Az első szeretet – 4., utolsó rész (T. Austin-Sparks)

Pár szóval beszéljünk a következőről is: „Állhatatosak voltak az apostolok tanításában”. Ne gondoljátok azt, hogy ez itt az újszövetségi írásokra vonatkozik, hiszen még egyetlen apostoli levél sem született még meg, amikor ez történt. Ebben az időben még semmi sem állt rendelkezésre az Újszövetség teljesebb tanításából, tehát ez az állítás kétségtelenül az apostolok szóbeli tanításaira vonatkozik, mellyel a testvéreknek szolgáltak. Ha megvizsgáljuk, azt fogjuk látni, hogy az apostolok az Ószövetség alapján tanítottak; azt mutatták be, hogy hol, hogyan és mit mond az Ószövetség Jézus Krisztusról.

Bárki, aki azt mondja, hogy az Ószövetséget félre lehet tenni, mert annak ma már nincs semmilyen jelentősége, az elveti az apostolok legelső tanításait. Péter pünkösdi beszédében minden az Ószövetségből származott, ahogyan az is, amit az Úr Jézus a feltámadása után az apostoloknak mondott. Az apostolok tanítása pedig az Úr Jézust mutatja be; összefoglalja és világossá, érthetővé teszi azokat a dolgokat, amiket a régi próféták Őróla mondtak. „Kitartottak az apostolok tanításában.” Mit csináltak? Buzgó örömmel adták át magukat az Úr Jézus egyre mélyebb megismerésének az apostolok ószövetségi magyarázatainak révén.

Én így látom, hogy egyszerűen ez történt. Péter és a többi apostol – a Szent Szellem belső megvilágosító munkája által – megragadták és folytatták azt, amit az Úr Jézus a feltámadása után elkezdett: „Mózestől meg valamennyi prófétától kezdve elmagyarázta nekik mindazt, ami az Írásokban róla szólt”. Az apostolok ezt megragadták, és immár teljes világosságban mutatták be a testvéreknek az Úr Jézust az ószövetségi igeszakaszok alapján; ezek a hívők pedig átadták magukat az Úr Jézus megismerésének, hogy kikutassák ezeket a dolgokat, hogy meggazdagodjon a szívük mindazzal, amit az Írás az Úr Jézusról mondani akar. Maga az Úr Jézus volt a szemük előtt; rabul ejtette őket, és most mindent meg akartak tudni Róla, amit csak lehetett, az apostolok pedig megadták ehhez a kulcsot. Átadták magukat annak, hogy kövessék az apostolok tanítását.

Ha meg akarjuk tudni, mi volt ez a tanítás, vegyük csak Péter pünkösdi beszédét, és nézzük meg mindazokat a dolgokat, melyeket egyedül abban a beszédben érint. Említi Isten előre tudását; említi az Úr keresztre feszítését Istennek eme előre tudása szerint; említi a feltámadást; említi a felvitetést; beszél a Szent Szellemről, hogy mi a célja az Ő eljövetelének. Beszél az Úr Jézus jelenlegi, uralkodói és megmentői hatalmáról. Majd tovább folytatja a gondolkodás megváltoztatásával, a bemerítkezéssel a bűnök bocsánatára, majd végül az egészet ezzel a kijelentéssel foglalja egybe: „Mert az ígéret nektek adatott és a gyermekeiteknek”. Ez összefoglaló üzenet, Péter nagyon sok mindenre kitér benne. Ezek a hívők pedig átadták magukat ennek, hogy megragadják, és még többet ismerjenek meg belőle.

A gyakorlati alkalmazása számunkra pedig ez: az első szeretet mindig valódi, szívbeli vágyakozást és odaadást jelent azzal kapcsolatban, hogy többet ismerjünk meg Abból, Aki annyira hőn szeret bennünket. Az győz, aki visszatér az első szeretethez. Pál, a nagy győztes, azt mondja a Filippi 3-ban: „Hogy megismerjem őt…”. Hogy jobban megismerje a szeretetét, hogy jobban megismerje Őt Magát buzgó igyekezettel, a gyakorlatban. És ezek a tanítványok kitartottak, állhatatosak voltak ebben; örömteli lendület volt az Ő ismeretének keresésében.

