A léviták helye és szolgálata (T. Austin-Sparks)

PDF: Austin-Sparks_A_levitak_helye_es_szolgalata

És csináltatott magának házakat Dávid városában; és helyet készített az Isten ládájának és egy sátort vont fel a számára. Akkor azt mondta Dávid: Csak a léviták valók az Isten ládájának hordozására; mert őket választotta az Úr, hogy az Isten ládáját hordozzák és körülötte szolgálatot teljesítsenek örökre” (1Krón 15,1-2 – Kecskeméthy ford.).

Te azért, fiam, erősödjél meg a kegyelemben, amely a Krisztus Jézusban van. És amit tőlem hallottál sok tanú előtt, azokat add át megbízható embereknek, akik mások tanítására is alkalmasak lesznek. Vállald velem együtt a szenvedést, mint Krisztus Jézus jó katonája” (2Tim 2,1-3 – ÚF).

Nem tudom, azonnal észrevettétek-e az összefüggést a két szakasz között, merthogy minden bizonnyal van összefüggés. „Csak a léviták valók az Isten ládájának hordozására; mert őket választotta az Úr, hogy az Isten ládáját hordozzák és körülötte szolgálatot teljesítsenek örökre.” A Timóteushoz írt második levél 2. fejezetében pedig az 1. és a 3. vers két részlete, hogy „erősödjél meg a kegyelemben, amely a Krisztus Jézusban van (…) Vállald a szenvedést, mint Krisztus Jézus jó katonája” vezet el bennünket a Krónikákból olvasott ige szellemi jelentéséhez, azaz a léviták szolgálatának a helyéhez.

A léviták, mint tudjuk, nagyon érdekes csoport volt, és történelmük sok értékeset tartogat az Úr mindenkori népe számára. Ezek között azonban van egyvalami, ami most különösen is a szívemen van, amiről úgy érzem, az Úr azt akarja, hogy beszéljünk, ez pedig az a felelősség, amelyet a léviták helyzete jelképez. Emlékezzünk, hogy Dávid egy tragédiával teli időszak végén mondta ezeket a fenti szavakat. Az ellenség által az Úr bizonysága ellen felállított számos csapda egyike sikeresnek bizonyult Dávid életében azzal a szekérrel, melyet vigyázatlanul, óvatlanul és felelőtlenül a frigyláda szállítására készített. Megsértette ezzel az Úr ide vonatkozó törvényét, és következményképpen legalább egy ember tragikus halált halt, az egész bizonyságtételt pedig sok évre, hosszú időre visszavetette. Majd végül a nevelés és a fenyítés után, melynek révén Dávidnak eszébe jutott az Úr igéjére arról, hogyan kell a bizonyság ládáját szállítani, új szellemi előremozdulás történt, és a dolgokat a helyes mederbe terelték. Az Úr Igéjének megfelelően hozták ki a ládát, és bízták a lévitákra; Dávid pedig, aki erre az Igére szintén visszaemlékezett, azt mondja: nem szekér, hanem „csak a léviták valók az Isten ládájának hordozására; mert őket választotta az Úr”. Különleges felelősségük volt az Úr népe között, és nekik kellett ezt a feladatot ellátniuk, nem lehetett semmilyen más módon elvégezni. A felelősség az övék volt, ha pedig nem látták el a feladatukat, a tanúbizonyságot veszteség érte, tragédia következett be az Úr népe között, és minden rosszra fordult. Pontosan ez is történt. Amikor a léviták nem látták el a feladatukat, akkor gyengeség, kudarc, összeomlás, megtorpanás következett be, és gyalázatot hoztak az Úrra. Amikor pedig most végül a léviták a helyükre álltak, és fölvették a felelősségét annak, hogy működjenek a dolgok, a tanúbizonyság ládája olyan helyzetbe került, hogy előrehaladás történhetett.

