Jákób élete, 3. rész – Bétel (Jairo Dos Santos)

Az eredeti bejegyzésre kattintva magyar tolmácsolással lehet meghallgatni a felvételt.

"Bátorítván egymást, mivel ama nap közelget"

Jairo Dos Santos (Brazilia)

Mi a következménye, ha a természetes életet követjük? Mi a jelentősége Bételnek Jákób életében? Mit tanulhatunk belőle?

1Mózes 27:1-41;  1Mózes 28:10-15;  János 1:52.

forrás: http://www.ekklesiaoradea.ro

View original post

Betánia – az Úr gondolata gyülekezete számára – 6-7. rész (T. Austin-Sparks)

Az Úr győzelmének ünnepe

A János 11-től most átlapozunk a 12. fejezetre. „Jézus tehát hat nappal húsvét előtt elment Betániába, ahol Lázár élt, akit feltámasztott a halottak közül. Vacsorát készítettek ott neki, s Márta szolgált fel, (aki nyilvánvalóan nem azt vette ki az Úr korábbi szavaiból, hogy szolgálni rossz; most is szolgál, de immár helyesen) Lázár pedig a Jézussal együtt ülők között volt. Mária ekkor elővett egy font drága valódi nárduskenetet, megkente Jézus lábát, és hajával törölte meg; a ház pedig megtelt a kenet illatával.”

Itt egy ünnepről olvasunk, az ünnepnek pedig számos eleme van. Az egyik, melyet Mária és az ő cselekedete képvisel, az imádatról beszél. Ismét Krisztus értékességének elismerése ez; ezt jelenti az imádás. Az imádás – Isten gondolata szerint – nem más, mint egyszerűen az Úr Jézus elismerése, magasztalása; a Fiú szívbéli, őszinte megbecsülése kedves illatként száll föl Isten előtt. Ez egyszerűnek hangozhat, de az imádás (az istentisztelet) a maga legtisztább lényege szerint azt jelenti, hogy kifejezzük az Atya számára mindazt, amit az Úr Jézusról gondolunk. Ez az imádás, és ezért van a gyülekezet – erről beszél Betánia.

Márta – igen, Márta szolgált, azonban már a helyes sorrend szerint. Még mindig szolgál, de immár teljesen rendben van, már nem kell figyelmeztetni semmire ezzel kapcsolatban. Nem járkál ide-oda aggodalmas arccal; nem kötik le teljesen a gondok: Immár a feltámadás házában szolgál. Ez már helyreigazított szolgálat; az Úr házában való szolgálat pedig nagyon is az Ő gondolata szerint való; amikor a szolgálat az imádással van közösségben, és helyes arányban viszonyul ahhoz. Immár a nővérek kapcsolatában is változás történt: korábban eltértek, nem voltak összhangban egymással, mivel a dolgok nem voltak a helyes arányban és nem voltak a maguk megfelelő helyén – most azonban, hogy ezeket kiigazították, folyamatosan együtt tudnak haladni. Ezt jelenti a kiigazított, helyes sorrendbe állított szolgálat.

Lázár az asztalnál ült, ő pedig természetesen az életet, a feltámadott életet képviseli. Ez megint csak az Úr szellemi házának a jellemzője. Van tehát imádás, helyes sorrendbe állított szolgálat, feltámadott élet.

Igen ám, de mindig felbukkan a közelben valamilyen gonosz dolog is. „Miért nem adták el inkább ezt a kenetet háromszáz dénárért, és miért nem juttatták az árát a szegényeknek?” Amikor olyanná válik a gyülekezet, amilyennek az Úr is akarja, mindig észre fogjuk venni, hogy az ördög is a közelben ólálkodik. Ez lehet elismerés is a gyülekezetnek, hiszen amire az ördög nem veti rá irigyen a tekintetét, az bizonyos, hogy nem is elégíti meg az Úr szívét. De mindig így történik. Éppen, hogy valami elkezd az Úr szíve szerint történni, rögtön valami gonosz dolog röppen föl, hogy tönkretegye az imádatot, hogy eltérítse az Úr iránti magasztalásunkat. Az lesz a gyülekezet ismérve, hogy az ördög irigyen feni a fogát mindarra, amit az Úr kap, és magának akarja azt.

Látjuk tehát, hogy a Gyülekezet az, amely megadja az Úr Jézusnak, ami Neki jár, és az ördög kezdettől fogva arra törekszik, hogy megrabolja Őt ettől; és ha teheti, meg is fogja tenni a gyülekezetben, mert a gyülekezet az, ahol az Úr megkapja azt, amire a szíve vágyik.

