Az Úr jelenléte erő! Az Úr jelenléte élet! Az Úr jelenléte szentség! (T. Austin-Sparks)

PDF: Austin-Sparks_Az_Ur_jelenlete
Olvassuk a Héberekhez írt levél 4. fejezet, 1-3. verseket: „Féljünk tehát, hogy bár hátra van az ő nyugalmába való bemenetel ígérete, netán valaki azt higgye közületek, hogy ő kimaradt, mert mi is vettük az örömüzenetet, mint azok, de azoknak nem használt a hallott szó, mert nem vegyítették hittel azok, akik hallgatták. Mert mi bemegyünk a nyugodalomba, akik hívek lettünk, úgy, amint kijelentette: amint megesküdtem haragomban, hogy nem mennek be a nyugalmamba, noha az ő munkái a világ (alapjainak) levetése óta megtörténtek”.

6. fejezet, 1-3: „Azért hagyjuk el a Krisztusról szóló kezdetleges beszédet, törekedjünk a végcélbajutásra, nehogy újra lerakjuk az alapját a holt tettekből való gondolatmód megváltozásnak és az Istenre épült hithűségnek, a bemerítettségeknek, a kézrátételeknek, a halottak feltámadásának és a korszakra szóló (aioni) ítéletnek tanítását. Ezt meg is tesszük, ha megengedi az Isten.” (Vida ford.)

Rendhagyó találkozóink első sorozatában az Úr arra vezetett minket, hogy megvizsgáljuk, mit jelent jelenléte az Ő népe között. Azt hiszem, mindnyájan egyetértünk abban, hogy az Úr jelenléte a legfontosabb a számunkra. Amikor így összegyűlünk, az imádságunk minden bizonnyal legelsősorban azért szól, hogy az Úr legyen jelen köztünk. Valószínűleg továbbá, ti, akik a nap elején imádkoztatok, mindig imádkoztok azért, hogy az Úr jelen legyen. Fölismertük, hogy a saját életünkben és Isten népének az életében is az a legeslegfontosabb, hogy az Úr jelenléte itt legyen velünk. Mindnyájunknak félnünk kellene attól, hogy úgy lépjünk tovább, hogy nincs velünk az Úr. Nem is tudjuk elképzelni az életet az Úr jelenléte nélkül. Az Úr jelenléte számunkra a minden.

Emlékszünk, rámutattunk arra is, hogy Maga az Úr is erre vágyik leginkább. Azt mondta Mózesnek: „Építsenek nekem szentélyt, hogy közöttük lakozhassam.” Az Úr arra vágyik legjobban, hogy a népe között legyen. Vannak azonban bizonyos feltételek, amelyek mentén ez megvalósulhat. Az Úrnak megvannak a kikötései, melyeknek teljesülniük kell, hogy velünk lehessen. Látjuk, a Héberekhez írt levél, melyből olvastunk, mindig Izrael pusztai vándorlására utal vissza, arra az időszakra, melyben a Mózesnek szóló igék hangzottak: „Építsenek nekem szentélyt”. Ez a Vörös-tengertől az ország határáig, a Jordánig tartó időszak volt.

Ezalatt a negyven év alatt, bár sok nehézséggel szembesültek, és az Úrnak sok baja akadt a néppel, az Úr mégis velük volt. Amint említettem tehát, sok probléma merült föl a negyven év alatt. Sokszor kerültek igen nehéz helyzetbe. Olvasunk Amálekről, aki kijött, hogy harcoljon Izraellel. Emlékszünk Bálám történetére, a hamis prófétára, akit Bálák bérelt föl, hogy megátkozza Izraelt. Vándorlásuk válságos időszakai voltak ezek. Azután ott volt a kenyérrel és a vízzel kapcsolatos válság; az ellenségek jelentette konfliktusok. De mindez idő alatt az Úr végig ott volt népével, nem engedte, hogy Amálek háborút nyerjen Izrael ellen, Bálám átkát pedig áldásra fordította. Az Úr velük volt – ez pedig győzelmet jelentett, támogatást; azt, hogy minden szükségletükről gondoskodik; azt jelentette, hogy az Úr megsegíti őket a gyengeségeikben, hogy az Úr velük van.

Egyetlen oka volt azonban, hogy az Úr velük volt minden nehézségükben és megpróbáltatásukban. Az Úr egyetlen dolog miatt volt velük: Mert a nép előre haladt. Elindultak, hogy megérkezzenek egy kitűzött célhoz, és a sok akadály ellenére is folyamatosan mentek. A nehézségeik időnként megakasztották haladásukat egy időre, de utána újra elindultak. Az Úr pedig velük volt, mert mentek. Amikor az Úrral indultak, az Úr is velük indult. És ez az egyik alapvető kitétel, melynek alapján az Úr az Ő népével tart. Izrael népe egy látással indult el. Talán emlékszünk, amikor átkeltek a Vörös-tengeren, a fáraó serege pedig a vízbe fulladt, mit énekelt Mózes, Áron és a nép. Ebben az énekben emelkedett föl a látomás. Azt mondták: „Az Úr kihozott bennünket, azért, hogy bevihessen”. Az Úr kihozott minket, nem azért, hogy hagyjon elhullani a pusztában, mert nem ez az Úr gondolata a számunkra. Azért hozott ki minket Egyiptomból az Úr, hogy bevigyen minket az országba. Így fogalmazták meg: „vigyen el minket az Ő szent hegyére” (Zsolt 43,3). Ezzel a látással indultak el. És amíg ez a látás előttük lebegett, és folyamatosan haladtak, az Úr velük volt.

Az Úr nekik adta azt a hatalmas győzelmet az elején, hogy ezzel bátorítsa őket a továbbhaladásra. A vörös-tengeri győzelem a kereszt győzelmének felel meg – annak, hogy meghaltunk, eltemettettünk és feltámadtunk Krisztussal együtt. Ez volt a nagy megalapozódás. És így indultak el, hogy ez az alap volt a hátuk mögött és a talpuk alatt. Eljött azonban az idő, amikor megtorpantak. Emlékszünk, hogy a szent sátrat szállításra építették; nem az volt a rendeltetése, hogy lecövekeljék egy helyen, és örökre ottmaradjon. Az egész úgy volt megalkotva, hogy menni lehessen vele. A sátor volt pedig az a hely, ahol az Úr ott volt. Tehát az Úr gondolata a számukra az volt, hogy haladjanak.

Nem tudom, hogyan álltok Mózes 4. könyvéhez. Ez a Számok könyve, és nagyon csodálatos könyv. Ha valaki még nem tanulmányozta volna, tanácsolom, hogy tegye meg. Az Előrehaladások könyvének is nevezhetnénk, az Úrral való előrehaladás könyvének. Amikor eljutunk az egyik fejezethez, méghozzá a 33. fejezethez, azt találjuk, hogy van egy kifejezés, mely negyvenháromszor szerepel abban az egy fejezetben. Mármost, ha valamit negyvenháromszor ismételnek meg ugyanabban a fejezetben, annak jelentősége kell, hogy legyen. Izrael fiai „elindultak”. Negyvenháromszor mondja, hogy elindultak, útra keltek. És ez az a könyv, amelyikben az Úr olyan hatalmasan megnyilvánul népe között.

Tudjuk, amikor megérkeztek a pusztaság túloldalára, és Kádes-Barneába jutottak, az ígéret földjének határához, megtorpantak. Ott nem olvassuk, hogy „és elindultak”. Megálltak. És nem látjuk, hogy ott lenne velük az Úr. Két főt leszámítva az egész generáció elhullott a pusztában. Pedig nem ez az Úr gondolata népe számára; az Úr gondolata nem az, hogy a népe a pusztában haljon meg. Ebben nincs ott az Úr. Sőt, amint a Héberekhez írt levélben olvassuk, az Úr ez ellen van. Az a feltétele tehát annak, hogy az Úr a népével legyen, hogy azok folyamatosan haladjanak. A Héberekhez írt levél 4. fejezetében olvastuk az Úr súlyos figyelmeztetését amiatt, hogy nem mozdultak. Megmondta: „megesküdtem haragomban, hogy nem mennek be az Én nyugalmamba”. Mindent elveszítettek, mert nem haladtak tovább. Ezért olvassuk a 6. fejezetben, hogy „törekedjünk”, azaz „haladjunk tovább” (KJV). Ne cövekeljünk le a kezdeti dolgoknál, hanem haladjunk tovább előre!

De mit jelent továbbhaladni? Számunkra természetesen ez szellemi értelemben való előrehaladást jelent. Mi már új korszakban élünk, és ez a korszak szellemi. Valamit azonban mégis mutatnék nektek a haladásunk jelentésével kapcsolatban. Ami igaz Izraelre a pusztában, bár az ő esetükben ez földi dolog volt, ugyanaz igaz ránk nézve is szellemi értelemben. Ha ismét megnézzük a Héberekhez írt levelet, felfedezhetjük, hogy a szellemi értelemben való előrehaladás azon múlik, hogy gyakorlatba ültetjük-e, amit az Úr mondott. Észrevettétek-e már, hogy azzal még egy lépést sem teszünk előre, ha meghalljuk, mit mond nekünk az Úr? Tudom, hogy ez nagyon furcsán hangzik. Az Úr személyesen szólhat hozzánk; lehet, hogy nálunk van az Ő Igéje, miénk az összes tanítás, amit csak megadhat az Úr, ismerhetjük Isten összes igazságát, lehet, hogy sok év óta mindez a miénk, mégis, bár mindent megkaptunk, de egyhelyben toporgunk. Ez nem azon múlik, hogy tudjuk-e, mit mondott az Úr. Hanem azon, hogy a gyakorlatba ültetjük-e. Ha azt csináljuk, amit az Úr mondott, az az egyetlen módja az előrehaladásnak.

Hogyan haladhatunk akkor előre? Üljünk le csendben, és tegyük föl a kérdést: „Mit is mondott nekem az Úr?” Lehet, hogy az elmúlt négy-öt hét során, vagy akár évekkel ezelőtt; szólhatott itt, ezen a helyen, vagy számos szolgájának igeszolgálata által. Az Isten Igéje olvasásán keresztül egész igazsághegyeket tehettünk magunkévá, de mégsem mozdultunk előre tapodtat sem, és lehet, hogy az Úr nincs velünk úgy, mint ahogyan szeretne velünk lenni. Az Úr jelenléte erő, az Úr jelenléte élet, az Úr jelenléte szentség. Ó, az Úr jelenléte nagyon sok mindent jelent, de ez mind nagyon gyakorlati dolog. Az Úr nem hisz az elméletekben. Nem hisz a tankönyvekben sem. Az Úr nagyon gyakorlatias Úr, az irántunk való hozzáállása pedig ez: „Idefigyelj, én ezt mondtam neked, te pedig hallottad. Lehet, hogy örvendeztél benne. Lehet, hogy hitted, igaz. Lehet, hogy hálát is adtál érte az Úrnak. De mit kezdtél vele?”

Megragadtunk-e minden egyes dolgot, amit az Úr mondott, és előhoztuk-e, mondván, „Valami tennivalóm van ezzel. Nekünk, mint gyülekezetnek, tennünk kell vele valamit. Életbe kell léptetnünk. Ha nem tesszük meg, nem fogunk előrehaladni. És Isten ereje nem fog megnyilvánulni közöttünk.” Így telhetnek az évek egymás után, és kitölthetjük ezeket az éveket tanítással, de mégis évekkel le leszünk maradva. Nem érkezünk el abba, amibe az Úr el akarna juttatni minket. Miért lenne különben ez a sok buzdítás az Újszövetségben, hogy haladjunk előre? Miért áll szinte az egész Újszövetség az Isten népéhez szóló buzdításból, bátorításból és figyelmeztetésből, hogy törekednünk kell előre? Vajon miért ennyire gyakorlati könyv az Újszövetség? Mert a valódi szellemi fejlődés és az Úr jelenléte azon múlik, hogy mindent a gyakorlatba ültetünk-e, amit éppen tudunk.

Kíváncsi vagyok, vajon ki tudná megmondani, hányszor fordul elő a következő mondat Újszövetségben. Izrael pusztai vándorlása korából származik az idézet. Így szól: „Ma, ha halljátok az Ő hangját, ne keményítsétek meg a szíveteket!”. Ezek az Igék egyre-másra sorakoznak az Újszövetségben. Ma! Ma! Ma! Látjátok tehát, ezt az egészet a MOST-ba kell áthozni. Minden további fejlődésünk azon múlik, hogy mihez kezdünk azzal, amit MOST tudunk. Az Úr tehát azt mondja nekünk, hogy „veled vagyok, ha haladsz előre. Az előrehaladás pedig azt jelenti, hogy gyakorlatba ülteted, megcsinálod mindazt, amit mondtam neked.” Hogy növekszik-e az Úrról való ismeretünk, az teljes mértékben azon múlik, engedelmeskedünk-e naponként a kapott világosságnak.

Természetesen azt szeretnénk, hogy az Úr velünk legyen, és azt akarjuk, hogy az Ő teljességében legyen Velünk. A szívünk tényleg erre vágyik. Biztos vagyok benne, hogy ezt mindannyiunk nevében mondhatom, akik itt vagyunk ma este. Ha egyenként mindenkivel beszélgetnék, és megkérdezném, „Szeretnéd-e, hogy az Úr veled legyen? Szeretnéd-e, hogy az Úr olyan teljességben legyen veled, amennyire az csak lehetséges?” Nem hiszem, hogy bárki az itt jelenlévők közül azt mondaná, hogy „Nem, én nem akarom az Urat.” Hanem így szólna: „Igen, ezért imádkozom, és erre vágyom, az Úr jelenlétére teljességben!” És ezt szeretnénk az Úr népeként együttesen is ezen a helyen.

