A léviták helye és szolgálata (T. Austin-Sparks)

PDF: Austin-Sparks_A_levitak_helye_es_szolgalata

„És csináltatott magának házakat Dávid városában; és helyet készített az Isten ládájának és egy sátort vont fel a számára. Akkor azt mondta Dávid: Csak a léviták valók az Isten ládájának hordozására; mert őket választotta az Úr, hogy az Isten ládáját hordozzák és körülötte szolgálatot teljesítsenek örökre” (1Krón 15,1-2 – Kecskeméthy ford.).

„Te azért, fiam, erősödjél meg a kegyelemben, amely a Krisztus Jézusban van. És amit tőlem hallottál sok tanú előtt, azokat add át megbízható embereknek, akik mások tanítására is alkalmasak lesznek. Vállald velem együtt a szenvedést, mint Krisztus Jézus jó katonája” (2Tim 2,1-3 – ÚF).

Nem tudom, azonnal észrevettétek-e az összefüggést a két szakasz között, merthogy minden bizonnyal van összefüggés. „Csak a léviták valók az Isten ládájának hordozására; mert őket választotta az Úr, hogy az Isten ládáját hordozzák és körülötte szolgálatot teljesítsenek örökre.” A Timóteushoz írt második levél 2. fejezetében pedig az 1. és a 3. vers két részlete, hogy „erősödjél meg a kegyelemben, amely a Krisztus Jézusban van (…) Vállald a szenvedést, mint Krisztus Jézus jó katonája” vezet el bennünket a Krónikákból olvasott ige szellemi jelentéséhez, azaz a léviták szolgálatának a helyéhez.

A léviták, mint tudjuk, nagyon érdekes csoport volt, és történelmük sok értékeset tartogat az Úr mindenkori népe számára. Ezek között azonban van egyvalami, ami most különösen is a szívemen van, amiről úgy érzem, az Úr azt akarja, hogy beszéljünk, ez pedig az a felelősség, amelyet a léviták helyzete jelképez. Emlékezzünk, hogy Dávid egy tragédiával teli időszak végén mondta ezeket a fenti szavakat. Az ellenség által az Úr bizonysága ellen felállított számos csapda egyike sikeresnek bizonyult Dávid életében azzal a szekérrel, melyet vigyázatlanul, óvatlanul és felelőtlenül a frigyláda szállítására készített. Megsértette ezzel az Úr ide vonatkozó törvényét, és következményképpen legalább egy ember tragikus halált halt, az egész bizonyságtételt pedig sok évre, hosszú időre visszavetette. Majd végül a nevelés és a fenyítés után, melynek révén Dávidnak eszébe jutott az Úr igéjére arról, hogyan kell a bizonyság ládáját szállítani, új szellemi előremozdulás történt, és a dolgokat a helyes mederbe terelték. Az Úr Igéjének megfelelően hozták ki a ládát, és bízták a lévitákra; Dávid pedig, aki erre az Igére szintén visszaemlékezett, azt mondja: nem szekér, hanem „csak a léviták valók az Isten ládájának hordozására; mert őket választotta az Úr”. Különleges felelősségük volt az Úr népe között, és nekik kellett ezt a feladatot ellátniuk, nem lehetett semmilyen más módon elvégezni. A felelősség az övék volt, ha pedig nem látták el a feladatukat, a tanúbizonyságot veszteség érte, tragédia következett be az Úr népe között, és minden rosszra fordult. Pontosan ez is történt. Amikor a léviták nem látták el a feladatukat, akkor gyengeség, kudarc, összeomlás, megtorpanás következett be, és gyalázatot hoztak az Úrra. Amikor pedig most végül a léviták a helyükre álltak, és fölvették a felelősségét annak, hogy működjenek a dolgok, a tanúbizonyság ládája olyan helyzetbe került, hogy előrehaladás történhetett.

Ez az ige, ez a gondolat van tehát most a szívemen, hogy mit jelent felelősséget hordozni a tanúbizonyságért – hogy mit jelent a mi lévita helyünk. Ez a hely a szellemi erőnek a helye, szemben a szellemi éretlenség és erőtlenség helyével. Tudjuk, hogy a léviták egészen harmincéves korukig nem léphettek szolgálatba, és ötvenévesen abba is kellett hagyniuk. Míg a hadbavonulás alsó korhatára húsz év volt, a teljeskörű lévitai szolgálatba nem lehetett belépni harmincéves kor alatt, ötvenévesen pedig vissza is kellett vonulni. (Ez persze nem azt jelenti, hogy nekünk is vissza kellene vonulnunk az Úr szolgálatából, ha betöltjük az ötvenet!) Arra a szellemi dologra mutat rá ez, és nem másról beszél, mint hogy ahhoz, hogy az Úr tanúbizonyságát szellemi felelősséggel hordozzuk, az erőnk teljére van szükség. A legjobb évek, a legerőteljesebb évek időszakából származó élet odaadásáról volt szó, ez az erő pedig kifejezetten a lévita szolgálattal volt kapcsolatos. Mármost ezt nem hozhatjuk át szó szerint az Úr mai munkájára, azaz nem úgy értendő, hogy csak egy bizonyos életkor elértével érkezünk meg a teljes felelősséggel járó feladatvégzés helyére, amelyet viszont abba kell hagynunk, ha egy másik életkort betöltöttünk. Hanem azt jelenti, hogy a felelősség vállalásához szellemi erő szükséges, az Úr pedig arra hív, hogy vállaljuk ezt a felelősséget az Ő tanúbizonyságáért, az Ő dicsőségéért, emiatt pedig arra hív minket, hogy erősek legyünk.

Látjuk már, hogy pontosan ez jelenik meg a Timóteus-levélnek ebben a szakaszában: „Te azért, fiam, erősödjél meg a kegyelemben, amely a Krisztus Jézusban van”; ebben van a te szellemi erőd. Mire való vajon ez? Ami Timóteust illette, arra, hogy a nehézségek elviselésében osztozhasson, másokat illetően meg arra, hogy az őrá bízott kincseket hűséges emberekre kellett bíznia. Látjuk, ugye, hogy ennek az egész háttere a lévitaságról szól. Timóteus és a többiek, hűséges férfiak, akik eljutottak oda, hogy felelősséget tudnak hordozni; és hogy ehhez szellemi erőre van szükség. Ezért mondja, hogy „erősödjél meg a kegyelemben, amely a Krisztus Jézusban van”.

Nagyon egyszerűen arról beszél ez, hogy óriási szükség van olyan emberekre, akik felelősséget tudnak hordozni az Úr bizonyságáért, hogy ne mindig másokra nézzenek, akik egymaguk hordozzák a felelősséget; hogy ne maradjanak csecsemők, akiket hurcolni és etetni kell, és az érzéseiket figyelembe venni, mert mindig olyan érzékenyek és gyerekesen sértődékenyek, akik a szellemi dolgok terhét másokra hagyják. Az ilyenek soha nem tudnak felelősséget hordozni, az ilyenek soha nem veszik ki részüket a szenvedésből, ezek soha nem lesznek Jézus Krisztus jó katonái; az ilyeneknél soha nem lesz biztos helye a bizonyságnak. Korunk egyik legnagyobb szellemi tragédiája talán éppen ez, hogy olyan kevesen vannak kellőképpen erős szellemi állapotban ahhoz, hogy saját maguk is képesek legyenek vállaikon hordozni az Úr bizonyságának felelősségét. A követők nagy táborához tartoznak. Igen, készek arra menni, amerre mások viszik a bizonyságot, de ők maguk csak követők; felelősséget nem vállalnak.

Meggyőződésem, hogy Izrael azért vallott kudarcot sorozatosan a pusztában, mert szellemileg nem ismerték föl a léviták jelentőségét közöttük. A lévitákat Isten arra választotta ki, hogy minden egyes család elsőszülöttjének papi helyét képviseljék. Mindegyik családban az elsőszülött volt természetes módon a pap, és övé volt a családban a papi feladatok ellátásának felelőssége. Isten a léviták törzsét választotta ki, hogy helyettesítse az elsőszülötteket, és az elsőszülöttek törzse legyen. Ha az egész Izrael fölismerte volna ezt, és ragaszkodtak volna ehhez a szellemi igazsághoz, hogy ezekben a lévitákban van az ő felelősségük, hogy amit a léviták tesznek, azt pusztán az ő képviseletükben teszik, és hogy az pedig az ő felelősségük, hogy ez a felelősség a lévitákon nyugodjon, és hogy ők is elválaszthatatlanul össze vannak kötve a léviták által hordozott bizonysággal, akkor nem következett volna be az a leválás, az a függetlenedés, mely oly sok erőtlenség forrása lett, és ami miatt az egész társaság folyamatosan visszafele húzott, bizonytalankodott, nyugtalankodott, addig, míg olyan nép nem lettek, akik valójában soha nem vállaltak komolyan felelősséget az Úr bizonyságáért. A gondolataikban elszakadtak; a léviták, mint valami különálló dolog, hordozták a ládát, nekik meg csak követniük kellett. Követték hát, nagyon gyakran úgy, hogy közben zúgolódtak és panaszkodtak, és nem hordozták ők is a felelősséget, amely az őket képviselőkre helyeződött.

Azt hiszem, ma is valami nagyon hasonló történik. Azok közül, akik az Úréi, nagyon sokan csak a táborban vannak, az Úr népének csapatában, a fő felelősséget meg másokra hagyják. Nem tekintik ezt elsődleges szempontjuknak. Készek követni, de nem készek felelősséget hordozni. Szeretik látni, hogy mi minden történik, de ami őket illeti, nem foglalkoznak azzal, hogy felelősségük legyen abban, ami történik. Az Úr azonban azt mondja: „Vedd ki a részed, részesülj te is jó katonaként a szenvedésekből, erősödj meg! Ne légy olyan, mint a korinthusiak, akiket örök csecsemőkként ide-oda hány-vet minden szél; se olyan, mint a héberek, akiket, miközben már tanítóknak kellene lenniük, még mindig a legalapvetőbb dolgokra kell tanítani. Vállaljatok szellemi felelősséget, legyen az Úr Jézus bizonysága személyes ügyetek! Legyen az a hozzáállásotok – helyesen értve –, hogy ha ti kudarcot vallotok, kudarcra van ítélve az egész!” Szerintem helyesen járunk el, ha ezt a hozzáállást tesszük magunkévá, hogy végtére is ez az egész nagyon nagymértékben múlik rajtunk egyénenként; hogy ez a mi feladatunk, a mi felelősségünk; hogy mi nem csak egy vagyunk a tömegben, hanem felelősségteljes tagok.

A léviták nem mindenki mástól elkülönült csoport; ők azok, akik szellemileg felelősséget hordoznak. Ez az egyetlen különbség a léviták és mindenki más között. Az Úr felelősségteljes népére talált bennük. Erősödjünk meg arra, hogy kivehessük részünket a nehézségekből, ragadjuk meg az Urat, jussunk el a szellemi erőnek abba az állapotába azért, hogy felelősséget hordozhassunk! Hiszem, ha felismernénk, hogy felelősséghordozásra lettünk elhívva, és ugyanakkor mélyen tudatában lennénk a saját gyengeségünknek, akkor ha az Úrért, az Ő bizonyságáért kiáltanánk és Őbelé kapaszkodnánk, Ő több erőt adna nekünk. Milyen gyakran nem törekszünk az Úr dicsőségéért és az Ő teljes bizonyságának megtartásáért! Megerősödni viszont úgy lehet, ha többet emelgetünk, mint amit elbírunk.

Lehet, hogy valaki épp ellenkezőleg gondolja. Így szól: „Akkor fogok tudni felelősséget vállalni, ha erősebb leszek; majd ha az Úr több erőt ad nekem, akkor jobban fogom tudni szolgálni Őt.” Most megkérdezném, hogy az Úr megtette ezt valaha is veled? Mi a tapasztalatod? Eljött-e már hozzád az Úr úgy, hogy legelőször is jó sok erőt és képességet adott, hogy felvehesd a felelősséget, vagy az történt, hogy eljött hozzád, és arra hívott, hogy vedd föl valaminek a felelősségét? Nagyon eltérő a tapasztalatod az enyémtől, ha nem a második történt. Egész életemben azt láttam, hogy az Úr először igényt támaszt, majd arra hív, hogy hitet gyakoroljak, végül betölti ezt az igényt. Nem szabad arra várnunk, hogy olyan csodálatos emberekké legyünk, amikor már elkezdhetünk tenni valamit az Úrért, és elkezdhetünk felelősséget vállalni. Fel kell ismernünk, hogy az Úr azt mondja: „Vedd ki a részed, és amikor felismerted, hogy mi a te felelősséged, megkaphatod az erőt is.” Az erő nem pusztán abból származik, hogy tudatosan igényeljük, hanem abból, ha fölismerjük, hogy az az erő mire szükséges. Az, amire az erő irányul, fogja meghozni az erőt. Kell, hogy meglegyen az indítékunk. Mondjuk ezt: „Uram, itt van ez a dolog, ami a Te érdekedet szolgálja. Én nem vagyok ezzel egy súlycsoportban, de mivel ez a Te szempontodból fontos, meg kell erősödnöm, hogy fölérjek vele. Hozzád jövök, hogy adj erőt a Te ügyedért, nem azért, mert én akarok erősebb lenni.” Ez az a talaj, amelyen az Úr cselekszik.

A lévitáknak hordozniuk kell a ládát. Ez az ő felelősségük, és rajtuk kívül senki sem végezheti. Azoknak a feladata ez, akik eljutottak oda, hogy felismerték, milyen rendkívüli mértékben összefonódnak az életükkel az Úr érdekei. Ezt jelenti a papi szolgálat. Tudjátok, a szent sátor a megkoronázott Király helye. Az örökkévaló Király ott van a sátorban láthatatlanul, a középen. Mindaz, ami az Ő dicsőségével, az Ő tisztességével, az Ő fenségével kapcsolatos, amint láthatatlanul a népe között lakozik, a léviták kezébe adatott. Mintha itt a földön ők lennének a láthatatlan Király testőrei. Meg kell őrizniük a dolgokat az Ő számára, szem előtt kell tartaniuk az érdekeit, fenn kell tartaniuk a bizonyságát erővel, vigyázniuk kell, hogy ne juthasson a közelébe semmi beszennyező dolog.

És éppen itt vagyunk. Az Úr közöttünk van, az Úr az Ő népével van, de a dolgokat az Úr jelenlétével összhangban kell tartani, és valakiknek felelősséget kell vállalniuk ezért. Ez nemcsak valamilyen magától értetődő dolog, ami passzívan is működik, a dolgokat egy olyan Valakinek a jelenlétével összhangban kell megtartani, mint az Úr. Ő szent, és a szentség munkája a lévitákra bízatott. Ha az Úr hatalomban és fenségben van, akkor az Úr hatalma és fensége a léviták felelőssége. Felelősség azzal kapcsolatban, ami a jelen lévő Úrral, az Úr bizonyságával függ össze, és ez a mi feladatunk. Hűségeseknek kell lennünk: „azokat add át megbízható (hűséges) embereknek, akik mások tanítására is alkalmasak lesznek”. Olyan helyzetről, normáról, olyan életről beszél, amely nem csak a Bibliát, nem csak az igetanulmányozást jelenti. Bizonyos értelemben persze mindig ilyeneknek kell lennünk, de „alkalmasak mások tanítására is”, vállalva a felelősséget a bizonyságért.

Mint tudjuk, a léviták három csoportra oszlottak. Háromféle felelősségük, feladatkörük volt. Az egyik csoporthoz, az elsőszülöttekhez tartoztak a szentély edényei, a szent edények mind; másik csoporthoz tartoztak a kárpitok és a szőttesek; a harmadikhoz pedig a rudak, a súlyosabb feladatok, vagyis a dolgok nehezebbik fele. Mi is végezhetjük a munka különböző aspektusait. Vannak azok a léviták, akiknek a szolgálata, mondjuk így, lényegét tekintve inkább szellemibb; ami a szentély edényeihez tartozik. Vannak mások, akiknek a feladatköre másirányú. Az enyém lehet főként az, hogy Úr Igéjével szolgáljak, amit sokan „szellemi szolgálatnak” neveznek (én ugyan visszautasítom azt a feltételezést, hogy csak azok végeznek szellemi szolgálatot, akik Igét hirdetnek – nem ez az egyetlen szellemi szolgálat). Lehetnek mások, akik más területeken szolgálnak, mint például a munkahelyen vagy otthon a háztartásban. A léviták a különféle feladatok mentén oszlottak csoportokra. Egyeseknek keményebb munkájuk volt, a sátor súlyos rúdjai és deszkái, ami fizikailag megerőltetőbb volt, mint a serpenyők, tálak, az aranyedények és -eszközök hordozása; de ez mind lévitai munka volt, mindannyian egy nép voltak, ugyanaz a törzs. Egyformán helyeződött rájuk a felelősség, mert mindezek a dolgok egyetlen szolgálatnak képezték a részeit. Ugyanígy tehát, lehet, hogy a szolgálatunk köre és a konkrét feladatunk különbözik, de ez akkor is egyetlen szolgálat, egyetlen elhívás, egyetlen felelősség, egyetlen tanúbizonyság. A hangsúly azon van, hogy vegyük föl, tegyük magunkévá, úgy, hogy magunkat az Úr bizonyságában felelős embereknek tekintjük.

Biztos vagyok benne, hogy az Úr szíve erre vágyik. Biztos vagyok abban is, az Úrnak rám nézve gyakran kellett azt mondania: „Ó, bárcsak többet bízhatnék rá! Bárcsak megbízhatóbb, felelősségteljesebb lenne!” És tudom, ahogy az Úr népéből elnéztem sokakat, arra gondoltam, bárcsak ne igényelnének annyi törődést, bárcsak végre a saját lábukra állnának, és felelősséget vállalnának, hogy már ne kelljen aggódni miattuk, mert tudjuk, hogy megbízhatóak! De arra van szükségük, hogy valaki mindig noszogassa, bátorítsa őket; és folyton érdeklődjön felőlük, és elsimítsa a hullámokat, mert megsértődtek és így tovább. Bárcsak vállalnák a felelősséget, és egyenesen belevetnék magukat ezekbe a dolgokba, és ne kellene pátyolgatni őket! Mennyit növekedhetne a bizonyság!

Adja az Úr nekünk a kegyelmet, hogy kivehessük a részünket a szenvedésekből mint Jézus Krisztus jó katonái, hogy megerősödhessünk azzal a kegyelemmel, mely Krisztus Jézusban van, hogy hordozhassuk az Úr bizonyságát.

Az efezusi gyülekezetnek írt levél (Jel 2) – Kit Mays

Elhangzott: Valea Draganului (Dragan völgye, Románia) – 2021. augusztus 18. 
Angol nyelven, román tolmácsolással meghallgatható: https://www.ekklesiaoradea.ro/uploads/20210818-KitMays1.mp3

PDF: Kit_Mays-Az-efezusi-gyulekezetnek-irt-level_Valea_Draganului_18082021

Imádkozzunk!

Urunk, felemeljük kezeinket, és kérünk, hogy áldj meg ma bennünket hatalmasan, kérünk, hogy igazíts útba és taníts bennünket – hogy a Te útbaigazításod után még jobban szeressünk Téged és egymást, jobban megértsük a Te akaratodat és szándékodat, jobban megtaláljuk a saját helyünket a Te akaratodban és a Te szándékodban. Te vagy a Mindenható Isten, és mi a Te néped vagyunk. Urunk, hozzád fordulunk a Te áldásodért. Tölts meg és kenj fel bennünket a Te Szent Szellemeddel. Adj teljes kiáradást, ugyanakkor teljes visszafogást azoknak, akik szólnak, különösképpen nekem, Uram. De adj még sokkal többet, mint amit kérünk vagy gondolunk, hiszen a mi Urunk, Jézus nevében kérünk. Ámen.

