A gyülekezet megújulásának 15 pontja (Adeyemo Temidayo)

Eredeti: “15 Theses” for a New Reformation

PDF: A gyulekezet megujulasanak 15 pontja

1998-ban olvastam a „Houses that Changed the World” című írást, melynek kivonatát szeretném most közölni. Ekkor értettem meg világosan azokat a dolgokat, melyeket az én szívemre is helyezett az Úr, és így léptem rá arra az útra, mely Krisztusnak és az Ő gyülekezetének újszerű fölfedezéséhez vezetett, ami kívül esik az intézményes, művi egyházi rendszeren. Az az imádságom, hogy a Szent Szellem indítsa meg az Olvasó szívét, és adjon még bizonyosabb meggyőződést Krisztus testével kapcsolatban. Shalom. (Temidayo)

A gyülekezet megújulásának 15 pontja

Isten folyamatosan változásokat munkál a gyülekezetben, ez pedig változást munkál a világban. Az egész földkerekségen keresztények milliói vannak tudatában annak, hogy világméretű megújulás van kialakulóban. Mondanivalójuk lényégében ez: „A gyülekezet, ahogyan most ismerjük, valójában akadályát képezi annak, hogy a gyülekezet olyan legyen, mint amilyennek Isten akarja.” Egyre növekvő számban halljuk meg Istentől ugyanazokat a dolgokat. Korszakos kijelentések valódi értelmére eszmélünk rá kollektív módon, mely közös, együttes szellemi visszhangként verődik vissza mindannyiunkban. A következő 15 pontban ezeknek egy részét fogom összefoglalni, és meggyőződésem, hogy ezek beletartoznak abba, amit Isten Szelleme ma a gyülekezettel közölni akar. Egyeseknek talán ez lehet az a bizonyos tenyérnyi felhő, amit Illés látott az égen. Mások talán már érzik is a zuhogó esőt.

  1. A gyülekezet életmódot jelent, nem alkalmakon való részvételt

Mielőtt Krisztus követőit keresztényeknek kezdték volna nevezni, „az út” követőiként hivatkoztak rájuk. Egyik oka ennek, hogy szó szerint az „élet útját” találták meg. A gyülekezet természete nem a hivatásos lelkészek által vezetett, az Úrral való találkozás céljára épült házakban történő különböző istentiszteleti alkalmak által nyilvánul meg, hanem azon a módon, ahogyan Krisztus követői a mindennapjaikat élik kiterjesztett szellemi családjaikban, élettel teli választ adva a társadalmi problémákra, azon a helyen, ahol a leginkább számít: az otthonaikban.

  1. Itt az ideje változtatni a rendszeren

Hogy az adott kor vallásos elvárásaihoz igazodjon, a történelmi Ortodox Egyház Konstantin után a 4. században olyan vallásos rendszert épített ki, mely lényegét tekintve ószövetségi: papok, oltárok, keresztény templomok (katedrálisok), tömjénezés – az istentisztelet formája pedig a zsidók zsinagógai mintáját követi. A Római Katolikus Egyház tovább kanonizálta a rendszert. Luther megreformálta a teológiát (hogy mi az evangélium), a külső, egyházi formákat viszont meglepően érintetlenül hagyta. A szabadegyházak elszakították a rendszert az államtól, a baptisták bemerítették, a kvékerek kilúgozták, az üdvhadsereg egyenruhába öltöztette, a pünkösdiek ellátták kenettel, a karizmatikusok pedig megújították – de magán az alapfelépítményen mind a mai napig senki nem változtatott. Éppen itt az ideje, hogy ezt megtegyük!

  1. A harmadik megújulás

Azzal, hogy Luther újra fölfedezte, hogy üdvösség egyedül hit által, kegyelemből van, a teológia megújulásával megkezdődött a gyülekezet megújítása. A 18. században különböző mozgalmak (mint pl. a morva testvérek) révén helyreállt az Istennel való mélyebb bensőségesség, ami szellemi megújuláshoz vezetett – ez volt a második megújulási hullám. Most pedig Isten a bortömlőkhöz nyúl, amellyel megkezdődik a megújulás harmadik hulláma: a szerkezet megújulásáé.

