vigyázzatok, hogy higgyetek! A hit a legkényesebb dolog, amire csak gondolni lehet. Olyan, mint a pára; könnyen elszalaszthatjuk. A győzelem tegnap délelőtt megtörtént, és ha nem láttátok, lehet, hogy sosem fogjátok meglátni. Innentől fogva az Úr vezetheti ezt a harcot, de korábban a hit nélkül nem tehette volna ezt meg.”

Szeptember 10. „Mi van, ha az imanapon imádságok milliói szálltak föl, és közben senki sem hitt? A vasárnapi győzelem után nagy szabadságunk van imádkozni, hogy Isten valóban leszámoljon a nácikban rejlő ördöggel, és vessen véget ennek a gonosz rendszernek. Az imádságunk Londonért az, hogy Isten most fordítsa meg a helyzetet, és mentse az életeket. Kétségtelen, hogy az ellenség gúnyt űz a múlt vasárnapi nemzeti imanapból.”

Szeptember 11., amikor az angliai csata London és Dél-Anglia fölött a leghevesebb volt: „Nagyon sok helyet bombáztak Londonban, még a Buckingham Palota is kapott találatot. Rámnehezedett, hogy imádkozzunk a királyért és a királynéért, és hiszem, hogy imádságunk meghallgatásra talál. Most csak figyelem, Isten hogyan ragadja meg az ellenséget.”

Szeptember 12. „Tegnap este azért imádkoztunk, hogy az Úr védje meg Londont, és hogy az ellenségnek ne sikerüljön áttörnie, és Isten meghallgatta az imát. Hacsak Isten nem tudja megfékezni és megkötözni ezt az ördögöt, egyetlen ember sincs biztonságban. Ha védelmet kaptunk az épületeink számára, miért ne kaphatnánk védelmet az országnak? Milyen csodálatos napok ezek!”

Szeptember 14. „Mivel hittünk, Isten tudtunkra adta, mi fog következni. Minden teremtménynek hallania kell az evangéliumot; a zsidóknak vissza kell szerezniük Palesztinát; és a Szabadítónak vissza kell jönnie.”

Churchill háborús emlékirataiban szeptember 15-ét nevezi meg a légi háború „döntő dátumának”. Elmondja, hogyan kereste föl a RAF (a Királyi Légierő) műveleti szobáját azon a napon, és nézte végig az ellenséges repülőosztagok beözönlését, valamint, hogy a mieink hogyan szálltak föl, hogy szembeszálljanak velük. Eljött a pillanat, amikor végül megkérdezte a légimarsallt: „Milyen egyéb tartalékunk van még?” „Nincs semmilyen”, felelte a légimarsall, és elmondta később, hogy Churchill tekintete mennyire elkomorult. „Nos, volt is rá okom”, teszi hozzá a miniszterelnök az emlékirataiban. Eltelt még öt perc, és egyszer csak „úgy tűnt, hogy az ellenség visszafordul. Az asztalon lévő korongok elmozdulása a német bombázók és vadászgépek folyamatos észak felé tartó haladását mutatta. Újabb támadásnak nem volt jele. Még tíz perc múlva pedig a művelet véget ért.”

Semmilyen látható oka nem volt annak, hogy miért fordult vissza a Luftwaffe éppen akkor, amikor a győzelem már a markukban volt. De mi tudjuk, miért.

A háború után Lord Dowding légi főmarsall, a vadászrepülő-parancsnokság feje az angliai csatában, ezt a sokatmondó megjegyzést tette: „Még a csata közben is napról napra szembetűnő volt, mennyi külső segítség érkezik; a végén pedig az volt az érzésünk, hogy valamilyen különleges isteni beavatkozás történt, mely megváltoztatta az események láncolatát, amik egyébként bekövetkeztek volna.”

