A Krisztusban való élet szellemének törvénye (Radu Gavriluț)

Elhangzott: 2019. február 24-én, Nagyváradon. www.ekklesiaoradea.ro
PDF-ben letölthető: A Krisztusban való élet szellemének törvénye

            A Róma 8,1-nek kétféle fordítása van. Egyik ez: „Nincsen azért immár semmi kárhoztatásuk azoknak, akik Krisztus Jézusban vannak”. A másik pedig így hangzik: „Nincsen azért immár semmi kárhoztatásuk azoknak, akik Krisztus Jézusban vannak, kik nem test szerint járnak, hanem Szellem szerint”. A kettő közül melyik tűnik nektek helyesnek? Ha valaki egyiket vagy másikat helyesli, akkor indokolja is meg, hogy miért így gondolja. Gondolom, hogy vannak itt most nálatok különböző fordítások.

 2Korintus 5,17-19: „Azért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az, a régiek elmúltak, ímé újjá lett minden. Mindez pedig Istentől van, aki mindeneket magával megbékéltetett a Jézus Krisztus által, és aki nékünk adta a békéltetés szolgálatát. Minthogy az Isten volt az, aki Krisztusban megbékéltette magával a világot, nem tulajdonítván nékik az ő bűneiket, és reánk bízta a békéltetésnek igéjét.”

„Ha valaki Krisztusban van, új teremtés az…” – tehát a Róma 8,1 fordításokból melyiket gondoljátok helyesnek? „Ha valaki Krisztusban van, új teremtés az, a régiek elmúltak, ímé újjá lett minden. Mindez pedig Istentől van.”

 Kellemesen meglepett, amikor az Ószövetséget olvasva megláttam, hogy amikor tűz szállt alá az égből, az mindig az oltárra szállt le. Mi ilyeneket mondunk: „Uram, tűz az égből, az Úrért való buzgóság, az a láng az Úrtól, amely megemészt bennünket”. De ez a tűz csak akkor jöhet, ha az áldozat oda van kötve az oltárhoz. Amikor az áldozat ott volt az oltáron, akkor szállt alá a tűz az égből, amely felégette az égőáldozatot.

 Krisztus halála – ahogy a kenyértörésnél mondtuk, hogy Krisztus meghalt –, más volt: Ő nem csak úgy halt meg mint egy személy. Amikor Ő meghalt, úgy halt meg mint az utolsó Ádám. Ő az utolsó Ádám volt tehát, aki élt. 1Korintus 15,22-23: „mert amiképpen Ádámban mindnyájan meghalnak, azonképpen Krisztusban is mindnyájan megeleveníttetnek. Mindenki pedig a maga rendje szerint. Első zsenge a Krisztus, azután akik a Krisztuséi, az ő eljövetelekor. Aztán a vég”.

 Krisztus halála nem csak annyi volt tehát, hogy úgy halt meg, mint a mi helyettesünk. Fontos része volt ez az Ő halálának, de nem csak helyettünk halt meg. Hanem amikor Ő lett az utolsó Ádám, Isten úgy járt el, hogy az egész emberiséget Krisztusba helyezte, és amikor meghalt, mindnyájan meghaltak. Egyszerűen vége szakadt az ádámi fajnak, és Ő volt az utolsó Ádám, aki élt ezen a földön. Ezért, akkor amikor Ő meghalt, amikor az utolsó Ádámról van szó, azt értjük, hogy a mi óemberünk meghalt vele együtt. Mert nincs sok óember, csak egyetlen egy. Ádám az óember. Nem úgy van, hogy az én óemberem, a te óembered. Egyetlen óember van. Ezért Krisztus Jézusban csakis így lehet: a régiek elmúltak, mert a kereszten meg lettek semmisítve, és újjá lett minden, mert a régiek elmúltak. Ezért, ha valaki Krisztusban van, akkor nincs semmi kárhoztatás. Krisztusban nem létezik kárhoztatás, mert a régiek elmúltak. Tehát, ami itt hozzá van adva egyes kéziratokban, az nem egyezik ezzel a dologgal, mert „ha valaki Krisztusban van, új teremtés az, a régiek elmúltak, ímé újjá lett minden” – Krisztusban.

 De, amikor odajutunk a mindennapi tapasztalatok területére, akkor azt látjuk, hogy nagyon kevés dolog van bennünk ebből, és nagyon sok a régi dolgokból. Akkor hát mi történik? Ellentmondás van e kettő között? Ha megkérdezném: testvér, vannak-e régi dolgok az életedben? Sok dolog van, sok szokás, hajlam, nagyon sok minden, ami régi. Ha ezeket látni akarjuk egy ember életében, egy kis ideig mellette kell lennünk, és meg fogjuk látni ezeket. Akkor hát van valami ellentmondás abban, amit a Biblia mond? Nincs. Mert a tény az, hogy Krisztus meghalt, és mi Krisztusban vagyunk. Ez a tény, ez az igazság, a megingathatatlan igazság. Isten szemében az a valóság, hogy a régiek elmúltak.

 4Mózes 23,9: „Mert sziklák tetejéről nézem őt, és halmokról tekintem őt, ímé oly nép, amely maga fog lakni, (elkülönített nép) és nem számláltatik a nemzetek közé.” Ezt Bálám mondja az Izráelről. És a 23,20-23: „ímé parancsolatot vettem, hogy áldjak, ha ő áld, én azt meg nem fordíthatom. Nem vett észre Jákóbban hamisságot, és nem látott gonoszságot Izráelben. Az Úr, az ő Istene van ő vele, és királynak szóló rivalgás hangzik ő benne. Isten hozta ki őket Egyiptomból, az ő ereje, mint a vad bivalyé. Mert nem fog varázslás Jákóbon, sem jövendőmondás Izráelen. Idején adatik tudtára Jákóbnak és Izráelnek: mit mívelt Isten.”

 Nem kell messzire mennünk, hogy meglássuk, hogyan kezdett paráználkodni ez a nép. 25,1-3: „mikor pedig Sittimben lakozik vala Izráel, kezde a nép paráználkodni Moáb leányaival. Mert hívogaták a népet az ő isteneik áldozataira, és evék a nép, és imádá azoknak isteneit. És odaszegődék Izráel Bál-Peórhoz, az Úr haragja pedig felgerjede Izráel ellen.” De mikor a gonoszról van szó, akkor Isten nem lát semmi rosszat Izraelben.

 Az az igazság tehát, hogy mi Krisztusban vagyunk, és hogy Krisztus keresztje elvégezte ezeket a nagy dolgokat, olyan igazság, amelyiket nem lehet elmozdítani, bármit is tennénk mi. Ez örökkévaló, megingathatatlan igazság. És ezt az igazságot nem lehet megtapasztalni, ezt el kell hinni.

 De amikor rátérünk a mindennapok tapasztalataira, akkor nagyon sok olyan dolgot látunk, amely a régi teremtéshez tartozik, amelynek mind el kell tűnnie. Az idő előrehaladásával meglátjuk, hogy ezek tévesek, de csak akkor vesszük ezt észre, amikor a világosság lassanként behatol az életünkbe. A Szent Szellem, aki elkezdett munkálkodni az életünkben, ezen a biztos alapon munkálkodik, ami Krisztusban van. Az Ő munkája az, hogy ami igaz Krisztusban, vagyis, hogy a régiek elmúltak és minden újjá lett, az legyen valóság bennünk. Testvérek, ha valaki nem így érti a Szellem munkáját, az az ember nem tud növekedni.

 És mit jelent növekedni a hitéletben? Növekedni a hitéletben azt jelenti, hogy a különbség egyre kisebb lesz aközött, ami Krisztusban van és aközött, ami bennünk van. Lassan-lassan ennek kell történnie. Sok dolog van, amit az Úr világosságra hoz az életünkben, és Ő azért hozza ezeket világosságra, mert Ő munkálkodni is akar ezekben. Tehát, hogy úgy mondjam, az nem rossz dolog, ha előjönnek, amik ott vannak az életünkben.

 Beszélünk arról, hogy Krisztusban vagyunk, Ádámban vagyunk, Ádámból Krisztusba kerültünk, de mikor a Róma 7-hez érünk, itt felfedezünk valamit. Nagyon érdekes: az én hústestem.

 Amikor pedig a hústestről beszélünk, akkor annak az igazságnak a tapasztalati részéről beszélünk, ami Ádámban van. Amikor ide jutunk, a hústesthez, nagyon érdekes, hogy mi történik, mert itt mindnyájan külön-külön vagyunk és különbözőek vagyunk. Egyik ember az egyik rossz dolog felé hajlik, másik meg a másik rossz dolog felé. Egyeseknek vannak jó dolgaik, amire azt mondják, hogy az jó, másoknak nagyon feltűnő rossz dolgaik vannak. De mindegy, hogy is van ez, a hústest az hústest és nincsen benne semmi jó! És ha akkor, amikor az Úrhoz térünk, úgy történne, hogy az egész hústestet elvethetnénk, akkor sok problémától mentesülnénk.

 De az történik, mint Saulnál is, hogy amikor Saul elment a harcba Amálek ellen, az Úr azt mondta neki: semmisítsd meg mind az állatokat is! Mindent pusztíts el! De ő megtartotta magának azokat a dolgokat, amelyekről azt gondolta, hogy szépek; az állatokat, amelyek hibátlanok voltak. És úgy gondolta, hogy ezeket az állatokat feláldozza Istennek. Ugyanez történik velünk is. A negatív dolgainkat gyűlöljük, és hallani sem akarunk róluk. Csúnya, bűnös test! De van a testnek pozitív oldala, amit viszont meg akarunk tartani – megtartjuk, mert ez a mi büszkeségünk. Hogyan mondjak én le az én büszkeségemről? Az én méltóságom…

 Egyszer egy fiatal lány jött könyveket vásárolni hozzánk, aki fiatalokkal foglalkozott egy gyülekezetben. Kezdett megérteni dolgokat, olvasott, és vitt könyveket. Egy napon pedig, mikor a gyerekekkel foglalkozott, azt mondta nekik: lábtörlőknek kell lennünk. Meg volt győződve arról, hogy ez így van. Éppen akkor nyitott be egy vezetőségi tag, és meghallotta ezt. Félrehívta a lányt, és számonkérte: mit beszélsz te itt? Nekünk megvan a magunk méltósága! Hogy-hogy lábtörlők legyünk? És jól megdorgálta ezt a lányt, amiért azt mondta, hogy nekünk nem kell védekeznünk, és el kell fogadnunk a helyzeteket.

 A hústest ilyen, hogy semmiképpen nem akarja ezt elfogadni. Mondhatod valakinek, hogy vigye vissza a gyárba a lopott holmikat, és az meg is teszi, de amikor arról van szó, hogy saját magát megítélje, kárhoztassa, az nagyon nehéz. És éppen ezért van, hogy miután az Úrhoz jövünk, megpróbálunk az Úrnak szolgálni a hústest jó részével.

 De tudjátok mi történik? Azért, mert nem tagadjuk meg teljesen a hústestet, és újra a hústestre alapozunk, a saját erőnkre, a saját bölcsességünkre, és mindezek hátterében a saját dicsőségünk van, ezért tudjátok mi történik? Újra megjelenik a bűn. És azt kérdezzük: miért van itt a bűn? Ha a hústest szerint járunk – nem a rossz hústest szerint, mert azt megtagadtuk –, de a „jó hústest” szerint, akkor újra ennek a törvénynek a hatáskörébe kerülünk: a bűn és halál törvénye alá. És nem tudjuk miért van ez! „Uram szabadíts meg a bűntől!” – kiáltjuk. De az Úr azt mondja a Galata 5,16-ban: „járjatok a Szellem vezetése szerint, és így nem töltitek be a test kívánságát” (románból).

 Mi nagyon el vagyunk tájolódva, mert azt hisszük, hogy a dolgok úgy mennek, hogy kiáltunk: „Uram, segíts!” Azonban itt bizonyos törvényszerűségek vannak, amelyek akkor működnek, amikor mi test szerint járunk, és a testben bizakodunk. Mert az a hitélet, az a nagy kezdeti kijelentés, amit valaki kap, olyan, mintha bemennél egy ajtón, egy szoros kapun. A kapu után következik egy keskeny út. Ne gondold azt, hogy ha bementél a kapun, akkor biztonságban vagy, mert bármikor újra letérhetsz az útról! És valahányszor letérsz az útról, újra működésbe lép a bűn és halál törvénye. És tudjátok, milyen az, amikor a bűn és halál törvénye működik? Nem tudunk szabadulni. Szeretnénk szabadulni, szeretnénk más lenni, de a probléma az, hogy ott van a hústest. És amikor megtörténik az életünkben, hogy ezt a kijelentést kapjuk, hogy Krisztussal együtt meghaltunk – tehát, hogy amikor Krisztus meghalt, mi is vele együtt meghaltunk, és felfedezzük, hogy semmi jó nincs bennünk, akkor történik valami, és egyszerűen felülemeltetünk, úgy, ahogy az aerodinamika törvénye legyőzi a gravitáció törvényét, és mi felülemelkedünk.

 De ez a kijelentés, hogy semmi jó nincs bennünk, ez nem megy egyszeriből. Sok bukásra van szükség az életünkben, sokszor elterülünk és fejjel megyünk a falnak, hogy meglássuk, valóban semmi jó nincs bennünk. Ha megláttuk, hogy semmi jó nincs bennünk, akkor az első dolog, amit teszünk, hogy nem mutogatunk másokra. Ez nem egyszerű. Mondjuk ugyan, hogy semmi jó nem lakozik bennünk, de még nem tapasztaltuk meg valóságos módon.

 Róma 8, 2-4: „Mert a Jézus Krisztusban való élet szellemének törvénye megszabadított engem a bűn és halál törvényétől. Mert ami a törvénynek lehetetlen vala, mivelhogy erőtelen vala a test miatt, az Isten az ő Fiát elbocsátván bűn testének hasonlatosságában és a bűnért, kárhoztatá a bűnt a testben, hogy a törvénynek igazsága beteljesüljön bennünk, kik nem test szerint járunk, hanem Szellem szerint.”

 Testvérek, ez a legfontosabb dolog, hogy meg tudjuk érteni, hogy ha kaptuk ezeket a kijelentéseket, és az égig felemeltettünk, és valóban megláttuk, mit jelent ez a halál Krisztussal együtt, és mi valósult meg ez által a halál által, de valahányszor arrafelé hajlunk, hogy a saját természetünkre támaszkodjunk, azonnal működésbe lép a bűn. A bűn ilyenkor működésbe lép, és amikor a bűn és halál törvénye alatt vagyunk, nem tudunk tenni semmit. Pontosan az történik, mint a Róma 7-ben: akarom a jót tenni, de a rossz hozzámtapad. Az egyetlen út az, hogy végigjárjuk ezeket a szakaszokat, és az utolsó az legyen, hogy tudatosuljon bennünk, hogy semmi jó nem lakik bennünk! Ez nagyon fontos, mert csak akkor fogjuk megérteni, amikor meglátjuk ezt.

 De, ha te így gondolkozol, ahogy nekem egyszer mondta valaki: „nem hittem, hogy képes vagyok ilyesmit megtenni”, az azért van, mert még nem láttad meg, hogy semmi jó nincs benned. De, ha én olyan körülmények között élnék, mint az utolsó iszákos a városban, én is olyan lennék, mint ő. Semmivel sem vagyok jobb nála. Az én hústestem semmivel nem jobb, mint az övé. Bennem egyáltalán semmi jó nem lakozik.