  1. Gyülekezeti házak helyett házi gyülekezetek

Az újszövetség ideje óta nem létezik olyan, hogy „Isten háza”. István élete árán emlékeztetett mindannyiunkat: Isten nem lakik emberkéz által készített templomokban. A gyülekezet Isten népe. A gyülekezet ezért mindig is ott volt és ott van otthon, ahol az emberek otthon vannak: a házaikban, ahol laknak. Itt, az Isten népéhez tartozók:

  • részt vesznek egymás életében a Szent Szellem ereje által
  • amikor együtt vannak, együtt is esznek
  • attól sem riadnak vissza, hogy eladják javaikat, hogy együtt osztozhassanak az anyagi és szellemi áldásokban
  • valós helyzetekben, beszélgetve és nem előadva tanítják egymást arra, hogyan engedelmeskedjenek Isten igéjének
  • imádkoznak és prófétálnak együtt, bemerítenek, lemondanak a takargatásról és elveszítik az énjüket azáltal, hogy megvallják a bűneiket
  • újra megtapasztalják a közös test-tudatot a kölcsönös szeretet, elfogadás és megbocsátás révén.
  1. A gyülekezetnek kicsivé kell válnia, hogy naggyá lehessen

A legtöbb mai gyülekezet egyszerűen túl nagy ahhoz, hogy valódi közösség lehessen. Sok helyen életközösség nélküli közösséggé lettek. Az újszövetségi gyülekezet kb. 10-15 fős kis csoportok összességét jelentette. Nem növekedett 2-300 fős, katedrálisokat megtöltő, hatalmas csoportosulássá, ami lehetetlenné tette volna a valódi, kölcsönös interakciót. Ehelyett oldalirányban növekedett, a szerves sejtekhez hasonlóan, amint egy-egy csoport elérte a 15-20 fős létszámot. Ha lehetőség volt rá, akkor a város minden kereszténye összejött közös ünnepi alkalmakra, mint pl. a Salamon csarnokában Jeruzsálemben. A hagyományos egyházi gyülekezet, ahogyan ma ismerjük, legtöbbször se nem nagy, se nem szép, sokkal inkább szomorú kompromisszuma a túlméretezett házi gyülekezetnek és az alulméretezett ünneplésnek, úgy, hogy gyakran egyiknek is, másiknak is nélkülözi az erejét.

  1. Egy gyülekezetet sem vezet egyedül egy pásztor

A helyi gyülekezetet nem egy pásztor vezeti, hanem elöljárók vannak, olyan emberek, akik kellően bölcsek és józanok. A helyi gyülekezetek pedig összefonódnak egymással, és olyan hálózatot képeznek, melyben megtalálhatók az elöljárók és más szolgálók (apostolok, próféták, pásztorok, evangélisták és tanítók), akik házanként látogatják az egyes csoportokat, ami által az apostoli és prófétai szolgálat különleges és alapvetően fontos szerepet kap (Ef 2,20 és 4,11-12). A pásztor nagyon lényeges részét képezi a csapatnak, de nem tölthet be nagyobb szerepet, mint csak egy részt a „szentek szolgálatra való felkészítésének” teljes feladatában. Ki kell, hogy egészítse őt a többi négy szolgáló, hogy megfelelően tudjon működni.

  1. A megfelelő dolgok – nem a megfelelő helyen

Ha egy képet rakunk ki puzzle-darabkákból, akkor tudnunk kell, mi a teljes kép, amit ki lehet rakni belőlük, különben az eredmény nem fog sikerülni, hiszen az egyes daraboknak nincs semmi értelmük önmagukban. Pontosan ez történt a kereszténység nagy részével: megvannak a szükséges dolgok, de rosszul állítottuk őket össze a félelem, a hagyományok, a vallási féltékenység, illetve a hatalomhoz való ragaszkodás és a kontrollszellem miatt. Ahogyan a víz is megtalálható jég, víz és pára formájában, az Efezus 4,11-12-ben felsorolt ötféle szolgálat – apostolok, próféták, pásztorok, tanítók és evangélisták – is megtalálható ma, de nem mindig a helyes forma szerint és nem mindig a megfelelő helyen. Gyakran jéggé fagynak az intézményes kereszténység merev rendszerében; néha olyanok, mint a tiszta víz; néha pedig páraként szertefoszlanak a levegőben a „szabad” szolgálatokban és a senkinek nem felelő, „független” gyülekezetekben. Mint ahogyan a virágokat is legjobb a víz folyékony halmazállapotú formájával öntözni, ezt az öt, szenteket fölkészítő szolgálatot is át kell formálni, megújítani – ugyanakkor visszatérni a régi, eredeti formáikhoz, hogy az egész élő szellemi test (organizmus) kivirulhasson, az egyéni „szolgálók” pedig megtalálják a maguk szerepét és helyét az egészben. Ez tehát még egy ok, hogy miért kell visszatérnünk a Tervező gyülekezetről alkotott eredeti tervrajzához.