Rees Howells: Közbenjárás Dunkerque-ért

(Részlet Norman Grubb: Rees Howells, Intercessor c., 1952-ben megjelent életrajzi könyvéből)

PDF: Rees_Howells_Intercessor-Dunkirk-HU

A második világháború kitörését megelőző négy évben, mint már láttuk, Rees Howells szívbéli terheit a helyi gondokról – melyek középpontjában a bibliaszeminárium fejlesztése volt – a nemzeti és nemzetközi ügyekre helyezte át az Úr. Howells szavaival: „A világ lett a mi parókiánk, és az Úr arra indított minket, hogy felelősséggel járjunk közben országokért és nemzetekért”. Azt is láthattuk, hogy az Úr a szemináriumi munkatársak és hallgatók körében a közbenjárás különleges eszközét készítette elő a közelgő világválságra való tekintettel.

Howells 1936. márciusában kezdte világosan látni, hogy Hitler a Sátán ügynöke annak megakadályozásában, hogy az evangélium minden teremtményhez eljuthasson. Ahogy később mondta: „Hitler elleni harcunkban mindig azt mondtuk, hogy nem emberrel, hanem az ördöggel állunk szemben. Mussolini ember, de Hitler más. Meg tudja mondani a napját, amikor ez a »szellem« belé költözött”. Howells több éven át hangsúlyozta, hogy Istennek el kell pusztítania Hitlert ahhoz, hogy az a prófécia, mely szerint az evangélium minden teremtménynek hirdettetni fog, beteljesedhessen.

Rees Howells az elején hitt abban, hogy Isten teljesen meg fogja akadályozni a háborút. Láttuk, hogy a Szeminárium hogyan harcolt a térdein a müncheni válság idején, és hittek a békében. Amikor Európa fellegén egyre sötétebb felhők kezdtek gyülekezni, Howells még mindig hitt abban, hogy Isten közbelép, és megakadályozza a háborút. Prognózisa mellett egészen a Nagy-Britannia és Németország közötti, 1939. szeptember 3-i hadüzenet napjáig kitartott. De még ekkor sem ingott meg. Bár azt mondták neki, hogy az előrejelzése téves volt, mégis hálát adott Istennek, hogy megtette. „Ha újra lehetőségem lenne megjövendölni ezt, még ma este megtenném, habár sokkal tovább ment, mint gondoltuk volna. Hitlert félre kell tenni az útból, mert ha nem, két év múlva ismét előlép. Tudni akarom, hogy a Szent Szellem erősebb, mint az ördög a náci rendszerben. Ez a korszakok csatája, és a győzelem itt emberek milliói számára jelent győzelmet.”

A hadüzenet napján a következő nyilatkozatot tette közzé: „Az Úr tudtunkra adta, hogy el fogja pusztítani Hitlert és a náci rezsimet, hogy a világ megtudja, Isten és csakis Isten az, aki elűzi a diktátorokat. Három és fél évvel ezelőtt a Szemináriumnak heteken és hónapokon át ez volt az imádsága, és szilárdan hisszük, hogy az Úr meg fogja most válaszolni ezt az imát. Isten elszigetelte Németországot azért, hogy leszámolhasson ezzel a gonosz rendszerrel, mely az Antikrisztus, és kiszabadítsa Németországot, a reformáció földjét. Úgy fog elbánni a nácikkal, amiképp elbánt az egyiptomi hadsereggel Mózes idejében. Isten el fogja érni, hogy Hitler vagy a csatatéren, vagy lázadás, vagy egy nácik elleni nagy németországi felkelés által essen el.” A hadüzenet tehát távolról sem rázta meg őt és a vele tartókat, hanem csak még elszántabb közbenjárásra késztette őket a térdükön, mint valaha.

Most új módon lettek elhívva arra, hogy beteljesítsék a három évvel korábban tett fogadalmukat – hogy odaszánják életüket arra, „hogy a Királyság csatáit vívják, olyan valóságosan, mintha a nyugati frontra hívták volna őket harcolni”. Ez a háború elleni hitbéli kiállás azért, hogy az evangélium ne szenvedjen akadályoztatást, Isten módszerének bizonyult abban, hogy olyan felelősséget helyezett erre a társaságra, mely alól nem szabadulhattak, amíg az ellenség, amellyel Istennek dolga volt, meg nem semmisült.