Állhatatosak voltak az apostolok tanításában és állhatatosak voltak a közösségben: „Kitartók voltak a közösségben”. Úgy tűnik nekem, hogy nagy jelentőséget tulajdonítottak az egymással való közösségnek. Csak a véleményemet mondom, hogy hacsak nem tulajdonítunk ennek valóban nagy jelentőséget, akkor könnyen kárt szenved ez a dolog. Örömteli lendületre, első szeretetre van hozzá szükség. Úgy érzem, hogy van még hiányosság bennem is és talán mindannyiunkban az egymással való közösség iránti kitartás ügyében. Ennél sokkal jobban is át tudnánk adni magunkat annak, hogy közösségben legyünk a testvérekkel. Túl könnyen feladjuk, hagyjuk, hogy a közösségünk megszakadjon, és az egymással való közösséget felfüggesztjük, a kapcsolat meggyengül, mert úgy vesszük a dolgokat, ahogyan jönnek; nem ragadjuk meg az egymással való közösség ügyét. Azt mondom tehát, hogy az első szeretetet az egymással való közösséghez való gyakorlati hozzáállásunk, a buzgóságunk mértéke, a benne való kitartó állhatatosságunk is mutatja. Segítsen bennünket az Úr ebben, hogy állhatatosak tudjunk lenni az egymással való közösségben!

Ha pedig elutasításba ütközünk, akadályba vagy valamilyen nehézségbe, oly egyszerű lenne belenyugodni és hagyni, hogy az egymással való közösségünk hanyatlani kezdjen. Adja az Úr, hogy azt mondhassuk: „Nem! Állhatatosak és kitartók vagyunk az egymással való közösségben, mert ez az Ő akarata!”

„(…) a kenyér megtörésében”. Ez nem más, mint a Krisztusról, az Ő elvégzett munkájáról szóló együttes, közös, testületi bizonyságtétel. A megtört kenyér az, ami a testvéreket összehozza, ez áll a gyülekezeti élet fókuszában. A gyülekezeti élet az Úr asztalánál zajlik, az Úr teste és az Úr vére a bizonyság, mely a testvéreket egyesíti. A tanítványok tehát kitartottak a Vele és Benne való egységükről szóló bizonyságtételben. Az életüknek új középpontja lett, és a kenyér megtörésében találták meg a lehetőséget és alkalmat ennek kifejezésére, és kitartottak ebben. Adjon az Úr kitartást és állhatatosságot az Úr Jézus valóságának együttes, közös tanúságtételére! Ha az Úr asztala meggyengül közöttünk, az az első szeretet hanyatlásának jele. Ha ennek az asztalnak megvan az őt megillető helye és szellemi valósága, akkor közöttünk élet lesz, éltető energia, lendület és öröm.

„(…) és az imádkozásban”. Ez volt a tanítványok új elhívása. Úgy vélem, ez volt a legelső és legfontosabb kifejezésmódja az Úr és az Ő dolgai iránti odaszánásuknak. Vajon milyen okból imádkoztak, és kiért, milyen dologért? Biztos vagyok benne, hogy imádságukban kiöntötték a szívüket Istennek, hogy amilyen csodálatos dolgokat ők megtapasztaltak, és aminek a birtokába jutottak, azt mindenki más is tapasztalja meg, az legyen minden emberé mindenhol; terjedjen, hogy mindenki megismerje az Úr Jézusból azt, amit ők is megismertek. Ó, mennyire imádkozhattak azért, hogy mindenki megismerhesse az Ő ismeretének páratlan nagyságát, úgy, ahogyan ővelük is történt!

A lényeg ez: volt valamijük, és nem akarták csak maguknak megtartani, túl jó volt ahhoz; azt akarták, hogy terjedjen. Bárhogy is fogalmazzuk, ez a lényeg. Azt akarták, hogy az a megismerés és az a tapasztalat, amiben nekik részük volt, abban mások is részesülhessenek. És imádkoztak, és kitartottak ebben. Ha végignézzük az ApCselben az imaéletüket, láthatjuk, hogy az imádságaikban mindig ezzel foglalkoztak, hogy bizonyságtételük terjedhessen, hogy másokban is valósággá váljon, hogy mások is beléphessenek ennek örömébe. Nem úgy álltak hozzá, mint kötelességhez, mint valamilyen elvégzendő feladathoz, hanem az első szeretet indította őket erre. „Van valamink! Ó, bárcsak mindenki más is megismerhetné!”

Megkérdezhetem, hogy vajon ti is így vagytok-e azzal kapcsolatban, amitek van? Bárcsak láthatnám azt az imaórát, amely ezt bizonyítja! Ó, ha csak egy kicsit is visszatérnénk az Apostolok Cselekedeteihez, az imaóráink szárnyakat kapnának! Nem lennének nagy hallgatások, csak szívből kiáltanánk az Úrhoz: „Urunk, hadd ismerjenek meg Téged mindenhol az emberek, úgy, ahogyan mi megismerhettünk Téged!”