Az előzőekben eljutottunk a Jelenések könyve 2. fejezet első verséig, és beszéltünk Arról, Aki a mécstartók között jár-kel, aki a hét csillagot jobbkezében tartja. Tartsuk szem előtt, hogy Maga az Úr az, aki szól hozzánk. Remélem, hogy sok rabszolgájához szól itt, ebben a teremben, remélem, hogy az egymással való közösség és öröm közepette, melyben részünk volt, nem mulasztottuk el megújítani szeretetünket az Úr iránt, és arról az igényéről sem feledkeztünk meg, hogy az Ő rabszolgái legyünk. Mert amit kijelentett a Jelenések könyvében, azt az Ő rabszolgáinak mondja, és ma délelőtt ezzel az Igével szól hozzánk:

„Tudom a te dolgaidat és a te fáradozásodat, és a te állhatatosságodat, és hogy nem szenvedheted a gonoszokat, és próbára tetted azokat, akik apostoloknak mondják magukat, pedig nem azok, és hazugoknak találtad őket, és tűrtél és van kitartásod, és az én nevemért fáradoztál és nem fáradtál el” (Jel 2,2-3).

Testvérek, Aki a mécstartók között jár, Aki mindent lát, ami a gyülekezetben történik, nem azért figyeli a gyülekezetet, hogy hibát keressen benne. Igen, kiigazításokat kell eszközölnie, de nézzétek mindezeket az elismeréseket! Tudjátok, beszéltem már arról, hogy a Jelenések könyvében milyen sok neve van az Úr Jézusnak. És azt is mondtam, hogy ezeknek nagyon nagy a hasznuk, és jól tesszük, ha odafigyelünk rájuk és elmélkedünk felettük, mert élet és táplálék van bennük. És ezek nekünk, az Ő rabszolgáinak szólnak. Ma délelőtt pedig egy újabb kulcsot adok nektek.

Amikor szeretünk valakit, amikor szeretetbeli rabszolgák vagyunk, azt akarjuk szeretni, amit az Úr szeret, és azt akarjuk gyűlölni, amit Ő gyűlöl. Amikor azt mondja: Szeretem a könyörületességet, szeretem az irgalmasságot; hegyezzük a fülünket, és azt mondjuk: irgalmasnak kell lennem, könyörületes leszek, mert Ő ezt szereti. Figyeljük meg, milyen sok mindent szeret az Úr az efezusi gyülekezetben: „Tudom a te dolgaidat és a te fáradozásodat, és a te állhatatosságodat”. Nagyon örül annak, hogy ezeket teszik. De tisztázzunk valamit: a tettek önmagukban semmik. Ha odaadom a testemet, hogy megégessenek, semmit nem jelent, ha szeretet nincs bennem. De a rabszolga életében, aki szeretetbeli rabszolgává lett, aki átadta az Úr Jézusnak önmagát és mindenét, amije csak van, ezek fognak következni.

Mármost, ha ezek a dolgok megmaradnak, a szeretet viszont meghidegül, akkor semmilyen jelentősége nincs annak, amit teszünk. Az Úr azt mondta: „az a kifogásom van ellened”, de nem az a kifogása, hogy ezeket a szeretetben elkezdett dolgokat tették, hanem az, hogy ha ezek nem szeretetben folytatódnak, kevés jelentőségük van. De mégis, ezek továbbra is a szeretet cselekedetei, amelyeket mi is követhetünk. A fáradozásunk, a kitartásunk – amikor azért teszünk valamit, mert szeretjük az Urat, amikor azért fáradozunk, mert ez örömöt szerez Neki, amikor nem tudunk nem megtenni valamit, mert tudjuk, hogy Ő örülni fog neki, ha megtesszük. Megvan a kulcsunk az Ő szívéhez. A szeretetnek kifejezést kell találnia. És ezeket megdicséri, mondván, ezek jó dolgok. Szeretet nélkül ugyan semmik, de ha a szeretethez nem társul tett, hogyan lehet akkor az szeretet? De feltételezzük, hogy ezeket a tetteket szeretetben végezték; úgy hiszem, mindannyian egyetértünk abban, hogy az Úr megdicséri ezeket a tetteket. Hiszem, hogy amikor ezek szeretetből fakadnak, akkor az Úr örül ezeknek.

„Hogy nem szenvedheted (tűröd el) a gonoszokat”

Eltűritek a gonosz embereket? Az Úrnak nem teszik az ilyesmi. Ez ugyanis nem szeretet. Igaz, hogy tudunk úgy haragudni, hogy nincs bennünk szeretet; és igaz, hogy úgy is tudjuk nem eltűrni a gonoszokat, hogy az indítékunk nem a szeretet. De nem akarom minden állításomhoz hozzátenni, hogy a tetteknek szeretetből kell fakadniuk, hiszen ez nyilvánvaló.

Testvérek, mi gyakran eltűrjük a gonoszokat a gyülekezetben – félelemből, lustaságból, vagy azért, mert alszunk. Hogyan bánjunk a gonoszokkal? Úgy, hogy az Úr elé visszük a helyzetet; nem kötünk vele békét a szívünkben, hanem az Úrhoz visszük. Megalázzuk magunkat az Úr előtt: Urunk, mit tegyünk? Ez az Úr háza, és Ő szent. A gonoszokat nem szabad eltűrni Isten házában. Nem úgy értem, hogy bűnösöket nem szabad eltűrni Isten házában, hiszen akkor mindnyájunknak távozni kellene. De tudjátok, mire gondolok, hogyan érti az Ige, amikor „gonoszokról” beszél. Olyan emberek, akik apostoloknak mondják magukat, de nem azok. Akik olyan tekintély helyét foglalják el, amit Isten nem adott nekik; akik a nyájat a saját céljaikra akarják használni – néha úgy, mint lehetőséget az igeszolgálatra; néha anyagi haszonért; néha pedig egyszerűen csak használják Isten népét, és ez helytelen. Férfiak, ne tűrjétek az ilyet! Asszonyok, ébresszétek fel a férjeteket, testvérnők, beszéljetek a férfitestvéreitekkel!

„Próbára tetted őket és hazugoknak találtad őket.”

Emlékszem, egyszer nagyon régen, volt egy igen kedves barátom, akinek a garázsában is laktam egy darabig (nem lakrész volt, hanem garázs, de vittem be áramot). Nagyon szerettem ezt az embert. És egyszer csak kitalálta, hogy nagy fejetlenség van, ezért úgy döntött, hogy egy másikkal együtt ők ketten apostolok. És azt mondták, hogy alá kell rendelnünk magunkat nekik. Odamentem ehhez a testvérhez négyszemközt, és azt mondtam neki: Mi történt veled? Te nem vagy apostol! Erre ő: „Ó, húha, jaj…” És rájöttem, hogy ez az ember nem álapostol, hanem egyszerűen csak tévedett. Ha valaki azt mondja magáról, hogy répa, attól még nem lesz álrépa. Bolond az lehet, de nem álrépa. Értitek? Az álapostol, a hamis apostol az, aki szándékosan félrevezeti a nyájat. Az Úr meg fogja adni az ítélőképességet, hogy különbséget tudjunk tenni a kettő között. Nem szabad álapostolokat – vagy „álrépákat” – követnünk, és mindkét esetben mást és mást kell tennünk. Az Úr megadja ehhez a bölcsességet.

„és állhatatos vagy”

Felfigyeltetek rá, hogy az állhatatosság kétszer szerepel ebben a felsorolásban?

„Tudom a te dolgaidat és a te fáradozásodat, és a te állhatatosságodat” (Jel 2,2)

„és állhatatos vagy, és az én nevemért fáradoztál” (Jel 2,3)

Ki kéri közületek az Urat naponként, hogy adjon neki állhatatosságot? Az Úr ezt nagyon nagyra értékeli. Az állhatatosság nem feltűnő: ha a feleségünk állhatatos a naponkénti főzésben, ha a férjünk minden nap munkába megy, és ebben kitart, ezt legtöbbször csak akkor vesszük észre, ha abbahagyják. De itt kétszer is említi az Ige. Csinálod a dolgodat, akkor is, ha van kedved, akkor is, ha nincs. Ez nagyon értékes az Úrnak – ha állhatatosak vagyunk azokban a dolgokban, melyekre hívattunk férfiként vagy nőként, férjként vagy feleségként, szülőként vagy gyermekként. Nagyon-nagyon drága és értékes ez az Úrnak. Állhatatosan kiállni az Ő bizonyságtétele mellett, akkor is, amikor az könnyű, és a látás világos; és akkor is, amikor az nehéz, és a látás sem világos.

Tudjátok, a látásunk időnként elhalványul, és néha az a benyomásunk, hogy el is tűnt teljesen. De nem tűnt el. Emlékeztek, hogy Péter mit mondott: „Uram, kész vagyok börtönbe, sőt akár a halálba menni veled”? Az Úr pedig azt felelte: „Péter, Péter, mielőtt a kakas kétszer kukorékol, megtagadsz engem, többször is.” Amikor arról olvasok, hogy Péter mit tett Kajafás udvarában, hogy esküvel tagadta meg az Urat a katonák és a szolgálóleány előtt is, azt mondhatnám, hogy elfogyott, eltűnt a hite. De az Úr mondatának második fele, amikor azt mondta Péternek, hogy még az éjjel megtagadja Őt, így hangzik: „de Én imádkoztam érted, hogy a hited el ne fogyjon. És mikor helyreálltál, erősítsd testvéreidet.”

Ha az Úr imádkozott azért, hogy Péter hite ne fogyjon el, akkor az azt jelenti, hogy Péter hite nem fogyott el. Péter kudarcot vallott, de nem kellett volna így lennie, hiszen volt hite, mert adatott neki. Az Úr figyelmeztette előre, az Úr megmondta, az Úr imádkozott érte. Nem lett volna muszáj engednie a kísértésnek, de engedett. A hite azonban nem tűnt el.

Testvérek, amikor úgy érzitek, hogy elveszítettétek a látást, nagy Főpapunk van a mennyben, Aki őrzi azt. Ő a hű Tanú, Ő az, aki bennünk él, Ő az, aki megtartja a hitünket, Ő az, aki mindenkor él, hogy közbenjárjon értünk. Hogyan veszíthetnénk el azt, amit Ő tart meg? Olyan ez, mint az igazságosságunk, Ő a mi igazságosságunk. Tudunk vétkezni? Igen. Vétkezzünk? Ne. Kell vétkeznünk? Nem. Vétkezünk? Igen. De az igazságosságunk biztonságban van a mennyben, mert Ő a mi igazságosságunk, és ha azonnal megvalljuk Neki bűneinket, Ő hűséges, hogy megbocsássa a bűneinket és megtisztítson minket minden hamisságtól.

Állhatatosság, kitartás.

„és van kitartásod, és az én nevemért fáradoztál”

Amikor a kitartásra gondolok, az jut eszembe, aki verést kap, de nem fut el. Testvérek, néha könnyű elviselni az ütlegelést, bár sosem kellemes. Néha csak átvészeljük valahogy a dolgokat. Nőtestvérek, olykor ti is kaptok ütéseket a hitetekben. Remélem, hogy egyikünk sem szenved fizikai bántalmazást a másiktól. De többről van szó, mint hogy pusztán elviselni az ütéseket, hanem kitartásról van szó az Ő nevéért. Mit jelent ez? Mert az Ő becsülete forog kockán. Néha azért kapunk verést, mert rosszat csináltunk, de néha az Ő nevéért viseljük el.

A válaszunk hasonló Péter válaszához. Az ötezer megvendégelése utáni napon az Úr egy olyan valakinek válaszolt, aki csak azért követte Őt, mert olyan kevés étellel csodálatos módon megelégítette őket. Válaszával az Úr gyorsan elűzte Magától a hamis követőket. Azt mondta, hogy „az én testem igazi étel, és az én vérem igazi ital. Ha nem eszitek az én testemet és isszátok az én véremet, nincs élet bennetek.” És ezek a júdeaiak azt mondták: „Hé, ez kemény beszéd, ki képes hallgatni?” És otthagyták. Az Úr pedig a tanítványaihoz fordult, és azt mondta: „Ti is el akartok menni?” Úgy hiszem, Péter jó választ adott, azt mondta: „Hova mehetnénk, Uram, Tenálad vannak az élet Igéi.” Van más választási lehetőségetek? Van más választási lehetőségetek az Úr követésével szemben? Ha igen, akkor nem fogtok kitartani.

Van egy ellenségünk, aki nagyon okos. Nem bölcs és nem jó – az ördög az. De ki tud ismerni minket. Ha forgatunk valami mást is a szívünkben, figyelni fog minket, és rá fog jönni, hogy mi az. Számoljunk le az alternatívákkal, a más választásokkal, testvérek! Tegyünk aranykarikát a fülünkbe, ahol át lett szúrva Mesterünk házának ajtajánál, hogy ne gyógyuljon be – hogy mindenki láthassa, hogy Őhozzá tartozunk. Természetesen az ószövetségi rabszolgákra utalok, nem tudom, elolvastátok-e azokat az Igéket, melyeket az elmúlt nap említettem, de olvassátok el.

Ki kell tartanunk, és nem szabad megfáradnunk. Elfáradhatunk, de fáradjunk meg, ne jussunk el odáig, hogy abbahagyjuk a küzdelmet. Ha versenypályán futunk, az egyetlen biztos módja a verseny elveszítésének a verseny bármely pontján, ha megállunk és nem futunk tovább. Maradj versenyben! Ne add fel, ne hagyd abba, ne szállj ki, maradj versenyben!

Ilyen dolgokat szeret az Úr. Amikor elolvassuk az Ő jellemzőit, melyeket a Jelenések első három fejezetében található 22 vagy 24 címben olvashatunk, amikor az Úr saját Magát a neveivel jellemzi, láthatjuk, hogy Ő mi minden, és becsben tarthatjuk azokat a dolgokat, és magunkba fogadhatjuk, mert Krisztus bennünk az eljövendő dicsőség reménysége. És amikor látjuk ezeket a dolgokat, amelyeket Ő szeret, mondhatjuk, hogy én ezt akarom, én meg akarom élni ezt ma az én életemben. Szereti a könyörületességet, akkor én könyörületes leszek, az Ő kegyelme és nem a törvény által. Uram, add nekem a Te könyörületességedet ma; Uram, áldj meg!

De itt van ez a negyedik vers, és nagyon komolyan foglalkoznunk kell vele.

„De az a [mondás]om ellened, hogy az első szeretetedet elhagytad.”

Gondoljátok, hogy az Úr haragos? Gondoljátok, hogy haragudott az efezusi gyülekezetre? Én nem hiszem, hogy haragudott. Szerintem Neki, Aki oly csodálatos, és a hét mécstartó között jár, fájt a szíve. Tudjátok, testvérek, a szeretetnek van egy vele járó igénye, egy elvárás, melyet azokkal szemben támasztunk, akik szeretnek minket: a hűség.

A könyv elején az Úr azt mondja: „Én vagyok a hű tanú.” A férjeknek és feleségeknek hűeknek kell lenniük egymáshoz, hogy meg tudjanak bízni egymásban. Szívből jövő bizalmat nem lehet adományozni, azt el kell nyerni. Az Úr elvárja, megkívánja és belénk építi a hűséget. Az, Aki hűséges és igaz, bennünk él – ha keresztények vagyunk –, és hűségesek lehetünk mindhalálig. Lehet, hogy ma már nem, de kicsit később el fogjuk ezt olvasni.

Az efezusi gyülekezet szíve kihűlt, mert az efezusi szentek szíve elhanyagolta a hűség gyakorlását. Hagyták, hogy meghidegüljön bennük a szeretet. Férjek, szeressétek a feleségeteket, ahogyan Krisztus szereti a gyülekezetet! Ne merjétek hagyni, hogy a feleségetek iránti szeretet kihűljön! Feleségek, ne tűrjétek el, hogy a szívetek meghidegüljön a férjetek iránt! Ne engedjétek megtörténni; amikor észreveszitek, hogy ez van, azt is vegyétek észre, hogy Isten arra hívott, hogy szeressétek a feleségeteket, férjeteket. Ő tehát meg fogja adni, amire szükségetek van, és így meg tudjátok adni a feleségeteknek, amire neki van szüksége, és ti is megkapjátok tőle, amire nektek van szükségetek.

Nem érdekes, hogy az Úr azt mondja, az 5. versben: „Emlékezzél meg tehát, honnét estél ki, és térj meg, és azokat cselekedd, amiket először cselekedtél”? Az Úr nem azt mondja: „Gerjessz magadban érzést, ragaszkodást! Gerjeszd fel az irántam való szeretetedet!” Hanem azt mondja: „Tedd a korábbi tetteidet.”

Van valami, amire nagyon szeretnék rámutatni. A szeretet több, mint érzés, több, mint érzelem, de ha nincs bennünk sem érzés, sem érzelem, az nem normális dolog. A szeretet több, mint érzés, de nem is kevesebb! Férjek, higgyétek el, bármit is tesztek, ha feleségetek nem érzi benne a szeretetet, az semmit sem jelent a számára. Lehet, hogy ez túl erős. De soha nem lesz elégedett azzal a szeretettel, mely pusztán csak gondoskodik róla, vigyáz rá, látja, hogy mire van szüksége és megadja neki. És nem is szabad beérnie ennyivel. „Úgy szeressétek a feleségeteket, ahogyan Krisztus szerette a gyülekezetet és Önmagát adta érte.” Azt gondoljátok, hogy az Úr rideg és közömbös irántatok? Gondoljátok, hogy rideg és közömbös a gyülekezete iránt? Az Úr szeretett téged és Önmagát adta érted. Az Úr szerette a gyülekezetet és Önmagát adta érte, hogy tiszta legyen, ránc és folt vagy bármi efféle nélkül való. Nem azért, mert tökéletes feleséget akart, hanem mert szerette őt, és azt akarta, hogy mindazzá válhasson, amivé csak válhat. Férjek, így éreztek a feleségetek iránt? Miért nem?

Testvérnők, vannak közöttetek hajadonok. Ne menjetek hozzá ahhoz a férfihoz, aki nem így fog szeretni titeket! Persze ki tudja, hogy ki fog így szeretni? De értitek, hogy mit akarok mondani. Ezt kell keresnetek. Olyat, aki önmagát adná értetek, aki nem elvenni akar tőletek, hanem adni nektek. Nem olyat, aki körül akar zárni, hanem aki szabaddá akar tenni Krisztusban, védelmezve és megtartva titeket.

„térj meg, és azokat cselekedd, amiket először cselekedtél”

Először is, vissza kell emlékeznünk. Emlékszünk, amikor üdvösségünk lett? Minden könnyen ment, nem volt nehéz lemondani dolgokról. Emlékeztek, a Cselekedetekben, amikor Efezusról beszél? Emlékeztek, azt mondtam, hogy az Úr soha nem kíván olyasmit, amit ne adott volna előzőleg a gyülekezetnek vagy az egyénnek? Amikor elolvassuk az efezusiakhoz írt levelet, az telve van szeretettel.

Tudjátok, hogy az egyik legelső, amit tettek, hogy azok, akik varázslást űztek, összehordták a könyveiket egy halomba és elégették. Ötvenezer ezüst értékben! Eladhatták volna olyanoknak, akik nem voltak keresztények. Még jó üzletet is hozhattak volna nekik, ha csak negyvenezerért odaadják. De a szeretet nem tenne ilyet! Olyanok lettek volna, mint Anániás és Szafíra, akik egy részt maguknak tartottak meg. A szeretet ilyet nem csinál. A szeretet azt mondja, ez rossz! Ez Isten szemében rossz, és meg fogjuk semmisíteni. És az ár semmit sem jelentett nekik, mert szerették az Urat, látták az Ő irántuk való szeretetét, és ők viszontszerették Őt. Mit akart az Úr, hogy cselekedjenek?