Amikor egy hónapnyi harc után Hitler békeajánlatot tett, a Szeminárium a miniszterelnökkel egyetértésben jelentette ki, hogy a háborút folytatni kell, „amíg a hitlerizmus meg nem bukik”, annak ellenére, hogy a Szemináriumnak – mint oly sokaknak – bőven volt vesztenivalója a háború folytatásával.

A Szeminárium meggyőződését fejezte ki annak a könyvnek a címe is, amelyet Howells a háború első heteiben írt, és amely 1939. decemberében jelent meg: Isten szembeszáll a diktátorokkal – A nácik megjövendölt bukása. Ebben azt írta: „Dániel Istene meg fogja szabadítani Niemöller lelkészt és a több száz német evangélistát, akik követték őt a koncentrációs táborokba. Helyüket egy napon a fanatikus náci vezetők fogják elfoglalni, ha bármelyikük megmenekülne a gyors haláltól.”

Mussolini elleni vádbeszéde után Howells kijelentette: „Ha eljön a Németország feletti győzelem (…), Etiópiát is vissza kell adni az etiópoknak, és ez is benne lehet Isten mennyei tervében, hogy evangelizálja Etiópiát”. Azt is kijelentette, hogy „a bolsevizmust és Szovjet-Oroszországot Isten felhasználja tervében a gonosz náci rezsim megdöntésére”. Sztálinról azonban azt jövendölte: „Az ördög arra használta és még használhatja ezt az embert, hogy a gyülekezet legnagyobb ellensége legyen, akit a világ valaha ismert”.

Habár Howellsnek bizodalma volt abban, hogy Isten be fog avatkozni, hogy leszámoljon az ellenséggel, mégis „lehet, hogy sok kudarc következik még be addig, míg ezt megteszi (…) Lehet, hogy nekünk az izraelitákhoz hasonlóan [a Bírák 20-ra utalva] végszükségünkben kell kiáltanunk Istenhez segítségért, mely bizonyosan érkezni fog” – fogalmazta meg. Igazán figyelemreméltó most [1952-ben] visszatekinteni erre úgy, hogy tudjuk, ezek a dolgok 1939 vége előtt nyomtatásban megjelentek.

Nem sokkal ezután Howells újabb előrejelzést tett, amelyet a The Western Mail 1940. január 8-án tett közzé „A Walesi Bibliaszeminárium igazgatója imára buzdít a háború megállításáért” címszó alatt. A cikk idézte őt, amint azt mondja: „Ha minden igaz hívő az országban hatékony imát küld fel, biztosak vagyunk benne, hogy győzedelmeskedünk, és pünkösdhétfőn háború és áramszünet nélkül megnyithatjuk Penllergaert [az üldözés nyomán otthontalanná vált zsidó gyermekek számára létrehozott árvaház] (…). Micsoda megkönnyebbülést jelent az emberek millióinak, ha Isten közbelép, és pünkösdre véget vet a háborúnak!”

Amikor ezt a prognózist tette, nem is sejtette, hogy a május 12-e, azaz a pünkösdvasárnap körüli napok nemzete történelmének legsötétebbjei lesznek, amikor 400 év óta Nagy-Britannia a legközelebb kerül ahhoz, hogy partjait megszállják. Május 10-én törtek be Hitler páncélos hadoszlopai Hollandiába és Belgiumba, és május 29-e lett az a soha el nem felejthető dátum a brit történelemben, a dunkerque-i evakuáció [amikor a teljes szövetséges haderőt, összesen 330 ezer katonát a kontinensről a La Manche csatornán át brit földre kellett menekíteni], amelyet nem sokkal később Churchill emlékezetes felhívása követett, amikor nem ígérhetett mást, „csak vért, erőfeszítést, verítéket és könnyeket”.

