A Test törvénye (Watchman Nee)

„Kelj fel és menj be a városba, és majd megmondják neked, mit kell cselekedned.” (Csel 9,6)

Az Úr ezt így értette: „Nem én mondom meg neked, mit kell tenned, hanem valaki más fogja megmondani.” Az Úr valaki mást használt fel arra, hogy Pállal közöljön valamit. Ez nem más, mint a Krisztus testéről szóló kijelentés. Pálnak már megmenekülése legelső napján az Úr kijelentette a test törvényét, illetve alapelvét. Bár Pált olyan eszköznek rendelte, akit hatalmasan fog használni, mégis más emberek közreműködését veszi igénybe, hogy segítsenek Pálnak. Ezért soha ne gondoljuk, hogy nekünk nem kell másoktól függenünk, mintha mi mindent megkaphatnánk közvetlenül Istentől. Persze nem azt akarja ez tanítani nekünk, hogy vakon kövessünk másokat, viszont komolyan arra int, hogy ne legyen olyan büszke hozzáállásunk, hogy azt higgyük, mi magunkban is megkaphatjuk az Úr Igéjét, és megoldhatunk minden problémát egyedül.

Forrás: The Lord My Portion, dec. 9.

“Ti adjatok nekik enni!” (Radu Gavriluț)

Teljes, két részes igeszolgálat PDF-ben: 2015-08-02-Radu_Gavrilut_Ti_adjatok_nekik_enni

Részlet:

“Sokak számára, akik az Úrhoz tértek, a gyülekezet titok maradt, mert elfedték a hagyományok. Az emberek gondolataiban nagy az összevisszaság, és egyszerűen nem látják, hogy mi valójában a gyülekezet. Azt mondtam egyes testvéreknek, akik összegyűlnek: testvérek, nagyon egyszerű megbeszélni egy időpontot, összejönni, és azt mondani: ez a gyülekezet. Együtt vagyunk, teszünk valamit, hogy elteljen az a két óra vagy annyi sem.

Az utóbbi időben egyre világosabban látom, hogy nagyon fontos a közösség. Csel. 2,42: „és foglalatosak valának az apostolok tudományában és a közösségben, a kenyér megszegésében és a könyörgésben.” Értjük, mit jelent az apostolok tudománya? Ez nagyon fontos, mert Isten Igéje nagyon terjedelmes. Az interneten majdnem minden gyülekezet megjelenik ilyen címekkel: „Hitvallásunk”, „Mit hiszünk mi”. És több pontban leírják azt, amit ők hisznek. Arra gondoltam: ti csak ennyit hisztek, amit itt leírtatok? A Bibliában még nagyon sok minden van ezeken kívül.

 Láttam olyanokat, akiknek vannak bizonyos meglátásaik, nézeteik, és ezekhez nagyon ragaszkodnak, mert ezek nagyon népszerűek. Az egyik az, hogy a gyülekezet elragadtatik a nagy nyomorúság előtt (annak ellenére, hogy ez ellentmond az írás szellemének). Félünk a szenvedéstől. Azt mondta valaki: milyen jó, hogy mi nem megyünk keresztül a nyomorúságon! Ezt feleltem: ha nem megyünk keresztül nyomorúságon, nem jutunk el oda, ahova kellene. Nevezhetjük nagy vagy kicsi nyomorúságnak, szükséges, hogy nyomorúságon menjünk keresztül. Nem lehet nélküle. A szenvedés kitartást szerez.

 Mikor a búza érik, és a búzaszem megfelelő nagyságú lesz, még nagyon sok nedvességet tartalmaz. Az első dolog, ami történik vele, hogy a szár elszárad, megszakad az összeköttetés a földdel, és csak a napfénnyel marad kapcsolatban. A napfény szenvedést jelent. Ettől kezdve nagy szüksége van a napfényre. Nem kell félnünk a nyomorúságtól, mert az Úr megígérte: „vele leszek a nyomorúságban” (Zsolt 91,15). El tudjátok képzelni, mi lenne velünk, ha tudnánk, mi fog történni holnap, vagy holnapután, vagy egy év múlva?

 A közösség nem csak azt jelenti, hogy te kapsz valamit általam Krisztusból, hanem hogy én is kapok valamit a benned lévő Krisztusból. Én most, ha szólok az Igéből, adok valamit a testvéreknek, és ezt szeretném tenni, de a végén, beszélgetve egy testvérrel vagy testvérnővel, én is szeretnék kapni általuk valamit Krisztusból. Ez a közösség. A közösség nem azt jelenti, hogy eljövök, és meghallgatok egy prédikációt. Krisztust kell tudnom adni másoknak minden alkalommal.

 Lukács 12,35-43: „”Legyen derekatok felövezve, és lámpásotok meggyújtva. Ti pedig legyetek hasonlók az olyan emberekhez, akik várják, mikor tér vissza uruk a menyegzőről, hogy amikor megérkezik és zörget, azonnal ajtót nyithassanak neki. Boldogok azok a szolgák, akiket az úr, amikor megérkezik, virrasztva talál. Bizony, mondom néktek, hogy felövezi magát, asztalhoz ülteti őket, odamegy, és felszolgál nekik. És ha a második vagy ha a harmadik őrváltáskor érkezik is meg, és virrasztva találja őket: boldogok azok a szolgák! Azt pedig jegyezzétek meg, hogy ha tudná a ház ura: melyik órában jön a tolvaj, nem hagyná, hogy betörjön a házába. Ti is legyetek készen, mert abban az órában jön el az Emberfia, amikor nem is gondoljátok!” Péter ekkor megkérdezte: “Uram, nekünk mondod ezt a példázatot, vagy mindenkinek?” Az Úr így válaszolt: “Ki tehát a hű és okos sáfár, akit az úr szolgái fölé rendel, hogy idejében kiadja élelmüket? Boldog az a szolga, akit, amikor megérkezik az úr, ilyen munkában talál!”

Mit jelent eledelt adni másoknak? Azt jelenti: Krisztust adni másoknak. Hogyan tehetnénk ezt akkor, amikor Ő eljön, ha nem tesszük meg ma? Ha ma nem tesszük, bizonyosan nem fogjuk tenni akkor sem, mikor eljön az Úr. Ezt ma kell elkezdeni.”

(…)

“Mindenhol, ahol a gyülekezet egy szervezet, egy rendszer lett, ezek a dolgok teljesen el lettek hanyagolva. A rendszer lerombol mindent, ami szellemi. Például a kenyértörés szertartás lett; és nem az történik, hogy az emberek számára valóságos, élő és friss lesz az Úrról való megemlékezés, hogy rá irányítsák a tekintetüket – Zsolt 34,6: „akik Ő reá néznek, azok felvidulnak, és arcuk meg nem pirul.” Hanem minden nagyon merev. Mikor gyerek voltam, egy ilyen helyre jártam, és ez számomra nagyon unalmas volt. Nem tudtam megérteni, mi történik. Az emberek arcán se láttam az Úrra való emlékezés örömét. Minden annyira eltávolodott. Tudjátok, mire gondolunk, amikor vasárnap reggel összegyűlünk? Arra gondolunk, hogy milyen lesz a prédikáció. Nem tudunk az Úrra gondolni. A prédikáció lett az összejövetelek középpontja. Elégedettek lennétek, ha nem lenne prédikáció? Én azt hiszem, hogy sokan elégedettek lennének, mert így az Úr felé fordulnának, Róla emlékeznének.

 A közösség nagyon fontos. Nem csak, hogy kapjunk valamit, hanem hogy adjunk is másoknak. Egyszer jött hozzánk egy nőtestvér, akinek nagyon sok problémája volt, és féltem ettől a találkozástól. Imádkoztam. Ez a nőtestvér elmondta, hogyan szabadította fel őt az Úr, és nagyon örültem, mert Krisztust láthattam meg benne. Nekünk Krisztust kell megtapasztalnunk!

 Reggel az evangéliumokból olvastam, és arra gondoltam: Isten itt volt a földön, és az emberek nem látták. Közöttük volt. Egyesek nagyon kemények voltak vele szemben, és haragudtak azért, amit tett és ahogy megnyilvánult. De Ő minden helyzetben tökéletes volt! El volt rejtve a szemeik elől. Az övéihez jött, de az övéi nem fogadták be, visszautasították, nem látták, hogy Ő az. Arra gondoltam, hogy bárha meg tudnánk állni egy kicsit az evangéliumok olvasása közben, hogy láthassuk, hogy minden beszédében, minden megnyilvánulásában van valami magasztos, valami, amit az ember nem tud megérteni! Nem tudod megérteni, ki volt és milyen volt Ő. Amikor a tanítványokkal beszélt, ott volt ez a nagyság, amikor az ellenségeivel beszélt, ugyanilyen volt; a fájdalmai közepette is méltósággal viselkedett. Mindenben különleges volt. Ha keresnénk azt, hogy az Úr megmutassa nekünk az Ő cselekedeteit, az Ő eljárásait, nagyon megérintene bennünket az, hogy milyen is Ő.

 Szeretném, ha az Úr munkálkodna az életünkben, hogy megértsük, hogy hosszú út áll előttünk. És itt elsősorban magamra gondolok, hogy meg tudjam érteni, hogy tudjam Krisztust adni a testvéreknek, és legyek kész elfogadni Krisztust másoktól. Lehet, hogy azt gondolod: mit tudok én adni? Ez nem helyes, mert amit te tudsz adni, azt más nem adhatja. Az Úr szólt az emberekhez, amikor nehéz helyzetekben voltak, és volt igéje a nyomorúságban levők számára. Ha nem vagyunk nehéz helyzetben, akkor nem tudjuk azt megérteni. Amit mi elmondhatunk, amit mi megtapasztalunk, az egyedi. Senki más nem tudja. Lehetnek ismeretei, lehetnek ajándékai, de nem tudja azt megtenni, amit én vagy te. Ahogyan te tudod építeni a gyülekezetet, olyan módon csak te tudod ezt megtenni. Ha te nem teszed, akkor a gyülekezet ezt megérzi. Ha magunkra nézünk, és azt mondjuk: „ugyan, mit tehetnék én? Hiszen itt vannak ezek a testvérek, nekik mindig van mondanivalójuk” – de ha így gondolkozunk, az Úr munkája kárt szenved.”

Tovább a teljes szolgálatra: 2015-08-02-Radu_Gavrilut_Ti_adjatok_nekik_enni

A gyülekezet megújulásának 15 pontja (Adeyemo Temidayo)

Eredeti: “15 Theses” for a New Reformation

PDF: A gyulekezet megujulasanak 15 pontja

1998-ban olvastam a „Houses that Changed the World” című írást, melynek kivonatát szeretném most közölni. Ekkor értettem meg világosan azokat a dolgokat, melyeket az én szívemre is helyezett az Úr, és így léptem rá arra az útra, mely Krisztusnak és az Ő gyülekezetének újszerű fölfedezéséhez vezetett, ami kívül esik az intézményes, művi egyházi rendszeren. Az az imádságom, hogy a Szent Szellem indítsa meg az Olvasó szívét, és adjon még bizonyosabb meggyőződést Krisztus testével kapcsolatban. Shalom. (Temidayo)

A gyülekezet megújulásának 15 pontja

Isten folyamatosan változásokat munkál a gyülekezetben, ez pedig változást munkál a világban. Az egész földkerekségen keresztények milliói vannak tudatában annak, hogy világméretű megújulás van kialakulóban. Mondanivalójuk lényégében ez: „A gyülekezet, ahogyan most ismerjük, valójában akadályát képezi annak, hogy a gyülekezet olyan legyen, mint amilyennek Isten akarja.” Egyre növekvő számban halljuk meg Istentől ugyanazokat a dolgokat. Korszakos kijelentések valódi értelmére eszmélünk rá kollektív módon, mely közös, együttes szellemi visszhangként verődik vissza mindannyiunkban. A következő 15 pontban ezeknek egy részét fogom összefoglalni, és meggyőződésem, hogy ezek beletartoznak abba, amit Isten Szelleme ma a gyülekezettel közölni akar. Egyeseknek talán ez lehet az a bizonyos tenyérnyi felhő, amit Illés látott az égen. Mások talán már érzik is a zuhogó esőt.