Megmondom nektek, az Úr egyszer sem mondta nekik, hogy égessék el azokat a könyveket, ez a dolog az ő szívükben merült föl. A szerelmeseknek megvannak a maguk titkai, megvan a maguk kis nyelvezete egymással. Közös emlékeik vannak. Szólnak egy szót, vagy rámutatnak egy képre, vagy kinyitnak egy könyvet és elolvasnak egy oldalt, vagy kinyitnak egy könyvet és látják, hogy a másik elolvas egy oldalt, és megrohanják őket az emlékek. Meglátnak egy virágot, vagy egy apró kis ajándékot, melyet kaptak, és elárasztják őket az érzések. Az Úr azt mondja, tedd az előzőeket, de nem mondja meg, mik voltak azok a korábbi dolgok. Azt mondja nekünk: Emlékezz. Emlékezz, és tedd azokat, amiket először – nem azt mondja, hogy gerjessz fel valamilyen érzést. Az nem elég, és nem fogja megoldani a problémát. Ehhez egy kis gondolkozásra van szükség, de nem túl sokra, mert azt mondja, hogy „különben eljövök hozzád hamar, és kimozdítom a te gyertyatartódat a helyéből, ha meg nem térsz”.

„eljövök hamar”

Az a jó ebben, hogy ez azt jelenti, nem tart sokáig ezt a lépést megtenni, hogy bűnbánattal megtérjünk és visszaemlékezzünk a korábbi dolgokra, és megtegyük őket. Ezt hamar meg lehet tenni, hiszen azt mondja, „eljövök hamar”, azaz „gyorsabb lehetsz, mint Én”. Elhagytad az első szeretetedet? Tényleg elhagytad? Nem kell így maradnod. Nem bizony! Újra tiéd lehet az a szenvedély, ami benned volt, amikor megtértél. Néha vágyakozva tekintesz vissza, „Ó, bárcsak úgy éreznék, mint akkor!” Bánd meg a bűneidet, fordulj vissza, emlékezz, és tedd, amiket először tettél! Nem feltétlenül fogsz ugyanúgy érezni, mint akkor – teljesebb, gazdagabb és végtelenül édesebb lesz.

Ne tűrjétek ezt a ridegséget, ne tűrjétek ezt a hűvösséget, ne tűrjétek ezt a közömbösséget, ne törődjetek bele ebbe, hogy nem teszitek a korábbi dolgokat! Testvérek, nem valamiféle törvényről beszélek. Ha meggondoljátok, tudni fogjátok, hogy ez nem kötődhet törvényhez. Testvérek, ha egész életében minden nap vesztek a feleségeteknek egy csokor virágot, mert ez egy négyzet, amit ki lehet pipálni: Amikor beleszerettem, vettem neki virágot, tehát az élete hátralévő részében minden nap veszek neki virágot. Hívom is a virágost, adok neki egy jó nagy összeget, és megbízom, hogy a következő tíz év során minden nap szállítson ki a feleségemnek egy bokrétát. Ez így nem fog működni! Szívből kell, de a szív bennünk van. Az Úrért vágyódó szív bennünk van. Csak azért szerethettük Őt kezdetben, mert Ő előbb szeretett minket. Újra meg kell Őt látnunk, és ezért olyan értékes ez a könyv, a Jelenések könyve. Ez a látás könyve.

Kicsit túlmagyaráztam, de az a lényeg, hogy az Úr ezt szívből mondja, és ez megrázóan hat a gyülekezetre. És azt mondja:

„De ez megvan benned, hogy gyűlölöd a nikolaiták cselekedeteit, melyeket én is gyűlölök.”

A nikolaiták voltak azok, akik megalkották a papságról és a laikusokról szóló tant. Egy (lelki)pásztor van fent, alatta pedig az összegyűlt hívek. Az Ige azt mondja: „Senkit ne hívjatok atyának, mert egy Atyátok van a mennyben, és ti mind testvérek vagytok. Senkit ne hívjatok rabbinak vagy tanítónak, mert mind testvérek vagytok.” Különböző ajándékaink, különböző feladatköreink vannak, melyek mind értékesek és fontosak, de nem szabad magunkat egymás fölé emelnünk.

A testet az illeszti és tartja össze, amit minden ízület vagy kapocs szolgáltat. Ha a miénk a világ legnagyszerűbb igehirdetője és a miénk a legjobb tanítás a világon, de a ház e köré az ember köré épül, akkor az lehet csodálatos ház, de nem lesz Isten háza. Ő a középpont, és Krisztus bennetek az eljövendő dicsőség reménysége. Az Úr gyűlöli a nikolaiták tetteit. Gyűlölitek azt, amit az Úr gyűlöl? Akkor legyetek óvatosak azzal az emberrel, akinek az arcát borotváljátok minden reggel, hogy ne érezze felsőbbrendűnek magát a testvéreinél, vagy elfoglalja azt a helyet, amely egyedül Krisztust illeti. Testvérnők, ti sem vagytok mentesek ez alól. Legyetek féltékenyek Krisztus tisztességére, ne tegyetek egy embert, akinek igeszolgálatra van ajándéka, arra a helyre, ahol nem szabadna lennie. Férjek, szeressétek feleségeteket, amiképpen Krisztus szerette a gyülekezetet, és Önmagát adta érte! Feleségek, tiszteljétek a férjeteket, ne tiszteljetek egy másik embert a férjetek felett! Értitek?

„Akinek van füle, hallja, mit mond a Szellem a gyülekezeteknek: Aki győz, annak enni adok az élet fájáról, mely az Isten paradicsomának közepette van.”

Ádám és Éva elveszítette Isten paradicsomát. Isten egy szeráfot helyezett a kerthez vezető út őrzésére, hogy ne mehessenek vissza és ne ehessenek az élet fájáról. Ezt jó szándékból tette, mert ha így tettek volna, akkor örökké éltek volna a bukott állapotukban. De ez itt a visszanyert paradicsom, ami nem kis dolog.

Nos, az Úr áldjon meg mindnyájunkat, nem tudom, meddig fogunk jutni ebben a könyvben ezen a héten, de ha itt támpontot kapunk, hogyan kell csak ezt az első két-három fejezetet is megvizsgálni, az nagy kijelentést és változást fog hozni a szívünkben, a gondolkodásunkban és a gyülekezeteinkben. Sok táplálékot és elmélkedni valót fog adni nekünk. Az Úr segítsen bennünket! Ámen.

Egy a test, egy a Szellem, egy az Úr, egy a hit (Radu Gavriluţ)

Magyar tolmácsolással hallgatható a lenti linkre kattintva.

Egyenest a cél felé

elhangzott: Marosvásárhely, 2021. 03. 07.

Ef 4, 1-7. 11-16. 2Kor 3,12-16. 2Krón 11,13-17. 1Kor 12,13. Róm 12,9-10.

Marosvásárhely, 2021. 03. 07.Letölt

View original post

Krisztus élő levelei (T. Austin-Sparks)

Teljes igeszolgálat PDF-ben: Austin-Sparks_Krisztus_elo_leveleiLetöltés

Részlet:

“Az emberek ugyanis nagyon sokra tartják ezeket az egyéb dolgokat: a hivatalos támogatást Jeruzsálemből vagy bárhonnan; az emberek általi kijelölést, a kinevezési okmányt. Nagyon sokra tartják ezeket, van azonban valami, ami nélkül mindezek semmit sem érnek, és semmit sem jelentenek. Nem ezek tesznek bennünket hitelt érdemlővé, nem adnak megbecsülést, sem illetékességet, sem tekintélyt. Az egyetlen igaz bizonyítvány az, ha az emberek látnak minket, és Krisztust olvassák. Mi Krisztus levele vagyunk, ők pedig Krisztust olvassák – nem valakinek a tanítását, nem valakinek a nevét. Lehet, hogy óriási mennyiségű tanítás van a fejünkben, mindent megszereztünk a hosszú évek alatt meg a sok konferencián, de ha az emberek nem olvassák Krisztust, amikor minket látnak, akkor az egész semmit sem ér. Ezt tartsuk észben. Akikkel egy fedél alatt élünk, olvassák-e Krisztust? Fel tudják-e ismerni, észre tudják-e venni Krisztust az életünkben? Vagy a munkatársaink? Ugyanis ez a mi szolgálatunk.

A szolgálat nem a gyülekezeti teremben vagy az összejövetelen történik az Úr napján vagy más, különleges alkalmakkor, hanem a szolgálat az otthonunkban zajlik – itt vagyunk a legjobban olvashatók. Olvassanak bennünket; ez a lényeg, ahol éppen dolgunk van; ez a lényeg bárhol, ahol vagyunk. Akárhol is legyünk éppen, az a mi szolgálati helyünk gyülekezetként és annak tagjaként. A szolgálat pedig az, hogy olvassanak bennünket – és ne aggódjunk, olvasnak bennünket. Olvasnak, akikkel egy fedél alatt élünk, olvasnak, akikkel egy munkahelyen vagyunk, mind-mind olvasnak bennünket, felmérnek magukban, megfigyelnek, eldöntik, milyennek tartsanak. És vajon mire jutnak magukban? Olyanok vagyunk, akikkel nehéz együtt élni, együtt dolgozni; kellemetlennek, zsémbesnek tartanak? Értitek, ugye? Vagy pedig Krisztust olvassák? „Krisztus levelét” – mondja Pál.”

Tovább a teljes igeszolgálatra: Austin-Sparks_Krisztus_elo_leveleiLetöltés

A tálentumok és a minák Krisztus teste szolgálatában (Radu Gavriluț)

PDF: Tálentumok és minák
Elhangzott: 2020. április 29-én, Nagyváradon. www.ekklesiaoradea.ro

Máté 25,14-30: „Mert úgy van ez [a mennyek királyi uralma], mint amikor egy ember, aki külföldre utazott, maga elé (magához) hívta rabszolgáit és átadta nekik vagyonát, és (az) egyiknek öt talentumot adott és a másiknak kettőt, harmadiknak pedig egyet, mindegyiknek képessége szerint, és elutazott külföldre. Aki öt talentumot kapott, kiment, forgatta (dolgozott vele) és még ötöt szerzett. Hasonlóképpen, aki kettőt kapott, más kettőt szerzett. Aki pedig az egyet kapta, elment, földbe ásta és elrejtette ura pénzét. Sok idő múlva pedig megérkezett azoknak a rabszolgáknak ura és számadást tartott velük, és (oda)jött az, aki az öt talentumot kapta, másik öt talentumot hozott és ezt mondta: uram, öt talentumot adtál át nekem: nézd másik öt talentumot szereztem hozzá. (Ezt) mondta neki az ura: jól van jó és hűséges rabszolgám, kevesen hű voltál, sokat bízok rád: menj be urad örömébe, odajött az is, aki a két talentumot kapta, ezt mondta: uram, két talentumot adtál át nekem: nézd, másik két talentumot szereztem hozzá.
Ura ezt mondta neki: jól van, jó és (hit)hű rabszolgám, kevésen (hit)hű voltál, sokat bízok rád: menj be urad örömébe, odajött pedig az is, aki az egy talentumot kapta, ezt mondta: uram, tudom (ismerlek téged), hogy kemény ember vagy: aratsz ott, ahol nem vetettél, és ott is gyűjtesz, ahová magot nem szórtál. És ezért féltem, elmentem és elástam (elrejtettem) a földbe a talentumodat, nézd, itt van, ami a tied.
Az úr azonban így válaszolt neki: gonosz és lusta rabszolga, tudtad, hogy aratok, ahol nem vetettem és gyűjtök, ahova nem szórtam, tehát ezüstpénzemet pénzváltókhoz kellett volna vinned, hogy amikor megérkezem, kamatostul kapjam meg azt, ami az enyém. Vegyétek el tehát tőle a talentumot, és adjátok annak, akinek tíz talentuma van. Mert mindenkinek adnak, akinek van, kap és bővölködni fog, akinek pedig nincs, még azt is elveszik tőle, amije van, és a semmirekellő (hasznavehetetlen) rabszolgát pedig dobjátok ki a külső sötétségbe. Ott lesz sírás és fogcsikorgatás.” (Vida ford.)

Említettem az utóbbi időben, hogy nagyon sokat számít a hozzáállásunk az Úr jövetelével kapcsolatban. Mi az én hozzáállásom? Lehetetlen, hogy a szívemben ne tudjam ezt. Az én uram halogatja a hazajövetelt, ezért hosszútávra készítek terveket. És miért készítem ezeket a terveket? Mert a szívemben azt mondom: az én uram késlekedik. Ez a hozzáállás pedig oda vezet, hogy csak idő kérdése, mikor kezdek olyan dolgokat tenni, amiket nem kellene. Máté 24,50-51: „Megjön annak a szolgának ura azon a napon, amelyen nem várja, és abban az órában, amelyben nem is gondolja; akkor kettévágatja, és a képmutatók sorsára juttatja: ott lesz majd sírás és fogcsikorgatás.” Éppen úgy, mint a Máté 25,30-ban azt szolgát, aki nem használta a tálentumot, melyet kapott.

Ami az életünket illeti, szüzek vagyunk, ami pedig a szolgálatunkat illeti, rabszolgák vagyunk. Rabszolgáknak kell lennünk, szeretetből, és Neki kell szolgálnunk. A szüzek egy része okos volt, tartalék olajat készítettek maguknak. Nagyon elővigyázatosak voltak, hogy amikor a vőlegény megjön, a lámpásaik el ne aludjanak. Volt tartalék olajuk, mert amikor a földön voltak, megüresítették az edényüket, ezért az edény meg tudott telni, és így volt tartalékuk. A tartalék mentén sok minden történik. Ezekre az időkre kell, hogy legyen tartalékunk.

Most a tálentumok példázatáról szeretnék beszélni. Szeretném az elején elmondani, hogy különbség van a minák és a tálentumok példázata között. Tudjátok mit mondott az a szolga, aki egy minát kapott, és amikor megjött a gazda, a minák megsokasodtak, és tíz minája lett?

Lukács 19,16-18: „Megjelent az első, és azt mondta: Uram, minád tíz minát nyert (termelt¹). Az erre így szólt: Jól van, jó szolgám, mivel hű voltál a kevésen, legyen hatalmad tíz város fölött. Aztán jött a második, és jelentette: Uram, minád öt minát nyert (hozott²).”

Máté 25,20: „és (oda)jött az, aki az öt talentumot kapta, másik öt talentumot hozott és ezt mondta: uram, öt talentumot adtál át nekem: nézd másik öt talentumot szereztem³ hozzá.” Itt már nem azt mondja, hogy „hozott” öt tálentumot. Amikor a másik szolga jött a két tálentummal, azt mondta a 22. versben: „A két tálentumos is hozzá ment, és így szólt: Uram, két talentumot adtál ide nékem, nézd, még két talentumot szereztem⁴.” (Csia ford.) Ő sem azt mondja: „Uram, a két tálentum még két tálentumot hozott”.

Mit gondoltok, miért így van? Mert áldásban részesültünk, és Krisztus Szelleme által minden tagnak van legalább egy ajándéka. Isten mindnyájunknak adott egy ajándékot, és azzal az ajándékkal szolgálnunk kell a testet. Ha van két szemem, akkor ez a kettő azt mondhatná: „micsoda áldásban részesültünk, mert látunk! Az orr egyáltalán nem lát, a száj nem lát, de mi látunk!” Nem így van. Az ajándékok nem Maga a Szent Szellem, hanem ezek a Szent Szellem ajándékai, a Szent Szellem megnyilvánulása. És mindenki, aki kapott egy ajándékot, azzal az ajándékkal kell a testnek szolgálnia.

Nagyon érdekes ez. A testvérek fel fogják ismerni, ha valóban rendelkezünk azzal az ajándékkal, amelyről azt állítjuk, hogy a miénk. Nem szükséges, hogy szellemiek legyenek, akkor is látni fogják. Ha van ajándékunk, hogy bátorítsuk a testvéreket, de mi tanítani szeretnénk, a testvérek látni fogják, hogy nekünk ez nem megy. Megpróbálunk tanítani, de nekünk nem ezt kell tennünk, hanem azt, amit az Úr nekünk adott. Akkor valóban örömünket fogjuk lelni abban, amit Ő adott nekünk.

A minák tízszeresen megszaporodhatnak. Miért így írja az ige: „a te minád hozott még tíz minát”? Mert Pál, amikor a minákról beszél, azt mondja: „többet munkálkodtam, mint ti mindnyájan.” És aztán megmagyarázza: „mégis nem én, hanem Isten bennem levő kegyelme.” A kegyelem a mina. Ahhoz, hogy a kegyelem általunk munkálkodhasson, és hogy a beszédünk kegyelemmel teljes és sóval fűszerezett legyen, nekünk magunknak félre kell állnunk. A mina önmagában hoz tíz minát. Bárcsak ismernénk ezt a kegyelmet! Nagy áldásban részesülnénk. Uram, taníts minket, hogy tudjunk félreállni, mikor Te munkálkodsz, és higgyünk! Zsoltár 37,5: „Hagyjad az Úrra a te utadat, és bízzál benne, majd ő teljesíti.” Félreállhatunk. Szeretnétek munkálkodni? Félre kell állnunk.

Miért mondta ezt a szolga: még szereztem hozzá két tálentumot, vagy öt tálentumot? Miért mondta ezt? Mert ahogyan írva van: „a próféták szelleme enged a prófétáknak”. Mi a testbe lettünk helyezve mint tagok. Mivel tagok vagyunk a testben, Isten bizonyos rendeltetéssel helyezett bennünket oda. Egyetlen tag sem passzív a testben. Minden tag tevékeny, aktív. Ez néha körülményes. Elmondok egy történetet. Sok évvel ezelőtt meghívtak valahova, ahol testvérek gyűltek össze. Az alkalom végén az egyik testvér bejelentette, hogy meg fogja őket látogatni valaki, akit én is ismertem – és gondolom, ez nem volt véletlen. A testvérek lelkesedtek ezért a látogatásért. Szóltam nekik: Testvérek, nem jó dolog, hogy ez a valaki ide jön, mert hogy egyebet ne mondjak, tévtanításokat terjeszt. Tudjátok, mit válaszoltak? Ha úgy van, akkor az Úr nekünk is meg fogja mutatni.

Testvérek, Krisztus testében, a helyi gyülekezetben, vannak olyanok, akiknek – nem azért, mert okosabbak lennének mint mások, de vannak bizonyos ajándékaik, ami másoknak nincs. Itt van a kezem és ezek az apró részecskék, amelyek azért működnek, hogy használni tudjam. Van valami, amit meg kell tanulnunk, amikor ezekről az ajándékokról beszélünk; ez pedig az, hogy korlátozva vagyunk. Nem rendelkezik mindenki minden ajándékkal. Ne csináljunk úgy, mint azok a testvérek, hogy „az Úr nekünk is megmutatja”.

Arra gondoltam az elmúlt napokban: ha nem értem az igét, akkor nem vagyok képes helyesen hasogatni az igazságnak beszédét. Tudjátok miért? Ha csak egy kicsit is jobban hangsúlyozok egy igazságot, mint kellene, mindjárt elvész az egyensúly. Annyira fontos, hogy a testnek szolgáljunk. De hogy szolgálhatunk Krisztus testének? Krisztus teste nem csak mi vagyunk. Krisztus teste mindazok, akik az Övéi, mind, akik újjászülettek. Ismertem itt a városban egy asszonyt, aki az ortodox templomba járt; nem volt világossága, de örült, valahányszor beszélgettünk. És meg vagyok győződve, hogy vannak testvérek mindenhol. Isten a tagokat a testbe helyezte, nem a helyi gyülekezetbe. Mi egymásnak tagjai vagyunk.

