(Részlet az Ultimate Intention – Isten végső szándéka c. könyvből.)
AZ ÚJ IRÁNYÍTÁS ALATT
AZ EMBERI ÉLETNEK HÁROM szintje van – háromféle indíték, mellyel megpróbálhatjuk szolgálni az Urat. Egy rabszolgapiacon játszódó, rövid kis történettel ábrázoljuk mindezt.
Fiatal, színes bőrű fiú állt a kőkockán, most ő következett az árverésen – szüleit épp az imént adták el. Egyszer csak azonban nagy csönd lett a tömegben, s minden szem egy idegen férfira szegeződött, aki kitartóan alkudott, s egyre emelte a tétet, bár az ár már jóval fölötte járt a szokásosnak. Mit láthatott vajon ez az idegen ebben a rongyos fiúban a kövön?
Az ember szinte leolvashatta a közelben állók arcáról a kérdést: Mit akarhat vajon ezzel a kis rongykupaccal? Kicsoda ez? Miért akarna olyan sokat fizetni? Végül az árverésvezető felkiáltott: „Elkelt!” Mindenki kíváncsian figyelte, amint a céltudatos idegen keresztülküzdi magát a tömegen, hogy átvegye tulajdonát. Olyan jelenet következett, melyet, aki csak látta, soha nem felejtette el.
A rabszolgát megvásárló férfi egy sietve megírt papírost nyomott máris a fiú kezébe. „Ez a tiéd – mondta, – és azt jelenti, szabad vagy.” Szabad? Mit jelentett vajon a szabadság egy rabszolga fiának? A vevő a fiú csodálkozó, kérdő tekintetére válaszul elmagyarázta. „Láttam az édesanyádat és az édesapádat, s hogy hogyan szakították éppen szét a családotokat – ezért megvásároltalak, hogy szabad lehess. Nem kell eljönnöd velem; a szüleiddel mehetsz.”
A hatás akkora volt, hogy megértette: Szabad! Állt, és nézett, először a jóindulatú idegenre, majd az anyjára és apjára. A szívében dúló küzdelem kiült kérdő tekintetére. Ez a különös gazda megfizette érte a legmagasabb árat, azért, hogy szabadon engedje? Az ilyen ember csakis nagyon jó lehet! Teljesen meg lehet bízni benne. S egyszeriben leugrott a kőről, és újdonsült barátja elé vetette magát: „Gazda, te akkora nagy árért vettél meg engem, tudom, hogy sosem találok még egy ilyet, mint te” – és visszanyújtotta a papírost. „Hadd ne kelljen egyedül maradnom! A gazdámat sosem érdekelné ez a papíros. Inkább lennék a te rabszolgád halálomig.” A fiú, akit teljesen legyőzött az idegen jósága, térdére roskadt, mígnem egy hatalmas kéz le nem nyúlt érte, s fölemelte.
Ebből a történetből azt látjuk, hogy amint az ábrán is látszik, az életünknek melyik az a három szintje, amelyen élhetünk. Először a fiú rabszolgaságban élt, a gazdája irányítása alatt – aki a „külsőleges törvényt” képviseli. Szolgálata a félelem vagy a kötelesség szelleméből fakadt. Majd megszabadult a „külsőleges törvénytől” – a rabszolgatartó gazdától. Történetünkben ez a szabadság rövid életűnek bizonyult, mert egy magasabb törvény vonzása megragadta a fiút, aki azonnal a szeretet foglyává akart lenni. Így végül a szolgálat legmagasabb szintjére emelkedett azáltal, hogy felcserélte a saját szabadságát a szeretet magasabb törvényére. A szabadság az övé lett, hogy lemondjon róla. Mintha egyik fogságból a másikba került volna át.
Egy alapelv rejlik itt, mely Istennek az emberrel kapcsolatos bánásmódját irányítja. Amikor Ádám legelőször a gyönyörű Éden kertjében megjelent, Isten a középső szintre helyezte – a szabadságba. Az előtte álló választási lehetőség szerint vagy szeretetből való rabszolgája lett volna „Istennek”, vagy pedig „törvény alatti” fogoly. Mióta Ádám a maga önző útját választotta, a teljes emberi nemzetségnek a külsőleges törvényre van szüksége, hogy megzabolázza önző hajlamait. Milyen csodálatos lenne, ha újra onnan kezdhetnénk, mint Ádám, a szabadság középső fokán! De az önzésre és az istenellenes lázadásra való belső hajlandósága miatt minden embernek Megváltóra van szüksége, aki felemeli a rabszolgaságából és a bűnből. Ennek elvégzése volt a célja Krisztus befejezett művének a Golgotán. Megszabadított minden embert, aki elfogadja Isten kegyelmét – az árat Valaki más fizette meg.