A kedvező fordulat nyilvánvaló elmaradása ellenére, amint a naponkénti szemináriumi találkozók naplóit olvassuk (legtöbbször napi háromszor találkoztak), semmiképp sem reszkető – és még csak nem is elsősorban imádkozó – társaság tagjai között találjuk magunkat, hanem olyanok között, akik már most a győzelem talaján állnak, amikor körülöttük mindenhol az emberek szíve megolvad a félelemtől. És vajon mi adta nekik ezt világosságot és bizonyosságot arról, hogy övék a győzelem? Az előrejelzés külsődleges „halála”!

Ha azt mondjuk, Isten nem volt velük, saját magunknak is föltehetjük a kérdést: Volt-e bárhol máshol egész Nagy-Britanniában vagy Amerikában vagy Isten népe között bárhol a világon még egy ilyen, talán százfős társaság, akik napról napra térdeiken voltak, szorosan megragadva a győzelmet hit által, miközben a csatorna túloldalán a katonák mérföldről mérföldre szorultak vissza, egész országok adták meg magukat, és az ellenség már elérni látszott célját?

Innentől kezdve a háború évei alatt végig az egész Szeminárium minden este héttől éjfélig imádkozott, csak rövid vacsoraszünetet tartva. Egyetlen napot sem hagytak ki, úgy, hogy minden reggel eleve egyórás imaalkalmuk volt, és nagyon gyakran délben is. Ezen kívül számos olyan különleges időszak volt, amikor a teljes napot az imádságnak és a böjtnek szentelték.

A pünkösdöt megelőző alkalmakon Howells azt mondta: „Isten által tettük meg az előrejelzést; Isten által tartunk ki mellette; és Isten által szállunk szembe az ellenséggel. Az Úr azt mondja nekem ma este: »ne féljetek amiatt az előrejelzés miatt, amit kiküldtetek; ne féljetek a náciktól«. Arra gondolok, milyen dicsőséges dolog ez, hogy szemernyit sem kell változtatnunk az imádságainkon a jelen fejlemények ellenére sem. Annyira örülök, hogy a Királyság lebegett szemeink előtt az emúlt kilenc hónap során mindvégig, és nincs mit megbánnom. Az Úr azt mondta: »Le fogok számolni nácikkal«. Ez a harc, amelyet négy éve vívunk, a Szent Szellem és az ördög között zajlik.”

Pünkösd vasárnapján, amikor – a béke kihirdetése helyett – Hitler mindössze két nappal korábban megszállta Hollandiát és Belgiumot, Rees Howells így szólalt fel a szemináriumi alkalmon: „Nem fogjuk megvédeni az előrejelzésünket. A lényeg ugyanis ez: Helyezhet-e Isten kétséget belénk, akik tényleg hittünk? Ha Isten azt mondja, hogy ez a késedelem az Ő dicsőségéért van, akkor nekünk győzelemre kell jutnunk ebben. Nincs dicsőség a késedelemben, hacsak nincs hit, ami kivívja azt. Én ma más ember lennék, ha hibáztunk volna, de a Szent Szellem nem hibázik. Igazán hálát adhatok Neki a késedelemért. A világért sem adnám ezt a megtapasztalást. Nagyon különös, hogy ami a világ szemében halál, az a Szent Szellem számára győzelem.

A következő napon így beszélt: „Soha nagyobb halálunk nem lehetett volna, mint az, hogy ez az előrejelzés késedelmet szenvedett. De egy jottányival sem lesz több feltámadásunk annál, mint amit a keresztre adtunk. Tegnap győzelmet hirdettem látható győzelem nélkül. Minden fokozatban ott a halál, de amilyen valóságosan meghalunk, olyan valóságosan lesz akár százszoros a gyümölcs. Harcba indulunk, és olyan bizonyos vagyok a győzelemben, mint abban, hogy reggel följön a nap. Ha tudod, hogy van hited valamire, nem folytatnád addig, amíg meg nem kapod? Szeretném, ha ez zengne a világnak: »Az Úr, Ő az Isten!«”

Miközben a náci Németország végigdúlta Európát, a szeminárium naponként Isten előtt állt. Howellsnek a találkozókon elhangzott üzeneteiről készült feljegyzésekből idézünk:

Május 16. 9:30, Hollandia kapitulációját követő nap: „A mai nap valószínűleg a történelem legnagyobb csatája. Tehet ma Isten valamit? Most, amikor a németek azt mondják, »megfutamítottuk a szövetségeseket«, meg tudja-e Isten tenni? Nézzetek Istenre ma, és szerezzétek meg ezt a győzelmet!”