AKKOR, mikor az ember Fia eljön, Máté 25,14: „Mert úgy van ez [a mennyek királyi uralma], mint amikor egy ember, aki külföldre utazott, maga elé hívta rabszolgáit és átadta nekik vagyonát.” Testvérek, nem csak ajándékunk van, de az Úr ránk bízta a vagyonát és azt mondta: használd, kereskedj vele! Amikor pedig eljön, nem úgy lesz, ahogy mi gondoljuk: jól van, hát te sok mindent megpróbáltál, de nem jártál sikerrel. Nem így lesz. Az Én tőkémnek gyarapodnia kell! Kétszer annyi legyen! Ha öt tálentumot kaptál, akkor tízet kell hoznod. Ha kettőt kaptál, akkor négyet. Ha egyet kaptál, akkor az kell, hogy gyarapodjon!

Testvérek, figyeljetek, azon a helyen, ahova az Úr helyezett titeket a testvérek között, ne tegyétek azt, amit nem kell tennetek! Amikor beszéltek, figyeljétek az embereket, és észre fogjátok venni, hogy amit tesztek, azt elfogadják-e? Isten odahelyezett bennünket valahova, és felelősek vagyunk azért, hogy azt tegyük, amit Ő adott nekünk.

Tudjátok azután mi történt? Ebben a példázatban is, és a minák példázatában is, az ige nagyrészt azzal a szolgával foglalkozik, aki egyetlen minát kapott, és elásta azt; vagy a tálentum esetében belekötötte egy kendőbe – a gazda pedig nem örült ennek, és azt mondta neki: „gonosz és rest szolga!”. Hogyan élt vajon az a szolga, aki elásta a minát a földbe? Tudjátok, hogyan? Mint egy hústesti ember. Tudjátok, hogyan él egy hústesti keresztény? Isten Szelleme benne van, de úgy él, mint a világ. Úgy reagál, mint a világ, úgy jár mint a világ, a vágyai ehhez a világhoz kötődnek és nem az Úrhoz.

Tudjátok, hogyan szolgál az az ember, aki nem használja a tálentumot, amit az Úrtól kapott? Nagyon nagy zűrzavart kelt az ilyen. Az emberek összezavarodnak, ahol ő van. Sok szolga a természetes adottsága, tehetsége szerint szolgál. Látjátok, most mindenki énekel. Nekem is küldenek mindenféle énekeket. Ez akkor tesz rám benyomást, ha ismerem az illetőt. Ma a testvérnő, amikor énekelt, az ő szíve vágyát fejezte ki. Istennek nincs szüksége természetes tehetségre, csak abban az esetben, ha az átment a halálon és a feltámadáson. A bolond szüzek nem mentek be a Bárány esküvőjének az ünnepségére. Az a szolga, aki egyetlen tálentumot kapott, de nem használta azt, ki lett vetve a külső sötétségre; ott lesz sírás és fogcsikorgatás.

Tudjuk, hogy meg vagyunk váltva mindörökre; és a mi megváltásunk azon alapul, hogy hittünk az Úr Jézus Krisztusban, aki bűneink büntetését hordozta. Az Ő életét kaptuk és az Övéi vagyunk. De ami a felelősséget illeti: ahogyan a felelősségünket teljesítjük, az határozza meg a jövőbeli sorsunkat. Kérdezd meg, imádkozz, és lásd meg: milyen ajándékot adott neked az Úr? Ne törekedj arra, hogy a Bibliát magyarázd, ha nem erre hívattál el! A helyzet nagyon-nagyon komoly. Isten elhívott bennünket, hogy szolgáljunk. A mi szolgálatunk pedig az, hogy Krisztust adjuk másoknak. De hogyan tudnánk Krisztust adni, ha nem vagyunk összetört emberek? Beszélhetsz az összetöretésről, de testvérek, ha például odamész valakihez, hogy bocsánatot kérj; és az eszeddel tudod, hogy tévedtél, és azt mondod: „Testvér, bocsáss meg!” – de ha ez csak észbeli meggyőződés a tévedésedről, és nem vagy összetörve, akkor nem sok mindent tettél. Az Úr össze kell törjön, hogy valóban bocsánatot tudjak kérni valakitől, és azt mondjam, „bocsáss meg!”.

Testvérek, nagyon fontos, hogy megértsük: az Úr mindegyikünknek adott egy ajándékot és ezzel az ajándékkal szolgálnunk kell a testet. A testen kívül semmilyen szolgálat nem létezik. Minden a testhez kötődik. És az Úr meg akar tanítani, hogy Tőle függjünk. Egyre jobban közeledjünk a Főhöz. Legyen szoros kapcsolatunk a Fővel, hogy azt tudjuk tenni, amit az Úr bízott ránk. Erre vagyunk elhíva. Ahogyan Pál mondta Timótheusnak: „az evangélista munkáját cselekedd, szolgálatodat, amit az Úrtól kaptál, teljesen betöltsd”. Ezt kívánom én is, testvérek, hogy az Úr elkezdjen munkálkodni a szívünkben, hogy ezt megértsük.

És meg leszünk próbálva. Tudjátok, mi történt Mózessel, mikor szolgálni akart a testvéreinek? Azt gondolta, a testvérei meg fogják érteni, hogy az Úr általa akarja megszabadítani őket, de el kellett menekülnie Midjánba negyven évre. Az Úr pedig negyven éven át tanította és formálta őt a pusztában, hogy visszajöhessen. Ha a testvérek nem fogadják el a szolgálatodat, akkor negyven évre el kell menned a pusztába. Ez nagyon fontos. Ne kövesd el azt a hibát, hogy a testvéreidet hibáztatod, ha nem fogadják el a szolgálatodat! Miután negyven év múlva Mózes visszatért, és elmagyarázta Izráel véneinek, tudjátok, mit tettek ezek az emberek? Meghajtották magukat Mózes előtt, és hálát adtak, hogy Isten meglátogatja Izráel népét.

Testvérek, az Úr munkálkodjon a szívünkben, hogy azok legyünk, akik azt teszik, amit tenniük kell. Ez nagyon fontos, alapvető dolog. Mert eljön az idő, mikor az Úr számon fogja kérni: „Mit tettél az Én vagyonommal? Mit tettél az ajándékokkal, amiket Én adtam neked?” Az Úr legyen irgalmas hozzánk. Mert ez az idő, amikor számon kér bennünket, ez AKKOR lesz, amikor eljön az ember Fia: az Ő jelenléte, a parúszia alkalmával. Az Úr munkálkodjon a szívünkben, hogy tudjuk azt tenni, amit az Úr ránk bízott. Ámen.

1proszergadzomai – termel, hasznot hoz, gyarapodik

2poieó – terem; (termést) hoz;

3kerdainó – nyer, megnyer, szerez, megszerez

4kerdainó – nyer, megnyer, szerez, megszerez (– a szerk. megj.)

A Szent Szellem jogai Isten házában (G.H. Lang)

PDF-ben a teljes tanulmány letölthető: A Szent Szellem jogai Isten házában

Részlet:

“Sajnos túlságosan könnyű elfogadni, amit a többség helyesel, illetve korlátozni, amit befolyásos emberek nem szeretnek, és ezáltal akadályozni a Szellemet abban, hogy megadja, amire a lelkeknek szükségük van. Az orvosságnak nincs mindig kellemes íze. Ha jól tudom, ma ez zajlik sokfelé; ez a szellemileg hatékony igeszolgálat hanyatlásában közrejátszó egyik fő tényező, és komoly kárt okoz Isten népének erkölcsi állapotában. (Talán) a keresztények legelső nemzedékét leszámítva, volt-e valaha olyan időszak, amikor a többségi nézet volt az igazság? Dr. A. T. Piersontól hallottam: „Van egy mondás, mely szerint az igazság nagy, és győzedelmeskedni fog. Ez azonban sosincs így ebben a korszakban. Az igazság mindig kisebbségben van; és olyan szilárdan meg vagyok győződve efelől, hogy ha bármilyen ügyben a többségi vélemény oldalán találom magam, igyekszem mielőbb a másik oldalra kerülni, mert tudom, hogy tévedek.”

Nem aggaszt vajon minden helyes gondolkozású testvért, hogy a súlyos és nyílt erkölcsi romlás kétségtelenül egyre erősödik a keresztények között? Nem kellene vajon komolyan keresnünk, Isten előtt is, hogy mi ennek az oka? Biztosan sok ilyen van, de nem lehetséges nagyon is, hogy a nagy többsége legalábbis azoknak, akik miatt szomorkodunk, a népszerű prófétai nézeteket vallja? Vajon ezek nem értenek-e egyet abban, hogy elutasítják azt, hogy a hűtlen szolga példázata hívőkre vonatkozik; hogy ellenzik a Krisztus ítélőszéke utáni bármiféle büntetés gondolatát; és hogy biztosra veszik, hogy minden egyes hívőnek helye lesz az ezeréves királyságban? És nem kell-e vajon a testvéreknek komolyan megkérdezniük, hogy az erkölcsi hanyatláson kívül mi egyéb származhatna abból, ha az Úr felrázó szavainak erejét, melyeket láthatóan a saját szolgáihoz intéz, kilúgozzák, és úgy alkalmazzák, mintha a meg nem tértekhez szólna; ítélőszékének szörnyűségét, ami népe gonosztevőire vár, pedig megrabolják?

Számos olyan pont van a newtoni próféciaértelmezési irányzatban, melyekkel nem értek egyet; jellegüket tekintve túlságosan is kálvinisták, ezen kívül nem helyeznek megfelelő súlyt az Ige hívőknek szóló, komoly figyelmeztetéseire. Úgy vélem, tévednek abban, hogy a parúszia egyetlen folyamatos esemény lenne, és Darbynak volt igaza abban, hogy egy időszaknak tartotta, habár tévedett abban, hogy kezdetét az antikrisztus elé helyezte, a nyomorúság vége helyett, ahová Newton tette. Világosan megláttam azonban, hogy Newton és mások körülbelül egy évszázaddal ezelőtti figyelmeztetései beigazolódtak, melyek szerint az a prófétai és diszpenzacionalista értelmezési séma, melyet Darby később bevezetett, így egyben, [teológiai] irányzatként – bár tartalmazza az igazság elemeit –, komoly erkölcsi hanyatlással fog járni azokban, akik elfogadják, mivel az egész mint séma megköveteli, hogy Krisztus szavainak legnagyobb részét ne a keresztényekre vonatkoztassák, ezáltal pedig megrabolja őket a lelkiismeretet felélesztő igazságoktól és figyelmeztetésektől[1]. Ez sajnos nagyon hamar és általánosan bekövetkezett; hiszen Darbyról is hamarosan kitűnt, hogy az ezekkel a témákkal kapcsolatos nézeteinek nincs erkölcsi visszatartó erejük arra, hogy féljen az ellenségeskedés, rágalmazás, hamis vádak és a szentek közötti világméretű viszálykodás következményeitől, mely lerombolta a hívők egységének tanúságtételét, amely az elején a Testvérekre bízatott. Közvetlen munkatársai teljesen magukba szívták, és hűen be is mutatták vezetőjük vélekedéseit és szellemiségét; és általánosságban, az örömteli kivételektől eltekintve, azok, akik leghatározottabban küzdöttek Darby nézeteiért ezekkel a témákkal kapcsolatban, ugyanolyan intoleránsnak bizonyultak, mint ő.

[1] J. N. Darby azt állította, hogy az Újszövetség jelentős része nem a gyülekezetre vonatkozik, hanem csak azokra a zsidókra, akik az utolsó napokban fognak élni, mielőtt Jézus visszajön. B. W. Newton, az egyik első testvér Plymouth-ban, megmondta Darbynak, hogy ezzel a különbségtétellel valójában feladta a kereszténységet.

Tovább: A Szent Szellem jogai Isten házában

A gyülekezet megújulásának 15 pontja (Adeyemo Temidayo)

Eredeti: “15 Theses” for a New Reformation

PDF: A gyulekezet megujulasanak 15 pontja

1998-ban olvastam a „Houses that Changed the World” című írást, melynek kivonatát szeretném most közölni. Ekkor értettem meg világosan azokat a dolgokat, melyeket az én szívemre is helyezett az Úr, és így léptem rá arra az útra, mely Krisztusnak és az Ő gyülekezetének újszerű fölfedezéséhez vezetett, ami kívül esik az intézményes, művi egyházi rendszeren. Az az imádságom, hogy a Szent Szellem indítsa meg az Olvasó szívét, és adjon még bizonyosabb meggyőződést Krisztus testével kapcsolatban. Shalom. (Temidayo)

A gyülekezet megújulásának 15 pontja

Isten folyamatosan változásokat munkál a gyülekezetben, ez pedig változást munkál a világban. Az egész földkerekségen keresztények milliói vannak tudatában annak, hogy világméretű megújulás van kialakulóban. Mondanivalójuk lényégében ez: „A gyülekezet, ahogyan most ismerjük, valójában akadályát képezi annak, hogy a gyülekezet olyan legyen, mint amilyennek Isten akarja.” Egyre növekvő számban halljuk meg Istentől ugyanazokat a dolgokat. Korszakos kijelentések valódi értelmére eszmélünk rá kollektív módon, mely közös, együttes szellemi visszhangként verődik vissza mindannyiunkban. A következő 15 pontban ezeknek egy részét fogom összefoglalni, és meggyőződésem, hogy ezek beletartoznak abba, amit Isten Szelleme ma a gyülekezettel közölni akar. Egyeseknek talán ez lehet az a bizonyos tenyérnyi felhő, amit Illés látott az égen. Mások talán már érzik is a zuhogó esőt.

1. A gyülekezet életmódot jelent, nem alkalmakon való részvételt

Mielőtt Krisztus követőit keresztényeknek kezdték volna nevezni, „az út” követőiként hivatkoztak rájuk. Egyik oka ennek, hogy szó szerint az „élet útját” találták meg. A gyülekezet természete nem a hivatásos lelkészek által vezetett, az Úrral való találkozás céljára épült házakban történő különböző istentiszteleti alkalmak által nyilvánul meg, hanem azon a módon, ahogyan Krisztus követői a mindennapjaikat élik kiterjesztett szellemi családjaikban, élettel teli választ adva a társadalmi problémákra, azon a helyen, ahol a leginkább számít: az otthonaikban.

2. Itt az ideje változtatni a rendszeren

Hogy az adott kor vallásos elvárásaihoz igazodjon, a történelmi Ortodox Egyház Konstantin után a 4. században olyan vallásos rendszert épített ki, mely lényegét tekintve ószövetségi: papok, oltárok, keresztény templomok (katedrálisok), tömjénezés – az istentisztelet formája pedig a zsidók zsinagógai mintáját követi. A Római Katolikus Egyház tovább kanonizálta a rendszert. Luther megreformálta a teológiát (hogy mi az evangélium), a külső, egyházi formákat viszont meglepően érintetlenül hagyta. A szabadegyházak elszakították a rendszert az államtól, a baptisták bemerítették, a kvékerek kilúgozták, az üdvhadsereg egyenruhába öltöztette, a pünkösdiek ellátták kenettel, a karizmatikusok pedig megújították – de magán az alapfelépítményen mind a mai napig senki nem változtatott. Éppen itt az ideje, hogy ezt megtegyük!

3. A harmadik megújulás

Azzal, hogy Luther újra fölfedezte, hogy üdvösség egyedül hit által, kegyelemből van, a teológia megújulásával megkezdődött a gyülekezet megújítása. A 18. században különböző mozgalmak (mint pl. a morva testvérek) révén helyreállt az Istennel való mélyebb bensőségesség, ami szellemi megújuláshoz vezetett – ez volt a második megújulási hullám. Most pedig Isten a bortömlőkhöz nyúl, amellyel megkezdődik a megújulás harmadik hulláma: a szerkezet megújulásáé.

4. Gyülekezeti házak helyett házi gyülekezetek

Az újszövetség ideje óta nem létezik olyan, hogy „Isten háza”. István élete árán emlékeztetett mindannyiunkat: Isten nem lakik emberkéz által készített templomokban. A gyülekezet Isten népe. A gyülekezet ezért mindig is ott volt és ott van otthon, ahol az emberek otthon vannak: a házaikban, ahol laknak. Itt, az Isten népéhez tartozók:

• részt vesznek egymás életében a Szent Szellem ereje által
• amikor együtt vannak, együtt is esznek
• attól sem riadnak vissza, hogy eladják javaikat, hogy együtt osztozhassanak az anyagi és szellemi áldásokban
• valós helyzetekben, beszélgetve és nem előadva tanítják egymást arra, hogyan engedelmeskedjenek Isten igéjének
• imádkoznak és prófétálnak együtt, bemerítenek, lemondanak a takargatásról és elveszítik az énjüket azáltal, hogy megvallják a bűneiket
• újra megtapasztalják a közös test-tudatot a kölcsönös szeretet, elfogadás és megbocsátás révén.

5. A gyülekezetnek kicsivé kell válnia, hogy naggyá lehessen

A legtöbb mai gyülekezet egyszerűen túl nagy ahhoz, hogy valódi közösség lehessen. Sok helyen életközösség nélküli közösséggé lettek. Az újszövetségi gyülekezet kb. 10-15 fős kis csoportok összességét jelentette. Nem növekedett 2-300 fős, katedrálisokat megtöltő, hatalmas csoportosulássá, ami lehetetlenné tette volna a valódi, kölcsönös interakciót. Ehelyett oldalirányban növekedett, a szerves sejtekhez hasonlóan, amint egy-egy csoport elérte a 15-20 fős létszámot. Ha lehetőség volt rá, akkor a város minden kereszténye összejött közös ünnepi alkalmakra, mint pl. a Salamon csarnokában Jeruzsálemben. A hagyományos egyházi gyülekezet, ahogyan ma ismerjük, legtöbbször se nem nagy, se nem szép, sokkal inkább szomorú kompromisszuma a túlméretezett házi gyülekezetnek és az alulméretezett ünneplésnek, úgy, hogy gyakran egyiknek is, másiknak is nélkülözi az erejét.

6. Egy gyülekezetet sem vezet egyedül egy pásztor

A helyi gyülekezetet nem egy pásztor vezeti, hanem elöljárók vannak, olyan emberek, akik kellően bölcsek és józanok. A helyi gyülekezetek pedig összefonódnak egymással, és olyan hálózatot képeznek, melyben megtalálhatók az elöljárók és más szolgálók (apostolok, próféták, pásztorok, evangélisták és tanítók), akik házanként látogatják az egyes csoportokat, ami által az apostoli és prófétai szolgálat különleges és alapvetően fontos szerepet kap (Ef 2,20 és 4,11-12). A pásztor nagyon lényeges részét képezi a csapatnak, de nem tölthet be nagyobb szerepet, mint csak egy részt a „szentek szolgálatra való felkészítésének” teljes feladatában. Ki kell, hogy egészítse őt a többi négy szolgáló, hogy megfelelően tudjon működni.

7. A megfelelő dolgok – nem a megfelelő helyen

Ha egy képet rakunk ki puzzle-darabkákból, akkor tudnunk kell, mi a teljes kép, amit ki lehet rakni belőlük, különben az eredmény nem fog sikerülni, hiszen az egyes daraboknak nincs semmi értelmük önmagukban. Pontosan ez történt a kereszténység nagy részével: megvannak a szükséges dolgok, de rosszul állítottuk őket össze a félelem, a hagyományok, a vallási féltékenység, illetve a hatalomhoz való ragaszkodás és a kontrollszellem miatt. Ahogyan a víz is megtalálható jég, víz és pára formájában, az Efezus 4,11-12-ben felsorolt ötféle szolgálat – apostolok, próféták, pásztorok, tanítók és evangélisták – is megtalálható ma, de nem mindig a helyes forma szerint és nem mindig a megfelelő helyen. Gyakran jéggé fagynak az intézményes kereszténység merev rendszerében; néha olyanok, mint a tiszta víz; néha pedig páraként szertefoszlanak a levegőben a „szabad” szolgálatokban és a senkinek nem felelő, „független” gyülekezetekben. Mint ahogyan a virágokat is legjobb a víz folyékony halmazállapotú formájával öntözni, ezt az öt, szenteket fölkészítő szolgálatot is át kell formálni, megújítani – ugyanakkor visszatérni a régi, eredeti formáikhoz, hogy az egész élő szellemi test (organizmus) kivirulhasson, az egyéni „szolgálók” pedig megtalálják a maguk szerepét és helyét az egészben. Ez tehát még egy ok, hogy miért kell visszatérnünk a Tervező gyülekezetről alkotott eredeti tervrajzához.