Ez az ige, ez a gondolat van tehát most a szívemen, hogy mit jelent felelősséget hordozni a tanúbizonyságért – hogy mit jelent a mi lévita helyünk. Ez a hely a szellemi erőnek a helye, szemben a szellemi éretlenség és erőtlenség helyével. Tudjuk, hogy a léviták egészen harmincéves korukig nem léphettek szolgálatba, és ötvenévesen abba is kellett hagyniuk. Míg a hadbavonulás alsó korhatára húsz év volt, a teljeskörű lévitai szolgálatba nem lehetett belépni harmincéves kor alatt, ötvenévesen pedig vissza is kellett vonulni. (Ez persze nem azt jelenti, hogy nekünk is vissza kellene vonulnunk az Úr szolgálatából, ha betöltjük az ötvenet!) Arra a szellemi dologra mutat rá ez, és nem másról beszél, mint hogy ahhoz, hogy az Úr tanúbizonyságát szellemi felelősséggel hordozzuk, az erőnk teljére van szükség. A legjobb évek, a legerőteljesebb évek időszakából származó élet odaadásáról volt szó, ez az erő pedig kifejezetten a lévita szolgálattal volt kapcsolatos. Mármost ezt nem hozhatjuk át szó szerint az Úr mai munkájára, azaz nem úgy értendő, hogy csak egy bizonyos életkor elértével érkezünk meg a teljes felelősséggel járó feladatvégzés helyére, amelyet viszont abba kell hagynunk, ha egy másik életkort betöltöttünk. Hanem azt jelenti, hogy a felelősség vállalásához szellemi erő szükséges, az Úr pedig arra hív, hogy vállaljuk ezt a felelősséget az Ő tanúbizonyságáért, az Ő dicsőségéért, emiatt pedig arra hív minket, hogy erősek legyünk.

Látjuk már, hogy pontosan ez jelenik meg a Timóteus-levélnek ebben a szakaszában: „Te azért, fiam, erősödjél meg a kegyelemben, amely a Krisztus Jézusban van”; ebben van a te szellemi erőd. Mire való vajon ez? Ami Timóteust illette, arra, hogy a nehézségek elviselésében osztozhasson, másokat illetően meg arra, hogy az őrá bízott kincseket hűséges emberekre kellett bíznia. Látjuk, ugye, hogy ennek az egész háttere a lévitaságról szól. Timóteus és a többiek, hűséges férfiak, akik eljutottak oda, hogy felelősséget tudnak hordozni; és hogy ehhez szellemi erőre van szükség. Ezért mondja, hogy „erősödjél meg a kegyelemben, amely a Krisztus Jézusban van”.

Nagyon egyszerűen arról beszél ez, hogy óriási szükség van olyan emberekre, akik felelősséget tudnak hordozni az Úr bizonyságáért, hogy ne mindig másokra nézzenek, akik egymaguk hordozzák a felelősséget; hogy ne maradjanak csecsemők, akiket hurcolni és etetni kell, és az érzéseiket figyelembe venni, mert mindig olyan érzékenyek és gyerekesen sértődékenyek, akik a szellemi dolgok terhét másokra hagyják. Az ilyenek soha nem tudnak felelősséget hordozni, az ilyenek soha nem veszik ki részüket a szenvedésből, ezek soha nem lesznek Jézus Krisztus jó katonái; az ilyeneknél soha nem lesz biztos helye a bizonyságnak. Korunk egyik legnagyobb szellemi tragédiája talán éppen ez, hogy olyan kevesen vannak kellőképpen erős szellemi állapotban ahhoz, hogy saját maguk is képesek legyenek vállaikon hordozni az Úr bizonyságának felelősségét. A követők nagy táborához tartoznak. Igen, készek arra menni, amerre mások viszik a bizonyságot, de ők maguk csak követők; felelősséget nem vállalnak.

Meggyőződésem, hogy Izrael azért vallott kudarcot sorozatosan a pusztában, mert szellemileg nem ismerték föl a léviták jelentőségét közöttük. A lévitákat Isten arra választotta ki, hogy minden egyes család elsőszülöttjének papi helyét képviseljék. Mindegyik családban az elsőszülött volt természetes módon a pap, és övé volt a családban a papi feladatok ellátásának felelőssége. Isten a léviták törzsét választotta ki, hogy helyettesítse az elsőszülötteket, és az elsőszülöttek törzse legyen. Ha az egész Izrael fölismerte volna ezt, és ragaszkodtak volna ehhez a szellemi igazsághoz, hogy ezekben a lévitákban van az ő felelősségük, hogy amit a léviták tesznek, azt pusztán az ő képviseletükben teszik, és hogy az pedig az ő felelősségük, hogy ez a felelősség a lévitákon nyugodjon, és hogy ők is elválaszthatatlanul össze vannak kötve a léviták által hordozott bizonysággal, akkor nem következett volna be az a leválás, az a függetlenedés, mely oly sok erőtlenség forrása lett, és ami miatt az egész társaság folyamatosan visszafele húzott, bizonytalankodott, nyugtalankodott, addig, míg olyan nép nem lettek, akik valójában soha nem vállaltak komolyan felelősséget az Úr bizonyságáért. A gondolataikban elszakadtak; a léviták, mint valami különálló dolog, hordozták a ládát, nekik meg csak követniük kellett. Követték hát, nagyon gyakran úgy, hogy közben zúgolódtak és panaszkodtak, és nem hordozták ők is a felelősséget, amely az őket képviselőkre helyeződött.