  1. Isten nem hagyja a gyülekezetet egy bürokratikus klérus kezében

Az újszövetségi gyülekezetet sehol nem vezette egyetlen, hivatásos „szent ember”, az Istennel való kommunikáció egyedüli felelőse, aki azután Mózeshez hasonlóan átadja a passzívan üldögélő vallásos fogyasztóknak, amit kapott. A kereszténység ezt a stílust a pogány vallásokból vette át, de legjobb esetben is az Ószövetségből. A gyülekezet Konstantinnál kezdődő, hivatásos egyházzá válása szinte mindent áthatott az idők során, mesterségesen szétválasztva Isten népét laikusokra és klérusra (hívekre és papokra, gyülekezeti tagokra és felkent szolgálókra stb). Az Újszövetség szerint (1Tim 2,5) „egy az Isten, egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus”. Isten nem adja áldását egyfajta vallásos szakmára, melynek művelői folyamatosan befurakodnak az emberek és Isten közé. A kárpit kettészakadt, Isten pedig minden ember számára lehetővé tette, hogy Jézus Krisztus által – aki az egyetlen Út – közvetlenül Hozzá járuljon. Hogy a hívők egyetemes papsága a gyakorlatban is megvalósulhasson, a jelenlegi rendszernek teljesen meg kell változnia. Minden adminisztratív rendszer közül a legrosszabb a bürokrácia, mert gyakorlatilag kétféle válaszlehetőséget ismer: az igent vagy a nemet. A spontaneitásnak, az emberiességnek itt nincs helye, ahogy a való életnek sem. Ez működhet a politikában vagy a vállalatirányításban, de nem a gyülekezetben. Úgy látszik, hogy Isten most azt munkálja, hogy kihozza gyülekezetét a vallásos bürokraták és a kontrollszellem babiloni fogságából a nyílt terepre, olyan hétköznapi emberek közé, akiket Isten tett rendkívülivé, akikről, mint a régi időkben, ma is a hal, a nárduskenet és a gyökeres átalakulás illata árad.

  1. Visszatérés a szervezettségből a kereszténység szerves, organikus formáiba

A kifejezés, hogy „Krisztus teste” egy élő, szerves és nem megszervezett létformának a leírása. A gyülekezet helyi szinten szellemi családok sokaságából áll, melyek szervesen kapcsolódnak egymáshoz hálózat gyanánt, ahol az egyes részek együttmunkálkodásának módja szerves részét képezi annak, ahogyan az egész fölépül. Ami mostanra maximális szervezettség és minimális életté vált, annak vissza kell változnia minimális szervezettséggé, hogy megvalósulhasson a maximális élet. A túl sok szervezettség, mint egy kényszerzubbony, gyakran elfojtotta a szerves életet attól való félelmében, hogy valami baj lehet. A félelem a hit ellentéte, és nem éppen keresztényi erény. A félelem kontrollálni akar, a hit viszont képes a bizalomra. A kontroll ezért lehet jó, de a bizalom sokkal jobb. Krisztus testét Isten olyan szolgáló lelkületű emberekre bízta, akiknek természetfeletti ajándékuk van arra, hogy elhiggyék Istennek, Ő kézben tartja a dolgokat, Övé a kontroll, és nem kell, hogy ők rendelkezzenek vele. A kereszténység élő, organikus formáinak újbóli megjelenéséhez ilyen bizalom-alapú regionális és országos [vagy akár országok közötti] hálózatok kialakulására van szükség, nem pedig erőltetett, hivatalos ökumenizmusra.

  1. Az istentisztelet tisztelete helyett Isten tisztelete

A mai kereszténység nagy része röviden összefoglalva a következő képet mutatja: egy szent nép egy szent helyen rendszeresen összegyűlik egy szent nap szent órájában, hogy részt vegyenek egy szent ruhába öltözött szent ember vezette szent szertartáson, szent díjazás ellenében. Mivel ennek az „istentiszteletnek” nevezett előadásnak a rendszeres megtartása sok szervezést és adminisztrációt igényel, a hivatalos és intézményesített minták rövidesen merev hagyományokká válnak. Statisztikailag egy hagyományos, egy-két órás istentiszteletnek jelentős erőforrás-igénye van, viszont nagyon kevés gyakorlati gyümölcsöt terem az emberek tanítványozása – azaz a megváltozott életek – tekintetében. Közgazdasági fogalommal szólva „magas bemenetű és alacsony kimenetű” struktúrát jelent, [azaz a befektetett energia nagyobb, mint a kapott eredmény]. Az évszázadok során a „helyes istentisztelet”-re való törekvés felekezetiességhez, hitvallásokhoz és névlegességhez vezetett. Ez pedig nem csak, hogy nem veszi figyelembe, hogy a keresztények elhívása arra szól, hogy „igazságban és szellemben” imádják az Atyát, nem pedig katedrálisokban, énekkönyvvel a kezükben, hanem azt is, hogy az élet legnagyobb része természetes módon zajlik, nem hivatalosan, és a kereszténység ezért „az élet útja”. Hát nem arra van szükség, hogy abbahagyjuk a színészkedést, és elkezdjünk valódi erővel élni?