8. Isten nem hagyja a gyülekezetet egy bürokratikus klérus kezében

Az újszövetségi gyülekezetet sehol nem vezette egyetlen, hivatásos „szent ember”, az Istennel való kommunikáció egyedüli felelőse, aki azután Mózeshez hasonlóan átadja a passzívan üldögélő vallásos fogyasztóknak, amit kapott. A kereszténység ezt a stílust a pogány vallásokból vette át, de legjobb esetben is az Ószövetségből. A gyülekezet Konstantinnál kezdődő, hivatásos egyházzá válása szinte mindent áthatott az idők során, mesterségesen szétválasztva Isten népét laikusokra és klérusra (hívekre és papokra, gyülekezeti tagokra és felkent szolgálókra stb). Az Újszövetség szerint (1Tim 2,5) „egy az Isten, egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus”. Isten nem adja áldását egyfajta vallásos szakmára, melynek művelői folyamatosan befurakodnak az emberek és Isten közé. A kárpit kettészakadt, Isten pedig minden ember számára lehetővé tette, hogy Jézus Krisztus által – aki az egyetlen Út – közvetlenül Hozzá járuljon. Hogy a hívők egyetemes papsága a gyakorlatban is megvalósulhasson, a jelenlegi rendszernek teljesen meg kell változnia. Minden adminisztratív rendszer közül a legrosszabb a bürokrácia, mert gyakorlatilag kétféle válaszlehetőséget ismer: az igent vagy a nemet. A spontaneitásnak, az emberiességnek itt nincs helye, ahogy a való életnek sem. Ez működhet a politikában vagy a vállalatirányításban, de nem a gyülekezetben. Úgy látszik, hogy Isten most azt munkálja, hogy kihozza gyülekezetét a vallásos bürokraták és a kontrollszellem babiloni fogságából a nyílt terepre, olyan hétköznapi emberek közé, akiket Isten tett rendkívülivé, akikről, mint a régi időkben, ma is a hal, a nárduskenet és a gyökeres átalakulás illata árad.

9. Visszatérés a szervezettségből a kereszténység szerves, organikus formáiba

A kifejezés, hogy „Krisztus teste” egy élő, szerves és nem megszervezett létformának a leírása. A gyülekezet helyi szinten szellemi családok sokaságából áll, melyek szervesen kapcsolódnak egymáshoz hálózat gyanánt, ahol az egyes részek együttmunkálkodásának módja szerves részét képezi annak, ahogyan az egész fölépül. Ami mostanra maximális szervezettség és minimális életté vált, annak vissza kell változnia minimális szervezettséggé, hogy megvalósulhasson a maximális élet. A túl sok szervezettség, mint egy kényszerzubbony, gyakran elfojtotta a szerves életet attól való félelmében, hogy valami baj lehet. A félelem a hit ellentéte, és nem éppen keresztényi erény. A félelem kontrollálni akar, a hit viszont képes a bizalomra. A kontroll ezért lehet jó, de a bizalom sokkal jobb. Krisztus testét Isten olyan szolgáló lelkületű emberekre bízta, akiknek természetfeletti ajándékuk van arra, hogy elhiggyék Istennek, Ő kézben tartja a dolgokat, Övé a kontroll, és nem kell, hogy ők rendelkezzenek vele. A kereszténység élő, organikus formáinak újbóli megjelenéséhez ilyen bizalom-alapú regionális és országos [vagy akár országok közötti] hálózatok kialakulására van szükség, nem pedig erőltetett, hivatalos ökumenizmusra.

10. Az istentisztelet tisztelete helyett Isten tisztelete

A mai kereszténység nagy része röviden összefoglalva a következő képet mutatja: egy szent nép egy szent helyen rendszeresen összegyűlik egy szent nap szent órájában, hogy részt vegyenek egy szent ruhába öltözött szent ember vezette szent szertartáson, szent díjazás ellenében. Mivel ennek az „istentiszteletnek” nevezett előadásnak a rendszeres megtartása sok szervezést és adminisztrációt igényel, a hivatalos és intézményesített minták rövidesen merev hagyományokká válnak. Statisztikailag egy hagyományos, egy-két órás istentiszteletnek jelentős erőforrás-igénye van, viszont nagyon kevés gyakorlati gyümölcsöt terem az emberek tanítványozása – azaz a megváltozott életek – tekintetében. Közgazdasági fogalommal szólva „magas bemenetű és alacsony kimenetű” struktúrát jelent, [azaz a befektetett energia nagyobb, mint a kapott eredmény]. Az évszázadok során a „helyes istentisztelet”-re való törekvés felekezetiességhez, hitvallásokhoz és névlegességhez vezetett. Ez pedig nem csak, hogy nem veszi figyelembe, hogy a keresztények elhívása arra szól, hogy „igazságban és szellemben” imádják az Atyát, nem pedig katedrálisokban, énekkönyvvel a kezükben, hanem azt is, hogy az élet legnagyobb része természetes módon zajlik, nem hivatalosan, és a kereszténység ezért „az élet útja”. Hát nem arra van szükség, hogy abbahagyjuk a színészkedést, és elkezdjünk valódi erővel élni?

11. Ne az embereket vigyük a gyülekezetbe, hanem a gyülekezetet vigyük az emberekhez!

A gyülekezet visszaváltozik embereket begyűjtőből emberek közé kimenőbe. Nem kellene azon igyekezni, hogy behozzuk az embereket „a gyülekezetbe”, hanem inkább vigyük oda a gyülekezetet az emberekhez! A gyülekezet sosem fogja elvégezni küldetését, ha mindig csak a meglévő struktúrához adunk embereket; nem kisebb dologra van szükség, mint hogy a gyülekezet gombamódra szaporodva spontán felbukkanjon és sokasodjon szerte a világ minden népe között, ahol Krisztust még nem ismerik.

12. Az Úrvacsora újra felfedezése – valódi vacsorák valódi étellel

Az egyházi hagyomány az Úrvacsorát homeopátiás mennyiségre és mélyen vallásos külső formára redukálta, jellemzően pár csepp borral és valamilyen íztelen ostyával, melyekhez szomorú arckifejezés dukál. Az „Úr vacsorája” azonban sokkal inkább egy kiadós vacsora volt szimbolikus jelentéssel, semmint szimbolikus vacsora gazdag jelentéssel. Isten újra visszaállítja az együtt evést a találkozásaink során.

13. Felekezetek helyett városszintű összejövetelek

Jézus egyetemes mozgalmat hívott életre, de ehelyett nemzetközi vallásos társaságok sora jött létre, akik a saját keresztény márkanevüket hirdetik, és egymással versenyeznek. A protestantizmus legnagyobb részére jellemző márkaépítés ezért társadalmilag elvesztette hatóerejét, befolyását, és gyakran sokkal jobban lefoglalják őket a különböző hagyományok és a vallásos belviszály, mint hogy együttes bizonyságtételre törekednének a világ előtt. Jézus sosem mondta, hogy az emberek felekezetekbe szervezzék magukat. A gyülekezet első napjaiban a keresztények kettős identitással rendelkeztek: igazán az Ő gyülekezete voltak, és vertikálisan (fölfelé) Istenhez kapcsolódtak, amit a földrajzi alapú összeszerveződés követett, azaz horizontálisan (vízszintes irányban) kapcsolódtak egymáshoz a földön. Ez nem csak azt jelenti, hogy az egymás közelében élő keresztények házi gyülekezeteket alkotnak, ahol részt vesznek egymás életében lakóközösségi szinten, hanem azt is, hogy kollektív, helyi identitással rendelkezve is összejönnek amilyen gyakran csak tudnak az egész településre kiterjedő, illetve regionális, nagyobb összejövetelekre, mellyel kifejezik az adott területen élő gyülekezet egységét, egy test-voltát. Hitelesség a közvetlen lakókörnyezetünkben, melyhez regionálisan vagy településszinten az egy testhez tartozás identitástudata kapcsolódik, nem csak jelentős helyi, társadalmi tényezővé és szellemileg meggyőzővé teszi a gyülekezetet, hanem ezáltal az „egy település, egy gyülekezet” biblikus modelljéhez is visszatérhetünk.

14. Az üldözésnek ellenálló szellem kifejlesztése

Jézust, minden keresztény Fejét megfeszítették. Mai követőit sokszor inkább a különféle címek, kitüntetések és a világi emberek elismerése foglalkoztatja – vagy, ami még rosszabb, csendben maradnak, és nem méltók arra sem, hogy észrevegyék őket. „Boldogok vagytok, ha énmiattam üldöznek benneteket”, mondja Jézus. A biblikus kereszténység egészséges fenyegetést jelent a pogány istentelenségre és bűnszeretetre, arra a világra, melyben a kapzsiság, materializmus, irigység és az erkölcsnek, szexualitásnak, pénznek és hatalomnak mindenféle démonikus normái uralkodnak. A mai kereszténység számos országban túlságosan is ártalmatlan és udvarias ahhoz, hogy érdemes legyen üldözni. Ha azonban újra az Újszövetség szellemében kezdünk élni, és például a bűnt bűnnek nevezzük, akkor a világ természetes reakciója vagy a megtérés, vagy az üldözés lesz, ahogyan ez mindig is volt és mindig is lesz. Ahelyett, hogy kényelmesen befészkelnénk magunkat a vallásszabadság átmeneti zónáiba, a keresztényeknek fel kell készülniük arra, hogy újra fel fogják fedezni őket, mint a globális humanizmusnak, a kötelező szórakozás modern rabszolgaságának és az Én – a világegyetem helytelen középpontja – nyílt imádatának fő kerékkötőit. A keresztények meg fogják tapasztalni annak a világnak az „elnyomó toleranciáját”, mely elveszített minden abszolút normát, és emiatt megtagadja, hogy fölismerje és engedelmeskedjen teremtő Istenének, akinek abszolút normái vannak. A politika és a gazdaság egyre növekvő ideologizáltságával, magánosításával és spiritualizálásval a keresztényeknek, hamarabb, mint gondolnák, lehetőségük lesz boldogan elszenvedni a vádakat, ahogy az Úr Jézussal is történt. Most kell fölkészülnünk a jövőre azzal, hogy az üldözésnek ellenálló szellemet, és még inkább ellenálló struktúrát fejlesszünk ki.

15. A gyülekezet az otthonokba jön

Hol a legkönnyebb az embernek, hogy szellemi legyen? Vajon egy szószék mögé bújva, szent öltözetben szent szavakat prédikálva egy arctalan tömegnek, majd visszavonulni egy irodába? És mi a legnehezebb, éppen ezért a legjelentőségteljesebb hely egy embernek, hogy szellemi legyen? Otthon, a felesége és gyermekei jelenlétében, mert ott minden tettéről és szaváról azonnal kiderül, hogy mennyi benne a valóság; így a képmutatást hatékonyan ki lehet gyomlálni, és nőhet a hitelesség. A kereszténység nagy része elmenekült a családból, mely gyakran a saját szellemi vereségének a színhelye, és megszervezett, mesterséges előadásokra megy szent épületekben, messze a való élet légkörétől. De Isten azon munkálkodik, hogy a gyülekezet visszakerüljön az otthonokba, a gyökereihez, oda, ahonnan ered. Szó szerint hazajön, bevégezve a gyülekezet történelmében megtett kanyart a világtörténelem végén.

Az élet minden területén, mindenféle háttérből és felekezetből jövő keresztények szellemében világosan hangzik, és visszhangra talál, amit a Szellem mond a gyülekezetnek; az egész világon egyre többen meghallják a hívást, hogy kezdjenek el helyi szinten cselekedni, és kezdjenek el újra egy testként működni. Lakóközösségenként összejönnek valakinek a házánál, és rendszeresen találkoznak a többiekkel nagyobb, település-szintű összejöveteleken. A hívás nekünk is szól, hogy része legyünk ennek a mozgalomnak, és megtegyük a magunk hozzájárulását. Lehet, hogy a mi otthonunk is olyan ház lesz, mely megváltoztatja a világot.

„Akinek a háza mi vagyunk” – T. Austin-Sparks

Source: “Whose House We Are”

“Krisztus azonban mint Fiú áll a maga háza felett, akinek a háza mi vagyunk, ha a bizalmat és a reménység dicsekvését mindvégig erősen megtartjuk.” (Zsid 3,6)

„Akinek a háza mi vagyunk…” – ez az igerész lehetne a mostani elmélkedésünk címe; a lényege pedig, hogy a gyülekezetet családnak tekinti. Egy vagy két másik igeszakaszt is hozzákapcsolhatunk: Efezus 2,21: „Benne van az egész épület összeillesztve, és benne növekszik szent templommá az Úrban”. És az Efezus 3,15: „akiről neveztetik minden nemzetség (család) mennyen és földön”.

Mielőtt továbbmennék, vizsgáljuk meg ennek a két igeszakasznak a pontos jelentését! Az elsőben ezt a kifejezést látjuk: „egész épület” vagy a görög (és az angol – a ford.) alapján: „mindegyik* épület”. A másodikban ezt: „minden család”. Mindkét szakasz ugyanarra a dologra vonatkozik (és ugyanazt a görög kifejezést használja a „minden, mindegyik”-re: pasz pasza pan – a ford.). Az elsőben a gyülekezetet kollektíven, testületileg, összességében látja; sok részből álló, de egyetlen egészként. „Mindegyik épület”, mégis egyetlen Gyülekezet; egyetlen szent templom az Úrban; sokból áll össze az egy. Ugyanez az alapelv vezérli a második szakaszt. Szó szerint így van: „Mindegyik család”.  „Ezért meghajtom térdemet az Atya előtt, akiről neveztetik minden nemzetség (atyafiság, család) mennyen és földön”. A gyülekezet családja sok részből áll, de egyetlen dolog.

Fő gondolatunk igazsága és valósága (azaz, hogy családnak tekintjük a gyülekezetet), nagyon különleges módon jelenik meg az újszövetségi korszakban. A kereszténység egyik sajátosan jellemző vonása ez. Hiszen melyek is a legnagyszerűbb szavak az Újszövetségben és a kereszténységben? Hát nem ezek, hogy „Atya”, „gyermek”, „fiak”, „háznép”, „testvérek”? Eszünkbe jut, hogy az Újszövetségben teljesen kibontakozó szeretet csodálatos motívuma is a keresztény család eszméjével kapcsolatos. Isten gondolata, az Ő saját felfogása az Övéiről az, hogy mindannyian egy családot alkotnak, mind ugyanannak az egy családnak a tagjai.

Ismerjük, hogy ennek szelleme hogyan áradt ki a gyülekezet indulásakor a legelső hívők között. Amikor a Cselekedetek könyvének első fejezeteit olvassuk, látjuk, hogy a családiasság szelleme van túlsúlyban; a kenyér megtörése házanként; a szellemi otthon a hívők házi köréből áll; minden személyes és magántermészetű dolgot feláldoznak azért, hogy olyan családi életük lehessen, melyben mindenük közös. A családi vonások nagyon világosan megfigyelhetők a legelső időkben.

Mennyire eltávolodtunk ettől a felfogástól! A gyülekezet, ahogyan ma ismerjük, nagyon messze van ettől, sőt maga az alapgondolat is idegennek tűnik. A gyülekezetet ma sok egyéb mellett a különböző felekezeti formák, imaházak, épületek, a gyülekezeti élet és gyakorlat változatos megjelenési formái jellemzik, melyek mind-mind teljességgel idegenek a család eszméjétől. Amikor a családunk összegyűlik, akkor annak a családi körnek nincs semmilyen hivatalos formája, nem veszünk föl külön erre az alkalomra való öltözéket, és nem megyünk el valamilyen meghatározott helyre, hogy ott találkozzunk.

Jócskán eltávolodtunk attól a tiszta és egyszerű gondolattól, melyet Isten a saját népének szánt; annyira, hogy sokan, akik ezekre az istentiszteleti helyekre járnak és az egyházközségüknek, gyülekezetüknek tagságát képezik, és a „gyülekezetről” beszélnek, valójában szinte semmit sem tudnak egymásról, és nincs bennük gyakorlatilag semmi közös, mert nem is élik meg igazán az egymással való közösséget. Eljönnek és hazamennek, de szükségleteik feltárása, az egymás életében való kölcsönös segítségnyújtás gondolata a többségnek idegen, és legjobb esetben is csak korlátozott. Mégis megmaradnak az „Atya”, „gyermekek”, „fiak”, „testvérek”, „háznép”, „család” szavai és eszméi. Nem meglepő, hogy az Úr népe nagyon sok mindent elveszített ezekből.

Pedig ezekkel akarja az Úr helyreállítani a legelső gondolatát, az eredeti elképzelését a népe számára; helyre akarja állítani a szellemi családot. Minden friss és új irány, mely Istentől jön és az Ő eredeti gondolatával kapcsolatos, az nagy bizonyossággal legelőször is újra bevezeti a szellemi családot, mindazzal együtt, amit ez jelent. Hogy mivel járhat mindez? Sok mindennek a lerombolásával, azzal, hogy félre kell tenni számos téves felfogást, sőt akár azzal is, hogy elvetjük a teljes, hagyományos rendszert.

Óriási érték rejlik a szellemi családi életben és a családban zajló nevelésben! Nincs annál jobb kiképzés, mint amit a családban kap az ember. Az intézményben nem találhatjuk meg ennek az adekvát megfelelőjét, ott nincs semmi, ami felérne ezzel. Az Úr felelősségteljes és használható emberei nem az intézményekben képződnek; a családi élet neveli ki őket. Ennek a családi életnek a hiánya az oka, hogy oly gyakran zátonyra futnak a kapcsolatok szintjén, akik az intézményből indulnak az Úr szolgálatára. Oly gyakran, amikor Isten munkája kárt szenved, az valójában a munkásai közötti megromlott kapcsolatok tragédiája, akiket szervezett módon egymás mellé helyeztek, úgy, hogy sohasem mentek keresztül a családi élet nevelő hatású küzdelmein, melyben megtanulták volna, hogyan kell nehezen kezelhető emberekkel jól kijönni és győztes módon velük együtt élni.

A szellemi családban zajló nevelkedés mérhetetlenül értékes, ehhez azonban nagyon közeli kapcsolatok kellenek. Hallottunk már templomba, gyülekezetbe járó keresztényektől olyat, hogy nem igazán akarnak túl közeli viszonyba kerülni a többi gyülekezeti taggal, inkább nem szeretnének túl sokat tudni róluk. Ez vereséget jelent és az Úr számára nagyon nagy veszteséget. Az Ő módszere ugyanis, hogy a lehető legközelebbi kapcsolatba hozza össze népét, és ebből a legproblémásabbakat sem akarja kihagyni. Az Ő családja nagyon különleges: mindenféle emberből áll, akik közül néhányan bizony elég érdekes figurák; s mindez csodálatos felkészülési, tanulási lehetőséget biztosít a számunkra.

Minél hamarabb el tudjuk ezt fogadni, annál jobb. Ennek belátása ugyanis véget vet a folyamatos elvágyódásunknak bizonyos emberektől; hogy mindegy, csak valahol máshol legyünk. Véget vet a legyőzöttségünk nagy részének; annak a legyőzöttségnek, amely pusztán azért van, mert nem néztünk szembe egyenesen mindezzel, és nem jelentettük ki: Meg kell tanulnom, hogyan élhetek győzelemben ezzel az emberrel. Ezt jelenti a családi élet, és ebben rejlik ennek elmondhatatlan értékessége. Mennyire különbözik ez attól, hogy hetente egyszer találkozunk egy csoport másik, vallásos hajlamú emberrel, akikkel eltöltjük az időnket aznap, és utána egy hétig nem találkozunk velük, és semmit sem tudunk róluk! Ez nem az Újszövetség szerint való.