Azt hiszem, ma is valami nagyon hasonló történik. Azok közül, akik az Úréi, nagyon sokan csak a táborban vannak, az Úr népének csapatában, a fő felelősséget meg másokra hagyják. Nem tekintik ezt elsődleges szempontjuknak. Készek követni, de nem készek felelősséget hordozni. Szeretik látni, hogy mi minden történik, de ami őket illeti, nem foglalkoznak azzal, hogy felelősségük legyen abban, ami történik. Az Úr azonban azt mondja: „Vedd ki a részed, részesülj te is jó katonaként a szenvedésekből, erősödj meg! Ne légy olyan, mint a korinthusiak, akiket örök csecsemőkként ide-oda hány-vet minden szél; se olyan, mint a héberek, akiket, miközben már tanítóknak kellene lenniük, még mindig a legalapvetőbb dolgokra kell tanítani. Vállaljatok szellemi felelősséget, legyen az Úr Jézus bizonysága személyes ügyetek! Legyen az a hozzáállásotok – helyesen értve –, hogy ha ti kudarcot vallotok, kudarcra van ítélve az egész!” Szerintem helyesen járunk el, ha ezt a hozzáállást tesszük magunkévá, hogy végtére is ez az egész nagyon nagymértékben múlik rajtunk egyénenként; hogy ez a mi feladatunk, a mi felelősségünk; hogy mi nem csak egy vagyunk a tömegben, hanem felelősségteljes tagok.

A léviták nem mindenki mástól elkülönült csoport; ők azok, akik szellemileg felelősséget hordoznak. Ez az egyetlen különbség a léviták és mindenki más között. Az Úr felelősségteljes népére talált bennük. Erősödjünk meg arra, hogy kivehessük részünket a nehézségekből, ragadjuk meg az Urat, jussunk el a szellemi erőnek abba az állapotába azért, hogy felelősséget hordozhassunk! Hiszem, ha felismernénk, hogy felelősséghordozásra lettünk elhívva, és ugyanakkor mélyen tudatában lennénk a saját gyengeségünknek, akkor ha az Úrért, az Ő bizonyságáért kiáltanánk és Őbelé kapaszkodnánk, Ő több erőt adna nekünk. Milyen gyakran nem törekszünk az Úr dicsőségéért és az Ő teljes bizonyságának megtartásáért! Megerősödni viszont úgy lehet, ha többet emelgetünk, mint amit elbírunk.

Lehet, hogy valaki épp ellenkezőleg gondolja. Így szól: „Akkor fogok tudni felelősséget vállalni, ha erősebb leszek; majd ha az Úr több erőt ad nekem, akkor jobban fogom tudni szolgálni Őt.” Most megkérdezném, hogy az Úr megtette ezt valaha is veled? Mi a tapasztalatod? Eljött-e már hozzád az Úr úgy, hogy legelőször is jó sok erőt és képességet adott, hogy felvehesd a felelősséget, vagy az történt, hogy eljött hozzád, és arra hívott, hogy vedd föl valaminek a felelősségét? Nagyon eltérő a tapasztalatod az enyémtől, ha nem a második történt. Egész életemben azt láttam, hogy az Úr először igényt támaszt, majd arra hív, hogy hitet gyakoroljak, végül betölti ezt az igényt. Nem szabad arra várnunk, hogy olyan csodálatos emberek legyünk, amikor már elkezdhetünk tenni valamit az Úrért, és elkezdhetünk felelősséget vállalni. Fel kell ismernünk, hogy az Úr azt mondja: „Vedd ki a részed, és amikor felismerted, hogy mi a te felelősséged, megkaphatod az erőt is.” Az erő nem pusztán abból származik, hogy tudatosan igényeljük, hanem abból, ha fölismerjük, hogy az az erő mire szükséges. Az, amire az erő irányul, fogja meghozni az erőt. Kell, hogy meglegyen az indítékunk. Mondjuk ezt: „Uram, itt van ez a dolog, ami a Te érdekedet szolgálja. Én nem vagyok ezzel egy súlycsoportban, de mivel ez a Te szempontodból fontos, meg kell erősödnöm, hogy fölérjek vele. Hozzád jövök, hogy adj erőt a Te ügyedért, nem azért, mert én akarok erősebb lenni.” Ez az a talaj, amelyen az Úr cselekszik.