14:00: „Az Úr teljesen világossá tette, hogy a győzelem Őtőle van, és senki mástól, és az Övé lesz minden dicsőség. Isten láthatóan és láthatatlanul, a hadsereg által és miáltalunk tör rá az ellenségre.”

17:30: „A helyzet igen súlyos Franciaországban, de még ha ilyen túlerővel szemben harcolnak is a franciák és a britek, Isten képes megsegíteni őket.”

Május 17. 9:30: „Isten egy kicsivel sem fog többet tenni általunk annál, mint amire hitünk van. A tegnap esti győzelem abban állt, hogy megláttuk, nem számít, mennyire megközelített az ellenség, a Szent Szellem erősebb nála. Ma nagyobb felelősségünk van ezért a győzelemért, mint azoknak az embereknek a harctéren. Meg kell halnunk minden másnak ezen a küzdelmen kívül”.

13.00: „Mivel elköteleztétek magatokat, felelősséggel tartoztok. Soha többé nem lesz békességetek, amíg a világnak nincs békessége, de nektek helyetek van a Kőszikla hasadékában”.

15:30: „Addig vagyunk itt, amíg ezeknek a náciknak végük nincsen”.

19:00: „Ha az Úr készségeseknek talál bennünket ebben a halál-életben, és mivel győzelmet arattunk a próbatétel során, megengedi-e, hogy most meggyőzzük Őt, hogy befejezze? Ha múlt szombaton hittünk, ma este is hiszünk. Nem vagyok hajlandó arra, hogy fiaink ezreit elveszítsük, mert el kell jönnie a »nácik végzetének«, és ez most fog bekövetkezni, ha győzni tudunk. Ha ez hiba lett volna, Isten ellenünk lett volna, de azt mutatja, hogy elégedett velünk”.

Május 18, 9:30: „Hacsak Isten nem avatkozik be ma valamilyen csodával határos módon, azt hiszem, vesztettünk. Kész lennék meghalni, de most nem engedhetem meg magamnak, hogy meghaljak, és azt sem engedhetjük meg magunknak, hogy Hitler éljen”.

14:30: „Úgy akarok ismét harcolni ezzel az ellenséggel ezen a hétvégén, mintha ez a civilizáció végét jelentené. Nem bízhatunk semmit a véletlenre ebben. Ne engedjük, hogy azok a fiatalemberek ott a fronton többet tegyenek, mint amit mi teszünk itt. Kérem az Urat, hogy hozzon valódi katasztrófát a nácikra ezen a hétvégén.”

18:30: „Amiképp az Úr az előrejelzést adta nekünk, és győzelmünk lett benne, és a késedelem nem ingatta meg a hitünket, most vissza kell térnünk ehhez, és megkérdeznünk Tőle, hogy mikor fogja megcselekedni. Úgy érzem, hogy bármit is tesznek a németek ma este, nem menekülhetnek a Szent Szellem elől. A kereszténység elég biztonságos dolog. Ha van hited, ezt az Ő kezében hagyhatod, és Ő be fog avatkozni a megfelelő időben. Nem kérdezhetjük meg, hogy mikor fogja megtenni, ha nincs hitünk arra, hogy megcselekszi.

21:30: „Nem mi küszködünk, hanem Isten cselekszik, és mi megismerjük azt, hogy Isten mit végez. Vajon Isten volt az, aki Hitlert átvezette azon a vonalon a kétezer-ötszáz páncélosával? Azt akarom, hogy az Úr megverje ezt az embert a páncélosaival együtt”.