Az Úr azért rakta össze népét szellemi családokba, hogy nagyon közeli kapcsolatban legyenek egymással. Meg fogjuk látni, hogy az Újszövetség leveleiben is a család eszméje lebeg az írók szeme előtt. Még azok is, amelyek elvileg egyéneknek íródtak, például a Timóteushoz írott levél, azok is a családhoz köthetők. Pál azt mondta Timóteusnak, hogy azért írt neki, hogy tudja, hogyan kell viselnie magát a gyülekezetben, Isten házában. Ezek a levelek nem valamilyen tanításról vagy tanításokról szóló rendeletek; hanem levelezések a szellemi családokkal, hogy azok megvilágosodva és felbátorodva, buzdítás, figyelmeztetés és néha dorgálások által eljussanak oda, hogy képesek legyenek győzedelmesen kiábrázolni az Úr Jézus bizonyságtételét a kapcsolataikban. Mennyire, de mennyire sokat foglalkozik Pál a hívők kölcsönös kapcsolataival a leveleiben! Gyakorlatilag azt mondhatjuk, hogy a levelek nagyobb részét ez teszi ki. A gyülekezet nem egy szervezet. Szervezéssel soha nem lehet családot létrehozni.

A gyülekezet családját bizonyos dolgok különösen is foglalkoztatják. Az új családtagok születése például az egész családot intenzíven érdekli. Nem a megszerzésükért folyó tevékenység, nem is az elérésükért zajló szervezkedés, sem semmiféle egyéb eszköz, mód, mely vonzani hivatott őket, hanem pusztán arról van szó, hogy nagy figyelemmel és érdeklődéssel követik a születésüket. A gyülekezetnek olyan állapotban kell lennie, hogy minden egyes új családtag születésének híre képes legyen mindenkit felvillanyozni; kell, hogy érdekelje őket ez a dolog, érezzék, milyen hatalmas jelentősége van; elkötelezettnek kell lenniük eziránt. Egy új családtag születése valóságos és nagy esemény a családban; a gyülekezet családjában is ennek kell a legfontosabb dolognak lennie.

Azután pedig a szellemi gyermekek táplálása igényel nagy odafigyelést. Ez elvégzendő feladat elé állít bennünket, és szembe kell néznünk azzal is, hogy mi a tény és mi az igazság ezzel kapcsolatban. Nem kérdés, hogy készek vagyunk elfogadni, és a szívünkben egyek tudunk lenni azzal, hogy az új családtag születését valódi érdeklődés és figyelem kell, hogy kísérje, bár lehet, hogy tudnánk még fejlődni ebben az ügyben, mert talán nem egészen adtuk át magunkat annyira a lelkek újonnan születése és megmenekülése ügyének, amennyire kellene. Ha ez most megszólított bennünket, akkor ismerjük el, és ragadjuk meg, feleljünk rá határozottan. De a második terület esetében is ugyanez merül föl: fontosnak tartjuk-e a szellemi gyermekek táplálását? Oly könnyű észrevenni az éretlenség jeleit a testvérekben, jól fölfújni ezeket, és megállapítani, hogy még mindig gyermekek, mindezt persze nem túl megértő vagy elnéző módon. Nézzük meg, milyen a családi légkör egy ilyen esetben, helyezzük el magunkat egy pillanatra a biológiai családban! Ha idősebb (akár férfi-, akár nő-) testvérként tekintünk magunkra, milyen a csecsemővel szembeni hozzáállásunk? Folyamatosan a kisgyermeket okoljuk, mert nem idősebb a koránál, és számon kérjük a három-négy évest: „Mi a csudáért nem vagy hatéves?” A kicsit pedig, hogy „Miért nem vagy nagyobb, mint amekkora vagy?” Látjátok, mennyire abszurd ez a felvetés. Sokkal inkább a szellemi gyermekek táplálása kellene, hogy foglalkoztasson bennünket, mint hogy annak hiányáért okolnánk őket, amit az adott helyzetben nincs jogunk elvárni tőlük.

Az igazi család gondoskodik a szellemi gyermekekről, és ez megfeddi a szívünket. Milyen a hozzáállásunk azok iránt, akik nem ott tartanak a fejlődésben, ahol mi, és ez nem is lenne még elvárható tőlük? Teljesen más eset, amikor az eltelt idő alapján már képeseknek kellene lenniük a tanításra, és még mindig arra van szükségük, hogy tanítsák őket. Az igazi családot a szellemi gyermekek táplálása iránti felelősség jellemzi, és a velük kapcsolatos hozzáállásunk és odafigyelésünk mértéke mutatja meg leginkább, hogy az igazi szellemi otthon légköre vesz-e körül bennünket.

A gyülekezet családja a fiak szolgálatával is törődik. Feltűnhet, hogy ezeket a jellemzőket mind az Újszövetségből vesszük, csak nagyon egyszerű formában fogalmazzuk meg. Az Apostolok Cselekedetein végigmenve fellelhetjük a szellemi csecsemők táplálására való gondos odafigyelés összes megjelenési formáját. Utána pedig látjuk, hogy ha valaki már túljutott a szellemi csecsemőkoron, de nem volt még saját, rábízott feladata, felelőssége, azt mindannyian közös ügynek tekintették, az mindenki számára egyformán fontos volt, és buzdították az illetőt, hogy legyen; tehát, ha Isten házában bárkinek bármilyen felelősség adatott, az mindenkit ugyanúgy érdekelt; az egyénekre bízott szolgálatot is közös ügynek tartották. És bárhol felelősséget bízott az Úr valakire, sáfárságot a Neki való szolgálatban, azt a gyülekezetben mindenki a saját ügyének tekintette.

Még tovább menve pedig, a gyülekezet családja az Atyának a gyermekeivel kapcsolatos tervei megvalósulását is szem előtt tartja. A család számára nagyon is fontos, hogy az Atya mit szán családja számára, és törekszik ennek megvalósítására. Ez fölülírja az egyéni ambíciókat, az egyéni érdekeket; sokkal fontosabb annál, mint hogy kit mi érdekel, sokkal nagyobb a súlya annál, mint hogy mindenki a maga feje után menjen a saját elképzelése szerint. Isten azért foglalta egybe a családot, azért tette egyetlen egésszé, hogy az Atya szándékát munkálja. Ez pedig nem kis dolog.

Az apostoli levelekből kiderül Isten örökkévaló célja, hogy mi hogyan lettünk elhívva ennek a célnak megfelelően, valamint, hogy ezt a célt egyedül az egész által lehet elérni. Az egész családot érintő dolog ez; és az egész kölcsönös, összekapcsolódó életünket ennek az örökkévaló célnak kell kitöltenie a Krisztusban való elhívásunkban, és a beteljesedést az örökkévaló cél iránti közös elköteleződésünk mentén találjuk meg.

Nagyon fontos számunkra, hogy meglássuk ezt az egész családra vonatkozó célt, és azt, hogy ehhez minden családtag egyformán kapcsolódik; hogy ezt egyetlen különálló tag vagy a tagság bármekkora része sem képes egyedül elérni; ehhez az egész család kell. Ezért segítenünk kell egymást Istennek a családra vonatkozó teljes szándéka felismerésében; kölcsönösen munkálkodva az egymás bátorításában, erősítésében, építésében, segítésében ennek az egy nagy, közös célnak a megvalósulásáért. Erről szól a családi élet, hogy mindenki egyetlen dologgal: Isten céljával foglalkozzon, és mindenkinek ez legyen a fő elfoglaltsága.

Végül pedig, a gyülekezet családja a családi élet szentségének (védettségének, sérthetetlenségének) megőrzésével foglalkozik; a kölcsönös lojalitással (bizalommal, odaadással, elkötelezettséggel, hűséggel) az Úr családjában. Az Úr családja nagyon sokat veszít az egyszerű, hétköznapi lojalitás hiánya miatt. Olyan könnyű mást kritizálni, feltárni a gyengeségeiket, rámutatni (ha még nem lennének szem előtt) a hibáikra. Hogyan minősítjük ezt, ha mindez egy családban folyik?

Egy hat- vagy héttagú családban, ha mindenki csak a többi családtag hibáira, tökéletlenségére, tévedéseire hívná föl itt közöttünk a figyelmet, mit mondanánk erre? Hogy ez nem család, hanem megosztott háznép. Nincs családias szellemiség; az egymás iránti kölcsönös szeretetnek és hosszútűrésnek nyoma sincs. A tágabb családra kiterjesztve pedig ugyanúgy érvényes marad ez az elv. Hiszen, ha igazán szeretjük a testvérünket a családban, hogyan reagálnánk, ha bárki kritizálná őt, gonosz dolgokat mondana róla, besározná, lekicsinyelné? Az a minimum, hogy zokon vennénk; és megpróbálnánk jelezni, hogy nem tűrjük a családi kapcsolataink szentségének ilyen irányú megsértését. Pál apostol így szól: „Hanem a tagok ugyanúgy törődjenek egymással” (1Kor 12,25, Békés-Dalos + angolból kieg.).

Tudom, hogy túlságosan egyszerűnek tűnik ez a megfogalmazás, de annyira alapdolgok ezek. Sokkal több mindent is el lehetne mondani erről a témáról, de most csak arra az egyre szeretnénk rámutatni, hogy Isten a gyülekezetet családnak látja.

Néhányótoknak különleges feladataitok vannak Isten házanépe között. Túlzás vajon azt kérni, hogy – talán úgy, mint korábban soha –, tekintsetek a család fényében a gyülekezeti élet egészére? Hogy meglássátok, a ti feladatotok az, hogy együttműködjetek Istennel abban, hogy szellemi jellemzőkkel bíró családi életet alakítsatok ki – nem istentiszteletek, alkalmak, összejövetelek tartását, igehirdetést, a gyülekezetek létszámának növelését, hanem azt, hogy szellemi családot alkossatok?

Mindannyian a családon belül vagyunk, és akár van valamilyen különleges feladatunk Isten házában, akár nem, az Úr általános felelősségérzetet akar kimunkálni bennünk a házán belül; hogy mind felelősséget vállaljunk a csecsemőkért. Kérjük az Urat ezért a kegyelemért, és valóban tegyük a saját felelősségünkké, mintha az Úr mondaná nekünk valamelyik szellemi gyermekkel kapcsolatban: „Fogd ezt a gyermeket, és tápláld Nekem”. A szellemi csecsemőkről való gondoskodás pedig nem könnyű feladat.

Az Úr ezen felül ki akarja bennünk munkálni az ige szolgálata iránti személyes felelősségérzetet, hogy a saját ügyünknek érezzük. Annyira különbözik ez attól, amikor csak összejövünk, ki-ki leül a helyére, és azt mondja: Ez és ez fog igét hirdetni, és szeretnénk meghallgatni, mit akar mondani. Talán ez minden, ameddig eljutunk. Ha tetszik, hát akkor tetszik, ha nem tetszik, akkor eddig terjedt a felelősségünk. Nem? Nem vállalunk határozott felelősséget az Úr előtt minden egyes igeszolgálatért, és mindenkiért, aki szolgál. Pedig ez a mi közös ügyünk.

Ha kizárjuk a természet szerinti tetszés és választás elemeit, akkor meglátjuk, hogy ez szolgálat, és hív engem, és az Úr előtt köteles vagyok megállni ebben a szolgálatban, mindaddig, míg az az igeszolgálat az Úr népének építéséért és az Úr családjának gyarapodásáért van. Bámulatos növekedést és csodálatos dolgokat láthatnánk, ha a család minden egyes tagja határozott szellemi felelősséget vállalna a folyamatban levő igeszolgálatokért. Hatalmas fejlődés következne be, ha ez így lenne. Másfelől viszont nagy veszteség, sok gyengeség, legyőzetés és kudarc következik abból, ha a többség nem működik együtt azokkal, akik az ige szolgálatában vannak.

Ha az igeszolgálatot közös ügyünkké tudnánk tenni, ha mindenki egyformán törődne vele, akkor növekedés történne. Akik közületek igével szolgálnak, jól tudják, miről beszélek. Akik nem vagytok benne az ige szolgálatában, ha tudnátok, milyen benne lenni, tudnátok, hogy mire gondolunk. Amikor végignézünk az arcok tengerén, csak hogy egyet találjunk olyat, aki együttműködik; és amikor találtunk egyet, akiben Isten munkálkodik, és megláttuk benne az együttműködés, a közösség, a komoly érdeklődés és felelős törődés szellemét, az megmenekülésünket jelentette abban a nagyon nehéz helyzetben. Az az ember átvitt bennünket, és folytatni tudtuk, mert az az egy ott volt. Óriási dolog, hogy az egész vereséggel végződhetett volna, semmit nem nyert volna senki az egészből, ha nem lett volna ott az a kapcsolattartó. Mi lenne, ha mindannyian így vennénk részt minden alkalommal; micsoda nyereség lenne az! Az építés akkor tud megtörténni, ha a család komolyan törődik az igeszolgálattal.

Ami igaz ezekben a vonatkozásokban, az összes többi vonatkozásban is igaz. Kérjük az Urat ezeknek az egyszerű dolgoknak a kegyelméért, melyek olyan nagyon számítanak. Az Úr népe egy család, és olyan család, ahol valódi érték van. Nem nagyon sok érték lelhető fel a gyülekezet intézményesült szervezeteiben, a külső formákban – a szellemi érték nagyon korlátozott – de ha valahol megvan a család szívbéli közössége, ott az egymás építése zajlik és folyamatos a növekedés.

John Saunders: A vallásos rendszer – út Babilonba

Elhangzott: 2005. Nagyvárad http://ekklesiaoradea.ro/uploads/uploads/mesaje/mp3/2005.04.16-JS-Oradea.1b.mp3

Az első rész, amely a világról szól, ide kattintva olvasható.

A következőkben a vallásos rendszerről fogunk beszélni.

Eleve furcsának tűnik, hogy egy ilyen rendszer egyáltalán létezzen. Kezdetben ugyanis volt a világ és volt Jézus Krisztus Gyülekezete, és e kettő tökéletesen elkülönült egymástól; semmilyen vegyülés nem volt közöttük. Manapság azonban, sőt, évszázadok óta, azt látjuk, hogy létezik a világban valami, amit vallásos rendszernek nevezünk – a benne élő emberek persze nem így mondanák; ők egyháznak hívják. Észrevesszük-e azonban, hogy ez a rendszer mennyire hasonlít a világhoz?  Miért kell akkor törődnünk vele? Azért, mert nagyon sok testvérünk ott van! Annyira, hogy a keresztények túlnyomó többsége a vallásos rendszer foglya, de nem veszik észre, mert nincs szemük ennek meglátására. Nem akarok azonban annyira arrogánsnak tűnni, hogy ne tartanám lehetségesnek, hogy ez velem is megtörténjen. A vallásos rendszer ugyanis az ellenség stratégiájának eredményeképpen jön létre.

A világgal kapcsolatban a 2Timóteus 1-ből olvastuk, hogy az utolsó napokban nehéz idők állnak be, most az 1Timóteus 4-et nézzük: „A Szellem pedig világosan megmondja, hogy az utolsó időkben némelyek elszakadnak a hittől”. Nem az „utolsó napokban” [eszkhatosz hémera, 2Tim 1,1], hanem az „utolsó időkben” [hüszterosz kairosz 1Tim 4,1 – a ford.]. Jóval korábban tehát az utolsó (végső) napoknál, de az első századot követően; s a negyedik századra mindez meg is valósult. Azt mondja tehát, „hogy a késői időkben némelyek elpártolnak majd a hittől, s tévelyítő szellemekre és ördögök tanításaira fognak figyelni, hazug, saját lelkiismeretükben kiégett emberek képmutatásával” (1Tim 4,1-2, Csia). Hogyan tudta az ördög ezt véghezvinni? Úgy, hogy nem egyik pillanatról a másikra történt.

A Jelenések 2. és 3. fejezetében láthatjuk az Úr Jézus hét levelét a hét gyülekezetnek. Ezek egyrészt mind történelmi jelentőségűek, mivel Kis-Ázsia városaiban ezek a gyülekezetek valóban léteztek, és minddel az volt a helyzet, amivel kapcsolatban az Úr megszólította őket. A levelek másrészt szellemi jelentőségűek is, és egyfelől minden gyülekezetnek, másfelől minden embernek is szólnak, akik hasonló helyzetben vannak, mint az adott levél címzettjei. Harmadrészt a hét levél prófétai is, a Gyülekezet történelmének hét szakaszáról beszél. Ezt a hét korszakot két részre lehet osztani: az első háromra, amelyik jött és el is múlt, és az utolsó négyre, amely jött, és meg is marad egészen a korszak végéig.

Nézzük meg a három és a négy közötti választóvonalat:

Jel 2,7: „Akinek van füle, hallja, mit mond a Szellem a gyülekezeteknek.” Majd: „Aki győz”.

11. vers: „Akinek van füle, hallja, mit mond a Szellem a gyülekezeteknek.” Majd: „Aki győz”.
12. vers: „Akinek van füle, hallja, mit mond a Szellem a gyülekezeteknek.” Majd: „Aki győz”.

Ezután váltás:

26. vers: „Aki győz”, majd a 29. vers: „Akinek van füle, hallja meg, mit mond a Szellem a gyülekezeteknek!”.
27. rész, 5. vers: „Aki győz”, 6. vers: „Akinek van füle, hallja, mit mond a Szellem a gyülekezeteknek.”
28. vers: „Aki győz”. 13. vers: „Akinek van füle, hallja, mit mond a Szellem a gyülekezeteknek.”

Majd 21. vers: „Aki győz”, végül: „Akinek van füle, hallja, mit mond a Szellem a gyülekezeteknek.”

Az első három a gyülekezet történelmének első három periódusa, amely már mind véget ért. Az első az I. század korai gyülekezete, amelyről az Efezusnak írt levél beszél, majd a II. század szenvedő gyülekezete következik, amelyről a Szmirnának szóló levélben olvashatunk. A harmadik az a gyülekezet, amely fogságba esett, amikor Konstantin császár felvette a kereszténységet, és ezüsttel fizetett a katonáinak, ha ők is ugyanezt teszik. Konstantin volt az, aki hivatásos papságot bérelt fel, a pogány templomokat ún. keresztény célokra kezdte hasznosítani, többek között azzal, hogy Pál, Péter, János és más korai keresztény hithősök szobrait helyezte el ezekben. Sőt, nem is fáradtak új szobrok készítésével, hanem levették Zeusz, Merkúr és társaik szobrainak fejét, és új fejeket raktak rájuk.

A vallásos rendszerbe való átmenet tehát a korai egyháztörténelem eme három szakaszának végére megvalósult. Ezután az utolsó négy: Thiatíra a római katolicizmus és az ortodoxia; Szárdisz a reformált Thiatíra, azaz a protestantizmus, felekezetek; majd Filadelfiában látjuk az Úr maradék gyülekezetét; Laodiceában pedig a bukott Filadelfiát.

Most arról szeretnék beszélni, aminek azt a nevet adtam: Út Babilonba – mert az Ige több helyen is Babilon néven hivatkozik a keresztény vallásos rendszerre. Vajon miért? Mert az Ószövetségben a népet fogságba vitték Babilonba, ahol hetven évig tartották őket, és amikor visszatérhettek Jeruzsálembe, csak egy maradék élt a lehetőséggel. A nép nagy része Babilonban maradt, és zsinagógákat építettek, hogy folytathassák az ún. istentiszteletet.

