A léviták helye és szolgálata (T. Austin-Sparks)

PDF: Austin-Sparks_A_levitak_helye_es_szolgalata

„És csináltatott magának házakat Dávid városában; és helyet készített az Isten ládájának és egy sátort vont fel a számára. Akkor azt mondta Dávid: Csak a léviták valók az Isten ládájának hordozására; mert őket választotta az Úr, hogy az Isten ládáját hordozzák és körülötte szolgálatot teljesítsenek örökre” (1Krón 15,1-2 – Kecskeméthy ford.).

„Te azért, fiam, erősödjél meg a kegyelemben, amely a Krisztus Jézusban van. És amit tőlem hallottál sok tanú előtt, azokat add át megbízható embereknek, akik mások tanítására is alkalmasak lesznek. Vállald velem együtt a szenvedést, mint Krisztus Jézus jó katonája” (2Tim 2,1-3 – ÚF).

Nem tudom, azonnal észrevettétek-e az összefüggést a két szakasz között, merthogy minden bizonnyal van összefüggés. „Csak a léviták valók az Isten ládájának hordozására; mert őket választotta az Úr, hogy az Isten ládáját hordozzák és körülötte szolgálatot teljesítsenek örökre.” A Timóteushoz írt második levél 2. fejezetében pedig az 1. és a 3. vers két részlete, hogy „erősödjél meg a kegyelemben, amely a Krisztus Jézusban van (…) Vállald a szenvedést, mint Krisztus Jézus jó katonája” vezet el bennünket a Krónikákból olvasott ige szellemi jelentéséhez, azaz a léviták szolgálatának a helyéhez.

A léviták, mint tudjuk, nagyon érdekes csoport volt, és történelmük sok értékeset tartogat az Úr mindenkori népe számára. Ezek között azonban van egyvalami, ami most különösen is a szívemen van, amiről úgy érzem, az Úr azt akarja, hogy beszéljünk, ez pedig az a felelősség, amelyet a léviták helyzete jelképez. Emlékezzünk, hogy Dávid egy tragédiával teli időszak végén mondta ezeket a fenti szavakat. Az ellenség által az Úr bizonysága ellen felállított számos csapda egyike sikeresnek bizonyult Dávid életében azzal a szekérrel, melyet vigyázatlanul, óvatlanul és felelőtlenül a frigyláda szállítására készített. Megsértette ezzel az Úr ide vonatkozó törvényét, és következményképpen legalább egy ember tragikus halált halt, az egész bizonyságtételt pedig sok évre, hosszú időre visszavetette. Majd végül a nevelés és a fenyítés után, melynek révén Dávidnak eszébe jutott az Úr igéjére arról, hogyan kell a bizonyság ládáját szállítani, új szellemi előremozdulás történt, és a dolgokat a helyes mederbe terelték. Az Úr Igéjének megfelelően hozták ki a ládát, és bízták a lévitákra; Dávid pedig, aki erre az Igére szintén visszaemlékezett, azt mondja: nem szekér, hanem „csak a léviták valók az Isten ládájának hordozására; mert őket választotta az Úr”. Különleges felelősségük volt az Úr népe között, és nekik kellett ezt a feladatot ellátniuk, nem lehetett semmilyen más módon elvégezni. A felelősség az övék volt, ha pedig nem látták el a feladatukat, a tanúbizonyságot veszteség érte, tragédia következett be az Úr népe között, és minden rosszra fordult. Pontosan ez is történt. Amikor a léviták nem látták el a feladatukat, akkor gyengeség, kudarc, összeomlás, megtorpanás következett be, és gyalázatot hoztak az Úrra. Amikor pedig most végül a léviták a helyükre álltak, és fölvették a felelősségét annak, hogy működjenek a dolgok, a tanúbizonyság ládája olyan helyzetbe került, hogy előrehaladás történhetett.

Ez az ige, ez a gondolat van tehát most a szívemen, hogy mit jelent felelősséget hordozni a tanúbizonyságért – hogy mit jelent a mi lévita helyünk. Ez a hely a szellemi erőnek a helye, szemben a szellemi éretlenség és erőtlenség helyével. Tudjuk, hogy a léviták egészen harmincéves korukig nem léphettek szolgálatba, és ötvenévesen abba is kellett hagyniuk. Míg a hadbavonulás alsó korhatára húsz év volt, a teljeskörű lévitai szolgálatba nem lehetett belépni harmincéves kor alatt, ötvenévesen pedig vissza is kellett vonulni. (Ez persze nem azt jelenti, hogy nekünk is vissza kellene vonulnunk az Úr szolgálatából, ha betöltjük az ötvenet!) Arra a szellemi dologra mutat rá ez, és nem másról beszél, mint hogy ahhoz, hogy az Úr tanúbizonyságát szellemi felelősséggel hordozzuk, az erőnk teljére van szükség. A legjobb évek, a legerőteljesebb évek időszakából származó élet odaadásáról volt szó, ez az erő pedig kifejezetten a lévita szolgálattal volt kapcsolatos. Mármost ezt nem hozhatjuk át szó szerint az Úr mai munkájára, azaz nem úgy értendő, hogy csak egy bizonyos életkor elértével érkezünk meg a teljes felelősséggel járó feladatvégzés helyére, amelyet viszont abba kell hagynunk, ha egy másik életkort betöltöttünk. Hanem azt jelenti, hogy a felelősség vállalásához szellemi erő szükséges, az Úr pedig arra hív, hogy vállaljuk ezt a felelősséget az Ő tanúbizonyságáért, az Ő dicsőségéért, emiatt pedig arra hív minket, hogy erősek legyünk.

Látjuk már, hogy pontosan ez jelenik meg a Timóteus-levélnek ebben a szakaszában: „Te azért, fiam, erősödjél meg a kegyelemben, amely a Krisztus Jézusban van”; ebben van a te szellemi erőd. Mire való vajon ez? Ami Timóteust illette, arra, hogy a nehézségek elviselésében osztozhasson, másokat illetően meg arra, hogy az őrá bízott kincseket hűséges emberekre kellett bíznia. Látjuk, ugye, hogy ennek az egész háttere a lévitaságról szól. Timóteus és a többiek, hűséges férfiak, akik eljutottak oda, hogy felelősséget tudnak hordozni; és hogy ehhez szellemi erőre van szükség. Ezért mondja, hogy „erősödjél meg a kegyelemben, amely a Krisztus Jézusban van”.

Nagyon egyszerűen arról beszél ez, hogy óriási szükség van olyan emberekre, akik felelősséget tudnak hordozni az Úr bizonyságáért, hogy ne mindig másokra nézzenek, akik egymaguk hordozzák a felelősséget; hogy ne maradjanak csecsemők, akiket hurcolni és etetni kell, és az érzéseiket figyelembe venni, mert mindig olyan érzékenyek és gyerekesen sértődékenyek, akik a szellemi dolgok terhét másokra hagyják. Az ilyenek soha nem tudnak felelősséget hordozni, az ilyenek soha nem veszik ki részüket a szenvedésből, ezek soha nem lesznek Jézus Krisztus jó katonái; az ilyeneknél soha nem lesz biztos helye a bizonyságnak. Korunk egyik legnagyobb szellemi tragédiája talán éppen ez, hogy olyan kevesen vannak kellőképpen erős szellemi állapotban ahhoz, hogy saját maguk is képesek legyenek vállaikon hordozni az Úr bizonyságának felelősségét. A követők nagy táborához tartoznak. Igen, készek arra menni, amerre mások viszik a bizonyságot, de ők maguk csak követők; felelősséget nem vállalnak.

Meggyőződésem, hogy Izrael azért vallott kudarcot sorozatosan a pusztában, mert szellemileg nem ismerték föl a léviták jelentőségét közöttük. A lévitákat Isten arra választotta ki, hogy minden egyes család elsőszülöttjének papi helyét képviseljék. Mindegyik családban az elsőszülött volt természetes módon a pap, és övé volt a családban a papi feladatok ellátásának felelőssége. Isten a léviták törzsét választotta ki, hogy helyettesítse az elsőszülötteket, és az elsőszülöttek törzse legyen. Ha az egész Izrael fölismerte volna ezt, és ragaszkodtak volna ehhez a szellemi igazsághoz, hogy ezekben a lévitákban van az ő felelősségük, hogy amit a léviták tesznek, azt pusztán az ő képviseletükben teszik, és hogy az pedig az ő felelősségük, hogy ez a felelősség a lévitákon nyugodjon, és hogy ők is elválaszthatatlanul össze vannak kötve a léviták által hordozott bizonysággal, akkor nem következett volna be az a leválás, az a függetlenedés, mely oly sok erőtlenség forrása lett, és ami miatt az egész társaság folyamatosan visszafele húzott, bizonytalankodott, nyugtalankodott, addig, míg olyan nép nem lettek, akik valójában soha nem vállaltak komolyan felelősséget az Úr bizonyságáért. A gondolataikban elszakadtak; a léviták, mint valami különálló dolog, hordozták a ládát, nekik meg csak követniük kellett. Követték hát, nagyon gyakran úgy, hogy közben zúgolódtak és panaszkodtak, és nem hordozták ők is a felelősséget, amely az őket képviselőkre helyeződött.

Azt hiszem, ma is valami nagyon hasonló történik. Azok közül, akik az Úréi, nagyon sokan csak a táborban vannak, az Úr népének csapatában, a fő felelősséget meg másokra hagyják. Nem tekintik ezt elsődleges szempontjuknak. Készek követni, de nem készek felelősséget hordozni. Szeretik látni, hogy mi minden történik, de ami őket illeti, nem foglalkoznak azzal, hogy felelősségük legyen abban, ami történik. Az Úr azonban azt mondja: „Vedd ki a részed, részesülj te is jó katonaként a szenvedésekből, erősödj meg! Ne légy olyan, mint a korinthusiak, akiket örök csecsemőkként ide-oda hány-vet minden szél; se olyan, mint a héberek, akiket, miközben már tanítóknak kellene lenniük, még mindig a legalapvetőbb dolgokra kell tanítani. Vállaljatok szellemi felelősséget, legyen az Úr Jézus bizonysága személyes ügyetek! Legyen az a hozzáállásotok – helyesen értve –, hogy ha ti kudarcot vallotok, kudarcra van ítélve az egész!” Szerintem helyesen járunk el, ha ezt a hozzáállást tesszük magunkévá, hogy végtére is ez az egész nagyon nagymértékben múlik rajtunk egyénenként; hogy ez a mi feladatunk, a mi felelősségünk; hogy mi nem csak egy vagyunk a tömegben, hanem felelősségteljes tagok.

A léviták nem mindenki mástól elkülönült csoport; ők azok, akik szellemileg felelősséget hordoznak. Ez az egyetlen különbség a léviták és mindenki más között. Az Úr felelősségteljes népére talált bennük. Erősödjünk meg arra, hogy kivehessük részünket a nehézségekből, ragadjuk meg az Urat, jussunk el a szellemi erőnek abba az állapotába azért, hogy felelősséget hordozhassunk! Hiszem, ha felismernénk, hogy felelősséghordozásra lettünk elhívva, és ugyanakkor mélyen tudatában lennénk a saját gyengeségünknek, akkor ha az Úrért, az Ő bizonyságáért kiáltanánk és Őbelé kapaszkodnánk, Ő több erőt adna nekünk. Milyen gyakran nem törekszünk az Úr dicsőségéért és az Ő teljes bizonyságának megtartásáért! Megerősödni viszont úgy lehet, ha többet emelgetünk, mint amit elbírunk.

Lehet, hogy valaki épp ellenkezőleg gondolja. Így szól: „Akkor fogok tudni felelősséget vállalni, ha erősebb leszek; majd ha az Úr több erőt ad nekem, akkor jobban fogom tudni szolgálni Őt.” Most megkérdezném, hogy az Úr megtette ezt valaha is veled? Mi a tapasztalatod? Eljött-e már hozzád az Úr úgy, hogy legelőször is jó sok erőt és képességet adott, hogy felvehesd a felelősséget, vagy az történt, hogy eljött hozzád, és arra hívott, hogy vedd föl valaminek a felelősségét? Nagyon eltérő a tapasztalatod az enyémtől, ha nem a második történt. Egész életemben azt láttam, hogy az Úr először igényt támaszt, majd arra hív, hogy hitet gyakoroljak, végül betölti ezt az igényt. Nem szabad arra várnunk, hogy olyan csodálatos emberekké legyünk, amikor már elkezdhetünk tenni valamit az Úrért, és elkezdhetünk felelősséget vállalni. Fel kell ismernünk, hogy az Úr azt mondja: „Vedd ki a részed, és amikor felismerted, hogy mi a te felelősséged, megkaphatod az erőt is.” Az erő nem pusztán abból származik, hogy tudatosan igényeljük, hanem abból, ha fölismerjük, hogy az az erő mire szükséges. Az, amire az erő irányul, fogja meghozni az erőt. Kell, hogy meglegyen az indítékunk. Mondjuk ezt: „Uram, itt van ez a dolog, ami a Te érdekedet szolgálja. Én nem vagyok ezzel egy súlycsoportban, de mivel ez a Te szempontodból fontos, meg kell erősödnöm, hogy fölérjek vele. Hozzád jövök, hogy adj erőt a Te ügyedért, nem azért, mert én akarok erősebb lenni.” Ez az a talaj, amelyen az Úr cselekszik.

A lévitáknak hordozniuk kell a ládát. Ez az ő felelősségük, és rajtuk kívül senki sem végezheti. Azoknak a feladata ez, akik eljutottak oda, hogy felismerték, milyen rendkívüli mértékben összefonódnak az életükkel az Úr érdekei. Ezt jelenti a papi szolgálat. Tudjátok, a szent sátor a megkoronázott Király helye. Az örökkévaló Király ott van a sátorban láthatatlanul, a középen. Mindaz, ami az Ő dicsőségével, az Ő tisztességével, az Ő fenségével kapcsolatos, amint láthatatlanul a népe között lakozik, a léviták kezébe adatott. Mintha itt a földön ők lennének a láthatatlan Király testőrei. Meg kell őrizniük a dolgokat az Ő számára, szem előtt kell tartaniuk az érdekeit, fenn kell tartaniuk a bizonyságát erővel, vigyázniuk kell, hogy ne juthasson a közelébe semmi beszennyező dolog.

És éppen itt vagyunk. Az Úr közöttünk van, az Úr az Ő népével van, de a dolgokat az Úr jelenlétével összhangban kell tartani, és valakiknek felelősséget kell vállalniuk ezért. Ez nemcsak valamilyen magától értetődő dolog, ami passzívan is működik, a dolgokat egy olyan Valakinek a jelenlétével összhangban kell megtartani, mint az Úr. Ő szent, és a szentség munkája a lévitákra bízatott. Ha az Úr hatalomban és fenségben van, akkor az Úr hatalma és fensége a léviták felelőssége. Felelősség azzal kapcsolatban, ami a jelen lévő Úrral, az Úr bizonyságával függ össze, és ez a mi feladatunk. Hűségeseknek kell lennünk: „azokat add át megbízható (hűséges) embereknek, akik mások tanítására is alkalmasak lesznek”. Olyan helyzetről, normáról, olyan életről beszél, amely nem csak a Bibliát, nem csak az igetanulmányozást jelenti. Bizonyos értelemben persze mindig ilyeneknek kell lennünk, de „alkalmasak mások tanítására is”, vállalva a felelősséget a bizonyságért.