Amikor tehát az Úr szól, ragadjuk meg azt, amit mondott, és jelentsük ki: Ezzel valami teendő van. Nem tehetem be pusztán a tudástáramba. Nem helyezhetem el csak úgy azok mellé, amiket tudok. Azt keresem, hogy meglássam, mit kíván ez meg tőlem a gyakorlatban! És amikor meglátom, hogy ez mit jelent, akkor odajövök az Úr elé, hogy ezt valóságossá és élővé tegye az életemben. Testvérek, azok az emberek, akik ezt teszik, azok fognak előrehaladni! Azok fognak belépni az ígéret földjére. Azok fognak belépni az Ő nyugalmába. Azok fognak belépni az Úr örömébe. Mert az Úr ezt akarja – hogy legyenek olyanok, akik mindent megragadnak, amit az Úr mond, és gyakorlattá formálják.

A Héberekhez írt levél szerzője tehát azt mondja: „Haladjunk előre!” Mi más módon tudnánk előrehaladni? Hiszen nem valamilyen szó szerinti utazáson veszünk részt ezen a földön. Az ígéret földje számunkra nem ezen a földön, nem ebben a világban van. Nekünk Krisztus az ígéret földje. A mi számunkra Krisztus az Isten szándékának teljessége. Mindent, amit tehát Krisztusról hallottunk, azt fognunk kell, és át kell ültetnünk a gyakorlatba. Ezt jelenti előre haladni. És ezt jelenti, hogy az Úr teljességgel velünk van!

Az igazság gyakorlása és a lelkiismeret (Radu Gavriluţ)

Elhangzott Nagyváradon, 2021. április 7-én. PDF a lenti linkre kattintva elérhető:

2021-04-07-radu_gavrilut_az_igazsag_gyakorlasa_es_a_lelkiismeretLetölt

Megtörtént velem, hogy voltam valahol, és a szívemen volt valami, amivel az Úr megáldott engem; ami annyira megérintett, hogy azt gondoltam, erről fogok beszélni. De mikor elkezdtem mondani, azt láttam, hogy a testvérek türelmetlenül fészkelődnek a székeiken. És mikor ezt észrevettem, rájöttem, hogy nem kell most ezekről a dolgokról beszélnem, amelyekkel az Úr engem megérintett. Nem szeretném persze, hogy a jelenlevők közül valaki olyan legyen, mint ahogy a Biblia írja: „sok mondanivalóm lett volna, de nem mondhatom el, mert nem vagytok készek rá”. Ezt mondta a levél szerzője a levél címzettjeinek. És sokszor gondolkoztam ezen, hogy melyek azok a dolgok, amelyek nekem nehéznek tűnnek; mi az, amit nem értek? Mi az, ami miatt én is fészkelődnék a székemen, mert nem tudnám megérteni, miről van szó?

Beszélgettem valakivel, és megkérdeztem tőle: gondolod, hogy az Úr csak eddig akarta, hogy eljuss, vagy többet szeretett volna megvalósítani az életedben? Persze, hisszük, hogy a mennybe jutunk, meg vagyunk váltva, elismerjük az Úr áldozatát, és ismerjük az Ő vére értékét. Persze, üdvösségünk van, de azt szeretném mondani, testvérek, hogy a helyzet nem éppen ilyen egyszerű, ha elemezni akarjuk és mélyebbre akarunk hatolni abban, amit az Úr meg akar tanítani. És nagyon nehéz megérteni azokat a dolgokat, amelyek maximális fontosságúak. Nem tudjuk ezeket olyan könnyen megérteni.

Egy alkalommal beszéltem arról, hogy Isten meg akarja szentelni a mi testünket, és mikor erről beszéltem, azt mondtam: nem a magatokéi vagytok. Áron vétettetek meg. És azt hiszem, hogy forradalmi hatása van az életünkben annak, ha elkezdjük megérteni, mi nem a magunkéi vagyunk; és hogy ez a test, amelyre lehet, hogy túlságosan nagy figyelmet fordítunk, az Úré. Nem az enyém, hogy azt tegyek vele, amit én akarok. Ezt könnyebb megérteni, mert: „a bűn ne uralkodjon a ti halandó testetekben” – írja Pál apostol a Szent Szellem által a Római levélben. És „ne szánjátok oda a ti tagjaitokat az igazságtalanság szolgáivá. Szánjátok oda magatokat Istennek!” Ne add a szemedet, a füledet és a szádat, hogy mindenfélét beszéljen, hanem add magad Istennek, mert Neki szüksége van a testedre. Testvérek, ezt könnyebb megérteni, ez kézzelfoghatóbb.

Ma nem szeretnék aprólékos magyarázatokba belemenni, csak néhány nagyon gyakorlati dolgot érintenék a legfontosabb részünkkel kapcsolatban, mely nem más, mint a mi szellemünk. És e miatt, mert annyira fontos, nagyon nehezen érthető. Mert a test valami kézzelfogható, érinthető, és megértem: itt a szemem, itt a fülem, itt a szám – kezdek valamit megérteni. A lábam a békesség hírnöke kell, hogy legyen. A kezemet az Úr számára kell használnom, és ezt nagyon könnyen meg tudom érteni. De nagyon nehéz megérteni azt, ami a szellemünkkel kapcsolatos. Pedig, testvérek, ez annyira fontos! A szellemünk működésének ismerete nélkül nem lehet szellemi életünk. És szeretném a szellemünk három funkciója közül az elsővel kezdeni. Ezek közül az első, ami nagyon fontos, a lelkiismeret.

Testvérek, mit gondoltok, miért kell egyes testvéreket figyelmeztetni, és szólni nekik, „ez a dolog nem helyes”? Miért? Egyszer valamilyen anyagot kellett vásárolnom. És egy testvér szólt: „gyere ebbe az üzletbe, mert ott nagyon nagy kedvezmény van!” De feltettem magamban a kérdést: honnan van ez a nagy kedvezmény? Mert örülünk annak, ha valahol nagy kedvezményt adnak. Végül megtudtam, hogy az, aki ezt a nagy kedvezményt adta, lopta az árut. Különböző módon ellopta az anyagot, és sokkal olcsóbban adta el. Azoknak, akik nagy mennyiségben vásárolnak, szoktak általában kedvezményt adni, de ő nagyon nagy kedvezményt adott. Megmondtam, hogy én nem vásárolok tőle. És miközben ezekre gondoltam, eszembe jutott az 50. Zsoltár: „Ha tolvajt látsz, mellé adod magad”. És miközben engem ez a Zsoltár megvizsgált, jött hozzám egy testvér, én pedig elmondtam neki, hogyan vizsgált meg az Úr, és mit mond ez a Zsoltár. Mire azt mondja: „én is éppen most készültem üzemanyagot venni valakitől olcsóbban, és még haza is hozta volna”. És ez a testvér is ráébredt, hogy nem szabad ilyen dolgot tenni, mert ha ezt teszed, a tolvaj mellé adod magad.

És nézzétek, mi történik, ha a tolvaj mellé adjuk magunkat. 50. Zsoltár, 15-23: „és hívj segítségül engem a nyomorúság idején, én megszabadítlak téged és te dicsőítesz engem. A gonosznak pedig ezt mondja Isten: miért beszélsz te rendeléseimről, és veszed szádra az én szövetségemet? Hiszen te gyűlölöd a fenyítést, és hátad mögé veted rendeléseimet! Ha lopót látsz, mellé adod magad, és ha paráznákat, társalkodol velük. A szádat gonoszságra tátod, és a nyelved csalárdságot sző. Leülsz és felebarátodra beszélsz, anyád fiát is megszidalmazod. Ezeket teszed, és én hallgassak? Azt gondolod, olyan vagyok, mint te? Megfeddelek téged, és elédbe sorozom azokat. Értsétek meg ezt, ti Istent felejtők, hogy el ne ragadjalak menthetetlenül. Aki hálával áldozik, az dicsőít engem, és aki az útjára vigyáz, annak mutatom meg Istennek szabadítását.”

A lelkiismeretnek az igazságossághoz van köze. A lelkiismeret szoros kapcsolatban van az igazságossággal. Honnan tudhatjuk, hogy egy dolog igazságos-e vagy sem? Nem tudhatjuk! Emlékeztek, mikor Dávid bűnt követett el, és Nátán elment hozzá, Dávid nagyon nyugodt volt. Nátán a lelkiismeret hangja volt azonban Dávid számára. Dávid meglátta ezt, és megvallotta és megbánta a bűnét. Honnan tudhatom én ezt: „leülsz és felebarátodra beszélsz, anyád fiát is megszidalmazod. Ezeket cselekedted és hallgattam”. De testvérek, a lelkiismeret úgy működik, mint ahogy Illéssel is történt az 1Királyok 19-ben, amikor nagyon erős szél, tűz, és földindulás jött, és az Úr nem volt ezekben – és akkor Illés halk és szelíd hangot hallott: mit csinálsz itt, Illés? Ha ezt a halk és szelíd hangot halljuk, az nagyon mélyre hatol, és gyökeresen megváltoztatja a dolgokat. Testvérek, ez nem úgy működik, hogy ismerjük a Bibliát, és megértjük, amit olvasunk. Ez nem elég. Fontos, hogy csendben várjunk az Úrra, és meg tudjuk hallani, amit az Úr szól hozzánk. Miért van ez a testvérek közt hogy „felebarátod ellen beszélsz”? Nem feddi meg őket a lelkiismeretük? Nem. Mert nem hallják meg az Úr hangját, aki mondja nekik: „Nem jó az, amit teszel! Nem helyes! Változtatnod kell a dolgokon!” És ez nagyon fontos, hogy halljuk, hogy csendben legyünk, és meglássuk, mit akar az Úr mondani. Nagyon sok igevers van, ami figyelmeztet.

Mikor János legutoljára megírta a három levelét, addigra a kereszténység már nagyon eltávolodott a kezdeti állapottól. Például, ki az igaz(ságos)? Azt gondoljuk, hogy az, aki hisz Jézusban. De nézzétek, mit ír itt, a 1János 3,7-ben – sajnos a fordításunkban nem jön át jól, de így hangzik: „Fiacskáim, senki el ne tévelyítsen benneteket: aki igazság(osság)ot cselekszik [folyamatosan], az igaz(ságos), amiként Ő is igaz(ságos).” Testvérek, senki el ne hitessen benneteket! Ez az igazság(osság), amiről itt szó van, gyakorlati igazság(osság). Egy testvér nemrég mondta el, hogy volt valami üzlete egy másik testvérrel, aki nem velünk jár, és elmesélte, hogy csapta be őt ez a testvér. Én is ismerem, akiről szó van, nagyon sok mindent tud, ismeri jól a Bibliát, de vajon miért csapta be ezt a testvért? Vajon tudatában volt annak, hogy becsapta? Én azt hiszem, testvérek, hogy néha csak annyit látunk, mint egy jéghegy csúcsa, valami kicsi kilátszik a víz színén. És nem tudjuk, mi van alul. Honnan tudjuk, hogy mi az igazságot gyakoroljuk-e? Mert a lelkiismeretünk a Szent Szellem által megvilágítva azt mondja: így van.

Egyszer egy testvér el akarta adni az autóját. Ez 1990 előtt történt. Én tudtam, hogy sok problémája van az autónak, és ha elmondta volna, mi minden baja van ennek a kocsinak, akkor lehet, hogy még neki kellett volna fizetnie, hogy valaki megvegye. Tudjuk, hogy akkor nem voltak más autók, egyedül a Dacia létezett, és ezt mindenki meg tudta javítani. És azt kérdeztem a testvértől: Testvér, meg fogod mondani milyen hibái vannak az autónak? Vonogatta a vállát, és nem tudom, végül mit tett, hogy végül is megmondta-e vagy sem, ez nem az én felelősségem, de azt gondoltam: vajon igazságosan jár el? Vajon a mi cselekedeteidben igazságosan járunk el? Meg fogjuk mondani az igazat? Vagy rejtegetni fogjuk azt? De testvérek, itt azt mondja az ige: Ezeket teszed, és én hallgassak? Azt gondolod olyan vagyok mint te? Azt gondolod, hogy nem láttam? Láttam!

Testvérek, a lelkiismeret nagyon fontos. Csak a Szent Szellem által megvilágított lelkiismeret tudja nekünk megmutatni, hogy igazságos-e vagy sem az, amit teszünk. Nézzétek, mit mond Pál apostol a 2Korinthus 1,12-ben: „mert a mi dicsekedésünk ez: lelkiismeretünk bizonyságtétele, hogy isteni őszinteséggel és tisztasággal, nem (hús)testi bölcsességgel, hanem Isten kegyelmével forgolódtunk a világon, kiváltképpen pedig ti köztetek.” Tehát a mi dicsekedésünk a mi bizonyságunk, amit a mi lelkiismeretünk ad, hogy a világban és kiváltképpen veletek szemben, isteni szentségben és tisztaságban jártunk. Milyen bizonyság ez, testvérek! A mi dicsekedésünk az, amit a mi lelkiismeretünk ad.

Ma este nem akarok a szellem többi funkciójáról beszélni, de még valamit szeretnék mondani. A testvér azt mondta, hogy a mi első reakciónk az öröm lesz, mikor a mennyben leszünk. Én remélem, hogy az öröm lesz. De a mi lelkiismeretünknek működnie kell, testvérek. Mert mi nagyon könnyen félrevezethetők vagyunk. Láttuk mit ír az 1Jánosban, ahonnan olvastam: „Fiacskáim, senki el ne tévelyítsen benneteket!” Ne hagyjátok magatokat becsapni, ne gondoljátok, hogy igazak vagytok, ha nem gyakoroljátok az igazságot. Ne legyenek ezek csak szavak a mi életünkben.