 De az helyzet, hogy akkor, amikor megtapasztaljuk ezeket, amikor ebben a helyzetben vagyunk, és látjuk a veszélyeket, akkor történnie kell valaminek. Azt mondja az 1János 2,27-29: „és az a kenet, amelyet ti kaptatok tőle, bennetek marad, és így nincs szükségetek arra, hogy valaki tanítson titeket, hanem amint az a kenet megtanít titeket mindenre, úgy igaz is az és nem hazugság, és amiként megtanított titeket úgy maradjatok ő benne. És most fiacskáim, maradjatok ő benne, hogy mikor megjelenik, bizodalmunk legyen, és meg ne szégyenüljünk előtte az ő eljövetelekor. Ha tudjátok, hogy ő igaz, tudjátok, hogy aki az igazságot cselekszi, az mind tőle született.”

 Testvérek, semmi lehetőségünk nem lenne, hogy az Úrral járjunk, ha nem lenne bennünk ez a kenet. Honnan tudnánk mi bizonyos dolgokkal kapcsolatban, amit éveken keresztül tettünk, ha egy adott pillanatban nem jönne a Szent Szellem, és nem mondaná: „nem így van, mától kezdve nem így!”

 Tudjátok mi történt velem nemrég? Egy nap imádkoztam azokért, akik elmentek közülünk. És ezt mondtam: ebben a világban annyi szétválás van, az emberek minden kicsi dologért szétválnak. Például, mondjuk nem vagyok keresztény, és van egy barátom, aki valamit elkövetett ellenem – viszontlátásra! Többet hallani sem akarok felőle. A gyülekezetben vannak dolgok, amelyeket egyesek jobban hangsúlyoznak, mások kevésbé. Lehet, hogy az egyik az igaz, lehet, hogy a másik. Nem lehet tudni. Mindegyik azt gondolja, hogy amit ő mond, az az igaz. És emiatt vannak ezek a szétválások. Valami nekem nem tetszik, megsértődöm, hagyok mindent, és elmentem. És úgy imádkoztam: „Uram, munkálkodj Te, hogy azok, akik elmentek, megláthassák ezt!” Azt mondtam: „Uram, te szólíts meg, és ébressz fel legalább egyet közülük, nem azért, hogy visszajöjjön, hanem hogy közeledjen az Úrhoz!”

 Most először láttam meg egy valamit: mi az én részem, mit nem tettem meg, vagy mit tévedtem egy személlyel szemben, aki elmegy innen. És hiszem azt, hogy ha valakiért imádkozom, elsősorban így kell imádkoznom, hogy ne legyek én olyan biztos magamban, és tudjam meglátni azt a dolgot, amit ilyen téren is korrigálni kell a mi életünkben, az én életemben. Arra gondoltam, hogy elsősorban hogyan tudnánk megalázkodni az Úr előtt, hogy megláthassuk a tévedéseinket. Ez csak egy része annak, amit megláttam.

 Ezt szerettem volna kiemelni, hogy ha nem lenne a Szent Szellem, aki bizonyos dolgokat mond nekünk, hogyan tudhatnánk azt, hogy Krisztusban maradtunk? Mindnyájan igazoljuk magunkat; nem számít, mit mond valaki, az számít, mit mond a kenet. Mit mond az Úr. És mikor az Úr eljön, bár nem tudjuk elhinni, hogy ez így lesz, de így lesz, 28.: „és most fiacskáim, maradjatok ő benne, hogy mikor ő megjelenik, bizodalmunk legyen, és meg ne szégyenüljünk előtte az ő eljövetelekor.”

 Ha mi itt így járunk, hogy hallgatunk rá, az ő vezetése szerint járunk a Szent Szellem által, akkor lassan-lassan, megmaradva ebben a helyzetben, Krisztusban, megláthatjuk, hogyan munkálkodik ez a másik törvény, az élet szellemének törvénye; és az élet, amely bennünk van, elkezd kiáradni. És tudjátok mi történik akkor, amikor az élet kiárad? Ez az élet jellemmé formálódik. Mi körül vagyunk véve nemcsak belülről, hanem kívülről is. Nyomaszt ez az ellenséges világ körülöttünk, és az a szándéka, hogy tönkretegyen bennünket. Nincs időnk, egyszerűen nincs időnk. Senki sem rövidíti meg az alvásidejét, a kedvenc elfoglaltságainkat nem hagyjuk – időt ott takaríthatunk meg, amikor Bibliát olvasunk, vagy amikor összejövetelre megyünk.

 Testvérek, ha nem tanulunk meg hallgatni arra, amit az Úr mond, aki bennünk van, akkor nem haladunk előre! Ez az élet, amely bennünk van, olyan, mint egy palánta, amelyet minden kedvezőtlen időjárás érint; és egy palánta nem tud növekedni bármilyen körülmények között. Az életünkben vannak körülmények, amelyek nagyon nehezek, de ki mondhatja azt, hogy ezek a körülmények rosszak? Mi azt gondoljuk, hogy szeretnénk úgy élni, hogy jó körülmények között legyünk, hogy az életünk más legyen, és az élet lehet is ilyen. De az életed nem fog fejlődni, ha nem fogadod el, és nem látod meg, hogy azok a helyzetek, amelyekben vagy, a legjobbak ahhoz, hogy a te életed fejlődni tudjon. Ha nem mondod itt hangos szóval: „Uram, köszönöm mindezeket a nehéz helyzeteket. Nem akarom elfogadni azokat a nehéz helyzeteket, amelyek az ellenségtől jönnek, de azokat a nehéz helyzeteket, amelyek Tőled jönnek, el akarom fogadni, mert így fog az életem növekedni.”

 Ha ezt csak fél szívvel mondom, és még eszembe jut, amit sokszor hallottam valakitől: „nem szeretem, ahogy Isten munkálkodik” – akkor baj van! Azok a helyzetek, amelyeket mi rossznak gondolunk, lehetnek jók, és fordítva. De Isten nem téved. „Azért jöttem, hogy életetek legyen.” És ez az élet kiáradó élet legyen! Testvérek, kaptunk mi életet? Milyen életet kaptunk? Olyat, amelyik túlárad? Természetesen! De akkor miért nem árad ki ez az élet? „Akié a Fiú azé az élet. Írtam nektek, akik hisztek, hogy tudjátok, hogy örök életetek van.” De ahhoz, hogy ez az élet bőséges, túláradó legyen, tudjátok mi kell? Az, hogy működjön az élet szellemének törvénye Jézus Krisztusban – ne pedig a bűn és halál törvénye. Ha ugyanis a bűn és halál törvénye működik, és ha még mindig kárhoztatás alatt állunk, és elfogadunk mindenféle vádat, amelyek a gonosztól jönnek, akkor egyedül Isten Szelleme az, aki életet hoz bennünk.

 De ahhoz, hogy az élet szellemének törvénye Krisztus Jézusban működhessen bennünk, ehhez egyrészt belülről, másrészt kívülről szabad tere kell, hogy legyen, hogy munkálkodhasson az életünkben. Ez a növény így fejlődni fog. Ez az élet, amellyel rendelkezünk, olyan élet, amely a legnehezebb helyzetekben volt kipróbálva. Ez nem olyan élet, amely nem volt kipróbálva. Ki volt próbálva, és úgy fejlődik ahogy a 4. Zsoltár 1-ben: „mikor kiáltok, hallgass meg engem, igazságomnak Istene, szorultságomban tág tért adtál nekem, könyörülj rajtam és halld meg az én imádságomat.”

 Ez a helyes. Nem az, hogy megszabaduljak a szorosságból, hanem a szorongattatásban tudjak tág teret nyerni, ott tudjak szabadon mozogni. Lehetséges ez? Természetesen. Nem könnyű ezt megtapasztalni. Mert ahhoz, hogy ezt megtapasztaljuk, sok nehézségen kell átmennünk, de ebben a futásban, amelybe lettünk helyezve, meg kell tanulnunk, hogy ne az emberekre nézzünk, ne bennük bizakodjunk. És amikor embereket mondok, nem az utca emberéről beszélek. Istenben bízzunk, és rá tekintsünk! Akkor is, ha minden összedől, ha minden elvész. Ha megtanultuk ezt, hogy az Úrra nézzünk, bármi történjen is, akkor nem leszünk csalódottak.

 Sok minden fog történni a jövőben, mert tudjátok mi lesz? A jövőben egyre nyilvánvalóbb lesz: vagy az Úrra alapozod az életedet, vagy az életed meg fog inogni. Nem sok ideig mehetsz két úton. Eljön az idő, mikor minden meginog, és nem tudod, mi fog történni. Éppen most hallottam híreket valahonnan, és egyáltalán nem csodálkozom.

 Tudjátok mi az, ami megtart bennünket az úton? Ami összetart bennünket? A látás. Az Úr munkálkodjon az életünkben, hogy olyan emberek legyünk, akik meg tudjuk hallani azt a hangot, amelyik szól: „ez az út, ezen haladj előre!” Nem akarok más hangra hallgatni.

 Egy testvér, aki az 50-es években börtönbe került, és el akarták pusztítani, odatettek mellé egy úgymond keresztény embert, egy nagyon nyomorúságos cellában, azzal a szándékkal, hogy halálra gyötörjék. Ennek az embernek pedig az volt a feladata, hogy ezt mondja: „Mia úr, itt rohadnak meg a csontjaink.” És ezt ismételgette: „Mia úr, itt rohadnak meg a csontjaink.” A sátán is ugyanezzel jött: „Te beszélsz, itt rohadnak meg a csontjaid! Az élet nem neked van, hanem másoknak. Nem látod magadat?”

 Az Úr munkálkodjon az életünkben. És az az égből jövő láng leszáll, ha mi az oltáron maradunk, és mindaz, ami ádámi bennünk, megemésztetik.

Az egészért élni (DeVern Fromke)

(Részlet DeVern Fromke: Isten végső szándéka című könyvéből)

AMÍG AZ EMBEREK elvesznek a részletekben – üdvösség, szenvedés, bűn és annak következménye –, gyakran nehéz meglátni a teljes képet: Isten valódi szándékát. Ő azonban mindig arra törekszik, hogy az embereket ennek a legfontosabb szándéknak a bensőséges ismeretére juttassa, amelytől a szenvedés átváltozik az Istennel való még nagyszerűbb közösséggé, olyan közösséggé, amely alkotó, céltudatos és mindenek fölött álló. Ez valóban azt jelenti, hogy…
AZ EGÉSZÉRT ÉLÜNK

EGYIK REGGEL a teraszajtóhoz indultam, hogy szóljak hároméves kisfiunknak; szerettem volna, ha eljön velem a városba beszerezni valamit. Ahogy kinyitottam az ajtót, hogy kikiabáljak neki, rögtön megláttam – ahogyan azt is, hogy mekkora pácban van; a kerti játék közben ugyanis jól beleesett a sárba. Az tehát, hogy szóltam neki, innentől kettős célt szolgált: Az egyik volt a távolabbi, pillanatnyilag háttérbe került cél, hogy magammal vigyem a városba, és ott volt a másik, a váratlan szükségszerűség, hogy meg kell mosdatnom – amit így be kellett iktatnom a tervembe. Először bizonyos „kegyelemmel” kell szolgálnom ahhoz, hogy véghez vihessem az eredeti szándékomat.

Miután megmosdattam, és tiszta ruhát adtam rá, a kisfiam ráakaszkodott egy új játékára, amelyet nemrégen kapott. Annyira lekötötte azonnal a figyelmét, hogy teljesen megfeledkezett róla, miért hívtam be eredetileg. Örült, hogy megszabadult a sártól, és tiszta ruhát kapott, de egyáltalán nem izgatta magát amiatt, hogy mi volt az én eredeti szándékom. – Apa! – erősködött. – Hadd maradjak itthon játszani!

Ráeszméltem, Isten gyermekei milyen könnyen részesülnek az Ő kegyelmében, és fogadják el jó ajándékait, hogy aztán teljesen közömbösek legyenek az eredeti céljával kapcsolatban. Ez Pál szavaira emlékeztetett engem, melyeket Timóteusnak mondott, fiatal gyermekének a hitben: Isten „megmentett és előzetes határozatának megfelelően szent hívással elhívott bennünket, nem tetteink alapján, hanem kegyelmének következményeképpen, melyet a Felkent Jézusban örök idők előtt adott már nekünk” (2Tim 1,9 – Csia).

Látjuk, hogy Isten elhívása immár kétrétű: „határozatának megfelelően (…) kegyelmének következményeképpen”. Az apostol tudta, hogy Timóteusnak azonosulnia kell Istennel az Ő örökkévaló szándékában, ha meg akar állni a szenvedések és sanyargatások között. Ezért azzal buzdítja Timóteust, hogy nem pusztán Isten „kegyelme” szerint lett elhívva, hanem Isten „saját szándékának (végzésének) megfelelően” is.

Habár Isten kezdettől fogva tudta, hogy Ádám a lefelé ívelő pályát választja, és szükség lesz a kegyelem szolgálatát közbeiktatni, biztosak lehetünk benne, hogy nem azt akarta, hogy a bukott embert olyannyira lenyűgözze a „kegyelem elhívása”, hogy szem elől tévessze azt az elhívást, amely Isten elhatározásának megvalósítására szól. Mégis ez lett Ádám bukott fiainak belső elferdülése. Az ember örökké hajlamos Isten munkáját a saját maga szemszögéből látni, hogy csak azt nézze, ő mit nyer, anélkül, hogy az Isten atyai szívében elrejtett vágyódásra gondolna.

Mit jelent kereszténynek lenni? – 1. rész (T. Austin-Sparks)

„Agrippa így szólt Pálhoz: “Majdnem ráveszel engem is, hogy keresztyénné legyek!” (ApCsel 26,28)

Szögezzük le rögtön az elején, hogy a „keresztény” szót szigorúan abban az értelemben használjuk, ahogyan azt az Újszövetség is teszi; a továbbiakban pedig feltételezzük, hogy ezt el is fogadta az Olvasó. (A fordításban szándékosan használtuk a gyakoribb „keresztény” szót a felekezeti áthallásokkal terhelt „keresztyén” helyett, bár etimológiailag [görög: Khrisztianosz] az a helyesebb – a ford.) Kutatásunkat a kiküszöböléses eljárás alapján folytatjuk, tehát legelőször is meghatározzuk, hogy:

Mit nem jelent kereszténynek lenni?

  • 1. Kereszténnyé válni nem azt jelenti, hogy valaki „vallásos” lesz, illetve, hogy egy új „vallást vesz fel”.

A nem keresztény nemzeteknél a Krisztushoz fordulást legtöbbször úgy fejezik ki, hogy valaki „felvette a kereszténységet”; a kereszténynek nevezett országokban pedig gyakran úgy utalnak a megtérésre, hogy valaki „vallásos lett”. Ezek a kifejezések – a hozzájuk kapcsolódó elképzelésekkel együtt – egyaránt helytelenek és hamisak. A maga idejében a tarsusi Saulnál vallásosabb embert nem hordott a hátán a Föld; olvassuk el, mint mond magáról az ApCsel 22-ben és 26-ban, valamint a Filippi 3-ban. Olyan ember volt, akiben csak úgy lángolt a vallásos szenvedély és buzgalom. A történelmet ismerve azonban nem szükséges hosszan érvelni amellett, hogy mekkora melléfogás tud lenni a vallás.