Mint tudjuk, a léviták három csoportra oszlottak. Háromféle felelősségük, feladatkörük volt. Az egyik csoporthoz, az elsőszülöttekhez tartoztak a szentély edényei, a szent edények mind; másik csoporthoz tartoztak a kárpitok és a szőttesek; a harmadikhoz pedig a rudak, a súlyosabb feladatok, vagyis a dolgok nehezebbik fele. Mi is végezhetjük a munka különböző aspektusait. Vannak azok a léviták, akiknek a szolgálata, mondjuk így, lényegét tekintve inkább szellemibb; ami a szentély edényeihez tartozik. Vannak mások, akiknek a feladatköre másirányú. Az enyém lehet főként az, hogy Úr Igéjével szolgáljak, amit sokan „szellemi szolgálatnak” neveznek (én ugyan visszautasítom azt a feltételezést, hogy csak azok végeznek szellemi szolgálatot, akik Igét hirdetnek – nem ez az egyetlen szellemi szolgálat). Lehetnek mások, akik más területeken szolgálnak, mint például a munkahelyen vagy otthon a háztartásban. A léviták a különféle feladatok mentén oszlottak csoportokra. Egyeseknek keményebb munkájuk volt, a sátor súlyos rúdjai és deszkái, ami fizikailag megerőltetőbb volt, mint a serpenyők, tálak, az aranyedények és -eszközök hordozása; de ez mind lévitai munka volt, mindannyian egy nép voltak, ugyanaz a törzs. Egyformán helyeződött rájuk a felelősség, mert mindezek a dolgok egyetlen szolgálatnak képezték a részeit. Ugyanígy tehát, lehet, hogy a szolgálatunk köre és a konkrét feladatunk különbözik, de ez akkor is egyetlen szolgálat, egyetlen elhívás, egyetlen felelősség, egyetlen tanúbizonyság. A hangsúly azon van, hogy vegyük föl, tegyük magunkévá, úgy, hogy magunkat az Úr bizonyságában felelős embereknek tekintjük.

Biztos vagyok benne, hogy az Úr szíve erre vágyik. Biztos vagyok abban is, az Úrnak rám nézve gyakran kellett azt mondania: „Ó, bárcsak többet bízhatnék rá! Bárcsak megbízhatóbb, felelősségteljesebb lenne!” És tudom, ahogy az Úr népéből elnéztem sokakat, arra gondoltam, bárcsak ne igényelnének annyi törődést, bárcsak végre a saját lábukra állnának, és felelősséget vállalnának, hogy már ne kelljen aggódni miattuk, mert tudjuk, hogy megbízhatóak! De arra van szükségük, hogy valaki mindig noszogassa, bátorítsa őket; és folyton érdeklődjön felőlük, és elsimítsa a hullámokat, mert megsértődtek és így tovább. Bárcsak vállalnák a felelősséget, és egyenesen belevetnék magukat ezekbe a dolgokba, és ne kellene pátyolgatni őket! Mennyit növekedhetne a bizonyság!

Adja az Úr nekünk a kegyelmet, hogy kivehessük a részünket a szenvedésekből mint Jézus Krisztus jó katonái, hogy megerősödhessünk azzal a kegyelemmel, mely Krisztus Jézusban van, hogy hordozhassuk az Úr bizonyságát.

A szellem gyakorlása – A társadalmi élet (Stephen Kaung)

PDF-ben a teljes igeszolgálat: A_szellem_gyakorlása-A_társadalmi_élet

Az elmúlt alkalmakkor a szellem gyakorlásáról és a mindennapi életünkről beszéltünk. Tudjuk az Igéből, hogy a szellem gyakorlása mindenre hasznos (1Tim 4,8), mert mind a mostani, mind a következő korszakban való élet ígérete benne van. Most a hangsúlyt a mostani korszak, azaz a jelenvaló élet ígéretére helyezzük, hogy miként nyerhetünk örök életet a szellem gyakorlása révén. A korábbiakban már foglalkoztunk a szellem gyakorlása és a személyes élet, a családi élet, valamint a gyülekezeti élet összefüggéseivel. Ma pedig a szellem gyakorlása és a társadalmi élet vonatkozásait szeretnénk megvizsgálni.

Abban a pillanatban, amikor erre a világra születünk, részévé válunk ennek a világnak. Nem vagyunk magunkra hagyatva, hiszen ott van a családunk, a szüleink, a testvéreink, és velük gyakoroljuk a társas életet. Majd iskolába megyünk, ahol osztálytársaink, barátaink lesznek, majd miután elvégeztük az iskolát és belépünk a társadalomba, kollégák, szomszédok és megint csak a barátaink vesznek körül. Mindez azt jelenti, hogy társas lények vagyunk. A környezetünkben mindig vannak emberek, és emberek között élünk, így tapasztaljuk meg a társadalmi életet.

Amikor pedig hiszünk az Úr Jézusban, valami egészen rendkívüli dolog történik: beleszületünk Isten családjába – és ennek következtében a személyes, társas és családi életünkhöz még valami adódik, ami nem más, mint a gyülekezeti élet. Krisztus testének tagjává válunk. És a szellemi életnek, Isten életének, Krisztus bennünk lévő életének olyan bensőségességét, olyan egységét, olyan közelségét tapasztaljuk meg egymással, hogy a gyülekezeti élet kezdi a társadalmi életünk helyét elfoglalni.

Hadd magyarázzam el! Hogyan éltünk ebben a világban azt megelőzően, hogy Krisztus az életünkbe költözött? Még akkor is, ha azt találjuk, hogy minden ember különböző, egyvalami mégis közös mindannyiunkban: az az élet, melyet szüleinktől kaptunk, Ádámtól származik. Ez bukott élet, bűnös élet, a hústest élete, és ezért énközpontú. Ilyen annak az életnek a természete, melyet szüleinktől kaptunk, és mi ezáltal az élet által élünk a földön. Legyen szó akár a személyes, akár a családi vagy a társadalmi életünkről, mindet ezáltal a természetes élet által éljük. Isten Igéje szerint azonban az a fajta társadalmi élet, melyet hitetlenekként éltünk, nem olyan, amilyet Isten szeretné, hogy éljünk.

Az Efezus 2,1-3-ban ugyanis ezt olvassuk: „Titeket is együtt megelevenített, mikor meg voltatok halva vétkeitekben és bűneitekben, melyekben egykor jártatok e világ(korszak) folyása szerint”. Hogyan jártunk tehát a világban? E világkorszak folyása, azaz e világ szokása szerint. Sőt, ennél rosszabb, mert Pál apostol úgy folytatja, hogy „a levegőben levő hatalomnak, az engedetlenség fiaiban most működő szellemnek fejedelme szerint” jártunk. Külsőleg a világ szokása szerint jártunk, de valójában a levegőben lévő hatalomnak, az engedetlenség fiaiban most működő szellemnek fejedelme szerint jártunk, aki nem más, mint az ellenség, a Sátán, aki a világot irányítja. Tehát lehet, hogy külső látszat alapján e világ szokása szerint jártunk, de valójában a Sátán parancsa szerint jártunk.

Ezért mondja, hogy „akik között mi is mindnyájan forgolódtunk egykor a mi testünknek kívánságaiban, mikor testünknek és gondolatainknak akaratát cselekedtük, és természetnél fogva haragnak gyermekei voltunk, mint a többiek”. Ezek voltunk tehát mi, ez az, ahogyan magunkat viseltük ebben a világban a társadalmi életünkben.

Az Efezus 4-ben pedig ezt olvassuk: „járnak az ő elméjük hiábavalóságában”. Korábban bármit kigondoltunk, aszerint cselekedtünk. El lévén sötétedve gondolkodásunkban (18. v.) sötétségben jártunk. „Elidegenedve az Isten életétől a tudatlanság miatt, mely szívük megkeményedése miatt van bennük” – tehát nem volt bennünk Isten élete. És így folytatja, 19. vers: „mint akik elfásulva a kicsapongásnak adták magukat, minden tisztátalanság űzésére, kapzsiságból.” Így éltünk tehát korábban a világban.

De amint hittünk az Úr Jézusban, valami gyökeres változás történt bennünk. Ezért azt mondja, 20. vers: „De ti nem így tanultátok a Krisztust.” Amikor Krisztus Jézus lakozást vesz bennünk, gyökeres változás történik bennünk, mert ez a bennünk lévő élet más: többé nem Ádám élete, hanem Krisztusé; többé nem földi, hanem mennyei; többé nem hústesti, hanem szellemi. Most, hogy már Krisztus élete van bennünk, hogyan fogunk élni ebben a világban? Élhetünk tovább ugyanúgy, mint azelőtt – azaz továbbra is a saját életünk, önmagunk által, úgy ahogy mi gondolkodunk; úgy, ahogy mi akarjuk; énközpontúan? Nem! Ha befogadtuk Krisztus életét, az ebben a világban való járásunknak is gyökeresen meg kell változnia.

Emlékezzünk arra, hogy amikor Izrael fiai rabszolgák voltak Egyiptomban, az Úr a páskabárány által szabadította meg őket, de ugyanakkor azt parancsolta nekik Isten, hogy kenjék a bárány vérét az ajtófélfára, majd gyűljenek össze bent a házban, és fogyasszák el a bárány húsát. Miközben azonban ezt teszik, legyen rajuk a sarujuk, övezzék fel magukat, és tartsák kezük ügyében a holmijukat, készen arra, hogy elhagyják Egyiptomot. Ugyanazon az éjszakán tehát Izrael fiai kivonultak Egyiptomból, sőt, az Úr átvezette őket a Vörös-tengeren, hogy ne is lehessen visszatérés. Korábban a fáraó tulajdona voltak, őt szolgálták, de immár kijöttek Egyiptomból, és be lettek merítve tulajdonképpen Mózesbe (lásd: 1Mózes 12-14. fejezet).

És testvérek, pontosan ugyanez történt velünk is, hívőkkel. Amikor hittünk az Úr Jézusban, nem csak az történt, hogy megbocsáttattak a bűneink, és megmenekültünk az örök haláltól. Nem! Hanem az is, hogy nem maradunk többé Egyiptomban; ki kell mennünk Egyiptomból azonnal! Nem másnap, nem egy hónappal, nem egy évvel később, hanem azonnal és örökre. Ha megmenekültünk az örök haláltól, többé nem maradhatunk – szellemi értelemben – a világban.

A Kolossé 1-ben azt olvassuk, „[Isten] kiszabadított minket a sötétség hatalmából, és áthelyezett az ő szerelmes Fiának országába”. Tehát amikor megmenekültünk a bűntől és a haláltól, ugyanakkor ki is lettünk szabadítva a világból. Isten kivett minket a sötétségnek ebből a világából, és áthelyezett az Ő szeretett Fiának királyságába. Ide tartozunk tehát most.

És ez az oka annak, hogy amikor hiszünk az Úr Jézusban, be kell merítkeznünk. Különben valaki így gondolkozhatna: „Üdvösségem van, Krisztus élete van bennem, és örök életem van. Miért kellene bemerítkeznem? Nem a víz mossa le a bűneimet.” Ez azonban helytelen hozzáállás, hiszen parancsunk van arra, hogy bemerítkezzünk (Csel 2,37-38; Mt 28,19), ez ugyanis a mi tanúbizonyságunk válaszképpen arra, amit Isten elvégzett: Átvitt minket ebből a világi királyságból Krisztus királyságába (Kol 1,13). A bemerítkezésben tehát hittel reagálunk annak nyilvános megvallásával, hogy Krisztusba merítkeztünk be (Róma 6,3). Lemerülünk a víz alá, hogy kinyilvánítsuk, amiképpen eltemettetünk a bemerítkezés vizébe, úgy lett az óemberünk halálba adva és eltemetve (Róma 6,4a, 6a); és amikor feljövünk a bemerítkezés vizéből, azt nyilvánítjuk ki, hogy feltámadtunk az élet megújulásában Krisztus Jézusban (Róma 6,4b). A bemerítkezés tehát ezt jelenti – teljesen új és más közegbe kerültünk; saját magunkból és a világból át lettünk helyezve Isten szeretett Fiának életébe és királyságába. Amikor tehát megmenekülünk, gyökeresen megváltozik a helyzetünk, ami a a világhoz fűződő kapcsolatunkat illeti.

Emlékeztek, hogy a mi Urunk, Jézus imádságában a János ev. 17. fejezetében, melyet Jézus főpapi imájának nevezünk, az Úr Jézus az Övéiért imádkozik; és ebben az imában a világ négy különböző aspektusáról tesz említést.

1) Az első a 6. versben található: „Megjelentettem a te nevedet az embereknek [Jézus tanítványainak], akiket nekem adtál a világból”. Más szóval, ezt a verset magunkra alkalmazva, azt látjuk, hogy Isten kiszabadított minket a világból, és Krisztusnak adott bennünket. Mit jelent ez a kifejezés, hogy „a világból”? Azt jelenti vajon, hogy többé nem vagyunk itt a földön? Nem, a „világ”-nak fordított görög szó itt a kozmosz. Ez a Sátán által megszervezett világrendet jelenti, aki ennek a világnak az összes különböző oldalát vagy aspektusát egyetlen hatalmas rendszerré szervezte. És ezzel a rendszerrel – mely nem más, mint a világ, ahogyan ma ismerjük – Isten ellensége ellene akar szegülni Istennek és az Ő céljának. De hála legyen Istennek, hogy kiszabadított minket a sötétségnek ebből a kozmoszából. Ezért nem vagyunk többé részei ennek a világrendnek.

2) A 11. versben az Úr Jézus így imádkozik: „És nem vagyok többé a világban [mert hamarosan el fogja hagyni], és ezek [a tanítványok] a világban vannak”. Azaz, mi, akik hiszünk az Úr Jézusban, habár ki lettünk szabadítva a világrendből, még mindig itt vagyunk a világban. Mit jelent a világnak fordított szó? Egyszerűen a Földet és mindazok összességét jelenti, amit Isten csak teremtett. A 24. Zsoltár 1. versében látjuk ezt a gondolatot: „Az Örökkévalóé a föld és teljessége, a világ és a benne lakók (IMIT ford.). A héber versforma gyakran használ ismétlést a hangsúly kifejezésére. Ezért a „föld és annak teljessége” valamint „a világ és a benne lakók” pontosan ugyanazt jelentik. Azt tudjuk meg tehát Jézus imádságából, hogy a világnak van egy másik aspektusa – a Föld és mindazok, akik a Földön élnek. Ebből a szempontból tehát mi még mindig a világban vagyunk, még nem ragadtattunk el innen.