Most tehát a Babilonba vezető útról szeretnék beszélni, nem azért, hogy oda menjetek, hanem, hogy ne menjetek oda! Hogy felismerjétek ezt az utat, és ne járjatok rajta. És ahol ez az út kezdődik, az itt van, Efezusban. Csodálatos gyülekezet volt az efezusi. Az első század legnagyszerűbb műve az én meglátásom szerint; Pál apostol ugyanis három évig ott tartózkodott. Korábban, az Úr akaratából, a galáciai gyülekezetekhez tartó első útján talán Pál mindössze egy-két hónapig lehetett azokon a helyeken. Pál elhívott apostol volt, de ezzel együtt növekedésben lévő hívő, azaz nem hiszem, hogy az a Pál, aki három évig Efezusban volt, az ugyanaz az ember lett volna, mint aki egykor Barnabással megkezdte az utazásait. A Szent Szellem folyamatosan végezte benne a munkát. A második útján ugyanez a helyzetet látjuk, míg el nem érkezik a második útján a negyedik gyülekezetbe, amely Korinthus volt, ahol az Úr azt akarta, hogy másfél évig tartózkodjon. A harmadik útján azonban Efezusban maradt három évig, és az ottani vének előtti bizonyságtétele szerint három évig éjjel-nappal intette őket, és hirdette nekik az Isten teljes akaratát (ApCsel 20,17-től). Azt láthatjuk tehát, hogy ez a gyülekezet bizonyára sokkal dicsőségesebb és érettebb lehetett szellemileg a többinél, hiszen Pál annyival többet adott nekik. Ezért gondolom, hogy lehet, hogy az első század legnagyszerűbb műve lehetett. Amikor azt mondom, legnagyszerűbb műve, a legnagyobb kijelentésre, kiábrázolódásra gondolok, és a legtartósabb, legjobban érvényesülő bizonyságtételre, tanúságra.

Most pedig az Úr ezt a levelet írja nekik körülbelül negyven évvel később, és csodálatos mondanivalója van. Milyen jó lenne, ha az én otthoni gyülekezetemnek mondana ilyen gyönyörűséges dolgokat! Azt jelentené, elértük a célt. Jel 2,2: „Ismerem tetteidet, fáradozásodat, állhatatosságodat”… Tetteik vannak, fáradozás, állhatatosság… a Szent Szellem munkája. A hitük igazságos cselekedeteket szült, amelyeket Isten készített el számukra, hogy ezekben járjanak. Állhatatosak, nem viselik el a gonoszokat, „próbára tetted azokat, akik apostoloknak mondják magukat, pedig nem azok, és hazugnak találtad őket”. Majd újra azt mondja nekik, hogy tudja, hogy van bennük állhatatosság. És „terhet viseltél az én nevemért, és nem fáradtál meg”. „De az a panaszom ellened, hogy nincs meg már benned az első szeretet.”

A Babilonba vezető út a szívből indul ki. Az Úr arra hívott bennünket, hogy szeressük Őt teljes szívünkből, teljes lelkünkből, teljes elménkből és teljes erőnkből. Megállhatok vajon itt előttetek, és mondhatom, hogy ez az én szívem állapota? Nem merném ezt kijelenteni. De azt hiszem, hogy én is és ti is mindannyian erre az intenzitásra törekszünk. Tudjuk, hogy az Úr munkálkodik bennünk, és felnövel minket, és mi is erre vágyakozunk. Azt gondolom, hogy amíg ez a szívünk vágya: „Ó, Uram, ne hagyd, hogy elveszítsem ezt a mostani szeretetet, hanem Uram, növeld bennem a szeretetet”, addig jó helyen vagyunk. Nem mondhatja senki, hogy benne megvan az első szeretet – Isten ismeri ezeket a dolgokat. Ha valaki azt mondaná, neki megvan, kételkednék. Talán túl magasra helyezi magát. A Róma 12,3 azt mondja, hogy az ember ne gondolja magát többnek, mint amennyinek gondolnia kell.

A Babilonba vezető út tehát a szívnél kezdődik. Valami megváltozott ezeknek a testvéreknek a szívében, negyven évvel később. Ki tudná megállapítani, hogy hol az a pont, amikor egy ilyen változás bekövetkezik? Egyedül az Úr; egyedül az, aki a szíveket vizsgálja, és ismeri az ember gondolatait és szándékait. De az Úr valahogyan tudta tehát ezt, és azt mondta, „az a kifogásom ellened”, és azt mondja: „térj meg!” – különben eljövök és kimozdítom a gyertyatartódat.

Az első fejezetben azt látjuk, hogy a gyertyatartó a gyülekezetet jelképezi. Az utolsó vers azt mondja, hogy a hét gyertyatartó a hét gyülekezet. Azt mondtam: Uram, mennyire szigorú vagy! Nézd, mi mindenük volt pedig! Filadelfiát leszámítva jobbak, mint az összes többi gyülekezet! Miért lennél ennyire szigorú velük? Azért, mert attól, akinek sokat adtak, sokat is várnak. Semelyik másiknál nem volt ott Pál apostol három évig, aki lefektette volna az alapokat, felépítette a gyülekezetet, tanította a szenteket, megalapozta őket Krisztusban. Nagyon komoly dologgal fenyegette meg tehát őket az Úr: hogy eljön, és kimozdítja a gyertyatartójukat. A szomorú az, hogy ha ma ellátogatunk Efezusba, nincsen ott gyülekezet, a város romokban hever – ezek szerint nem találták meg az első szeretetüket.

Mi történik, ha elveszítjük az első szeretetet? Ez nem az a szeretet, amit legelőször birtokoltunk, ez a szeretet minőségét jelenti. Az a szeretet, amely az Úr Jézust magasztalja fel minden más egyéb létező dolog fölé. A Tízparancsolat úgy fogalmazza meg: Ne legyenek neked más isteneid énelőttem. Memphisben van egy énekünk, nagyon rövid kis ének, sőt valójában egy imádság: „Hogy kedves arcodat mindig szemem előtt lássam, ez az imádságom, ez legyen a leghőbb kívánságom. Hogy a szívemben semmilyen más szeretet ne versenyezzen, onnan minden más trónus kivesszen, és szívem csak Téged szeressen.” Ez az első szeretet. Az egyetlen dolog, Jézus; a jó rész, amit a betániai Mária választott: kevés dolog fontos, sőt valójában csak egy. Olyan sok jó dolog van ebben a világban, és a kereszténységben is… De a szívünk úgy is távol lehet, hogy csupa jó dologgal van tele.

Tudjátok, miből lesz gyakran bálvány az ember szívében? A szolgálatból. A keresztény szolgálatból. A vallásos rendszerben tudjátok, mit tartanak a legfontosabbnak? Hogy a fiatalok legyenek igehirdetők, lelkipásztorok, mondván, ez a legnagyszerűbb pálya a hívő előtt. Az Úr munkáját végezheted – de ez gyakran csapdává lesz a számodra. Mert amikor szolgálsz az Igével és prédikálsz, és nyolcvan-kilencven ember figyel rád, és hallgatja a szavaidat, az ún. bölcsességedet, az értelmezéseidet, az könnyen felfuvalkodottá tesz, és hamarosan még több szolgálatot akarsz; nagyobb helyiség kell, stb. Csapdává válhat az Úr szolgálata. Az Ő szeretete azonban soha nem válik csapdává. Ha minden, amit teszünk, az érte való szívbéli szeretetünkből fakad, az Ő szolgálata sohasem ejt kelepcébe.

Látjuk tehát, hogy a Babilonba vezető út a szívben kezdődik, azzal, hogy elveszítjük az első szeretetünket. Van egy módja annak, hogy megállapítsuk, elveszítettük-e ezt; hogy szeretjük-e még az Urat annyira: az, hogy szeretjük-e az Ő népét annyira? Senki sem láthatja, hogy szeretjük-e az Urat, azt azonban igen, hogy szeretjük-e egymást. Az egymás iránti szeretetünk pedig az egymás iránti szolgálatunkban fejeződik ki; a gondoskodásban, a törődésben. Hiszen Krisztus Teste egy család, és mi mind testvérek vagyunk! És ezért mindannyian törődünk egymással, hiszen együvé tartozunk. Biztos akarok lenni benne, hogy van-e elég ennivalód, különösen, hogy elegendő van-e az élet kenyeréből! Tudnom kell, hogy a kezed nem erőtlen-e, hanem erős, és hogy a térded sem gyenge, hanem egyenesen megáll! Ha megvan az első szeretetem az Úr iránt, és szeretem az Ő népét, azon gondolkozom: „hogyan tudnám bátorítani a szenteket ezen a héten?” Ó, Uram, amikor vasárnap összegyűlünk, adj egy Igét, amit felolvashatok, adj egy zsoltárt! Uram, mutasd meg, hogy tegyek-e bizonyságot? Segíts, hogy javasoljak egy éneket, amit elénekelhetünk! Más szóval: szolgáljuk egymást.

Azonban, amikor elveszítjük az első szeretetet, más dolgok vonják el a figyelmünket; elmegyünk az összejövetelre, és rájövünk, hogy nem hoztunk magunkkal semmit, és még csak nem is szégyenkezünk emiatt. Elmegyünk az imaalkalomra, és rájövünk, hogy nem is imádkoztunk, de nem gond, más imádkozott, én úgyis egyetértettem vele. Nem gondolom, hogy egy imaalkalmon mindenkinek kötelező lenne imádkoznia minden egyes fölmerülő dologért, de késznek kell lennünk rá, hogy imádkozzunk, amikor a Szent Szellem indít. Van, aki eleve úgy jön az imaalkalomra, hogy már az ajtóban tudja, hogy nem fog imádkozni. Úgy vannak vele… hát ki tudja, hogyan vannak vele? Lesz ott ima bőven, elég, ha én csak úgy ott vagyok, a jövő héten, lehet, hogy rá se érek.

Látjuk ezt? Ha meghidegülünk az Úrnak, meghidegülünk a népe számára is, ez pedig légüres teret hagy maga után.  A valóság az, hogy mindannyian papok vagyunk. Péter írja: papok királysága, királyi papság, szent nemzet, és nincs egy keresztény sem, aki ne papnak született volna. Nyilván ebben a papságban mind különféle képességekkel rendelkezünk, lehet, hogy valaki egytálentumos, más öttálentumos pap – nem ugyanazok a papi készségek állnak rendelkezésünkre. Az a fontos, hogy mindannyian működőképesek legyünk. Amikor pedig az Úr ezt a példázatot adta, kiemelte, hogy a kevés tálentumos embernek is működnie kell. Akinek kicsi van, és azt mondja, á, ez nem fontos… – de, ez nagyon fontos! Mert az Úr legtöbb gyermeke nem öttalentumos pap. Tehát mivel legtöbbünknek csak egy tálentuma van, legtöbben azt mondjuk, ó, én csak elásom az enyémet a földbe. Ha azonban az első szeretettel szeretjük az Urat, azt mondjuk, az Úr nem fog kevesebbet adni nekem, mint amennyim lehetne, Ő pontosan annyit adott, amennyit elbírhatok, és hűséges akarok lenni annak a forgatásában, amit Ő nekem adott.  Így a saját mértékünk szerint szolgáljuk Isten népét.

Amikor azonban meghidegülünk iránta, légüres tér keletkezik, kevesebb a szolgálat, kevesebb a bizonyságtétel, kevesebb az imádság, csökken az imádat kifejezése, és az történik – mivel nem lesz sokáig vákuum –, hogy jönnek az öttálentumosok, és kitöltik az űrt. Mert ami nehéz egy egytálentumosnak, könnyű az öttálentumosnak. Egy idő után tehát ez a kettő tűnik fel a gyülekezetben, az egyikből lesznek a laikusok (a „hívek”), és a másik réteg ezek fölé kerül. És erről beszélt az Úr az efezusiaknak, a 6. versben:

„De az megvan benned, hogy a nikolaiták cselekedeteit gyűlölöd, amelyeket én is gyűlölök.” Úgy hiszem, éppen csak akkor veszítették el az első szeretetet, és ez a vákuum még nem teljesen alakult ki, és még megvolt ott a működő papság. Ezért mondta az Úr, hogy „de az megvan benned”. De ha nem térnek meg, csak idő kérdése, és megjelennek a nikolaiták. Mit jelent ez? Két görög szó összetétele: „legyőzni az egyszerű embereket”. Tehát egy felsőbb szellemi osztály kialakulása ez, klérusé, ha tetszik. Krisztus Testében nincsen klérus, nincsen felsőbb papság. Nem kellene lennie. A klérus betört a gyülekezetbe, de nem lett volna szabad ennek megtörténnie. Mit mondott Jézus a Máté 23,8-ban: „Ti azonban ne hívassátok magatokat rabbinak; mert egy tanítótok van, ti meg mind testvérek vagytok” (Csia L.).

Mindenféle címek és titulusok vannak a kereszténységben ma, és legtöbbjük a „rabbi” megfelelője. Vezető, tanító, lelkész, X. Y. tiszteletes, pásztor, atya, vén, egyes felekezeteknél X. Y. apostol, püspök… az emberek felett létrehozott osztály. „Atyátoknak se hívjatok senkit e földön; mert egy a ti Atyátok, aki a mennyben van” (Mt 23,9). Ez persze nem a saját édesapánkra vonatkozik, hanem egy cím, amelyet egy egyházi személy kap. Mit gondoltok, mit mondana körülbelül 1,3 milliárd ember, akik egy olyan rendszerben élnek, ahol a felsőbb osztályokba tartozókat atyának szólítják, ha megmutatnánk nekik ezt, hozzátéve, hogy, elnézést, de itt az van, hogy „senkit se hívjatok atyának”. Ők meg felelnének: ezt csak a Biblia mondja. Nekünk van egy hagyományunk, ami nagyobb a Bibliánál. Amikor tehát a Biblia és a hagyomány ellentmondásba kerül, mindig a hagyománynak van nagyobb tekintélye. Mondhatjuk erre, hogy hiszen Jézus éppen azért kritizálta a farizeusokat, mert pontosan ezt csinálták! Félretették Isten Igéjét a hagyományuk kedvéért. Erre ők: Ó, elnézést, rohannom kell, viszlát! Ilyen az ember útja, nem lehet megvédeni, igazolni.

Mt 23,10: „Ne hívassátok magatokat tanítóknak se, mert egy a ti tanítótok: a Krisztus.” (ÚF).  Az angolban „vezető”-nek fordítja: Egy a ti vezetőtök. A kérdés az: hát nincsenek vezetők Krisztus Testében? Nincsenek tanítók? János azt írja, „írok nektek, atyák” – nincsenek atyák? Persze, hogy vannak ilyenek. De ezek nem címek, titulusok. Én egy férfi vagyok – de nem szólítotok engem „John férfi”-nek. Egyszerűen csak férfi vagyok és kész. Pál apostol volt, és mindannyian így hivatkozunk rá, Pál apostol ide ment, ott beszélt, de ha megnézzük az Igében, sehol nem fogjuk azt a kifejezést megtalálni, hogy „Pál apostol”, csak annyit, hogy „Pál”, meg külön, hogy „apostol”. Ez nem az ő titulusa, megszólítása, hanem annak a megnevezése, ami ő volt. Krisztus Testében tehát mi mindannyian testvérek vagyunk. Eltérőek a feladataink, eltérőek az ajándékaink, a kapott képességeink, de egy családba tartozunk. Amikor azonban elveszítjük az első szeretetet, létrejön a felsőbb osztály, felsőbbrendű, kiváltságos réteg, a klérus. Ez tehát a Babilonba vezető út második lépése. Az első az első szeretet elveszítése, a második a szellemi vezető réteg létrejötte.

Jelenések 2,14 – ez a rész pergamoni gyülekezetnek szól – „De egy kevés panaszom van ellened; mert vannak nálad olyanok, akik Bálám tanítását tartják, aki arra tanította Bálákot, hogy tőrbe csalja Izráel fiait, hogy bálványáldozati húst egyenek és paráználkodjanak.” Bálám Isten prófétája volt, az Úr szólt hozzá, és ő továbbadta az Úr szavát. Volt azonban egy probléma, hogy mivel a szíve nem volt tiszta az Úr előtt, pénzszeretővé vált, és ezért kész volt az ajándékát a saját maga érdekében használni. Az ajándéka használatából akarta növelni a gazdagságát.

Először tehát elveszítjük az első szeretetet, majd létrejön egy szellemi vezető, fölső réteg, talán először nem is hivatásosak, mert van munkájuk, ahonnan a megélhetésük származik, de egy idő múltán hivatásossá válnak. Valakiben egyszer csak felmerül, hogy fizetnünk kellene X. Y. pásztornak, hiszen annyi időt eltölt az Ige szolgálatával – amennyit végül is nekünk is kellene, de mi nem szeretjük annyira az Urat. Elkezdenek tehát fizetni valakit, nagyon megbecsülik és elismerik, de mindenki, aki él valamiből, pontosan tudja, hogy honnan származik a megélhetése. Például: minden intézményes gyülekezetben vannak tehetősebb emberek, akiktől a pénz nagy része származik. Az emberek nagy részétől származik az összbevétel csekély része, és néhány tehetőstől pedig a bevétel túlnyomó része. A lelkipásztor tehát tudja, honnan jön a fizetése. Mindenáron az igazságot akarja tehát hirdetni azoknak a gazdagoknak, arról, hogy meg kell térniük a bűnükből? Nem. Nem az ellen beszélek, hogy valakinek sok pénze legyen. Más szóval, ha valakinek sok pénze van, attól még nem lesz rossz keresztény. De körültekintőnek kell lennie.

A pásztor, a lelkész tehát azt mondja, amit hallani akarnak tőle. Senki nem erőltetheti, hogy adakozzanak, de esetleg észreveszi, hogy ha a kedvük szerint való dolgokról beszél, az adományuk is nagyobb – és az ajándékát a saját javára kezdi el használni. Nincs semmi bajom azokkal az emberekkel, akik pásztorok, és a következőkben látni fogjuk, hogy nem viselünk háborút a vallásos rendszer ellen, mindössze nem akarunk oda bemenni. Testvéreink vannak ott! Ha nem szeretjük őket, mi magunk válunk a vallásos rendszerré. Fontos megérteni, hogy azért mondom el mindezt, hogy mi magunk ne menjünk Babilonba!

Jel 2,15: „Így nálad is vannak olyanok, akik szintén a nikolaiták tanítását tartják.” – Ez a vers tehát összeköti a nikolaitákat Bálám tanításával. Az első lépés tehát az első szeretet elveszítése, csökkenő szeretet az Úr népe iránt, ezáltal a bizonyságtétel elveszítése, hiszen onnan lehet tudni, hogy Krisztus tanítványai vagyunk, hogy szeretjük egymást; majd jön a szellemi vezető réteg kialakulása, akik helyettünk végzik el mindazokat a feladatokat, amelyekhez mi túlságosan elfoglaltak vagyunk, majd kialakul a hivatásos vezető réteg, címekkel és megszólításokkal, majd kialakul a vezető réteg részéről Isten Igéjének a megrontása. „Az utolsó időkben némelyek elszakadnak a hittől, mert megtévesztő szellemekre és démonok tanításaira hallgatnak” (1Tim 4,1). Amikor a saját érdekünkben kezdjük el kiforgatni Isten Igéjét, megnyitjuk az ajtót a démonok számára, akik bejönnek és segítenek ebben; és az igazság körül mindenféle egyéb dolog kicsavarodik.

Az első szeretet elvesztésétől a szellemi vezető rétegig, akik Isten Igéjét a saját érdekük szerint manipulálják, akkor is, ha nincsenek is ennek tudatában – ez az út vezet Babilonba. Végül pedig ott az az asszony, Jezábel, aki prófétának mondja magát. Bálám valóban próféta volt, de ez az asszony csak mondja magáról. Megragadta a szellemi hatalmat – nem érdekes ez? Egy asszony a legfelsőbb helyen, miközben az Úr megmondta, mi a normális rend a gyülekezetben. Az asszony pedig ugyanazt csinálja, mint amit a nikolaiták és amit Bálám csinált. Érdekes továbbá a Jelenések 17. és 18. fejezetében, hogy az, aki a vallásos rendszert jelképezi, az egy nő, a titokzatos Babilon. Egy parázna nő. 22. vers: „Íme, betegágyba vetem őt, és a vele paráználkodókat nagy nyomorúságba”. Az út Babilonba készen van.