A lévitáknak hordozniuk kell a ládát. Ez az ő felelősségük, és rajtuk kívül senki sem végezheti. Azoknak a feladata ez, akik eljutottak oda, hogy felismerték, milyen rendkívüli mértékben összefonódnak az életükkel az Úr érdekei. Ezt jelenti a papi szolgálat. Tudjátok, a szent sátor a megkoronázott Király helye. Az örökkévaló Király ott van a sátorban láthatatlanul, a középen. Mindaz, ami az Ő dicsőségével, az Ő tisztességével, az Ő fenségével kapcsolatos, amint láthatatlanul a népe között lakozik, a léviták kezébe adatott. Mintha itt a földön ők lennének a láthatatlan Király testőrei. Meg kell őrizniük a dolgokat az Ő számára, szem előtt kell tartaniuk az érdekeit, fenn kell tartaniuk a bizonyságát erővel, vigyázniuk kell, hogy ne juthasson a közelébe semmi beszennyező dolog.

És éppen itt vagyunk. Az Úr közöttünk van, az Úr az Ő népével van, de a dolgokat az Úr jelenlétével összhangban kell tartani, és valakiknek felelősséget kell vállalniuk ezért. Ez nemcsak valamilyen magától értetődő dolog, ami passzívan is működik, a dolgokat egy olyan Valakinek a jelenlétével összhangban kell megtartani, mint az Úr. Ő szent, és a szentség munkája a lévitákra bízatott. Ha az Úr hatalomban és fenségben van, akkor az Úr hatalma és fensége a léviták felelőssége. Felelősség azzal kapcsolatban, ami a jelen lévő Úrral, az Úr bizonyságával függ össze, és ez a mi feladatunk. Hűségeseknek kell lennünk: „azokat add át megbízható (hűséges) embereknek, akik mások tanítására is alkalmasak lesznek”. Olyan helyzetről, normáról, olyan életről beszél, amely nem csak a Bibliát, nem csak az igetanulmányozást jelenti. Bizonyos értelemben persze mindig ilyeneknek kell lennünk, de „alkalmasak mások tanítására is”, vállalva a felelősséget a bizonyságért.

Mint tudjuk, a léviták három csoportra oszlottak. Háromféle felelősségük, feladatkörük volt. Az egyik csoporthoz, az elsőszülöttekhez tartoztak a szentély edényei, a szent edények mind; másik csoporthoz tartoztak a kárpitok és a szőttesek; a harmadikhoz pedig a rudak, a súlyosabb feladatok, vagyis a dolgok nehezebbik fele. Mi is végezhetjük a munka különböző aspektusait. Vannak azok a léviták, akiknek a szolgálata, mondjuk így, lényegét tekintve inkább szellemibb; ami a szentély edényeihez tartozik. Vannak mások, akiknek a feladatköre másirányú. Az enyém lehet főként az, hogy Úr Igéjével szolgáljak, amit sokan „szellemi szolgálatnak” neveznek (én ugyan visszautasítom azt a feltételezést, hogy csak azok végeznek szellemi szolgálatot, akik Igét hirdetnek – nem ez az egyetlen szellemi szolgálat). Lehetnek mások, akik más területeken szolgálnak, mint például a munkahelyen vagy otthon a háztartásban. A léviták a különféle feladatok mentén oszlottak csoportokra. Egyeseknek keményebb munkájuk volt, a sátor súlyos rúdjai és deszkái, ami fizikailag megerőltetőbb volt, mint a serpenyők, tálak, az aranyedények és -eszközök hordozása; de ez mind lévitai munka volt, mindannyian egy nép voltak, ugyanaz a törzs. Egyformán helyeződött rájuk a felelősség, mert mindezek a dolgok egyetlen szolgálatnak képezték a részeit. Ugyanígy tehát, lehet, hogy a szolgálatunk köre és a konkrét feladatunk különbözik, de ez akkor is egyetlen szolgálat, egyetlen elhívás, egyetlen felelősség, egyetlen tanúbizonyság. A hangsúly azon van, hogy vegyük föl, tegyük magunkévá, úgy, hogy magunkat az Úr bizonyságában felelős embereknek tekintjük.

Biztos vagyok benne, hogy az Úr szíve erre vágyik. Biztos vagyok abban is, az Úrnak rám nézve gyakran kellett azt mondania: „Ó, bárcsak többet bízhatnék rá! Bárcsak megbízhatóbb, felelősségteljesebb lenne!” És tudom, ahogy az Úr népéből elnéztem sokakat, arra gondoltam, bárcsak ne igényelnének annyi törődést, bárcsak végre a saját lábukra állnának, és felelősséget vállalnának, hogy már ne kelljen aggódni miattuk, mert tudjuk, hogy megbízhatóak! De arra van szükségük, hogy valaki mindig noszogassa, bátorítsa őket; és folyton érdeklődjön felőlük, és elsimítsa a hullámokat, mert megsértődtek és így tovább. Bárcsak vállalnák a felelősséget, és egyenesen belevetnék magukat ezekbe a dolgokba, és ne kellene pátyolgatni őket! Mennyit növekedhetne a bizonyság!