Most szeretnék arról beszélni, hogy Pál nagyon hűséges volt a judaizmushoz és nagyon ellene volt a kereszténységnek. És akkor, mikor Istvánt megkövezték, ő is ott volt, és őrizte azoknak a ruháit, akik megkövezték Istvánt. És látta István arcát ragyogni, és a lelkiismeretét ez megérintette. Tehát, ami ott történt, az csoda volt. A következőt zárójelben mondom. Gondolkoztam azon, hogy mikor Izsákot az apja az oltárra tette, már nem volt ártatlan kisgyermek, hanem már serdülőkorú volt. És látta az apját, ahogy veszi a kést, és hallotta az égből a hangot, amely megállította Ábrahámot, hogy ne ölje meg, és levette őt az oltárról. Sokszor gondoltam erre, hogy az ő életét nagyon befolyásolhatta ez az esemény, ami a Mórija hegyén történt. Mindig emlékezett erre. Zárójel bezárva. Tehát Pál, miután tanúja volt ennek a jelenetnek, hogy István arca fényleni kezdett, és azokat a szavakat mondta: „Uram, ne tulajdonítsd nekik ezt a bűnt”, Pál elsötétült lelkiismeretét megérintette az Úr. És tudjátok, mit tett ezután? Még nagyobb düh és harag lett benne a keresztények iránt, mert el akarta nyomni a lelkiismerete hangját, amely szólt hozzá. De mert tudatlanságban volt, az Úr ott volt a nyomában. És végül az Úr megérintette őt, és a lelkiismerete megvilágosodott.

Tudjátok, mit jelent, a rossz lelkiismerettől megtisztított szív? Azt jelenti, hogy a lelkiismeretünk mércéje más lesz, már nem az, ami volt. Pál ezt mondta: „én mindig jó lelkiismerettel éltem”. Igen, neki jó lelkiismerete volt, de a mérce nem volt jó. Amikor a mérce magasabbra került, és Isten lett számára a mérce, ezeket a szavakat mondta: „ebben gyakorlom magam, hogy mindig jó lelkiismeretem legyen Isten és emberek előtt”. Mi lesz a mi válaszunk, ha az Úr megmutat valamit? Mert mikor az Úr megmutat valamit, a mi hozzáállásunk az engedelmesség kell legyen. És ha így járunk el, akkor még több világosságot nyerünk, és egyre érzékenyebbek leszünk az iránt, amit az Úr meg akar mutatni. Ez nagyon fontos.

De testvérek, tudjátok mi történik? Észrevettem, hogy nagyon sok keresztény nem tud különbséget tenni a lelkiismeret hangja és a gonosz vádaskodása között. Ha a gonosz vádolja a lelkiismeretünket, akkor ez a dolog nagyon össze fog zavarni, nem fogjuk tudni, mihez kezdjünk, mit tegyünk, körülöttünk minden ködös lesz. Nagyon egyszerű, mit kell tennünk ilyenkor. Ha meglátjuk, hogy ki van a dologban, akkor kérjük az Urat, hogy az Ő vére fedezzen be a gonosz vádjaival szemben. Az Úr vére meg tud őrizni a gonosz vádaskodásától? Bizonyosan! Ha a szívünk nem vádol, bátorságunk van. Ha bűnt követtünk el, a bűnt meg kell vallani, és akkor az Úr Jézus vére megtisztít attól a bűntől. Nincs többé róla emlékezet. Ha valaki emlékeztet a múltbeli bűneinkre, az a gonosz. A gonosz nem alszik, testvérek.

Nagyon csodálkozom, hogy sok testvér szeretne nagyon nyugodt keresztény életet élni. Megtérnek az Úrhoz, és azt hiszik, hogy egy nap úgy lesz, hogy minden dolog szép lesz, minden rózsaszínű lesz, nagyon nyugodtan megyünk előre az Úrral, nem lesznek problémák. És néha, mikor azt hisszük, hogy így lesznek a dolgok, arra ébredünk, hogy jön valaki és megzavarja a nyugalmunkat. És akkor nagyon szomorúak leszünk. Ma is mondtam egy testvérnek: testvér, nem az a probléma, hogy ilyen dolgok történnek, hanem az a kérdés, hogy mi hogyan reagálunk ezekben a helyzetekben, mert mi nem tudunk a helyzetekkel harcolni. Ezek jönnek; mikor mi nyugodtan ülünk, jön egy testvér a gyülekezetbe, aki meg akar minket tanítani a türelemre. De a kérdés az, mikor jön valaki, és az evangéliumot hirdeti, odafordulunk-e az Úrhoz; és nem egy emberre nézünk, aki közénk jött, hanem az Úrra, és ezt mondjuk: Uram, szeretném megnyitni a szívemet Előtted! Így akarok lenni, ne legyek az, aki saját magával foglalkozik, és mikor jön az Úr és szól, csak sokára ébredek fel, hogy tulajdonképpen az Úr volt itt.

Egyszer voltam valahol egy gyülekezetben, és már untam az egészet és fáradt is voltam, mert nagyon korán keltem, hogy tíz órára odaérjek az alkalomra. És már semmi jóra nem számítottam, azt mondtam, ez egy újabb kudarc. És ahogy ott ültem és hallgattam, az Úr irgalmas volt hozzám és egyszer csak észrevettem valamit. Tudjátok, testvérek, miért nevezi kenetnek az Ige a Szent Szellemet? Nagyon érdekes: „a kenet megtanít mindenre”. Ott, az eredetiben ez a szó főnév is és ige is. Nagyon érdekes a görög nyelv, hogy valami egyszerre lehet főnév is és ige is. És tudjátok mit tapasztaltam, miközben ott egy testvér beszélt? Testvérek, ha szellemileg képes vagy megérteni a dolgokat, ezek a helyzetek nagyon ritkák, éppen úgy, mint Éli idejében. Az emberek beszélnek, és nem érzed hogyan, de belül valami megken. Így éreztem én akkor. Amilyen fáradt voltam, egyszeriből felébredtem, és azt mondtam: az Úr van itt, az Úr szava visszhangzik! Ez nagyon nagy dolog. Az Úr van itt! Tudjátok, hogy történt a Tibériás tengerénél, mikor meglátták az Urat a parton, azt mondták: az Úr van ott! Felébredtek. Ha az Úr van ott, fel kell ébrednünk.

Amikor a lelkiismeretünk megfedd, az Úr van ott. De ugyanakkor megfeddhet a gonosz is, de ő tulajdonképpen nem megfedd, hanem vádol. Különbséget fogsz tenni a két hang között? Különbséget kell tegyél. Mert ha az Úr megfedd, olyan mintha azt mondanám: „Testvér, vétkeztél, mert tegnap nem jól szóltál”. Nagyon világosan lehet tudni, hogy miről van szó. Ha azt mondanám: „Testvér, te egy sunyi ember vagy”, akkor nem tudná, hogy mit tegyen. Mit akar ez mondani? Mikor az Úr megfedd, tudod, hogy az Úr az. Dávid azt mondta, mikor az Úr megfeddte: az én vétkem szüntelenül előttem forog. Tudom, hogy mit tettem.

Az Úr munkálkodjon testvérek, hogy különbséget tudjunk tenni, és minél inkább hallgatunk arra, amit az Úr megmutat, annál több világosság jön az életünkbe. És a mi életünk növekedni fog. Az élet nem növekszik, ha nem szokunk hozzá, hogy meghalljuk, ha az Úr megfedd. A mi lelkiismeretünk hangja, Isten által megvilágítva. Testvérek, az Úr áldjon meg titeket.

A Szent Szellem világossága (Radu Gavriluţ)

Elhangzott Nagyváradon, 2020. június 14-én https://www.ekklesiaoradea.ro/
PDF: A Szent Szellem világossága

Lukács 12,49-53: „Tüzet dobni jöttem a földre, és mit akarok, mivelhogy az már felgyulladt? de van (még) egy bemerítkezés, amellyel be kell merítkeznem, és mennyire szorongok, míg ez végbe nem megy. Azt gondoljátok, hogy azért jöttem a földre, hogy békét adjak? Nem, mondom néktek, hanem hogy széthúzást, mert mostantól fogva öten lesznek egy házban, akik megoszlanak egymás közt, három kettő ellen, és kettő három ellen. Szembeszáll az apa fiával és a fiú az apával, anya a lányával és a lány az anyjával, az anyós a menyével és a meny az anyósával” (Vida ford.).

Az Úrnál minden dolog világos. Nála nincsenek tisztázatlan, homályos dolgok. Nála minden nagyon világos. Sokszor gondoltam az ártatlan Benjáminra, József testvérére, aki arra ébredt, hogy az élelmes zsákjában ott van József pohara. És gondolhatta volna: miért pont velem történik ez? Miért legyen Jákób megfosztva az utolsó szeretett személytől, Benjámintól? És ott van Júda, aki kezességet vállalt a fiúért, hogy Jákób elengedje vele Egyiptomba. Mindnyájukat sokkolta ez az esemény, hogy József poharát Benjámin zsákjában találták meg. Nem értették, hogy mi történik. Nem értették József stratégiáját, amely által helyre akarta állítani a testvéreit. És a helyreállítás ára nagy volt.

Nekünk néha úgy tűnik, hogy Isten kegyetlen, de Ő nem ilyen. Látjuk azokat, akik mellettünk vannak, akik más bánásmódban részesülnek, mint mi, és úgy tűnik, hogy itt valami nincs rendben. Testvérek, minden rendben van! Mert az eljárás, amelyben részünk van, a mi vérmérsékletünkre van szabva. Isten nem téved. De ez a hitélet olyan érdekes, hogy mi sokszor azt gondoljuk, hogy élhetnénk úgy, hogy csak olvassuk és tanulmányozzuk a Bibliát, imádkozunk és közösségünk van a testvérekkel, azután mikor az Úr elkezd személyesen foglalkozni az életünkkel, az meglep bennünket. Nem értjük miért nem békét hoz az Úr Jézus? Miért jött – azért, hogy meghasonlást hozzon? Talán tetszik Neki a feszültség, a harc? Nem szereti a békességet? Szereti a békességet. De ez az eljárás szükséges, azért, hogy úgy éljünk és úgy szolgáljunk, ahogyan az Úr akarja.

Miután az Úrhoz jövünk, a hitélet kezdetén mintha sasszárnyakon hordozna bennünket az Úr. Egy idő után azonban újra leszállunk a földre, és kezdenek visszajönni a régi dolgok, megjelennek a problémák, és nem értjük ezt. Kaptunk életet, az élet itt van bennünk. Miért nem élünk e szerint az élet szerint? Miért olyan vérszegény és gyümölcstelen a szolgálatunk? Mi az oka? Az okok a következők.

Két lényeges dolog van ebben a munkálatban, amit az Úr végez bennünk és általunk. Az egyik lényeges dolog elsősorban a Szellem világossága. Testvérek, szükségünk van világosságra az Úrtól, hogy láthassunk. Vegyünk például egy nagyon aprólékos embert, aki nagyon nyugodtan él, nagyon elégedett, minden dolog élére van állítva nála. És egyszer csak megjelenik mellette valaki, aki az életét megzavarja, és már nem tudja azt tenni, amit akart. Azt szeretné, hogy minden dolga rendben legyen, mindig minden a maga helyén. De megjelennek a problémák. Az újonnan érkezett ember meglopja a békességét, örömét, nyugalmát. Ezért igyekszik megszabadulni tőle, és nem látja, hogy tulajdonképpen neki van szüksége átformálódásra. Az tehát, hogy a Szent Szellem megvilágítson bennünket, alapvetően lényeges dolog.

Mit gondoltok, az Úr Jézus miért imádkozott így: „Azért jöttem, hogy tüzet bocsássak a földre, és mennyire szeretném, ha már lángolna!”? 50. vers: „De be kell még merülnöm egy bemerítkezéssel, és micsoda szorongás fog el, míg az beteljesedik.” Mi volt ez? Egy megtapasztalás? Az Úr egy tapasztalatra vágyott? Tudjátok, hogy sokan vágynak mindenféle tapasztalatra. De nem! Az Ő vágya az volt, hogy a Benne lévő élet, amely be volt zárva, mint egy börtönbe, kiszabaduljon. Ahhoz pedig, hogy ez az élet kiszabadulhasson, arra volt szüksége, hogy a kereszten átmenjen – és ez akkor történt meg, mikor a függöny felülről lefelé kettészakadt, és az élet kiszabadult.

Testvérek, ahhoz, hogy megláthassuk, hogy a dolgok a mi életünkben is hasonlóak, az életnek ki kell szabadulnia. Az este beszéltem valakivel, és tetszett, amit mondott, hogyan szabadította ki őt az Úr az ő lényének, a gondolatainak a börtönéből. És hiszem, testvérek, hogy ez egy sok lakattal bezárt börtön, és nem tudunk onnan kijönni. Be vagyunk zárva. A belénk helyezett élet be van zárva, hogy ne tudjon felszínre jönni. Ahhoz, hogy felszínre tudjon jönni, Isten elsősorban a Szent Szellem megvilágítását használja. Látnunk kell tehát, hogy szükségünk van erre a mennyei világosságra, hogy megvilágítsa a bennünk levő sötétséget, hogy valóban láthassunk. Kiszabadul vajon ez az élet, amikor jövünk az alkalmakra? Így kellene imádkoznunk: Uram, olyan sokan összegyűlünk, szabadítsd ki az életet!

Mária, Márta és Lázár hárman voltak, és az Úr meggyógyította Lázárt. És akkor Mária hozott egy alabástrom edényt, valami nagyon értékes illatszerrel, köszönetképpen, hálaadásként az Úr iránt. Azt hozta, ami a legértékesebb, legdrágább volt. Eltörte az alabástrom edényt, az Úrra töltötte a tartalmát, és a balzsam illata betöltötte az egész házat. Azt hiszem, nagyon erős illat volt az egész házban. Az alabástrom edény össze lett törve. Ha az Úr megnyitja a szemeinket, tudatában leszünk annak, hogy szükségünk van erre a mennyei világosságra. Szükségünk van arra, hogy ez felragyogjon felettünk, hogy megnyissa a szemeinket, hogy megláthassuk, a nehéz és kevésbé nehéz helyzeteknek, amelyeken átmegyünk, egyetlen céljuk van: az alabástrom edény összetörése, hogy a balzsam illata kiáradjon.