3) A világ harmadik aspektusát a 14. versben látjuk: „Én nekik adtam a te igédet, és a világ meggyűlölte őket, mert nem a világból valók, mint én nem vagyok a világból való.” Bár ki lettünk szabadítva a kozmoszból – a világrendből –, kétségkívül továbbra is a világban élünk, de mégsem vagyunk a világból valók. Ugyan továbbra is a Földön élünk, és annak ellenére, hogy a Sátán továbbra is az ő világrendjének istene, illetve fejedelme, és bizonyos értelemben továbbra is a világ dolgai vesznek körül bennünket, mi mégsem a világból valók vagyunk. Más szóval, nem tartozunk ehhez a világhoz. Ezt a világot ennek a világnak a dolgai képviselik, ahogyan azt az 1János 2,15-17-ben látjuk: „Ne szeressétek a világot, se azokat [a dolgokat], melyek a világban vannak. Ha valaki szereti a világot, nincsen abban az Atyának szeretete; mert minden, ami a világban van, a test kívánsága és a szemek kívánsága, és a vagyon kérkedése, nem az Atyától való, hanem a világból van.” Mi, akik Krisztus életével rendelkezünk, nem a világból valók vagyunk. Továbbra is a világban vagyunk, de nem tartozunk hozzá, mert a világgal való barátság ellenségeskedés az Istennel (Jakab 4,4).

4) A negyedik aspektus a 18. versben található: „Mint engem elküldöttél a világba, én is elküldöm őket [a tanítványait] a világba”. Igen, ki lettünk szabadítva a Sátán világrendjéből; igen, még mindig a világon élünk; igen, nem vagyunk a világból valók; és igen, most azt is megtudjuk, hogy el lettünk küldve a világba, épp ahogyan Isten is elküldte Krisztust a világba. Azaz, amikor mi ma kimegyünk a világba, amögött határozott cél húzódik. Nem azért megyünk, mert a világ barátja szeretnénk lenni, hanem azért, mert bizonyságot akarunk tenni a világnak a mi Urunkról, Jézusról.

Tovább a teljes igeszolgálatra (PDF): Stephen_Kaung-A_szellem_gyakorlasa-A_tarsadalmi_elet

A tálentumok és a minák Krisztus teste szolgálatában (Radu Gavriluț)

PDF: Tálentumok és minák
Elhangzott: 2020. április 29-én, Nagyváradon. www.ekklesiaoradea.ro

Máté 25,14-30: „Mert úgy van ez [a mennyek királyi uralma], mint amikor egy ember, aki külföldre utazott, maga elé (magához) hívta rabszolgáit és átadta nekik vagyonát, és (az) egyiknek öt talentumot adott és a másiknak kettőt, harmadiknak pedig egyet, mindegyiknek képessége szerint, és elutazott külföldre. Aki öt talentumot kapott, kiment, forgatta (dolgozott vele) és még ötöt szerzett. Hasonlóképpen, aki kettőt kapott, más kettőt szerzett. Aki pedig az egyet kapta, elment, földbe ásta és elrejtette ura pénzét. Sok idő múlva pedig megérkezett azoknak a rabszolgáknak ura és számadást tartott velük, és (oda)jött az, aki az öt talentumot kapta, másik öt talentumot hozott és ezt mondta: uram, öt talentumot adtál át nekem: nézd másik öt talentumot szereztem hozzá. (Ezt) mondta neki az ura: jól van jó és hűséges rabszolgám, kevesen hű voltál, sokat bízok rád: menj be urad örömébe, odajött az is, aki a két talentumot kapta, ezt mondta: uram, két talentumot adtál át nekem: nézd, másik két talentumot szereztem hozzá.
Ura ezt mondta neki: jól van, jó és (hit)hű rabszolgám, kevésen (hit)hű voltál, sokat bízok rád: menj be urad örömébe, odajött pedig az is, aki az egy talentumot kapta, ezt mondta: uram, tudom (ismerlek téged), hogy kemény ember vagy: aratsz ott, ahol nem vetettél, és ott is gyűjtesz, ahová magot nem szórtál. És ezért féltem, elmentem és elástam (elrejtettem) a földbe a talentumodat, nézd, itt van, ami a tied.
Az úr azonban így válaszolt neki: gonosz és lusta rabszolga, tudtad, hogy aratok, ahol nem vetettem és gyűjtök, ahova nem szórtam, tehát ezüstpénzemet pénzváltókhoz kellett volna vinned, hogy amikor megérkezem, kamatostul kapjam meg azt, ami az enyém. Vegyétek el tehát tőle a talentumot, és adjátok annak, akinek tíz talentuma van. Mert mindenkinek adnak, akinek van, kap és bővölködni fog, akinek pedig nincs, még azt is elveszik tőle, amije van, és a semmirekellő (hasznavehetetlen) rabszolgát pedig dobjátok ki a külső sötétségbe. Ott lesz sírás és fogcsikorgatás.” (Vida ford.)

Említettem az utóbbi időben, hogy nagyon sokat számít a hozzáállásunk az Úr jövetelével kapcsolatban. Mi az én hozzáállásom? Lehetetlen, hogy a szívemben ne tudjam ezt. Az én uram halogatja a hazajövetelt, ezért hosszútávra készítek terveket. És miért készítem ezeket a terveket? Mert a szívemben azt mondom: az én uram késlekedik. Ez a hozzáállás pedig oda vezet, hogy csak idő kérdése, mikor kezdek olyan dolgokat tenni, amiket nem kellene. Máté 24,50-51: „Megjön annak a szolgának ura azon a napon, amelyen nem várja, és abban az órában, amelyben nem is gondolja; akkor kettévágatja, és a képmutatók sorsára juttatja: ott lesz majd sírás és fogcsikorgatás.” Éppen úgy, mint a Máté 25,30-ban azt szolgát, aki nem használta a tálentumot, melyet kapott.

Ami az életünket illeti, szüzek vagyunk, ami pedig a szolgálatunkat illeti, rabszolgák vagyunk. Rabszolgáknak kell lennünk, szeretetből, és Neki kell szolgálnunk. A szüzek egy része okos volt, tartalék olajat készítettek maguknak. Nagyon elővigyázatosak voltak, hogy amikor a vőlegény megjön, a lámpásaik el ne aludjanak. Volt tartalék olajuk, mert amikor a földön voltak, megüresítették az edényüket, ezért az edény meg tudott telni, és így volt tartalékuk. A tartalék mentén sok minden történik. Ezekre az időkre kell, hogy legyen tartalékunk.

Most a tálentumok példázatáról szeretnék beszélni. Szeretném az elején elmondani, hogy különbség van a minák és a tálentumok példázata között. Tudjátok mit mondott az a szolga, aki egy minát kapott, és amikor megjött a gazda, a minák megsokasodtak, és tíz minája lett?

Lukács 19,16-18: „Megjelent az első, és azt mondta: Uram, minád tíz minát nyert (termelt¹). Az erre így szólt: Jól van, jó szolgám, mivel hű voltál a kevésen, legyen hatalmad tíz város fölött. Aztán jött a második, és jelentette: Uram, minád öt minát nyert (hozott²).”

Máté 25,20: „és (oda)jött az, aki az öt talentumot kapta, másik öt talentumot hozott és ezt mondta: uram, öt talentumot adtál át nekem: nézd másik öt talentumot szereztem³ hozzá.” Itt már nem azt mondja, hogy „hozott” öt tálentumot. Amikor a másik szolga jött a két tálentummal, azt mondta a 22. versben: „A két tálentumos is hozzá ment, és így szólt: Uram, két talentumot adtál ide nékem, nézd, még két talentumot szereztem⁴.” (Csia ford.) Ő sem azt mondja: „Uram, a két tálentum még két tálentumot hozott”.

Mit gondoltok, miért így van? Mert áldásban részesültünk, és Krisztus Szelleme által minden tagnak van legalább egy ajándéka. Isten mindnyájunknak adott egy ajándékot, és azzal az ajándékkal szolgálnunk kell a testet. Ha van két szemem, akkor ez a kettő azt mondhatná: „micsoda áldásban részesültünk, mert látunk! Az orr egyáltalán nem lát, a száj nem lát, de mi látunk!” Nem így van. Az ajándékok nem Maga a Szent Szellem, hanem ezek a Szent Szellem ajándékai, a Szent Szellem megnyilvánulása. És mindenki, aki kapott egy ajándékot, azzal az ajándékkal kell a testnek szolgálnia.

Nagyon érdekes ez. A testvérek fel fogják ismerni, ha valóban rendelkezünk azzal az ajándékkal, amelyről azt állítjuk, hogy a miénk. Nem szükséges, hogy szellemiek legyenek, akkor is látni fogják. Ha van ajándékunk, hogy bátorítsuk a testvéreket, de mi tanítani szeretnénk, a testvérek látni fogják, hogy nekünk ez nem megy. Megpróbálunk tanítani, de nekünk nem ezt kell tennünk, hanem azt, amit az Úr nekünk adott. Akkor valóban örömünket fogjuk lelni abban, amit Ő adott nekünk.

A minák tízszeresen megszaporodhatnak. Miért így írja az ige: „a te minád hozott még tíz minát”? Mert Pál, amikor a minákról beszél, azt mondja: „többet munkálkodtam, mint ti mindnyájan.” És aztán megmagyarázza: „mégis nem én, hanem Isten bennem levő kegyelme.” A kegyelem a mina. Ahhoz, hogy a kegyelem általunk munkálkodhasson, és hogy a beszédünk kegyelemmel teljes és sóval fűszerezett legyen, nekünk magunknak félre kell állnunk. A mina önmagában hoz tíz minát. Bárcsak ismernénk ezt a kegyelmet! Nagy áldásban részesülnénk. Uram, taníts minket, hogy tudjunk félreállni, mikor Te munkálkodsz, és higgyünk! Zsoltár 37,5: „Hagyjad az Úrra a te utadat, és bízzál benne, majd ő teljesíti.” Félreállhatunk. Szeretnétek munkálkodni? Félre kell állnunk.

Miért mondta ezt a szolga: még szereztem hozzá két tálentumot, vagy öt tálentumot? Miért mondta ezt? Mert ahogyan írva van: „a próféták szelleme enged a prófétáknak”. Mi a testbe lettünk helyezve mint tagok. Mivel tagok vagyunk a testben, Isten bizonyos rendeltetéssel helyezett bennünket oda. Egyetlen tag sem passzív a testben. Minden tag tevékeny, aktív. Ez néha körülményes. Elmondok egy történetet. Sok évvel ezelőtt meghívtak valahova, ahol testvérek gyűltek össze. Az alkalom végén az egyik testvér bejelentette, hogy meg fogja őket látogatni valaki, akit én is ismertem – és gondolom, ez nem volt véletlen. A testvérek lelkesedtek ezért a látogatásért. Szóltam nekik: Testvérek, nem jó dolog, hogy ez a valaki ide jön, mert hogy egyebet ne mondjak, tévtanításokat terjeszt. Tudjátok, mit válaszoltak? Ha úgy van, akkor az Úr nekünk is meg fogja mutatni.

Testvérek, Krisztus testében, a helyi gyülekezetben, vannak olyanok, akiknek – nem azért, mert okosabbak lennének mint mások, de vannak bizonyos ajándékaik, ami másoknak nincs. Itt van a kezem és ezek az apró részecskék, amelyek azért működnek, hogy használni tudjam. Van valami, amit meg kell tanulnunk, amikor ezekről az ajándékokról beszélünk; ez pedig az, hogy korlátozva vagyunk. Nem rendelkezik mindenki minden ajándékkal. Ne csináljunk úgy, mint azok a testvérek, hogy „az Úr nekünk is megmutatja”.

Arra gondoltam az elmúlt napokban: ha nem értem az igét, akkor nem vagyok képes helyesen hasogatni az igazságnak beszédét. Tudjátok miért? Ha csak egy kicsit is jobban hangsúlyozok egy igazságot, mint kellene, mindjárt elvész az egyensúly. Annyira fontos, hogy a testnek szolgáljunk. De hogy szolgálhatunk Krisztus testének? Krisztus teste nem csak mi vagyunk. Krisztus teste mindazok, akik az Övéi, mind, akik újjászülettek. Ismertem itt a városban egy asszonyt, aki az ortodox templomba járt; nem volt világossága, de örült, valahányszor beszélgettünk. És meg vagyok győződve, hogy vannak testvérek mindenhol. Isten a tagokat a testbe helyezte, nem a helyi gyülekezetbe. Mi egymásnak tagjai vagyunk.

AKKOR, mikor az ember Fia eljön, Máté 25,14: „Mert úgy van ez [a mennyek királyi uralma], mint amikor egy ember, aki külföldre utazott, maga elé hívta rabszolgáit és átadta nekik vagyonát.” Testvérek, nem csak ajándékunk van, de az Úr ránk bízta a vagyonát és azt mondta: használd, kereskedj vele! Amikor pedig eljön, nem úgy lesz, ahogy mi gondoljuk: jól van, hát te sok mindent megpróbáltál, de nem jártál sikerrel. Nem így lesz. Az Én tőkémnek gyarapodnia kell! Kétszer annyi legyen! Ha öt tálentumot kaptál, akkor tízet kell hoznod. Ha kettőt kaptál, akkor négyet. Ha egyet kaptál, akkor az kell, hogy gyarapodjon!

Testvérek, figyeljetek, azon a helyen, ahova az Úr helyezett titeket a testvérek között, ne tegyétek azt, amit nem kell tennetek! Amikor beszéltek, figyeljétek az embereket, és észre fogjátok venni, hogy amit tesztek, azt elfogadják-e? Isten odahelyezett bennünket valahova, és felelősek vagyunk azért, hogy azt tegyük, amit Ő adott nekünk.

Tudjátok azután mi történt? Ebben a példázatban is, és a minák példázatában is, az ige nagyrészt azzal a szolgával foglalkozik, aki egyetlen minát kapott, és elásta azt; vagy a tálentum esetében belekötötte egy kendőbe – a gazda pedig nem örült ennek, és azt mondta neki: „gonosz és rest szolga!”. Hogyan élt vajon az a szolga, aki elásta a minát a földbe? Tudjátok, hogyan? Mint egy hústesti ember. Tudjátok, hogyan él egy hústesti keresztény? Isten Szelleme benne van, de úgy él, mint a világ. Úgy reagál, mint a világ, úgy jár mint a világ, a vágyai ehhez a világhoz kötődnek és nem az Úrhoz.

Tudjátok, hogyan szolgál az az ember, aki nem használja a tálentumot, amit az Úrtól kapott? Nagyon nagy zűrzavart kelt az ilyen. Az emberek összezavarodnak, ahol ő van. Sok szolga a természetes adottsága, tehetsége szerint szolgál. Látjátok, most mindenki énekel. Nekem is küldenek mindenféle énekeket. Ez akkor tesz rám benyomást, ha ismerem az illetőt. Ma a testvérnő, amikor énekelt, az ő szíve vágyát fejezte ki. Istennek nincs szüksége természetes tehetségre, csak abban az esetben, ha az átment a halálon és a feltámadáson. A bolond szüzek nem mentek be a Bárány esküvőjének az ünnepségére. Az a szolga, aki egyetlen tálentumot kapott, de nem használta azt, ki lett vetve a külső sötétségre; ott lesz sírás és fogcsikorgatás.