Adja az Úr nekünk a kegyelmet, hogy kivehessük a részünket a szenvedésekből mint Jézus Krisztus jó katonái, hogy megerősödhessünk azzal a kegyelemmel, mely Krisztus Jézusban van, hogy hordozhassuk az Úr bizonyságát.

Jákób élete, 3. rész – Bétel (Jairo Dos Santos)

Az eredeti bejegyzésre kattintva magyar tolmácsolással lehet meghallgatni a felvételt.

"Bátorítsuk egymást, mivel közeledik az a nap"

Jairo Dos Santos (Brazilia)

Mi a következménye, ha a természetes életet követjük? Mi a jelentősége Bételnek Jákób életében? Mit tanulhatunk belőle?

1Mózes 27:1-41;  1Mózes 28:10-15;  János 1:52.

forrás: http://www.ekklesiaoradea.ro

View original post

Betánia – az Úr gondolata gyülekezete számára – 6-7. rész (T. Austin-Sparks)

Az Úr győzelmének ünnepe

A János 11-től most átlapozunk a 12. fejezetre. „Jézus tehát hat nappal húsvét előtt elment Betániába, ahol Lázár élt, akit feltámasztott a halottak közül. Vacsorát készítettek ott neki, s Márta szolgált fel, (aki nyilvánvalóan nem azt vette ki az Úr korábbi szavaiból, hogy szolgálni rossz; most is szolgál, de immár helyesen) Lázár pedig a Jézussal együtt ülők között volt. Mária ekkor elővett egy font drága valódi nárduskenetet, megkente Jézus lábát, és hajával törölte meg; a ház pedig megtelt a kenet illatával.”

Itt egy ünnepről olvasunk, az ünnepnek pedig számos eleme van. Az egyik, melyet Mária és az ő cselekedete képvisel, az imádatról beszél. Ismét Krisztus értékességének elismerése ez; ezt jelenti az imádás. Az imádás – Isten gondolata szerint – nem más, mint egyszerűen az Úr Jézus elismerése, magasztalása; a Fiú szívbéli, őszinte megbecsülése kedves illatként száll föl Isten előtt. Ez egyszerűnek hangozhat, de az imádás (az istentisztelet) a maga legtisztább lényege szerint azt jelenti, hogy kifejezzük az Atya számára mindazt, amit az Úr Jézusról gondolunk. Ez az imádás, és ezért van a gyülekezet – erről beszél Betánia.

Márta – igen, Márta szolgált, azonban már a helyes sorrend szerint. Még mindig szolgál, de immár teljesen rendben van, már nem kell figyelmeztetni semmire ezzel kapcsolatban. Nem járkál ide-oda aggodalmas arccal; nem kötik le teljesen a gondok: Immár a feltámadás házában szolgál. Ez már helyreigazított szolgálat; az Úr házában való szolgálat pedig nagyon is az Ő gondolata szerint való; amikor a szolgálat az imádással van közösségben, és helyes arányban viszonyul ahhoz. Immár a nővérek kapcsolatában is változás történt: korábban eltértek, nem voltak összhangban egymással, mivel a dolgok nem voltak a helyes arányban és nem voltak a maguk megfelelő helyén – most azonban, hogy ezeket kiigazították, folyamatosan együtt tudnak haladni. Ezt jelenti a kiigazított, helyes sorrendbe állított szolgálat.

Lázár az asztalnál ült, ő pedig természetesen az életet, a feltámadott életet képviseli. Ez megint csak az Úr szellemi házának a jellemzője. Van tehát imádás, helyes sorrendbe állított szolgálat, feltámadott élet.

Igen ám, de mindig felbukkan a közelben valamilyen gonosz dolog is. „Miért nem adták el inkább ezt a kenetet háromszáz dénárért, és miért nem juttatták az árát a szegényeknek?” Amikor olyanná válik a gyülekezet, amilyennek az Úr is akarja, mindig észre fogjuk venni, hogy az ördög is a közelben ólálkodik. Ez lehet elismerés is a gyülekezetnek, hiszen amire az ördög nem veti rá irigyen a tekintetét, az bizonyos, hogy nem is elégíti meg az Úr szívét. De mindig így történik. Éppen, hogy valami elkezd az Úr szíve szerint történni, rögtön valami gonosz dolog röppen föl, hogy tönkretegye az imádatot, hogy eltérítse az Úr iránti magasztalásunkat. Az lesz a gyülekezet ismérve, hogy az ördög irigyen feni a fogát mindarra, amit az Úr kap, és magának akarja azt.