Testvérek, ha kényelmetlenül érzitek magatokat egyes helyzetekben, egyes emberekkel, tudjátok meg, hogy ezek az emberek sokkal inkább hasznosak a számunkra, mint azok, akik nagyon kedvesek, mert ezeket biztosan az Úr helyezte oda, hogy általuk munkálkodjon az életünkben. Mi még alabástrom edények sem vagyunk. Mi egyszerű zománcozatlan, átlátszatlan cserépedények vagyunk, amelybe az Úr kincset helyezett. És ahhoz, hogy ez a kincs látható legyen, hogy kisugározzon, szükségünk van arra, hogy az Úr kezelésbe vegyen bennünket. Ezt a kincset cserépedényben hordjuk.

Nézzétek mit ír az ige a 2Korinthus 4,5-9-ben: „Mert nem önmagunkat hirdetjük, hanem Krisztus Jézust, az Urat, önmagunkat pedig mint szolgáitokat Jézusért. Isten ugyanis, aki ezt mondta: »Sötétségből világosság ragyogjon fel«, ő gyújtott világosságot szívünkben, hogy felragyogjon előttünk Isten dicsőségének ismerete Krisztus arcán. Ez a kincsünk pedig cserépedényekben van, hogy ezt a rendkívüli erőt Istennek tulajdonítsuk, és ne magunknak: Mindenütt szorongatnak minket, de nem szorítanak be, kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe; üldözöttek vagyunk, de nem elhagyottak, letipornak, de el nem veszünk” Gondoljuk el: üldöztetve, kétségeskedve, letiporva – ezek olyan dolgok, amelyek egyáltalán nem kellemesek. Egyáltalán nem kellemes, hogy ilyesmiken menjünk keresztül. De ezek feltétlenül szükségesek a számunkra, hogy eljussunk oda, hogy a nyomunkban ott maradjon Krisztus ismeretének kellemes illata.

Tehát, elsősorban a Szent Szellem világossága a lényegesen fontos. És valahányszor ez a világosság rávetül egy írott igére, megjelenik a hit – ez az erő, mely azt cselekszi, hogy az a kijelentett ige valósággá legyen a mindennapi tapasztalatunkban. Testvérek, e nélkül a megvilágítás nélkül, ezek nélkül a kijelentések nélkül az élet nem halad előre. Tudjátok, hogyan imádkozott Ráhel, mikor azt mondta: „adj gyermeket, vagy meghalok!”. Ez legyen a mi hozzáállásunk is, amikor imádkozunk: „Uram, szükségem van, mint a mindennapi kenyérre, ezekre a kijelentésekre Tőled, hogy tovább tudjak menni.” Ez az egyik dolog.

Nagyon fontos, hogy az első belülről jön, a második azonban kívülről. Az Úr, a Szellem az, aki rendezi az összes helyzetet az életünkben, és nem az a célja, hogy tönkretegyen, hanem az a célja, hogy a külső ember összetörjön. A cserépedény összetörjön, azért, hogy az élet kiszabaduljon. És ez olyan emberek által történik, akikkel kapcsolatba kerülünk.

Mikor a testvérünk kemoterápiás kezelésre járt, és ott ült a folyosón a kórházban, lehajtott fejjel, az nagyon nehéz helyzet volt. A testvérünk szomorú volt – ami normális; nem vagyunk vasból, törékenyek vagyunk. Lehet, hogy én még rosszabbul viseltem volna, mint ő. A betegek közül már többen ismerték ott egymást. Odajött hozzá egy asszony, és megkérdezte: „Hogy vagy?” „Jól”, mondja a testvér. „Hogy-hogy jól? Egyáltalán nem úgy nézel ki! Hol van az az Isten akiről beszéltél?” És ez elég volt a testvérünknek, hogy az Úr felemelje őt. Ez egy pozitív eset, mikor az Úr a körülmények által munkálkodott. De vannak olyan esetek, mikor jön valaki és kicsúfol; valaki, aki nem értékel; valaki, aki lenéz… – ezek olyan esetek, amelyek nagyon értékesek, ha olyanoktól jön, akiket szeretünk. Testvérek, ez nagyon fontos dolog.

Jött hozzánk egy lány a gyülekezetbe telve ambíciókkal, és azt mondta: „szeretnék én is részt vállalni a gyülekezeti munkában”. És ezt nagyon komolyan is gondolta. De testvérek, tudjátok, hogy tulajdonképpen mit jelent szolgálni? Szolgálni azt jelenti, hogy az élet kiárad belőled. Mindenhol, ahol az a folyó elhaladt, amely a templomból jött ki (Ezékiel 44), ott minden életre kelt. Nem feltétlenül kell, hogy beszélj, hanem egyszerűen csak az élet kiárad, mert összetört ember vagy. Nem kell sokat beszélj, mindenki meg fogja látni, hogy te összetört ember vagy. „A ti szelídségetek ismert legyen mindenki előtt.” Hogy lehet ismert a mi szelídségünk? A mi szelídségünk Krisztus. Az edénynek össze kell törnie, és a mennyei világosságnak belénk kell hatolnia.

Testvérek, teljesen át kell formálódnunk – olyan mértékben, hogy tudjuk értékelni a bonyolult dolgokat, a helyzeteket, a személyeket, akiket az Úr mellénk helyezett, amelyek jelentősen hozzájárulnak a nevelésünkhöz és felkészítésünkhöz az elkövetkező szolgálatra. Az elején senki sem tud szolgálni. Természetesen ez a munkálat, a felkészítés, az összetöretés fokozatos, nem egyszeriből történik. Eszembe jut Jób, aki önmagában nagyon igaz ember volt. Nagyon-nagyon igaz ember. Nem ismertem a Bibliában hozzá hasonlót. Ő tényleg volt valaki, és olyan kifejezésekkel beszélt magáról, amelyeket el sem tudunk gondolni: mikor én mentem, mikor én beszéltem, az emberek itták a szavaimat. Ez addig volt így, míg az Úr kezelésbe nem vette, és meg nem látta az Úr dicsőségét, hogy végül azt mondja: „kezemet a számra teszem, és hallgatok”.

A Bibliában sokszor vannak szélsőséges esetek. Az az ember, aki szerette az Urat, szerette az áldást, szerette az elsőszülöttséget, de nagyon erős volt, találkozott az Úr angyalával, és harcolt vele. Fizikailag is nagyon erős ember volt. És látva az angyal, hogy nem tudja őt legyőzni, egy ütést mért a csípőjére. Leesett a földre, és reményt vesztve kérte az áldást. Ütést kapott a természeti ereje, ekkor az Úrhoz kiáltott, és a neve megváltozott. Milyen áldás ez! Testvérek, mi ma ebben a folyamatban vagyunk.

Az Úr nyissa meg a szemeinket, hogy láthassunk, és hogy meglássuk milyen terve van Neki a mi életünkkel. Mit akar Ő kimunkálni? Mire hívott el? Szeretnénk szólni néhány szót, igyekszünk, hogy a testvérek áldásban részesüljenek, de nincs élet. Mondhatunk nagyon érdekes dolgokat, és mégis, az élet nincs jelen. Megmagyarázhatjuk a dolgokat. Watchman Nee megírta Szellemi embert; és nagyon sok részlet van ebben a könyvben. Nagyon pontosra akarta csinálni. Tudjátok miért? Mert Isten akkor még nem vette őt kezelésbe. Nem arra kell törekednünk, hogy mindent megmagyarázzunk, tisztázzuk a dolgokat, hogy nagyon pontosan leírjunk és részletezzünk mindent. Adjunk helyet a Szent Szellemnek, hogy jöhessen a mennyei világossággal, és megvilágosíthassa az embereket! Adj helyet Neki! Péter arra készült, hogy szónoklatot tartson Kornélius házában. Ki tudja, mit akart mondani (az is lehet, hogy tévedek), de miközben beszélt, a Szent Szellem leszállt azokra akik őt hallgatták.

Testvérek, értsük meg, szükségünk van mennyei világosságra, szükség van a Szent Szellem megvilágítására az életünk felett, hogy vegye az írott igét, és élő és ható igévé alakítsa a mi számunkra. És szükséges, hogy lássuk Azt, Aki irányít minden helyzetet az életünkben, Aki nem téved. Mikor az Úrhoz jövünk, nem kell másnak tettetnünk magunkat, mert Ő úgyis tudja milyen törékenyek, milyen sérülékenyek vagyunk. Jöjjünk úgy, ahogy vagyunk, és mondjuk el Neki a bajunkat, a problémánkat, és Ő meg fog érteni. Testvérek, imádkozom, hogy mind, akik itt vagyunk, és mások, akik később hallgatják meg ezt, legyenek csatornák, amelyek által az élet folyama kifelé áradhat. És bárhol, ahol az élet elhalad, hozzon épülést, gyógyulást, helyreállítást minden emberben. Az Úr áldjon meg titeket, testvérek.

„Amit láttunk és hallottunk, azt hirdetjük” (Watchman Nee)

„Amit láttunk és hallottunk, azt hirdetjük nektek, hogy nektek is közösségetek legyen mivelünk; és a mi közösségünk pedig az Atyával és az ő Fiával, a Jézus Krisztussal van” (1János 1,3).

Vegyük észre, hogy az evangéliumok megelőzik az apostoli leveleket. Először az evangéliumok elmondják, hogy Krisztus mit tett, és csak azután magyarázzák meg később a levelek, hogy valójában mi történt. Először a Krisztussal való megtapasztalás, utána a Krisztusról szóló tanítás. Először az élet, ami Krisztusé, azután a tanítás, ami Krisztusé.

Luther Márton sok szenvedésen és nehézségen ment át, mégsem nyerte el a megigazulást – míg egy napon Isten meg nem mutatta neki, hogy a megigazulás hit által van. Megigazult végül egyedül hit által; és utána tette közzé a hit általi megigazulásról szóló tanítást. Először az élet, utána az alkalmazható tanítás. Ne töltsünk túl sok időt egy-egy tanítás vizsgálatával, elemzésével és kutatásával! Ezek csak olyanok, mint a nádszál, nincs erejük arra, hogy megtartsanak, amikor az élet nehézségeivel találkozunk. Isten az, aki átvisz bennünket ezeken. Először a tapasztalat, azután a tanítás.

Forrás: The Lord My Portion június 21.

Az igaz imádatról (John Saunders)

A teljes igeszolgálat PDF-ben: John Saunders: Az igaz imádatról

Részlet:

“Van valami, amit tudnunk kell magunkról. Ha részt akarunk venni a harcban, amely éppen most dúl ebben a világban, akkor tudnunk kell valamit a saját gyengeségeinkről. Amikor Ádám elbukott, ugyanaz a büszkeség ejtette rabul, mint ami a Sátánban volt. Amikor a kígyó odajött Évához, tudjuk, mit mondott neki. Lényegében azt mondta: „Isten hazudik”. Éva azt válaszolta neki, hogyha „eszünk a jó és rossz tudás fájának a gyümölcséből, bizonnyal meghalunk”. És a Sátán azt válaszolta: „Bizonnyal nem haltok meg, mert Isten tudja, hogy azon a napon, amikor esztek arról a fáról, olyanok lesztek, mint Isten.” „Hasonló leszek a Magasságoshoz.” Milyen jobb kísértéssel lehetett volna megkísérteni az embert, mint azzal, amiben ő maga is elbukott? Tehát evett Éva és a férje is. És a bűnnek ez az alaptörvénye beköltözött a testükbe, mi pedig örököltük azt. Ezért van bennünk valami, ami azt akarja, hogy imádják. Ha elmennénk egy rock-koncertre (bár nem tanácsolom), akkor azt látnánk, hogy ott imádat folyik. Nagyon sok üzleti vállalkozásban, vagy munkahelyen azt láthatjuk, hogy a főnök szinte imádatot követel a beosztottjaitól. Ez van bennünk.

Ezekben a mostani időkben, ha valamit a hústestünkből cselekszünk, akkor bizonyos értelemben a Sátán nyer abból imádatot. Mert ő az uralkodója e világ királyságának. Amikor valamit a hústestből teszünk, a Sátán az, aki tiszteletet kap. És emlékezzünk csak, ez a harc, amelyben vagyunk, azért folyik, hogy KIT FOGNAK IMÁDNI.

(…)

Emlékeztek, hogy hűvös alkonyatkor odajött az Úr, hogy közösségben legyen Ádámmal. Az Úr odajön hozzád is, hogy közösségben legyen veled. És ez örömmel tölti el Őt. De Ő sokkal többet akar annál, mint pusztán közösséget. Azt akarja, hogy rabszolgája légy, és azt akarta, hogy Ádám is rabszolgája legyen, de Ádám valószínűleg már a bukás előtt sem akarta megtenni ezt az átadást. Bennünk is megvan ez az ellenállás. Ilyenek vagyunk természetünknél fogva. Más szóval, amikor hívőkké leszünk, és továbbra is a természet szerinti hajlamainkat követjük, akkor nem leszünk élő áldozattá. Nem leszünk az Úr rabszolgája szeretetből. Mert csak a saját életünket akarjuk élni, és a magunk ura akarunk maradni.

A Sátán megtéveszti az egész világot, ezt olvashatjuk a Jelenések 12. részében. És az 1János 5,19-ben ez áll: „Az egész világ gonoszságban vesztegel”, és az ember hústestében benne van ez az állapot: kívánsággal van tele, és azt akarjuk, hogy bennünket imádjanak. És a lelkünkben nem akarunk rabszolgákká lenni. De itt szellemi istentiszteletről, imádatról van szó.