  1. Ne az embereket vigyük a gyülekezetbe, hanem a gyülekezetet vigyük az emberekhez!

A gyülekezet visszaváltozik embereket begyűjtőből emberek közé kimenőbe. Nem kellene azon igyekezni, hogy behozzuk az embereket „a gyülekezetbe”, hanem inkább vigyük oda a gyülekezetet az emberekhez! A gyülekezet sosem fogja elvégezni küldetését, ha mindig csak a meglévő struktúrához adunk embereket; nem kisebb dologra van szükség, mint hogy a gyülekezet gombamódra szaporodva spontán felbukkanjon és sokasodjon szerte a világ minden népe között, ahol Krisztust még nem ismerik.

  1. Az Úrvacsora újra felfedezése – valódi vacsorák valódi étellel

Az egyházi hagyomány az Úrvacsorát homeopátiás mennyiségre és mélyen vallásos külső formára redukálta, jellemzően pár csepp borral és valamilyen íztelen ostyával, melyekhez szomorú arckifejezés dukál. Az „Úr vacsorája” azonban sokkal inkább egy kiadós vacsora volt szimbolikus jelentéssel, semmint szimbolikus vacsora gazdag jelentéssel. Isten újra visszaállítja az együtt evést a találkozásaink során.

  1. Felekezetek helyett városszintű összejövetelek

Jézus egyetemes mozgalmat hívott életre, de ehelyett nemzetközi vallásos társaságok sora jött létre, akik a saját keresztény márkanevüket hirdetik, és egymással versenyeznek. A protestantizmus legnagyobb részére jellemző márkaépítés ezért társadalmilag elvesztette hatóerejét, befolyását, és gyakran sokkal jobban lefoglalják őket a különböző hagyományok és a vallásos belviszály, mint hogy együttes bizonyságtételre törekednének a világ előtt. Jézus sosem mondta, hogy az emberek felekezetekbe szervezzék magukat. A gyülekezet első napjaiban a keresztények kettős identitással rendelkeztek: igazán az Ő gyülekezete voltak, és vertikálisan (fölfelé) Istenhez kapcsolódtak, amit a földrajzi alapú összeszerveződés követett, azaz horizontálisan (vízszintes irányban) kapcsolódtak egymáshoz a földön. Ez nem csak azt jelenti, hogy az egymás közelében élő keresztények házi gyülekezeteket alkotnak, ahol részt vesznek egymás életében lakóközösségi szinten, hanem azt is, hogy kollektív, helyi identitással rendelkezve is összejönnek amilyen gyakran csak tudnak az egész településre kiterjedő, illetve regionális, nagyobb összejövetelekre, mellyel kifejezik az adott területen élő gyülekezet egységét, egy test-voltát. Hitelesség a közvetlen lakókörnyezetünkben, melyhez regionálisan vagy településszinten az egy testhez tartozás identitástudata kapcsolódik, nem csak jelentős helyi, társadalmi tényezővé és szellemileg meggyőzővé teszi a gyülekezetet, hanem ezáltal az „egy település, egy gyülekezet” biblikus modelljéhez is visszatérhetünk.