Igaz ez persze a „kereszténységre” is, amikor pusztán mint vallásról beszélünk róla. A valódi kereszténység nem egy hitvallás, illetve tan elfogadása, bizonyos rítusok gyakorlása, istentiszteleti alkalmak vagy összejövetelek látogatása, vagy egy előírt életstílushoz való kisebb vagy nagyobb mértékű idomulás. Persze mindezt lehet akár túlzásba menően is csinálni, sok-sok jó cselekedettel együtt, de az újszövetségi „keresztény” fogalmán az ilyen még mindig kívül esik. Sőt, itt fennáll annak veszélye, hogy valaki azt hiszi, rendben van Istennel, ám keserű csalódás érheti, ahogyan azt Urunk Maga előre jelezte a következő megdöbbentő szavakkal: „Sokan mondják majd nekem ama napon: Uram, Uram, nem a te nevedben (…) tettünk-e sok csodát? És akkor kijelentem nekik: Sohasem ismertelek titeket, távozzatok tőlem, ti gonosztevők!” (Máté 7,22-23).

Nem, a vallásosság – legyen bár erős vagy lazább – nem kereszténység; lehet pusztán tévedés. Amikor tehát azt szeretnénk, hogy mások kereszténnyé legyenek, akkor nem arra buzdítjuk őket, hogy változtassák meg a vallásukat vagy, hogy legyenek vallásosak. A vallás, mint olyan, soha nem tette a világot sem jobbá, sem boldogabbá.

  • 2. Kereszténnyé lenni nem azt jelenti, hogy valaki egy „Egyház”-nak nevezett intézmény tagja lesz.

Ha az igazságot széleskörűen ismernék, senki nem mondana olyat, hogy „egy keresztény gyülekezethez csatlakozni”, vagy oda „belépni”. Hiszen azért sem tettünk egyetlen lépést sem – akár szóval, akár tettel –, hogy a kezünk vagy a lábunk a testünk tagja legyen. Nincs elválasztó vonal a tagjaink és a testünk között – a testet a tagok alkotják; de nem meghívás, szervezkedés, vizsgálat, kikérdezés vagy katekizmus, hanem egyszerűen az élet által. Krisztus Gyülekezetében tehát, amennyiben valódi, életkapcsolat áll fenn, a „tagság” technikai értelemben teljesen fölösleges, és csak bajok okozója lehet. Ha pedig nincs meg ez a kapcsolat, semmilyen tagság nem tudja fölépíteni Krisztus Gyülekezetét.

Attól tartok, sokaknak van tagsága abban, amit „Egyháznak” neveznek, de nem állják ki azt a próbát, amelyről hamarosan beszélni fogunk a kereszténység kapcsán. Most annyit mondjuk el itt, hogy amikor valakivel a kereszténnyé lételről beszélgetünk, akkor nem egy egyházba vagy egy gyülekezetbe való belépésre akarjuk rávenni. Azt is meg kell látnunk, hogy a kereszténység nem csak egy újabb szervezet vagy társaság. Elmehetünk sok olyan helyre, amelyet gyülekezetnek hívnak, de valójában mégsem találkozunk Krisztussal, és nem lelünk megelégülést.

Ez a negatív megközelítés; de azt észre kell vennünk, hogy amikor kereszténnyé leszünk, akkor onnantól fogva az összes többi újonnan született hívővel ugyanabban az új életben osztozunk Krisztusban, és ezáltal egyek leszünk Őbenne. Ez igazából a Gyülekezet. Most már az a dolgunk, hogy ápoljuk ezt a kapcsolatot, és féltékenyen őrködjünk a szentsége felett. Mérhetetlen érték van benne.

  • 3. Kereszténnyé lenni nem azt jelenti, hogy egy új mozgalom része leszünk.

Igaz, hogy bizonyos értelemben a kereszténység mozgalom: isteni mozgalom a Mennyből. Sokan vannak azonban azok, akik a kereszténységet világjobbító vagy akár -evangelizáló vállalkozásként fogják föl. Erre oly gyakran hivatkoznak, hogy sokan azért jönnek, hogy saját magukat is erre a nagyszerű munkára szánják oda. A legtöbb ember, aki válaszol erre a hívásra, maga is szeretne egy jelentős mozgalom tagja lenni. Az ilyen megközelítés azonban csak vonzza a bajt, de legalábbis előbb vagy utóbb hamis helyzetben találja magát az ember miatta. Mózesnek is volt egy ilyen mozgalom-jellegű ötlete Egyiptomban – amit azután negyven év pusztai félreállítás követett.

Van ugyanis valami, ami megelőzi a mozgalmat, és ez Istennél van, nem nálunk. Amikor az Istentől rendelt ideje elérkezik annak, hogy valami mozduljon, annak legnagyobb értéke gyakran abban rejlik, hogy megtanuljuk: egy tapodtat se mozduljunk Nélküle.

Nem arra hívjuk tehát az embereket, hogy egy mozgalomhoz csatlakozzanak. Nem hívogatjuk a fiatalokat, mondván, „van itt valami, amibe belevethetitek minden természetes erőtöket és fiatalos lelkesedéseteket!” Hanem azt mondjuk: „Istennek van egy célja, és ezzel a céllal kapcsolatban érdekled Őt. De – nem állhatsz bele ebbe a célba, sőt, meg sem ismerheted, mi az, amíg nem történt benned valami, amitől más emberré lettél. A cél elérése érdekében sokkal többre lesz szükséged, mint a természetes erőre és fiatalos lelkesedésre.”

Ez pedig elvezet bennünket a pozitív oldalhoz – amit kereszténynek lenni valójában jelent.

Hogy ezt megmutassuk, jobbat már nem is tehetnénk, mint hogy vesszük annak az esetét, aki nem csak, hogy maga is nagyszerű példa volt, hanem akinek a tapasztalatában osztozik minden valódi keresztény azóta is. Arra hivatkozunk, akihez egy földi király a fejezet elején idézett szavakat intézte: Pál apostolra. Bár megtérésének körülményei nem mondhatók általánosnak vagy átlagosnak, az alapelvek mindig ugyanazok.

Íme tehát a valódi keresztény élet első három alapelve és igazsága:

  • 1. „Ki vagy te?” „Jézus vagyok”.

A legelső dolog annak belső tudatosulása, hogy Jézus egy élő Személy (nem csak volt, hanem most is az).

Pál legelső szavai, amikor Krisztussal találkozott, ezek voltak: „Ki vagy te?”, amelyre világosan és egyértelmű határozottsággal jött a válasz: „Jézus vagyok.”. Megdöbbentő felfedezés, és Pál felkiálthatott volna, „Micsoda?! Jézus, életben?” – Jézust ugyanis megölték, megfeszítették. Nem maradt más teendő, mint kitörölni az emlékét, és elpusztítani mindent, ami Őt jelképezte. Ennek a munkának szentelte magát Pál (az akkori Saul). Elképzelni is nehéz, mennyire megdöbbentő és bénító lehetett szembesülni vele, hogy Jézus nem halt meg, hanem él, ráadásul dicsőségben. És nem csak a ténnyel kellett szembenézni, hanem Magával a Személlyel is.

Az utána következő évszázadok tanítása pedig erre a dologra épült, mindarra, amit ez jelent, s ami ehhez hozzátartozik. Leegyszerűsítve azok számára, akiknek jelen sorokat címezzük, röviden annyit mondhatunk: Keresztény életünk ennek az élő valóságnak a megtapasztalásával kezdődik. Nem a történelmi Jézussal, hanem a szívbéli megtapasztalás Jézusával. Az egyetlen dolog, ami nyitva áll mindannyiunk előtt, hogy megbizonyosodjunk róla, Ő valóban él, és ez a legfontosabb az örökkévaló sorsunkkal kapcsolatosan. Csak ejtenünk kell minden hagyományt, előítéletet, gyanút, kérdést, értelmi akadályt, és csendben letérdelve megszólítani (bár nem látjuk), úgy, ahogyan olyasvalakihez beszélnénk, akit látunk; és elmondani Neki szívbéli őszinteséggel mindent úgy, ahogyan tennénk, ha a saját szemünkkel látnánk. Az első lépés tehát egyértelműen az, hogy úgy szólítsuk meg, mint egy másik személyt.

Csodálatos felfedezésére juthatunk így – az Újszövetségből kiderül, hogy Isten Szelleme azért van itt a világban, hogy ezt megossza velünk; hogy valóságossá tegye: Jézus él, megment bennünket és Ő Maga lehet az életünk. Ez a boldog ráeszmélés, hogy Jézus él, mindenkinek a szívébe áradhat, mindenkinek, aki csak őszintén odafordul Hozzá, és számon kéri rajta az ígéretét; és minden egyéb ebből ered majd.

Egyetlen módja van, hogy megismerjük Jézust, és ez az, ha Hozzá jövünk. Valószerűtlennek és botorságnak tűnhet olyasvalakihez beszélni, akinek a létezéséről nincsen belső bizonyítékunk, de nem áll fenn vajon hasonló helyzet más körülmények között is? Tegyük fel, hogy hallunk egy orvosról. Amit megtudtunk róla, abból úgy érezzük, hogy ő lehet a megoldás a bajainkra. Mondjuk-e vajon, hogy nem hisszük, hogy egy ilyen ember létezik? Mondjuk-e vajon, hogy bizonyíték van rá, hogy réges-rég megölték? Vagy akár elmennénk egyenesen a házáig, és meglátván az embert, akiről hallottunk, azt mondanánk neki, hogy nem hisszük, hogy ő az orvos? Ha így teszünk, akkor az esetünk vagy nem túl súlyos, vagy nem ismerjük el a súlyosságát. Ha égető a szükség, az a legkevesebb, hogy elmegyünk az orvoshoz, elmondjuk neki a bajunkat, s hozzátesszük: „úgy hallottam, hogy tud segíteni rajtam, és kérem, hogy tegye meg. Az idejövetelemben őszinte kérés és odaszánás rejlik, sok kétség és kérdés ellenére”.

Barátom, Jézus Krisztus mindig kész volt megtenni a vágyott lépést egy ilyen megközelítés láttán. Az a felfedezés, hogy Krisztus élő valóság, a keresztény élet legelső tapasztalata. Ez teszt és bizonyság is egyben.

  • 2. “Mit tegyek, Uram”?

A második dolog – Pál esetében csakúgy, mint minden valódi keresztény életében – egy mondatban összefoglalható: „Mit akarsz, hogy tegyek, Uram?” (ApCsel 22,10, angolból).

Ez megváltozott, új helyzetről és új kapcsolatról beszél. Mennyire más ez, mint a régi Saul! Egészen eddig az élete és cselekedetei őbelőle indultak ki – azt tette, amit elgondolt, amit ő indítványozott, eltervezett, kitűzött, elhatározott és kívánt. A saját elgondolásra cselekvés volt addig a vezérlőelv az életében – bár nyilván azt mondta volna, hogy jó cél érdekében teszi, sőt, egyenesen Istenért. Saul addigi élete azt példázza, hogyan lehetséges a legjobb szándékkal, amelyről azt hisszük, hogy Isten szerint való, éppenséggel az Ő számítását legjobban keresztülhúzni – és teljesen vakok vagyunk meglátni ezt. A későbbiekben újra szót ejtünk majd erről (2. fejezet, 2. rész).

Azt látjuk itt tehát, hogy az Isten számára elfogadható élet egyértelmű bizonyítéka az, ha annak az életnek Jézus Krisztus a korlátlan, feltétel nélküli Ura. Pál a megtérésekor használta először ezt a szót, „Uram” – teljesen spontán tört elő belőle, amikor ráébredt, hogy Jézus él. Attól a pillanattól fogva Jézus volt az Ura, a Mestere. Tudjuk az elkövetkező életéből, hogy mennyire teljes volt ez az önátadás és trónváltás. Attól az órától kezdve minden erről az alapról indult: „Mit akarsz, hogy cselekedjem?”

Igen, a valódi keresztény élet ismertetőjele, hogy ugyanazzal a belső felismeréssel és minden más elhagyásával azt mondjuk Jézusnak: „Uram”, és onnantól az egész életünket ő kormányozza, mint Mester.

  • 3. „Krisztus bennetek.”

Van még egy szükséges jele és jellemzője a keresztény életnek, amelyre most fogunk rámutatni egy bizonyos Anániás Pálhoz intézett szavain keresztül: „Jézus, az Úr küldött engem, hogy megjöjjön látásod, és megtelj Szent Szellemmel” (ApCsel 9,17).

Az alapvető munka bevégzése, amellyel valódi értelemben kereszténnyé válunk, az az, hogy minden, ami igaz Krisztusról, az belsővé válik bennünk. Eddig a pontig, bár minden nagyon valóságos volt és mélyreható változások következtek be, leginkább külsőleges kapcsolatunk volt Krisztussal. Végzetes lenne azonban ennyiben maradni, bármilyen nagyszerű is a felfedezés. Nem élhetünk egy egyszeri, megtörtént eseményből. Nem találhatjuk szemben magunkat a gonosz hatalmas erőivel, amellyel ellenünk tör, egy puszta emlék erejével, legyen bármennyire élénk is az. Soha nem élhetünk győzelmes életet, vagy szolgálhatunk hatékonyan, vagy elégíthetjük meg Istent tökéletesen bármilyen olyan alapon, amelyik pusztán külsőleges és rajtunk kívül álló.

Az igazság az, hogy egyedül Krisztus elégítheti meg Istent maradéktalanul; egyedül Krisztus képes Isten akaratát és munkáját végezni; egyedül Krisztus tud győzedelmeskedni a gonosz szellemi erői fölött. Igen, egyedül Krisztus képes valóban élni a keresztény életet. Ezért, az egyetlen nagy, mindent magába foglaló és mindent betetőző valósága a keresztény életnek: Krisztus Maga BENNÜNK! Pál ezt később így öntötte szavakba:

„Bennetek van Krisztus, a dicsőség reménysége” (Kol 1,27 – Rev Károli 2011).

Ez pedig egy határozott történés által válik igazzá, amikor hiszünk. A Szent Szellem belsőleg birtokba vesz minket. Krisztusnak ezt a bent lakozását az Ő haláláig, feltámadásáig és megdicsőüléséig egyetlen ember sem ismerte a történelemben; ezért ez a hívő ember különleges, egyedülálló csodája és dicsősége. Ez az a dolog, amit az újszövetségi kifejezés, az „újonnan születés” jelent. Semmi hasonló nem volt korábban.

A kérdésünket tehát, hogy „Mit jelent kereszténynek lenni?”, három kezdeti dologgal válaszolhatjuk meg.

  1. Rájönni, hogy Jézus él.
  2. Korlátlan hatalmú Úrként trónra emelni.
  3. Belső jelenlétével és erejével rendelkezni a Szent Szellem által.

A valódi keresztény bizonysága mindig az kell, hogy legyen:

„Ő él! Ő él!

Krisztus Jézus ma is él!

Szól hozzám és velem jár

Az élet keskeny ösvényén.

Ő él, Ő él!

Szabadítást ad!

Kérded, honnan tudom: él?

Onnan, hogy szívemben van!

 

Győzelem a kísértés felett – W. Nee

“Tudván azt, hogy a mi ó emberünk ő vele megfeszíttetett (Róma 6,6).”

Elengedhetetlenül fontos számunkra kijelentést kérni az Úr Szellemétől azért, hogy meglássuk, az óemberünk hogyan lett megfeszítve Krisztussal. Bár a kísértés időnként megkörnyékez bennünket – amitől úgy érezzük, mintha az óemberünk nem halt volna meg – akkor is abban hiszünk, amit Isten elvégzett – az érzéseink és a tapasztalataink helyett. Amikor ezt valóban elvégzett tényként látjuk, azt vesszük észre, hogy a tapasztalat is természetesen következik. Megjegyzendő itt, hogy Isten műve nem azért válik ténnyé, mert hiszünk benne, hanem épp ellenkezőleg, azért hiszünk, mert Isten már elvégezte azt.

