„Akinek a háza mi vagyunk” – T. Austin-Sparks

Source: “Whose House We Are”

“Krisztus azonban mint Fiú áll a maga háza felett, akinek a háza mi vagyunk, ha a bizalmat és a reménység dicsekvését mindvégig erősen megtartjuk.” (Zsid 3,6)

„Akinek a háza mi vagyunk…” – ez az igerész lehetne a mostani elmélkedésünk címe; a lényege pedig, hogy a gyülekezetet családnak tekinti. Egy vagy két másik igeszakaszt is hozzákapcsolhatunk: Efezus 2,21: „Benne van az egész épület összeillesztve, és benne növekszik szent templommá az Úrban”. És az Efezus 3,15: „akiről neveztetik minden nemzetség (család) mennyen és földön”.

Mielőtt továbbmennék, vizsgáljuk meg ennek a két igeszakasznak a pontos jelentését! Az elsőben ezt a kifejezést látjuk: „egész épület” vagy a görög (és az angol – a ford.) alapján: „mindegyik* épület”. A másodikban ezt: „minden család”. Mindkét szakasz ugyanarra a dologra vonatkozik (és ugyanazt a görög kifejezést használja a „minden, mindegyik”-re: pasz pasza pan – a ford.). Az elsőben a gyülekezetet kollektíven, testületileg, összességében látja; sok részből álló, de egyetlen egészként. „Mindegyik épület”, mégis egyetlen Gyülekezet; egyetlen szent templom az Úrban; sokból áll össze az egy. Ugyanez az alapelv vezérli a második szakaszt. Szó szerint így van: „Mindegyik család”.  „Ezért meghajtom térdemet az Atya előtt, akiről neveztetik minden nemzetség (atyafiság, család) mennyen és földön”. A gyülekezet családja sok részből áll, de egyetlen dolog.

Fő gondolatunk igazsága és valósága (azaz, hogy családnak tekintjük a gyülekezetet), nagyon különleges módon jelenik meg az újszövetségi korszakban. A kereszténység egyik sajátosan jellemző vonása ez. Hiszen melyek is a legnagyszerűbb szavak az Újszövetségben és a kereszténységben? Hát nem ezek, hogy „Atya”, „gyermek”, „fiak”, „háznép”, „testvérek”? Eszünkbe jut, hogy az Újszövetségben teljesen kibontakozó szeretet csodálatos motívuma is a keresztény család eszméjével kapcsolatos. Isten gondolata, az Ő saját felfogása az Övéiről az, hogy mindannyian egy családot alkotnak, mind ugyanannak az egy családnak a tagjai.

Ismerjük, hogy ennek szelleme hogyan áradt ki a gyülekezet indulásakor a legelső hívők között. Amikor a Cselekedetek könyvének első fejezeteit olvassuk, látjuk, hogy a családiasság szelleme van túlsúlyban; a kenyér megtörése házanként; a szellemi otthon a hívők házi köréből áll; minden személyes és magántermészetű dolgot feláldoznak azért, hogy olyan családi életük lehessen, melyben mindenük közös. A családi vonások nagyon világosan megfigyelhetők a legelső időkben.

Mennyire eltávolodtunk ettől a felfogástól! A gyülekezet, ahogyan ma ismerjük, nagyon messze van ettől, sőt maga az alapgondolat is idegennek tűnik. A gyülekezetet ma sok egyéb mellett a különböző felekezeti formák, imaházak, épületek, a gyülekezeti élet és gyakorlat változatos megjelenési formái jellemzik, melyek mind-mind teljességgel idegenek a család eszméjétől. Amikor a családunk összegyűlik, akkor annak a családi körnek nincs semmilyen hivatalos formája, nem veszünk föl külön erre az alkalomra való öltözéket, és nem megyünk el valamilyen meghatározott helyre, hogy ott találkozzunk.

Jócskán eltávolodtunk attól a tiszta és egyszerű gondolattól, melyet Isten a saját népének szánt; annyira, hogy sokan, akik ezekre az istentiszteleti helyekre járnak és az egyházközségüknek, gyülekezetüknek tagságát képezik, és a „gyülekezetről” beszélnek, valójában szinte semmit sem tudnak egymásról, és nincs bennük gyakorlatilag semmi közös, mert nem is élik meg igazán az egymással való közösséget. Eljönnek és hazamennek, de szükségleteik feltárása, az egymás életében való kölcsönös segítségnyújtás gondolata a többségnek idegen, és legjobb esetben is csak korlátozott. Mégis megmaradnak az „Atya”, „gyermekek”, „fiak”, „testvérek”, „háznép”, „család” szavai és eszméi. Nem meglepő, hogy az Úr népe nagyon sok mindent elveszített ezekből.