  1. Az üldözésnek ellenálló szellem kifejlesztése

Jézust, minden keresztény Fejét megfeszítették. Mai követőit sokszor inkább a különféle címek, kitüntetések és a világi emberek elismerése foglalkoztatja – vagy, ami még rosszabb, csendben maradnak, és nem méltók arra sem, hogy észrevegyék őket. „Boldogok vagytok, ha énmiattam üldöznek benneteket”, mondja Jézus. A biblikus kereszténység egészséges fenyegetést jelent a pogány istentelenségre és bűnszeretetre, arra a világra, melyben a kapzsiság, materializmus, irigység és az erkölcsnek, szexualitásnak, pénznek és hatalomnak mindenféle démonikus normái uralkodnak. A mai kereszténység számos országban túlságosan is ártalmatlan és udvarias ahhoz, hogy érdemes legyen üldözni. Ha azonban újra az Újszövetség szellemében kezdünk élni, és például a bűnt bűnnek nevezzük, akkor a világ természetes reakciója vagy a megtérés, vagy az üldözés lesz, ahogyan ez mindig is volt és mindig is lesz. Ahelyett, hogy kényelmesen befészkelnénk magunkat a vallásszabadság átmeneti zónáiba, a keresztényeknek fel kell készülniük arra, hogy újra fel fogják fedezni őket, mint a globális humanizmusnak, a kötelező szórakozás modern rabszolgaságának és az Én – a világegyetem helytelen középpontja – nyílt imádatának fő kerékkötőit. A keresztények meg fogják tapasztalni annak a világnak az „elnyomó toleranciáját”, mely elveszített minden abszolút normát, és emiatt megtagadja, hogy fölismerje és engedelmeskedjen teremtő Istenének, akinek abszolút normái vannak. A politika és a gazdaság egyre növekvő ideologizáltságával, magánosításával és spiritualizálásval a keresztényeknek, hamarabb, mint gondolnák, lehetőségük lesz boldogan elszenvedni a vádakat, ahogy az Úr Jézussal is történt. Most kell fölkészülnünk a jövőre azzal, hogy az üldözésnek ellenálló szellemet, és még inkább ellenálló struktúrát fejlesszünk ki.

  1. A gyülekezet az otthonokba jön

Hol a legkönnyebb az embernek, hogy szellemi legyen? Vajon egy szószék mögé bújva, szent öltözetben szent szavakat prédikálva egy arctalan tömegnek, majd visszavonulni egy irodába? És mi a legnehezebb, éppen ezért a legjelentőségteljesebb hely egy embernek, hogy szellemi legyen? Otthon, a felesége és gyermekei jelenlétében, mert ott minden tettéről és szaváról azonnal kiderül, hogy mennyi benne a valóság; így a képmutatást hatékonyan ki lehet gyomlálni, és nőhet a hitelesség. A kereszténység nagy része elmenekült a családból, mely gyakran a saját szellemi vereségének a színhelye, és megszervezett, mesterséges előadásokra megy szent épületekben, messze a való élet légkörétől. De Isten azon munkálkodik, hogy a gyülekezet visszakerüljön az otthonokba, a gyökereihez, oda, ahonnan ered. Szó szerint hazajön, bevégezve a gyülekezet történelmében megtett kanyart a világtörténelem végén.

Az élet minden területén, mindenféle háttérből és felekezetből jövő keresztények szellemében világosan hangzik, és visszhangra talál, amit a Szellem mond a gyülekezetnek; az egész világon egyre többen meghallják a hívást, hogy kezdjenek el helyi szinten cselekedni, és kezdjenek el újra egy testként működni. Lakóközösségenként összejönnek valakinek a házánál, és rendszeresen találkoznak a többiekkel nagyobb, település-szintű összejöveteleken. A hívás nekünk is szól, hogy része legyünk ennek a mozgalomnak, és megtegyük a magunk hozzájárulását. Lehet, hogy a mi otthonunk is olyan ház lesz, mely megváltoztatja a világot.

Betánia – az Úr gondolata gyülekezete számára – 6-7. rész (T. Austin-Sparks)

Az Úr győzelmének ünnepe

A János 11-től most átlapozunk a 12. fejezetre. „Jézus tehát hat nappal húsvét előtt elment Betániába, ahol Lázár élt, akit feltámasztott a halottak közül. Vacsorát készítettek ott neki, s Márta szolgált fel, (aki nyilvánvalóan nem azt vette ki az Úr korábbi szavaiból, hogy szolgálni rossz; most is szolgál, de immár helyesen) Lázár pedig a Jézussal együtt ülők között volt. Mária ekkor elővett egy font drága valódi nárduskenetet, megkente Jézus lábát, és hajával törölte meg; a ház pedig megtelt a kenet illatával.”

Itt egy ünnepről olvasunk, az ünnepnek pedig számos eleme van. Az egyik, melyet Mária és az ő cselekedete képvisel, az imádatról beszél. Ismét Krisztus értékességének elismerése ez; ezt jelenti az imádás. Az imádás – Isten gondolata szerint – nem más, mint egyszerűen az Úr Jézus elismerése, magasztalása; a Fiú szívbéli, őszinte megbecsülése kedves illatként száll föl Isten előtt. Ez egyszerűnek hangozhat, de az imádás (az istentisztelet) a maga legtisztább lényege szerint azt jelenti, hogy kifejezzük az Atya számára mindazt, amit az Úr Jézusról gondolunk. Ez az imádás, és ezért van a gyülekezet – erről beszél Betánia.