Bármikor is érjen kísértés vagy próbatétel bennünket, hinnünk kell, hogy Isten Igéje és elvégzett valósága méltóbb a bizalomra, mint a saját érzéseink. Ha teljes mértékben hiszünk Isten Igéjében, az már az Ő dolga lesz, hogy megadja nekünk a tapasztalatot. Ha valaki a saját, múltbéli, negatív tapasztalataihoz fordul, vereséget szenved, és nem lesznek pozitív tapasztalatai a jövőben. Ha azonban hiszünk Isten elvégzett dolgaiban, a szellemi életünkben előrehaladást tapasztalunk meg nap, mint nap.

John Saunders: Út Jeruzsálembe – a maradék.

Elhangzott: 2005. Nagyvárad

Eredeti hanganyag: http://ekklesiaoradea.ro/uploads/uploads/mesaje/mp3/2005.04.16-JS-Oradea.2.mp3

A korábbiakban arról beszéltünk a 2Péter alapján, hogy milyen az a világ, amelyben élünk, és milyen dolgok következnek a világra; azután pedig, hogy mi az Úr Jézus vágya a szívünkkel kapcsolatban; milyen embereknek kell lennünk ahhoz, hogy istenfélelemben és kegyesen éljünk, hogy azok legyünk, akik várják és siettetik Isten eljövendő napját; és hogy igyekezzünk, hogy az Úr tisztának és feddhetetlennek találjon bennünket békességben.

Miért gyűlöli annyira az ördög a Gyülekezetet? Miért tombol az ellen, amit az Úr tesz? Tudja, hogy amikor az Úr bevégzi tervét a Gyülekezettel, az ő uralma véget ér. Annyira felfuvalkodott a büszkeségtől, annyira telve van önszeretettel és azzal a vággyal, hogy imádják őt, hogy minden bölcsessége ellenére olyan, mint az őrült. Ezért lehet, hogy még mindig azt hiszi, hogy valahogyan megnyerheti a harcot, amely közte és az Úr Jézus között folyik. A háborút már elvesztette, de még mindig azt hiszi, hogy ezt a csatát megnyerheti. Az ördög legyőzött ellenfél – mégis minden módon megpróbálja megakadályozni, amit az Úr el akar érni. Ott áll az asszony előtt, aki Isten népét jelképezi, és fel akarja falni a fiúmagzatát, akit megszül (Jel 12,5). Tudjuk, hogy ez a fiúmagzat Isten fiait jelképezi. Nem Isten gyermekeit! Istennek nagyon-nagyon sok gyermeke van – de ebből hányan növekednek fel a teljes férfiúságra, Krisztus teljességébe? Legfőképpen ugyanis ezt akarja az ördög meghiúsítani. Mert amikor az Úr megkapja fiainak teljes számát, tehát az elsőszülött Fiú sok fiakat vezethet dicsőségre, neki vége. Ezért dühöng a gyülekezet ellen. Miért? Mert a gyülekezet Isten háza. A ház pedig az a hely, ahol a gyerekek fölnőnek.

A gyerekek ugyanis nem az utcán nőnek fel. Lehet, hogy vannak, akik igen, de nem ott kellene felnőniük. Nem is az erdőben nőnek fel, hanem a gyerekek a házban nőnek fel. Isten Házában. Tehát, ha az ellenség valamiféleképpen a ház ellen, e lakóhely ellen tud támadni, és kompromisszumra tudja kényszeríteni, akkor fennáll a veszély, hogy az Úr elhagyja – és el is fogja hagyni; ha ugyanis valamiben megalkuszunk, ha valami meg van fertőzve, akkor az Úrnak inkább semmi nem kell. Emlékeztek, mit tett az Ő drága Szövetségládájával, amely Silóban volt a sátorban. Mindenféle züllött állapot következett be ott Isten házában; a főpap, Éli fiai pedig szégyenletes dolgokat tettek, és az apjuk nem akarta rendbe hozni a dolgokat – vannak, akik azt mondanák, túlságosan szerette őket. Én viszont azt mondom, hogy nem szerette őket eléggé. Ha jobban szerette volna őket, akkor helyreigazította volna őket, és akkor lehet, hogy megváltoztak volna – ehelyett az történt, hogy elvesztek a bűneikben. Erkölcstelenséget hoztak a házba, kapzsiságot és önzést, az ember útjait Isten útjai helyett. Végül pedig az Úr hajlandó volt a Szövetségládát a filiszteusok kezére juttatni. Inkább engedte, hogy bizonyságának ládája fogságra jusson Dágón templomában, minthogy a silói megalkuvás állapotában maradjon továbbra is.

Az Úr azonban mindig keresi a helyreállítást. Tudjuk, hogy idővel megfordította a helyzetet, és végül visszahozta a ládát Izráelbe, majd támasztott egy szíve szerinti férfit, Dávidot. Ezt cselekszi ma is az Úr, szíve szerinti férfiakat és nőket támaszt – nem tökéletes embereket, hiszen Dávid sem volt tökéletes, de az Isten szíve szerint való férfi volt. Ő kész volt Isten dolgait a saját vágyai elé helyezni; megalapította Jeruzsálem városát, és elhozta oda a frigyládát. Salamon pedig felépítette a Templomot, és amikor bevitték a ládát, az egész hely megtelt Isten dicsőségével. Ez a képe annak, ami ma történik.

Salamon ebben az esetben a feltámadott Úr előképe (bár ő később elfordult, de az egy másik történet, és valami másnak az előképe). Azon a napon azonban, amikor bevitték a frigyládát a templomba, és tűz jött le a mennyből, hogy megeméssze az áldozatokat, a ház megtelt Isten dicsőségével. Még a papok sem tudtak megállni, hogy szolgáljanak; mindenki arcra esett, és bizonyos értelemben Isten megkapta azt, amire vágyik – legalábbis, az előképét annak, mert az Úr sohasem olyan házra vágyott, ami itt a földön, hagyományos kövekből épült, hanem olyan házra, amely élő kövekből épült. Olyan házra, ahol a gyermekek fiakká nőhetnek fel.

Tehát a Sátán ellene támad ennek a Gyülekezetnek, az Ekklézsiának. És dühöng, tombol. Már beszéltünk arról, hogyan használja fel a testünk kívánságát, hogy telve legyünk romlottsággal, de Isten elkészítette számunkra az ebből való megmenekülés útját, mert a Szellem gondolata élet és békesség.

Azután pedig fogságba vitte az Úr népét. Korábban beszéltem már arról, hogy a Jelenések könyvében a hét gyülekezet prófétai jelentőséggel is bír. Az első három jött és elmúlt, az utolsó négy jött és maradt. Az első háromban látjuk a Babilonba, azaz a fogságba vezető utat, és tudjuk, hogy ez az út a szívnek egy bizonyos állapotával, hozzáállásával kezdődik („az első szeretetet elhagytad”), és az asszonnyal, Jezábellel ér véget. Az Úr szolgái bálványoknak áldozott ételt ettek, szellemi paráznaságban a világ dolgaival, fogságban. Ez párhuzamban van valamivel: Izrael hanyatlásával. Míg az, hogy Isten dicsősége betöltötte a templomot, egy történetnek a vége, ez egyúttal egy másiknak a kezdete is. Az elkövetkező négyszáz évben ugyanis Izrael ott lakott az Ígéret földjén, olykor követte az Urat, de gyakrabban nem, és nyomon követhetjük a hanyatlását. Majdnem olyan, mintha az első három gyülekezetnek írt levelet olvasnánk.

Emlékeztek, Efezus milyen csodálatosan indult, de negyven éven belül elhagyták az első szeretetüket. Emlékeztek, Salamon milyen dicsőségesen indult; ő is negyven évig uralkodott, milyen jól indult! Az Úrtól nem gazdagságot kért, hanem bölcsességet és halló szívet. A sok feleség miatt azonban a szíve apránként eltávolodott az Úrtól, elhagyta az első szeretetet. Izrael is elhagyta az első szeretetet. Négyszáz év után akkora lett romlottság, hogy Isten inkább látta az ő népét fogságban, Babilonban, mint továbbra is a saját országukban. Pontosan úgy, mint a frigyláda esetében, amint az előbb említettem. Tehát a nép fogságra vitetett hetven évre, de Isten szívében már ott volt a helyreállítás, és míg a fogság tartott, Ő már a helyreállítást, és bizonyságának visszaállítását készítette elő.

A Babilonba vezető út tehát a szív helytelen hozzáállásával kezdődik, az első szeretet elhagyásával – és ugyanígy, a Jeruzsálembe visszavezető út is a szívből indul ki. Megkérdezhetem: mit kell tennem, hogy nekem is ez legyen a szívem viszonyulása? Mondd meg, mit tegyek, és megteszem, hogy nekem is ilyen legyen. De ez nem olyasmi, amit csak úgy magunkévá tehetünk. Maga Isten az, aki a népébe tartozók szellemét felindítja. Az Úr az, aki szuverén akaratából egyeseknek a szívével ezt teszi. Ott volt ez a nagy sokaság Babilonban, az Úr pedig eget-földet megmozgatott, hogy ez az ember, Círus kiadja azt a határozatot. Mindenki, aki Isten népéből vissza akar menni Jeruzsálembe, immáron szabadon visszatérhet. Mi lenne, ha ma egy ugyanilyen határozat születne itt, ennek az egész országnak, vagy még jobb, az egész világnak? Minden hívő visszamehet azokhoz a gyakorlatokhoz és tapasztalatokhoz, amelyekről a Bibliában olvasunk a Gyülekezet kezdeteinél. Mindannyian szabadok vagytok elhagyni az emberi hagyományokat, tradíciókat, és visszatérhettek ahhoz, amit az Úr cselekedett kezdetben. Például elhagyhatjátok az összes titulust, megszólításokat, a papságot, a klérust, a lelkészi vezető réteget, és visszatérhettek az Úr bizonyságtételéhez, hogy tanúi legyetek az Úrnak, ahogyan kezdetben is: Testvérekként, mint egy család tagjai, egy Atyával és egy idősebb testvérrel. És elhagyhatjátok azokat a kőből készült istentiszteleti házakat, templomokat, amelyeket Konstantin idejétől kezdve emeltek.

Mennyire hatékony az ellenségünk! A világ bármely részére elmehetünk, ha meg akarjuk keresni a legelső csoport keresztényt, akikre csak rálelhetünk, vagy ha megállítunk egy hívőt vagy akár egy nem hívőt az utcán, és megkérdezzük: „Merre találom a legközelebbi gyülekezetet?” Egy épületet fognak mutatni valahol. Az Újszövetségben sehol nem találjuk meg azt az elképzelést, hogy az Úr ekklézsiája egy épület lenne, mert az mindig is Krisztus Teste volt. A gyülekezet testvérekből áll. Ez Isten háza, amely ÉLŐ kövekből épül fel. Ma mégis, hívők és nem hívők számára egyaránt egy épületet jelent. Hogyan térhetne vissza bárki is ahhoz, ami a gyülekezet a valóságban, ha elképzelése sincs róla, hogy az micsoda? Kihirdethetjük tehát a világon: elhagyhatjátok az épületeiteket! Elhagyhatjátok a templomi padsorokat! Elhagyhatjátok az énekkarokat! Mindent elhagyhattok, amit az emberek kitaláltak ezernyolcszáz év alatt! És erre azt mondanák: Meg vagy őrülve? Miért akarnánk ezt tenni? Azért, mert az Úrról szóló bizonyságtétel megvolt a kezdetekkor, és Ő újra ezt akarja! Ó, hát ez akkor volt. Most a mában élünk, a dolgok már nem úgy mennek, mint régen. Javítottunk azon, ami a kezdetben volt, sőt, Isten Igéjét is feljavítottuk a hagyományainkkal! Bizonyos dolgok nagyon régimódiak, ezért kicsit modernizáltunk ezt-azt. Úgy hiszem, ha Pál, az apostol betérne a legtöbb mai evangéliumi gyülekezetbe, az első szava lenne, hogy hát ez itt mi? Testvér, nézd, hogy feljavítottuk, amit ti az első században csináltatok! Ő pedig megszaggatná a ruháját és leverné a port is a lábáról. Ha lenne egy tábla ott, felírná rá: Íkábód, melynek jelentése, Isten dicsősége eltávozott. Kimenne, és hirdetné az evangéliumot, hátha találna néhány embert, akik az Urat akarják követni.

Babilonban is ilyen volt ám. Három generáció élt ott. Az elsőnek biztosan nem volt könnyű, a következő nemzedék már otthon érezte magát, a harmadik pedig már babiloninak számított, zsidó babiloninak. Az egymás közt használt nyelvük is valószínűleg ez lehetett, és talán egy kevés héber, amit az idősebbektől hallottak. Hetven év után azonban Isten elkezdte fölindítani egyeseknek a szívét. Őrültségnek tűnt.

Ezsdrás 1,5: „Elindultak tehát Júda és Benjámin családfői, meg a papok és a léviták. Mindnyájuk szellemét arra indította az Isten, hogy menjenek el, és építsék fel az Úr házát Jeruzsálemben.” Van egy dolog, amit nem tudunk kontrollálni, ami fölött nincsen irányításunk: Isten szellemének indítása. Az Úr indítja azt, akit indítani akar. Ő pedig csak egy maradékot indít. A teljes Szentírásban megfigyelhetjük ezt az alapelvet.

Az Úr eredeti vágya egy olyan királyság volt, amely papokból áll. A 2Móz 19,6-ben láthatjuk ezt, amikor az Úr azt mondta Izrael népének: „de ti nekem papi királyságom és szent nemzetem lesztek” (Kecskeméthy ford.). A nép azonban nem követte többé az Urat, ezért csak egy maradékukból lett pap, Lévi törzséből. Izrael mind a tizenkét törzsét bent látjuk a földön, majd szakadás következik, az északi tíz törzs megromlik, az Úr pedig csak Júdában és Benjáminban, azaz a déli országrészben hajtott végre nagy tetteket.

Itt, Babilonban, pedig azt látjuk, hogy az Úr a népe maradékának szívét felindítja, és elkezd megláttatni velük valamit. Megértet velük bizonyos dolgokat. Látást ad. Nem látomásra gondolok, amit éjjel az ember álmában lát; olyasmiről beszélek, amit az Úr a szívünkbe vés bele.

Babilonban a nép zsinagógákat épített magának, az istentisztelet, az imádság házait, hogy az atyáik vallását továbbvihessék, és úgy hiszem, nagyon boldogan éltek abban a városban, hiszen a világ legszebb városa volt, amit ma világvárosnak neveznénk, Jeruzsálemmel ellentétben, amely romokban hevert. Megvolt mindenük. Néhány testvér azonban, egy maradék, a Jeruzsálembe való visszatérésről kezdett el beszélni. A többiek pedig azt mondták nekik: Megőrültetek? Az egy másik korszak volt.

Amikor valakinek a Krisztus Testének eredeti fundamentumaihoz való visszatérésről beszélünk, az egységünkről, a szeretetünkről, az Úr népe annyira megosztott lett mára, hogy azt mondják: az egy másik korszakban volt. Akkora mára a megosztottság, hogy sehogyan sem lehetne elkezdeni egységben járni. De ha az Úr felindította a szellemünket, meglátunk valamit, amivel szemben nem ellenkezhetünk, és még a saját családtagjaink is azt mondják, jaj, hagyd már ezt a lehetetlen ötletet! De kegyelméből az Úr elkezdi összegyűjteni ezt a maradékot. És megmondhatjuk a családtagjainknak, na, látjátok, nem csak én őrültem meg, vannak itt mások is rajtam kívül. És nem tudjuk megtagadni ezt a dolgot, amit megláttunk. De ez valahol a szívben kezdődik.