Tudjuk, hogy meg vagyunk váltva mindörökre; és a mi megváltásunk azon alapul, hogy hittünk az Úr Jézus Krisztusban, aki bűneink büntetését hordozta. Az Ő életét kaptuk és az Övéi vagyunk. De ami a felelősséget illeti: ahogyan a felelősségünket teljesítjük, az határozza meg a jövőbeli sorsunkat. Kérdezd meg, imádkozz, és lásd meg: milyen ajándékot adott neked az Úr? Ne törekedj arra, hogy a Bibliát magyarázd, ha nem erre hívattál el! A helyzet nagyon-nagyon komoly. Isten elhívott bennünket, hogy szolgáljunk. A mi szolgálatunk pedig az, hogy Krisztust adjuk másoknak. De hogyan tudnánk Krisztust adni, ha nem vagyunk összetört emberek? Beszélhetsz az összetöretésről, de testvérek, ha például odamész valakihez, hogy bocsánatot kérj; és az eszeddel tudod, hogy tévedtél, és azt mondod: „Testvér, bocsáss meg!” – de ha ez csak észbeli meggyőződés a tévedésedről, és nem vagy összetörve, akkor nem sok mindent tettél. Az Úr össze kell törjön, hogy valóban bocsánatot tudjak kérni valakitől, és azt mondjam, „bocsáss meg!”.

Testvérek, nagyon fontos, hogy megértsük: az Úr mindegyikünknek adott egy ajándékot és ezzel az ajándékkal szolgálnunk kell a testet. A testen kívül semmilyen szolgálat nem létezik. Minden a testhez kötődik. És az Úr meg akar tanítani, hogy Tőle függjünk. Egyre jobban közeledjünk a Főhöz. Legyen szoros kapcsolatunk a Fővel, hogy azt tudjuk tenni, amit az Úr bízott ránk. Erre vagyunk elhíva. Ahogyan Pál mondta Timótheusnak: „az evangélista munkáját cselekedd, szolgálatodat, amit az Úrtól kaptál, teljesen betöltsd”. Ezt kívánom én is, testvérek, hogy az Úr elkezdjen munkálkodni a szívünkben, hogy ezt megértsük.

És meg leszünk próbálva. Tudjátok, mi történt Mózessel, mikor szolgálni akart a testvéreinek? Azt gondolta, a testvérei meg fogják érteni, hogy az Úr általa akarja megszabadítani őket, de el kellett menekülnie Midjánba negyven évre. Az Úr pedig negyven éven át tanította és formálta őt a pusztában, hogy visszajöhessen. Ha a testvérek nem fogadják el a szolgálatodat, akkor negyven évre el kell menned a pusztába. Ez nagyon fontos. Ne kövesd el azt a hibát, hogy a testvéreidet hibáztatod, ha nem fogadják el a szolgálatodat! Miután negyven év múlva Mózes visszatért, és elmagyarázta Izráel véneinek, tudjátok, mit tettek ezek az emberek? Meghajtották magukat Mózes előtt, és hálát adtak, hogy Isten meglátogatja Izráel népét.

Testvérek, az Úr munkálkodjon a szívünkben, hogy azok legyünk, akik azt teszik, amit tenniük kell. Ez nagyon fontos, alapvető dolog. Mert eljön az idő, mikor az Úr számon fogja kérni: „Mit tettél az Én vagyonommal? Mit tettél az ajándékokkal, amiket Én adtam neked?” Az Úr legyen irgalmas hozzánk. Mert ez az idő, amikor számon kér bennünket, ez AKKOR lesz, amikor eljön az ember Fia: az Ő jelenléte, a parúszia alkalmával. Az Úr munkálkodjon a szívünkben, hogy tudjuk azt tenni, amit az Úr ránk bízott. Ámen.

1proszergadzomai – termel, hasznot hoz, gyarapodik

2poieó – terem; (termést) hoz;

3kerdainó – nyer, megnyer, szerez, megszerez

4kerdainó – nyer, megnyer, szerez, megszerez (– a szerk. megj.)

“Ti adjatok nekik enni!” (Radu Gavriluț)

Teljes, két részes igeszolgálat PDF-ben: 2015-08-02-Radu_Gavrilut_Ti_adjatok_nekik_enni

Részlet:

“Sokak számára, akik az Úrhoz tértek, a gyülekezet titok maradt, mert elfedték a hagyományok. Az emberek gondolataiban nagy az összevisszaság, és egyszerűen nem látják, hogy mi valójában a gyülekezet. Azt mondtam egyes testvéreknek, akik összegyűlnek: testvérek, nagyon egyszerű megbeszélni egy időpontot, összejönni, és azt mondani: ez a gyülekezet. Együtt vagyunk, teszünk valamit, hogy elteljen az a két óra vagy annyi sem.

Az utóbbi időben egyre világosabban látom, hogy nagyon fontos a közösség. Csel. 2,42: „és foglalatosak valának az apostolok tudományában és a közösségben, a kenyér megszegésében és a könyörgésben.” Értjük, mit jelent az apostolok tudománya? Ez nagyon fontos, mert Isten Igéje nagyon terjedelmes. Az interneten majdnem minden gyülekezet megjelenik ilyen címekkel: „Hitvallásunk”, „Mit hiszünk mi”. És több pontban leírják azt, amit ők hisznek. Arra gondoltam: ti csak ennyit hisztek, amit itt leírtatok? A Bibliában még nagyon sok minden van ezeken kívül.

 Láttam olyanokat, akiknek vannak bizonyos meglátásaik, nézeteik, és ezekhez nagyon ragaszkodnak, mert ezek nagyon népszerűek. Az egyik az, hogy a gyülekezet elragadtatik a nagy nyomorúság előtt (annak ellenére, hogy ez ellentmond az írás szellemének). Félünk a szenvedéstől. Azt mondta valaki: milyen jó, hogy mi nem megyünk keresztül a nyomorúságon! Ezt feleltem: ha nem megyünk keresztül nyomorúságon, nem jutunk el oda, ahova kellene. Nevezhetjük nagy vagy kicsi nyomorúságnak, szükséges, hogy nyomorúságon menjünk keresztül. Nem lehet nélküle. A szenvedés kitartást szerez.

 Mikor a búza érik, és a búzaszem megfelelő nagyságú lesz, még nagyon sok nedvességet tartalmaz. Az első dolog, ami történik vele, hogy a szár elszárad, megszakad az összeköttetés a földdel, és csak a napfénnyel marad kapcsolatban. A napfény szenvedést jelent. Ettől kezdve nagy szüksége van a napfényre. Nem kell félnünk a nyomorúságtól, mert az Úr megígérte: „vele leszek a nyomorúságban” (Zsolt 91,15). El tudjátok képzelni, mi lenne velünk, ha tudnánk, mi fog történni holnap, vagy holnapután, vagy egy év múlva?

 A közösség nem csak azt jelenti, hogy te kapsz valamit általam Krisztusból, hanem hogy én is kapok valamit a benned lévő Krisztusból. Én most, ha szólok az Igéből, adok valamit a testvéreknek, és ezt szeretném tenni, de a végén, beszélgetve egy testvérrel vagy testvérnővel, én is szeretnék kapni általuk valamit Krisztusból. Ez a közösség. A közösség nem azt jelenti, hogy eljövök, és meghallgatok egy prédikációt. Krisztust kell tudnom adni másoknak minden alkalommal.

 Lukács 12,35-43: „”Legyen derekatok felövezve, és lámpásotok meggyújtva. Ti pedig legyetek hasonlók az olyan emberekhez, akik várják, mikor tér vissza uruk a menyegzőről, hogy amikor megérkezik és zörget, azonnal ajtót nyithassanak neki. Boldogok azok a szolgák, akiket az úr, amikor megérkezik, virrasztva talál. Bizony, mondom néktek, hogy felövezi magát, asztalhoz ülteti őket, odamegy, és felszolgál nekik. És ha a második vagy ha a harmadik őrváltáskor érkezik is meg, és virrasztva találja őket: boldogok azok a szolgák! Azt pedig jegyezzétek meg, hogy ha tudná a ház ura: melyik órában jön a tolvaj, nem hagyná, hogy betörjön a házába. Ti is legyetek készen, mert abban az órában jön el az Emberfia, amikor nem is gondoljátok!” Péter ekkor megkérdezte: “Uram, nekünk mondod ezt a példázatot, vagy mindenkinek?” Az Úr így válaszolt: “Ki tehát a hű és okos sáfár, akit az úr szolgái fölé rendel, hogy idejében kiadja élelmüket? Boldog az a szolga, akit, amikor megérkezik az úr, ilyen munkában talál!”

Mit jelent eledelt adni másoknak? Azt jelenti: Krisztust adni másoknak. Hogyan tehetnénk ezt akkor, amikor Ő eljön, ha nem tesszük meg ma? Ha ma nem tesszük, bizonyosan nem fogjuk tenni akkor sem, mikor eljön az Úr. Ezt ma kell elkezdeni.”

(…)

“Mindenhol, ahol a gyülekezet egy szervezet, egy rendszer lett, ezek a dolgok teljesen el lettek hanyagolva. A rendszer lerombol mindent, ami szellemi. Például a kenyértörés szertartás lett; és nem az történik, hogy az emberek számára valóságos, élő és friss lesz az Úrról való megemlékezés, hogy rá irányítsák a tekintetüket – Zsolt 34,6: „akik Ő reá néznek, azok felvidulnak, és arcuk meg nem pirul.” Hanem minden nagyon merev. Mikor gyerek voltam, egy ilyen helyre jártam, és ez számomra nagyon unalmas volt. Nem tudtam megérteni, mi történik. Az emberek arcán se láttam az Úrra való emlékezés örömét. Minden annyira eltávolodott. Tudjátok, mire gondolunk, amikor vasárnap reggel összegyűlünk? Arra gondolunk, hogy milyen lesz a prédikáció. Nem tudunk az Úrra gondolni. A prédikáció lett az összejövetelek középpontja. Elégedettek lennétek, ha nem lenne prédikáció? Én azt hiszem, hogy sokan elégedettek lennének, mert így az Úr felé fordulnának, Róla emlékeznének.

 A közösség nagyon fontos. Nem csak, hogy kapjunk valamit, hanem hogy adjunk is másoknak. Egyszer jött hozzánk egy nőtestvér, akinek nagyon sok problémája volt, és féltem ettől a találkozástól. Imádkoztam. Ez a nőtestvér elmondta, hogyan szabadította fel őt az Úr, és nagyon örültem, mert Krisztust láthattam meg benne. Nekünk Krisztust kell megtapasztalnunk!

 Reggel az evangéliumokból olvastam, és arra gondoltam: Isten itt volt a földön, és az emberek nem látták. Közöttük volt. Egyesek nagyon kemények voltak vele szemben, és haragudtak azért, amit tett és ahogy megnyilvánult. De Ő minden helyzetben tökéletes volt! El volt rejtve a szemeik elől. Az övéihez jött, de az övéi nem fogadták be, visszautasították, nem látták, hogy Ő az. Arra gondoltam, hogy bárha meg tudnánk állni egy kicsit az evangéliumok olvasása közben, hogy láthassuk, hogy minden beszédében, minden megnyilvánulásában van valami magasztos, valami, amit az ember nem tud megérteni! Nem tudod megérteni, ki volt és milyen volt Ő. Amikor a tanítványokkal beszélt, ott volt ez a nagyság, amikor az ellenségeivel beszélt, ugyanilyen volt; a fájdalmai közepette is méltósággal viselkedett. Mindenben különleges volt. Ha keresnénk azt, hogy az Úr megmutassa nekünk az Ő cselekedeteit, az Ő eljárásait, nagyon megérintene bennünket az, hogy milyen is Ő.

 Szeretném, ha az Úr munkálkodna az életünkben, hogy megértsük, hogy hosszú út áll előttünk. És itt elsősorban magamra gondolok, hogy meg tudjam érteni, hogy tudjam Krisztust adni a testvéreknek, és legyek kész elfogadni Krisztust másoktól. Lehet, hogy azt gondolod: mit tudok én adni? Ez nem helyes, mert amit te tudsz adni, azt más nem adhatja. Az Úr szólt az emberekhez, amikor nehéz helyzetekben voltak, és volt igéje a nyomorúságban levők számára. Ha nem vagyunk nehéz helyzetben, akkor nem tudjuk azt megérteni. Amit mi elmondhatunk, amit mi megtapasztalunk, az egyedi. Senki más nem tudja. Lehetnek ismeretei, lehetnek ajándékai, de nem tudja azt megtenni, amit én vagy te. Ahogyan te tudod építeni a gyülekezetet, olyan módon csak te tudod ezt megtenni. Ha te nem teszed, akkor a gyülekezet ezt megérzi. Ha magunkra nézünk, és azt mondjuk: „ugyan, mit tehetnék én? Hiszen itt vannak ezek a testvérek, nekik mindig van mondanivalójuk” – de ha így gondolkozunk, az Úr munkája kárt szenved.”

Tovább a teljes szolgálatra: 2015-08-02-Radu_Gavrilut_Ti_adjatok_nekik_enni

A gyülekezet megújulásának 15 pontja (Adeyemo Temidayo)

Eredeti: “15 Theses” for a New Reformation

PDF: A gyulekezet megujulasanak 15 pontja

1998-ban olvastam a „Houses that Changed the World” című írást, melynek kivonatát szeretném most közölni. Ekkor értettem meg világosan azokat a dolgokat, melyeket az én szívemre is helyezett az Úr, és így léptem rá arra az útra, mely Krisztusnak és az Ő gyülekezetének újszerű fölfedezéséhez vezetett, ami kívül esik az intézményes, művi egyházi rendszeren. Az az imádságom, hogy a Szent Szellem indítsa meg az Olvasó szívét, és adjon még bizonyosabb meggyőződést Krisztus testével kapcsolatban. Shalom. (Temidayo)

A gyülekezet megújulásának 15 pontja

Isten folyamatosan változásokat munkál a gyülekezetben, ez pedig változást munkál a világban. Az egész földkerekségen keresztények milliói vannak tudatában annak, hogy világméretű megújulás van kialakulóban. Mondanivalójuk lényégében ez: „A gyülekezet, ahogyan most ismerjük, valójában akadályát képezi annak, hogy a gyülekezet olyan legyen, mint amilyennek Isten akarja.” Egyre növekvő számban halljuk meg Istentől ugyanazokat a dolgokat. Korszakos kijelentések valódi értelmére eszmélünk rá kollektív módon, mely közös, együttes szellemi visszhangként verődik vissza mindannyiunkban. A következő 15 pontban ezeknek egy részét fogom összefoglalni, és meggyőződésem, hogy ezek beletartoznak abba, amit Isten Szelleme ma a gyülekezettel közölni akar. Egyeseknek talán ez lehet az a bizonyos tenyérnyi felhő, amit Illés látott az égen. Mások talán már érzik is a zuhogó esőt.

1. A gyülekezet életmódot jelent, nem alkalmakon való részvételt

Mielőtt Krisztus követőit keresztényeknek kezdték volna nevezni, „az út” követőiként hivatkoztak rájuk. Egyik oka ennek, hogy szó szerint az „élet útját” találták meg. A gyülekezet természete nem a hivatásos lelkészek által vezetett, az Úrral való találkozás céljára épült házakban történő különböző istentiszteleti alkalmak által nyilvánul meg, hanem azon a módon, ahogyan Krisztus követői a mindennapjaikat élik kiterjesztett szellemi családjaikban, élettel teli választ adva a társadalmi problémákra, azon a helyen, ahol a leginkább számít: az otthonaikban.