Május 19. 9:30: „Nem fogják elpusztítani a civilizációt ezek a nácik. Amikor elég közel érnek, Isten elintézi őket. Amikor a Szent Szellem a győzelem oldalára állt, soha nem lehet meggyőzni azt a férfit vagy nőt, aki a győzelem oldalára állt Vele együtt, hogy kudarc lesz belőle”.

21:15: „Most van a legjobb alkalom arra, hogy a Bibliát háborúkban tegyük próbára, mert mi magunk is háborúban vagyunk”.

Május 20. 9:00: „A következő 24 óra lesz a döntő ebben a nagy csatában. A németek bármelyik pillanatban készek elfoglalni az országunkat. Még ebédidő előtt megváltozhat a világ történelme. Soha nem történt velünk ehhez fogható, és nem is tudjátok, mennyi hitre van szükség. Az Úr elé járulunk ma reggel, és megmondjuk Neki, hogy Őrá szegezzük tekintetünket ma. Hacsak nem avatkozik közbe, elvesztünk. Egyetlen másodpercig sem kételkedem az Úrban, de nagyon óvatosnak kell lennem.”

14:30: „Azt hiszem, ma este elküldöm Mr. Churchillnek az »Isten szembeszáll a diktátorokkal« c. könyvet, hogy bátorítsa őt most. A hadseregünk napról napra szorul vissza. A könyvben le van írva, hogy ennek ember nem lesz képes véget vetni, de Isten azt mondta: »Ne várjátok Tőlem, hogy cselekedjek, míg ti a végetekre nem juttok«. Az egyetlen, amit szeretnénk, hogy az Úr világossá tegye előttünk, hogy eljutottunk-e arra a helyre, ahol az Úr akarja, hogy legyünk ebben a pillanatban. Az egyetlen, amit akarok, hogy ne kételkedjem a krízis idején – és ez valódi krízis lesz.

19:00: „Elküldtem ma a könyet Mr. Chamberlainnek, Lord Halifaxnek és Mr. Churchillnek – a legsötétebb órában”.

Május 21. 9:00: Az invázió veszélye. „A tegnapi nap volt országunk történelmének legsötétebbje, különösen a miniszterelnök beszéde után. A városban mindenki arra számít, hogy az ellenség betör az országba. Mi azt mondtuk az Úrnak: »Az életünket a győzelemért.« Most azért kell imádkoznunk, hogy az Úr megállítsa őket abban, hogy átjöjjenek ebbe az országba.”

14:30: „Imádkoznunk kell, hogy az Úr sakkban tartsa az ellenséget, amely olyan, mint ordító oroszlán”.

19:00: „A francia miniszterelnök ma este ezt mondta: »Csak a csoda menthet meg minket«. Ez annak a próbája, hogy igaz-e a Biblia. Kész vagyok az életemet is kockára tenni, hogy ezt bebizonyítsam, és azt akarom mondani nektek ma este, hogy a Biblia teljesen igaz. Lássátok meg, hogy igaz-e, amiben hisztek, és ha az, akkor nem kell félnetek!”

Május 22. 9:00: „A világra ma pánik tört rá, és bizonyosan mi is pánikba esnénk, ha nem lennénk egészen bizonyosak abban, hogy az Úr szólt hozzánk. Ma és holnap Anglia sorsa el fog dőlni”.

14:30: „Egy ilyen csatában, amilyenben ma vagyunk, nem szabad egy összejövetelben vagy az érzéseinkben bíznunk. Ahhoz kell visszamennünk, amit Isten mondott nekünk. Van egy ellenség, melyet sakkban kell tartanunk, míg Isten a nagy tettet végre nem hajtja”.

Május 22-e estéjétől 25-éig Howells nem jött az alkalmakra; a többi munkatárs vette át azokat. Elment, hogy egyedül Istennel harcolja végig ezeket a napokat, melyek nyomasztó terhei – ahogy mások is tanúsítják – megtörték a testét. Szó szerint letette az életét.