Látjuk tehát, hogy a Gyülekezet az, amely megadja az Úr Jézusnak, ami Neki jár, és az ördög kezdettől fogva arra törekszik, hogy megrabolja Őt ettől; és ha teheti, meg is fogja tenni a gyülekezetben, mert a gyülekezet az, ahol az Úr megkapja azt, amire a szíve vágyik.

Kifelé és fölfelé

Végül pedig a Lk 24,50-52-ben leírtakkal zárjuk elmélkedésünket: „Ezután kivitte őket Betániáig, felemelte a kezét, és megáldotta őket. És miközben áldotta őket, eltávolodott tőlük, és felvitetett a mennybe. Ekkor leborulva imádták őt, majd nagy örömmel visszatértek Jeruzsálembe.”

Három szó: „kivitte”, „megáldotta”, „felvitetett”: Kint vagyunk az Úrral, az ő különválasztott helyén; az Ő áldása alatt; és kapcsolatban Vele a mennyben – Pál szavaival: „Minket (…) Vele együtt ültetett a mennyekbe”.

Ez Betánia, ez a Gyülekezet, ezt akarja az Úr az Ő népének életében elérni ma.

Menjünk végig Betánián újra, és forgassuk a szívünkben ezeket a dolgokat, és törekedjünk rá nagyon határozottan, hogy meglegyenek az Úr számára bennünk ezek az Ő gondolata szerinti jellemzők. Amit pedig egyénileg megteszünk, törekedjünk ugyanerre azokban a közösségekben, gyülekezetekben, melyekhez kapcsolódunk, hogy azok is valódi Betániák lehessenek, mind-mind helyi kivetülései Isten városának, a mennyei Jeruzsálemnek.

Első kiadás: Witness and Testimony Publishers, 1933, traktátus.

A teljes sorozat letölthető pdf-ben egyben itt: Austin-Sparks_Betánia

G.H. Lang: Eszménykép és valóság – 5. rész

FIGYELMEZTETÉSEK A ZSIDÓKHOZ ÍRT LEVÉLBEN

(1. ISTEN HÁZA)

 A levél írója a zsidókat úgy szólítja meg, mint Isten gyermekeit („szent testvéreim”), és arra buzdítja őket, hogy figyelmüket egyedül Jézusnak szenteljék: a Fiúnak, akit Isten, az Atya jelölt ki „házának” uralkodójává (Zsid 3,1).

Isten háza az a hely, személy vagy dolgok rendszere, amelyben ill. akiben Istennek bármely időben lakozása van. Ezen a helyen / személyben / rendszerben az Ő rendjét kell fenntartani, az Ő akaratának kell győzedelmeskednie, és egyedül az Ő tetszését szabad keresni – ez a házirend. A rend fenntartása érdekében szükséges, hogy a háznak uralkodója legyen; ez az uralkodó pedig Krisztus, az Isten Fia. Isten házában minden hatalmat az Atya Őrá ruházott. Ebben az értelemben Ő az elsőszülött, mivel az ősidőkben az elsőszülött irányította a házat az apa keze alatt.

A Zsid 3,6-ban azt olvassuk: „akinek háza mi vagyunk, ha a bizodalmat és a reménységnek dicsekedését mindvégig erősen megtartjuk” (Károli), majd ezt rögtön az Izrael pusztai vándorlásának történetére utaló komoly figyelmeztetés követi, amelyhez most mi is fordulunk, hogy megvilágítsa számunkra ezt a szakaszt.

Az az Izrael, akit Isten kiválasztott, a bárány vérével megváltott és magával a báránnyal táplált; akit a Vörös-tengernél a rabszolgaságból megszabadított, mennyei kenyérrel etetett, kősziklából itatott; akit felhőoszlop által vezetett és óvott; akivel Mózesen, az Isten által kijelölt közvetítőn keresztül napi közösségben volt; aki a sivatagban a hit útján járt és Isten népe volt, az a vörös-tengeri átkelés után még csaknem három hónapot várt arra, hogy először hallja az a gondolatot, hogy Isten közöttük lakhat, és a Maga házává teheti őket (2Móz 25,8); a megváltás és megszabadítás után pedig egy teljes évvel később történt, hogy ténylegesen Isten házává lettek azáltal, hogy az Örökkévaló leereszkedett a sátorra (2Móz 40).