Pedig ezekkel akarja az Úr helyreállítani a legelső gondolatát, az eredeti elképzelését a népe számára; helyre akarja állítani a szellemi családot. Minden friss és új irány, mely Istentől jön és az Ő eredeti gondolatával kapcsolatos, az nagy bizonyossággal legelőször is újra bevezeti a szellemi családot, mindazzal együtt, amit ez jelent. Hogy mivel járhat mindez? Sok mindennek a lerombolásával, azzal, hogy félre kell tenni számos téves felfogást, sőt akár azzal is, hogy elvetjük a teljes, hagyományos rendszert.

Óriási érték rejlik a szellemi családi életben és a családban zajló nevelésben! Nincs annál jobb kiképzés, mint amit a családban kap az ember. Az intézményben nem találhatjuk meg ennek az adekvát megfelelőjét, ott nincs semmi, ami felérne ezzel. Az Úr felelősségteljes és használható emberei nem az intézményekben képződnek; a családi élet neveli ki őket. Ennek a családi életnek a hiánya az oka, hogy oly gyakran zátonyra futnak a kapcsolatok szintjén, akik az intézményből indulnak az Úr szolgálatára. Oly gyakran, amikor Isten munkája kárt szenved, az valójában a munkásai közötti megromlott kapcsolatok tragédiája, akiket szervezett módon egymás mellé helyeztek, úgy, hogy sohasem mentek keresztül a családi élet nevelő hatású küzdelmein, melyben megtanulták volna, hogyan kell nehezen kezelhető emberekkel jól kijönni és győztes módon velük együtt élni.

A szellemi családban zajló nevelkedés mérhetetlenül értékes, ehhez azonban nagyon közeli kapcsolatok kellenek. Hallottunk már templomba, gyülekezetbe járó keresztényektől olyat, hogy nem igazán akarnak túl közeli viszonyba kerülni a többi gyülekezeti taggal, inkább nem szeretnének túl sokat tudni róluk. Ez vereséget jelent és az Úr számára nagyon nagy veszteséget. Az Ő módszere ugyanis, hogy a lehető legközelebbi kapcsolatba hozza össze népét, és ebből a legproblémásabbakat sem akarja kihagyni. Az Ő családja nagyon különleges: mindenféle emberből áll, akik közül néhányan bizony elég érdekes figurák; s mindez csodálatos felkészülési, tanulási lehetőséget biztosít a számunkra.

Minél hamarabb el tudjuk ezt fogadni, annál jobb. Ennek belátása ugyanis véget vet a folyamatos elvágyódásunknak bizonyos emberektől; hogy mindegy, csak valahol máshol legyünk. Véget vet a legyőzöttségünk nagy részének; annak a legyőzöttségnek, amely pusztán azért van, mert nem néztünk szembe egyenesen mindezzel, és nem jelentettük ki: Meg kell tanulnom, hogyan élhetek győzelemben ezzel az emberrel. Ezt jelenti a családi élet, és ebben rejlik ennek elmondhatatlan értékessége. Mennyire különbözik ez attól, hogy hetente egyszer találkozunk egy csoport másik, vallásos hajlamú emberrel, akikkel eltöltjük az időnket aznap, és utána egy hétig nem találkozunk velük, és semmit sem tudunk róluk! Ez nem az Újszövetség szerint való.

Az Úr azért rakta össze népét szellemi családokba, hogy nagyon közeli kapcsolatban legyenek egymással. Meg fogjuk látni, hogy az Újszövetség leveleiben is a család eszméje lebeg az írók szeme előtt. Még azok is, amelyek elvileg egyéneknek íródtak, például a Timóteushoz írott levél, azok is a családhoz köthetők. Pál azt mondta Timóteusnak, hogy azért írt neki, hogy tudja, hogyan kell viselnie magát a gyülekezetben, Isten házában. Ezek a levelek nem valamilyen tanításról vagy tanításokról szóló rendeletek; hanem levelezések a szellemi családokkal, hogy azok megvilágosodva és felbátorodva, buzdítás, figyelmeztetés és néha dorgálások által eljussanak oda, hogy képesek legyenek győzedelmesen kiábrázolni az Úr Jézus bizonyságtételét a kapcsolataikban. Mennyire, de mennyire sokat foglalkozik Pál a hívők kölcsönös kapcsolataival a leveleiben! Gyakorlatilag azt mondhatjuk, hogy a levelek nagyobb részét ez teszi ki. A gyülekezet nem egy szervezet. Szervezéssel soha nem lehet családot létrehozni.