(…)

Tudjátok, én nagyon sokat tanultam az imádatról a bethániai Máriától. Háromszor találkozunk vele a Bibliában. Csak háromszor. De minden alkalommal ott látjuk Őt Jézus lábainál. Először az Úr Jézus az ő házánál ebédelt, és a testvére, Márta szolgált fel (Lukács 10,38-42). A Szentírás azt mondja, hogy Márta figyelmét a szolgálata kötötte le. Milyen drága dolog, ha valaki az Úr házában szolgál, de nem a saját szolgálata köti le a figyelmét! Végül odajött az Úr Jézushoz Márta, és azt kérte tőle: „Mondd meg a testvéremnek, hogy segítsen nekem, mert olyan sok a tennivalóm!” Az Úr azt válaszolta neki: „Márta, Márta, te olyan sok mindenért aggódsz”; Mária pedig a lábainál ült, tekintete az Úrra szegeződött, és hallgatta a tanítását, hallgatta, amit mondott. És az Úr így folytatta: „pedig kevésre van szükség, valójában csak egyre, és Mária a jó részt választotta, amelyet nem vesznek el tőle soha” – azt a részt, ami az Úr lábához viszi őt, azt a részt, ami a tekintetét az Úrra irányítja, és az Úr azt mondta: „Ezt nem fogják elvenni tőle.”

A következő alkalommal, amikor Máriával találkozunk, az élete össze van törve: szeretett testvére, Lázár meghalt (János 11,1-45). És az volt a legmegrázóbb az egészben, hogy ők közeli barátai voltak a Messiásnak, aki könnyen meg tudta volna gyógyítani a testvérüket. Annyira szomorúak voltak. Nem tudták, hogy az Úr szándékosan késleltette a jövetelét. Ahogy az Úr közeledett ahhoz a helyhez, és meghallották, hogy Jézus már nagyon közel van, Márta felugrott, és odarohant, amerről Jézus jött. Mária otthon maradt. Én meg azt gondoltam Máriáról: „Mi baj van vele? Hát nem hallotta, hogy jön a Messiás? Hát nem látta, hogy buzgó testvére, Márta felugrik, hogy odafusson találkozni a Messiással? Ő pedig csak otthon ül.” Márta, amikor megtalálta az Urat, azt mondta neki: „Ó Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem.” És ekkor az Úr teológiai eszmecserét folytat vele, és én örülök, hogy ez a beszélgetés megtörtént, mert sokat tanultam abból, amit az Úr mondott neki.

De ezután Márta visszament Máriához, és azt mondta neki: „A Mester hív téged”, és ekkor felugrott Mária, és rohant oda, Jézushoz. Ő az Úr parancsára várt. Az Úrnak ajándékozta magát, és amikor az Úr azt mondta: „gyere”, akkor szinte mint az őrült, rohant oda Hozzá. És amikor odaért Hozzá, a lábaihoz esett. Ugyanazt mondta, amit Márta: „Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem.” És Máriával, aki az Úr lábaihoz jött, és imádta az Urat az életével az Úr lábainál, az Úr együtt sírt. Márta az Úrral szemtől szemben állva egy teológiai beszélgetés részese lett. Mária viszont az Úr lábainál olyan érintést kapott az Úrtól, amiért bármelyikünk bármit odaadna, hogy azt megkaphassa.”

Tovább a teljes igeszolgálatra (PDF): John Saunders: Az igaz imádatról

John Saunders magyar nyelven megjelent könyvei: Szív a célegyeneshez – A tigris halott és A maradék Isten házáért – Dávid sátora.

Szellemi látás vagy tanítások ismerete? (T. Austin-Sparks)

„Tanácsolom neked, végy tőlem (…) gyógyító írt, hogy bekend a szemed, és láss.” (Jel 3,18)

Mindent, amiről azt gondoljuk, hogy tudjuk és látjuk, azon kell lemérnünk, hogy milyen kihatással van az életünkre. Lehet, hogy hatalmas mennyiségben rendelkezünk azzal, amit mi szellemi ismeretnek gondolunk; ismerjük a tanításokat, tisztában vagyunk az igazságokkal. Aprólékosan ismerjük az evangéliumi tanítást; de milyen hatással van ez ránk? Szeretteim, ha nincs bennünk semmilyen változás, akkor az nem jelent valódi látást szellemi értelemben. A látás nyomán ugyanis mindig megváltozunk, ha pedig nem történik változás bennünk, akkor nem is láttunk meg semmit valójában. Sokkal jobb lenne számunkra, ha minden ilyesmitől megfosztatnánk, és visszakerülnénk arra a pontra, ahol valami kicsit látunk, de az valóságos, és tényleges hatása van. Nagyon őszintének kell lennünk Istennel ebben. Ó, hát nem vágynánk sokkal inkább valami kicsire, melynek száz százalékos kihatása van, mint tudáshegyekre, melynek kilencven százaléka semmit sem ér? Kérnünk kell az Urat, hogy őrizzen meg attól, hogy túlhaladjuk a szellemi értelemben vett életet, úgy értem, olyan ismerettel, olyan fajta tudással, melyről csak feltételezzük, hogy a miénk! Értitek, ugye, mire gondolok? Az igazi látás, ahogy Pál mondja, azt jelenti, hogy megváltozunk belül, és ez a változás akkor történik, ha az Úr Szelleme által látunk meg valamit. Ezért kell imádkoznunk, hogy legyen látásunk.

Soha nem késő szellemi látásra szert tenni; bármily vakok is voltunk, bármily sokáig, ha valóban komolyan az Úrhoz fordulunk ezzel kapcsolatban. Ne feledjük, hogy elsősorban arról van szó, hogy teljesen őszinték legyünk Isten előtt. Az Úr Jézus csodálatos dolgot mondott Nátánaélnek, aki veszélyesen közel járt ahhoz, hogy ilyen kettős vaksága legyen. Abban a pillanatban, hogy megengedte magának, hogy a közkeletű előítéletet kifejezésre juttassa, nagyon közel került a veszélyzónához. „Származhat-e valami jó Názáretből?” – kérdezte. Ez nem más, mint népszerű előítélet. A népszerű előítéletek pedig sok embert megraboltak attól, hogy teljesebben megismerjék Isten gondolatait. Az előítéletek sok formát ölthetnek. Legyünk igen körültekintőek! Ha veszélyben vagyunk az elfogultságunk miatt, akkor vigyázzunk; hagyjuk el az előítéleteinket, és nyissuk meg a szívünket! Legyünk olyan izraeliták, akikben nincs Jákób, akikben nincsen csalárdság, akiknek nyitott a szíve az Úr előtt, és látni fogunk.

Részlet: T. Austin-Sparks: Szellemi látás (Spiritual Sight), 2. fejezet (Austin-Sparks.Net Daily Open Windows)

“Higgy az Úr Jézus Krisztusban!” (Radu Gavriluț)

A teljes szolgálat PDF-ben: Higgy az Úr Jézus Krisztusban!

Részletek:

“Nem úgy lesz valaki kereszténnyé, hogy ő dönt az Úr mellett, hanem úgy, hogy az isteni mag egyszer csak a szívébe hull. Elmondok erről egy történetet. Volt egy testvér, aki 1985-ben elköltözött az Úrhoz, és akitől sok mindent hallottam. Egyszer meghívta őt egy fiatal család, hogy beszéljen nekik az Úrról. Ez a testvér elment, és amikor beszélgettek, jelen volt egy fiatal lány is. A testvér a családra összpontosított, hogy nekik beszéljen az Úrról. És tudjátok ki tért meg? Az a fiatal lány. Ez a testvér ezután mindig emlegette ezt az esetet. Tehát mindnyájan, akik itt vagytok, nagy „veszélyben” vagytok, mert nem kell semmilyen döntést hoznotok, de a lelkiismeretetekben igazat fogtok adni Istennek. Mert Isten igéje igazság.”

“A következő dolog. Azt mondja itt az ige: „Figyelmezzetek a mi hitvallásunknak apostolára és főpapjára, Krisztus Jézusra. Aki hű ahhoz, aki őt rendelte, valamint Mózes is az ő egész házában.” Az Úr Jézus, miután felemeltetett a földről, a mi bizonyságunk Főpapja lett. Ez rendkívül fontos dolog. Mi ugyanis úgy gondolkodunk, mint a tanítványok. Amikor az Úr Jézus azt mondta nekik: „Szükséges, hogy én elmenjek, mert ha el nem megyek, nem jön el hozzátok a Vigasztaló”, őket ez megrémítette. Amikor az Úr először beszélt arról, hogy megfeszítik, és azután feltámad, mindezek előtt pedig a vének kezébe adják, a tanítványokat elfogta a kétségbeesés. Mentek utána, Ő pedig teljes higgadtsággal sorolta, hogy mi fog vele történni. Rémülten követték. Ez az ember készül meghalni! Mi meg minden reményünket belé vetettük. Mi lesz velünk?
Mi is gondolhatnánk, hogy itt hagyott bennünket a földön. Megtértünk az Úrhoz; küszködünk, hogy a Bibliához alkalmazzuk az éltünket, de nem tudjuk pontosan, mit tegyünk, hogyan tegyük? Melyik legyen az út? Hogyan haladjunk tovább, hogy mégis valahogy segítséget kapjunk? Az Úr elkészítette a biztos utat, de ezt az utat ma nagyon elhanyagolják. Azt mondta a tanítványoknak: „Én bennetek leszek.” „Az igazság Szelleme bennetek van.” De valahogy nem tudjuk ezt elhinni. Azt még csak megértenénk, hogy Ő velünk van; velünk van, és elkísér az úton, úgy mint az emmausi tanítványokat. Ezt értjük. De azt nem értjük, hogy hogyan lehet Ő bennünk! A János 14, 15, 16. fejezetekben az ige azt írja, hogy a Szent Szellem olyan, mint egy jogi képviselő, ügyvéd. Valahányszor beszélek erről a témáról, mindig megkérdezem: Kinek az ügyvédje Ő? Ő nem a mi ügyvédünk, Ő Krisztus ügyvédje. Az Ő érdekeit védi! Ha nem hallgatunk rá, akkor ellenségünk lesz, és harcol ellenünk. Meg akar minket győzni. Mert a mi testünkben egyedül az Úr érdekei fontosak.”

“Miután az Úr Jézus bemerítkezett, a Szellem azonnal elvitte Őt a pusztába. Mi sokszor úgy gondolkozunk, ahogy egy fiatal gondolkozik akkor, amikor az Úrhoz tér, és kísérti őt egy bűn. Imádkozik, küzd. Sokszor láttam fiatalokat, akik nagyon örültek, hogy megszabadultak a bűntől. De az történt, hogy egy idő után újra elbuktak. Hogyan lehetséges ez? Egyesek pedig, akik megszabadultak, azt hitték, hogy minden rendben van. Azt gondolták, hogy a hívő élet az, hogy megszabaduljunk a bűntől. De miután a bűntől megszabadultak, észrevették, hogy íme, megjelennek bizonyos egészségi problémák. Mit akar Isten velem? Nem jó az én állapotom? Nincs rendben a családom? Nem azt szeretném-e, hogy a gyermekeim hitre jussanak? Mit akar Ő velem? De az Úr nem téved. Ő az elkövetkezendő időkre való felkészítésünket tartja szem előtt. Hogy megmutassa a következő időkben az Ő kegyelmének végtelen gazdagságát. De a felkészítés helye a mi számunkra itt van. “

Tovább a teljes szolgálatra: Higgy az Úr Jézus Krisztusban!

Az isteni kijelentés után az én megtagadására van szükség (Szabó Zoltán)

Az igeszolgálat PDF-ben letölthető: Kijelentés után az én megtagadására van szükség

Olvassunk Igét a Máté 16,13-17-ig: „Amikor Jézus Cézárea Filippi területére ért, megkérdezte tanítványait: “Kinek mondják az emberek az Emberfiát?” Ők így válaszoltak: “Némelyek Bemerítő Jánosnak, mások Illésnek, megint mások pedig Jeremiásnak vagy valamelyik prófétának.” Erre megkérdezte tőlük: “Hát ti kinek mondotok engem?” Simon Péter megszólalt, és így felelt: “Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.” Jézus így válaszolt neki: “Boldog vagy, Simon, Jóna fia, mert nem hústest és vér fedte fel ezt előtted, hanem az én mennyei Atyám.”

A 21. verstől olvasom tovább a 25. versig: „Ettől fogva kezdte el Jézus Krisztus mondani tanítványainak, hogy Jeruzsálembe kell mennie, sokat kell szenvednie a vénektől, főpapoktól és írástudóktól, meg kell öletnie, de harmadnapon fel kell támadnia. Péter ekkor magához vonta őt, és feddeni kezdte: “Isten mentsen, Uram, ez nem történhet meg veled!” Ő pedig megfordult, és így szólt Péterhez: “Távozz tőlem, Sátán, botránkoztatsz engem, mert nem az Isten szerint gondolkozol, hanem az emberek szerint.” Akkor Jézus ezt mondta tanítványainak: “Ha valaki én utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét, és kövessen engem. Mert aki meg akarja menteni az életét, elveszti azt, aki pedig elveszti az életét énértem, megtalálja azt.”

Tudom, hogy ez nagyon jól ismert szövegrész. Nemrég hallgattam meg én is azt a felvételt, amikor itt szóltatok róla. Ennek egy bizonyos megjelenése foglalkoztat engem is egy ideje. Ezt szeretném megosztani veletek.