1. A gyülekezet életmódot jelent, nem alkalmakon való részvételt

Mielőtt Krisztus követőit keresztényeknek kezdték volna nevezni, „az út” követőiként hivatkoztak rájuk. Egyik oka ennek, hogy szó szerint az „élet útját” találták meg. A gyülekezet természete nem a hivatásos lelkészek által vezetett, az Úrral való találkozás céljára épült házakban történő különböző istentiszteleti alkalmak által nyilvánul meg, hanem azon a módon, ahogyan Krisztus követői a mindennapjaikat élik kiterjesztett szellemi családjaikban, élettel teli választ adva a társadalmi problémákra, azon a helyen, ahol a leginkább számít: az otthonaikban.

2. Itt az ideje változtatni a rendszeren

Hogy az adott kor vallásos elvárásaihoz igazodjon, a történelmi Ortodox Egyház Konstantin után a 4. században olyan vallásos rendszert épített ki, mely lényegét tekintve ószövetségi: papok, oltárok, keresztény templomok (katedrálisok), tömjénezés – az istentisztelet formája pedig a zsidók zsinagógai mintáját követi. A Római Katolikus Egyház tovább kanonizálta a rendszert. Luther megreformálta a teológiát (hogy mi az evangélium), a külső, egyházi formákat viszont meglepően érintetlenül hagyta. A szabadegyházak elszakították a rendszert az államtól, a baptisták bemerítették, a kvékerek kilúgozták, az üdvhadsereg egyenruhába öltöztette, a pünkösdiek ellátták kenettel, a karizmatikusok pedig megújították – de magán az alapfelépítményen mind a mai napig senki nem változtatott. Éppen itt az ideje, hogy ezt megtegyük!

3. A harmadik megújulás

Azzal, hogy Luther újra fölfedezte, hogy üdvösség egyedül hit által, kegyelemből van, a teológia megújulásával megkezdődött a gyülekezet megújítása. A 18. században különböző mozgalmak (mint pl. a morva testvérek) révén helyreállt az Istennel való mélyebb bensőségesség, ami szellemi megújuláshoz vezetett – ez volt a második megújulási hullám. Most pedig Isten a bortömlőkhöz nyúl, amellyel megkezdődik a megújulás harmadik hulláma: a szerkezet megújulásáé.

4. Gyülekezeti házak helyett házi gyülekezetek

Az újszövetség ideje óta nem létezik olyan, hogy „Isten háza”. István élete árán emlékeztetett mindannyiunkat: Isten nem lakik emberkéz által készített templomokban. A gyülekezet Isten népe. A gyülekezet ezért mindig is ott volt és ott van otthon, ahol az emberek otthon vannak: a házaikban, ahol laknak. Itt, az Isten népéhez tartozók:

• részt vesznek egymás életében a Szent Szellem ereje által
• amikor együtt vannak, együtt is esznek
• attól sem riadnak vissza, hogy eladják javaikat, hogy együtt osztozhassanak az anyagi és szellemi áldásokban
• valós helyzetekben, beszélgetve és nem előadva tanítják egymást arra, hogyan engedelmeskedjenek Isten igéjének
• imádkoznak és prófétálnak együtt, bemerítenek, lemondanak a takargatásról és elveszítik az énjüket azáltal, hogy megvallják a bűneiket
• újra megtapasztalják a közös test-tudatot a kölcsönös szeretet, elfogadás és megbocsátás révén.

5. A gyülekezetnek kicsivé kell válnia, hogy naggyá lehessen

A legtöbb mai gyülekezet egyszerűen túl nagy ahhoz, hogy valódi közösség lehessen. Sok helyen életközösség nélküli közösséggé lettek. Az újszövetségi gyülekezet kb. 10-15 fős kis csoportok összességét jelentette. Nem növekedett 2-300 fős, katedrálisokat megtöltő, hatalmas csoportosulássá, ami lehetetlenné tette volna a valódi, kölcsönös interakciót. Ehelyett oldalirányban növekedett, a szerves sejtekhez hasonlóan, amint egy-egy csoport elérte a 15-20 fős létszámot. Ha lehetőség volt rá, akkor a város minden kereszténye összejött közös ünnepi alkalmakra, mint pl. a Salamon csarnokában Jeruzsálemben. A hagyományos egyházi gyülekezet, ahogyan ma ismerjük, legtöbbször se nem nagy, se nem szép, sokkal inkább szomorú kompromisszuma a túlméretezett házi gyülekezetnek és az alulméretezett ünneplésnek, úgy, hogy gyakran egyiknek is, másiknak is nélkülözi az erejét.

6. Egy gyülekezetet sem vezet egyedül egy pásztor

A helyi gyülekezetet nem egy pásztor vezeti, hanem elöljárók vannak, olyan emberek, akik kellően bölcsek és józanok. A helyi gyülekezetek pedig összefonódnak egymással, és olyan hálózatot képeznek, melyben megtalálhatók az elöljárók és más szolgálók (apostolok, próféták, pásztorok, evangélisták és tanítók), akik házanként látogatják az egyes csoportokat, ami által az apostoli és prófétai szolgálat különleges és alapvetően fontos szerepet kap (Ef 2,20 és 4,11-12). A pásztor nagyon lényeges részét képezi a csapatnak, de nem tölthet be nagyobb szerepet, mint csak egy részt a „szentek szolgálatra való felkészítésének” teljes feladatában. Ki kell, hogy egészítse őt a többi négy szolgáló, hogy megfelelően tudjon működni.

7. A megfelelő dolgok – nem a megfelelő helyen

Ha egy képet rakunk ki puzzle-darabkákból, akkor tudnunk kell, mi a teljes kép, amit ki lehet rakni belőlük, különben az eredmény nem fog sikerülni, hiszen az egyes daraboknak nincs semmi értelmük önmagukban. Pontosan ez történt a kereszténység nagy részével: megvannak a szükséges dolgok, de rosszul állítottuk őket össze a félelem, a hagyományok, a vallási féltékenység, illetve a hatalomhoz való ragaszkodás és a kontrollszellem miatt. Ahogyan a víz is megtalálható jég, víz és pára formájában, az Efezus 4,11-12-ben felsorolt ötféle szolgálat – apostolok, próféták, pásztorok, tanítók és evangélisták – is megtalálható ma, de nem mindig a helyes forma szerint és nem mindig a megfelelő helyen. Gyakran jéggé fagynak az intézményes kereszténység merev rendszerében; néha olyanok, mint a tiszta víz; néha pedig páraként szertefoszlanak a levegőben a „szabad” szolgálatokban és a senkinek nem felelő, „független” gyülekezetekben. Mint ahogyan a virágokat is legjobb a víz folyékony halmazállapotú formájával öntözni, ezt az öt, szenteket fölkészítő szolgálatot is át kell formálni, megújítani – ugyanakkor visszatérni a régi, eredeti formáikhoz, hogy az egész élő szellemi test (organizmus) kivirulhasson, az egyéni „szolgálók” pedig megtalálják a maguk szerepét és helyét az egészben. Ez tehát még egy ok, hogy miért kell visszatérnünk a Tervező gyülekezetről alkotott eredeti tervrajzához.

8. Isten nem hagyja a gyülekezetet egy bürokratikus klérus kezében

Az újszövetségi gyülekezetet sehol nem vezette egyetlen, hivatásos „szent ember”, az Istennel való kommunikáció egyedüli felelőse, aki azután Mózeshez hasonlóan átadja a passzívan üldögélő vallásos fogyasztóknak, amit kapott. A kereszténység ezt a stílust a pogány vallásokból vette át, de legjobb esetben is az Ószövetségből. A gyülekezet Konstantinnál kezdődő, hivatásos egyházzá válása szinte mindent áthatott az idők során, mesterségesen szétválasztva Isten népét laikusokra és klérusra (hívekre és papokra, gyülekezeti tagokra és felkent szolgálókra stb). Az Újszövetség szerint (1Tim 2,5) „egy az Isten, egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus”. Isten nem adja áldását egyfajta vallásos szakmára, melynek művelői folyamatosan befurakodnak az emberek és Isten közé. A kárpit kettészakadt, Isten pedig minden ember számára lehetővé tette, hogy Jézus Krisztus által – aki az egyetlen Út – közvetlenül Hozzá járuljon. Hogy a hívők egyetemes papsága a gyakorlatban is megvalósulhasson, a jelenlegi rendszernek teljesen meg kell változnia. Minden adminisztratív rendszer közül a legrosszabb a bürokrácia, mert gyakorlatilag kétféle válaszlehetőséget ismer: az igent vagy a nemet. A spontaneitásnak, az emberiességnek itt nincs helye, ahogy a való életnek sem. Ez működhet a politikában vagy a vállalatirányításban, de nem a gyülekezetben. Úgy látszik, hogy Isten most azt munkálja, hogy kihozza gyülekezetét a vallásos bürokraták és a kontrollszellem babiloni fogságából a nyílt terepre, olyan hétköznapi emberek közé, akiket Isten tett rendkívülivé, akikről, mint a régi időkben, ma is a hal, a nárduskenet és a gyökeres átalakulás illata árad.

9. Visszatérés a szervezettségből a kereszténység szerves, organikus formáiba

A kifejezés, hogy „Krisztus teste” egy élő, szerves és nem megszervezett létformának a leírása. A gyülekezet helyi szinten szellemi családok sokaságából áll, melyek szervesen kapcsolódnak egymáshoz hálózat gyanánt, ahol az egyes részek együttmunkálkodásának módja szerves részét képezi annak, ahogyan az egész fölépül. Ami mostanra maximális szervezettség és minimális életté vált, annak vissza kell változnia minimális szervezettséggé, hogy megvalósulhasson a maximális élet. A túl sok szervezettség, mint egy kényszerzubbony, gyakran elfojtotta a szerves életet attól való félelmében, hogy valami baj lehet. A félelem a hit ellentéte, és nem éppen keresztényi erény. A félelem kontrollálni akar, a hit viszont képes a bizalomra. A kontroll ezért lehet jó, de a bizalom sokkal jobb. Krisztus testét Isten olyan szolgáló lelkületű emberekre bízta, akiknek természetfeletti ajándékuk van arra, hogy elhiggyék Istennek, Ő kézben tartja a dolgokat, Övé a kontroll, és nem kell, hogy ők rendelkezzenek vele. A kereszténység élő, organikus formáinak újbóli megjelenéséhez ilyen bizalom-alapú regionális és országos [vagy akár országok közötti] hálózatok kialakulására van szükség, nem pedig erőltetett, hivatalos ökumenizmusra.

10. Az istentisztelet tisztelete helyett Isten tisztelete

A mai kereszténység nagy része röviden összefoglalva a következő képet mutatja: egy szent nép egy szent helyen rendszeresen összegyűlik egy szent nap szent órájában, hogy részt vegyenek egy szent ruhába öltözött szent ember vezette szent szertartáson, szent díjazás ellenében. Mivel ennek az „istentiszteletnek” nevezett előadásnak a rendszeres megtartása sok szervezést és adminisztrációt igényel, a hivatalos és intézményesített minták rövidesen merev hagyományokká válnak. Statisztikailag egy hagyományos, egy-két órás istentiszteletnek jelentős erőforrás-igénye van, viszont nagyon kevés gyakorlati gyümölcsöt terem az emberek tanítványozása – azaz a megváltozott életek – tekintetében. Közgazdasági fogalommal szólva „magas bemenetű és alacsony kimenetű” struktúrát jelent, [azaz a befektetett energia nagyobb, mint a kapott eredmény]. Az évszázadok során a „helyes istentisztelet”-re való törekvés felekezetiességhez, hitvallásokhoz és névlegességhez vezetett. Ez pedig nem csak, hogy nem veszi figyelembe, hogy a keresztények elhívása arra szól, hogy „igazságban és szellemben” imádják az Atyát, nem pedig katedrálisokban, énekkönyvvel a kezükben, hanem azt is, hogy az élet legnagyobb része természetes módon zajlik, nem hivatalosan, és a kereszténység ezért „az élet útja”. Hát nem arra van szükség, hogy abbahagyjuk a színészkedést, és elkezdjünk valódi erővel élni?