Amikor az út elfele vezet Jeruzsálemből, azt a szívbéli dolgot mi okozzuk, az tőlünk indul ki: elhagytuk az első szeretetet. Ha azonban Jeruzsálem felé vezet, akkor mindig Istennel kezdődik, Tőle indul ki. Ő indította a szellemüket, és ők valahogyan ezt tudták. Vissza kell térnünk. Az érdekes az, hogy egyikük sem volt korábban Jeruzsálemben, néhány idős embert leszámítva. Egyedül ők emlékeztek rá, hogy sok évvel azelőtt ott éltek. A legtöbben azonban második-harmadik generációs babiloni zsidók voltak, tehát oda indultak, amit nem ismertek – és az jó, hogy nem ismerték. Mert ha látták volna a romokat, a pusztítást, Isten házának városát feldúlva, parlagon, lehet, hogy meggondolták volna magukat. Lehet, hogy azt megkérdezték: Uram, mit csinálunk, amikor ott leszünk? De az Úr mindig az adott napra vonatkozóan ad világosságot. Ez a világosság pedig az volt: visszatérni.

Amikor az Úr indítja a szívünket, az a helyes, ha engedelmeskedünk. Talán először úgy érezzük: beszéljük meg, írjunk egy könyvet róla, vagy kezdjünk összejárni egy klubba olyanokkal, akiknek ugyanez a látomásuk van. De végül ezek az emberek engedelmeskedtek az Úrnak. Amikor tehát látást adott, amikor felindította a szellemüket, azzal feleltek, hogy megindultak Jeruzsálem felé. Nem volt ez olyan egyszerű, mivel Jeruzsálem ezernégyszáz kilométerre volt tőlük. Nem nagyon voltak hátas állataik, leginkább mindenki gyalogolt – onnan tudjuk ezt, hogy az Úr az Igében pontosan megadja, hogy hány öszvérjük, szamaruk, tevéjük volt. Azt is tudjuk, hogy negyvenkétezer-háromszázhatvan ember indult el, és kevesebb, mint nyolcezer állat, tehát mindenki gyalogolt, talán csak néhány idős ember ülhetett föl valamire. Ezsdrásnál látjuk pedig, az elsőtől a hatodik fejezetig, hogy meddig tartott az utazás. Ő nem volt ott akkor velük, Ezsdrás könyve körülbelül száz-száztíz évet ölel át, az ő része pedig az utolsó húsz év volt ebből. Azoknak a történetét írta meg tehát, akik korábban érkeztek, és amikor ő is megérkezett Jeruzsálembe, azt mondja, hozott magával kiválasztott embereket; a hetedik fejezet, 9. versből pedig az derül ki, hogy öt hónapig tartott az utazás, és neki nem is volt annyi szállítandó felszerelése meg embere, ami hátráltatta volna a haladását.

Érdekesen működik ez nálunk. Ezek az emberek egy valóságos utat tettek meg, a mi utunk azonban szellemi út. És valahogy azt gondolom, hogy mi az egész életünkön át folyamatosan jövünk kifele Babilonból, anélkül, hogy teljesen elhagynánk az addigi helyünket, más szóval a fogság helyét, a vallásos rendszert, és tíz évvel később az Úr megmutat nekünk valamit a szívünkben, ami babiloni. Tehát újra elhagyjuk Babilont. Mi már az Úr városában vagyunk szellemi értelemben, de az életünkben folyamatosan megtesszük ezt az utazást. Más szóval, ez az engedelmesség nem egyszer és mindenkorra szól, mert a mi számunkra folyamatos engedelmességet jelent.

Egy pillanatra szakadjunk most el Izraeltől és Babilontól, és nézzük meg az Újszövetséget, ott is a hét gyülekezetet. Emlékeztek rá, említettem, hogy az utolsó négy a Gyülekezet történelmének négy utolsó szakasza, amelyek most is fennállnak. Az első, Thiatíra, a római katolicizmus és az ortodoxia – érdekes, hogy a Thiatíra név tömjént jelent, és ha a tömjén használatára gondolunk ezekben az egyházakban, nagyon is illő a megnevezés. Szárdisz a reformáció egyháza – érdekes, hogy a reformátorok úgy gondolták, hogy Isten szívéhez közeledtek, de csak megpróbálták megreformálni Babilont. Hívjuk Babilont Jeruzsálemnek! Építsük fel a Templomot itt! – amit meg is tettek, zsinagógákat építettek. A protestantizmus egy javított verzió, de nem az, amit az Úr szeretne. Ez a két gyülekezeti korszak halad tehát együtt, és az Úr pedig fölindít egy maradékot. Nem csak ma, hanem száz, kétszáz, háromszáz éve is az Úr indított embereket, hogy kijöjjenek a fogságból, és térjenek vissza Őhozzá, hogy felépíthesse azt, ami az Ő szíve szándéka.

Az Úr Jézus jut erről az eszembe; emlékeztek, amikor tizenkét éves volt, a családjával fölmentek Jeruzsálembe, részt vettek az ünnepen, végül mind visszamentek Názáretbe egy karavánnal. A szülei azt gondolták, hogy Jézus is ott van valahol, de három nappal később rájöttek, hogy nincs. Megfordultak hát, és visszamentek Jeruzsálembe. Átkutatták az egész várost, és végül az Úr Jézust a Templomban találták meg. Az összes tanult ember ott volt, Ő pedig közöttük ült, és kérdezgette őket. Ők pedig el voltak képedve a kérdéseitől. A szülei azt kérdezték, fiunk, miért tetted ezt velünk? És Ő azt felelte: „Nem tudjátok, hogy nekem abban kell lennem, ami Atyámé?” (Csia ford.). Más fordítások szerint: „Atyám dolgaiban” vagy „Atyám házában”. Ez volt az Úr Jézus szívén: az Ő Atyja kívánsága. Mi az, amit kívánsz, Uram? Ez az első számú dolog. Lehetséges beleszeretni az ekklézsiába, annyira, hogy megelőzze magát az Urat is a szívünkben. Az első szeretetünk mindig az Úré kell, hogy legyen. De amikor teljes szívből keressük Őt, elkezdünk azokra a dolgokra vágyni, amelyek az ő szívének fontosak.

Mindenki, aki Jézusban hisz, bele lett merítve Krisztus Testébe. Ha valaki római katolikus, és újjászületett – mert vannak olyanok, akik római katolikusok, és újjászülettek –, ők is Krisztus Testének tagjai. Ugyanez a helyzet az ortodoxokkal, a baptistákkal, és számos más egyéb felekezettel, de mindezek közül a Krisztusban levők közül az Úr valami nagyon drágát és értékeset készül előhozni. Az Ő szíve vágya egy menyasszony. Emlékeztek Ádámra, ahogyan ráébredt, hogy egyedül van? Hogy a teremtésben mindennek megvolt a párja, a másik fele, csak neki nem? És ahogyan az Úr Jézus egyedül volt? A vőlegényként hivatkozott magára. De hol van a menyasszony? Jézus olyan volt, mint Ádám. Ádám körülnézett, de semmi hozzáillőt nem talált. És nem volt megfelelő menyasszony akkor sem, amikor az Úr Jézus eljött. Nem volt senki hozzáillő társ, aki visszatükrözhette volna az Ő arcát.

Isten vette tehát Ádámot, álmot bocsátott rá – ami olyan, mintha meghalt volna –, felnyitotta az oldalát, és kivett belőle valamit, ami Ádámból, az ő testéből való volt. Nem a teljes testét vette, hanem a testének egy részét, és ebből az Úr felépített egy menyasszonyt Ádámnak. Egy hozzáillő társat, aki az ő arcának megfelelője volt.

Ezekben a napokban pedig, az elmúlt évszázadoktól kezdve az Úr elkezdte kivenni az Ő saját testének egy részét – emlékszünk, hogy a kereszten, amikor az Úr meghalt, felnyitották az oldalát, és vér és víz jött ki belőle. Az Úr pedig egy menyasszonyt alkot magának. Krisztus Teste minden tagjának joga van ennek a menyasszonynak a részévé válni. Azonban, hogy a menyasszony része lehessünk, arra fel kell készülnünk. Jogunk van a részévé válni, de fel kell ajánlanunk magunkat az Úrnak, hogy felkészítsen erre. Testületileg ez a menyasszony ugyanazt jelenti, mint amit egyénileg a fiak.

Egyénenként az Úr tehát azt akarja, hogy fiakká növekedjünk – ez hímnemben van. Testületileg azonban a Fia menyasszonyává akar minket felkészíteni, ez pedig nőnemű dolog. Mindenki számára van tehát itt valami: a férfitestvéreknek meg kell tanulniuk úgy szeretni az Urat, mint menyasszony, a nőtestvéreknek fel kell növekedniük a fiúságra, és mindannyiunknak pedig át kell engednünk magunkat az Úrnak az Ő munkája számára. Az ördög pedig gyűlöli ezt a munkát, és le akarja állítani. Ha bent tudja tartani az embereket a fogságban, és megakadályozhatja, hogy visszatérjenek Jeruzsálembe, akkor megteszi. Ha benntarthatja az embereket a felekezetekben, megteszi. Ez túl nehéz! Nézd a várost, romokban áll. Az Úr itt is munkálkodik! A zsinagógáink – a templomaink – nagyon hasznosak. Elégedjünk meg azzal, amit az Úr itt tesz!

Néhányan azonban nem tudnak nem hallgatni az Úrra, és kimennek. Amikor azonban az építési területre érünk, az félelmetes hely. Lakhatatlannak tűnik. Amikor Nebukadneccár lerombolta Jeruzsálemet, nem végzett félmunkát; a visszatérők pedig csak egy kis maradéknyi nép volt, a munka pedig nagy – és ugyanez a helyzet velünk is.  Mi volt tehát az első dolog, amit Jeruzsálembe való visszatérésükkor tettek? A hetedik hónap első napján – ez a kürtzengés ünnepe Izraelben, ma Rós HáSánának hívják – egy emberként összegyűltek (úgy hangzik ez, mint Krisztus Teste), és újraépítették az oltárt, azelőtt, hogy bármi egyebet tettek volna. Félelem volt bennük: nem csak, hogy hatalmas munka várt rájuk, de ellenségeik is voltak az országban. Az ellenségek pedig megrémítették őket. Az ellenségek először velük együtt akartak építkezni, ó, hadd építkezzünk veletek! Nagy segítségetekre lehetünk! Vajon mit jelent ez a kép, ki ez az ellenség? Legfőképpen a természeti embert jelenti.

Valahányszor az Úr népe összegyülekezik, keresve az Ő arcát, hogy helyreállítsa a Gyülekezetét, az ember munkája mindig ott van, hogy belekeveredjen az Úr munkájába. A kereszt munkája az, ami megment minket az ember munkájától. Ez az, amiről az oltár beszél Ezsdrásnál.  Felállítják az oltárt, és elkezdik bemutatni az áldozatokat. És a folyamatos áldozatokkal, de sok hátráltatással – kudarcokkal, akadályoztatásokkal, elkülönülve a nemzetektől, idegenektől, húsz évvel később a ház felépült.

Gondoljunk most azokra az emberekre, akik kijönnek a római katolicizmusból, a különféle protestáns felekezetekből, és visszatérnek erre a helyre, amelynek neve Filadelfia.

Jel 3,7-8: „A Filadelfiabeli gyülekezet angyalának is írd meg: Ezt mondja a Szent, az Igaz, akinél a Dávid kulcsa van, aki megnyitja és senki be nem zárja, és bezárja és senki meg nem nyitja: Tudom a te dolgaidat (íme adtam elődbe egy nyitott ajtót, amelyet senki be nem zárhat), hogy kevés erőd van, és megtartottad az én beszédemet, és nem tagadtad meg az én nevemet.”

Milyen érdekes, hogy megdicséri őket azért, mert kevés erejük van. A kereszténységben manapság inkább arról hallunk, hogy az emberek nagy, hatalmas erőket kérnek Istentől. De emlékszem, hogy Zakariásnál ezt a kiáltást olvassuk: „Kik vetették meg a kis dolgok napját?” (Zak 3,10, angolból). „Nem erővel, sem hatalommal, hanem az én Szellememmel” (Zak 4,6) – mondja az Úr. „Kevés erőd van” – kevés erőd a belső emberedben. Erőd van követni az Urat, erőd engedelmeskedni Neki, látásokat kapni Tőle, kijelentéseket, és erőd engedelmeskedni annak, amit megmutat. „És megtartottad az én Igémet, és nem tagadtad meg az én nevemet.” Az Úr neve nem más, mint a Róla szóló bizonyságtétel. Az Úr arra vágyik, hogy a föld minden pontján legyen valami, ami Őróla beszél, ami Őrá mutat.

Mi a legelső dolog, amit megtudunk Istenről? „Halld Izrael, az Úr, a te Istened, az Úr egy.” Tudjuk, hogy ez az egység valójában hármas egység, Ő mégis Egy. És gyönyörködik a népe egységében. A Szentírás mindenhol azt tanítja, hogy csak egy Test van. Pál fölteszi a kérdést: Hát részekre szakítható-e a Krisztus? Hogyan mondhatná bárki, hogy ő Pálé, ő Apollósé, ő Kéfásé, vagy egy még exkluzívabb csoport, akik pedig a Krisztusé? Az Úr népe egy. Ez a Róla szóló bizonyság. Ez az, ahol a neve lakozik, ez az egyik bizonyíték. Az ellenség azonban részekre szórja szét az Úr népét.

Mi, akik visszatérünk Filadelfiába, hogyan élhetünk és járhatunk hát egységben? Az Úr az utolsó éjszakán, amikor a tanítványaival volt, imádkozott az egységünkért. „Atyám, könyörgök, hogy mindnyájan egyek legyenek, ahogyan Te és én, Atyám, egyek vagyunk, hogy ők is egyek legyenek, ahogyan mi is egyek vagyunk. És nem csak ők, hanem azok is, akik az ő szavukra hisznek bennem.” Az egységet nem csak a tanítványoknak, az apostoloknak, a korai Gyülekezetnek szánta az Úr, hanem Isten egész népének. Azt mondta, Atyám, egyek legyenek, hogy a világ elhiggye, hogy Te küldtél engem. A világ Isten népének egységéből tudja meg, hogy az Atya elküldte a Fiút. A fogság vajon mit tanít az Úrról a világnak? Azt, hogy az Úr megosztott, annyi felé oszlik, amennyi felé csak egyáltalán lehet oszlani. Mindegyiknek más neve van. Én lutheránus vagyok. Én katolikus. Én baptista. Én metodista. Én anglikán. És ez csak néhány az ezernyi felekezet közül, amely létezik.

De mi van Krisztussal? Mi van a Jézusról szóló bizonyságtétellel? A Jézusról szóló bizonyságban nincsen szakadás, megosztottság. Az Úr népe egy szellemben él. Ez az, ahonnan az egységünk származik. Istennek az a Szelleme, aki tebenned lakik, ugyanaz a Szellem, mint aki énbennem él, és ezáltal az egy Szellem által tettünk egy Testbe alámerítve.

Hogyan élhetjük meg tehát ezt az egységet? Nézzük meg ennek a gyülekezetnek a nevét! Filadelfia – ahol a testvérek szeretik egymást. Ó, a szeretet az egység tökéletes köteléke! – ezt mondja a Kolossé levél. És az Úr ugyanazt parancsolta, mint amiért imádkozott, mert tudta, hogy az ellenség mivel fog próbálkozni azért, hogy lerombolja a házat, és a gyermekek ne nőjenek föl fiakká, és az ellenség így megakadályozza Isten szíve vágyának beteljesülését.  Ezért mondta az Úr: Új parancsolatot adok nektek: hogy szeressétek egymást, ahogyan én szerettelek titeket.