Márta – igen, Márta szolgált, azonban már a helyes sorrend szerint. Még mindig szolgál, de immár teljesen rendben van, már nem kell figyelmeztetni semmire ezzel kapcsolatban. Nem járkál ide-oda aggodalmas arccal; nem kötik le teljesen a gondok: Immár a feltámadás házában szolgál. Ez már helyreigazított szolgálat; az Úr házában való szolgálat pedig nagyon is az Ő gondolata szerint való; amikor a szolgálat az imádással van közösségben, és helyes arányban viszonyul ahhoz. Immár a nővérek kapcsolatában is változás történt: korábban eltértek, nem voltak összhangban egymással, mivel a dolgok nem voltak a helyes arányban és nem voltak a maguk megfelelő helyén – most azonban, hogy ezeket kiigazították, folyamatosan együtt tudnak haladni. Ezt jelenti a kiigazított, helyes sorrendbe állított szolgálat.

Lázár az asztalnál ült, ő pedig természetesen az életet, a feltámadott életet képviseli. Ez megint csak az Úr szellemi házának a jellemzője. Van tehát imádás, helyes sorrendbe állított szolgálat, feltámadott élet.

Igen ám, de mindig felbukkan a közelben valamilyen gonosz dolog is. „Miért nem adták el inkább ezt a kenetet háromszáz dénárért, és miért nem juttatták az árát a szegényeknek?” Amikor olyanná válik a gyülekezet, amilyennek az Úr is akarja, mindig észre fogjuk venni, hogy az ördög is a közelben ólálkodik. Ez lehet elismerés is a gyülekezetnek, hiszen amire az ördög nem veti rá irigyen a tekintetét, az bizonyos, hogy nem is elégíti meg az Úr szívét. De mindig így történik. Éppen, hogy valami elkezd az Úr szíve szerint történni, rögtön valami gonosz dolog röppen föl, hogy tönkretegye az imádatot, hogy eltérítse az Úr iránti magasztalásunkat. Az lesz a gyülekezet ismérve, hogy az ördög irigyen feni a fogát mindarra, amit az Úr kap, és magának akarja azt.

Látjuk tehát, hogy a Gyülekezet az, amely megadja az Úr Jézusnak, ami Neki jár, és az ördög kezdettől fogva arra törekszik, hogy megrabolja Őt ettől; és ha teheti, meg is fogja tenni a gyülekezetben, mert a gyülekezet az, ahol az Úr megkapja azt, amire a szíve vágyik.

Kifelé és fölfelé

Végül pedig a Lk 24,50-52-ben leírtakkal zárjuk elmélkedésünket: „Ezután kivitte őket Betániáig, felemelte a kezét, és megáldotta őket. És miközben áldotta őket, eltávolodott tőlük, és felvitetett a mennybe. Ekkor leborulva imádták őt, majd nagy örömmel visszatértek Jeruzsálembe.”

Három szó: „kivitte”, „megáldotta”, „felvitetett”: Kint vagyunk az Úrral, az ő különválasztott helyén; az Ő áldása alatt; és kapcsolatban Vele a mennyben – Pál szavaival: „Minket (…) Vele együtt ültetett a mennyekbe”.

Ez Betánia, ez a Gyülekezet, ezt akarja az Úr az Ő népének életében elérni ma.

Menjünk végig Betánián újra, és forgassuk a szívünkben ezeket a dolgokat, és törekedjünk rá nagyon határozottan, hogy meglegyenek az Úr számára bennünk ezek az Ő gondolata szerinti jellemzők. Amit pedig egyénileg megteszünk, törekedjünk ugyanerre azokban a közösségekben, gyülekezetekben, melyekhez kapcsolódunk, hogy azok is valódi Betániák lehessenek, mind-mind helyi kivetülései Isten városának, a mennyei Jeruzsálemnek.

Első kiadás: Witness and Testimony Publishers, 1933, traktátus.

A teljes sorozat letölthető pdf-ben egyben itt: Austin-Sparks_Betánia

Betánia – Az Úr gondolata a gyülekezete számára – 1. rész (T. Austin-Sparks)

(A teljes tanulmány letölthető pdf-ben: Austin-Sparks_Betánia)

Az Apostolok Cselekedeteinek felső szobája Betániának felel meg, a „fügék házának”, Betánia pedig a felső szobának. Ezt a gondolatot fogjuk most az Úr segítségével alaposabban kifejteni. Az Úrnak azt a vágyát látjuk itt, hogy az Övé legyen a végén az, ami az elején is az Övé volt – hogy amit személyes jelenléte által kezdetben megalapított, az népében szellemileg most is meglegyen; ha pedig egyetlen szóval kellene kifejeznem, szerintem mi lehet most az Úr célja, úgy mondanám szimbolikusan, hogy a „Betániák”. Mert az én meglátásom szerint Betánia felel meg legteljesebben az Úr gondolatának: azt szeretné, ha Betánia alapján működnének a dolgok, Betánia szerint épülnének föl, és az Ő egyetemes Gyülekezetét is helyileg „Betániák” képviselnék. Nézzünk meg tehát most hét olyan szakaszt, melyekben az Ige Betániáról beszél.