Május 26. nemzeti imanap volt Nagy-Britanniában. Churchill így nyilatkozott a Westminster apátságban tartott május 26-i közbenjáró istentiszteletről: „Az angolok nem szívesen mutatják ki érzéseiket, de a karzaton elfoglalt helyemen éreztem a felgyülemlett szenvedélyes érzelmeket, és a gyülekezet félelmét is – nem a haláltól, sebesülésektől vagy nemzeti veszteségtől, hanem a vereségtől és Nagy-Britannia végső pusztulásától való félelmet”.

Május 26. 9:30: Howells visszatért a szemináriumi alkalmakra, és így szólt: „Amikor ma kiáltás száll föl az egész országból, minden, amit mi tehetünk az, hogy olyan helyzetben legyünk, hogy el tudjuk venni a választ Istentől. A kérdés ma reggel a következő: El tudjuk-e venni a választ? Ha valaha is kiáltanátok, ma kellene kiáltanotok”.

11:15: „Hogyan lehetünk biztosak afelől, hogy a németek nem foglalják el az országunkat? A vezető emberek mind tudják, hogy ma, hacsak Isten közbe nem avatkozik, rabszolgák leszünk. Imádkoztunk Etiópiáért és más országokért is, tehát a kiáltásunk nem önös érdekből fakad”.

14:30: „Úgy megyük e Fenevad ellen, ahogy Dávid ment Góliát ellen”.

Május 27. 9:00: „Van közbenjárás és hit, tehát az Úr hatalmas tettet hajthat végre. Népünk meg fogja látni, hogy Isten válaszol imáikra, és részesül ennek minden örömében”.

14:45: „Mindössze ennyit tudok tenni ma, hogy hiszek. Borzasztó hírek érkeztek a két összejövetel között – földi pokol”.

Május 28-án Rees Howells ismét egyedül volt Istennel. Az összejöveteleken azért könyörögtek Istennek, hogy avatkozzon be Dunkerque-nél, és mentse meg az embereket. Amint a Szellem rájuk szállt az imádkozás és közbenjárás során, amit egyikük a végén imádkozott, kifejezte a mindnyájuknak adott bizonyosságot: „Biztos vagyok benne, hogy valami történt.”

Május 29. volt a dunkerque-i evakuáció napja. Howells kifejezte: „Legyen világos az imádságunkban, hogy a közbenjárást megnyertük. A harc a Szent Szellemé. Lássátok Őt magatokon kívül ma este; Ő ott van a harcmezőn kivont kardjával”.

Május 30. 19:30: „Világi nézőpontból nincs remény a győzelemre; de Isten megmondta. Megtehettem volna, hogy nem jövök el ma este, és nem kérem, hogy avakozzon be, mert már megmondta, hogy be fog avatkozni. A katonáinkról érkező rossz hírek helyett, ha Ő ott van a harcmezőn, Ő meg tudja ezt változtatni, és nagyon jó hírekké tudja tenni. Ó, bár felemelne ma bennünket Isten! Nem kell semmilyen pánikba esnünk, azt gondolva, hogy a nácik győzni fognak: Németországnak ugyanúgy meg kell szabadulnia, mint Angliának és Franciaországnak. Lehet, hogy még sokkal nagyobb szenvedéseken kell átmennünk, de nem fogok kételkedni a végeredményben. A legegyszerűbben megfogalmazva jelentjük ki: Az ellenség nem fogja megszállni a keresztény Angliát!”

Amikor most, ennyi év elteltével visszatekintünk, Nagy-Britanniában sokan még mindig emlékeznek azoknak a napoknak a rettenetére. Nem felejtjük el el Dunkerque csodáját, melyet számos vezető Isten beavatkozásaként ismert el – a teljesen nyugodt tenger, ami lehetővé tette, hogy a legkisebb csónakok is átkeljenek; az angol csapatok gyakorlatilag teljes kimenekítése – és utána az, ahogyan Churchill vezette a nemzetet; mily hálásak vagyunk, hogy Istennek volt ez az elrejtett közbenjárókból álló társasága, akiknek az élete napról napra ott volt az oltáron, amint beálltak a résbe Nagy-Britannia megszabadulásáért.