 Simon Péter azt mondta: „Te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia.” Ezt a dolgot Péter nem az Úrral való járás hároméves tapasztalatából, nem az Írás tanulmányozásából tudta; nem is másoktól hallotta, hanem maga az Úr Jézus mondta meg neki, hogy ez kijelentés volt. „Nem hústest és vér jelentette ezt ki neked, hanem az én mennyei Atyám”. Egyesek számára talán titokzatosnak tűnik az, hogy kijelentés. Igen, titokzatos, de a legfiatalabb keresztény is tapasztalatból ismer valamit ebből. Aki soha nem kapott kijelentést az Atyától, az nem keresztény. Nem így van? Legalább egyszer megtörtént az életünkben, hogy Isten világossága felragyogott Krisztus arcán. Akkor tudtuk, hogy Ő a mi Megváltónk. Akik már hosszabb ideje hiszünk, sok hasonló tapasztalatban részesültünk. Mindnyájan sok olyan alkalomra emlékszünk vissza, amikor tudtuk, hogy most Isten személyesen szólt hozzám. Nem így van?

 Ami engem foglalkoztat, hogy mi történik az isteni kijelentéssel, amit kapunk? Tudjuk jól, és mondjuk, hogy Isten Igéje élő és ható, és elvégzi a munkáját, de azt hiszem, legtöbbször el kell ismernünk, hogy voltak esetek, amikor Isten valamit kijelentett számunkra, és mégsem történt meg a változás az életünkben. Vagy a ti életetekben mindig célt ért a kijelentés? Velem sokszor megtörtént, hogy egy különleges alkalom után, egy igei üzenet után, amely megérintette a szívemet, amikor azt mondtam: igen Uram, ez Te vagy, felismerem! – egy idő után mégis azt kérdeztem magamtól: lehet, hogy tévedtem? Hol van az az Ige? Testvérek, a valóság az, hogy Isten teljes munkája egy ember életében nem csak a kijelentésből áll, hanem a kijelentést követnie kell valaminek.

Péternek volt része isteni kijelentésben, és ha egy pillanatra is kételkedett volna ebben, ott volt az Isten Fiának szava, aki megerősítette: igen, az Atya jelentette ezt ki neked. Ezután pedig, talán fél óra sem telik bele, Péter félrehívja az Urat, és megfeddi: hogy gondolod, hogy meghalsz, mikor te vagy minden reménységünk? Péternek az ő saját, természet szerinti élete akadályt jelentett az isteni kijelentés útjában. Ezért szólt rá az Úr Jézus világosan és határozottan: Távozz tőlem! És azután ezt mondta az Úr Jézus: „ha valaki jönni akar én utánam, tagadja meg magát és vegye fel az ő keresztjét, és kövessen engem”. Ha valaki válaszolni akar az isteni kijelentésre, az énjét, a lelkét félre kell tennie az útból. Nem azért, mert rossz ember, nem azért, mert bűnről lenne szó; egyszerűen azért, mert van egy akadály a lényünkben, amely nem tud választ adni, sőt megakadályozza azt, hogy válaszolhassunk Isten kijelentésére.

 Valamiképpen hasonlít ez a helyzet arra a pillanatra, amikor egy üzletben meglátsz egy kívánt árut. Tudod, hogy ez az, amit régóta keresel. Nézed, méregeted. Igen, tökéletes! De, amikor meglátod az árát, akkor jön el a döntő pillanat. Ott vagy te, a szükségeddel, és ott az áru. Túl drága. Sokszor hagytam ott ilyen módon a kívánt dolgokat. Túl drága, ennyit nem fizetek. Lehet, hogy mások igen, de én nem.

 Mikor Isten szól hozzánk, ezt mindig követi a számla. Ilyen módon: valamit az énemből félre kell tennem, másként nem tudom követni a kijelentést. Másként csak emlék marad, vagy kérdezgetem: tényleg az Úr szólt? Vagy mi történt? Miért nem valósult meg? Nem történt semmi, mert azt mondtam: Uram, úgy van ahogy Te mondod, de én nem akarom magamat megtagadni. Itt is megvannak az érveink.

 „Ha valaki jönni akar énutánam, tagadja meg magát, és vegye fel az ő keresztjét és kövessen engem.” Sokszor olvastam és hallottam is ezt a biztatást, és azt kérdeztem: de mit jelent a kereszt? Mit vegyek fel? Mit tagadjak meg? A legtöbb keresztény elég őszinte, hogy azt mondja: tudom, hogy sok gyengeségem van és sok olyan dolog, melytől szeretnék megszabadulni. Boldogan megtagadnánk ezeket. Sokszor kezdtem így: Uram, én elhagyom ezt a dolgot, amelyik engem zavar. És nem ment. Tudjátok miért? Mert nem választhatom meg, hogy mi az, amit meg kell tagadjak. Nem választhatom meg én a sorrendet, hogy mi menjen a keresztre. És mikor az Úr mond valamit, akkor bennem valami megakadályozza ennek a megvalósulását. Valami ellenáll Istennek. Azt a dolgot kell megtagadni, akkor és ott. Ha nem, akkor itt megáll a folyamat.

 Nem választhatom meg én, hogy mi az, amit meg kell tagadjak. Ha pedig az Úr szól valamit, és én elkezdem mondani: „Igen, Uram, de…” – ami ez után a „de” után következik, az a következő a sorban az Úr előtt. Sokszor tudom, hogy az Úr szólt, és én nem voltam kész megfelelő módon válaszolni. Sokszor láthatjuk, hogy az életünk bizonyos hiányosságainak ez az oka. Nem voltam kész megfelelő módon válaszolni az Úrnak. Ami megakadályozta az isteni kijelentésnek való engedelmességet az életemben, azt a dolgot nem voltam hajlandó félretenni. Viszont valahányszor ezt megteszem, közelebb kerülök az Úrhoz, és tudok vele lépést tartani, hogy kövessem Őt. Másként lemaradok. Igaz, hogy az Úr az Ő kegyelme és irgalma szerint újra felkeres, mert nem mondott le rólunk. Mert, ha Ő lemondott volna rólunk, akkor nem lennénk ma itt.

 Ezeket a dolgokat véste az Úr az eszembe és a szívembe az utóbbi időben, hogy az Ő kijelentésének ezt a választ kell eredményeznie: Igen, Uram, itt vagyok, lemondok arról a dologról, ami megakadályoz, hogy ennek a kijelentésnek engedelmeskedjek; hogy kövesselek, bárhová mégy.

Péter akkor nem tudta mindezt, de hamarosan olyan idők jöttek, hogy meg kellett tanulnia. Ebben a dologban mégis mind olyanok vagyunk, mint Péter. A mi énünk, a lelkünk nem képes a megfelelő választ adni Isten kijelentésére. Megvan a saját utunk. Valahányszor nem ezt mondom: „Uram, kész vagyok lemondani”, megismétlődik ugyanez az eset, mint Péteré. Lehet, nem olyan látványosan, de ugyanolyan természetű a dolog. Semmit nem értünk az Úr útjairól. Az Úr segítsen, hogy megtaláljuk ezt a párosítást, hogy amikor az Úr szól, mindjárt meglássuk azt is, mi az akadály. És ha kész vagyok engedni az Úrnak, akkor következik az Ő áldása, és akkor a kijelentés, az az Ige, a réma, amit az Úr személyesen nekem szólt, elvégzi a munkát, és nem tér vissza gyümölcstelenül. Szeretném ezt megtanulni a gyakorlatban, valahányszor az Úr szól, és ezt kívánom a ti számotokra is. Ámen.

„Taníts úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk!” (Radu Gavriluț)

Elhangzott: 2015. március 15-én, Nagyváradon. https://www.ekklesiaoradea.ro/

PDF-ben letölthető: Taníts úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk!

90. Zsoltár: „Mózesnek, Isten emberének imádsága. Uram, te voltál hajlékunk nemzedékről nemzedékre. Mielőtt hegyek születtek, mielőtt a föld és a világ létrejött, öröktől fogva mindörökké vagy te, ó, Isten! A halandót visszatéríted a porba, és ezt mondod: Térjetek vissza, emberek! Mert ezer esztendő előtted annyi, mint a tegnapi nap, amely elmúlt, mint egy őrváltásnyi idő éjjel. Elragadod őket, olyanok lesznek, mint reggelre az álom, mint a növekvő fű: reggel virágzik és növekszik, estére megfonnyad és elszárad.

Bizony, elmúlunk haragod miatt, indulatod miatt megsemmisülünk, ha magad elé állítod bűneinket, titkolt vétkeinket orcád világossága elé. Elmúlik minden napunk haragod miatt, úgy elmúlnak esztendeink, mint egy sóhajtás. Életünk ideje hetven esztendő, vagy ha több, nyolcvan esztendő, és nagyobb részük hiábavaló fáradság, olyan gyorsan eltűnik, mintha repülnénk. Ki tudja, milyen erős haragod, és milyen félelmetes felháborodásod?

Taníts úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk! Fordulj hozzánk, URam! Meddig késel? Könyörülj szolgáidon! Áraszd ránk kegyelmedet reggelenként, hogy vígadjunk és örüljünk egész életünkben! Örvendeztess meg bennünket annyi napon át, ahányon át megaláztál, annyi éven át, ahányban rossz sorsunk volt! Legyenek láthatóvá tetteid szolgáidon, és méltóságod fiaikon! Legyen velünk Istenünknek, az Úrnak jóindulata! Kezeink munkáját tedd maradandóvá, kezeink munkáját tedd maradandóvá!”

Tudjátok, hogy ez az egyik legrégebbi zsoltár. Mózes írta. Van benne egy rész, amit temetéseken szoktak felolvasni. Nem mondom, hogy nem jó dolog ezt temetésen felolvasni, de én ugyanúgy örülnék, ha ezt az igevers akkor is elhangzana, amikor valaki a születésnapját ünnepli, vagy amikor összejövünk és értékeljük az elmúlt évet. Hiszem, hogy vannak, akik hasonló alkalmakkor is felolvassák ezt az igerészt. És mikor áttekintünk egy évet, akkor talán nem annyira az öröm, mint inkább a sajnálkozás ideje van, amiatt, ahogyan telt az elmúlt évünk. Ahogy a 10-12. versig olvassuk: „a mi esztendeinknek napjai hetven esztendő, vagy ha feljebb, nyolcvan esztendő, és nagyobb részük nyomorúság és fáradság, a mely gyorsan tovatűnik, mintha repülnénk. Ki tudhatja a te haragodnak erejét, és a te félelmetességed szerint való bosszúállásodat? Taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk!”

 Mit akar itt mondani Mózes? „Taníts úgy számlálni…”? Biztosan nem úgy, ahogy a fiatalemberek számolták a katonaság utolsó napjait. Tudjuk, hogy el lehet úgy tölteni egy napot, hogy abból semmi nincs az Úr számára? És az a legszomorúbb, hogy mikor vége a napnak, és húzunk egy vonalat, onnan tovább már semmit sem tehetünk azért a napért. Már nem lehet az időt visszafordítani, azt mondani: hát vétkeztem, megvallom az Úrnak, az Úr megbocsát, és megyek tovább. De azzal a nappal már semmit nem tudok kezdeni. Vége. A jó cselekedetek és a rosszak, a nemtörődömség, az elvesztegetett idő, ami volt aznap, mind fel vannak írva oda, és kész, vége. Azzal a nappal már csak Krisztus ítélőszéke előtt találkozunk. Már semmit sem tehetünk. Már nem tudjuk visszaszerezni az elvesztegetett időt, ez már végérvényes.

 De az sem jó, ha visszafelé nézünk, sajnálkozunk, és siratjuk a napot. Mert már ezzel sem tehetünk semmit. Emlékeztek, amikor meghalt Mózes, és siratta a nép? Isten azt mondta: mit cselekesztek? Kész – Mózes elment, hiába sajnáljátok. Talán jobban kellett volna hallgatnotok rá, míg élt. És most mit álltok itt? Keljetek fel, és menjetek tovább!

 És itt van a probléma. 12. vers: „taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk!”. Úgy nem lehet bölcs szívet nyerni, ha csak nézed, mit tesz a másik, és azt mondod: én nem fogom megismételni ezeket a hibákat. Csakis úgy juthatsz bölcs szívhez, ha te magad keresztülmégy mindenféle helyzeten. És a kérdés az, hogy tanultál-e valamit azokból a helyzetekből.

 Láttam olyan jeleneteket, és nem a világban, hanem testvérek közt, amikor hirtelen letámadta egyik a másikat. Ilyesmi nem történik meg előzmények nélkül. Ha itt most egy testvér felállna, és súlyos vádakkal illetne engem, és ha soha eddig semmi hasonlót nem tett volna ez a testvér, én nem tudnék semmit szólni. Hallgatnék, mert arra gondolnék, vajon mi történt ezzel a testvérrel? Mi van a szívében?

 Azok a helyzetek, amelyeken keresztülmentünk egy-egy nap, milyen hatással voltak az életünkre? Milyen következtetéseket vontunk le bizonyos bukásokból, kudarcokból, azokból a helyzetekből, melyekben botrányosan jártunk el?

 Az Úr irgalmas, és az évet nagyon sok napra felosztja. És amikor felkelünk egy új nap reggelén, egy testvér mondása szerint: hűségesen tedd minden dolgodat, a napi kötelezettségeidet, bárhova mégy. Felkelsz reggel, és munkába indulsz. Tedd minden dolgodat hűségesen, becsületesen! Légy figyelmes a nap minden lehetőségére! Mert egy napnak nagyon sok lehetősége van. Hallottam másokat beszélgetni olyasmiről, ami ugyanúgy velem is megtörtént. Lehetőség adódik, hogy bizonyságot tegyünk, de történik valami, és végül nem mondunk semmit, pedig mondhattunk volna. Elvesztettük ezt a lehetőséget.