Kifelé és fölfelé

Végül pedig a Lk 24,50-52-ben leírtakkal zárjuk elmélkedésünket: „Ezután kivitte őket Betániáig, felemelte a kezét, és megáldotta őket. És miközben áldotta őket, eltávolodott tőlük, és felvitetett a mennybe. Ekkor leborulva imádták őt, majd nagy örömmel visszatértek Jeruzsálembe.”

Három szó: „kivitte”, „megáldotta”, „felvitetett”: Kint vagyunk az Úrral, az ő különválasztott helyén; az Ő áldása alatt; és kapcsolatban Vele a mennyben – Pál szavaival: „Minket (…) Vele együtt ültetett a mennyekbe”.

Ez Betánia, ez a Gyülekezet, ezt akarja az Úr az Ő népének életében elérni ma.

Menjünk végig Betánián újra, és forgassuk a szívünkben ezeket a dolgokat, és törekedjünk rá nagyon határozottan, hogy meglegyenek az Úr számára bennünk ezek az Ő gondolata szerinti jellemzők. Amit pedig egyénileg megteszünk, törekedjünk ugyanerre azokban a közösségekben, gyülekezetekben, melyekhez kapcsolódunk, hogy azok is valódi Betániák lehessenek, mind-mind helyi kivetülései Isten városának, a mennyei Jeruzsálemnek.

Első kiadás: Witness and Testimony Publishers, 1933, traktátus.

A teljes sorozat letölthető pdf-ben egyben itt: Austin-Sparks_Betánia

G.H. Lang: Eszménykép és valóság – 5. rész

FIGYELMEZTETÉSEK A ZSIDÓKHOZ ÍRT LEVÉLBEN

(1. ISTEN HÁZA)

 A levél írója a zsidókat úgy szólítja meg, mint Isten gyermekeit („szent testvéreim”), és arra buzdítja őket, hogy figyelmüket egyedül Jézusnak szenteljék: a Fiúnak, akit Isten, az Atya jelölt ki „házának” uralkodójává (Zsid 3,1).

Isten háza az a hely, személy vagy dolgok rendszere, amelyben ill. akiben Istennek bármely időben lakozása van. Ezen a helyen / személyben / rendszerben az Ő rendjét kell fenntartani, az Ő akaratának kell győzedelmeskednie, és egyedül az Ő tetszését szabad keresni – ez a házirend. A rend fenntartása érdekében szükséges, hogy a háznak uralkodója legyen; ez az uralkodó pedig Krisztus, az Isten Fia. Isten házában minden hatalmat az Atya Őrá ruházott. Ebben az értelemben Ő az elsőszülött, mivel az ősidőkben az elsőszülött irányította a házat az apa keze alatt.

A Zsid 3,6-ban azt olvassuk: „akinek háza mi vagyunk, ha a bizodalmat és a reménységnek dicsekedését mindvégig erősen megtartjuk” (Károli), majd ezt rögtön az Izrael pusztai vándorlásának történetére utaló komoly figyelmeztetés követi, amelyhez most mi is fordulunk, hogy megvilágítsa számunkra ezt a szakaszt.

Az az Izrael, akit Isten kiválasztott, a bárány vérével megváltott és magával a báránnyal táplált; akit a Vörös-tengernél a rabszolgaságból megszabadított, mennyei kenyérrel etetett, kősziklából itatott; akit felhőoszlop által vezetett és óvott; akivel Mózesen, az Isten által kijelölt közvetítőn keresztül napi közösségben volt; aki a sivatagban a hit útján járt és Isten népe volt, az a vörös-tengeri átkelés után még csaknem három hónapot várt arra, hogy először hallja az a gondolatot, hogy Isten közöttük lakhat, és a Maga házává teheti őket (2Móz 25,8); a megváltás és megszabadítás után pedig egy teljes évvel később történt, hogy ténylegesen Isten házává lettek azáltal, hogy az Örökkévaló leereszkedett a sátorra (2Móz 40).

Úgy látszik tehát, lehetséges, hogy az ember megváltott legyen, üdvössége legyen, és Istennel az Ő népeként valódi kapcsolatba kerüljön, mégis Istennek a benne lakozó jelenléte nélkül maradjon egy időre, és ne váljon házzá a Számára. Így volt ez azokkal is, akik, amíg Krisztus a földön járt, igazi tanítványai lettek; de nem váltak Isten házává a pünkösd előtt, mivel csak akkortól vett Isten lakozást bennük. És így volt ez néhányakkal pünkösd után is (ApCsel 8,14-17; 19,1-7), ezért ezek szerint ez még mindig lehetséges, bár most már nem kellene így lennie.