2. Itt az ideje változtatni a rendszeren

Hogy az adott kor vallásos elvárásaihoz igazodjon, a történelmi Ortodox Egyház Konstantin után a 4. században olyan vallásos rendszert épített ki, mely lényegét tekintve ószövetségi: papok, oltárok, keresztény templomok (katedrálisok), tömjénezés – az istentisztelet formája pedig a zsidók zsinagógai mintáját követi. A Római Katolikus Egyház tovább kanonizálta a rendszert. Luther megreformálta a teológiát (hogy mi az evangélium), a külső, egyházi formákat viszont meglepően érintetlenül hagyta. A szabadegyházak elszakították a rendszert az államtól, a baptisták bemerítették, a kvékerek kilúgozták, az üdvhadsereg egyenruhába öltöztette, a pünkösdiek ellátták kenettel, a karizmatikusok pedig megújították – de magán az alapfelépítményen mind a mai napig senki nem változtatott. Éppen itt az ideje, hogy ezt megtegyük!

3. A harmadik megújulás

Azzal, hogy Luther újra fölfedezte, hogy üdvösség egyedül hit által, kegyelemből van, a teológia megújulásával megkezdődött a gyülekezet megújítása. A 18. században különböző mozgalmak (mint pl. a morva testvérek) révén helyreállt az Istennel való mélyebb bensőségesség, ami szellemi megújuláshoz vezetett – ez volt a második megújulási hullám. Most pedig Isten a bortömlőkhöz nyúl, amellyel megkezdődik a megújulás harmadik hulláma: a szerkezet megújulásáé.

4. Gyülekezeti házak helyett házi gyülekezetek

Az újszövetség ideje óta nem létezik olyan, hogy „Isten háza”. István élete árán emlékeztetett mindannyiunkat: Isten nem lakik emberkéz által készített templomokban. A gyülekezet Isten népe. A gyülekezet ezért mindig is ott volt és ott van otthon, ahol az emberek otthon vannak: a házaikban, ahol laknak. Itt, az Isten népéhez tartozók:

• részt vesznek egymás életében a Szent Szellem ereje által
• amikor együtt vannak, együtt is esznek
• attól sem riadnak vissza, hogy eladják javaikat, hogy együtt osztozhassanak az anyagi és szellemi áldásokban
• valós helyzetekben, beszélgetve és nem előadva tanítják egymást arra, hogyan engedelmeskedjenek Isten igéjének
• imádkoznak és prófétálnak együtt, bemerítenek, lemondanak a takargatásról és elveszítik az énjüket azáltal, hogy megvallják a bűneiket
• újra megtapasztalják a közös test-tudatot a kölcsönös szeretet, elfogadás és megbocsátás révén.

5. A gyülekezetnek kicsivé kell válnia, hogy naggyá lehessen

A legtöbb mai gyülekezet egyszerűen túl nagy ahhoz, hogy valódi közösség lehessen. Sok helyen életközösség nélküli közösséggé lettek. Az újszövetségi gyülekezet kb. 10-15 fős kis csoportok összességét jelentette. Nem növekedett 2-300 fős, katedrálisokat megtöltő, hatalmas csoportosulássá, ami lehetetlenné tette volna a valódi, kölcsönös interakciót. Ehelyett oldalirányban növekedett, a szerves sejtekhez hasonlóan, amint egy-egy csoport elérte a 15-20 fős létszámot. Ha lehetőség volt rá, akkor a város minden kereszténye összejött közös ünnepi alkalmakra, mint pl. a Salamon csarnokában Jeruzsálemben. A hagyományos egyházi gyülekezet, ahogyan ma ismerjük, legtöbbször se nem nagy, se nem szép, sokkal inkább szomorú kompromisszuma a túlméretezett házi gyülekezetnek és az alulméretezett ünneplésnek, úgy, hogy gyakran egyiknek is, másiknak is nélkülözi az erejét.

6. Egy gyülekezetet sem vezet egyedül egy pásztor

A helyi gyülekezetet nem egy pásztor vezeti, hanem elöljárók vannak, olyan emberek, akik kellően bölcsek és józanok. A helyi gyülekezetek pedig összefonódnak egymással, és olyan hálózatot képeznek, melyben megtalálhatók az elöljárók és más szolgálók (apostolok, próféták, pásztorok, evangélisták és tanítók), akik házanként látogatják az egyes csoportokat, ami által az apostoli és prófétai szolgálat különleges és alapvetően fontos szerepet kap (Ef 2,20 és 4,11-12). A pásztor nagyon lényeges részét képezi a csapatnak, de nem tölthet be nagyobb szerepet, mint csak egy részt a „szentek szolgálatra való felkészítésének” teljes feladatában. Ki kell, hogy egészítse őt a többi négy szolgáló, hogy megfelelően tudjon működni.

7. A megfelelő dolgok – nem a megfelelő helyen

Ha egy képet rakunk ki puzzle-darabkákból, akkor tudnunk kell, mi a teljes kép, amit ki lehet rakni belőlük, különben az eredmény nem fog sikerülni, hiszen az egyes daraboknak nincs semmi értelmük önmagukban. Pontosan ez történt a kereszténység nagy részével: megvannak a szükséges dolgok, de rosszul állítottuk őket össze a félelem, a hagyományok, a vallási féltékenység, illetve a hatalomhoz való ragaszkodás és a kontrollszellem miatt. Ahogyan a víz is megtalálható jég, víz és pára formájában, az Efezus 4,11-12-ben felsorolt ötféle szolgálat – apostolok, próféták, pásztorok, tanítók és evangélisták – is megtalálható ma, de nem mindig a helyes forma szerint és nem mindig a megfelelő helyen. Gyakran jéggé fagynak az intézményes kereszténység merev rendszerében; néha olyanok, mint a tiszta víz; néha pedig páraként szertefoszlanak a levegőben a „szabad” szolgálatokban és a senkinek nem felelő, „független” gyülekezetekben. Mint ahogyan a virágokat is legjobb a víz folyékony halmazállapotú formájával öntözni, ezt az öt, szenteket fölkészítő szolgálatot is át kell formálni, megújítani – ugyanakkor visszatérni a régi, eredeti formáikhoz, hogy az egész élő szellemi test (organizmus) kivirulhasson, az egyéni „szolgálók” pedig megtalálják a maguk szerepét és helyét az egészben. Ez tehát még egy ok, hogy miért kell visszatérnünk a Tervező gyülekezetről alkotott eredeti tervrajzához.

8. Isten nem hagyja a gyülekezetet egy bürokratikus klérus kezében

Az újszövetségi gyülekezetet sehol nem vezette egyetlen, hivatásos „szent ember”, az Istennel való kommunikáció egyedüli felelőse, aki azután Mózeshez hasonlóan átadja a passzívan üldögélő vallásos fogyasztóknak, amit kapott. A kereszténység ezt a stílust a pogány vallásokból vette át, de legjobb esetben is az Ószövetségből. A gyülekezet Konstantinnál kezdődő, hivatásos egyházzá válása szinte mindent áthatott az idők során, mesterségesen szétválasztva Isten népét laikusokra és klérusra (hívekre és papokra, gyülekezeti tagokra és felkent szolgálókra stb). Az Újszövetség szerint (1Tim 2,5) „egy az Isten, egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus”. Isten nem adja áldását egyfajta vallásos szakmára, melynek művelői folyamatosan befurakodnak az emberek és Isten közé. A kárpit kettészakadt, Isten pedig minden ember számára lehetővé tette, hogy Jézus Krisztus által – aki az egyetlen Út – közvetlenül Hozzá járuljon. Hogy a hívők egyetemes papsága a gyakorlatban is megvalósulhasson, a jelenlegi rendszernek teljesen meg kell változnia. Minden adminisztratív rendszer közül a legrosszabb a bürokrácia, mert gyakorlatilag kétféle válaszlehetőséget ismer: az igent vagy a nemet. A spontaneitásnak, az emberiességnek itt nincs helye, ahogy a való életnek sem. Ez működhet a politikában vagy a vállalatirányításban, de nem a gyülekezetben. Úgy látszik, hogy Isten most azt munkálja, hogy kihozza gyülekezetét a vallásos bürokraták és a kontrollszellem babiloni fogságából a nyílt terepre, olyan hétköznapi emberek közé, akiket Isten tett rendkívülivé, akikről, mint a régi időkben, ma is a hal, a nárduskenet és a gyökeres átalakulás illata árad.

9. Visszatérés a szervezettségből a kereszténység szerves, organikus formáiba

A kifejezés, hogy „Krisztus teste” egy élő, szerves és nem megszervezett létformának a leírása. A gyülekezet helyi szinten szellemi családok sokaságából áll, melyek szervesen kapcsolódnak egymáshoz hálózat gyanánt, ahol az egyes részek együttmunkálkodásának módja szerves részét képezi annak, ahogyan az egész fölépül. Ami mostanra maximális szervezettség és minimális életté vált, annak vissza kell változnia minimális szervezettséggé, hogy megvalósulhasson a maximális élet. A túl sok szervezettség, mint egy kényszerzubbony, gyakran elfojtotta a szerves életet attól való félelmében, hogy valami baj lehet. A félelem a hit ellentéte, és nem éppen keresztényi erény. A félelem kontrollálni akar, a hit viszont képes a bizalomra. A kontroll ezért lehet jó, de a bizalom sokkal jobb. Krisztus testét Isten olyan szolgáló lelkületű emberekre bízta, akiknek természetfeletti ajándékuk van arra, hogy elhiggyék Istennek, Ő kézben tartja a dolgokat, Övé a kontroll, és nem kell, hogy ők rendelkezzenek vele. A kereszténység élő, organikus formáinak újbóli megjelenéséhez ilyen bizalom-alapú regionális és országos [vagy akár országok közötti] hálózatok kialakulására van szükség, nem pedig erőltetett, hivatalos ökumenizmusra.

10. Az istentisztelet tisztelete helyett Isten tisztelete

A mai kereszténység nagy része röviden összefoglalva a következő képet mutatja: egy szent nép egy szent helyen rendszeresen összegyűlik egy szent nap szent órájában, hogy részt vegyenek egy szent ruhába öltözött szent ember vezette szent szertartáson, szent díjazás ellenében. Mivel ennek az „istentiszteletnek” nevezett előadásnak a rendszeres megtartása sok szervezést és adminisztrációt igényel, a hivatalos és intézményesített minták rövidesen merev hagyományokká válnak. Statisztikailag egy hagyományos, egy-két órás istentiszteletnek jelentős erőforrás-igénye van, viszont nagyon kevés gyakorlati gyümölcsöt terem az emberek tanítványozása – azaz a megváltozott életek – tekintetében. Közgazdasági fogalommal szólva „magas bemenetű és alacsony kimenetű” struktúrát jelent, [azaz a befektetett energia nagyobb, mint a kapott eredmény]. Az évszázadok során a „helyes istentisztelet”-re való törekvés felekezetiességhez, hitvallásokhoz és névlegességhez vezetett. Ez pedig nem csak, hogy nem veszi figyelembe, hogy a keresztények elhívása arra szól, hogy „igazságban és szellemben” imádják az Atyát, nem pedig katedrálisokban, énekkönyvvel a kezükben, hanem azt is, hogy az élet legnagyobb része természetes módon zajlik, nem hivatalosan, és a kereszténység ezért „az élet útja”. Hát nem arra van szükség, hogy abbahagyjuk a színészkedést, és elkezdjünk valódi erővel élni?

11. Ne az embereket vigyük a gyülekezetbe, hanem a gyülekezetet vigyük az emberekhez!

A gyülekezet visszaváltozik embereket begyűjtőből emberek közé kimenőbe. Nem kellene azon igyekezni, hogy behozzuk az embereket „a gyülekezetbe”, hanem inkább vigyük oda a gyülekezetet az emberekhez! A gyülekezet sosem fogja elvégezni küldetését, ha mindig csak a meglévő struktúrához adunk embereket; nem kisebb dologra van szükség, mint hogy a gyülekezet gombamódra szaporodva spontán felbukkanjon és sokasodjon szerte a világ minden népe között, ahol Krisztust még nem ismerik.

12. Az Úrvacsora újra felfedezése – valódi vacsorák valódi étellel

Az egyházi hagyomány az Úrvacsorát homeopátiás mennyiségre és mélyen vallásos külső formára redukálta, jellemzően pár csepp borral és valamilyen íztelen ostyával, melyekhez szomorú arckifejezés dukál. Az „Úr vacsorája” azonban sokkal inkább egy kiadós vacsora volt szimbolikus jelentéssel, semmint szimbolikus vacsora gazdag jelentéssel. Isten újra visszaállítja az együtt evést a találkozásaink során.

13. Felekezetek helyett városszintű összejövetelek

Jézus egyetemes mozgalmat hívott életre, de ehelyett nemzetközi vallásos társaságok sora jött létre, akik a saját keresztény márkanevüket hirdetik, és egymással versenyeznek. A protestantizmus legnagyobb részére jellemző márkaépítés ezért társadalmilag elvesztette hatóerejét, befolyását, és gyakran sokkal jobban lefoglalják őket a különböző hagyományok és a vallásos belviszály, mint hogy együttes bizonyságtételre törekednének a világ előtt. Jézus sosem mondta, hogy az emberek felekezetekbe szervezzék magukat. A gyülekezet első napjaiban a keresztények kettős identitással rendelkeztek: igazán az Ő gyülekezete voltak, és vertikálisan (fölfelé) Istenhez kapcsolódtak, amit a földrajzi alapú összeszerveződés követett, azaz horizontálisan (vízszintes irányban) kapcsolódtak egymáshoz a földön. Ez nem csak azt jelenti, hogy az egymás közelében élő keresztények házi gyülekezeteket alkotnak, ahol részt vesznek egymás életében lakóközösségi szinten, hanem azt is, hogy kollektív, helyi identitással rendelkezve is összejönnek amilyen gyakran csak tudnak az egész településre kiterjedő, illetve regionális, nagyobb összejövetelekre, mellyel kifejezik az adott területen élő gyülekezet egységét, egy test-voltát. Hitelesség a közvetlen lakókörnyezetünkben, melyhez regionálisan vagy településszinten az egy testhez tartozás identitástudata kapcsolódik, nem csak jelentős helyi, társadalmi tényezővé és szellemileg meggyőzővé teszi a gyülekezetet, hanem ezáltal az „egy település, egy gyülekezet” biblikus modelljéhez is visszatérhetünk.