Állítsa helyre az Úr mindegyikünkben az első szeretetet, hogy a miénk lehessen az öröm, a lendület; és tegyen bennünket ilyen néppé, akik állhatatosan kitartanak az Ő ismeretében, az egymással való közösségben, annak tanúságtételében, hogy ki Ő testületi értelemben, és a mindenki másért való imádságban, hogy ők is megismerhessék azt, amit az Úr nekünk adott.

Az angol szöveget szerkesztette a Golden Candlestick Trust. Eredeti helye:

http://www.austin-sparks.net/english/005293.html

A teljes magyar szöveg (1-4. rész) PDF-ben letölthető: Austin-Sparks-Az első szeretet

Az imádság célja – Watchman Nee

„És azért halt meg mindenkiért, hogy akik élnek, ezután ne maguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és feltámadt.” (2Kor 5,15)

Világosan föl kell ismernünk, hogy az önzés ugyanúgy meg tud nyilvánulni az imádságban, mint az élet bármilyen más területén. Mennyire határozott véleményünk, vágyaink, terveink és céljaink vannak! De az én megtagadását mindenhol gyakorolnunk kell; ugyanannyira fontos ez az imádságban, mint a cselekedetekben. Tudnunk kellene, hogy nekünk, megváltottaknak, az Úrért kell élnünk – Őérte, aki nem csak meghalt, hanem most él is értünk. Teljesen Őneki kell élnünk, és semmit sem kívánhatunk a magunk számára.

Gyakran úgy gondolunk az imádságra, mintha az a szükségleteink megfogalmazására való lehetőség lenne; egy segélykiáltás Istenhez. Nem láttuk meg, hogy az imádság azt jelenti: arra kérjük Istent, hogy töltse be az Ő szükségleteit! Meg kellene értenünk, hogy Isten eredeti gondolata bizonyosan nem az volt, hogy hagyja a hívőket elérni a saját céljaikat az imádság által, hanem, hogy megvalósítsa az Ő elhatározásait a hívők imádságai által.

Imádság és bensőséges kapcsolat Istennel

Az imádságon keresztüli szoros kapcsolat a szellemi életben ugyanúgy működik, mint a légzés a testi létben. Az Istennel való közösség folyamatos, ahogyan a légzés is, amely folyamatosan történik, illetve kell történnie. Teljes mértékben különbözik az olyan időszakos cselekvésektől, mint például a táplálkozás. A légzés amellett, hogy szándékos is, mégis önkéntelenül zajlik. Hívhatjuk szokásnak is, a szokások fölött pedig, a dolgok addiktív természeténél fogva, könnyen elsiklik a tudatos figyelem. A megszokásból űzött tevékenység során nem is vagyunk tudatában, hogy éppen mit csinálunk. A teljesen kialakult szokás nem más, mint a napi rutinunk tudattalanul végrehajtott része, és az Istennel való közösség is ilyen – valami, ami folyamatosan történik. Az imádság, mint közösség is ilyen: Kapcsolatban vagyunk az Úrral, és spontán, önkéntelenül kitárjuk Előtte a szívünket. Ez az első és legalapvetőbb dolog az imádsággal kapcsolatban, és nagyon oda kell figyelnünk rá. Míg az sosem téma, hogy kell-e lélegezni vagy sem, a helyes légzés viszont létező fogalom, és ebben az értelemben igenis oda kell figyelnünk a légzésünkre.

(…)

Az imádság bensőséges kapcsolat, közösség és a szív spontán megnyitása az Úr előtt. Nem ez minden, amit az imádságról mondani lehet, de ez áll minden szándékos cselekvés hátterében; az állandó kapcsolat az Úrral, és ez nagyon-nagyon értékes dolog. Az összes többi imádság is sokkal hatékonyabb, ha ez megvan. Annyira eltér attól, mint amikor az imádság csak vészhelyzetekre korlátozódik; a vészhelyzetek ilyenkor pedig nagyon gyakran sokkal súlyosabbak, mint amilyenek amúgy lennének, mert mindig először vissza kell találnunk Istenhez, ahelyett, hogy már eleve ott lennénk. Úgy vélem, az Úr gyakran azért engedi meg a vészhelyzeteket az életünkben, hogy helyreállítsa az elveszített közösséget, és azt tartja szem előtt ilyenkor, hogy az adott vészhelyzet gyümölcse az lesz, hogy nem veszítjük el ezt a kapcsolatot megint. Ne is engedjük el sosem!

T. Austin-Sparks: In Touch with the Throne