Figyeljük meg azt is, hogy Izrael kishíján teljes mértékben elveszítette ezt a megkülönböztetett kiváltságot (ahogyan Mózes látta a 2Móz 33,16-ban). Mert az aranyborjúval már az elején elkövetett otromba bűnükről azt mondta Isten Mózesnek: „Eredj, menj el innen a néppel együtt (…) Angyalt küldök előtted (…) de én nem megyek veled, mert kemény nyakú nép vagy, és elpusztítanálak az úton” (2Móz 33,1-3). A büntetést tehát, habár súlyos volt, Isten csakis irgalomból foganatosította. A szeretet visszatartja azokat az ajándékokat, amelyek birtoklása ártana a megajándékozottnak.

A hűséges közvetítő, Mózes buzgó kérésére válaszul azonban Isten megkönyörült, és azt mondta: „Az orcám (a jelenlétem) menni fog”; nem csak egyszerűen Mózessel – a héberben a „veled” vagy „veletek” nincs benne; hanem a néppel, és éppen ez volt az, amit Mózes kért; és így Izrael Isten háza lett. Hiszen az Örökkévaló jelenléte a sátorban szükségszerűen azt is jelentette, hogy az egész tábor közepében is ott volt, és így nem csak a sátor, hanem maga a nemzet is a szentélye lett, mert „amikor Izráel kivonult Egyiptomból (…) Júda lett az ÚR szent népe, Izráel a birodalma (Zsolt 114,1-2).

Ez volt Istennek az emberekkel való lakozásának kezdete, amely most a Gyülekezetben és egyénileg a szentekben valósul meg, és amely újra Izrael (Ez 43), végül pedig a megváltott emberiség dicsősége lesz (Jel 21,3). Nyomatékosan meg kell jegyeznünk azonban, hogy a későbbiekben Izrael elveszítette ezt a dicsőséget, mert a szövetség ládája, a Jelenlét helye, Izrael bűne és ostobasága (1Sám 4, Zsolt 78,56-64) miatt az ellenség kezére került. Isten elhagyta a szent sátrat, így Izrael megszűnt az Ő házának lenni, habár továbbra is az Ő népe maradt.

Egy idő után Isten azonban kegyelmesen visszatért hozzájuk, és dicsőségben lakozott Salamon Templomában, és Izrael újra az Ő háza lett. Ekkor azonban az Örökkévaló figyelmeztető szava hallatszik, hogy gondolkozzanak el rajta, „hogyan bántam vele [Silóval], népemnek, Izráelnek a gonoszsága miatt!” (Jer 7,12-14). Azt mondja tehát, hogy Izrael a népe volt akkor is, amikor nem volt az Ő háza. Figyelmen kívül hagyták azonban ezt a figyelmeztetést, ezért hamarosan elhagyta a dicsőség a Templomot, amely a pusztulásra adatott (Ez 9), és Isten népe újra megszűnt Isten házának lenni. Lehetséges lenne az, vagy inkább nem teljesen felfoghatatlan, hogy akinek a teste átadatott a Sátánnak, az a test, amely egyszer az Isten szentélye lett, és amely ítélet által el kell pusztuljon a súlyos és gonosz bűnökért (1Kor 5), abban továbbra is Isten lakozzon, miközben az ördög véghezviszi a puszítást? A szóbanforgó előkép cáfolja ezt az elképzelést. Amíg Isten a Templomban maradt, Nebukadneccár nem tudta elpusztítani.

A megfelelő időben azonban felépült a második Templom, bár a Sekina[1] nem tért vissza. Majd pedig Maga a dicsőség Ura jött [Izrael házához] alázatban, és Isten még egyszer újra a népe között lakott: Immánuel[2]. Azonban Atyja házát rablók barlangjává tették, és nem fogadták be Őt; amiért végül ezekkel a szomorú és végzetes szavakkal hagyta őket el: „Íme, elhagyottá lesz a ti házatok. Mert mondom nektek: nem láttok engem mostantól fogva mindaddig, amíg azt nem mondjátok: Áldott, aki az Úr nevében jön!” (Mt 23,38-39). Az azóta eltelt hosszú és kimerítő évszázadok óta Izrael, bár még mindig szeretett az Atya kedvéért, nem Isten háza, mert az Örökkévaló nem lakik közöttük.