 Tűrd el a szenvedéseket! Erre vagyunk elhíva, hogy szenvedjünk. Mindegyikünk kerül olyan helyzetbe, hogy szenvednie kell. Tűrd el. A kísértésekben állj meg győzedelmesen. Hordozd a terheket. Még van egy nap. Ma írtam egy üzenetet valakinek, aki nem az Úré: „imádkozom, hogy a te lépteid a mai napon az Úr felé irányuljanak”. Adódik egy lehetőség. Az Úr megnyitja a szemünket, hogy meglássuk a lehetőségeket, a különféle helyzeteket, amelyek által ma is tehetünk valamit. Terheket kell hordoznod ma is? Hordozd őket örömmel! Viseld a harcokat.

Ezeket a dolgokat minden nap meg kell tegyük. De mindig csak egy napra. Csak a mai napra! Ha túlnézek a látóhatáron, már kétségbe esem. Ha nézem, hogy jön az éjszaka, a sötétség és minden, ami jöhet… ez megint nem jó.

 De ha valaki valójában így jár el, bölcs szívet nyer. A keresztény élete olyan, mint egy forrás, és ebből a forrásból, amely bennünk van, élő víznek folyamai ömlenek kifelé minden irányba. És mindazoknak, akikkel kapcsolatba kerülünk, ezzel az élő vízzel kell találkozniuk. És ahol ez a víz folyik, ott megjelenik az élet. Amikor pedig a halál árnyékának völgyében járnak, forrásokká változtatják azt. Isten tehát azt akarja, hogy minden nap jól számláljuk a napjainkat. És úgy tudjuk jól számlálni napjainkat, ha így járunk.

 Hallottam egy történetet arról, hogy egy testvér repülőn utazott, és az előtte levő ülésen egy memphisi testvér éppen bizonyságot tett a mellette ülő utasnak. Ez a testvér pedig a hátuk mögött hallgatta. Ez egy komoly testvér volt. Amikor a memphisi testvér befejezte a bizonyságtételt, ez a testvér odahajolt ahhoz az emberhez, és így szólt hozzá: „teljesen egyetértek azzal, amit a testvér mondott”. Mert a testvér Krisztusról szólt. Mi saját magunkból nem tudjuk ezt tenni. Hogyan láthatnánk mindazokat a lehetőségeket, amelyek adódnak egy nap? Mindazokat a kiváltságos helyzeteket?

 Erich Sauer, A hit versenypályáján című könyvében van egy fejezet, mely az elpazarolt lehetőségekről szól. Nagyon tetszik ez a fejezet. Nem szabad a mércét leszállítani! Mi is tudnánk saját magunkból igyekezni, hogy valamilyen életet éljünk, de annak az életnek semmi értéke nincs, ha nem Istenből van, Isten által és Isten számára. Ez megfontolandó dolog. Hogyan éljük az életünket? Hogyan éljük a mindennapjainkat? Valóban így élünk? Mert minden helyzet révén, ami jön, minden probléma által, ami ér – ha az Úrra nézünk, és az ő kezéből veszünk minden dolgot –, bölcs szívhez jutunk. Vagy pedig a végén sebekkel és keserűséggel maradunk, és ez még szomorúbb, testvérek, ha oda jutok, hogy hibáztatom a tesvéremet. És az is nagyon szomorú, ha mindezekből a helyzetekből nem úgy jövök ki, hogy megerősödve, meggazdagodva az Úrban, hanem minden erőmtől megfosztva, kimerülten.

 A megpróbáltatások arra valók, hogy erősebbé tegyenek benünket, hogy meggazdagítsanak. Nem lehet kifejezni milyen nagy hatással van ez az ember életére! Tegnap is hallottam bizonyságtételeket. Milyen örömük volt azoknak az embereknek, amikor a kísértésekből győzedelmesen jöttek ki! Milyen nagy öröm ez.

 A mi nyelvünk nagyon szegényes ebből a szempontból, és sajnos nem tudunk mindent úgy kifejezni, ahogy szeretnénk. A görög nyelv például a Bibliáért lett írva. Nem véletlen jelentek meg a különböző nyelvek. Isten tudta mit akar. Mit gondoltok, miért van ez, hogy ma nagyon kevesen ismerik a klasszikus görög nyelvet? Az ellenség működése. A régi írásokban kell keresgélniük azoknak, akik meg akarják érteni, mert akik ma élnek, már nem értik.

 Valaki fordítsa le a 12. verset: hogy szíveinkkel ragaszkodjunk a bölcsességhez. 17: és legyen az Úrnak a mi Istenünknek gyönyörűsége mirajtunk (itt eltér a magyar fordítástól).

 Mi lehet szebb, mint ha reggel, amikor felkelsz, így imádkozol: jó reggel elégíts meg minket a te kegyelmeddel, hogy örvendezzünk és vigadjunk minden mi időnkben! Vidámíts meg minket a mi nyomorúságunk napjaihoz képest, az esztendőkhöz képest, amelyekben gonoszt láttunk! Láttassék meg a te műved a te szolgáidon, és a te dicsőséged azoknak fiain! És legyen az Úrnak, a mi Istenünknek szépsége mi rajtunk, és a mi kezünknek munkáját tedd állandóvá nékünk, és a mi kezünknek munkáját tedd állandóvá!

 Egyike a legszebb zsoltároknak Mózes zsoltára. Elégíts meg minden reggel… Ez az eredménye, amikor az Úr elégíti meg a szívünket. Már nem keresünk más örömöt. Még keresünk máshol valamit? Néha nem is tudjuk, mit. Egyesek a saját gyermekeikben keresik az örömöt. A mi szép gyermekeink… akik tizennyolc évesen ellenszegülnek. Elégíts meg Uram, és egész életünkben dicsőítünk. Ha valaki valóban látja az Úr jóságát, nem lehet, hogy ne örvendezzen. De ha nem láttad, akkor futsz, rohansz, mint mikor a délibáb látszik valahol, és mikor odaérsz látod, hogy még messzebb és még messzebb van. Így van a szépséggel is. Megelégített az Úr jósága? Akkor már nem keresel máshol.

 Az Úr munkálkodjon az életünkben, hogy jól tudjuk számlálni napjainkat, hogy értelmes szívhez jussunk. És a hibáinkból, a gondatlanságainkból és a ma negatívnak tűnő dolgokból tudjunk tanulni valami pozitívat. És ne ismétlődjenek meg újra és újra ugyanazok a dolgok az életünkben. Hibázni emberi dolog. Valóban így van, de mindig ismételni? Újra meg újra? Testvérek, a nap végén ott egy vonal, és annak a napnak vége. Befejeződött. Ez félelmetes. Az Úr munkálja, hogy sok öröm legyen azon a napon, mert úgy éltünk, ahogy az Úr akarta, az ő kegyelme által. Ámen.

“Úgy éljetek, mint akik nem hiába kapták az Isten kegyelmét” – Radu Gavriluț

PDF-ben letölthető: Úgy éljetek, mint akik nem hiába kapták az Isten kegyelmét!

Elhangzott: 2019. március 3-án, Budapesten.

1Péter 1,10-13: „Ezt az üdvösséget keresték és kutatták a próféták, akik a nektek szánt kegyelemről prófétáltak, kutatva, hogy melyik vagy milyen időről tett kijelentést a Krisztus bennük levő Szelleme, amikor előre bizonyságot tett a Krisztusra váró szenvedésekről, és az ezeket követő dicsőségről.  Ők azt a kijelentést kapták, hogy nem maguknak, hanem nektek szolgálnak azokkal, amikről most az evangélium hirdetői prédikálnak nektek a mennyből küldött Szent Szellem által, és amikbe angyalok vágyakoznak beletekinteni. Ezért tehát elméteket felkészítve, legyetek józanok és teljes bizonyossággal reménykedjetek abban a kegyelemben, amelyet Jézus Krisztus megjelenésekor kaptok.”

Az üzenetem a 13. verssel fog foglalkozni, de mivel az úgy kezdődik, hogy „ezért tehát”, felolvastam a megelőző verseket is, hogy megértsük a szövegkörnyezetet.

A próféták, akik kijelentést kaptak az ószövetségi időkben a nekünk elkészített kegyelemről és üdvösségről, szorgosan kutatták, vizsgálták azt, hogy mikorra szól ez a kijelentés. A 13. vers román fordítása (hasonlít a magyarban a Károlihoz) így szól: „Azért elméteket felövezvén legyetek józanok, és teljes, tökéletes bizonyossággal reménykedjetek abban a kegyelemben, amelyet Jézus Krisztus a megjelenésekor hoz magával.” Ha az elsődleges értelmét tekintjük ennek a versnek, mintha azt mondaná, hogy tökéletesen reménykedjünk abban a kegyelemben, amelyet Jézus Krisztus a megjelenésekor fog majd hozni. De az Ige nem erre utal.

Galata 1,14-17: „És a zsidó hithűségben sok kortársamat felülmúltam népem körében, minthogy fölöttébb buzgó rajongója voltam atyáim hagyományainak. De amikor úgy tetszett annak, aki engem anyám méhétől fogva kiválasztott, és kegyelme által elhívott, hogy kinyilatkoztassa Fiát énbennem, hogy hirdessem őt a pogányok között, nem tanácskoztam testtel és vérrel. Nem is mentem fel Jeruzsálembe azokhoz, akik előttem lettek apostolokká, hanem azonnal elmentem Arábiába, aztán ismét visszatértem Damaszkuszba.”

„Galata 1:16 „hogy kinyilatkoztassa Fiát énbennem” – ugyanezek a szavak szerepelnek az 1Péter 1,13-ban is: „tökéletes bizonyossággal reménykedjetek abban a kegyelemben, amelyet akkor kaptok, amikor Jézus Krisztus ki van jelentve nektek.” Azt mondja tehát, hogy amikor kijelentést kapunk az Úr Jézus Krisztusról, akkor tökéletesen reménykedjünk ebben a kegyelemben.

Ennek a kegyelemnek pedig, melyről ez az Ige is szól, három jelentése van. Az első, hogy aki ezt a kegyelmet adja nekünk, az egy rendkívüli valaki, olyan személy, aki kegyelmet tud felajánlani. És nagyon nagyszerű mód az, ahogyan ezt a kegyelmet közli velünk.

Hogyan tud odavonzani magához? Mert beszélhetünk nagyon sokat erről a kegyelemről, hogy kegyelem által van üdvösségünk, hit által – és ez így is van, de van még valami, amit magába foglal a kegyelem. Nem csak az, amit gyakran megteszünk, hogy hálát adunk érte, valahányszor megemlékezünk az Úrról, hanem van még valami. Ez pedig az, hogy erre a kegyelemre nekünk válaszolnunk kell.

Ha ugyanis megkaptuk ezt a kegyelmet, akkor ennek meg kell változtatnia bennünket. Mindig hálát adhatunk, és szükséges is, hogy hálát adjunk, és sosem tudunk eléggé hálásak lenni Istennek ezért a kegyelemért. Ahogyan Pál apostol mondja, „a hozzám való kegyelme nem volt hiábavaló, mert többet munkálkodtam, mint a többi apostolok együttvéve – de nem én, hanem az Istennek bennem lévő kegyelme.

A megkapott kegyelemben tehát meg kell jelennie a felelősség vonásának is. Ne gondolja senki azt, hogy ugyanaz lehet, aki addig volt, miután megkapta a kegyelmet.

Egy kicsi gyerek nem tudja, hogy a szüleinek mennyi erőfeszítésébe kerül, hogy előteremtsék a család számára szükséges dolgokat, hogy megkeressék a mindennapi élethez szükséges pénzt, hogy törődjenek a gyerekkel – ő csak azt tudja, hogy neki megvan mindene, amire szüksége van. Nem tudja, mit jelent az, hogy érkeznek a számlák, amelyeket határidőre be kell fizetni. Nem tudja ezeket.

Egy idő után azonban, ahogyan növekszik, elkezd benne megjelenni a függetlenségre való törekvés – de sajnos ezzel arányosan nem növekszik benne a felelősségtudat. Egy serdülő ezért általában felelőtlen, de független ember. Szeret független lenni, de nem felelős a dolgokért. Viszont ahogy az élet egyre érettebbé válik benne, lassanként elkezd megjelenni benne a felelősségtudat is, és ez jó dolog.

Pontosan ez történik a hitéletben is. Nagyon nagy dolog az, amikor valaki eljut oda a hívő életben, hogy most már nem csak önmaga körül forog; amikor Krisztus keresztjét nem csak a saját szempontomból látom, hogy mit hozott nekem a Krisztus keresztje. Pedig a kereszt azért volt, hogy Őneki éljünk, ne önmagunkért. Nem ismerem nagyon jól a ti énekeskönyvetekben az énekeket, de például nálunk az énekek nagy többsége azt fejezi ki, hogy mi mit kaptunk Krisztustól. Miért jött Krisztus ebbe a világba – azért, hogy mi boldogok lehessünk, szabadok, hogy ne kössön meg többé a bűn… mindezeknek van igazságtartalma, de a teljes igazság az, hogy azért jött, hogy minket megszabadítson, és mi az Ő dicsőségének magasztalására éljünk.

Nagyon meglepett, amikor megtudtam, hogy az evangéliumokat a levelek után írták. Addig, ha beszéltem valakivel, aki nem ismerte az Igét, és kérdezte, mivel kezdje, mit olvasson, azt javasoltam, kezdje az evangéliumokkal, azok egyszerűnek tűntek nekem. De azok a testvéreink, akik írták a leveleket, olyan szellemi emberek voltak, hogy nem az foglalkoztatta őket, milyen körülmények között jött a földre az Úr, hogyan élt itt, hanem hogy mik ennek a következményei.

Felolvasok pár verset az evangéliumokból, utána pedig a levelekből, és meglátjátok, milyen mélyek ezek, milyen valóságosak.