14. Az üldözésnek ellenálló szellem kifejlesztése

Jézust, minden keresztény Fejét megfeszítették. Mai követőit sokszor inkább a különféle címek, kitüntetések és a világi emberek elismerése foglalkoztatja – vagy, ami még rosszabb, csendben maradnak, és nem méltók arra sem, hogy észrevegyék őket. „Boldogok vagytok, ha énmiattam üldöznek benneteket”, mondja Jézus. A biblikus kereszténység egészséges fenyegetést jelent a pogány istentelenségre és bűnszeretetre, arra a világra, melyben a kapzsiság, materializmus, irigység és az erkölcsnek, szexualitásnak, pénznek és hatalomnak mindenféle démonikus normái uralkodnak. A mai kereszténység számos országban túlságosan is ártalmatlan és udvarias ahhoz, hogy érdemes legyen üldözni. Ha azonban újra az Újszövetség szellemében kezdünk élni, és például a bűnt bűnnek nevezzük, akkor a világ természetes reakciója vagy a megtérés, vagy az üldözés lesz, ahogyan ez mindig is volt és mindig is lesz. Ahelyett, hogy kényelmesen befészkelnénk magunkat a vallásszabadság átmeneti zónáiba, a keresztényeknek fel kell készülniük arra, hogy újra fel fogják fedezni őket, mint a globális humanizmusnak, a kötelező szórakozás modern rabszolgaságának és az Én – a világegyetem helytelen középpontja – nyílt imádatának fő kerékkötőit. A keresztények meg fogják tapasztalni annak a világnak az „elnyomó toleranciáját”, mely elveszített minden abszolút normát, és emiatt megtagadja, hogy fölismerje és engedelmeskedjen teremtő Istenének, akinek abszolút normái vannak. A politika és a gazdaság egyre növekvő ideologizáltságával, magánosításával és spiritualizálásval a keresztényeknek, hamarabb, mint gondolnák, lehetőségük lesz boldogan elszenvedni a vádakat, ahogy az Úr Jézussal is történt. Most kell fölkészülnünk a jövőre azzal, hogy az üldözésnek ellenálló szellemet, és még inkább ellenálló struktúrát fejlesszünk ki.

15. A gyülekezet az otthonokba jön

Hol a legkönnyebb az embernek, hogy szellemi legyen? Vajon egy szószék mögé bújva, szent öltözetben szent szavakat prédikálva egy arctalan tömegnek, majd visszavonulni egy irodába? És mi a legnehezebb, éppen ezért a legjelentőségteljesebb hely egy embernek, hogy szellemi legyen? Otthon, a felesége és gyermekei jelenlétében, mert ott minden tettéről és szaváról azonnal kiderül, hogy mennyi benne a valóság; így a képmutatást hatékonyan ki lehet gyomlálni, és nőhet a hitelesség. A kereszténység nagy része elmenekült a családból, mely gyakran a saját szellemi vereségének a színhelye, és megszervezett, mesterséges előadásokra megy szent épületekben, messze a való élet légkörétől. De Isten azon munkálkodik, hogy a gyülekezet visszakerüljön az otthonokba, a gyökereihez, oda, ahonnan ered. Szó szerint hazajön, bevégezve a gyülekezet történelmében megtett kanyart a világtörténelem végén.

Az élet minden területén, mindenféle háttérből és felekezetből jövő keresztények szellemében világosan hangzik, és visszhangra talál, amit a Szellem mond a gyülekezetnek; az egész világon egyre többen meghallják a hívást, hogy kezdjenek el helyi szinten cselekedni, és kezdjenek el újra egy testként működni. Lakóközösségenként összejönnek valakinek a házánál, és rendszeresen találkoznak a többiekkel nagyobb, település-szintű összejöveteleken. A hívás nekünk is szól, hogy része legyünk ennek a mozgalomnak, és megtegyük a magunk hozzájárulását. Lehet, hogy a mi otthonunk is olyan ház lesz, mely megváltoztatja a világot.

A gyülekezet küldetése (Radu Gavriluț)

Eredeti bejegyzés: Filippi314 – Mi a gyülekezet küldetése?

A gyülekezet küldetése egyetlen dolog: hogy a Fejet emelje fel. Nincs más küldetése. Ha minden kapcsolat vagy minden alkalom tökéletes is lenne, az mind semmi lenne, ha nem látnák meg közöttünk Krisztust. Mi nem tudunk semmivel sem dicsekedni, csak azzal, hogy Őt ismerjük. Az 1Királyok 10. részében olvashatunk Séba királynőjéről, aki elámult, amikor meglátta Salamon minden dicsőségét. Aki meg tudja mérni igazi szellemi értékünket, szellemi súlyunkat, az csak az Úr. Ő tudja, mennyi bennünk Krisztus. Ő látja, mennyi a szolgálatunkból Krisztus és mennyi vagyunk mi. Senki sincs, aki azt mondhatná, Őbenne minden csak Krisztus. Aki ezt gondolja, az téved. Az Úr tudja egyedül, hogy mennyi bennünk Krisztus és mennyi vagyunk mi.

A gyülekezetnek azáltal kell épülnie, amit ki-ki ad. Nem azáltal épül, hogy valaki prédikál. Amikor valakinek megnyílik a szeme, és meglátja azt, hogy a gyülekezetben szolgálnunk kell a testvéreknek, az nagy dolog. Amikor csak néhány testvér gyűlik össze valahol, a nagy veszély annak kialakulása, hogy egyesek mindig csak beszélnek, a többiek pedig csak hallgatnak.

Már hétfő reggel így kell imádkoznunk: Uram, szeretnék kapni valamit, amit vihetek a testvéreknek, ami építi a gyülekezetet. Akkor az Úr meg fogja adni, amit majd vihetünk. Például, olvasol valamit az Igéből, és egyszer csak megvilágosodsz, az Úr megvilágít számodra valamit. Ez a fény belülről jön, de neked kell időt szánnod rá. Az Úr nem tudja megáldani a lusta embereket. Nem láttam még lusta embert, akinek nagy igei világossága lett volna. Amit olvastál, maradjon benned, elmélkedj rajta, forgasd a szívedben, és majd megvilágosodsz.

Amit te teszel, a te szolgálatod nagyon fontos. Nem kell magunkat másokhoz hasonlítani, hogy ők mit tesznek, és azt gondolni, az ő szolgálatuk fontosabb. Tedd továbbra is azt, amit teszel, és az Úr meg fog áldani.

A dolgok meg fognak inogni – és akkor mit teszel majd? Tökéletes gyülekezet nem létezik. A fontos, hogy hogyan fogunk válaszolni a problémákra, mikor azok jönnek, mert jönni fognak. Mert valahogyan válaszolnunk kell. Az a gond, hogy én hogyan fogok eltűrni valakit, aki például sokat beszél. Egy ilyen helyzetben az a fontos, hogy én mit gondolok, és hogyan érzek a másik testvér iránt. Amikor meglátok valamit, ami nem jó, ne legyek olyan, mint Péter, hogy azonnal kirántom a szablyámat. A mi dolgunk, úgy fogadjuk be azt a testvért, ahogyan az Úr őt befogadta.

Amikor összejövünk, Krisztusról kell beszélnünk, nem a gyülekezetről. Csak egyetlen egy dologgal tudunk dicsekedni: Krisztussal, hogy ismerjük Őt.

Milyen nehezen tud két személy együtt menni. Mindenkinek megvan a saját személyisége, de hogy a különbözőségek ellenére mégis együtt járjunk, és végtelenszer meg tudjunk bocsátani, ez csak az Úrtól lehet.

Amikor bocsánatot kérsz valakitől, ne mondd azt, amit a másik tett veled, csak azt mondd, amit te tettél, azért kérj bocsánatot. De ne mondj többet.

Egymást elfogadni úgy, ahogy vagyunk, hogy keresztények együtt tudjanak élni – ez csoda. Amikor közelebb kerülünk a másikhoz, és elkezdünk látni dolgokat, például, hogy a másik szereti a pénzt, vagy nem tud veszíteni stb. – akkor ahogyan ebben a helyzetben viselkedünk, ekkor mutatkozik meg, hogy mennyi bennünk Krisztus.

Krisztust dicsőítsük, ez legyen látható, és akik idejönnek közénk, ezt kell, hogy meglássák, hogy az Úr van itt jelen.

A Jel. 3:7-től olvasunk Filadelfiáról, és a nekik írt levélről. Filadelfia azt jelenti: testvérek iránti szeretet. Filadelfiában dicsőséges helye volt az Úrnak. Ha megtanuljuk azt, hogy az Úrra hallgassunk, hogy Őtőle függjünk, hogy Őbenne bízzunk, hogy Őáltala éljünk, akkor az Úr neve fog magasztaltatni.

Egymást szeretni, egymásnak megbocsátani, egymást tisztelni nem könnyű. Aki megértette és tudja, mi Filadelfia, az nem lehet többé vallásos. Laodicea helyére csak Filadelfia süllyedhet. Laodicea problémája mi volt? Gazdag vagyok, stb.: sokat megértettünk, mély tanításokat ismerünk, de ha így gondolkodunk, akkor nem lesz Krisztus magasztalva.

A mi felelősségünk, hogy Krisztus legyen látható bennünk és közöttünk, és ehhez arra van szükség, hogy ebben mindenki részt vegyen.

A laodiceai gyülekezet korszaka – Dana Congdon

Mit mond a Szellem a laodiceai gyülekezetnek? Mi a gyülekezet fő problémája a mostani korban, és mi a megoldás?

 

Betánia – az Úr gondolata gyülekezete számára – 6-7. rész (T. Austin-Sparks)

Az Úr győzelmének ünnepe

A János 11-től most átlapozunk a 12. fejezetre. „Jézus tehát hat nappal húsvét előtt elment Betániába, ahol Lázár élt, akit feltámasztott a halottak közül. Vacsorát készítettek ott neki, s Márta szolgált fel, (aki nyilvánvalóan nem azt vette ki az Úr korábbi szavaiból, hogy szolgálni rossz; most is szolgál, de immár helyesen) Lázár pedig a Jézussal együtt ülők között volt. Mária ekkor elővett egy font drága valódi nárduskenetet, megkente Jézus lábát, és hajával törölte meg; a ház pedig megtelt a kenet illatával.”

Itt egy ünnepről olvasunk, az ünnepnek pedig számos eleme van. Az egyik, melyet Mária és az ő cselekedete képvisel, az imádatról beszél. Ismét Krisztus értékességének elismerése ez; ezt jelenti az imádás. Az imádás – Isten gondolata szerint – nem más, mint egyszerűen az Úr Jézus elismerése, magasztalása; a Fiú szívbéli, őszinte megbecsülése kedves illatként száll föl Isten előtt. Ez egyszerűnek hangozhat, de az imádás (az istentisztelet) a maga legtisztább lényege szerint azt jelenti, hogy kifejezzük az Atya számára mindazt, amit az Úr Jézusról gondolunk. Ez az imádás, és ezért van a gyülekezet – erről beszél Betánia.

Márta – igen, Márta szolgált, azonban már a helyes sorrend szerint. Még mindig szolgál, de immár teljesen rendben van, már nem kell figyelmeztetni semmire ezzel kapcsolatban. Nem járkál ide-oda aggodalmas arccal; nem kötik le teljesen a gondok: Immár a feltámadás házában szolgál. Ez már helyreigazított szolgálat; az Úr házában való szolgálat pedig nagyon is az Ő gondolata szerint való; amikor a szolgálat az imádással van közösségben, és helyes arányban viszonyul ahhoz. Immár a nővérek kapcsolatában is változás történt: korábban eltértek, nem voltak összhangban egymással, mivel a dolgok nem voltak a helyes arányban és nem voltak a maguk megfelelő helyén – most azonban, hogy ezeket kiigazították, folyamatosan együtt tudnak haladni. Ezt jelenti a kiigazított, helyes sorrendbe állított szolgálat.

Lázár az asztalnál ült, ő pedig természetesen az életet, a feltámadott életet képviseli. Ez megint csak az Úr szellemi házának a jellemzője. Van tehát imádás, helyes sorrendbe állított szolgálat, feltámadott élet.

Igen ám, de mindig felbukkan a közelben valamilyen gonosz dolog is. „Miért nem adták el inkább ezt a kenetet háromszáz dénárért, és miért nem juttatták az árát a szegényeknek?” Amikor olyanná válik a gyülekezet, amilyennek az Úr is akarja, mindig észre fogjuk venni, hogy az ördög is a közelben ólálkodik. Ez lehet elismerés is a gyülekezetnek, hiszen amire az ördög nem veti rá irigyen a tekintetét, az bizonyos, hogy nem is elégíti meg az Úr szívét. De mindig így történik. Éppen, hogy valami elkezd az Úr szíve szerint történni, rögtön valami gonosz dolog röppen föl, hogy tönkretegye az imádatot, hogy eltérítse az Úr iránti magasztalásunkat. Az lesz a gyülekezet ismérve, hogy az ördög irigyen feni a fogát mindarra, amit az Úr kap, és magának akarja azt.

Látjuk tehát, hogy a Gyülekezet az, amely megadja az Úr Jézusnak, ami Neki jár, és az ördög kezdettől fogva arra törekszik, hogy megrabolja Őt ettől; és ha teheti, meg is fogja tenni a gyülekezetben, mert a gyülekezet az, ahol az Úr megkapja azt, amire a szíve vágyik.

Kifelé és fölfelé

Végül pedig a Lk 24,50-52-ben leírtakkal zárjuk elmélkedésünket: „Ezután kivitte őket Betániáig, felemelte a kezét, és megáldotta őket. És miközben áldotta őket, eltávolodott tőlük, és felvitetett a mennybe. Ekkor leborulva imádták őt, majd nagy örömmel visszatértek Jeruzsálembe.”

Három szó: „kivitte”, „megáldotta”, „felvitetett”: Kint vagyunk az Úrral, az ő különválasztott helyén; az Ő áldása alatt; és kapcsolatban Vele a mennyben – Pál szavaival: „Minket (…) Vele együtt ültetett a mennyekbe”.

Ez Betánia, ez a Gyülekezet, ezt akarja az Úr az Ő népének életében elérni ma.

Menjünk végig Betánián újra, és forgassuk a szívünkben ezeket a dolgokat, és törekedjünk rá nagyon határozottan, hogy meglegyenek az Úr számára bennünk ezek az Ő gondolata szerinti jellemzők. Amit pedig egyénileg megteszünk, törekedjünk ugyanerre azokban a közösségekben, gyülekezetekben, melyekhez kapcsolódunk, hogy azok is valódi Betániák lehessenek, mind-mind helyi kivetülései Isten városának, a mennyei Jeruzsálemnek.

Első kiadás: Witness and Testimony Publishers, 1933, traktátus.

A teljes sorozat letölthető pdf-ben egyben itt: Austin-Sparks_Betánia

Betánia – Az Úr gondolata a gyülekezete számára – 1. rész (T. Austin-Sparks)

(A teljes tanulmány letölthető pdf-ben: Austin-Sparks_Betánia)

Az Apostolok Cselekedeteinek felső szobája Betániának felel meg, a „fügék házának”, Betánia pedig a felső szobának. Ezt a gondolatot fogjuk most az Úr segítségével alaposabban kifejteni. Az Úrnak azt a vágyát látjuk itt, hogy az Övé legyen a végén az, ami az elején is az Övé volt – hogy amit személyes jelenléte által kezdetben megalapított, az népében szellemileg most is meglegyen; ha pedig egyetlen szóval kellene kifejeznem, szerintem mi lehet most az Úr célja, úgy mondanám szimbolikusan, hogy a „Betániák”. Mert az én meglátásom szerint Betánia felel meg legteljesebben az Úr gondolatának: azt szeretné, ha Betánia alapján működnének a dolgok, Betánia szerint épülnének föl, és az Ő egyetemes Gyülekezetét is helyileg „Betániák” képviselnék. Nézzünk meg tehát most hét olyan szakaszt, melyekben az Ige Betániáról beszél.