Az Urat elismerik és befogadják

Lk 10,38: „Ahogy továbbmentek, Jézus bement egy faluba (ne feledjük, hogy a falvak helyi gyülekezeteket jelképeznek), ahol egy Márta nevű asszony a házába fogadta (innen tudjuk, hogy kié volt a ház, ki volt a ház feje.). Ennek volt egy Mária nevű testvére, aki az Úr lábához ült, és hallgatta a beszédét. Márta pedig a felszolgálás körüli teendőkkel volt elfoglalva, míg egyszer elő nem állt, és azt mondta…”

Betánia első említésekor máris láthatunk pár dolgot, melyek elviekben bemutatják azt a Gyülekezetet, azt a kis összegyülekezést és azt a házat, melyre az Úr szíve vágyik. És kiemelnék egy szót: „ahol egy Márta nevű asszony a házába fogadta”. Ez a szó: „(be)fogadta” a kulcsszava az egésznek, és azonnal valami nagyon fontosat jelez. Ez a szó ugyanis éles választóvonal, mely különválasztja egymástól a dolgokat.

Emlékszünk, hogy ez a szó hangzott el azzal kapcsolatban is, amikor Jézus a dicsőségből a földre jött: „Az övéi közé jött, és az övéi nem fogadták be őt” (Jn 1,11). Emlékszünk, hogy ezt mondta Magáról: „A rókáknak barlangjuk van és az égi madaraknak fészkük, de az Emberfiának nincs hova fejét lehajtania” (Lk 9,58). Ha pedig ennek a valós jelentése a legcsekélyebb mértékben is megérintett bennünket, és megfigyeljük, hogy kinek és kiről szól az első idézet, és ki mondja a másodikat, teljesen elámulunk. Íme mindenek Teremtője, mindenek jogos tulajdonosa, menny és föld Ura; az az Úr, akinek több joga van mindenhez és bármihez, mint bármely más teremtménynek az egész világegyetemben; az Úr, akiért és aki által minden teremtetett – eljött, és nem volt sehová fejét lehajtania teremtett világában, abban a világban, ahol pedig Ő az egyedüli jogos és szuverén uralkodó. Nem fogadták be, sőt, még a saját rokonainak a hozzáállását is hűen fejezi ki róluk szóló példázatának egyik mondata: „Ez az örökös! Rajta, öljük meg, és foglaljuk el az örökségét. És megfogták, kivetették…” (Mt 21,38-39).

Itt viszont azt olvassuk: „egy Márta nevű asszony a házába fogadta…”. „Az én gyülekezetem” – az Ő összegyülekezése, az Ő szellemi háza, az a hely, ahol örömmel befogadják Őt, és nyugalmat talál. Ez az Ő lakhelye, az Övé abban a világban, mely elutasítja Őt; ez az a hely, ahol Őt elismerik. Felfigyeltünk-e rá, hogy amikor a gyülekezetek szétszóródnak szerte a földkerekségen, az adott  helyi gyülekezetnek mindig ez a kezdete? „Befogadják” az Igét. A pünkösd ez volt: „Akik azért befogadták az igéjét” (ApCsel 2,41). Filippiben, „Az egyik asszony, Lídia, (…) [kinek] Isten megnyitotta szívét, hogy figyeljen arra, amit Pál beszél. Mihelyt azután ő és a háza bemerítkezett, kérlelni kezdett minket: „Ha úgy ítéltek, hogy én hű vagyok az Úrhoz, jöjjetek be házamba és maradjatok nálam.” (ApCsel 16,14-15). Ez az összegyülekezés kezdete – ugyanilyen mindenhol. Szellemben érzékelünk valamit, ami azután nyitott szívű befogadáshoz vezet. Ez a legelső dolog, ami az Ő gyülekezetét jellemzi: „befogadták”. Azt jelenti, hogy helyet adnak Neki, a megbecsültség helyét.

Ez nagyon egyszerű dolog, mégis sokat jelent az Úrnak, és ez hosszan vezet bennünket, mert többet jelent annál, mint hogy az Úr csak vendégként legyen jelen közöttünk. Azt jelenti, hogy az Úrnak saját helye van itt; olyan hely, amely az Övé, és amely szükséges számára ahhoz, hogy egyetemesen gyakorolhassa a jogait. Hadd ábrázoljam ezt egy példával!