Azonban éppen ezt a pontot változtatták vallásos emberek és módszerek Isten kegyelme helyett valami szégyenteljessé. Ugyanaz a régi, jó humanista történet. Mivel az ember fontosabbá vált Istennél, annyira túlhangsúlyozták az ember „szabadságát valamiTŐL”, hogy hagyták az önző embereket elfogadni ezt a tanítást anélkül, hogy az átütő erejű kijelentés valaha is megérintette volna az életüket. Gyülekezeteink telve vannak „megtértekkel”, akiknek csodálatos értelmi meggyőződésük van a szabadságról, de sohasem élték át, hogy a Szent Szellem felfedte volna előttük énközpontúságukat, önzésüket, és továbbra is a saját útjuk rabszolgaságában élnek. Isten kegyelmének valóságos megértése azonban mindig „át fogja fordítani fogságunkat” (Zsolt 126,4 – angolból).
ÉLET AZ ÁTMENETI SZAKASZBAN
Úgy tűnik, sokan vélik úgy, hogy a szabadság a cél; mintha ebbe az átmeneti szakaszba (a szabadságba) való megérkezés lenne minden, amit Isten nekünk szán. Pál tisztázza a kérdést, amikor kijelenti, hogy mivel Isten irgalmából megszabadultunk „valamiből”, most a testünket élő áldozatként kell „Őneki” ajánlanunk. Ahogy a fekete fiú esetében volt, úgy kell nálunk is lennie: csak addig kell a személyes szabadság átmeneti szakaszában lennünk, míg a szeretet magasabb rendű törvényét nem tudjuk választani. Minden okunk megvan azt gondolni, hogy ha a fiú saját magának választotta volna a szabadságot, rövid időn belül újra egy másik rabszolgatartó fogságába esett volna. Kell lennie valami célnak, hogy mire használjuk a szabadságot. Vagy befektetjük a szabadságunkat azzal, hogy az Úr Jézusnak átadjuk, vagy további rabszolgaságnak tesszük ki magunkat azzal, hogy megtartjuk a szabadságunkat saját magunknak.
Csodálkoznék, ha nem ez lenne igazából a Galatáknak írt levél lényege. A törvény rendszeréhez és szelleméhez, mint életet vezérlő elvhez való visszatérés fordulópontján komoly szavakkal inti őket Pál, atyjuk az evangéliumban: „A szabadságban, amelyre Krisztus minket megszabadított, álljatok meg és nehogy újra a rabszolgaság igájába fogjanak be titeket” (Gal 5,1 – Vida ford.). Más szavakkal, Pál így figyelmezteti a galatákat: „ne legyetek olyan bolondok, hogy azt higgyétek, hogy bármit is nyerhettek vele, ha visszafordultok a törvényhez! Menjetek feljebb arra az új és dicsőséges szintre, ahol a Szellem törvénye uralkodik!” Arra emlékezteti őket tehát, hogy nem lehet sokáig középen maradni. „Ha pedig a Szellem vezet titeket, nem vagytok a törvény alatt” (Gal 5,18 – Vida ford.). Bizonyos, hogy amint megpróbáljuk a szabadságot a saját javunkra használni, azzal egy másik, még kifinomultabb rabszolgaságot hívunk meg – az én rabszolgaságát. „Akinek odaadjátok a tagjaitokat engedelmességre, annak vagytok a rabszolgái.” Micsoda könnyelműség azt gondolni, hogy hosszasan eléldegélhetünk a szabadság átmeneti zónájában!
ÉLET AZ ÚJ IRÁNYÍTÁS ALATT
Van-e elkeserítőbb a mai, modern, emberközpontú gyülekezeti szolgálatnál, amelyet látszólag egyedül az érdekel, hogy az ember mit kaphat Istentől? Sokan hirdetik nagy hangon Isten kegyelmét, de nem ismerik föl annak teljes, isteni jelentőségét, valódi horderejét. Rámutattunk, hogy Ádám és leszármazottjai hogyan választottak kezdettől fogva mindig aközött, hogy vagy a külsőleges törvény alatt éljenek, vagy az alatt a belsőleges törvény alatt, melyet a szívükbe írt volna Isten, ha az Ő Szellemének vezetése alá jönnek. Ebben az értelemben léphetünk mi be most Isten királyi uralmának kormányzásába, már azelőtt, hogy az Úr Jézus visszatérne felállítani látható királyságát. Nem kell megvárnunk a királyság korszakát, hogy a királyság törvénye alá jöjjünk! Ádám óta minden korszakban megvoltak azok, akik Isten legfőbb céljának versenypályájára álltak, hogy egyedül annak éljenek. A mi Atyánk gyönyörűsége és öröme az, hogy egy napon sok-sok olyan fia lesz, aki Vele Szellemben, szeretetben, odaadásban, látásban és a megvalósításban is egy.