A gyülekezet családját bizonyos dolgok különösen is foglalkoztatják. Az új családtagok születése például az egész családot intenzíven érdekli. Nem a megszerzésükért folyó tevékenység, nem is az elérésükért zajló szervezkedés, sem semmiféle egyéb eszköz, mód, mely vonzani hivatott őket, hanem pusztán arról van szó, hogy nagy figyelemmel és érdeklődéssel követik a születésüket. A gyülekezetnek olyan állapotban kell lennie, hogy minden egyes új családtag születésének híre képes legyen mindenkit felvillanyozni; kell, hogy érdekelje őket ez a dolog, érezzék, milyen hatalmas jelentősége van; elkötelezettnek kell lenniük eziránt. Egy új családtag születése valóságos és nagy esemény a családban; a gyülekezet családjában is ennek kell a legfontosabb dolognak lennie.

Azután pedig a szellemi gyermekek táplálása igényel nagy odafigyelést. Ez elvégzendő feladat elé állít bennünket, és szembe kell néznünk azzal is, hogy mi a tény és mi az igazság ezzel kapcsolatban. Nem kérdés, hogy készek vagyunk elfogadni, és a szívünkben egyek tudunk lenni azzal, hogy az új családtag születését valódi érdeklődés és figyelem kell, hogy kísérje, bár lehet, hogy tudnánk még fejlődni ebben az ügyben, mert talán nem egészen adtuk át magunkat annyira a lelkek újonnan születése és megmenekülése ügyének, amennyire kellene. Ha ez most megszólított bennünket, akkor ismerjük el, és ragadjuk meg, feleljünk rá határozottan. De a második terület esetében is ugyanez merül föl: fontosnak tartjuk-e a szellemi gyermekek táplálását? Oly könnyű észrevenni az éretlenség jeleit a testvérekben, jól fölfújni ezeket, és megállapítani, hogy még mindig gyermekek, mindezt persze nem túl megértő vagy elnéző módon. Nézzük meg, milyen a családi légkör egy ilyen esetben, helyezzük el magunkat egy pillanatra a biológiai családban! Ha idősebb (akár férfi-, akár nő-) testvérként tekintünk magunkra, milyen a csecsemővel szembeni hozzáállásunk? Folyamatosan a kisgyermeket okoljuk, mert nem idősebb a koránál, és számon kérjük a három-négy évest: „Mi a csudáért nem vagy hatéves?” A kicsit pedig, hogy „Miért nem vagy nagyobb, mint amekkora vagy?” Látjátok, mennyire abszurd ez a felvetés. Sokkal inkább a szellemi gyermekek táplálása kellene, hogy foglalkoztasson bennünket, mint hogy annak hiányáért okolnánk őket, amit az adott helyzetben nincs jogunk elvárni tőlük.

Az igazi család gondoskodik a szellemi gyermekekről, és ez megfeddi a szívünket. Milyen a hozzáállásunk azok iránt, akik nem ott tartanak a fejlődésben, ahol mi, és ez nem is lenne még elvárható tőlük? Teljesen más eset, amikor az eltelt idő alapján már képeseknek kellene lenniük a tanításra, és még mindig arra van szükségük, hogy tanítsák őket. Az igazi családot a szellemi gyermekek táplálása iránti felelősség jellemzi, és a velük kapcsolatos hozzáállásunk és odafigyelésünk mértéke mutatja meg leginkább, hogy az igazi szellemi otthon légköre vesz-e körül bennünket.

A gyülekezet családja a fiak szolgálatával is törődik. Feltűnhet, hogy ezeket a jellemzőket mind az Újszövetségből vesszük, csak nagyon egyszerű formában fogalmazzuk meg. Az Apostolok Cselekedetein végigmenve fellelhetjük a szellemi csecsemők táplálására való gondos odafigyelés összes megjelenési formáját. Utána pedig látjuk, hogy ha valaki már túljutott a szellemi csecsemőkoron, de nem volt még saját, rábízott feladata, felelőssége, azt mindannyian közös ügynek tekintették, az mindenki számára egyformán fontos volt, és buzdították az illetőt, hogy legyen; tehát, ha Isten házában bárkinek bármilyen felelősség adatott, az mindenkit ugyanúgy érdekelt; az egyénekre bízott szolgálatot is közös ügynek tartották. És bárhol felelősséget bízott az Úr valakire, sáfárságot a Neki való szolgálatban, azt a gyülekezetben mindenki a saját ügyének tekintette.