Hogyan akadályozza az ellenség az imádkozást (T. Austin-Sparks)

„És kora hajnalban, amikor még sötét volt, Jézus felkelt, elindult és elment egy elhagyatott, puszta helyre, és ott imádkozott” (Márk 1,35 – Vida).

Biztos vagyok benne, hogy az Úr népéből legtöbben egyetértenének velem abban, hogy az egyik legnehezebb – ha nem a legnehezebb – dolog, hogy imádkozni tudjunk, hogy átadjuk magunkat az imádságnak. Amikor az imádkozást forgatjuk a szívünkben, egyszerre csak seregnyi váratlan és előre nem látott nehézséggel találkozunk, melyek rajtaütésszerűen törnek ránk. Bármi, csak megakadályozhassa az imádságot! Nem olyasmiről beszélek most, amiről ne tudnátok, hanem azért mondom, hogy világosan, határozottan és tudatosan fölismerjétek, és rájöjjetek, hogy ez nem csak hétköznapi körülmények [véletlenszerű összejátszása], hanem ez az ellenség jól megtervezett, kiagyalt terve arra, hogy megakadályozza az imádkozást.

Az ellenség a direkt ellenkezés helyett az Úrért végzett ezeregyféle elfoglaltságra fog buzdítani, ha ezáltal kiszoríthatja az imádságot. Nem érdekli, milyen buzgók vagyunk az Úr munkájában, vagy hogy milyen gyakran hirdetjük az igét, tartunk összejöveteleket és végzünk sokoldalú munkát az Úrért, ahogyan ezt nevezzük. Jól tudja, hogy az Úrért végzett minden munka, mely nem győzedelmes szellemi imádságon alapszik, hosszútávon keveset vagy semmit sem ér, és össze fog omlani. Azt mondom, hogy az ellenség nem bánja, ha mi munkálkodunk. Munkálkodj az Úrért olyan keményen, ahogy csak tudsz, de ha kihagyod belőle az imádságot, nem sok mindent fogsz elérni vele! Az ellenség egyik ravasz taktikája, hogy annyira elfoglalttá, annyira buzgóvá tegyen, hogy annyira lefoglaljon a rohanás, a tevékenység – úgymond – az Úr dolgaiért és az Úr munkájáért, hogy az imádságunk leszűküljön, sarokba szoruljon és korlátozást szenvedjen (ha ugyan ki nem szorul teljesen); az Úr pedig soha nem fogja elfogadni azt a kifogást, hogy „Uram, engem túlságosan lefoglalnak a Te dolgaid ahhoz, hogy imádkozzak”. Az Úrnak soha nem kedves az efféle hozzáállás.

Amint gazdagabb imaéletet kezdünk fontolgatni, vagy célul kitűzni, az ellenség rögtön új tervet eszel ki, hogy minket még elfoglaltabbá és még buzgóbbá tegyen; hogy úgy feltornyosuljon a munkánk, és úgy elhalmozzanak minket a különböző tennivalókkal, elvárásokkal, hogy ne lehessen időnk vagy lehetőségünk az imádságra (…). De fel kell ismernünk a következőt: az ellenség a lehető legjobb érveit fogja elővenni a felelősséggel, a kötelességgel és a lelkiismerettel kapcsolatban, hogy megakadályozzon minket az imádkozásban. Ha tehát látjuk, hogy van olyan hely, ahonnan az imádság teljesen kiszorult, vagy annyira le lett korlátozva, hogy teljesen alkalmatlan a szellemi felülemelkedés és győzelem életéhez, akkor így kell szólnunk: „Uram, Rád bízom a felelősséget, hogy amíg én imádkozom, Te ne engedd, hogy az erre az időre való elszakadásomnak hátrányos következményei legyenek, és hogy védd meg ezt az imaidőt – amelyet a Te dicsőségedre keresek – az ellenség támadásaitól.”

Idézet innen: Open Windows, december 19: In Touch with the Throne – Chapter 2