11. Ne az embereket vigyük a gyülekezetbe, hanem a gyülekezetet vigyük az emberekhez!

A gyülekezet visszaváltozik embereket begyűjtőből emberek közé kimenőbe. Nem kellene azon igyekezni, hogy behozzuk az embereket „a gyülekezetbe”, hanem inkább vigyük oda a gyülekezetet az emberekhez! A gyülekezet sosem fogja elvégezni küldetését, ha mindig csak a meglévő struktúrához adunk embereket; nem kisebb dologra van szükség, mint hogy a gyülekezet gombamódra szaporodva spontán felbukkanjon és sokasodjon szerte a világ minden népe között, ahol Krisztust még nem ismerik.

12. Az Úrvacsora újra felfedezése – valódi vacsorák valódi étellel

Az egyházi hagyomány az Úrvacsorát homeopátiás mennyiségre és mélyen vallásos külső formára redukálta, jellemzően pár csepp borral és valamilyen íztelen ostyával, melyekhez szomorú arckifejezés dukál. Az „Úr vacsorája” azonban sokkal inkább egy kiadós vacsora volt szimbolikus jelentéssel, semmint szimbolikus vacsora gazdag jelentéssel. Isten újra visszaállítja az együtt evést a találkozásaink során.

13. Felekezetek helyett városszintű összejövetelek

Jézus egyetemes mozgalmat hívott életre, de ehelyett nemzetközi vallásos társaságok sora jött létre, akik a saját keresztény márkanevüket hirdetik, és egymással versenyeznek. A protestantizmus legnagyobb részére jellemző márkaépítés ezért társadalmilag elvesztette hatóerejét, befolyását, és gyakran sokkal jobban lefoglalják őket a különböző hagyományok és a vallásos belviszály, mint hogy együttes bizonyságtételre törekednének a világ előtt. Jézus sosem mondta, hogy az emberek felekezetekbe szervezzék magukat. A gyülekezet első napjaiban a keresztények kettős identitással rendelkeztek: igazán az Ő gyülekezete voltak, és vertikálisan (fölfelé) Istenhez kapcsolódtak, amit a földrajzi alapú összeszerveződés követett, azaz horizontálisan (vízszintes irányban) kapcsolódtak egymáshoz a földön. Ez nem csak azt jelenti, hogy az egymás közelében élő keresztények házi gyülekezeteket alkotnak, ahol részt vesznek egymás életében lakóközösségi szinten, hanem azt is, hogy kollektív, helyi identitással rendelkezve is összejönnek amilyen gyakran csak tudnak az egész településre kiterjedő, illetve regionális, nagyobb összejövetelekre, mellyel kifejezik az adott területen élő gyülekezet egységét, egy test-voltát. Hitelesség a közvetlen lakókörnyezetünkben, melyhez regionálisan vagy településszinten az egy testhez tartozás identitástudata kapcsolódik, nem csak jelentős helyi, társadalmi tényezővé és szellemileg meggyőzővé teszi a gyülekezetet, hanem ezáltal az „egy település, egy gyülekezet” biblikus modelljéhez is visszatérhetünk.

14. Az üldözésnek ellenálló szellem kifejlesztése

Jézust, minden keresztény Fejét megfeszítették. Mai követőit sokszor inkább a különféle címek, kitüntetések és a világi emberek elismerése foglalkoztatja – vagy, ami még rosszabb, csendben maradnak, és nem méltók arra sem, hogy észrevegyék őket. „Boldogok vagytok, ha énmiattam üldöznek benneteket”, mondja Jézus. A biblikus kereszténység egészséges fenyegetést jelent a pogány istentelenségre és bűnszeretetre, arra a világra, melyben a kapzsiság, materializmus, irigység és az erkölcsnek, szexualitásnak, pénznek és hatalomnak mindenféle démonikus normái uralkodnak. A mai kereszténység számos országban túlságosan is ártalmatlan és udvarias ahhoz, hogy érdemes legyen üldözni. Ha azonban újra az Újszövetség szellemében kezdünk élni, és például a bűnt bűnnek nevezzük, akkor a világ természetes reakciója vagy a megtérés, vagy az üldözés lesz, ahogyan ez mindig is volt és mindig is lesz. Ahelyett, hogy kényelmesen befészkelnénk magunkat a vallásszabadság átmeneti zónáiba, a keresztényeknek fel kell készülniük arra, hogy újra fel fogják fedezni őket, mint a globális humanizmusnak, a kötelező szórakozás modern rabszolgaságának és az Én – a világegyetem helytelen középpontja – nyílt imádatának fő kerékkötőit. A keresztények meg fogják tapasztalni annak a világnak az „elnyomó toleranciáját”, mely elveszített minden abszolút normát, és emiatt megtagadja, hogy fölismerje és engedelmeskedjen teremtő Istenének, akinek abszolút normái vannak. A politika és a gazdaság egyre növekvő ideologizáltságával, magánosításával és spiritualizálásval a keresztényeknek, hamarabb, mint gondolnák, lehetőségük lesz boldogan elszenvedni a vádakat, ahogy az Úr Jézussal is történt. Most kell fölkészülnünk a jövőre azzal, hogy az üldözésnek ellenálló szellemet, és még inkább ellenálló struktúrát fejlesszünk ki.

15. A gyülekezet az otthonokba jön

Hol a legkönnyebb az embernek, hogy szellemi legyen? Vajon egy szószék mögé bújva, szent öltözetben szent szavakat prédikálva egy arctalan tömegnek, majd visszavonulni egy irodába? És mi a legnehezebb, éppen ezért a legjelentőségteljesebb hely egy embernek, hogy szellemi legyen? Otthon, a felesége és gyermekei jelenlétében, mert ott minden tettéről és szaváról azonnal kiderül, hogy mennyi benne a valóság; így a képmutatást hatékonyan ki lehet gyomlálni, és nőhet a hitelesség. A kereszténység nagy része elmenekült a családból, mely gyakran a saját szellemi vereségének a színhelye, és megszervezett, mesterséges előadásokra megy szent épületekben, messze a való élet légkörétől. De Isten azon munkálkodik, hogy a gyülekezet visszakerüljön az otthonokba, a gyökereihez, oda, ahonnan ered. Szó szerint hazajön, bevégezve a gyülekezet történelmében megtett kanyart a világtörténelem végén.

Az élet minden területén, mindenféle háttérből és felekezetből jövő keresztények szellemében világosan hangzik, és visszhangra talál, amit a Szellem mond a gyülekezetnek; az egész világon egyre többen meghallják a hívást, hogy kezdjenek el helyi szinten cselekedni, és kezdjenek el újra egy testként működni. Lakóközösségenként összejönnek valakinek a házánál, és rendszeresen találkoznak a többiekkel nagyobb, település-szintű összejöveteleken. A hívás nekünk is szól, hogy része legyünk ennek a mozgalomnak, és megtegyük a magunk hozzájárulását. Lehet, hogy a mi otthonunk is olyan ház lesz, mely megváltoztatja a világot.

A gyülekezet küldetése (Radu Gavriluț)

Eredeti bejegyzés: Filippi314 – Mi a gyülekezet küldetése?

A gyülekezet küldetése egyetlen dolog: hogy a Fejet emelje fel. Nincs más küldetése. Ha minden kapcsolat vagy minden alkalom tökéletes is lenne, az mind semmi lenne, ha nem látnák meg közöttünk Krisztust. Mi nem tudunk semmivel sem dicsekedni, csak azzal, hogy Őt ismerjük. Az 1Királyok 10. részében olvashatunk Séba királynőjéről, aki elámult, amikor meglátta Salamon minden dicsőségét. Aki meg tudja mérni igazi szellemi értékünket, szellemi súlyunkat, az csak az Úr. Ő tudja, mennyi bennünk Krisztus. Ő látja, mennyi a szolgálatunkból Krisztus és mennyi vagyunk mi. Senki sincs, aki azt mondhatná, Őbenne minden csak Krisztus. Aki ezt gondolja, az téved. Az Úr tudja egyedül, hogy mennyi bennünk Krisztus és mennyi vagyunk mi.

A gyülekezetnek azáltal kell épülnie, amit ki-ki ad. Nem azáltal épül, hogy valaki prédikál. Amikor valakinek megnyílik a szeme, és meglátja azt, hogy a gyülekezetben szolgálnunk kell a testvéreknek, az nagy dolog. Amikor csak néhány testvér gyűlik össze valahol, a nagy veszély annak kialakulása, hogy egyesek mindig csak beszélnek, a többiek pedig csak hallgatnak.

Már hétfő reggel így kell imádkoznunk: Uram, szeretnék kapni valamit, amit vihetek a testvéreknek, ami építi a gyülekezetet. Akkor az Úr meg fogja adni, amit majd vihetünk. Például, olvasol valamit az Igéből, és egyszer csak megvilágosodsz, az Úr megvilágít számodra valamit. Ez a fény belülről jön, de neked kell időt szánnod rá. Az Úr nem tudja megáldani a lusta embereket. Nem láttam még lusta embert, akinek nagy igei világossága lett volna. Amit olvastál, maradjon benned, elmélkedj rajta, forgasd a szívedben, és majd megvilágosodsz.

Amit te teszel, a te szolgálatod nagyon fontos. Nem kell magunkat másokhoz hasonlítani, hogy ők mit tesznek, és azt gondolni, az ő szolgálatuk fontosabb. Tedd továbbra is azt, amit teszel, és az Úr meg fog áldani.

A dolgok meg fognak inogni – és akkor mit teszel majd? Tökéletes gyülekezet nem létezik. A fontos, hogy hogyan fogunk válaszolni a problémákra, mikor azok jönnek, mert jönni fognak. Mert valahogyan válaszolnunk kell. Az a gond, hogy én hogyan fogok eltűrni valakit, aki például sokat beszél. Egy ilyen helyzetben az a fontos, hogy én mit gondolok, és hogyan érzek a másik testvér iránt. Amikor meglátok valamit, ami nem jó, ne legyek olyan, mint Péter, hogy azonnal kirántom a szablyámat. A mi dolgunk, úgy fogadjuk be azt a testvért, ahogyan az Úr őt befogadta.

Amikor összejövünk, Krisztusról kell beszélnünk, nem a gyülekezetről. Csak egyetlen egy dologgal tudunk dicsekedni: Krisztussal, hogy ismerjük Őt.

Milyen nehezen tud két személy együtt menni. Mindenkinek megvan a saját személyisége, de hogy a különbözőségek ellenére mégis együtt járjunk, és végtelenszer meg tudjunk bocsátani, ez csak az Úrtól lehet.

Amikor bocsánatot kérsz valakitől, ne mondd azt, amit a másik tett veled, csak azt mondd, amit te tettél, azért kérj bocsánatot. De ne mondj többet.

Egymást elfogadni úgy, ahogy vagyunk, hogy keresztények együtt tudjanak élni – ez csoda. Amikor közelebb kerülünk a másikhoz, és elkezdünk látni dolgokat, például, hogy a másik szereti a pénzt, vagy nem tud veszíteni stb. – akkor ahogyan ebben a helyzetben viselkedünk, ekkor mutatkozik meg, hogy mennyi bennünk Krisztus.

Krisztust dicsőítsük, ez legyen látható, és akik idejönnek közénk, ezt kell, hogy meglássák, hogy az Úr van itt jelen.

A Jel. 3:7-től olvasunk Filadelfiáról, és a nekik írt levélről. Filadelfia azt jelenti: testvérek iránti szeretet. Filadelfiában dicsőséges helye volt az Úrnak. Ha megtanuljuk azt, hogy az Úrra hallgassunk, hogy Őtőle függjünk, hogy Őbenne bízzunk, hogy Őáltala éljünk, akkor az Úr neve fog magasztaltatni.

Egymást szeretni, egymásnak megbocsátani, egymást tisztelni nem könnyű. Aki megértette és tudja, mi Filadelfia, az nem lehet többé vallásos. Laodicea helyére csak Filadelfia süllyedhet. Laodicea problémája mi volt? Gazdag vagyok, stb.: sokat megértettünk, mély tanításokat ismerünk, de ha így gondolkodunk, akkor nem lesz Krisztus magasztalva.

A mi felelősségünk, hogy Krisztus legyen látható bennünk és közöttünk, és ehhez arra van szükség, hogy ebben mindenki részt vegyen.

Ne építs olyan falat, amit bujkálásra használsz!