Elhagyatásuk mostani időszakában Isten a hívőkben lakozik egyénenként (1Kor 6,19), és a gyülekezetben testületileg (1Kor 3,16-17), és bennünket, ahogyan Izraelt is, Isten arra figyelmezet, hogy el fogja pusztítani azokat, akik alkalmatlanná teszik házát az Ő jelenlétére (1Kor 3,17). Egyes korinthusi hívők testén már látszott, hogy mit is jelent ez a fenyegetés: néhányan gyengék voltak, mások valóban betegek, és nem kevesen idő előtt meghaltak (1Kor 11,30-32, és vö. Jak 5,19-20; 1Jn 5,16-17). Ugyanez a borzalmas ítélet esett egy másik ottani testvérre (1Kor 5,3-5), de úgy tűnik, hogy az időben történt bűnvallás miatt elhárult a csapás (2Kor 2,5-8).

Ha pedig azt nézzük, hogyan alkalmazza az Ige mindezt a Gyülekezetre testületileg, akkor azt látjuk, hogy a gyülekezeteknek szóló kijelentések utolsó illusztrációjában (Jel 3,14-22) az Úr, a ház Feje a bezárt ajtón kívül áll, és onnan figyelmezteti őket, hogy ha nem térnek meg, kollektív visszautasítás és gyötrelem lesz az osztályrészük. Ekkor az a gyülekezet nyilvánvalóan nem volt az Ő lakóhelye, habár kegyelemben fölajánlja nekik, hogy visszatérjen. A szigorú fenyegetés azonban a szeretetéből fakad – pontosan ebből derül ki, hogy az Úr saját népéről van itt szó.

A fentiekből tehát nyilvánvaló, hogy: (1) Az üdvösség független attól, hogy valaki Isten házává vált-e vagy sem; de senki nem is válhat azzá, amíg az előbbi nem teljesül. (2) Isten házának lenni olyan kiváltság, amely az üdvösségen alapul, de annak egy megkülönböztetett járuléka. (3) Ezt az előjogot (a) lehet, hogy valaki sosem szerzi meg; (b) a rá vonatkozó ajánlat visszavonható; (c) el lehet veszíteni azután is, hogy valaki már részesült benne; (d) bűnvallással azonban visszaszerezhető; és (e) újra el is veszíthető.

Sokan összekeverik ezeket a különböző dolgokat, és az „üdvösséget” és azt, hogy valaki „Isten háza” ugyanannak veszik, emiatt pedig tévesen azt tanítják, hogy az üdvösséget meg lehet szerezni és el lehet veszíteni, elveszíteni és visszaszerezni, számos alkalommal.  Azoknak viszont, akik elutasítják ezt a téves következtetést, bizonyosan el kell ismerniük, hogy az Isten házával kapcsolatos kiváltság viszont pontosan így viselkedik, sőt továbbmenve, a jelen és jövőbeli kiváltságokkal kapcsolatos egyéb következtetéseket is hűségesen el kell fogadniuk. A megértéshez ugyanis a teljes előképet kell őszinte szívvel figyelembe venni; a teljes történetet – nem csak a dicsőséges kezdetét, amikor az Úr először alászállt a Sátorba vagy a Templomba, hanem a végét is.

Hogy ez az alapelv mennyire pontosan látható a valóságban, és hogyan magyaráz meg annyi sokféle és szomorú tapasztalatot a hívők életében, azt könnyű, bár fájdalmas lenne bizonyítani; itt azonban csak azt mutatjuk meg, amit Isten Szava mond a témáról. Az Ige minden tanúságtétele pedig arra a magyarázatra összpontosul, hogy miért kell a hívőknek Isten házának lenniük, ahol Ő lakozhat, „ha a bizalmat és a reménység dicsekedését mindvégig szilárdan megtartjuk” (Zsid 3,6). Kegyelem által mindenki számára nyitott az a megtiszteltetés és boldog gyönyörűség, hogy a Magasságos lakóhelye lehetünk, ám ez a kiváltság feltételes, nem pedig feltétel nélküli. A következőben ezt az igazságot járjuk körbe a Zsid 3,14-ben elénk adott Ige szerint.

[1] A Sekina (s’chíná) jelentése: lakás, tartózkodás, letelepedés, amely az Isten jelenlétére használt szó a héberben.

[2] Immánuel jelentése: Velünk az Isten.