Hogyan szeretett minket az Úr? Az életét adta értünk. Hogyan szeretjük egymást? Testvérek, ez annál is magasabb, mint hogy szeressük a másik embert (a felebarátunkat), mint saját magunkat. Az ugyanis a Törvényből volt, és lehetetlen az embernek. De ez nem az, hogy szeresd felebarátodat, MINT magadat, hanem JOBBAN, mint magadat! Jézus JOBBAN szeretett minket, mint saját magát. Meghalt értünk! Gondoljuk meg ezt azoknak a kisszerű dolgoknak a fényében, amelyek Krisztus Testében zajlanak! Valaki mond valamit, nekünk meg nem tetszik, amit mondott. Hogy mondhatsz ilyet?! Valami jön föl bennem, aminek nem tetszik, amit te mondtál. Lehet, hogy valami teológiai kérdés, vagy valami velem kapcsolatban. Én meg dühös vagyok. De az Úr megbocsátott nekem! Felbecsülhetetlen mennyiségű dolgot bocsátott meg! És ez a kis dolog feljön, és így felháborodom? Az Úr azt mondja, hogy bocsássatok meg egymásnak! Ő akkor is megbocsátott, amikor a kereszten függött! Isten háza a megbocsátás háza! De én ismerem magamat, tudom, hogy az a típus vagyok, aki sokáig neheztel, tartom a haragot – hogyan válhatok megbocsátóvá?

Először: emlékezzünk az oltárra! A legelső, amit a visszatérők tettek, hogy felállították az oltárt, és az oltár a keresztet jelenti. Ott lett a régi életem megfeszítve Krisztussal. A régi, természeti ember ott véget ér, ha kész vagyok ezt elhinni az Úrnak. Ő pedig a megbocsátónak az életét helyezte az én szellemembe. Krisztus a megbocsátás szakértője! És az ő Szelleme az én szellememben él. Neki növekednie kell, nekem kisebbnek lennem. Ó, testvérek, így lehet megbocsátásban járni Isten házában. A kereszt, amely elvágja az életét annak az embernek, aki neheztel, és a Szellem életet hoz elő abból az emberből, aki megbocsát – még a kereszten is.

Ez tehát a város, ahol a testvérek szeretik egymást, ahol kevés erejük van, ahol megtartották az Ő Igéjét – amely egy új parancsolat, hogy szeressétek egymást –, és nem tagadták meg az Ő nevét. Ahol a szentek egyek, a Szellem egységében. Az Úr egy dolgot parancsolt meg: a szeretetet. És egy dolgot már megalapozott: az egységet. Az efezusi levélben (4,3) úgy mondja, őrizzétek meg a Szellem egységét. Nem nekünk kell létrehoznunk a Szellem egységét! Mi csak megtartjuk, megőrizzük, amit az Úr már elvégzett a számunkra. Adott tehát egy dolgot, amelyet létrehozott, és egyet, amelyet megparancsolt. Ezek pedig olyanok, mint az oszlopok Isten házában, az egyik nem létezhet a másik nélkül. Ha ugyanis csak szeretet van, de nincs egység, az a képmutatás. Hiszen azt mondja: szeretlek, de nincs közünk egymáshoz. Ez nem az igazság tehát. Ha pedig egység van, de nincs szeretet, az nem más, mint börtön. Amint kinyílik az ajtó, már ott sem vagy. A szeretet az egység tökéletes kötőanyaga.

Ha pedig megvan ez a két oszlop, akkor ott Krisztus a fej. Az az Isten háza, ahol az Úr a fej. Krisztus Testében is az Úr Jézus a fej.  Isten házában Jézus Krisztus a család feje. Krisztus menyasszonyával kapcsolatban is a vőlegény a menyasszony életének a feje. Isten fiai, vagyis akik dicsőségre jutnak az idősebb, elsőszülött testvérrel, Jézussal: Mi mind szent és királyi papság vagyunk Melkisédek rendje szerint, a nagy főpapunk, Jézus fennhatósága alatt. Isten királysága pedig az a hely, ahol Jézus Úr és Király. Ezeknek a dolgoknak a valósága azonban – és ez mind ugyanaz a dolog –, tehát akkor lesz ez valóság, ha megvan a testvérek szeretete, és Isten Szellemének egysége.

Említettük korábban Dávidot. Szeretném megmutatni nektek, milyen volt Dávid szíve, mert lehet, hogy a ti szívetek is olyan, mint Dávidé. Emlékeztek, korábban említettük, hogy három dologgal kell tisztában lennünk; kettővel már foglalkoztunk, amelyek negatívak, tagadók voltak, ezek a világ és a vallásos rendszer, most pedig eljutottunk az egyetlen dologhoz: Zsoltár 27,4: „Egy dolgot kérek az Úrtól, azért esedezem: hogy lakhassam az Úr házában életemnek minden idejében; hogy nézhessem az Úrnak szépségét és az ő templomában vizsgálódjak” (angolból). Az Úr megengedte Dávidnak, hogy megláthasson valamit abból, hogy mi az Ő szíve vágya.

Dávid három vitéze jut eszembe, akik meghallották Dávid kívánságát, aki annyira el volt tikkadva, hogy azt sóhajtotta, ó, bárcsak ihatna Betlehem kútjaiból! A szívének egyszerű kívánsága, hiszen Betlehemben nőtt fel, egész életében az ottani vizet itta, és csak vágyakozva felsóhajtott. Nem is vagyok benne biztos, hogy tudatában volt annak, hogy három embere, aki nagyon szerette őt, meghallotta ezt a sóhajt, hiszen a csata közepén voltak. A három vitéz pedig elment a kúthoz. A filiszteusok seregén kellett keresztülverekedniük magukat, veszélybe sodorták az életüket. Elképzelem, hogy kettő küzdött a filiszteusokkal, a harmadik meg vitte a vizet. Visszafelé is végig kellett verekedniük magukat rajtuk, majd még visszajutni Dávidhoz. És azt mondták, Urunk, itt a víz, amire vágytál. Dávidnak bizonyosan elakadt a szava. Micsoda szeretettel szerették ezek a férfiak! Lehet, hogy ez a korsó víz volt a legértékesebb dolog mind közül, amije Dávidnak valaha is volt. Mert akkora szeretettel hozták, hogy a saját életüket is kockáztatták, csak hogy örömet szerezzenek neki. Ő pedig nem volt képes meginni, mert annyira értékes volt, hogy úgy érezte, az Úrnak kell adnia. Mert, ahogy az emberei szerették őt, ő úgy szerette az Urat. Ezért italáldozatként kiöntötte az Úrnak.

„Egy dolgot kérek” (Zsolt. 27,4). Az Úr megengedte Dávidnak, hogy meglássa, mi van az Ő szívén: Az Ő háza Jeruzsálemben, és ezen továbbmenve, a Gyülekezete ebben a korszakban. Az új Jeruzsálem pedig le fog szállni a mennyből, Istentől. Mert ez az, ami ma épül. Lehet, hogy azt gondoljuk, hogy a mi találkozásaink, összejöveteleink nem olyan fontosak, senki sem tud róluk, csak néhány juh vagyunk a nyájból, mi egyéb származna abból, hogy összejövünk Jézus nevében; mit számít az, hogy vagyunk néhányan, akik megtaláljuk annak kegyelmét, hogy szeressük egymást, hogy megbocsássunk egymásnak, hogy megtartsuk az egységet közöttünk, hogy szilárdan megkapaszkodjunk a Fejben, aki Krisztus. De hiszen ebből a tevékenységből építi az Úr azt a várost! Az a város nem csak úgy megjelenik majd a semmiből!

Mindaz az építés, ami ma folyik a kőfejtőben, a jövőben lesz nyilvánvalóvá! Itt és most, ez a kőfejtő, néha érezni a vésőt és a kalapácsot a testünkön, néha meg két élő kő egymáshoz ütődik, hogy lecsiszolódjanak róluk a kiálló részek. Mindaz a szellemi valóság, melyet itt az Úrtól nyerünk, az örökkévalóságba megy át; mind-mind letét abban a városban. És egy napon ez a város le fog ereszkedni Istentől, a mennyből, s a fogság minden fáját, szénáját, szalmáját pedig tűz próbálja meg. Ami nem volt valódi, ami pusztán emberi volt, amiről az emberek azt gondolták, nagyszerű dolog; amit az emberek elismertek és tiszteltek, a tűz martaléka lesz. Csakis arany, ezüst, igazgyöngy és drágakő lesz a városban.

„Egy dolgot kérek.” Ó, bárcsak ha ti is ezért az egyért esedeznétek, akkor azt a sok egyéb dolgot, amire vágytok, ellöknétek az útból! Sok minden jön, hogy helyet foglaljon magának a szívünkben, de őriznünk kell a szívünket az Úr Jézus számára, és az Ő egyetlen dolgában kell foglalatosnak lennünk.

Zsoltár 132,1-5, ÚF: „Emlékezz, URam, Dávidra, minden viszontagságára!  Mert esküt tett az ÚRnak, fogadalmat Jákób erős Istenének: Nem megyek be addig házamba, nem fekszem le fekvőhelyemre, szememet nem hagyom aludni, szempilláimat nyugodni, míg nem találok helyet az ÚRnak, lakóhelyet Jákób erős Istenének!”

Az 5Mózesben a Törvénynél huszonegyszer (3 x 7) jelenti ki az Úr, hogy amikor bemennek a földre, az Úr kiválaszt egy helyet, ahol a neve lakozni fog. Az 5Móz 12-ben kezdi, hatszor mondja a 12. fejezetben, háromszor az 5Móz 14-ben, újra mondja a 15-ben és hatszor a 16-ban. „Amikor bemész arra a földre, nem szolgálhatsz nekem akárhol, hanem csak azon a helyen, amit az Úr, a te Istened kiválaszt, hogy ott lakjék az Ő neve. A nép négyszáz évig volt ott, és senki sem tudta ezt a helyet. A szövetség ládája a sátorral együtt mozdult. Gilgáltól Silóig, Bételig, Sikemig, vissza Silóba, majd a filiszteusok fogságába, ezután visszatért, és valakinek a házában volt. Hol volt tehát az a hely, amelyet az Úr kiválasztott, hogy a neve ott lakozzon? Senkit nem érdekelt, amikor ezt az 5Mózesben olvasták? Dávidot érdekelte. Keresni kezdte az Urat: Uram, hol van ez a hely? Uram, huszonegyszer beszéltél róla, és minket meg nem érdekelt, hogy hol lehet ez a hely. Nem megyek be addig házamba, nem fekszem le fekvőhelyemre, szememet nem hagyom aludni, szempilláimat nyugodni, míg nem találok helyet az Úrnak.

De hogyan fogja megtalálni? Csak egy módon lehetséges: úgy, hogy Isten Szelleme szól hozzá, és kijelenti neki. Isten Dávid szívére tekintett, és azt mondta: Jeruzsálem. És Dávid tudta. Amikor pedig egész Izrael királya lett, az első dolga volt Jeruzsálemért harcolni és megszerezni. Korábban nem volt az övék, jebuzeus város volt.

Hiszem, hogy ebben a teremben vannak olyanok, akiknek a szíve olyan, mint Dávidé. Nem hibátlanok, de hőn szeretik Urukat és Megváltójukat, első szeretettel akarják szeretni Őt, el akarnak hagyni mindennemű fogságot, el akarják hagyni a felekezeti megosztottságot, az önzés szeretetlenségét, és eljönni arra a helyre, ahol a testvérek szeretik egymást, és szilárdan ragaszkodnak a Fejhez, aki Jézus. Első helyet adnak Neki mindenben, és arra törekednek, hogy a Házát dicsőséggel töltsék meg.

Az Úr azt mondta, hogy az Ő Atyja dolgaival kell foglalkoznia; a Lukács 19-ben pedig elmondja a minák történetét, mely szerint az uruk minden szolgának egy-egy minát adott, és azt mondta, kereskedjenek, amíg vissza nem jön. Milyen kereskedésről van itt szó? Az Atyánk dolgairól. Az Úr ügyéről. Mi az Ő ügye? „Fel fogom építeni a gyülekezetemet” (az ekklézsiámat, Mt 16,18). Egybegyűjtöm az élő köveket. Kihívom a népemet a fogságból, egy maradékot, és arra a helyre viszem őket, amelyet kiválasztok. Krisztusban. És fölépítem őket szeretetben, és közöttük lakozom, és megtudják majd, hogy szerettem őket. Valami kicsinységnek tűnik, de az értéke Isten számára felbecsülhetetlen. De munkálkodnia kell bennünk, máskülönben büszkévé válnánk, nem igaz? Tudjuk, hogy Pálnak is tövis adatott a testébe, hogy megőrizze attól, hogy elbizakodottá váljon.

Ezen a csodálatos helyen tehát ér ugyan minket szenvedés, de az Úr odahelyezi a nevét, hogy ott lakozzon, és az Ő kegyelméből mi is megmaradunk ott; felnövekedünk, mint fiak, felnövekedünk az idősebb testvérünk teljességébe, hogy sok fiakat vezethessen dicsőségre. Ez az a munka, amelyet az Úr ma végez, ez az, amit közöttünk tesz, és ez az, amire érdemes az életünket odaszánni. Újra és újra és újra. De hogy elkezdődjön, ahhoz oda kell adnunk egyszer! És minden napot azzal kezdeni: Itt vagyok, Uram, itt a Te szolgád.

Ezzel zárom, mert hosszúra nyúltunk: amint elérkezünk erre a helyre, Filadelfiába, szilárdan meg kell állnunk az Úrban. Mert az ellenség jönni fog, és mindent megpróbál, ami csak tőle telik, hogy kimozdítson innen. Megpróbálja elérni, hogy meghidegüljön a szeretetünk, megosztást, szakadást próbál okozni közöttünk, megpróbálja felszítani a hústest kívánságait, de az Úr azt mondja: eljövök hamar, tartsd meg, amid van, hogy senki se vegye el a koronádat!

Ragaszkodjunk tehát szilárdan ahhoz, amit az Úr végez, hagyjuk, hogy még többet tehessen, és az Úr áldjon meg benneteket, és nem csak itt, Nagyváradon, hanem lehessen élő az Úr tanúbizonysága nagyon sok más helyen is. Az Úr közel, és lehet, hogy fel akarja gyorsítani a munkát. Ámen.

Szűrökön át homályosan: 8. rész – A megoldás

Forrás / Source: Impaired Vision Through Filters: Part 8 – The Solution

„De ha majd megtérnek az Úrhoz, elvétetik a lepel.” (2Kor 3,16)

Hét olyan „szűrőről” beszéltünk, amelyek mind gátolják, hogy tisztán és akadálytalanul lássuk az Úr Jézus Krisztust. A szűrő tehát nem más, mint csupa olyasmi, ami eltakarja és elködösíti a látásunkat. Persze sokkal több ilyen van, mint csak hét; imádkozom, hogy Isten kinek-kinek felfedje, mi az, ami az ő látását akadályozza.

Előbb látni, aztán kiábrázolni

Ahhoz, hogy Krisztust kiábrázolhassuk, az első lépés, hogy lássuk is Őt. Az Úr Jézus azt mondta, hogy Ő csak azt tette, amit az Atyától látott (Jn 5,19). Látnunk kell Krisztust, mielőtt cselekedhetnénk (vagy élhetnénk) az Ő életét. A szellemi látásnak kell megjönnie előbb, csak utána tudjuk kiábrázolni az Urat. Mielőtt az Ő Teste és képe lehetnénk, meg kell tanulnunk, hogyan lássuk őt nem csak egyénileg, hanem együttesen is. Mindezeknek az útjába állhatnak a szűrők. Soha nem lehetünk teljesen a dicsőséges Krisztus kiábrázolódása (mint Teste és Képe), míg a bepárásodott szemüvegeink le nem esnek az orrunkról. De hogyan történik ez? Mindössze elég azt tudni, hogy ki milyen szűrőt visel? Vagy van még valami más teendő is, hogy lehulljon az a bosszantó szemüveg? Igen, igen, határozottan IGEN!