Átemelve innen: Bibliai látásmód blog

“Általában elmondható, hogy vannak olyan keresztények, akik rövidebb-hosszabb ideig, akár évekig is, belekezdenek egyfajta bujkálásba, egy maguk által készített elmebeli fal, vagy feltételezés, okoskodás mögött. A legnagyobb probléma ezzel az, hogy ez semmi mást nem szolgál, azon felül, hogy egy hatalmas öncsalás. Mint hogy a minden területre kiterjedően meggátolja az adott ember, szellemi, lelki fejlődését. A szellemi érettség, a hit, a kapcsolatokban való őszinteség, az Istennek való engedelmesség, és sok más terület van szó szerint ilyenkor kiszáradva.

Az emberünknél a céltévesztettség, a gyümölcstelenség, a dolgok megmagyarázása, egyfajta bujkálás figyelhető meg. Minden külső okot képes ilyenkor, akár valós akár nem, felnagyítani, és ez mögött a fal mögött, éveket elbujdosni, magát és másokat is elhitetve, hogy mindenki sáros, és ami rajta található sár, ahhoz pedig neki semmi köze, mert mástól fröccsent rá. Ehhez társul önigazultság, önsajnálat, kevélység, fásultság és megkeseredés, és sok minden más is. Nem is ragozom tovább, rendkívül kiüresítő/felemésztő állapot ez. Az embert lent tartja, a környezetének azt üzeni, hogy a kereszténység nem működőképes, mert lám- lám, és különben is, meg aztán. Tehát szó szerint rossz bizonyság. Ebből az következik, hogy az Istennek való dicsőségadás és hálaadás helyett, megszomorítja Isten szellemét, és a környezetében lévő embereket nem hogy ösztönözné az Istenkeresésre, hanem még el is löki őket a magatartásával. Sok ilyen kiépített bujkáló fal létezik. Nézzünk meg párat a legszembetűnőbbek közül:

Fals a pásztor, de a gyülekezet is. Képmutatóak, lopnak, csalnak, hazudnak. Gyenge/vagy téves a tanítás, nincs kenet, szeretetlenek… Ennek a falnak a másik oldala pedig ez: Te egyszerűen annyira mocskos és bűnös vagy, hogy nem mehetsz le ezek közé az Istennel járó, szent emberek közé. Ha ez a fal áll, bujkáljon bármelyik oldalán is a hívő, az ördög sajnos nyerésre áll, az ilyen hívő életében. Épp az Istennel és az Isten népével való közösséget aknázza alá ilyenkor, a tenyerét dörzsölve.

A másik ilyen gyakori fal, hogy nekem nincs szükségem gyülekezetre, ahhoz, hogy hívő életet éljek. Ennek a falnak a másik oldala, teljesen mindegy milyen a hívő életem, én legalább járok gyülekezetbe (még ha semmi nem is változik évek óta az életében, és tisztában van azzal, hogy keményszívű), ide tartozik szorosan a helytelen prioritás fala, ahol az Isten országának a keresését gyakorlatilag minden megelőzi.

Egy következő fal amit elhitetve magukat ki szoktak építeni egyesek: a nekem nincs hitem, én nem tudok hinni, van olyan változata is, hogy Isten nekem/velem nem tesz semmit, azért hogy higgyek neki. Ennek a falnak a túloldala, pedig így hangzik, Isten megtett mindent, kész tény az üdvösségem, tegyek bármit is ezután, a jegyem tuti a mennyei helyekre. (nos az ilyen hí-per-szuper kegyelem, sok fontos igerészt és történetet nem vesz figyelembe, ami igen nagy felelőtlenség. Csak egy példa:„Bemenvén pedig a király, hogy megtekintse a vendégeket, látott ott egy embert, akinek nem volt menyegzői ruhája. És monda néki: Barátom, mi módon jöttél ide, holott nincsen menyegzői ruhád? Az pedig hallgat. Akkor monda a király a szolgáknak: Kötözzétek meg a lábait és kezeit, és vigyétek és vessétek őt a külső sötétségre; ott lesz sírás és fogcsikorgatás.” Akárhogy is, de lehet látni, bizony folyik a falgyártás, az ördög legnagyobb örömére. De hogy ne örüljön sokáig, van egy csodálatos fegyver, az Isten igéje, ami képes ezeket a felállított falakat, elmebeli korlátokat bezúzni, és felszámolni.

„Mert a mi vitézkedésünk fegyverei nem testiek, hanem erősek az Istennek, erősségek lerontására; Lerontván okoskodásokat és minden magaslatot, amely Isten ismerete ellen emeltetett, és foglyul ejtvén minden gondolatot, hogy engedelmeskedjék a Krisztusnak; És készen állván megbüntetni minden engedetlenséget, mihelyst teljessé lesz a ti engedelmességetek.”

Zárszóként, bátorítani szeretnék, mindenkit, hogy ilyen, a fentebb vázolt munkában ne legyen kőműves, ne emeljen olyan falakat, amelyek csak elválasztják Istentől és Isten népétől.

Ha már késő, és állni látsz ilyen falakat az életedben, kérlek, rakj most félre mindent, és mondd el az Atyának, hogy meguntad a falak gyártását, és a mögöttük való bujkálást is. Nevezd nevén, amit megmutat a Szent Szellem és bánd meg ezeket. Ne felejtsd Isten ígéretét: „Közeledjetek az Istenhez, és közeledni fog hozzátok.” „Alázzátok meg magatokat az Úr előtt, és felmagasztal titeket.” „Annak okáért mondja: Serkenj föl, aki aluszol és támadj fel a halálból, és felragyog tenéked a Krisztus.”

Köszönöm a figyelmeteket. “

Betánia – az Úr gondolata gyülekezete számára – 6-7. rész (T. Austin-Sparks)

Az Úr győzelmének ünnepe

A János 11-től most átlapozunk a 12. fejezetre. „Jézus tehát hat nappal húsvét előtt elment Betániába, ahol Lázár élt, akit feltámasztott a halottak közül. Vacsorát készítettek ott neki, s Márta szolgált fel, (aki nyilvánvalóan nem azt vette ki az Úr korábbi szavaiból, hogy szolgálni rossz; most is szolgál, de immár helyesen) Lázár pedig a Jézussal együtt ülők között volt. Mária ekkor elővett egy font drága valódi nárduskenetet, megkente Jézus lábát, és hajával törölte meg; a ház pedig megtelt a kenet illatával.”

Itt egy ünnepről olvasunk, az ünnepnek pedig számos eleme van. Az egyik, melyet Mária és az ő cselekedete képvisel, az imádatról beszél. Ismét Krisztus értékességének elismerése ez; ezt jelenti az imádás. Az imádás – Isten gondolata szerint – nem más, mint egyszerűen az Úr Jézus elismerése, magasztalása; a Fiú szívbéli, őszinte megbecsülése kedves illatként száll föl Isten előtt. Ez egyszerűnek hangozhat, de az imádás (az istentisztelet) a maga legtisztább lényege szerint azt jelenti, hogy kifejezzük az Atya számára mindazt, amit az Úr Jézusról gondolunk. Ez az imádás, és ezért van a gyülekezet – erről beszél Betánia.

Márta – igen, Márta szolgált, azonban már a helyes sorrend szerint. Még mindig szolgál, de immár teljesen rendben van, már nem kell figyelmeztetni semmire ezzel kapcsolatban. Nem járkál ide-oda aggodalmas arccal; nem kötik le teljesen a gondok: Immár a feltámadás házában szolgál. Ez már helyreigazított szolgálat; az Úr házában való szolgálat pedig nagyon is az Ő gondolata szerint való; amikor a szolgálat az imádással van közösségben, és helyes arányban viszonyul ahhoz. Immár a nővérek kapcsolatában is változás történt: korábban eltértek, nem voltak összhangban egymással, mivel a dolgok nem voltak a helyes arányban és nem voltak a maguk megfelelő helyén – most azonban, hogy ezeket kiigazították, folyamatosan együtt tudnak haladni. Ezt jelenti a kiigazított, helyes sorrendbe állított szolgálat.

Lázár az asztalnál ült, ő pedig természetesen az életet, a feltámadott életet képviseli. Ez megint csak az Úr szellemi házának a jellemzője. Van tehát imádás, helyes sorrendbe állított szolgálat, feltámadott élet.

Igen ám, de mindig felbukkan a közelben valamilyen gonosz dolog is. „Miért nem adták el inkább ezt a kenetet háromszáz dénárért, és miért nem juttatták az árát a szegényeknek?” Amikor olyanná válik a gyülekezet, amilyennek az Úr is akarja, mindig észre fogjuk venni, hogy az ördög is a közelben ólálkodik. Ez lehet elismerés is a gyülekezetnek, hiszen amire az ördög nem veti rá irigyen a tekintetét, az bizonyos, hogy nem is elégíti meg az Úr szívét. De mindig így történik. Éppen, hogy valami elkezd az Úr szíve szerint történni, rögtön valami gonosz dolog röppen föl, hogy tönkretegye az imádatot, hogy eltérítse az Úr iránti magasztalásunkat. Az lesz a gyülekezet ismérve, hogy az ördög irigyen feni a fogát mindarra, amit az Úr kap, és magának akarja azt.

Látjuk tehát, hogy a Gyülekezet az, amely megadja az Úr Jézusnak, ami Neki jár, és az ördög kezdettől fogva arra törekszik, hogy megrabolja Őt ettől; és ha teheti, meg is fogja tenni a gyülekezetben, mert a gyülekezet az, ahol az Úr megkapja azt, amire a szíve vágyik.

Kifelé és fölfelé

Végül pedig a Lk 24,50-52-ben leírtakkal zárjuk elmélkedésünket: „Ezután kivitte őket Betániáig, felemelte a kezét, és megáldotta őket. És miközben áldotta őket, eltávolodott tőlük, és felvitetett a mennybe. Ekkor leborulva imádták őt, majd nagy örömmel visszatértek Jeruzsálembe.”

Három szó: „kivitte”, „megáldotta”, „felvitetett”: Kint vagyunk az Úrral, az ő különválasztott helyén; az Ő áldása alatt; és kapcsolatban Vele a mennyben – Pál szavaival: „Minket (…) Vele együtt ültetett a mennyekbe”.

Ez Betánia, ez a Gyülekezet, ezt akarja az Úr az Ő népének életében elérni ma.

Menjünk végig Betánián újra, és forgassuk a szívünkben ezeket a dolgokat, és törekedjünk rá nagyon határozottan, hogy meglegyenek az Úr számára bennünk ezek az Ő gondolata szerinti jellemzők. Amit pedig egyénileg megteszünk, törekedjünk ugyanerre azokban a közösségekben, gyülekezetekben, melyekhez kapcsolódunk, hogy azok is valódi Betániák lehessenek, mind-mind helyi kivetülései Isten városának, a mennyei Jeruzsálemnek.

Első kiadás: Witness and Testimony Publishers, 1933, traktátus.

A teljes sorozat letölthető pdf-ben egyben itt: Austin-Sparks_Betánia

Betánia – Az Úr gondolata gyülekezete számára – 4. rész (T. Austin-Sparks)

A drága kenet kiöntése

A negyedik dologért a Máté 26,6-13-hoz fordulunk. Ugyanabban a faluban járunk, és most jön az „asszony, akinél egy alabástrom tartóban drága kenet volt”. Itt olvasunk legelőször arról, hogy valaki felismeri az Úr Jézus értékét, azt, hogy mennyire becses és drága Ő. Azt is mondhatta volna bárki, aki látta: „Nem érdemli meg, kárba vész az egész”, és ezt is gondolták valójában. „Rápazarolja.” Persze nem mondták volna ki így; az asszony azonban fölismerte az Úr valódi értékét – hogy méltó a „drága kenetre”. Krisztus rendkívül értékes volta áll itt a középpontban, és az, hogy ezt fölismerték. Úgy vélem, ez a legfontosabb vonás ebben a történetben – ez jellemzi Betániát, ez jellemzi a felső szobát, ez jellemzi „az én gyülekezetemet”. Ez az Úr szíve szerint való gyülekezet és az Úr szíve szerint való emberek jellemzője: hogy felismerik az Ő kimagasló értékét; hogy nincs semmi sem, ami túl drága lenne ahhoz, hogy az Ő lábához tegyük. „Nektek, kik hisztek, drága kincs” (1Pt 2,7).