Az Urat elismerik és befogadják

Lk 10,38: „Ahogy továbbmentek, Jézus bement egy faluba (ne feledjük, hogy a falvak helyi gyülekezeteket jelképeznek), ahol egy Márta nevű asszony a házába fogadta (innen tudjuk, hogy kié volt a ház, ki volt a ház feje.). Ennek volt egy Mária nevű testvére, aki az Úr lábához ült, és hallgatta a beszédét. Márta pedig a felszolgálás körüli teendőkkel volt elfoglalva, míg egyszer elő nem állt, és azt mondta…”

Betánia első említésekor máris láthatunk pár dolgot, melyek elviekben bemutatják azt a Gyülekezetet, azt a kis összegyülekezést és azt a házat, melyre az Úr szíve vágyik. És kiemelnék egy szót: „ahol egy Márta nevű asszony a házába fogadta”. Ez a szó: „(be)fogadta” a kulcsszava az egésznek, és azonnal valami nagyon fontosat jelez. Ez a szó ugyanis éles választóvonal, mely különválasztja egymástól a dolgokat.

Emlékszünk, hogy ez a szó hangzott el azzal kapcsolatban is, amikor Jézus a dicsőségből a földre jött: „Az övéi közé jött, és az övéi nem fogadták be őt” (Jn 1,11). Emlékszünk, hogy ezt mondta Magáról: „A rókáknak barlangjuk van és az égi madaraknak fészkük, de az Emberfiának nincs hova fejét lehajtania” (Lk 9,58). Ha pedig ennek a valós jelentése a legcsekélyebb mértékben is megérintett bennünket, és megfigyeljük, hogy kinek és kiről szól az első idézet, és ki mondja a másodikat, teljesen elámulunk. Íme mindenek Teremtője, mindenek jogos tulajdonosa, menny és föld Ura; az az Úr, akinek több joga van mindenhez és bármihez, mint bármely más teremtménynek az egész világegyetemben; az Úr, akiért és aki által minden teremtetett – eljött, és nem volt sehová fejét lehajtania teremtett világában, abban a világban, ahol pedig Ő az egyedüli jogos és szuverén uralkodó. Nem fogadták be, sőt, még a saját rokonainak a hozzáállását is hűen fejezi ki róluk szóló példázatának egyik mondata: „Ez az örökös! Rajta, öljük meg, és foglaljuk el az örökségét. És megfogták, kivetették…” (Mt 21,38-39).

Itt viszont azt olvassuk: „egy Márta nevű asszony a házába fogadta…”. „Az én gyülekezetem” – az Ő összegyülekezése, az Ő szellemi háza, az a hely, ahol örömmel befogadják Őt, és nyugalmat talál. Ez az Ő lakhelye, az Övé abban a világban, mely elutasítja Őt; ez az a hely, ahol Őt elismerik. Felfigyeltünk-e rá, hogy amikor a gyülekezetek szétszóródnak szerte a földkerekségen, az adott  helyi gyülekezetnek mindig ez a kezdete? „Befogadják” az Igét. A pünkösd ez volt: „Akik azért befogadták az igéjét” (ApCsel 2,41). Filippiben, „Az egyik asszony, Lídia, (…) [kinek] Isten megnyitotta szívét, hogy figyeljen arra, amit Pál beszél. Mihelyt azután ő és a háza bemerítkezett, kérlelni kezdett minket: „Ha úgy ítéltek, hogy én hű vagyok az Úrhoz, jöjjetek be házamba és maradjatok nálam.” (ApCsel 16,14-15). Ez az összegyülekezés kezdete – ugyanilyen mindenhol. Szellemben érzékelünk valamit, ami azután nyitott szívű befogadáshoz vezet. Ez a legelső dolog, ami az Ő gyülekezetét jellemzi: „befogadták”. Azt jelenti, hogy helyet adnak Neki, a megbecsültség helyét.

Ez nagyon egyszerű dolog, mégis sokat jelent az Úrnak, és ez hosszan vezet bennünket, mert többet jelent annál, mint hogy az Úr csak vendégként legyen jelen közöttünk. Azt jelenti, hogy az Úrnak saját helye van itt; olyan hely, amely az Övé, és amely szükséges számára ahhoz, hogy egyetemesen gyakorolhassa a jogait. Hadd ábrázoljam ezt egy példával!

Emlékszünk a 2Sámuel 15-ben leírt tragikus történetre, hogyan utasították el Dávidot Absolon trónbitorlása során. Szomorú történet – Dávidot elűzik lakóhelyéről, el kell mennie a jogai gyakorlásának helyszínéről. Néhányan vele mennek, és Cádók, a pap magával hozza Isten ládáját, de Dávid odafordul Cádókhoz, és azt mondja: „Vidd vissza Isten ládáját a városba: Ha kedves leszek az ÚR előtt, ismét hazahoz engem, és látnom engedi azt és az ő lakhelyét” (25. v.). Gyakorlatilag tehát ezt mondja: „Amikor visszajövök, a városban, az elutasításom helyén lesz valami, ami rokonszenvez velem, megért engem, amihez visszatérhetek. Nem idegenként fogok visszatérni; nem a semmit fogom ott találni; nem úgy térek vissza, hogy ne találjak lakhelyet; nem úgy térek vissza, hogy azt látom, nincs sehol egy otthon a számomra; hanem valami olyanhoz fogok visszatérni, ami velem egy. Cádók, te egy vagy velem; igen, te ki akartál jönni velem – ez tökéletes együttérzés a részedről. Most menj vissza a városba, és amikor visszatérek, akkor valami olyanhoz fogok visszamenni, ami egy velem.”

És itt éppen erről az alapelvről van szó. Ez a gyülekezet biztosítja az Úrnak azt, amiben most Szelleme által van. Kijelenti, hogy van számára hely abban a világban, mely elutasította Őt, és Ő ehhez, ide tér vissza. Lesz Neki valamije, amihez visszajöhet, valami, ami az Ő oldalán áll, és ami éppen ezért biztosítani fogja Neki az alapot egyetemes jogainak újbóli kinyilvánítására, épp úgy, ahogyan Cádók tette Dáviddal.

És ez az, amiért az Úr azt akarja, hogy a Gyülekezete helyi közösségekként létezzen szerte a világon. Ezek ugyanis az Ő jogait tanúsítják élő bizonyságul egy olyan világban, ahol ezeket a jogokat elvitatják és megtagadják Tőle; ezek viszont megállnak és kijelentik: „Igen, az Ő jogai a legmagasrendűbb és leginkább előre való jogok ebben a világban, nem pedig a trónbitorló jogai”, és ők ezt folyamatosan, szilárdan tanúsítják. Amikor pedig az Úr visszatér, ők lesznek az elvitatott, megtagadott jogai helyreállításának eszközei, melyekből Őt korábban elűzték. Nagyon sok minden együtt jár azzal, ha befogadjuk az Urat. A sajátjaihoz jön vissza, mivel már tulajdonosként velük van.

Értjük tehát, hogy az ördög miért törekszik mindig arra, hogy ha lehet, elpusztítsa a Gyülekezet helyi kifejeződéseit; hogy szétrombolja az Úr népének kis csoportjait, akik mennyei egységben és közösségben élnek Vele? Azért csinálja, mert ezek az Ő jogait képviselik – az Úr jogait – és pusztán a jelenlétükkel folyamatosan elvitatják a trónbitorló követeléseinek jogosságát. A bizonyság szövetségládája ott van, és amíg az ott van, az Úr oldalán, a trónbitorlónak nincs egyetemes befolyása. Tudja, hogy ez azt jelenti, az ő uralma legyőzetett, veszély fenyegeti, és ez folyamatos tövis az oldalában. Ezért tehát, ha lehet, elfojtja, megtöri, megosztja – megtesz bármit, hogy megszabaduljon a Krisztus szerinti helyi kiábrázolódástól, ahol Krisztus jelen van. De a Gyülekezet helyi kiábrázolódásának és minden hívőnek itt a földön szükséges, hogy lakóhely legyenek az Úr számára, olyanok, akik önmagukban, létükkel tanúsítják az Ő szuverén uralmát és jogait. Ha befogadjuk az Urat, azzal ilyen lakóhelyet és ilyen tanúságtételt biztosítunk a Számára.

Így látjuk tehát, hogy a Betániával kapcsolatos legelső lépés a legnagyobb jelentőségű. Hihetetlenül fontos alapelvet képvisel ez. Már maga a Gyülekezet is eleve azon az egyszerű alapon épül föl, hogy Krisztus lakóhelyre lelt: a legszélesebb körű elutasítás közepette helyet talált Magának.

(folyt. köv.)

„Akinek a háza mi vagyunk” – T. Austin-Sparks

Source: “Whose House We Are”

“Krisztus azonban mint Fiú áll a maga háza felett, akinek a háza mi vagyunk, ha a bizalmat és a reménység dicsekvését mindvégig erősen megtartjuk.” (Zsid 3,6)

„Akinek a háza mi vagyunk…” – ez az igerész lehetne a mostani elmélkedésünk címe; a lényege pedig, hogy a gyülekezetet családnak tekinti. Egy vagy két másik igeszakaszt is hozzákapcsolhatunk: Efezus 2,21: „Benne van az egész épület összeillesztve, és benne növekszik szent templommá az Úrban”. És az Efezus 3,15: „akiről neveztetik minden nemzetség (család) mennyen és földön”.

Mielőtt továbbmennék, vizsgáljuk meg ennek a két igeszakasznak a pontos jelentését! Az elsőben ezt a kifejezést látjuk: „egész épület” vagy a görög (és az angol – a ford.) alapján: „mindegyik* épület”. A másodikban ezt: „minden család”. Mindkét szakasz ugyanarra a dologra vonatkozik (és ugyanazt a görög kifejezést használja a „minden, mindegyik”-re: pasz pasza pan – a ford.). Az elsőben a gyülekezetet kollektíven, testületileg, összességében látja; sok részből álló, de egyetlen egészként. „Mindegyik épület”, mégis egyetlen Gyülekezet; egyetlen szent templom az Úrban; sokból áll össze az egy. Ugyanez az alapelv vezérli a második szakaszt. Szó szerint így van: „Mindegyik család”.  „Ezért meghajtom térdemet az Atya előtt, akiről neveztetik minden nemzetség (atyafiság, család) mennyen és földön”. A gyülekezet családja sok részből áll, de egyetlen dolog.

Fő gondolatunk igazsága és valósága (azaz, hogy családnak tekintjük a gyülekezetet), nagyon különleges módon jelenik meg az újszövetségi korszakban. A kereszténység egyik sajátosan jellemző vonása ez. Hiszen melyek is a legnagyszerűbb szavak az Újszövetségben és a kereszténységben? Hát nem ezek, hogy „Atya”, „gyermek”, „fiak”, „háznép”, „testvérek”? Eszünkbe jut, hogy az Újszövetségben teljesen kibontakozó szeretet csodálatos motívuma is a keresztény család eszméjével kapcsolatos. Isten gondolata, az Ő saját felfogása az Övéiről az, hogy mindannyian egy családot alkotnak, mind ugyanannak az egy családnak a tagjai.

Ismerjük, hogy ennek szelleme hogyan áradt ki a gyülekezet indulásakor a legelső hívők között. Amikor a Cselekedetek könyvének első fejezeteit olvassuk, látjuk, hogy a családiasság szelleme van túlsúlyban; a kenyér megtörése házanként; a szellemi otthon a hívők házi köréből áll; minden személyes és magántermészetű dolgot feláldoznak azért, hogy olyan családi életük lehessen, melyben mindenük közös. A családi vonások nagyon világosan megfigyelhetők a legelső időkben.

Mennyire eltávolodtunk ettől a felfogástól! A gyülekezet, ahogyan ma ismerjük, nagyon messze van ettől, sőt maga az alapgondolat is idegennek tűnik. A gyülekezetet ma sok egyéb mellett a különböző felekezeti formák, imaházak, épületek, a gyülekezeti élet és gyakorlat változatos megjelenési formái jellemzik, melyek mind-mind teljességgel idegenek a család eszméjétől. Amikor a családunk összegyűlik, akkor annak a családi körnek nincs semmilyen hivatalos formája, nem veszünk föl külön erre az alkalomra való öltözéket, és nem megyünk el valamilyen meghatározott helyre, hogy ott találkozzunk.

Jócskán eltávolodtunk attól a tiszta és egyszerű gondolattól, melyet Isten a saját népének szánt; annyira, hogy sokan, akik ezekre az istentiszteleti helyekre járnak és az egyházközségüknek, gyülekezetüknek tagságát képezik, és a „gyülekezetről” beszélnek, valójában szinte semmit sem tudnak egymásról, és nincs bennük gyakorlatilag semmi közös, mert nem is élik meg igazán az egymással való közösséget. Eljönnek és hazamennek, de szükségleteik feltárása, az egymás életében való kölcsönös segítségnyújtás gondolata a többségnek idegen, és legjobb esetben is csak korlátozott. Mégis megmaradnak az „Atya”, „gyermekek”, „fiak”, „testvérek”, „háznép”, „család” szavai és eszméi. Nem meglepő, hogy az Úr népe nagyon sok mindent elveszített ezekből.

Pedig ezekkel akarja az Úr helyreállítani a legelső gondolatát, az eredeti elképzelését a népe számára; helyre akarja állítani a szellemi családot. Minden friss és új irány, mely Istentől jön és az Ő eredeti gondolatával kapcsolatos, az nagy bizonyossággal legelőször is újra bevezeti a szellemi családot, mindazzal együtt, amit ez jelent. Hogy mivel járhat mindez? Sok mindennek a lerombolásával, azzal, hogy félre kell tenni számos téves felfogást, sőt akár azzal is, hogy elvetjük a teljes, hagyományos rendszert.

Óriási érték rejlik a szellemi családi életben és a családban zajló nevelésben! Nincs annál jobb kiképzés, mint amit a családban kap az ember. Az intézményben nem találhatjuk meg ennek az adekvát megfelelőjét, ott nincs semmi, ami felérne ezzel. Az Úr felelősségteljes és használható emberei nem az intézményekben képződnek; a családi élet neveli ki őket. Ennek a családi életnek a hiánya az oka, hogy oly gyakran zátonyra futnak a kapcsolatok szintjén, akik az intézményből indulnak az Úr szolgálatára. Oly gyakran, amikor Isten munkája kárt szenved, az valójában a munkásai közötti megromlott kapcsolatok tragédiája, akiket szervezett módon egymás mellé helyeztek, úgy, hogy sohasem mentek keresztül a családi élet nevelő hatású küzdelmein, melyben megtanulták volna, hogyan kell nehezen kezelhető emberekkel jól kijönni és győztes módon velük együtt élni.