Még tovább menve pedig, a gyülekezet családja az Atyának a gyermekeivel kapcsolatos tervei megvalósulását is szem előtt tartja. A család számára nagyon is fontos, hogy az Atya mit szán családja számára, és törekszik ennek megvalósítására. Ez fölülírja az egyéni ambíciókat, az egyéni érdekeket; sokkal fontosabb annál, mint hogy kit mi érdekel, sokkal nagyobb a súlya annál, mint hogy mindenki a maga feje után menjen a saját elképzelése szerint. Isten azért foglalta egybe a családot, azért tette egyetlen egésszé, hogy az Atya szándékát munkálja. Ez pedig nem kis dolog.

Az apostoli levelekből kiderül Isten örökkévaló célja, hogy mi hogyan lettünk elhívva ennek a célnak megfelelően, valamint, hogy ezt a célt egyedül az egész által lehet elérni. Az egész családot érintő dolog ez; és az egész kölcsönös, összekapcsolódó életünket ennek az örökkévaló célnak kell kitöltenie a Krisztusban való elhívásunkban, és a beteljesedést az örökkévaló cél iránti közös elköteleződésünk mentén találjuk meg.

Nagyon fontos számunkra, hogy meglássuk ezt az egész családra vonatkozó célt, és azt, hogy ehhez minden családtag egyformán kapcsolódik; hogy ezt egyetlen különálló tag vagy a tagság bármekkora része sem képes egyedül elérni; ehhez az egész család kell. Ezért segítenünk kell egymást Istennek a családra vonatkozó teljes szándéka felismerésében; kölcsönösen munkálkodva az egymás bátorításában, erősítésében, építésében, segítésében ennek az egy nagy, közös célnak a megvalósulásáért. Erről szól a családi élet, hogy mindenki egyetlen dologgal: Isten céljával foglalkozzon, és mindenkinek ez legyen a fő elfoglaltsága.

Végül pedig, a gyülekezet családja a családi élet szentségének (védettségének, sérthetetlenségének) megőrzésével foglalkozik; a kölcsönös lojalitással (bizalommal, odaadással, elkötelezettséggel, hűséggel) az Úr családjában. Az Úr családja nagyon sokat veszít az egyszerű, hétköznapi lojalitás hiánya miatt. Olyan könnyű mást kritizálni, feltárni a gyengeségeiket, rámutatni (ha még nem lennének szem előtt) a hibáikra. Hogyan minősítjük ezt, ha mindez egy családban folyik?

Egy hat- vagy héttagú családban, ha mindenki csak a többi családtag hibáira, tökéletlenségére, tévedéseire hívná föl itt közöttünk a figyelmet, mit mondanánk erre? Hogy ez nem család, hanem megosztott háznép. Nincs családias szellemiség; az egymás iránti kölcsönös szeretetnek és hosszútűrésnek nyoma sincs. A tágabb családra kiterjesztve pedig ugyanúgy érvényes marad ez az elv. Hiszen, ha igazán szeretjük a testvérünket a családban, hogyan reagálnánk, ha bárki kritizálná őt, gonosz dolgokat mondana róla, besározná, lekicsinyelné? Az a minimum, hogy zokon vennénk; és megpróbálnánk jelezni, hogy nem tűrjük a családi kapcsolataink szentségének ilyen irányú megsértését. Pál apostol így szól: „Hanem a tagok ugyanúgy törődjenek egymással” (1Kor 12,25, Békés-Dalos + angolból kieg.).

Tudom, hogy túlságosan egyszerűnek tűnik ez a megfogalmazás, de annyira alapdolgok ezek. Sokkal több mindent is el lehetne mondani erről a témáról, de most csak arra az egyre szeretnénk rámutatni, hogy Isten a gyülekezetet családnak látja.