Egyszerű dolog ez, mégis olyasmi, ami az Úr Jézus mély megbecsülését mutatja be. Egy újabb ismérv, mely a hőn szeretett falucskának egy további jellemzője. Olyan dolog ez, melytől az Úr Jézus gyülekezete nagyon becses lesz az Ő számára, mert felismerik az Ő értékét, és az Ő valós érdeme szerint méltányolják és becsülik Őt nagyra. Az Úr házát ennek kell jellemeznie; olyan vonás ez, melyet egyre jobban és jobban el kell mélyíteni. Törekednünk kell rá, hogy az Úr Jézus értékességét, drága és becses voltát készek legyünk egyre jobban és jobban elismerni, felismerni! Mennyire különbözik ez a pusztán külsődleges, vallásos rendszertől! Arról aligha mondhatjuk el, hogy legjellemzőbb vonása az Úr Jézus értékének és becsességének igazi, szívbéli elismerése lenne. De ahol Őt így elismerik, ott gyülekezet van; ahol viszont nem, lehet ott bármilyen díszes és aprólékosan kidolgozott környezet is, ott nincs gyülekezet, az nem az Ő gyönyörűségének és örömének a helye.

Még valami egyebet is látunk itt. Az edény összetörése nyomán derülhet fény a balzsam, a kenet értékére. Az edény a „törékeny agyagcserép”, mely, ha megreped, Krisztus dicsősége látszódhat meg és juthat kifejezésre. Ameddig az edény egyben van; amíg ép, erős és egész, és rátekintve nem látunk mást, csak önmagában a saját valóját, nem is mondhatunk mást, mint hogy „ez csodaszép edény, bámulatos alabástromszelence” – és nem jutunk el a titokig. Elismerhetünk egyéneket mint briliáns elméket, csodálatos embereket, kiváló igehirdetőket és így tovább – foglalkozhatunk az edénnyel, a szelencével – és ami benne van, az le van zárva, el van rejtve; de amikor az edény megreped, összetörik, akkor meglátjuk Krisztus dicsőségének a szent sátorban elrejtett titkát.

Ezt láthatjuk Pál apostolban is. A tarzuszi Saul csodálatos alabástromedény lehetett intellektuálisan, morálisan, vallását tekintve. El is mondja, hogy az volt; mindent elmond, hogy mi minden volt, mindazt, amivel dicsekedhetett, amire az emberek néztek, és kétségtelenül dicsérték; de össze lett törve, és többé már nem Saulról, és már nem is Pálról van szó, hanem Krisztus szépségéről és dicsőségéről, amit látunk. Krisztus illata érződik, amikor megtörik az edény.

Szeretteim, a mi saját megtapasztalásunkban is így van ez. Isten annyiszor megengedte, hogy a Gyülekezet, az igaz Gyülekezet össze legyen törve, újra és újra, és a tagok is egyen egyenként annyiszor összetörettek, újra és újra; de nem bizonyította a történelem a Gyülekezet és az egyének életében is, hogy a megtöretés, az összetörés nyomán csodálatos módokon nyilvánulhatott meg Krisztus dicsősége? Ez így működik. Átmegyünk az összetöretés egy új tapasztalatán – néha máshogyan fogalmazzuk meg, például, hogy még mélyebben azonosulunk Krisztussal az Ő halálában, új módon tapasztaljuk meg a keresztet: bárhogyan is fogalmazzunk, összetöretést jelent, az edény összetörését – de higgyétek el, szeretteim, ez Krisztus dicsőségének teljesebb megmutatkozását, mélyebb ismeretét jelenti, és az lesz az eredménye, hogy még jobban megbecsüljük, még értékesebbnek látjuk Őt. Meglátjuk, fölfedezzük, megismerjük Őt az összetöretésünk idején. És ugyanígy, a Gyülekezet is keresztülmegy a kereszt útján, de az összetöretés során az Úr Jézus becses és drága voltának felismeréséhez érkezik.

(Folyt. köv.)

(A teljes tanulmány letölthető pdf-ben: Austin-Sparks_Betánia)

Betánia – Az Úr gondolata a gyülekezete számára – 1. rész (T. Austin-Sparks)

(A teljes tanulmány letölthető pdf-ben: Austin-Sparks_Betánia)

Az Apostolok Cselekedeteinek felső szobája Betániának felel meg, a „fügék házának”, Betánia pedig a felső szobának. Ezt a gondolatot fogjuk most az Úr segítségével alaposabban kifejteni. Az Úrnak azt a vágyát látjuk itt, hogy az Övé legyen a végén az, ami az elején is az Övé volt – hogy amit személyes jelenléte által kezdetben megalapított, az népében szellemileg most is meglegyen; ha pedig egyetlen szóval kellene kifejeznem, szerintem mi lehet most az Úr célja, úgy mondanám szimbolikusan, hogy a „Betániák”. Mert az én meglátásom szerint Betánia felel meg legteljesebben az Úr gondolatának: azt szeretné, ha Betánia alapján működnének a dolgok, Betánia szerint épülnének föl, és az Ő egyetemes Gyülekezetét is helyileg „Betániák” képviselnék. Nézzünk meg tehát most hét olyan szakaszt, melyekben az Ige Betániáról beszél.

Az Urat elismerik és befogadják

Lk 10,38: „Ahogy továbbmentek, Jézus bement egy faluba (ne feledjük, hogy a falvak helyi gyülekezeteket jelképeznek), ahol egy Márta nevű asszony a házába fogadta (innen tudjuk, hogy kié volt a ház, ki volt a ház feje.). Ennek volt egy Mária nevű testvére, aki az Úr lábához ült, és hallgatta a beszédét. Márta pedig a felszolgálás körüli teendőkkel volt elfoglalva, míg egyszer elő nem állt, és azt mondta…”

Betánia első említésekor máris láthatunk pár dolgot, melyek elviekben bemutatják azt a Gyülekezetet, azt a kis összegyülekezést és azt a házat, melyre az Úr szíve vágyik. És kiemelnék egy szót: „ahol egy Márta nevű asszony a házába fogadta”. Ez a szó: „(be)fogadta” a kulcsszava az egésznek, és azonnal valami nagyon fontosat jelez. Ez a szó ugyanis éles választóvonal, mely különválasztja egymástól a dolgokat.

Emlékszünk, hogy ez a szó hangzott el azzal kapcsolatban is, amikor Jézus a dicsőségből a földre jött: „Az övéi közé jött, és az övéi nem fogadták be őt” (Jn 1,11). Emlékszünk, hogy ezt mondta Magáról: „A rókáknak barlangjuk van és az égi madaraknak fészkük, de az Emberfiának nincs hova fejét lehajtania” (Lk 9,58). Ha pedig ennek a valós jelentése a legcsekélyebb mértékben is megérintett bennünket, és megfigyeljük, hogy kinek és kiről szól az első idézet, és ki mondja a másodikat, teljesen elámulunk. Íme mindenek Teremtője, mindenek jogos tulajdonosa, menny és föld Ura; az az Úr, akinek több joga van mindenhez és bármihez, mint bármely más teremtménynek az egész világegyetemben; az Úr, akiért és aki által minden teremtetett – eljött, és nem volt sehová fejét lehajtania teremtett világában, abban a világban, ahol pedig Ő az egyedüli jogos és szuverén uralkodó. Nem fogadták be, sőt, még a saját rokonainak a hozzáállását is hűen fejezi ki róluk szóló példázatának egyik mondata: „Ez az örökös! Rajta, öljük meg, és foglaljuk el az örökségét. És megfogták, kivetették…” (Mt 21,38-39).

Itt viszont azt olvassuk: „egy Márta nevű asszony a házába fogadta…”. „Az én gyülekezetem” – az Ő összegyülekezése, az Ő szellemi háza, az a hely, ahol örömmel befogadják Őt, és nyugalmat talál. Ez az Ő lakhelye, az Övé abban a világban, mely elutasítja Őt; ez az a hely, ahol Őt elismerik. Felfigyeltünk-e rá, hogy amikor a gyülekezetek szétszóródnak szerte a földkerekségen, az adott  helyi gyülekezetnek mindig ez a kezdete? „Befogadják” az Igét. A pünkösd ez volt: „Akik azért befogadták az igéjét” (ApCsel 2,41). Filippiben, „Az egyik asszony, Lídia, (…) [kinek] Isten megnyitotta szívét, hogy figyeljen arra, amit Pál beszél. Mihelyt azután ő és a háza bemerítkezett, kérlelni kezdett minket: „Ha úgy ítéltek, hogy én hű vagyok az Úrhoz, jöjjetek be házamba és maradjatok nálam.” (ApCsel 16,14-15). Ez az összegyülekezés kezdete – ugyanilyen mindenhol. Szellemben érzékelünk valamit, ami azután nyitott szívű befogadáshoz vezet. Ez a legelső dolog, ami az Ő gyülekezetét jellemzi: „befogadták”. Azt jelenti, hogy helyet adnak Neki, a megbecsültség helyét.

Ez nagyon egyszerű dolog, mégis sokat jelent az Úrnak, és ez hosszan vezet bennünket, mert többet jelent annál, mint hogy az Úr csak vendégként legyen jelen közöttünk. Azt jelenti, hogy az Úrnak saját helye van itt; olyan hely, amely az Övé, és amely szükséges számára ahhoz, hogy egyetemesen gyakorolhassa a jogait. Hadd ábrázoljam ezt egy példával!

Emlékszünk a 2Sámuel 15-ben leírt tragikus történetre, hogyan utasították el Dávidot Absolon trónbitorlása során. Szomorú történet – Dávidot elűzik lakóhelyéről, el kell mennie a jogai gyakorlásának helyszínéről. Néhányan vele mennek, és Cádók, a pap magával hozza Isten ládáját, de Dávid odafordul Cádókhoz, és azt mondja: „Vidd vissza Isten ládáját a városba: Ha kedves leszek az ÚR előtt, ismét hazahoz engem, és látnom engedi azt és az ő lakhelyét” (25. v.). Gyakorlatilag tehát ezt mondja: „Amikor visszajövök, a városban, az elutasításom helyén lesz valami, ami rokonszenvez velem, megért engem, amihez visszatérhetek. Nem idegenként fogok visszatérni; nem a semmit fogom ott találni; nem úgy térek vissza, hogy ne találjak lakhelyet; nem úgy térek vissza, hogy azt látom, nincs sehol egy otthon a számomra; hanem valami olyanhoz fogok visszatérni, ami velem egy. Cádók, te egy vagy velem; igen, te ki akartál jönni velem – ez tökéletes együttérzés a részedről. Most menj vissza a városba, és amikor visszatérek, akkor valami olyanhoz fogok visszamenni, ami egy velem.”

És itt éppen erről az alapelvről van szó. Ez a gyülekezet biztosítja az Úrnak azt, amiben most Szelleme által van. Kijelenti, hogy van számára hely abban a világban, mely elutasította Őt, és Ő ehhez, ide tér vissza. Lesz Neki valamije, amihez visszajöhet, valami, ami az Ő oldalán áll, és ami éppen ezért biztosítani fogja Neki az alapot egyetemes jogainak újbóli kinyilvánítására, épp úgy, ahogyan Cádók tette Dáviddal.

És ez az, amiért az Úr azt akarja, hogy a Gyülekezete helyi közösségekként létezzen szerte a világon. Ezek ugyanis az Ő jogait tanúsítják élő bizonyságul egy olyan világban, ahol ezeket a jogokat elvitatják és megtagadják Tőle; ezek viszont megállnak és kijelentik: „Igen, az Ő jogai a legmagasrendűbb és leginkább előre való jogok ebben a világban, nem pedig a trónbitorló jogai”, és ők ezt folyamatosan, szilárdan tanúsítják. Amikor pedig az Úr visszatér, ők lesznek az elvitatott, megtagadott jogai helyreállításának eszközei, melyekből Őt korábban elűzték. Nagyon sok minden együtt jár azzal, ha befogadjuk az Urat. A sajátjaihoz jön vissza, mivel már tulajdonosként velük van.