Úgy látszik tehát, lehetséges, hogy az ember megváltott legyen, üdvössége legyen, és Istennel az Ő népeként valódi kapcsolatba kerüljön, mégis Istennek a benne lakozó jelenléte nélkül maradjon egy időre, és ne váljon házzá a Számára. Így volt ez azokkal is, akik, amíg Krisztus a földön járt, igazi tanítványai lettek; de nem váltak Isten házává a pünkösd előtt, mivel csak akkortól vett Isten lakozást bennük. És így volt ez néhányakkal pünkösd után is (ApCsel 8,14-17; 19,1-7), ezért ezek szerint ez még mindig lehetséges, bár most már nem kellene így lennie.

Figyeljük meg azt is, hogy Izrael kishíján teljes mértékben elveszítette ezt a megkülönböztetett kiváltságot (ahogyan Mózes látta a 2Móz 33,16-ban). Mert az aranyborjúval már az elején elkövetett otromba bűnükről azt mondta Isten Mózesnek: „Eredj, menj el innen a néppel együtt (…) Angyalt küldök előtted (…) de én nem megyek veled, mert kemény nyakú nép vagy, és elpusztítanálak az úton” (2Móz 33,1-3). A büntetést tehát, habár súlyos volt, Isten csakis irgalomból foganatosította. A szeretet visszatartja azokat az ajándékokat, amelyek birtoklása ártana a megajándékozottnak.

A hűséges közvetítő, Mózes buzgó kérésére válaszul azonban Isten megkönyörült, és azt mondta: „Az orcám (a jelenlétem) menni fog”; nem csak egyszerűen Mózessel – a héberben a „veled” vagy „veletek” nincs benne; hanem a néppel, és éppen ez volt az, amit Mózes kért; és így Izrael Isten háza lett. Hiszen az Örökkévaló jelenléte a sátorban szükségszerűen azt is jelentette, hogy az egész tábor közepében is ott volt, és így nem csak a sátor, hanem maga a nemzet is a szentélye lett, mert „amikor Izráel kivonult Egyiptomból (…) Júda lett az ÚR szent népe, Izráel a birodalma (Zsolt 114,1-2).

Ez volt Istennek az emberekkel való lakozásának kezdete, amely most a Gyülekezetben és egyénileg a szentekben valósul meg, és amely újra Izrael (Ez 43), végül pedig a megváltott emberiség dicsősége lesz (Jel 21,3). Nyomatékosan meg kell jegyeznünk azonban, hogy a későbbiekben Izrael elveszítette ezt a dicsőséget, mert a szövetség ládája, a Jelenlét helye, Izrael bűne és ostobasága (1Sám 4, Zsolt 78,56-64) miatt az ellenség kezére került. Isten elhagyta a szent sátrat, így Izrael megszűnt az Ő házának lenni, habár továbbra is az Ő népe maradt.

Egy idő után Isten azonban kegyelmesen visszatért hozzájuk, és dicsőségben lakozott Salamon Templomában, és Izrael újra az Ő háza lett. Ekkor azonban az Örökkévaló figyelmeztető szava hallatszik, hogy gondolkozzanak el rajta, „hogyan bántam vele [Silóval], népemnek, Izráelnek a gonoszsága miatt!” (Jer 7,12-14). Azt mondja tehát, hogy Izrael a népe volt akkor is, amikor nem volt az Ő háza. Figyelmen kívül hagyták azonban ezt a figyelmeztetést, ezért hamarosan elhagyta a dicsőség a Templomot, amely a pusztulásra adatott (Ez 9), és Isten népe újra megszűnt Isten házának lenni. Lehetséges lenne az, vagy inkább nem teljesen felfoghatatlan, hogy akinek a teste átadatott a Sátánnak, az a test, amely egyszer az Isten szentélye lett, és amely ítélet által el kell pusztuljon a súlyos és gonosz bűnökért (1Kor 5), abban továbbra is Isten lakozzon, miközben az ördög véghezviszi a puszítást? A szóbanforgó előkép cáfolja ezt az elképzelést. Amíg Isten a Templomban maradt, Nebukadneccár nem tudta elpusztítani.

A megfelelő időben azonban felépült a második Templom, bár a Sekina[1] nem tért vissza. Majd pedig Maga a dicsőség Ura jött [Izrael házához] alázatban, és Isten még egyszer újra a népe között lakott: Immánuel[2]. Azonban Atyja házát rablók barlangjává tették, és nem fogadták be Őt; amiért végül ezekkel a szomorú és végzetes szavakkal hagyta őket el: „Íme, elhagyottá lesz a ti házatok. Mert mondom nektek: nem láttok engem mostantól fogva mindaddig, amíg azt nem mondjátok: Áldott, aki az Úr nevében jön!” (Mt 23,38-39). Az azóta eltelt hosszú és kimerítő évszázadok óta Izrael, bár még mindig szeretett az Atya kedvéért, nem Isten háza, mert az Örökkévaló nem lakik közöttük.