Néhányótoknak különleges feladataitok vannak Isten házanépe között. Túlzás vajon azt kérni, hogy – talán úgy, mint korábban soha –, tekintsetek a család fényében a gyülekezeti élet egészére? Hogy meglássátok, a ti feladatotok az, hogy együttműködjetek Istennel abban, hogy szellemi jellemzőkkel bíró családi életet alakítsatok ki – nem istentiszteletek, alkalmak, összejövetelek tartását, igehirdetést, a gyülekezetek létszámának növelését, hanem azt, hogy szellemi családot alkossatok?

Mindannyian a családon belül vagyunk, és akár van valamilyen különleges feladatunk Isten házában, akár nem, az Úr általános felelősségérzetet akar kimunkálni bennünk a házán belül; hogy mind felelősséget vállaljunk a csecsemőkért. Kérjük az Urat ezért a kegyelemért, és valóban tegyük a saját felelősségünkké, mintha az Úr mondaná nekünk valamelyik szellemi gyermekkel kapcsolatban: „Fogd ezt a gyermeket, és tápláld Nekem”. A szellemi csecsemőkről való gondoskodás pedig nem könnyű feladat.

Az Úr ezen felül ki akarja bennünk munkálni az ige szolgálata iránti személyes felelősségérzetet, hogy a saját ügyünknek érezzük. Annyira különbözik ez attól, amikor csak összejövünk, ki-ki leül a helyére, és azt mondja: Ez és ez fog igét hirdetni, és szeretnénk meghallgatni, mit akar mondani. Talán ez minden, ameddig eljutunk. Ha tetszik, hát akkor tetszik, ha nem tetszik, akkor eddig terjedt a felelősségünk. Nem? Nem vállalunk határozott felelősséget az Úr előtt minden egyes igeszolgálatért, és mindenkiért, aki szolgál. Pedig ez a mi közös ügyünk.

Ha kizárjuk a természet szerinti tetszés és választás elemeit, akkor meglátjuk, hogy ez szolgálat, és hív engem, és az Úr előtt köteles vagyok megállni ebben a szolgálatban, mindaddig, míg az az igeszolgálat az Úr népének építéséért és az Úr családjának gyarapodásáért van. Bámulatos növekedést és csodálatos dolgokat láthatnánk, ha a család minden egyes tagja határozott szellemi felelősséget vállalna a folyamatban levő igeszolgálatokért. Hatalmas fejlődés következne be, ha ez így lenne. Másfelől viszont nagy veszteség, sok gyengeség, legyőzetés és kudarc következik abból, ha a többség nem működik együtt azokkal, akik az ige szolgálatában vannak.

Ha az igeszolgálatot közös ügyünkké tudnánk tenni, ha mindenki egyformán törődne vele, akkor növekedés történne. Akik közületek igével szolgálnak, jól tudják, miről beszélek. Akik nem vagytok benne az ige szolgálatában, ha tudnátok, milyen benne lenni, tudnátok, hogy mire gondolunk. Amikor végignézünk az arcok tengerén, csak hogy egyet találjunk olyat, aki együttműködik; és amikor találtunk egyet, akiben Isten munkálkodik, és megláttuk benne az együttműködés, a közösség, a komoly érdeklődés és felelős törődés szellemét, az megmenekülésünket jelentette abban a nagyon nehéz helyzetben. Az az ember átvitt bennünket, és folytatni tudtuk, mert az az egy ott volt. Óriási dolog, hogy az egész vereséggel végződhetett volna, semmit nem nyert volna senki az egészből, ha nem lett volna ott az a kapcsolattartó. Mi lenne, ha mindannyian így vennénk részt minden alkalommal; micsoda nyereség lenne az! Az építés akkor tud megtörténni, ha a család komolyan törődik az igeszolgálattal.

Ami igaz ezekben a vonatkozásokban, az összes többi vonatkozásban is igaz. Kérjük az Urat ezeknek az egyszerű dolgoknak a kegyelméért, melyek olyan nagyon számítanak. Az Úr népe egy család, és olyan család, ahol valódi érték van. Nem nagyon sok érték lelhető fel a gyülekezet intézményesült szervezeteiben, a külső formákban – a szellemi érték nagyon korlátozott – de ha valahol megvan a család szívbéli közössége, ott az egymás építése zajlik és folyamatos a növekedés.