Értjük tehát, hogy az ördög miért törekszik mindig arra, hogy ha lehet, elpusztítsa a Gyülekezet helyi kifejeződéseit; hogy szétrombolja az Úr népének kis csoportjait, akik mennyei egységben és közösségben élnek Vele? Azért csinálja, mert ezek az Ő jogait képviselik – az Úr jogait – és pusztán a jelenlétükkel folyamatosan elvitatják a trónbitorló követeléseinek jogosságát. A bizonyság szövetségládája ott van, és amíg az ott van, az Úr oldalán, a trónbitorlónak nincs egyetemes befolyása. Tudja, hogy ez azt jelenti, az ő uralma legyőzetett, veszély fenyegeti, és ez folyamatos tövis az oldalában. Ezért tehát, ha lehet, elfojtja, megtöri, megosztja – megtesz bármit, hogy megszabaduljon a Krisztus szerinti helyi kiábrázolódástól, ahol Krisztus jelen van. De a Gyülekezet helyi kiábrázolódásának és minden hívőnek itt a földön szükséges, hogy lakóhely legyenek az Úr számára, olyanok, akik önmagukban, létükkel tanúsítják az Ő szuverén uralmát és jogait. Ha befogadjuk az Urat, azzal ilyen lakóhelyet és ilyen tanúságtételt biztosítunk a Számára.

Így látjuk tehát, hogy a Betániával kapcsolatos legelső lépés a legnagyobb jelentőségű. Hihetetlenül fontos alapelvet képvisel ez. Már maga a Gyülekezet is eleve azon az egyszerű alapon épül föl, hogy Krisztus lakóhelyre lelt: a legszélesebb körű elutasítás közepette helyet talált Magának.

(folyt. köv.)

„Akinek a háza mi vagyunk” – T. Austin-Sparks

Source: “Whose House We Are”

“Krisztus azonban mint Fiú áll a maga háza felett, akinek a háza mi vagyunk, ha a bizalmat és a reménység dicsekvését mindvégig erősen megtartjuk.” (Zsid 3,6)

„Akinek a háza mi vagyunk…” – ez az igerész lehetne a mostani elmélkedésünk címe; a lényege pedig, hogy a gyülekezetet családnak tekinti. Egy vagy két másik igeszakaszt is hozzákapcsolhatunk: Efezus 2,21: „Benne van az egész épület összeillesztve, és benne növekszik szent templommá az Úrban”. És az Efezus 3,15: „akiről neveztetik minden nemzetség (család) mennyen és földön”.

Mielőtt továbbmennék, vizsgáljuk meg ennek a két igeszakasznak a pontos jelentését! Az elsőben ezt a kifejezést látjuk: „egész épület” vagy a görög (és az angol – a ford.) alapján: „mindegyik* épület”. A másodikban ezt: „minden család”. Mindkét szakasz ugyanarra a dologra vonatkozik (és ugyanazt a görög kifejezést használja a „minden, mindegyik”-re: pasz pasza pan – a ford.). Az elsőben a gyülekezetet kollektíven, testületileg, összességében látja; sok részből álló, de egyetlen egészként. „Mindegyik épület”, mégis egyetlen Gyülekezet; egyetlen szent templom az Úrban; sokból áll össze az egy. Ugyanez az alapelv vezérli a második szakaszt. Szó szerint így van: „Mindegyik család”.  „Ezért meghajtom térdemet az Atya előtt, akiről neveztetik minden nemzetség (atyafiság, család) mennyen és földön”. A gyülekezet családja sok részből áll, de egyetlen dolog.

Fő gondolatunk igazsága és valósága (azaz, hogy családnak tekintjük a gyülekezetet), nagyon különleges módon jelenik meg az újszövetségi korszakban. A kereszténység egyik sajátosan jellemző vonása ez. Hiszen melyek is a legnagyszerűbb szavak az Újszövetségben és a kereszténységben? Hát nem ezek, hogy „Atya”, „gyermek”, „fiak”, „háznép”, „testvérek”? Eszünkbe jut, hogy az Újszövetségben teljesen kibontakozó szeretet csodálatos motívuma is a keresztény család eszméjével kapcsolatos. Isten gondolata, az Ő saját felfogása az Övéiről az, hogy mindannyian egy családot alkotnak, mind ugyanannak az egy családnak a tagjai.

Ismerjük, hogy ennek szelleme hogyan áradt ki a gyülekezet indulásakor a legelső hívők között. Amikor a Cselekedetek könyvének első fejezeteit olvassuk, látjuk, hogy a családiasság szelleme van túlsúlyban; a kenyér megtörése házanként; a szellemi otthon a hívők házi köréből áll; minden személyes és magántermészetű dolgot feláldoznak azért, hogy olyan családi életük lehessen, melyben mindenük közös. A családi vonások nagyon világosan megfigyelhetők a legelső időkben.

Mennyire eltávolodtunk ettől a felfogástól! A gyülekezet, ahogyan ma ismerjük, nagyon messze van ettől, sőt maga az alapgondolat is idegennek tűnik. A gyülekezetet ma sok egyéb mellett a különböző felekezeti formák, imaházak, épületek, a gyülekezeti élet és gyakorlat változatos megjelenési formái jellemzik, melyek mind-mind teljességgel idegenek a család eszméjétől. Amikor a családunk összegyűlik, akkor annak a családi körnek nincs semmilyen hivatalos formája, nem veszünk föl külön erre az alkalomra való öltözéket, és nem megyünk el valamilyen meghatározott helyre, hogy ott találkozzunk.

Jócskán eltávolodtunk attól a tiszta és egyszerű gondolattól, melyet Isten a saját népének szánt; annyira, hogy sokan, akik ezekre az istentiszteleti helyekre járnak és az egyházközségüknek, gyülekezetüknek tagságát képezik, és a „gyülekezetről” beszélnek, valójában szinte semmit sem tudnak egymásról, és nincs bennük gyakorlatilag semmi közös, mert nem is élik meg igazán az egymással való közösséget. Eljönnek és hazamennek, de szükségleteik feltárása, az egymás életében való kölcsönös segítségnyújtás gondolata a többségnek idegen, és legjobb esetben is csak korlátozott. Mégis megmaradnak az „Atya”, „gyermekek”, „fiak”, „testvérek”, „háznép”, „család” szavai és eszméi. Nem meglepő, hogy az Úr népe nagyon sok mindent elveszített ezekből.

Pedig ezekkel akarja az Úr helyreállítani a legelső gondolatát, az eredeti elképzelését a népe számára; helyre akarja állítani a szellemi családot. Minden friss és új irány, mely Istentől jön és az Ő eredeti gondolatával kapcsolatos, az nagy bizonyossággal legelőször is újra bevezeti a szellemi családot, mindazzal együtt, amit ez jelent. Hogy mivel járhat mindez? Sok mindennek a lerombolásával, azzal, hogy félre kell tenni számos téves felfogást, sőt akár azzal is, hogy elvetjük a teljes, hagyományos rendszert.

Óriási érték rejlik a szellemi családi életben és a családban zajló nevelésben! Nincs annál jobb kiképzés, mint amit a családban kap az ember. Az intézményben nem találhatjuk meg ennek az adekvát megfelelőjét, ott nincs semmi, ami felérne ezzel. Az Úr felelősségteljes és használható emberei nem az intézményekben képződnek; a családi élet neveli ki őket. Ennek a családi életnek a hiánya az oka, hogy oly gyakran zátonyra futnak a kapcsolatok szintjén, akik az intézményből indulnak az Úr szolgálatára. Oly gyakran, amikor Isten munkája kárt szenved, az valójában a munkásai közötti megromlott kapcsolatok tragédiája, akiket szervezett módon egymás mellé helyeztek, úgy, hogy sohasem mentek keresztül a családi élet nevelő hatású küzdelmein, melyben megtanulták volna, hogyan kell nehezen kezelhető emberekkel jól kijönni és győztes módon velük együtt élni.

A szellemi családban zajló nevelkedés mérhetetlenül értékes, ehhez azonban nagyon közeli kapcsolatok kellenek. Hallottunk már templomba, gyülekezetbe járó keresztényektől olyat, hogy nem igazán akarnak túl közeli viszonyba kerülni a többi gyülekezeti taggal, inkább nem szeretnének túl sokat tudni róluk. Ez vereséget jelent és az Úr számára nagyon nagy veszteséget. Az Ő módszere ugyanis, hogy a lehető legközelebbi kapcsolatba hozza össze népét, és ebből a legproblémásabbakat sem akarja kihagyni. Az Ő családja nagyon különleges: mindenféle emberből áll, akik közül néhányan bizony elég érdekes figurák; s mindez csodálatos felkészülési, tanulási lehetőséget biztosít a számunkra.

Minél hamarabb el tudjuk ezt fogadni, annál jobb. Ennek belátása ugyanis véget vet a folyamatos elvágyódásunknak bizonyos emberektől; hogy mindegy, csak valahol máshol legyünk. Véget vet a legyőzöttségünk nagy részének; annak a legyőzöttségnek, amely pusztán azért van, mert nem néztünk szembe egyenesen mindezzel, és nem jelentettük ki: Meg kell tanulnom, hogyan élhetek győzelemben ezzel az emberrel. Ezt jelenti a családi élet, és ebben rejlik ennek elmondhatatlan értékessége. Mennyire különbözik ez attól, hogy hetente egyszer találkozunk egy csoport másik, vallásos hajlamú emberrel, akikkel eltöltjük az időnket aznap, és utána egy hétig nem találkozunk velük, és semmit sem tudunk róluk! Ez nem az Újszövetség szerint való.

Az Úr azért rakta össze népét szellemi családokba, hogy nagyon közeli kapcsolatban legyenek egymással. Meg fogjuk látni, hogy az Újszövetség leveleiben is a család eszméje lebeg az írók szeme előtt. Még azok is, amelyek elvileg egyéneknek íródtak, például a Timóteushoz írott levél, azok is a családhoz köthetők. Pál azt mondta Timóteusnak, hogy azért írt neki, hogy tudja, hogyan kell viselnie magát a gyülekezetben, Isten házában. Ezek a levelek nem valamilyen tanításról vagy tanításokról szóló rendeletek; hanem levelezések a szellemi családokkal, hogy azok megvilágosodva és felbátorodva, buzdítás, figyelmeztetés és néha dorgálások által eljussanak oda, hogy képesek legyenek győzedelmesen kiábrázolni az Úr Jézus bizonyságtételét a kapcsolataikban. Mennyire, de mennyire sokat foglalkozik Pál a hívők kölcsönös kapcsolataival a leveleiben! Gyakorlatilag azt mondhatjuk, hogy a levelek nagyobb részét ez teszi ki. A gyülekezet nem egy szervezet. Szervezéssel soha nem lehet családot létrehozni.

A gyülekezet családját bizonyos dolgok különösen is foglalkoztatják. Az új családtagok születése például az egész családot intenzíven érdekli. Nem a megszerzésükért folyó tevékenység, nem is az elérésükért zajló szervezkedés, sem semmiféle egyéb eszköz, mód, mely vonzani hivatott őket, hanem pusztán arról van szó, hogy nagy figyelemmel és érdeklődéssel követik a születésüket. A gyülekezetnek olyan állapotban kell lennie, hogy minden egyes új családtag születésének híre képes legyen mindenkit felvillanyozni; kell, hogy érdekelje őket ez a dolog, érezzék, milyen hatalmas jelentősége van; elkötelezettnek kell lenniük eziránt. Egy új családtag születése valóságos és nagy esemény a családban; a gyülekezet családjában is ennek kell a legfontosabb dolognak lennie.

Azután pedig a szellemi gyermekek táplálása igényel nagy odafigyelést. Ez elvégzendő feladat elé állít bennünket, és szembe kell néznünk azzal is, hogy mi a tény és mi az igazság ezzel kapcsolatban. Nem kérdés, hogy készek vagyunk elfogadni, és a szívünkben egyek tudunk lenni azzal, hogy az új családtag születését valódi érdeklődés és figyelem kell, hogy kísérje, bár lehet, hogy tudnánk még fejlődni ebben az ügyben, mert talán nem egészen adtuk át magunkat annyira a lelkek újonnan születése és megmenekülése ügyének, amennyire kellene. Ha ez most megszólított bennünket, akkor ismerjük el, és ragadjuk meg, feleljünk rá határozottan. De a második terület esetében is ugyanez merül föl: fontosnak tartjuk-e a szellemi gyermekek táplálását? Oly könnyű észrevenni az éretlenség jeleit a testvérekben, jól fölfújni ezeket, és megállapítani, hogy még mindig gyermekek, mindezt persze nem túl megértő vagy elnéző módon. Nézzük meg, milyen a családi légkör egy ilyen esetben, helyezzük el magunkat egy pillanatra a biológiai családban! Ha idősebb (akár férfi-, akár nő-) testvérként tekintünk magunkra, milyen a csecsemővel szembeni hozzáállásunk? Folyamatosan a kisgyermeket okoljuk, mert nem idősebb a koránál, és számon kérjük a három-négy évest: „Mi a csudáért nem vagy hatéves?” A kicsit pedig, hogy „Miért nem vagy nagyobb, mint amekkora vagy?” Látjátok, mennyire abszurd ez a felvetés. Sokkal inkább a szellemi gyermekek táplálása kellene, hogy foglalkoztasson bennünket, mint hogy annak hiányáért okolnánk őket, amit az adott helyzetben nincs jogunk elvárni tőlük.