Az Úrhoz fordulni

Az a szó, hogy „szűrő”, természetesen nincs benne a Bibliában. A „lepel” viszont igen. Pál apostol a második korinthusi levélben árulja el a szűrő/lepel-probléma megoldását.

„Ha pedig a halálnak betűkkel kőbe vésett szolgálata dicsőséges volt, úgyhogy nem tudtak Izráel fiai Mózes arcára nézni arcának múló dicsősége miatt, hogyne volna még dicsőségesebb a Szellem szolgálata? Mert ha a kárhoztatás szolgálata dicsőséges, mennyivel dicsőségesebb az igazság szolgálata!” (2Kor 3,7-9)

Pál itt a két szövetséget és a kettő szolgálata közötti különbséget hasonlítja össze. Azt mondja, hogy az „igazságosság szolgálatának” (új szövetség) messze meg kell haladnia a „kárhoztatás szolgálatának” (régi szövetség) dicsőségét.

„Mivel tehát ilyen reménységünk van, teljes nyíltsággal szólunk; és nem úgy, mint Mózes, aki leplet tett az arcára, hogy ne lássák Izráel fiai a mulandó dicsőség végét. De az ő gondolkozásuk eltompult, mert az Ószövetség felolvasásakor ugyanaz a lepel mind a mai napig felfedetlenül megmaradt, mivel az csak Krisztusban tűnik el.” (2Kor 3,12-14)

Az izraeliták szíve megkeményedett a Messiással kapcsolatban, és ettől hatalmas szűrő/lepel borult a szemükre. Amikor eljött, a Felkent annyira máshogyan nézett ki, mint amire számítottak; nem győztes uralkodóként jött, aki legyőzte volna a rómaiakat, hanem Isten Bárányaként érkezett, a szelídség és alázat szellemével. Ez a lepel pedig megmarad mind a mai napig, mert csak Krisztusban vétetik el.

„Mindmáig, amikor csak olvassák Mózest, lepel borul a szívükre. De amikor megtérnek az Úrhoz, lehull a lepel. Az Úr pedig a Szellem, és ahol az Úrnak Szelleme, ott a szabadság. Mi pedig az Úr dicsőségét mindnyájan fedetlen arccal tükrözzük, és az Úr Szelleme dicsőségről dicsőségre ugyanarra a képre formál át minket.” (2Kor 3,15-18)

Itt látjuk a leplek eltávolításának titkát. Oly egyszerű! Csak odafordulunk az Úrhoz, az Úr Jézus Krisztushoz. Ő a Szellem. Ő Maga a „lepel-eltávolító”. De micsoda is valójában az Úrhoz fordulás? Azt jelenti, hogy minden figyelmünket Őrá és egyedül Őrá összpontosítjuk. Hogyan? Hittel. Őhozzá fordulunk, aki bennünk, a szellemünkben lakozik (1Kor 6,9). A legmélyebb, legbensőbb részükben él, a belső emberünkben (Jn 8,38; Ef 3,16). Fordítsuk oda a lelkünket (gondolatot, akaratot, érzelmeket), arra a helyre, ahol Ő lakozik!

Ez azonban csak az első lépés.

Visszatükrözni az Urat

Miután odafordultunk Hozzá, és minden figyelmünk az Övé, akkor fogjuk majd visszatükrözni Őt. De nem egyedül, hanem a szentekkel közösen! A 18. versben Pál azt mondja, hogy „mi mindnyájan” (többesszám) „fedetlen arccal” (egyesszám) tükrözzük az Urat. Ez együttes dolog!

És ahogy a gyülekezet ezt a csodálatos dolgot teszi, valami még csodálatosabb történik: dicsőségről dicsőségre átalakul, átformálódik az Ő képére! A gyülekezet kezdi kiábrázolni Krisztust, mert egyedül Őrá figyel.

Viszlát, szűrők… üdv, élő Krisztus kiábrázolása!

Szűrőkön át homályosan: 7. rész – Engedelmesség

Forrás / Source: Impaired Vision Through Filters: Part 7 – Obedience

„Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők: Aki énbennem marad, én pedig őbenne, az terem sok gyümölcsöt: mert nálam nélkül semmit sem cselekedhettek.” (Jn 15,5)

„Krisztussal együtt megfeszíttettem. Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus; amely életet pedig most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem és önmagát adta értem.” (Gal 2,20)

Ez a hetedik (és talán egyben utolsó) vállalkozásom azoknak a vallásos szűrőknek a feltérképezésére, amelyek megakadályozzák, hogy az Úr Jézus Krisztust a Maga teljességében lássuk. Én magam is évekig viseltem ezt a szemüveget – amely nem más, mint az Istennek és másoknak való engedelmesség és alávetés.

Jelen szűrőnk (a többihez hasonlóan) első pillantásra legitimnek és helyesnek tűnik. Persze, hogy Isten azt akarja, hogy engedelmeskedjünk Neki és alávessük magunkat a vezetőknek és mindenki másnak is Krisztus testében! Az Újszövetségben ötvennyolcszor szerepel, hogy „egymást, egymásnak” stb. Ezek egyike, hogy „egymásnak a Felkent félelmében magatokat alávessétek!” (Ef 5,21, Csia). Az egymásnak való kölcsönös alávetés nagyon fontos elem a test életében, amely közvetlenül a háromságban létező Istentől ered. Hadd mutassam be most a saját történetemen keresztül, hogyan is működik ez a szűrő.

A saját buzgalmam és Isten iránti engedelmességem

Amikor még jóval fiatalabb voltam, és hívőnek is még igen zsenge, rendkívül lelkes, szenvedélyes és buzgó fiatal testvérként ismertek. Isten nagy embere szerettem volna lenni, és kész voltam bárhová elmenni és bármit megtenni az én Uramért. Azt tanultam, hogy az engedelmesség többet ér, mint az áldozat, és hogy fabatkát sem ér a rengeteg áldozatom, ha nem engedelmeskedem Istennek. Kőkeményen nekiláttam tehát, hogy az Úr hűséges és engedelmes szolgája legyek.

Isten számos régen élt emberének önéletrajzát elolvastam, akik teljesen Istennek odaszentelt és odaszánt életet éltek; tökéletesen szerették az Urat, és én is ilyen akartam lenni. Volt, aki minden nap órákat töltött imádságban a térdén; más mindent hátrahagyva idegen országba utazott, hogy hirdesse az evangéliumot az elveszetteknek; megint másokat zaklattak és üldöztek az Ő nevéért. Úgy voltam vele: ha ők meg tudták csinálni, nekem is sikerülni fog! Nem kell hozzá más, mint szilárd elhatározás, megingathatatlan eltökéltség és Isten Igéje iránti szigorú engedelmesség. Gondoltam én.

Abban az időben egy olyan gyülekezetbe jártam, amelyik az ún. „pásztorolási/tanítványozási mozgalomban” hitt. Ez a hetvenes évek egyik irányzata volt, ahol azt tanították, hogy a szellemi vezetőség hatalma, a nekik való alávetés volt az Isten ismeretének és az érett hívővé válásnak az útja. Engedelmesség a kulcsa mindennek, mondták; ha a véneknek engedelmeskedsz, Istennek engedelmeskedsz. Ha pedig nem, akkor lázadónak bélyegeztek, akinek az Úr fenyítésére van szüksége. Mivel én tiszta szívből az Úr tetszését kívántam, elhittem ezt a tanítást, és mindent megtettem, hogy a gyülekezeti vezetőknek engedelmeskedjem. Ebben az időszakomban naponta több órán át imádkoztam és tanulmányoztam a Bibliát. Elég korán kellett kelnem hozzá.

Szintén ezalatt az időszak alatt úgy éreztem, hogy jobban kellene engedelmeskednem Istennek a szegények segítése és az elveszettek elérése területén. Egy ideig ezért minden héten egy segítő missziónál dolgoztam a szegénynegyedben, lakásokba csöngettem be, hogy bizonyságot tegyek, és az utcákon hirdettem az evangéliumot. Nagyon kevés eredményét láttam a munkának, de folytattam, mert Isten tetszését és a Neki való engedelmességet kerestem. Azt hittem, hogy csak ha erőteljesebben imádkozom, jobban hiszek, több bizonyságot teszek és Őt jobban szolgálom, akkor lehetek a tetszésére. Komolyan, majdnem idegösszeomlást kaptam, annyira próbáltam Istennek tetszeni és engedelmeskedni.

Szabadulás az engedelmességből

Néhányan, akik ezt olvassák, kétségtelenül félre fogják érteni a következő mondatot.

Égető szükségem volt rá, hogy megszabaduljak az engedelmesség zsarnokságából!

Az Istennek engedelmeskedni és tetszeni próbálás tizenöt éve után kijelentést kaptam.

Szinte nem is ismerem azt az Istent, akinek tetszeni próbálok az engedelmességemmel!

Rájöttem, hogy az örök élet nem az engedelmességemen alapszik; hogy Krisztussal meg lettem feszítve a kereszten (Gal 2,20, Kol 3,3), a saját engedelmességemmel együtt! Hogy a vele való kapcsolatomat egyedül a törvényre alapoztam, és nem az ÉLETRE. Hogy semmi okom nincs dicsekedni az engedelmességemmel, mert bennem, azaz a hústestemben (a „jó” testben sem) nincs egyetlen jó dolog sem. Az Úr elvitt önmagam végére és végre rájöttem, hogy nélküle SEMMIT SEM TEHETEK! Hogy önigazzá és elitistává váltam, mert tényleg elhittem, hogy odaszántabb, szenvedélyesebb és jobb „engedelmeskedő” vagyok a legtöbb hívőnél. Hogy egy autoriter rendszer alávetettségre épülő hierarchiájának rabszolgaságába estem, amely a családomat is megkötözöttségben tartotta. Hogy zsarnokká váltam a saját otthonomban.

Rájöttem, hogy tényleg semmi módon nem lehetek soha Isten tetszésére. Egyedül egy Valaki volt, aki az Atya tetszésére lehetett, és ez az Ő egyszülött Fia (Mt 3,17). De most, hogy én Benne vagyok, és hogy új teremtés vagyok, aki a Fiúnak része, ugyanaz a kapcsolatom az Atyával. Hogy csak egyetlen Fiúság van, és én Benne vagyok!

Arra is rájöttem, hogy még engedelmeskedni sem tudtam Istennek. Nélküle tényleg nem tudok semmit sem tenni! Rájöttem, hogy a kulcs mindenhez: megmaradni Őbenne (Jn 15,4). Ez azt jelenti, hogy az Ő bennünk lakozó életét éljem, és ne az én saját, emberi életemet. És ha megmaradok az igazi Szőlőtőben, akkor valóban az Ő természetének és jellemének a gyümölcseit fogom teremni! És ebbe beletartozik a Fiú engedelmessége az Atyának is.

Szűrőkön át homályosan: 4. rész – Misszió/Evangelizáció

Forrás / Source: Impaired Vision Through Filters: Part 4 – Missional/Evangelism

„Ezért fordulok hát hozzátok én, Pál, ki a Felkent Jézusnak értetek, a nemzetekért vagyok foglya, ha ugyan hallottatok az Isten kegyelmének arról a sáfárságáról, melyet tiértetek adtak nekem. Mert leleplezés útján jutott tudomásomra a titok úgy, ahogy röviden már megírtam, melyből, ha elolvassátok, képesek lesztek megérteni, micsoda belátást kaptam én a Felkent titkába, melyet más nemzedékekben nem ismertettek meg az emberek fiaival úgy, ahogy most a szent apostolok és próféták előtt a Szellem által a leplet levonták róla, hogy a nemzetek örököstársak, egy testbe vannak szerkesztve, s az ígéret részestársaivá téve a Felkent Jézus által az örömüzeneten keresztül, melynek kiszolgálója lettem az Isten kegyelemajándékához mérten, melyet az ő hatalmas munkásságának mértékében adtak nékem.

Nékem, az összes szentek közül a legkisebbnek adták azt a kegyelmet, hogy a nemzeteknek örömüzenetül hirdethetem a Felkent kinyomozhatatlan gazdagságát, és megvilágíthatom, hogy miben áll annak a titoknak sáfársága, mely örök korok óta el volt rejtve Istenben, aki a mindenséget azért teremtette, hogy most a mennyei fejedelemségekkel és fennhatóságokkal az eklézsián keresztül megismertethesse az Isten sokféle bölcsességét az örök korokban előzetesen tett elhatározásának megfelelően, mely Urunkban, a Felkent Jézusban született meg, akiben az őbelé vetett hiten át mi is szabadon szólhatunk és bizalommal járulhatunk az Atyához.”

A szűrők homálya

Arról osztom meg a gondolataimat mostanában, hogy azok a különféle szűrők („szemüvegek”), amelyek belénk épültek az évekig tartó egyházi tanítás, nevelés és a minket körülvevő vallásos közeg révén, hogyan vonják el figyelmünket Krisztusról, arról, hogy Őt tartsuk mindig a középpontban.  Gyakorta a szűrő igei, sőt nagyon is nemes és igaz elképzeléseken alapul. Gond azonban akkor van, ha az elképzelés, az alapelv, a parancs vagy a tanítás válik mindenné, és ez elhomályosítja (mint egy hályog) az illető látását. Nem látjuk többé tisztán Krisztust, mert egy bizonyos aspektusa, vagy akár az Ő akarata egyszer csak túllépte a megfelelő mértéket, és most ez tölti be teljesen a látómezőnket, mintha ez lenne minden.

Ismerek például hívőket, akiket különösen is vonz Isten szeretete. Természetesen tudjuk, hogy Isten szeretet, és hogy Ő mindannyiunkat szeret. Ez azonban csak az egyik aspektusa Istennek. Ezek a szeretett testvéreink azonban úgy csinálnak, mintha ez lenne minden. Ha az Ige van előttük, csak a szeretetet olvassák ki belőle. Ha imádkoznak vagy bizonyságot tesznek, az is csak a szeretetről szól. Úgy látszik, mintha sosem tudnák abbahagyni a szeretetről szóló beszédet! Ez egy szűrő, és elhomályosítja a szemüket, hogy Krisztust a maga TELJESSÉGÉBEN lássák. Kitakarja a Krisztusra irányuló látómezőjük nagy részét, ezért nem tudják Őt a valóságnak megfelelően kiábrázolni. Természetesen egyedül a Test az, amelyik Krisztust a Maga teljességében kiábrázolhatja (Ef 1,22-23), az Ő vágya azonban az, hogy a Testtel közösen, de egyenként is Krisztust az Ő teljességében ismerjük, hogy új és változatos utakon oszthassuk meg Krisztus ránk eső részét a gyülekezettel.

A missziós (evangelizációs) szűrő

Habár írtam már korábban is erről a témáról, azt az örökkévaló szándékkal és nem a keresztény élettel és Krisztusnak a Gyülekezeten keresztüli kiábrázolásával kapcsolatban tettem. Egyértelműen ez a létező egyik legerőteljesebb és leggyakoribb szűrő, s az oka legfőképpen az elmúlt, nagyjából százötven év evangelizációs mozgalmának növekedésében és népszerűsödésében keresendő. Az egyetlen különbség ma az, hogy a nyelvezet változott valamennyit: evangelizáció vagy az elveszettek elérése stb. helyett most missziónak hívják. A lényegét tekintve azonban ugyanaz.