A londoni Dr. A. T. Schofield egy történetet mondott el arról, hogy kutyája, Jack, hogyan ismerkedett meg ezzel az új irányítással. Jacket a gazdája mindig pórázon sétáltatta, ha az utcára vitte, ám egy napon levette a pórázt, és szabadjára engedte. A kutya első dolga volt, hogy jó messzire elrohanjon. Ám egyszer csak fölfedezte, hogy félelmetes dolog távol lenni a gazdájától. Visszaszaladt, és hamar hozzászokott, hogy mindig olyan közel legyen hozzá a séta közben, hogy jól hallja a hangját. A gazda szelleme mintha behatolt volna az ő kutya-tudatába, s olyan köteléket hozott létre, amelyből nem akart szabadulni. A gazda ellenőrzésének körén kívüli világ nagy, zajos és rémisztő volt. A póráz eltűnt, de újfajta vezetésnek adta át a helyét, és ebben az új kötelékben a kutya megtalálta mindazt a szabadságot, amelyre vágyott.
Jack, a kutya jól példázza, mi zajlik, miközben mennyei Atyánk neveli azokat, akik egy napon készek lesznek rá, hogy felnőtt, érett fiakként az Atya örökbe fogadja őket. Szolgálatunk elején, úgy tűnik, mintha sokkal inkább tudatában lettünk volna a Szent Szellemnek, mint egy póráznak, mely bennünket vezetett. Akkoriban Isten parancsai érdekeltek a legjobban. Bár megpróbáltunk az Ő útján futni, még mindig a törvény szelleme vezérelt bennünket.
Majd eljött a nap, amikor felnyitotta a szemünket az Úr meglátni, hogy valójában nincsen póráz a szolgálatnak ebben az új szellemében. Rájöttünk, hogy szabadok vagyunk. És, Jackhez hasonlóan, elrohantunk, hogy elvégezzük egy csomó dolgot – ahogy hittük –, Istennek. Először úgy tűnt, hogy élvezni fogjuk a nagy szabadságot a szolgálatban – hiszen mily nagy teret adott a saját önkifejezésünknek, és mennyire megfelelt a saját érdekeinknek! De jaj, hamar fölfedeztük, hogy magunkra maradtunk – egyedül vagyunk mindazokban a dolgokban, amelyekbe belekezdtünk.
NEM A MI VÉGZÉSÜNK – HANEM AZ ÖVÉ
Egy-egy találkozó végén milyen gyakran jönnek oda hozzám azzal: „Köszönöm ezt az Igét; most elhatároztam, hogy megpróbálok még inkább az Ő irányítása alatt élni.” És én mindig azt felelem: „Ne tedd, testvér, mert ha te határozod el, hogy bármit is tegyél, akkor saját magadra alapozva fogod azt tenni – azaz még mindig te vagy a középpontban. A szolgálatod pusztán öncélú igyekezet lesz, és ezért helytelen középpontból fog kiindulni. Istennek kell a középpontnak lennie – nem neked. Mindaddig, amíg Isten csak a szélén van ott a próbálkozásainknak, addig Ő csak viszonyítási pont a számunkra, nem az erőforrásunk.”
Végül pedig, mint Jack, vissza kell térnünk Őmellé – meggyőződve róla, hogy a mi „szabad rohangálásunk” egyszer sem valósított meg semmit Istenért, hanem egyedül csak saját magunkért. Ezután tehát, önként azt választjuk, hogy Isten Szellemének láthatatlan köteléke vezesse a mi szellemünket. Gyönyörűségünket a „Te akaratod” cselekvésében leljük. A bennünk lakozó Gazda, a Szent Szellem irányításával olyan kötelék tart bennünket, mely lényünk belsejébe hatolt. Így válunk élővé mindannak, amit a fiúság valójában jelent – hogy átjárjon bennünket az Atya tulajdon Szelleme. „Mert akiket Isten Szelleme vezérel, azok mind Isten (érett) fiai” (Róma 8,14 – Kecskeméthy ford.).
Mennyire vágyik rá az Atya, hogy felszabadítsa gyermekeit, hogy ne csak betű szerint, hanem Szellemben járjanak, ahol élvezhetik Isten fiainak csodálatos szabadságát!
Végül pedig, biztosaknak kell lennünk benne, hogy megértettük, mi Isten szándéka ezzel a szabadsággal. A szabadságot és a különböző dolgoktól való mentességet mindenki hangoztatja, de nincs más fogalom, melyet ennél jobban félreértenének. A legtöbb ember számára ugyanis azt jelenti, hogy szabad valamiTŐL, de ritkán azt, hogy szabad valamiRE. Úgy tűnik, az emberek azért érzik szabadnak magukat, mert nincs lánc és vasgolyó a lábukon, de nem nagyon foglalkoztatja őket, hogy Isten vajon miért akarta, hogy szabadok legyenek. Hogy a szabadság pedig mennyire másnak látszik az Ő nézőpontjából, azt következő fejezetben fogjuk megérteni.
Hitünk célja 