Az igazi család gondoskodik a szellemi gyermekekről, és ez megfeddi a szívünket. Milyen a hozzáállásunk azok iránt, akik nem ott tartanak a fejlődésben, ahol mi, és ez nem is lenne még elvárható tőlük? Teljesen más eset, amikor az eltelt idő alapján már képeseknek kellene lenniük a tanításra, és még mindig arra van szükségük, hogy tanítsák őket. Az igazi családot a szellemi gyermekek táplálása iránti felelősség jellemzi, és a velük kapcsolatos hozzáállásunk és odafigyelésünk mértéke mutatja meg leginkább, hogy az igazi szellemi otthon légköre vesz-e körül bennünket.

A gyülekezet családja a fiak szolgálatával is törődik. Feltűnhet, hogy ezeket a jellemzőket mind az Újszövetségből vesszük, csak nagyon egyszerű formában fogalmazzuk meg. Az Apostolok Cselekedetein végigmenve fellelhetjük a szellemi csecsemők táplálására való gondos odafigyelés összes megjelenési formáját. Utána pedig látjuk, hogy ha valaki már túljutott a szellemi csecsemőkoron, de nem volt még saját, rábízott feladata, felelőssége, azt mindannyian közös ügynek tekintették, az mindenki számára egyformán fontos volt, és buzdították az illetőt, hogy legyen; tehát, ha Isten házában bárkinek bármilyen felelősség adatott, az mindenkit ugyanúgy érdekelt; az egyénekre bízott szolgálatot is közös ügynek tartották. És bárhol felelősséget bízott az Úr valakire, sáfárságot a Neki való szolgálatban, azt a gyülekezetben mindenki a saját ügyének tekintette.

Még tovább menve pedig, a gyülekezet családja az Atyának a gyermekeivel kapcsolatos tervei megvalósulását is szem előtt tartja. A család számára nagyon is fontos, hogy az Atya mit szán családja számára, és törekszik ennek megvalósítására. Ez fölülírja az egyéni ambíciókat, az egyéni érdekeket; sokkal fontosabb annál, mint hogy kit mi érdekel, sokkal nagyobb a súlya annál, mint hogy mindenki a maga feje után menjen a saját elképzelése szerint. Isten azért foglalta egybe a családot, azért tette egyetlen egésszé, hogy az Atya szándékát munkálja. Ez pedig nem kis dolog.

Az apostoli levelekből kiderül Isten örökkévaló célja, hogy mi hogyan lettünk elhívva ennek a célnak megfelelően, valamint, hogy ezt a célt egyedül az egész által lehet elérni. Az egész családot érintő dolog ez; és az egész kölcsönös, összekapcsolódó életünket ennek az örökkévaló célnak kell kitöltenie a Krisztusban való elhívásunkban, és a beteljesedést az örökkévaló cél iránti közös elköteleződésünk mentén találjuk meg.

Nagyon fontos számunkra, hogy meglássuk ezt az egész családra vonatkozó célt, és azt, hogy ehhez minden családtag egyformán kapcsolódik; hogy ezt egyetlen különálló tag vagy a tagság bármekkora része sem képes egyedül elérni; ehhez az egész család kell. Ezért segítenünk kell egymást Istennek a családra vonatkozó teljes szándéka felismerésében; kölcsönösen munkálkodva az egymás bátorításában, erősítésében, építésében, segítésében ennek az egy nagy, közös célnak a megvalósulásáért. Erről szól a családi élet, hogy mindenki egyetlen dologgal: Isten céljával foglalkozzon, és mindenkinek ez legyen a fő elfoglaltsága.

Végül pedig, a gyülekezet családja a családi élet szentségének (védettségének, sérthetetlenségének) megőrzésével foglalkozik; a kölcsönös lojalitással (bizalommal, odaadással, elkötelezettséggel, hűséggel) az Úr családjában. Az Úr családja nagyon sokat veszít az egyszerű, hétköznapi lojalitás hiánya miatt. Olyan könnyű mást kritizálni, feltárni a gyengeségeiket, rámutatni (ha még nem lennének szem előtt) a hibáikra. Hogyan minősítjük ezt, ha mindez egy családban folyik?

Egy hat- vagy héttagú családban, ha mindenki csak a többi családtag hibáira, tökéletlenségére, tévedéseire hívná föl itt közöttünk a figyelmet, mit mondanánk erre? Hogy ez nem család, hanem megosztott háznép. Nincs családias szellemiség; az egymás iránti kölcsönös szeretetnek és hosszútűrésnek nyoma sincs. A tágabb családra kiterjesztve pedig ugyanúgy érvényes marad ez az elv. Hiszen, ha igazán szeretjük a testvérünket a családban, hogyan reagálnánk, ha bárki kritizálná őt, gonosz dolgokat mondana róla, besározná, lekicsinyelné? Az a minimum, hogy zokon vennénk; és megpróbálnánk jelezni, hogy nem tűrjük a családi kapcsolataink szentségének ilyen irányú megsértését. Pál apostol így szól: „Hanem a tagok ugyanúgy törődjenek egymással” (1Kor 12,25, Békés-Dalos + angolból kieg.).

Tudom, hogy túlságosan egyszerűnek tűnik ez a megfogalmazás, de annyira alapdolgok ezek. Sokkal több mindent is el lehetne mondani erről a témáról, de most csak arra az egyre szeretnénk rámutatni, hogy Isten a gyülekezetet családnak látja.

Néhányótoknak különleges feladataitok vannak Isten házanépe között. Túlzás vajon azt kérni, hogy – talán úgy, mint korábban soha –, tekintsetek a család fényében a gyülekezeti élet egészére? Hogy meglássátok, a ti feladatotok az, hogy együttműködjetek Istennel abban, hogy szellemi jellemzőkkel bíró családi életet alakítsatok ki – nem istentiszteletek, alkalmak, összejövetelek tartását, igehirdetést, a gyülekezetek létszámának növelését, hanem azt, hogy szellemi családot alkossatok?

Mindannyian a családon belül vagyunk, és akár van valamilyen különleges feladatunk Isten házában, akár nem, az Úr általános felelősségérzetet akar kimunkálni bennünk a házán belül; hogy mind felelősséget vállaljunk a csecsemőkért. Kérjük az Urat ezért a kegyelemért, és valóban tegyük a saját felelősségünkké, mintha az Úr mondaná nekünk valamelyik szellemi gyermekkel kapcsolatban: „Fogd ezt a gyermeket, és tápláld Nekem”. A szellemi csecsemőkről való gondoskodás pedig nem könnyű feladat.

Az Úr ezen felül ki akarja bennünk munkálni az ige szolgálata iránti személyes felelősségérzetet, hogy a saját ügyünknek érezzük. Annyira különbözik ez attól, amikor csak összejövünk, ki-ki leül a helyére, és azt mondja: Ez és ez fog igét hirdetni, és szeretnénk meghallgatni, mit akar mondani. Talán ez minden, ameddig eljutunk. Ha tetszik, hát akkor tetszik, ha nem tetszik, akkor eddig terjedt a felelősségünk. Nem? Nem vállalunk határozott felelősséget az Úr előtt minden egyes igeszolgálatért, és mindenkiért, aki szolgál. Pedig ez a mi közös ügyünk.

Ha kizárjuk a természet szerinti tetszés és választás elemeit, akkor meglátjuk, hogy ez szolgálat, és hív engem, és az Úr előtt köteles vagyok megállni ebben a szolgálatban, mindaddig, míg az az igeszolgálat az Úr népének építéséért és az Úr családjának gyarapodásáért van. Bámulatos növekedést és csodálatos dolgokat láthatnánk, ha a család minden egyes tagja határozott szellemi felelősséget vállalna a folyamatban levő igeszolgálatokért. Hatalmas fejlődés következne be, ha ez így lenne. Másfelől viszont nagy veszteség, sok gyengeség, legyőzetés és kudarc következik abból, ha a többség nem működik együtt azokkal, akik az ige szolgálatában vannak.

Ha az igeszolgálatot közös ügyünkké tudnánk tenni, ha mindenki egyformán törődne vele, akkor növekedés történne. Akik közületek igével szolgálnak, jól tudják, miről beszélek. Akik nem vagytok benne az ige szolgálatában, ha tudnátok, milyen benne lenni, tudnátok, hogy mire gondolunk. Amikor végignézünk az arcok tengerén, csak hogy egyet találjunk olyat, aki együttműködik; és amikor találtunk egyet, akiben Isten munkálkodik, és megláttuk benne az együttműködés, a közösség, a komoly érdeklődés és felelős törődés szellemét, az megmenekülésünket jelentette abban a nagyon nehéz helyzetben. Az az ember átvitt bennünket, és folytatni tudtuk, mert az az egy ott volt. Óriási dolog, hogy az egész vereséggel végződhetett volna, semmit nem nyert volna senki az egészből, ha nem lett volna ott az a kapcsolattartó. Mi lenne, ha mindannyian így vennénk részt minden alkalommal; micsoda nyereség lenne az! Az építés akkor tud megtörténni, ha a család komolyan törődik az igeszolgálattal.

Ami igaz ezekben a vonatkozásokban, az összes többi vonatkozásban is igaz. Kérjük az Urat ezeknek az egyszerű dolgoknak a kegyelméért, melyek olyan nagyon számítanak. Az Úr népe egy család, és olyan család, ahol valódi érték van. Nem nagyon sok érték lelhető fel a gyülekezet intézményesült szervezeteiben, a külső formákban – a szellemi érték nagyon korlátozott – de ha valahol megvan a család szívbéli közössége, ott az egymás építése zajlik és folyamatos a növekedés.

Szellemi otthonosság

Eredeti: Spiritual Koselig, írta: Carrie Walters

Néha kitalálunk olyan szavakat, kifejezéseket, melyek bizonyos szellemi valóságokat hivatottak érzékeltetni, például, hogy milyen az igazi élet az Úr Testében [amely a gyülekezet]. Úgy egy évvel ezelőtt olvastam egy érdekes cikket annak az elveszett művészetéről, hogyan lehet meghitt és otthonos környezetet teremteni a család és a látogatóba jövő barátok számára. Volt néhány kezdeti gondolatom, melyeket papírra (vagy, a 21. században, számítógépre) vetettem, de aztán félretettem. Egy évvel később újra ráakadtam ezekre a gondolatokra, de ezúttal némi csavarral, s talán egy kicsit még teljesebben ki tudom most fejteni. Amikor átnéztem a tavalyi cikket, még több másikat is fölfedeztem ugyanebben a témában, melyek mind megpróbáltak elmagyarázni egy szót, és egyaránt nehézségük támadt teljes mélységében visszaadni a jelentését – annyira, hogy fényképekkel kellett ábrázolniuk, hogy érzékeltetni tudják a norvég „koselig” szó teljes jelentéstartalmát, melyet általában kényelmesnek fordítanak.

Némi kutatás után kiderült, hogy a holland, dán és norvég nyelvben egyaránt létezik egy hasonló szó, amely olyan életstílust, életmódot és az élethez való hozzáállást takar, melyhez a valahova tartozás, az általános jóérzés és a közös időtöltésben megvalósuló együttlét érzése társul. Ez a norvég szó, a „koselig”, amellyel foglalkozni szeretnék ebben a bejegyzésben.