Számos keresztény véli úgy, hogy a Gyülekezetnek, sőt, az egyes hívőknek is a célja a világ evangelizálása és az elesettek elérése. Ők mindent ezen a szűrőn keresztül látnak. Ha az Igét olvassák, az az evangelizációról szól. Csak erről beszélnek! Szinte mintha Ádám is csak azért bukott volna el, hogy Isten használhasson minket a megmentésében… Ugyanők rendszerint azt gondolják, hogy a Gyülekezet célja a bűnösök megmentése. De tényleg egyezik ez azzal az evangéliummal, amit Pál hirdetett? Buzdították-e vajon az újszövetségi levelek a gyülekezeteket, hogy evangelizálják a körülöttük élőket? Számomra ez a legrosszabb fajtája a szellemi rövidlátásnak. Isten céljai annyival mélységesebbek és annyival magasztosabbak annál, mint hogy pusztán benépesítse a mennyet!

Ha megnézzük a történetet, megértjük a célt is

Az egyik fő oka annak, hogy nem értjük Istennek a Gyülekezettel kapcsolatos szándékait, hogy nem értjük a korai ekklészia átfogó történetét. Az egyik munkatársam, Frank Viola írt is egy könyvet hasonló témában, címe: „Az újszövetségi gyülekezetek elmondatlan története”. Ebben időrendi sorrendben követhetjük végig a történetet. Ha pedig megismerjük, rögtön észrevesszük, hogy számos szűrőnk (mint például a missziós/evangelizálós) egyáltalán nem illik bele! Egyszerűen nincs ott.

Ha prekoncepciók nélkül, elfogulatlanul elolvassuk az efézusiakhoz és a kolssébeliekhez írt levelet, megláthatjuk Jézus Krisztus Gyülekezetének igazi természetét és célját. Vegyük le az evangelizációs szemüveget, és olvassuk el újra, kérve Istent, hogy megmutassa az Igazságot: az Ő dicsőséges Fiát. S rá fogunk jönni, hogy a Gyülekezet szándéka nem az evangelizáció, nem a misszió, nem a gyors megsokszorozódási mozgalmak, nem a szomszédok vagy a világ evangelizálása. Hanem teljesen világosan egyetlen egy dolog:

Az élő Krisztus teljességének világos és akadálytalan kiábrázolása.

Ennyi a mondandóm ezzel kapcsolatban.

Szűrők által homályosan: 3. rész – Politikai célok

Forrás / Source: Impaired Vision Through Filters: Part 3 – Political Agenda

„Jézus ezt felelte: „Az én királyságom nem ebből a világból való. Ha ebből a világból való volna a királyságom, szolgáim küzdenének, hogy ne adassam át a júdeaiaknak, így hát királyságom nem innen való.” (Jn 18,36)

Miközben azon gondolkozom, hogy milyen szűrők vannak még, amelyek akadályoznak minket Krisztus látásában, muszáj megemlítenem azt az elképzelést, ami a keresztények politizálásával kapcsolatban manapság annyira elterjedt. Természetesen egyetértek, hogy imádkoznunk kell a vezetőinkért, hiszen az Ige azt mondja, hogy így kell tennünk. A kérdés azonban valójában az, hogy a hívőknek mennyire kell belefolyniuk az országuk politikájába, és milyen célból? Lehetséges-e, hogy az ilyesmi nem csak zavarja, hanem konkrétan akadályozza, hogy Krisztust a Maga teljességében meglássuk az Ő Testén keresztül? A válaszokért megnézzük a politikai szűrők bibliai példáit.

„Ettől fogva kezdett Jézus tanítványai előtt arra célozgatni, hogy neki Jeruzsálembe kell mennie, s ott a vének, főpapok és írástudók részéről sok szenvedést eltűrnie, megölettetnie, de harmadnapon feltámadnia. Erre Péter magához vonta Jézust, és korholni kezdte őt: „Irgalmat neked, Uram! Nem fog ez megtörténni veled.” Erre ő visszafordult, s azt mondta Péternek: „Eredj a hátam mögé Sátán. Kelepce vagy nekem, mert nem az Isten dolgain jár az eszed, hanem az emberek dolgain.” Akkor tájt így szólt Jézus tanítványaihoz: „Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét és kövessen.” (Mt 16,21-24)

Milyen szűrőjű szemüveget viselt itt Péter? Egyértelműen a messiási királyság programja járt a fejében. A többiekhez hasonlóan ő is azt várta Jézustól, hogy egy földi/politikai kormányt állítson föl, és miután megdöntötte a Római Birodalmat, helyette a zsidó nemzetet emelje uralkodásra a Messiás királysága alatt. Ezt sehogy sem lehetett összeegyeztetni a kereszthalált haló Jézus képével! Péternek tehát beszélnie kellett Vele, hogy meggyőzze róla, ez egyszerűen nem történhet meg. Mi volt azonban az Úr válasza?

„Erre ő visszafordult, s azt mondta Péternek: „Eredj a hátam mögé Sátán. Kelepce vagy nekem, mert nem az Isten dolgain jár az eszed, hanem az emberek dolgain.” Akkor tájt így szólt Jézus tanítványaihoz: „Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét és kövessen.”

Értjük, hogy mi történik itt? Jézus elmagyarázza a tanítványainak, hogy szenvednie kell és megöletnie, akkor is, ha ez a gondolat fenyegetőleg hatott ezeknek a zsidó fiataloknak a vallásos szemüvegére nézve. Csak Péter szólt, de biztos vagyok benne, hogy mind ugyanazt gondolták. Urunk, nem halhatsz meg, szükségünk van Rád, hogy betöltsd a saját politikai céljainkat! Annyira elképesztő számomra, ami ezután történik: Jézus megfeddi Pétert, hogy a Sátán mellé áll! Más szóval: a saját céljainkat választani Isten szándéka helyett, sátáni dolog! Közvetlenül a gonosztól jön. Miért volt annyira fontos Péternek, hogy Jézus megdöntse Rómát? Hogy a saját élete könnyebb legyen! Teljes mértékben az önzés vezérelte. Honnan tudom? Az Úr válaszából:

„„Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát…”

Napjaink politikai céljai

Miért akarja oly sok amerikai keresztény az Amerikai Egyesült Államokat keresztény nemzetté tenni? Talán mert valamiféle Istentől jövő kötelezettséget éreznek, hogy visszavezessék ezt a népet Istenhez? A magam részéről én nem hiszem, hogy ez a nemzet valaha is keresztény alapokra épült volna. De ha mégis így lenne, tényleg ez az, amit Isten akar? Adott valaha nekünk Isten olyan megbízatást, hogy „keresztény nemzetet” hozzunk létre és tartsunk fenn? Ha igen, hogy és mikor bízott meg ezzel? Biztos, hogy a Bibliában nincs ilyen. Ott az van, hogy Istennek egyedül két „szent nemzete” van. Az egyik Izrael, a másik a Gyülekezet. Semmilyen más helyet nem találok az Igében, ahol bármelyik más nemzetet is szent nemzetnek hívnának. Mégis, számtalan hívő van az USÁ-ban, akik azért imádkoznak, és azért munkálkodnak, hogy visszavezessék ezt a népet Istenhez.

Mozgalmuk ószövetségi részeket (pl. mint a 2Krón 7.14) használ a teológiája igazolására. A gond csak az, hogy az összes ilyen igeszakasz Izrael népére vonatkozik! Ez Isten munkája! Nem állhatunk csak úgy neki, hogy akármelyik népet kiválasszuk, és megpróbáljuk szent nemzetté tenni! Tényleg azt gondoljuk, hogy Isten amerikai? Jobban kedveli Amerikát, mint más nemzeteket? Szenteljük az életünket annak, hogy keresztény nemzetté tegyük az országunkat, és közben elhanyagoljuk Isten örökkévaló szándékát? (Megjegyzés: ha nem vagyunk benne biztosak, hogy mi ez a szándék, javaslom, hogy olvassuk el a következő bejegyzést: Az evangélium elvesztett részei.)

A politikai szűrős szemüveg veszélyei

Álljon itt néhány indok, hogy miért tartom annyira károsnak ezt a szűrőt Isten céljaira nézve:

A fókuszunk eltávolodik Isten azzal kapcsolatos szándékától, hogy az Ő Fiának képe valóságosan kiábrázolódjon a Gyülekezeten keresztül, és a hangsúlyt olyan földi, kézzelfogható és politikai célra fektetjük, amely egyedül a világrendszert és az annak részét képező vallásos rendszert szolgálja.

Többé nem Jézus Krisztus lesz a középpontban, nem az ő fennhatósága – pedig ugyanő mondta, hogy az Ő királysága nem földi királyság.

A mozgalom tagjai kifejezetten elitistákká és szektariánusokká váltak. Lenézik azokat, akik nem segítenek „megmenteni a nemzetet”. Többeket nagyon felháborítottam azzal, hogy nem értettem egyet velük.

Isten célja a Szentírásban egyértelműen az Új Jeruzsálem, amely a vőlegénye számára felkészített menyasszony, a vőlegény pedig nem más, mint az Isten Báránya (Jel 21,22). Miért fecsérelnénk az időnket, pénzünket és energiánkat bármi más célra, olyanra, ami nem az Úré?

Ez tehát egy újabb olyan dolog, amely elvonja figyelmünket Magától, Krisztus személyétől. A leplek (a szűrők) csak akkor hullanak le a szemünkről, amikor teljesen Őhozzá fordulunk (2Kor 3,14-18).

Adja az Úr, hogy készek legyünk hagyni, hogy a pikkelyek lehulljanak a szemünkről, és az egyetlen megmaradt cél Maga, az Úr Jézus Krisztus legyen.

[Ez a cikk – a szerzője révén – amerikaiaknak szól, de az üzenet univerzális, csak ki kell cserélni az ország- és népneveket.  Hozzá kell tennem, hogy tapasztalataim szerint a politizálás a Test egységét is megbontja, mert pillanatnyilag hazánkban olyan mértékű a politikai oldalak közötti szembenállás, hogy még a testvéreket is elválasztja egymástól. A társadalmi szolidaritást, az elesettek segítését azonban fontosnak tartom – lehet vele vitatkozni (a ford. megj.).]

Szűrők által homályosan: 1. rész – a tanítás-szűrő

Source / Forrás: Impaired Vision Through Filters: Part I – The Teaching Filter

Tizennyolc éves voltam, amikor kiderült, hogy a szürkehályog egy ritka fajtája van mindkét szememen. Ha valaki nem tudná, a szürkehályog a szemlencse elhomályosodása, amely végül akár vaksághoz is vezethet. Két okból volt ez nagyon különös: az egyik, hogy nagyon fiatal voltam még ahhoz, hogy egyáltalán bármilyen szürkehályogot is kapjak, a másik, hogy ez a betegség olyan ritka fajtája volt, amelyet általában csak akkor kap valaki, ha villámcsapás érte! Az orvosom úgy döntött, várjunk a műtéttel, amíg idősebb nem leszek, mert akkor a szem állapota ideálisabb a beavatkozáshoz. Harmincöt éves koromig vártunk tehát, s közben annyira elhomályosodott a szemem, hogy sötétben már nem is volt szabad vezetnem. Amikor az egyik szememen végre elvégezték a műtétet, ég és föld volt a különbség. Fogalmam sem volt róla, mennyire elhomályosult a két szemlencsém, és most össze tudtam hasonlítani a műtött szemet azzal, amelyiken még rajta volt a hályog.

Elnézést kérek a magánjellegű történetért, de valamire rá szeretnék mutatni vele. Amikor akadályozza a látásunkat egy fokozatosan növekvő valami, észre sem vesszük, hogy ott van! Mindannyiunknak van ilyen látásakadályozó szűrője, amelyek megakadályozzák, hogy tisztán lássuk az Urat. Ez valós probléma akkor, amikor Maga az Úr akar lenni számunkra minden dolgunkban a Minden mindenekben. Ezek a „szűrők” megakadályozzák, hogy a Maga teljességében lássuk Őt. Hadd magyarázzam el egy újszövetségi példával, milyen is lehet egy ilyen szűrő.

Példa a Szentírásból

Betániában vagyunk, egy kis faluban, Jeruzsálemtől mindössze néhány kilométerre. Lázár, Jézus egyik legjobb barátja meghalt, és a két testvére, Mária és Márta (és a többi falubeli) teljesen magán kívül van. Jézus végre megérkezik hozzájuk, négy nappal Lázár halála után. A János 11,20-27-ben olvashatjuk ezt a feljegyzést. Márta odamegy Jézushoz, és azt mondja neki, hogy ha itt lett volna, nem halt volna meg a testvére. Jézus azt feleli neki, hogy a testvére fel fog támadni. Hogyan reagál Márta? Idézni kezdi az egyik rabbinikus tanítást a feltámadásról. „Tudom, hogy feltámad a feltámadáskor, az utolsó napon.” Jézus ekkor valami hihetetlent mond: „Én vagyok a feltámadás és az élet: aki hisz énbennem, ha meghal is, él; És aki csak él és hisz énbennem, soha meg nem hal. Hiszed-e ezt?”

Márta válasza igen sokatmondó: “Igen, Uram, én hiszem, hogy te vagy a Krisztus, az Isten Fia, akinek el kell jönnie a világba.” Természetesen Jézus nem ezt kérdezte tőle. Azt kérdezte, hogy ő maga hiszi-e, hogy Ő a feltámadás és az élet. Márta azonban nem tudta Jézust úgy látni, mint aki számára a feltámadás és az élet, mert a Vele kapcsolatos látását akadályozták a tanítások, amelyekben részesült. Ott állt előtte Maga a Feltámadás és az Élet, és nem volt képes meglátni a tanítások miatt! Ilyen nagy a szűrő ereje.

A tanítások miatti fogyatékos látásunk

Közülünk vajon hányan nem láttuk meg Krisztust még nagyobb teljességben az ilyen szűrők sötétítése miatt? Nem azt mondom, hogy minden tanítás rossz vagy romboló hatású. A baj az, amit csinálunk velük. Sajnos a vallásos természetünk arra hajlik, hogy letáborozzunk és lecövekeljünk annál, amit már tudunk és megtapasztaltunk Krisztussal kapcsolatban. Isten mégis azt akarja, hogy magasabbra és még mélyebbre jussunk Urunk megismerésében. Hiszen Ő dicsőséges Úr, akinek nincsenek határai, és akinek gazdagsága kimeríthetetlen és kikutathatatlan!

Más is van még azonban, mert könnyen kerülhet maga a tanítás a középpontba az Úr helyett. A kolossébeliekhez írt levelének első részében Pál azt mondja nekünk, hogy Isten célja az, hogy Krisztus MAGA kerüljön az első helyre mindenben. Nem csak a Róla szóló tanítások, hanem a személy maga. A keresztények mégis szeretnek minden másra figyelni, mint Krisztus személyére. Amikor ez megtörténik, máris ott a szűrőnk.

Márta a feltámadásról szóló tanításokra és a Krisztusról szóló messiási próféciákra figyelt, Az pedig, AKI MAGA a feltámadás és az élet, ott állt előtte, és nem vette észre!

Úr Jézus, add, hogy teljesen Hozzád forduljunk, és csak Rád nézzünk, hogy a leplek lekerüljenek a szemünkről, és a Te célod beteljesüljön.

„De ha majd megtérnek az Úrhoz, elvétetik a lepel.” (2Kor 3,16)

„Mi pedig, miközben fedetlen arccal, mint egy tükörben szemléljük az Úr dicsőségét mindnyájan, ugyanarra a képre formálódunk át az Úr Szelleme által dicsőségről dicsőségre.” (2Kor 3,18)