Emlékszünk a 2Sámuel 15-ben leírt tragikus történetre, hogyan utasították el Dávidot Absolon trónbitorlása során. Szomorú történet – Dávidot elűzik lakóhelyéről, el kell mennie a jogai gyakorlásának helyszínéről. Néhányan vele mennek, és Cádók, a pap magával hozza Isten ládáját, de Dávid odafordul Cádókhoz, és azt mondja: „Vidd vissza Isten ládáját a városba: Ha kedves leszek az ÚR előtt, ismét hazahoz engem, és látnom engedi azt és az ő lakhelyét” (25. v.). Gyakorlatilag tehát ezt mondja: „Amikor visszajövök, a városban, az elutasításom helyén lesz valami, ami rokonszenvez velem, megért engem, amihez visszatérhetek. Nem idegenként fogok visszatérni; nem a semmit fogom ott találni; nem úgy térek vissza, hogy ne találjak lakhelyet; nem úgy térek vissza, hogy azt látom, nincs sehol egy otthon a számomra; hanem valami olyanhoz fogok visszatérni, ami velem egy. Cádók, te egy vagy velem; igen, te ki akartál jönni velem – ez tökéletes együttérzés a részedről. Most menj vissza a városba, és amikor visszatérek, akkor valami olyanhoz fogok visszamenni, ami egy velem.”

És itt éppen erről az alapelvről van szó. Ez a gyülekezet biztosítja az Úrnak azt, amiben most Szelleme által van. Kijelenti, hogy van számára hely abban a világban, mely elutasította Őt, és Ő ehhez, ide tér vissza. Lesz Neki valamije, amihez visszajöhet, valami, ami az Ő oldalán áll, és ami éppen ezért biztosítani fogja Neki az alapot egyetemes jogainak újbóli kinyilvánítására, épp úgy, ahogyan Cádók tette Dáviddal.

És ez az, amiért az Úr azt akarja, hogy a Gyülekezete helyi közösségekként létezzen szerte a világon. Ezek ugyanis az Ő jogait tanúsítják élő bizonyságul egy olyan világban, ahol ezeket a jogokat elvitatják és megtagadják Tőle; ezek viszont megállnak és kijelentik: „Igen, az Ő jogai a legmagasrendűbb és leginkább előre való jogok ebben a világban, nem pedig a trónbitorló jogai”, és ők ezt folyamatosan, szilárdan tanúsítják. Amikor pedig az Úr visszatér, ők lesznek az elvitatott, megtagadott jogai helyreállításának eszközei, melyekből Őt korábban elűzték. Nagyon sok minden együtt jár azzal, ha befogadjuk az Urat. A sajátjaihoz jön vissza, mivel már tulajdonosként velük van.

Értjük tehát, hogy az ördög miért törekszik mindig arra, hogy ha lehet, elpusztítsa a Gyülekezet helyi kifejeződéseit; hogy szétrombolja az Úr népének kis csoportjait, akik mennyei egységben és közösségben élnek Vele? Azért csinálja, mert ezek az Ő jogait képviselik – az Úr jogait – és pusztán a jelenlétükkel folyamatosan elvitatják a trónbitorló követeléseinek jogosságát. A bizonyság szövetségládája ott van, és amíg az ott van, az Úr oldalán, a trónbitorlónak nincs egyetemes befolyása. Tudja, hogy ez azt jelenti, az ő uralma legyőzetett, veszély fenyegeti, és ez folyamatos tövis az oldalában. Ezért tehát, ha lehet, elfojtja, megtöri, megosztja – megtesz bármit, hogy megszabaduljon a Krisztus szerinti helyi kiábrázolódástól, ahol Krisztus jelen van. De a Gyülekezet helyi kiábrázolódásának és minden hívőnek itt a földön szükséges, hogy lakóhely legyenek az Úr számára, olyanok, akik önmagukban, létükkel tanúsítják az Ő szuverén uralmát és jogait. Ha befogadjuk az Urat, azzal ilyen lakóhelyet és ilyen tanúságtételt biztosítunk a Számára.

Így látjuk tehát, hogy a Betániával kapcsolatos legelső lépés a legnagyobb jelentőségű. Hihetetlenül fontos alapelvet képvisel ez. Már maga a Gyülekezet is eleve azon az egyszerű alapon épül föl, hogy Krisztus lakóhelyre lelt: a legszélesebb körű elutasítás közepette helyet talált Magának.

(folyt. köv.)