Elhagyatásuk mostani időszakában Isten a hívőkben lakozik egyénenként (1Kor 6,19), és a gyülekezetben testületileg (1Kor 3,16-17), és bennünket, ahogyan Izraelt is, Isten arra figyelmezet, hogy el fogja pusztítani azokat, akik alkalmatlanná teszik házát az Ő jelenlétére (1Kor 3,17). Egyes korinthusi hívők testén már látszott, hogy mit is jelent ez a fenyegetés: néhányan gyengék voltak, mások valóban betegek, és nem kevesen idő előtt meghaltak (1Kor 11,30-32, és vö. Jak 5,19-20; 1Jn 5,16-17). Ugyanez a borzalmas ítélet esett egy másik ottani testvérre (1Kor 5,3-5), de úgy tűnik, hogy az időben történt bűnvallás miatt elhárult a csapás (2Kor 2,5-8).

Ha pedig azt nézzük, hogyan alkalmazza az Ige mindezt a Gyülekezetre testületileg, akkor azt látjuk, hogy a gyülekezeteknek szóló kijelentések utolsó illusztrációjában (Jel 3,14-22) az Úr, a ház Feje a bezárt ajtón kívül áll, és onnan figyelmezteti őket, hogy ha nem térnek meg, kollektív visszautasítás és gyötrelem lesz az osztályrészük. Ekkor az a gyülekezet nyilvánvalóan nem volt az Ő lakóhelye, habár kegyelemben fölajánlja nekik, hogy visszatérjen. A szigorú fenyegetés azonban a szeretetéből fakad – pontosan ebből derül ki, hogy az Úr saját népéről van itt szó.

A fentiekből tehát nyilvánvaló, hogy: (1) Az üdvösség független attól, hogy valaki Isten házává vált-e vagy sem; de senki nem is válhat azzá, amíg az előbbi nem teljesül. (2) Isten házának lenni olyan kiváltság, amely az üdvösségen alapul, de annak egy megkülönböztetett járuléka. (3) Ezt az előjogot (a) lehet, hogy valaki sosem szerzi meg; (b) a rá vonatkozó ajánlat visszavonható; (c) el lehet veszíteni azután is, hogy valaki már részesült benne; (d) bűnvallással azonban visszaszerezhető; és (e) újra el is veszíthető.

Sokan összekeverik ezeket a különböző dolgokat, és az „üdvösséget” és azt, hogy valaki „Isten háza” ugyanannak veszik, emiatt pedig tévesen azt tanítják, hogy az üdvösséget meg lehet szerezni és el lehet veszíteni, elveszíteni és visszaszerezni, számos alkalommal.  Azoknak viszont, akik elutasítják ezt a téves következtetést, bizonyosan el kell ismerniük, hogy az Isten házával kapcsolatos kiváltság viszont pontosan így viselkedik, sőt továbbmenve, a jelen és jövőbeli kiváltságokkal kapcsolatos egyéb következtetéseket is hűségesen el kell fogadniuk. A megértéshez ugyanis a teljes előképet kell őszinte szívvel figyelembe venni; a teljes történetet – nem csak a dicsőséges kezdetét, amikor az Úr először alászállt a Sátorba vagy a Templomba, hanem a végét is.

Hogy ez az alapelv mennyire pontosan látható a valóságban, és hogyan magyaráz meg annyi sokféle és szomorú tapasztalatot a hívők életében, azt könnyű, bár fájdalmas lenne bizonyítani; itt azonban csak azt mutatjuk meg, amit Isten Szava mond a témáról. Az Ige minden tanúságtétele pedig arra a magyarázatra összpontosul, hogy miért kell a hívőknek Isten házának lenniük, ahol Ő lakozhat, „ha a bizalmat és a reménység dicsekedését mindvégig szilárdan megtartjuk” (Zsid 3,6). Kegyelem által mindenki számára nyitott az a megtiszteltetés és boldog gyönyörűség, hogy a Magasságos lakóhelye lehetünk, ám ez a kiváltság feltételes, nem pedig feltétel nélküli. A következőben ezt az igazságot járjuk körbe a Zsid 3,14-ben elénk adott Ige szerint.

[1] A Sekina (s’chíná) jelentése: lakás, tartózkodás, letelepedés, amely az Isten jelenlétére használt szó a héberben.

[2] Immánuel jelentése: Velünk az Isten.