A szellemi családban zajló nevelkedés mérhetetlenül értékes, ehhez azonban nagyon közeli kapcsolatok kellenek. Hallottunk már templomba, gyülekezetbe járó keresztényektől olyat, hogy nem igazán akarnak túl közeli viszonyba kerülni a többi gyülekezeti taggal, inkább nem szeretnének túl sokat tudni róluk. Ez vereséget jelent és az Úr számára nagyon nagy veszteséget. Az Ő módszere ugyanis, hogy a lehető legközelebbi kapcsolatba hozza össze népét, és ebből a legproblémásabbakat sem akarja kihagyni. Az Ő családja nagyon különleges: mindenféle emberből áll, akik közül néhányan bizony elég érdekes figurák; s mindez csodálatos felkészülési, tanulási lehetőséget biztosít a számunkra.

Minél hamarabb el tudjuk ezt fogadni, annál jobb. Ennek belátása ugyanis véget vet a folyamatos elvágyódásunknak bizonyos emberektől; hogy mindegy, csak valahol máshol legyünk. Véget vet a legyőzöttségünk nagy részének; annak a legyőzöttségnek, amely pusztán azért van, mert nem néztünk szembe egyenesen mindezzel, és nem jelentettük ki: Meg kell tanulnom, hogyan élhetek győzelemben ezzel az emberrel. Ezt jelenti a családi élet, és ebben rejlik ennek elmondhatatlan értékessége. Mennyire különbözik ez attól, hogy hetente egyszer találkozunk egy csoport másik, vallásos hajlamú emberrel, akikkel eltöltjük az időnket aznap, és utána egy hétig nem találkozunk velük, és semmit sem tudunk róluk! Ez nem az Újszövetség szerint való.

Az Úr azért rakta össze népét szellemi családokba, hogy nagyon közeli kapcsolatban legyenek egymással. Meg fogjuk látni, hogy az Újszövetség leveleiben is a család eszméje lebeg az írók szeme előtt. Még azok is, amelyek elvileg egyéneknek íródtak, például a Timóteushoz írott levél, azok is a családhoz köthetők. Pál azt mondta Timóteusnak, hogy azért írt neki, hogy tudja, hogyan kell viselnie magát a gyülekezetben, Isten házában. Ezek a levelek nem valamilyen tanításról vagy tanításokról szóló rendeletek; hanem levelezések a szellemi családokkal, hogy azok megvilágosodva és felbátorodva, buzdítás, figyelmeztetés és néha dorgálások által eljussanak oda, hogy képesek legyenek győzedelmesen kiábrázolni az Úr Jézus bizonyságtételét a kapcsolataikban. Mennyire, de mennyire sokat foglalkozik Pál a hívők kölcsönös kapcsolataival a leveleiben! Gyakorlatilag azt mondhatjuk, hogy a levelek nagyobb részét ez teszi ki. A gyülekezet nem egy szervezet. Szervezéssel soha nem lehet családot létrehozni.

A gyülekezet családját bizonyos dolgok különösen is foglalkoztatják. Az új családtagok születése például az egész családot intenzíven érdekli. Nem a megszerzésükért folyó tevékenység, nem is az elérésükért zajló szervezkedés, sem semmiféle egyéb eszköz, mód, mely vonzani hivatott őket, hanem pusztán arról van szó, hogy nagy figyelemmel és érdeklődéssel követik a születésüket. A gyülekezetnek olyan állapotban kell lennie, hogy minden egyes új családtag születésének híre képes legyen mindenkit felvillanyozni; kell, hogy érdekelje őket ez a dolog, érezzék, milyen hatalmas jelentősége van; elkötelezettnek kell lenniük eziránt. Egy új családtag születése valóságos és nagy esemény a családban; a gyülekezet családjában is ennek kell a legfontosabb dolognak lennie.

Azután pedig a szellemi gyermekek táplálása igényel nagy odafigyelést. Ez elvégzendő feladat elé állít bennünket, és szembe kell néznünk azzal is, hogy mi a tény és mi az igazság ezzel kapcsolatban. Nem kérdés, hogy készek vagyunk elfogadni, és a szívünkben egyek tudunk lenni azzal, hogy az új családtag születését valódi érdeklődés és figyelem kell, hogy kísérje, bár lehet, hogy tudnánk még fejlődni ebben az ügyben, mert talán nem egészen adtuk át magunkat annyira a lelkek újonnan születése és megmenekülése ügyének, amennyire kellene. Ha ez most megszólított bennünket, akkor ismerjük el, és ragadjuk meg, feleljünk rá határozottan. De a második terület esetében is ugyanez merül föl: fontosnak tartjuk-e a szellemi gyermekek táplálását? Oly könnyű észrevenni az éretlenség jeleit a testvérekben, jól fölfújni ezeket, és megállapítani, hogy még mindig gyermekek, mindezt persze nem túl megértő vagy elnéző módon. Nézzük meg, milyen a családi légkör egy ilyen esetben, helyezzük el magunkat egy pillanatra a biológiai családban! Ha idősebb (akár férfi-, akár nő-) testvérként tekintünk magunkra, milyen a csecsemővel szembeni hozzáállásunk? Folyamatosan a kisgyermeket okoljuk, mert nem idősebb a koránál, és számon kérjük a három-négy évest: „Mi a csudáért nem vagy hatéves?” A kicsit pedig, hogy „Miért nem vagy nagyobb, mint amekkora vagy?” Látjátok, mennyire abszurd ez a felvetés. Sokkal inkább a szellemi gyermekek táplálása kellene, hogy foglalkoztasson bennünket, mint hogy annak hiányáért okolnánk őket, amit az adott helyzetben nincs jogunk elvárni tőlük.

Az igazi család gondoskodik a szellemi gyermekekről, és ez megfeddi a szívünket. Milyen a hozzáállásunk azok iránt, akik nem ott tartanak a fejlődésben, ahol mi, és ez nem is lenne még elvárható tőlük? Teljesen más eset, amikor az eltelt idő alapján már képeseknek kellene lenniük a tanításra, és még mindig arra van szükségük, hogy tanítsák őket. Az igazi családot a szellemi gyermekek táplálása iránti felelősség jellemzi, és a velük kapcsolatos hozzáállásunk és odafigyelésünk mértéke mutatja meg leginkább, hogy az igazi szellemi otthon légköre vesz-e körül bennünket.

A gyülekezet családja a fiak szolgálatával is törődik. Feltűnhet, hogy ezeket a jellemzőket mind az Újszövetségből vesszük, csak nagyon egyszerű formában fogalmazzuk meg. Az Apostolok Cselekedetein végigmenve fellelhetjük a szellemi csecsemők táplálására való gondos odafigyelés összes megjelenési formáját. Utána pedig látjuk, hogy ha valaki már túljutott a szellemi csecsemőkoron, de nem volt még saját, rábízott feladata, felelőssége, azt mindannyian közös ügynek tekintették, az mindenki számára egyformán fontos volt, és buzdították az illetőt, hogy legyen; tehát, ha Isten házában bárkinek bármilyen felelősség adatott, az mindenkit ugyanúgy érdekelt; az egyénekre bízott szolgálatot is közös ügynek tartották. És bárhol felelősséget bízott az Úr valakire, sáfárságot a Neki való szolgálatban, azt a gyülekezetben mindenki a saját ügyének tekintette.

Még tovább menve pedig, a gyülekezet családja az Atyának a gyermekeivel kapcsolatos tervei megvalósulását is szem előtt tartja. A család számára nagyon is fontos, hogy az Atya mit szán családja számára, és törekszik ennek megvalósítására. Ez fölülírja az egyéni ambíciókat, az egyéni érdekeket; sokkal fontosabb annál, mint hogy kit mi érdekel, sokkal nagyobb a súlya annál, mint hogy mindenki a maga feje után menjen a saját elképzelése szerint. Isten azért foglalta egybe a családot, azért tette egyetlen egésszé, hogy az Atya szándékát munkálja. Ez pedig nem kis dolog.

Az apostoli levelekből kiderül Isten örökkévaló célja, hogy mi hogyan lettünk elhívva ennek a célnak megfelelően, valamint, hogy ezt a célt egyedül az egész által lehet elérni. Az egész családot érintő dolog ez; és az egész kölcsönös, összekapcsolódó életünket ennek az örökkévaló célnak kell kitöltenie a Krisztusban való elhívásunkban, és a beteljesedést az örökkévaló cél iránti közös elköteleződésünk mentén találjuk meg.

Nagyon fontos számunkra, hogy meglássuk ezt az egész családra vonatkozó célt, és azt, hogy ehhez minden családtag egyformán kapcsolódik; hogy ezt egyetlen különálló tag vagy a tagság bármekkora része sem képes egyedül elérni; ehhez az egész család kell. Ezért segítenünk kell egymást Istennek a családra vonatkozó teljes szándéka felismerésében; kölcsönösen munkálkodva az egymás bátorításában, erősítésében, építésében, segítésében ennek az egy nagy, közös célnak a megvalósulásáért. Erről szól a családi élet, hogy mindenki egyetlen dologgal: Isten céljával foglalkozzon, és mindenkinek ez legyen a fő elfoglaltsága.

Végül pedig, a gyülekezet családja a családi élet szentségének (védettségének, sérthetetlenségének) megőrzésével foglalkozik; a kölcsönös lojalitással (bizalommal, odaadással, elkötelezettséggel, hűséggel) az Úr családjában. Az Úr családja nagyon sokat veszít az egyszerű, hétköznapi lojalitás hiánya miatt. Olyan könnyű mást kritizálni, feltárni a gyengeségeiket, rámutatni (ha még nem lennének szem előtt) a hibáikra. Hogyan minősítjük ezt, ha mindez egy családban folyik?

Egy hat- vagy héttagú családban, ha mindenki csak a többi családtag hibáira, tökéletlenségére, tévedéseire hívná föl itt közöttünk a figyelmet, mit mondanánk erre? Hogy ez nem család, hanem megosztott háznép. Nincs családias szellemiség; az egymás iránti kölcsönös szeretetnek és hosszútűrésnek nyoma sincs. A tágabb családra kiterjesztve pedig ugyanúgy érvényes marad ez az elv. Hiszen, ha igazán szeretjük a testvérünket a családban, hogyan reagálnánk, ha bárki kritizálná őt, gonosz dolgokat mondana róla, besározná, lekicsinyelné? Az a minimum, hogy zokon vennénk; és megpróbálnánk jelezni, hogy nem tűrjük a családi kapcsolataink szentségének ilyen irányú megsértését. Pál apostol így szól: „Hanem a tagok ugyanúgy törődjenek egymással” (1Kor 12,25, Békés-Dalos + angolból kieg.).

Tudom, hogy túlságosan egyszerűnek tűnik ez a megfogalmazás, de annyira alapdolgok ezek. Sokkal több mindent is el lehetne mondani erről a témáról, de most csak arra az egyre szeretnénk rámutatni, hogy Isten a gyülekezetet családnak látja.

Néhányótoknak különleges feladataitok vannak Isten házanépe között. Túlzás vajon azt kérni, hogy – talán úgy, mint korábban soha –, tekintsetek a család fényében a gyülekezeti élet egészére? Hogy meglássátok, a ti feladatotok az, hogy együttműködjetek Istennel abban, hogy szellemi jellemzőkkel bíró családi életet alakítsatok ki – nem istentiszteletek, alkalmak, összejövetelek tartását, igehirdetést, a gyülekezetek létszámának növelését, hanem azt, hogy szellemi családot alkossatok?

Mindannyian a családon belül vagyunk, és akár van valamilyen különleges feladatunk Isten házában, akár nem, az Úr általános felelősségérzetet akar kimunkálni bennünk a házán belül; hogy mind felelősséget vállaljunk a csecsemőkért. Kérjük az Urat ezért a kegyelemért, és valóban tegyük a saját felelősségünkké, mintha az Úr mondaná nekünk valamelyik szellemi gyermekkel kapcsolatban: „Fogd ezt a gyermeket, és tápláld Nekem”. A szellemi csecsemőkről való gondoskodás pedig nem könnyű feladat.

Az Úr ezen felül ki akarja bennünk munkálni az ige szolgálata iránti személyes felelősségérzetet, hogy a saját ügyünknek érezzük. Annyira különbözik ez attól, amikor csak összejövünk, ki-ki leül a helyére, és azt mondja: Ez és ez fog igét hirdetni, és szeretnénk meghallgatni, mit akar mondani. Talán ez minden, ameddig eljutunk. Ha tetszik, hát akkor tetszik, ha nem tetszik, akkor eddig terjedt a felelősségünk. Nem? Nem vállalunk határozott felelősséget az Úr előtt minden egyes igeszolgálatért, és mindenkiért, aki szolgál. Pedig ez a mi közös ügyünk.

Ha kizárjuk a természet szerinti tetszés és választás elemeit, akkor meglátjuk, hogy ez szolgálat, és hív engem, és az Úr előtt köteles vagyok megállni ebben a szolgálatban, mindaddig, míg az az igeszolgálat az Úr népének építéséért és az Úr családjának gyarapodásáért van. Bámulatos növekedést és csodálatos dolgokat láthatnánk, ha a család minden egyes tagja határozott szellemi felelősséget vállalna a folyamatban levő igeszolgálatokért. Hatalmas fejlődés következne be, ha ez így lenne. Másfelől viszont nagy veszteség, sok gyengeség, legyőzetés és kudarc következik abból, ha a többség nem működik együtt azokkal, akik az ige szolgálatában vannak.

Ha az igeszolgálatot közös ügyünkké tudnánk tenni, ha mindenki egyformán törődne vele, akkor növekedés történne. Akik közületek igével szolgálnak, jól tudják, miről beszélek. Akik nem vagytok benne az ige szolgálatában, ha tudnátok, milyen benne lenni, tudnátok, hogy mire gondolunk. Amikor végignézünk az arcok tengerén, csak hogy egyet találjunk olyat, aki együttműködik; és amikor találtunk egyet, akiben Isten munkálkodik, és megláttuk benne az együttműködés, a közösség, a komoly érdeklődés és felelős törődés szellemét, az megmenekülésünket jelentette abban a nagyon nehéz helyzetben. Az az ember átvitt bennünket, és folytatni tudtuk, mert az az egy ott volt. Óriási dolog, hogy az egész vereséggel végződhetett volna, semmit nem nyert volna senki az egészből, ha nem lett volna ott az a kapcsolattartó. Mi lenne, ha mindannyian így vennénk részt minden alkalommal; micsoda nyereség lenne az! Az építés akkor tud megtörténni, ha a család komolyan törődik az igeszolgálattal.

Ami igaz ezekben a vonatkozásokban, az összes többi vonatkozásban is igaz. Kérjük az Urat ezeknek az egyszerű dolgoknak a kegyelméért, melyek olyan nagyon számítanak. Az Úr népe egy család, és olyan család, ahol valódi érték van. Nem nagyon sok érték lelhető fel a gyülekezet intézményesült szervezeteiben, a külső formákban – a szellemi érték nagyon korlátozott – de ha valahol megvan a család szívbéli közössége, ott az egymás építése zajlik és folyamatos a növekedés.