Soha ne lépjünk erre az útra, és lássuk meg, hogy az első lépés a szívünkkel és az Úr Jézus iránti szeretetünkkel kapcsolatos. Hamarosan a Jeruzsálembe vezető útról fogunk beszélni, de távol kell tartanunk magunkat a Babilonba vezető úttól. Meg kell találnunk a módját, hogy hogyan járjunk úgy, hogy az Isten dicsőségére legyen, és hogy békességben legyünk azokkal a testvéreinkkel, akik Babilonban vannak. Mindannyian harcban állunk ezzel a világgal és e világ királyságával. És olyan gyakran fordul elő, hogy amikor keresztények ki akarnak jönni az Úr Jézushoz, a vallásos rendszert is ellenségüknek tekintik. Nagy hibát követünk el, ha ezt tesszük. Békében lehetünk az ottani testvéreinkkel, anélkül, hogy háborúznunk, vagyunk nekünk magunknak is ott lakoznunk kellene.

Ez az első két dolog tehát, amit tisztán kell látnunk ezekben az utolsó napokban: Ennek a világnak a királysága és a vallásos rendszer. Ezek negatívumok, de a következőkben valami pozitívról beszélünk majd; ami az Úr szívén van, ami az Ő maradék gyülekezetével kapcsolatos. Ámen.

Lázadók, menekülők, és a visszatérő maradék

Írta: David Bolton (eredeti: Rebels, Refugees and a Returning Remnant – Part 1)

Hatalmas változásoknak lehetünk tanúi az Úr Jézus Krisztus Gyülekezetében szerte az egész világon. Komoly, hívő keresztények sokasága hagyja el az intézményesült egyházakat egy egyszerűbb, közvetlenebb, több kapcsolódási felületet kínáló, kommunikatívabb gyülekezeti élet reményében. George Barna közel tíz évvel ezelőtti kutatási eredményei szerint a távozók száma már akkor meghaladta a húszmilliót. Az egyre terjedő trend természete szerint ezek a számok azóta is exponenciálisan növekednek.

A hívők legnagyobb részben nem azért távoznak, mert elveszítették volna a hitüket, hanem éppen ellenkezőleg: arra vágynak, hogy a hitük egyre növekedjen, és egyre teljesebb, még biblikusabb kifejezési formát találjon. Gyakran az „organikus”, „egyszerű”, „házi”, „missziós” stb. címkék alatt találjuk ennek a világméretű exodusnak a résztvevőit, de legtöbbször nincs is semmilyen név, amely alatt összejönnek – az Úr Jézus Krisztus nevén kívül.

A mozgalom mellett mások is vannak az intézményes rendszeren kívül, méghozzá sokkal kevésbé nemes okokból, ahogyan azt majd látni fogjuk.

Jelen posztban szeretném leírni azoknak az embereknek a három fő típusát, akik szándékosan döntöttek úgy, hogy az intézményes egyházon (templomi kereteken) kívül keresik a gyülekezeti élet „organikus” kifejezését és megtapasztalását. Fontos különbséget tennünk a három csoport között, hiszen a mögöttes indítékok mind a három esetében különbözőek, és így a gyümölcsök is, amelyeket teremnek.

 Az első típusba tartozók:

 LÁZADÓK

A lázadók a saját szabályaik alapján játszanak. Nehezen vetik alá magukat egy csoportnak, vezetőségnek vagy bármilyen létrehozott struktúrának. Elsődlegesen a saját érdekeik, ambícióik és céljaik motiválják őket, amelyeket magukban gyakran spirituális tartalommal töltenek meg.

Sokan közülük az intézményes egyházakon belül lézengenek ide-oda, soha nem vállalva valódi elköteleződést; illetve számító módon használják ki a rendszert a saját javukra és előrejutásukra. Lehet, hogy egyik gyülekezetből a másikba csapódnak, hogy ne legyenek elszámoltathatók sehol. Néhányuk azonban végül elhagyja a rendszert – gyakran, miután a vezetőség szembesítette a magatartásával –, és inkább egy kevésbé strukturált, nyitott, egyszerűbb, organikus keresztény gyülekezetet keres.

A határozott célokkal rendelkező lázadók némelyike arra is törekedhet, hogy saját maga körül alakítson ki egy közösséget, és ezt ráadásul gyakran úgy teszik, hogy azokból az intézményes típusú gyülekezetekből hoznak ki magukkal embereket, amelyeknek maguk is tagjai voltak, ezzel szakadást és ellenségeskedést okozva. Gyakran azzal lehelnek életet a csoportba, hogy annak a negatív aspektusaira koncentrálnak, amiből kijöttek. Büszkék a szellemi szabadságukra, sőt, a felsőbbrendű, egyéni „látásukra”, és gyakran valamilyen másodrendű tanítás középpontba állítása lesz a megkülönböztető jegyük.

Az így létrejött csoportok hamis alapra épülnek és következésképpen kiegyensúlyozatlanok; nem sok idő telik bele, és omladozni kezdenek. A lázadó vezetőség, amely a csoport felett uralkodik, túlságosan is törvényeskedő és mindent az ellenőrzése alatt tartó lesz, hogy egyben tudja tartani a csoportot. A végeredmény katasztrofális lehet, gyakran egész életek, házasságok és teljes családok mehetnek tönkre miattuk.

A rendszeren kívül került lázadók másik része inkább passzív „magányos farkas”. Amennyiben mégis csatlakoznak egy csoporthoz, azt a saját feltételeik alapján teszik. Ha aktívan részt vesznek, azért van, mert lehetőségét látják a maguk előtérbe jutásának, illetve a befolyásuk érvényesítésének. Ha tartózkodók maradnak, azért van, mert meg akarják őrizni a szabadságukat, és a személyes szuverenitásukat. Mindkét esetben azonban a függetlenségük érintetlen marad, és pusztán személyes célok vezérlik őket.

Amikor bármelyik típusba tartozó lázadók hívők organikus csoportjához csatlakoznak, olyanok lesznek, mint a „kecskék”, amelyek döfnek, rúgnak és összesározzák a legelőt a fölényes szellemiségükkel. Még rosszabb, ha báránybőrbe bújt farkasokká válnak, akik nagy pusztítást végeznek, és fel akarják falni a nyájat, különösen a leggyengébbeket közöttük. Gyakran a Sátán őket használja, hogy elvégezzék az eredeti, organikus közösségek bomlasztását, pusztítását, szétrombolását.

Az ide-oda ingázó lázadók tevékenységének másik vetülete, hogy megerősítik az intézményes kereteken belül lévők szívében, hogy mennyire szellemietlenek és lázadók azok az emberek, akik elhagyják az „egyházat”, és hogy mennyire veszélyes így tenni. A rendszer beleplántálta a tagjaiba azt a hitet, hogy csak az ő falai között, és az ő vezetőinek takarásában van biztonság, az egyetlen nézőpont tehát, amelyből a kintlévőket tekintik, hogy azok csakis hűtlen lázadók lehetnek. Bizonyos esetekben ez nagyon is igaz, ám ez csak egy része a történetnek.

Van még két csoport, amit meg kell vizsgálnunk.

MENEKÜLŐK

Menekülők azok, akik egy szellemileg elnyomó, zsarnoki rendszerből vagy helyzetből menekülnek, és biztonságos helyet, gyógyulást és új életet keresnek. Az elsődleges motivációjuk, hogy kijussanak és minél messzebb legyenek attól, amiben benne voltak.

Sokan, sőt, a legtöbben azonban ugyanúgy a rendszerben keresik az oltalmat, mindössze ott, ahol úgy tűnik, nincsenek meg azok a negatívumok, amiből menekülnek, sőt, azoknak az ellenkezőjét testesítik meg. Néhányan közülük azonban kapcsolatba kerülnek a vallásos rendszeren kívüli hívők csoportjaival, és náluk találnak menedéket.

Számos oka van, hogy miért vonzó a menekülők számára a gyülekezet organikus kifejezési formája.

Ha szigorúan kontrolláló vagy hatalommal visszaélő vezetőségtől menekülnek, akkor minden bizonnyal az organikus kifejezésmódban megjelenő, nem-hierarchikus, szolgáló vezetési forma (servant-leadership) lesz vonzó a számukra.

Ha fojtogató közegből jönnek, ahol elnyomták az ajándékaikat és az elhívásukat, és az nem tudott kibontakozni, akkor bizonyára az organikus összejövetelek nyitott és részvételen alapuló légköre fog tetszeni nekik.

Ha az intézményes berendezkedés formalitásától, elszigeteltségéből menekülnek, akkor valószínűleg az organikus közösség közvetlenebb, egymáshoz jobban kapcsolódó természete fogja vonzani őket.

Ha a felekezeti rendszer szektás szűklátókörűségéből menekülnek, akkor az organikus gyülekezet nem szektás egységfelfogását fogják szeretni.

Ha a liturgiásított, program szerint működő, templomi istentisztelet megszokott unalmából menekülnek, az organikus eklézsia spontánabb, Szellem által vezetett összejövetelei lesznek vonzóak a számukra. (Többet erről  itt )

A menekülők általában őszinte hívők, akiket sok fájdalom ért a hagyományos egyházban, illetve kiábrándultak a vallási rendszerből, amelynek részét képezték. Kijöttek belőle, gyakran sok nehézség, fájdalmak és visszautasítás árán, és olyan helyet keresnek, ahol jobban kapcsolódhatnak, ahol elfogadást, megerősítést, gyógyulást találhatnak – olyan helyet, ahol növekedhetnek a hitben és Krisztus Testének építésében. Legtöbben azok közül, akik találnak egy organikus gyülekezetet, rájönnek, hogy pontosan ilyet kerestek.

Azonban a menekülőknek a vallásos rendszerben szerzett korábbi kiterjedt tapasztalatai, valamint az elsődleges motivációjuk, hogy menekülnek valamiből, különféle szellemi és személyes dolgok ugyancsak vegyes csomagját hozhatja magával. Sokan megcsömörlöttek, megfáradtak, sebzett szívűek és bizalmatlanok. Gyakran a szellemi meggyőződésük a negatív tapasztalataikra adott reakcióként ingadozik, továbbá félnek az elköteleződéstől és a vezetésnek vagy egy csoportnak való bármilyen önalávetéstől. (Többet erről itt: itt-angolul, magyarul)

Hacsak személyesen nem „vándoroltak a pusztában” huzamosabb ideig, minden bizonnyal magukkal hoztak egy nagy adagot az intézményes rendszer passzív, „szolgálj nekünk” mentalitásából. Gyakran jellemző rájuk a szellemi pragmatizmus (spiritual pragmatism) – azaz, ha az organikus gyülekezetben való részvétel pozitív megtapasztalással jár számukra, akkor igénybe fogják venni – eközben igyekeznek a csoportot rávenni, hogy az ő spirituális és érzelmi szükségleteiket kielégítsék, és a csoport azt nyújtsa számukra, amihez a templomban hozzászoktak, illetve, amire onnan számítani lehetett.

Amennyiben ezek az elvárások nem teljesülnek megfelelő mértékben, a szellemi élményeiket részben újra a rendszerből fogják kiegészíteni, azaz egyik lábbal az intézményes egyházban, a másikkal az organikus gyülekezetben lesznek. Amennyiben a személyes tapasztalások elmaradnak az ideálisnak tekintettől, akár csak egy rövid időszakra is, ugyanolyan gyorsan távoznak is. A szellemi meggyőződés nem motiválja őket annyira, mint a szellemi kényelem.

A közvetlen gyülekezet ugyanis valóban nagyban különbözik a szervezett vallás gyakran steril, kifényesített, előzetesen kitűzött programok alapján működő, megcsinált környezetétől. Habár a menekülők számára gyakran vonzó az organikus közösség üdítően forgatókönyv nélküli szellemi élete, gyorsan zátonyra futnak, amikor először rájönnek az ottani, szemtől szembeni kapcsolatok valóságára a többi tökéletlen, bukott, fura, alakulóban lévő hívővel. A szellemi hitelességre, átláthatóságra, alázatra, türelemre, kegyelemre, hosszútűrésre és szeretetre vonatkozó parancs túl sokba kerül és kényelmetlen. Habár éppen ez az, amire szükségük van, hogy a gyógyulás valódi helyére érkezzenek, és hogy felnövekedjenek a szellemi nagykorúságra, mégis keserves csalódás lehet ráébredni, mennyire valóságos, sőt nyers tud ez lenni időnként. A menekülők gyakran csak rövid ideig tartanak ki egy ilyen típusú környezetben, ahol ennyire közel vannak egymáshoz az emberek – és igyekeznek vissza az intézményes egyház ismerősebb és kiszámíthatóbb környezetébe.

 Mindössze néhányan eszközölik a szükséges változtatásokat, és válnak részévé a harmadik csoportnak.

 A VISSZATÉRŐ MARADÉK

Az intézményes egyházon szándékosan kívül maradók harmadik fő típusát nevezhetjük visszatérő maradéknak. Lehet, hogy ez a legkisebb a három közül, mégis a legnagyobb jelentőségű.

Mi különbözteti meg ezt a csoportot a másik kettőtől?

A visszatérő maradéknak két olyan fő jellemzője is van, amelyek révén kimagaslik a többi közül.

A visszatérő maradékot először is

igenlő, mennyei látás vezérli.

A menekülőkkel ellentétben ez a maradék elsődlegesen valami felé fut, ahelyett, hogy elfelé futna valamitől. Bepillantást nyertek Isten transzcendens, örökkévaló céljába Krisztusban, és azóta lehetetlen számukra beérni bármi mással, ami ennél kicsit is kevesebb. Legmélyebb meggyőződésüket egy tényleges mennyei valóságra adott pozitív reakció formálja, és nem egy negatív, földi jelenségre adott elutasító reakció. A látásuk tehát kétszeresen is pozitív, szemben a menekülők duplán negatív szemléletével.

Ez a látás tehát az eredetét tekintve mennyei, és nem földi; hatását illetően pedig célja, hogy Isten Királyságát „amint a mennyben, úgy itt, a földön is” juttassa kifejezésre a Gyülekezetben, és azon keresztül.

Mi ennek a látásnak a lényege?

Ez az igenlő, mennyei látás nem másról szól, mint Isten örökkévaló céljáról Krisztusban, és benne Krisztusnak a Gyülekezettel kapcsolatos kimagasló helyéről és céljáról.

A visszatérő maradék Krisztust tartja az örökkévaló cél középpontjának, és ez a központi szerep a gyülekezet gyakorlati kifejezési formáiban is megnyilvánul. Krisztus a gyűjtőpont, Ő áll a középpontban, Ő a gyülekezet élete és működése minden aspektusának lényege és forrása. Ő az a cél, amely felé minden dolog halad. Minden egyes egyéni igazság, tanítás, hangsúly, látás, megtapasztalás, hagyomány, gyakorlat, szolgálat, pozíció, ember és ajándék egyedül Krisztus magasztalásának hajt térdet, mert Ő az első és a legfontosabb minden dologban. A visszatérő maradék olyan gyülekezeti kifejezésmódra törekszik tehát, amely csakis Krisztus, mint egyedüli középpont körül formálódik.

A visszatérő maradék Krisztust tartja a Gyülekezet egyedüli alapzatának az örökkévaló célban, ezért a gyakorlati kifejezési formákban is Rá, mint egyedüli alapra épít. A gyülekezetet tehát az alapoktól kezdve egyedül Ő építi fel, ezért azt semmilyen testi, világi és sátáni támadás nem rendítheti meg. Ő teszi egységes és oszthatatlan építménnyé a gyülekezetet, és Ő határozza meg annak külső és belső formáját is.  Ez az alap természetét tekintve Istentől való, mennyei, szellemi, élő, rendíthetetlen és oszthatatlan. Minden, ember által létrehozott, földi, vallásos, holt, ingatag, szektáriánus alap bukásra van ítélve, mert nem képes maradéktalanul és helyesen megalapozni, egységbe hozni és külsőleg-belsőleg meghatározni a Gyülekezetet. A visszatérő maradék ezért elutasítja ezeket, és az Eklézsia olyan kifejezési formáját keresi, amelyet egyedül Krisztus alapoz, egyesít és határoz meg.

A visszatérő maradék Krisztust tekinti a Gyülekezet legfőbb identitásának az örökkévaló célban, ezért  gyakorlati kifejezésformájában is ennek a legfőbb identitásnak a kiábrázolására törekszik. Krisztus neve az az identitás, amelybe a Gyülekezet bemerítkezett; az Övé a minden név felett álló Név. Egyedül az Ő Nevéé minden hatalom, egyedül az Ő Nevéé minden teljesség, egyedül az Ő Neve egységesíti a Gyülekezetet. Éppen ezért minden, ember által kitalált, szektáriánus, vallásos név, elnevezés, címke és identitás kisebbíti és rombolja a Gyülekezet autoritását, teljességét és egységét. A visszatérő maradék ezért elutasítja ezeket, és az Eklézsia olyan kifejezési formáját keresi, amelynek egyedül Krisztus Maga és az Ő tökéletes Neve adja az önazonosságát.

A visszatérő maradék Krisztust tekinti a Gyülekezet Fejének az örökkévaló célban, ezért gyakorlati kifejezésformájában is az Ő vezetésének, uralmának kiábrázolására törekszik. Krisztus a királyi Feje minden hatalmasságnak és fejedelemségnek. Ő a Feje a Testnek, és Ő a Feje az Ő menyasszonyának és az Ő családjának. A gyülekezet tehát aláveti magát Krisztus kormányzó hatalmának, gyakorlati vezetésének és családi tekintélyének. Mindez a gyülekezet olyan kifejezési formáját hozza magával, amely nem más, mint az Ő Királyságának, az Ő Testének, az Ő menyasszonyának és az Ő családjának kifejeződése – Isten örökkévaló céljának megfelelően. Minden földi vezetőt, aki a gyülekezet fölött hatalmat gyakorol; aki kisajátítja és irányítja a Test teljes működését, valamint közvetítőként viselkedik a Menyasszony és a Vőlegény között, a visszatérő maradék visszautasít, és a gyülekezet olyan kifejezésformáját keresi, amelyben egyedül Krisztus emelkedik fel, mint az Eklézsia egyedüli irányító, vezető, szerető Feje.

Ez a négyféle felismerés Krisztusnak a Gyülekezet gyakorlati kifejezésmódjával kapcsolatban – azaz, hogy Ő az egyedüli Középpont, az egyedüli Alapzat, az egyedüli Identitás és az egyedüli Fő – képezi a visszatérő maradékot vezérlő mennyei látás lényegét. Minden egyéb, amit tesznek, mondanak és gondolnak, ezekből az alapvető meggyőződésekből ered, ahogyan az a mindennapi életükben, kapcsolataikban és közös összejöveteleiken megnyilvánul.

Mindez természetesen és szükségszerűen továbbmozdítja őket az olyan gyülekezeti kifejezésformáktól, amelyeket részleges, eltolódott hangsúlyok, emberek által létrehozott, intézményes alapok, testies, szektáriánus elnevezések, hierarchikus vezetés határoz meg. Ez az igenlő, mennyei látás arra ösztönzi őket, hogy a gyülekezet Krisztus-központú, Krisztusra épülő, Krisztusról elnevezett, Krisztus által vezetett, organikus kifejezésmódját keressék, amely megfelel Isten örökkévaló céljának. Ez az, amiért igyekeznek, ez az, ami vezérli őket, és ez az, amiért készek feladni mindent.

Ez az igenlő, mennyei látás tehát az, amely elsődlegesen jellemzi a visszatérő maradékot.