Lukács 19,11-24: „Amikor pedig ezeket hallották, még egy példázatot is mondott, mert közel volt Jeruzsálemhez, és azt gondolták, hogy azonnal meg fog jelenni az Isten országa. Így szólt tehát: “Egy nemes ember távoli országba utazott, hogy királyi méltóságot szerezzen magának, s úgy térjen vissza. Hívatta tíz szolgáját, átadott nekik tíz minát, és azt mondta nekik: Kereskedjetek, amíg vissza nem jövök. Polgártársai azonban gyűlölték őt, ezért küldöttséget menesztettek utána, és azt üzenték: Nem akarjuk, hogy ez uralkodjék felettünk. Amikor pedig megszerezte a királyi méltóságot és visszatért, magához hívatta azokat a szolgákat, akiknek a pénzt adta, hogy megtudja: ki hogyan kereskedett. Megjelent az első, és azt mondta: Uram, minád tíz minát nyert. Az erre így szólt: Jól van, jó szolgám, mivel hű voltál a kevésen, legyen hatalmad tíz város fölött. Aztán jött a második, és jelentette: Uram, minád öt minát nyert. Ehhez pedig így szólt: Uralkodj te is öt városon.

Megérkezett a harmadik is, aki így beszélt: Uram, itt a minád. Egy kendőbe kötve őriztem. Féltem ugyanis tőled, mivel könyörtelen ember vagy: azt is behajtod, amit nem fektettél be, és learatod azt is, amit nem vetettél el.

Ekkor az így szólt hozzá: A saját szavaid alapján ítéllek meg, gonosz szolga! Tudtad, hogy én könyörtelen ember vagyok, behajtom azt is, amit nem fektettem be, és learatom azt is, amit nem vetettem el? Miért nem tetted hát a pénzemet a pénzváltók asztalára, hogy amikor megjövök, kamatostul kapjam meg. Az ott állóknak pedig ezt mondta: Vegyétek el tőle a minát, és adjátok annak, akinek tíz minája van.”

Az 1Korinthus 15,10-ben ugyanez, amit az előbb felolvastunk, így szól: „De Isten kegyelméből vagyok, ami vagyok, és hozzám való kegyelme nem lett hiábavaló, sőt többet fáradoztam, mint ők mindnyájan; de nem én, hanem az Istennek velem való kegyelme.”

2Korinthus 6,1: „Vele együtt munkálkodva intünk is titeket; úgy éljetek, mint akik nem hiába kapták az Isten kegyelmét.”

Vannak olyan emberek, akik nem ismerik Istent, akik nem az Úréi, és amikor hallanak a kegyelemről, elutasítják. De vannak olyanok, akik elfogadták Istennek a kegyelmét, de mégsem ezáltal a kegyelem által élnek.

Mit kaptak a Lukács evangéliumából felolvasott igék szerint a szolgák? Mindegyik egyformán ugyanazt kapta. Mit kaptunk mi mindannyian egyenlőképpen? Isten kegyelmét. Miben különböztek egymástól ezek a szolgák, akik egyformán ugyanazt az értékes dolgot kapták? Jött az első szolga, és azt mondta: „Uram, minád tíz minát nyert.” Jött a második, és jelentette: „Uram, minád öt minát nyert.” Jött a harmadik, és azt mondta: „Uram, megőriztem, nagyon odafigyeltem rá, itt van érintetlenül; betakartam egy keszkenőbe, és elástam. Most itt hozom neked, visszaadom úgy, ahogy kaptam.”

Megbecsülte ez az ember a minát? Nagyon is megbecsülte – hiszen nagyon gondosan megőrizte. Elásta, vigyázott rá, és amikor jött az ura, mondta, „Uram, itt van, amit kaptam”.

Lehetséges az, hogy valaki hiába kapta a kegyelmet? Nehogy valaki azt mondja, hogy nem. Mert úgy az evangéliumokból olvasva, mint a levelekből, például a Zsidókhoz írt levélből kiderül, amikor azt írja: „már régóta tanítóknak kellene lennetek, de még most is tejre van szükségetek”. Nem szeretjük magunkra vonatkoztatni ezt az Igét, nem szeretünk úgy gondolkozni, hogy „én már járhatnék előrébb”. „Már régóta tanítóknak kellene lennetek”.

Van egy testvérnő, aki nagyon ritkán jön az alkalmakra nálunk, és amikor jön, megkérdezem, mi a probléma? Azt mondja, beszélnünk kell. Elmegyek hozzá, beszélgetünk, akkor egy ideig jár az alkalmakra, azután megint elmaradozik. Kérdezem, mi a probléma? Beszélnünk kell. Megint ugyanaz, megint beszélgetnünk kell. Hát már régóta tanítóknak kellene lennetek, és még mindig a tejnek italára van szükségetek? Az efezusbeli testvéreknek Pál azt írta, hogy ne legyetek többé gyerekek, akiket ide s tova hajt a tanításnak minden szele. Az elején pedig azt mondta:

1Korinthus 3,1-3: „Én tehát, testvéreim, nem szólhattam hozzátok úgy, mint szellemiekhez, hanem csak úgy, mint testiekhez, mint a Krisztusban kiskorúakhoz. Tejjel tápláltalak titeket, nem kemény eledellel, mert még nem bírtátok volna el. Sőt még most sem bírjátok el, mert még testiek vagytok. Amikor ugyanis irigység és viszálykodás van közöttetek, nem testiek vagytok-e, és nem emberi módon viselkedtek-e?” A Zsidók 5,11-ben mondja, hogy „erről még sok mondanivalónk lenne, de nem tudjátok elhordozni”.

Mondhatja valaki: „Ha a magam életére tekintek, velem minden rendben van, van kapcsolatom az Úrral, igyekszem a gonosztól távol tartani magam” – de lehet, hogy az Úrnak más a véleménye.

2Thesszalonika 1,10-12: „amikor eljön az a nap, hogy megdicsőüljön szentjei között, és csodálják mindazok, akik benne hittek, aminthogy ti is hittel fogadtátok bizonyságtételünket. Ezért aztán mindenkor imádkozunk értetek, hogy a mi Istenünk tegyen titeket méltóvá az elhívásra, és töltsön meg titeket teljesen a jóban való gyönyörködéssel és a hit minden erejével, hogy megdicsőüljön a mi Urunk Jézus Krisztus neve bennetek, és ti is őáltala a mi Istenünk és az Úr Jézus Krisztus kegyelméből.”

Nagyon megvizsgálta az Úr a szívemet ezek által az Igék által. Amikor Pál olyanokat mond, hogy az Úr megdicsőüljön az Ő szentjeiben, és csodálják mindazokban, akik benne hittek… Az Úr meg van dicsőülve a mennyben, és amikor az Úr Jézus fölment a mennybe, akkor a dicsőség örökkévaló kapui fölemelkedtek, és Őt dicsőségesen fogadták. A Jelenések könyve 4. és azután méginkább az 5. részben betekintést nyerünk, hogy mi történik a mennyben. Ő Úr, ott uralkodik a mennyben. De mibennünk? Itt van a probléma! Az Úr a mennyben dicsőségben van. És amikor eljön ama napon, az Ő bennünk végzett munkájának befejezettnek kell lennie, hogy megdicsőüljön az Ő szentjeiben, és csodálják Őt mindazokban, akik hittel elfogadták a bizonyságtételét.

Amikor Pál apostol ezekről beszél, utána mindig térdre hull, és azt mondja, „azért mindenkor imádkozunk értetek, hogy megdicsőüljön mi Urunk Jézus Krisztus neve tibennetek”.

A magyar fordítás nem pontos itt. Tudjátok, miért? Mert úgy mondja: „Hogy megdicsőüljön a mi Urunk Jézus Krisztus neve bennetek, és ti is Őáltala, a mi Istenünk és az Úr Jézus Krisztus kegyelméből.” Ez igaz így. De tudjátok, mi áll az eredetiben? „Hogy megdicsőüljön a mi Urunk Jézus Krisztus neve bennetek, és ti is Őáltala, a mi Istenünk és az Úr Jézus Krisztus kegyelme SZERINT.” Ez az egyik kulcsfogalom itt. Mennyire nagyon dicsőüljön meg az Ő neve bennünk? Valamennyire megdicsőül, valami történik. „Isten kegyelme szerint” azonban azt jelenti, hogy nagyon magasan van a mérce. Nem azt mondja az Úr, hogy jó, te is törekedtél valamire, valamit elértél. Hanem azt, hogy Isten és az Úr Jézus Krisztus kegyelme szerint, amilyen nagy a kegyelem, annyira dicsőüljön meg.

Mennyit tud munkálkodni a kegyelem az én életemben vagy a te életedben? A te minád tíz minát hozott? Az egyetlen felelősségünk az, hogy ne álljunk ellen annak a kegyelemnek, ami bennünk akar munkálkodni. Pál azt mondta, többet fáradoztam, többet munkálkodtam, mint a többiek együttvéve. Nagyon elbátortalanítana bennünket, ha csak ennyi lenne ott leírva, ha nem mondaná tovább, hogy de nem én, hanem „a te minád, az nyert még több minát”.

Végezheti az ő kegyelme a munkáját az én életemben? Sok mindennel van tele a fejünk, a gondolataink, amitől meg kell szabadulnunk. Néhány ilyen dolgot szeretnék mondani. A szolgák, akik kapták a minát, nekik ezt mondta: Tessék, itt van a mina, itt van a tőke, fektessétek be.

A mina nem lett az övék, hanem sáfárkodniuk kellett vele. Az volt az Úr szándéka, vágya, hogy az Ő tőkéje szaporodjon. Ha nem szaporodott, akkor nem volt megelégedve.

Ismeritek a hamis sáfár példázatát. Aszerint az Úr hallotta, hogy az egyik sáfára nem gondoskodik az ő vagyonáról, hanem elpazarolja. Testvérek, ne gondolkozzunk úgy, hogy kegyelmet kaptunk Istentől, most már akkor minden rendben van! Ne gondoljuk azt, hogy nem tartozunk felelősséggel ezért a kapott kegyelemért! És a hamis sáfár példázatában jön egy nap, amikor azt mondja az Úr, hogy adj számot a te sáfárságodról, mert nem maradhatsz tovább sáfár.

40. Zsoltár, 9-11: „Abban telik kedvem, Istenem, hogy akaratodat teljesítsem, törvényed szívemben van. Hirdetem igazságodat a nagy gyülekezetben, és nem zárom be számat, jól tudod, Uram! Igazságodat nem rejtegetem szívem mélyén, hanem beszélek hűségedről és szabadításodról. Nem titkolom el szeretetedet és hűségedet a nagy gyülekezet előtt.”

Ezt jelenti kegyelem által élni. És meglepően folytatja a 12. vers: „Uram, ne vond meg tőlem irgalmadat, szereteted és hűséged őrizzen szüntelen!” Ha nem vagyunk hűséges sáfárok, akkor az Úr azt mondhatja nekünk egy napon: Nem lehetsz többé sáfár!

Testvérek, ismertetek olyan személyeket, akikre az Úr felelősséget bízott a gyülekezetben, és később elvette tőle? Én láttam ilyet. Mert ha nem vagy hűséges abban, amit Ő rádbízott, lehet, hogy eljön egy nap, amikor azt mondja, nem lehetsz tovább sáfár, nem foglalkozhatsz ezzel. Tehát a kegyelemnek elsősorban meg kell látszódnia az életünkben, hatással kell lennie az életünkre. Ha most valamilyen problémával küszködsz, és arról panaszkodsz, és tíz év múlva szintén ugyanarról panaszkodsz, akkor a kegyelem számodra nem kegyelem.

Pálnak volt egy tövise az életében, a Sátánnak egy angyala, mely állandóan gyötörte. És imádkozott, „Uram, vedd el ezt a tövist”. Az Úr azonban azt mondta: „Pál, elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által végeztetik el”.

Amikor ezt megértette, meglátta Pál, mert személyesen hozzá szólt az Úrnak ez az Igéje, akkor ott véget ért. „Dicsekszem a nyomorúságokban, szorultságban, nehézségekben Krisztusért.” Ilyen a kegyelem hatása az életünkre.

Annak, aki bebugyolálta és elásta a minát, azt mondta az Ura: „Miért nem adtad a pénzváltók asztalára a minámat, hogy kamatozzon?” Tudjátok, Testvérek, hogy mit jelent ez? Azt a kegyelmet, amit az Úr munkál az életünkben, nem szabad magunkba zárni! Osszuk meg másokkal! És szaporodni fog. Mert, ha látom azt, hogy milyen csodálatos az Úr kegyelme, milyen csodálatosan megtart, megőriz és velem van, és ezt magamba zárom; és amikor másokkal beszélek olyan dolgokról, melyekről nem kellene, akkor nem osztom meg ezt a kegyelmet. Meg kell osztanunk a kapott kegyelmet másokkal.

„Övezzétek föl azért elmétek derekait”, „legyetek éberek”, „és tökéletes bizonyossággal reménykedjetek abban a kegyelemben, amelyet Jézus Krisztus hoz, amikor kijelenti magát nektek”. Ez a kegyelem elégséges arra, hogy együtt egymással békességben éljünk a gyülekezetben. Elég arra, hogy megtanuljunk megbocsátani egymásnak, és szeressük egymást. Elég ahhoz, hogy az otthonunkban szép családi életet éljünk. Elég ahhoz, hogy a társadalomban úgy éljünk, ahogy kell.

A figyelmeztetés számunkra az, hogy vigyázzunk, nehogy hiába legyen az, hogy megkaptuk ezt a kegyelmet – hanem mint Isten kegyelmének jó sáfárai tegyük azt, amit Isten mond nekünk. Lépjünk előre, és Ő kegyelmet fog adni. Az Úr áldjon meg mindannyiunkat. Ámen.