Az eredeti cikk, amelyet olvastam, főként az otthoni hangulatos és hívogató környezet megteremtésére koncentrált, de egy másik írás jobban megragadta az élethez való sajátos hozzáállást és életstílust ezzel az idézettel:

„Nehéz lefordítani ezt a fogalmat azoknak, akik nem itt élnek, de alapvetően minden lehet koselig, sőt, annak kell lennie: a ház, egy beszélgetés, egy vacsora, egy ember. Olyan dolgot, személyt vagy légkört jelent, amely a bensőnkben melegségérzéssel tölt el; ami a dolgok rendje is kellene, hogy legyen: egyszerűség és nyugalom jellemzi.”

A kényelmes, barátságos, otthonos környezet, vagy „koselig” a közös étkezésekkel, gyapjúzoknikkal és meleg takarókkal, gyertyákkal, kellemes zenével, ropogó tűz körül üléssel, közös forrócsokizással vagy kávézással érzékeltethető. Gyakran folyamatos beszélgetés zajlik, de könnyedebb természetű, semmi olyasmi, ami vitákat generál. Arra való ez az idő, hogy egymás társaságát élvezzük; nem csak hőmérsékleti értelemben, hanem bensőleg is meleg, hívogató, otthonos légkörben. De nincs rá pontos recept, hogyan kell a „koselig” érzést megteremteni.

Úgy tanuljuk meg, illetve úgy tudjuk megragadni, hogy folyamatosan benne élünk.

EGY ÚJ SZÓ

A „koselig” szót még egy norvég is nehezen magyarázza el. Én akkor vagyok így, amikor olyan dolgokról beszélünk, melyeket csak szellemi módon lehet fölfogni. Krisztus Testének [a gyülekezetnek] élete vagy a közösségi élet olyan fogalom, amelyet nehéz elmagyarázni, és csak a Szellemben lehet teljesen megérteni. Amikor azt mondom, megérteni, arra gondolok, hogy úgy, ahogyan Krisztus látja ezeket, nem úgy, ahogyan korlátolt gondolkodásunkkal fölfoghatjuk.

A kifejezés tehát, melyet megalkottam, a „szellemi koselig”, hogy ezzel írjam le, milyen Krisztus Testében élni. A „szellemi koselig” [magyarul inkább szellemi otthonosság – a ford.] az élethez való olyan hozzáállás és életmód, mely Krisztus Testében [a gyülekezetben] található meg. Amit fontos meglátnunk, hogy a dánok, hollandok és norvégok esetében az élethez való hozzáállásuk az, ami létrehozza ezt az otthonos, meghitt környezetet – nem pedig fordítva, tehát nem az otthonos környezet az, ami ezt az élethez való hozzáállást vagy életmódot megteremti. A szellemi otthonossággal is ugyanez a helyzet; ha keressük, ismerjük és megosztjuk egymással Krisztus életét, akkor tapasztaljuk meg az Ő szellemi otthonosságát. Krisztus Maga a szellemi otthonosság. A szellemi otthonosságban élni azt jelenti, KRISZTUSBAN élni. A szellemi otthonosság, ahogyan azt Krisztus nekünk szánta, pontosan az, amire közösségi ösztöneink vezérelnek bennünket. Az Ő közössége, úgy, ahogyan Ő eltervezte, lesz az, ami betölti a valahova tartozás, értékesség, teljesség és együttlét érzését, ami egy szóval nem más, mint az OTTHON.

Krisztus tud rólunk valami egészen alapvető dolgot, mégpedig, hogy közösségi lények vagyunk, hiszen Ő is az: az Atyával és a Szent Szellemmel él közösségben. Ez az Ő közössége. És az Istenség egész közössége él, lélegzik és lakozik azoknak a szellemében, akik megengedték ezt Neki. Vágyat és ösztönt adott nekünk, hogy közösségben éljünk, ez az, ami összehoz bennünket. Nem tudjuk megállni, ez az új emberiség DNS-ének a része.

Krisztus is megalkotott saját Magán belül egy gyakorlati, kézzel fogható valóságot a földön ebből a közösségből, melynek sok neve van. Ezek a nevek az igazi közösség különböző vonatkozásaira mutatnak rá, vagy írják le azokat. A közösség nem más, mint Krisztus teste, egy család, menyasszony, a kihívottak, szellemi ház. Ezeket az ismerős szavakat arra használja az Úr, hogy még teljesebben meg tudja mutatni, hogy milyen az Ő valódi közössége.

MELYIK VAN ELŐSZÖR: A FORMA VAGY AZ ÉLET

A közösségi élet eszméje egyre felkapottabb kifejezés napjainkban; elengedhetetlen kelléke annak, amit „organikus gyülekezetnek” nevezhetünk. Egyetértek ezzel, de nem úgy, ahogyan az Olvasó esetleg gondolná. Nekünk, embereknek van néhány gyári alapbeállításunk, például hogy újraalkotunk abból, amit tudunk, illetve valaha megtapasztaltunk. És azt gondoljuk, hogy ha előbb minden külsőleges dolgot helyesen elrendezünk, akkor az meg fogja teremteni azt az életet és környezetet, amelyre belül vágyakozunk. Ez az, ahogyan a vallás igyekszik elérni dolgokat. A vallás esetében a hangsúly a dolgon, a formán van, és nem az Életen. Amikor dolgokra összpontosítunk, annak szakadás és szektásodás a következménye. Amikor azonban az Életből indulunk ki, látást és egységet kapunk. Az emberi világban azt gondoljuk, hogy a forma hozza létre az életet, de Isten nézőpontja szerint a forma az Életből következik. Ha a forma a kiindulópontunk, azt embereknek kell fenntartaniuk, míg az Élet mindig fenntartja és megtartja azt a formát, melyet létrehoz.

Óvatosnak kell lennünk, amikor a közösségi/gyülekezeti életről beszélünk, mert nem az a dolgunk, hogy összeválogassuk a kellékeket, azaz olyan rendszert vagy módszert alkossunk, hogy az helyes legyen, és így elmondhassuk, hogy „jól” csináljuk a gyülekezetet. Ha így fogunk hozzá, ezzel a hozzáállással, egyáltalán nem fogjuk megtapasztalni azt, amilyennek Krisztus a gyülekezeti/közösségi életet gondolta.

A közösségi élet nem arról szól, hogy a külső dolgok rendben legyenek, mint például, hogy együtt eszünk, részt veszünk egymás életében vagy megosztjuk egymással erőforrásainkat és problémáinkat. Hanem emberek egy csoportját jelenti, akik együtt élnek és lakoznak ugyanabban az EGY ÉLETBEN. Ez az EGY élet Krisztus saját Élete. Az élet, melyet megosztunk egymással, nem az emberi életünk, hanem Krisztus élete, melyben mindannyian osztozunk. Amikor együtt Krisztus ÉLETÉBEN osztozunk, azt fogjuk látni, hogy az emberek természetesen jönnek össze, vesznek részt egymás életében, akarnak együtt enni, és megosztani egymással az erőforrásaikat és a gondjaikat. Az ÉLET az, ami létrehozza ezt a formát, és ez is fogja fenntartani.

AZ ÉLETET ÉLVEZNI KELL, NEM ELVISELNI

Egy norvég mondás szerint, „nincs rossz idő, csak hiányos öltözet”.

Ez az élethez való hozzáállás teremti meg a hosszú, kemény telekről nevezetes éghajlat alatt a meghitt, otthonos környezetet. Egy kutatás során azt vizsgálták, hogy milyen hatással van a tél a norvégok hangulatára. Azt feltételezték, hogy az ilyen szélsőségesen hideg éghajlaton nagyobb arányban lesznek depressziósak az emberek. Meglepetésükre azonban a depressziósok aránya kisebb volt, mint a hasonló adottságok között élő amerikaiak esetében.

Nem úgy tekintik ugyanis a telet, mint amit túl kell élni valahogy, hanem úgy, mint amit élvezni lehet, ez pedig a következő észrevételem lényege. Innen nézve ugyanis új szemszögből tekinthetünk a szellemi otthonosságra. Ha nem tűnt volna fel, ez a világ nem lesz éppenséggel egyre jobb. Minden ember által alkotott rendszer megbukott, illetve éppen hanyatlik, és le is fog áldozni a teljes hanyatlásba. Ide tartozik például az oktatási rendszer, a politikai berendezkedés, a gazdasági rendszer, a társadalombiztosítás, a vallási rendszer – hogy csak néhányat említsünk. Ez az egyik ok, hogy ne fektessük minden energiánkat és erőfeszítésünket a világi rendszerbe, mert el fog múlni. A világnak és rendszereinek össze kell omlaniuk, hogy helyet adhassanak Krisztus királyi uralmának. Krisztus nem fogja megjavítani a világot, hanem újat alkotott Önmagában.

Pál apostol ugyanezt írja a Galata 6,14-ben:

„Nekem pedig ne legyen másban dicsekedésem, hanem a mi Urunk Jézus Krisztus keresztjében, aki által nekem megfeszíttetett a világ, és én is a világnak.”

Nem Pál volt az egyetlen, akinek megfeszíttetett a világ, és ő is a világnak, hanem ez mindenkire igaz, aki elfogadta Krisztust megváltójának. Nem kell minden erőfeszítésünket a Titanic megmentésébe fektetnünk, mert meg lett feszítve Krisztussal a kereszten. Elfordíthatjuk a figyelmünket, és az Ő királyságára összpontosíthatunk.

Krisztus királysága itt van jelen ma is, és növekszik napról napra a földön, de egyedül szellemi szemekkel látható. Éppúgy, mint azokban a napokban, amikor Jézus a földön járt emberi formájában, és azt mondta a farizeusoknak: „a menny királysága közöttetek van”, saját Magára gondolt, saját Magát nevezte a Menny Királyságának. A Menny Királysága ma egy másik emberi formában létezik, és sok különböző neve van: test, család, menyasszony vagy város. Krisztus az Ő népében egyenlő a Mennyek Királyságával a földön. Krisztus az az új ég és új föld, melynek mi leszünk a képe és kifejeződése, amikor teljes dicsőségben megjelenik.

Két dologra mutatnék rá ezzel kapcsolatban: Egy, földi életünknek nem kell valami olyannak lennie, amit el kell viselnünk. Élvezni is lehet! Kettő, az idézet, mely szerint „nincs rossz idő, csak hiányos öltözet”, kicsiny kulcs ahhoz, hogy hogyan élvezhetjük a világot. Csak ruhát kell váltanunk. Krisztus az, akit kaptunk, hogy éljünk Benne, Ő a mi új világunk már. Ő az új öltözetünk, és ennek gyakorlati kifejeződése az, amit az Ő testének nevezünk. A szellemi otthonosság az, ha úgy éljük és osztjuk meg egymással az Ő életét, ahogyan Ő szánta és eltervezte – így élhetünk örömmel itt, ebben a világban. Ha Őbenne élünk, a Teste által, akkor ez be fogja tölteni a valahová tartozás érzését, és megtapasztaljuk a jól-lét és együvé tartozás általános érzését az együtt töltött idő során. Az egymással való közös időtöltés olyan, mintha Magával az Úrral töltenénk az időt.

Krisztus az Ő környezetét adta nekünk, és ezáltal érkezik el Királysága még nagyobb teljességben. Nem csak ezért az egy célért élünk a Testben, ez csak az egyik melléktermék, de képzeljünk csak el egy csoportnyi embert, akik Krisztus EGY élete által élnek, akiken látszik, hogy boldogok, és örömmel élvezik az életet. Feje tetejére állítják a világot! Látni egy csoportot, akiknek minden joga meglenne rá, hogy mélabúsak, szomorúak és elkeseredettek legyenek a világ eseményei miatt, de mégis valóságos örömük van, és elégedettek. Ők adnak ízelítőt abból, hogy milyen lesz, amikor Krisztus eljön a Maga teljességében. Ez még egy ok, miért fontos helyesen megragadni Krisztus Testének valóságosságát. Azért találunk örömöt, mert Ő a mi örömünk, és kifejezzük egymásnak az örömünket Őbenne. Ő nem csak egy extra kellék, amit hozzátehetünk a rendszerünkhöz. Ő a Királyság teljessége, és Krisztus, a Testén keresztül minden embert Magához vonz. A szellemi otthonosságot mindenhová visszük magunkban, az otthonainkba, a beszélgetésekbe, vagy egy közös étkezésbe, mert Krisztus az igazi kifejeződése a Test életének.