“Hogy megismerjem Őt” (Radu Gavriluț)

PDF-ben letölthető: “Hogy megismerjem Őt”

Elhangzott: 2017. január 22-én

Filippi 3, 8-10: „Sőt, annakfelette most is kárnak ítélek mindent az én Uram, Jézus Krisztus ismeretének gazdagsága miatt, akiért mindent kárba veszni hagytam és szemétnek ítélek, hogy a Krisztust megnyerjem. Hogy találtassam Őbenne, mint akinek nincs saját igazságom a törvényből, hanem van igazságom a Krisztusban való hit által, Istentől való igazságom a hit alapján. Hogy megismerjem Őt és az Ő feltámadásának erejét, és az Ő szenvedéseiben való részesülésemet, hasonlóvá lévén az Ő halálához.”

Nagyon örülök, hogy itt lehetek. Imádkoztam azért, hogy az Úr adjon valami mondanivalót ma délelőttre, és ez az üzenet a következőképpen született meg. Meglátogatott engem valaki, és panaszkodott az unokaöccsére, aki szintén hívő ember volt. Arról kezdett beszélni, hogy milyen életvitelt folytat az unokaöcs, és nagyon sírós hangú volt ez a beszámoló. Ezt hallgatva akkor eszembe jutottak ezek a szavak a Filippi 3-ból: „Hogy megismerjem Őt és az Ő feltámadásának erejét, és az Ő szenvedéseiben való részesülésemet, hasonlóvá lévén az Ő halálához.”

Mielőtt idejöttem, bizonyos dolgok történtek nálunk, olyan események, amelyek örömmel töltöttek el bennünket. Egy testvér kb. két évvel ezelőtt szembe fordult a többiekkel, lázadó magatartást vett föl, és különösképpen szembe fordult velem és egy másik testvérrel. Most pedig, nemrég újra visszatért az Úrhoz, és erről a visszatéréséről, megtéréséről, valamint, hogy megbánta a dolgokat, amit tett, írt egy levelet. Én úgy gondoltam erre az esetre, hogy nem vártam el tőle, hogy megalázkodjon előttem, de ez a testvér olyan levelet írt, hogy amikor megmutattam néhány testvérnek, azt mondták, nem láttak még ilyen megbánó levelet. Mindez nagy felfrissülést hozott közénk. Volt egy másik testvér is, aki előtérbe helyezte a saját, személyes ambícióit, a testvérek ellen fordult, de a múlt vasárnap ő is meghajolt az Úr előtt. Annyira nagy öröm volt közöttünk, hogy mindenki könnyezett. Én ritkán szoktam sírni, mert próbálok uralkodni magamon, de most én sem tudtam visszatartani a könnyeimet. Valami ahhoz hasonló történt, mint amiről a 126. Zsoltár beszél, „mikor visszahozta az Úr Sionnak foglyait, olyanok voltunk, mint az álmodók, akkor megtelt a szánk nevetéssel.” Úgy érzem, úgy sejtem, mintha gyorsulnának föl a dolgok, mint amikor valami készülődik.

Ez az üzenet, ami most a szívemen van, ezzel kapcsolatos. Amikor az Úrhoz jövünk, az Úr munkája meghódít bennünket. Látjuk azt, amit Ő elvégzett érettünk, látjuk azt, hogy milyen tökéletes a megváltás, és az Úr Jézus Krisztus vére megtisztít minden bűntől. A vállunkról legördül a teher, és arra ébredünk, hogy szabadok vagyunk és örvendünk az Úrnak és annak, amit tett érettünk. De sajnálatos módon, sokak számára ez válik az életcéljukká. Életük végéig csak annyit látnak, hogy mit végzett el az Úr értük, és mindig csak ez lebeg a szemük előtt, hogy mit végzett el az Úr érettük. De ha mindvégig csak ez marad a szemünk előtt, akkor hasonlókká válunk a Korintusbeli testvérekhez, ahol sok probléma volt, minden területén az életnek. De az Úr úgy munkálkodik, hogy eljön egy nap, amikor megnyílik a szemünk és meglátjuk, hogy igaz az, hogy milyen nagyszerű az Úr elvégzett munkája, de ki az, Aki elvégezte mindezt? Pálban, az élete vége felé, amikor tömlöcben volt, ez volt benne: „hogy megismerjem Őt.” Hogy ismerhetem meg Őt? Ezek vannak itt leírva: az Ő feltámadásának ereje által, az Ő szenvedéseiben való részesüléssel, és azáltal, hogy hasonlóvá tétetek az Ő halálához.

Testvérek, azt akarom elmondani most, hogy nem egyszerű dolog megismerni az Urat. Az Úr megismerése nem bibliatanulmányozás által történik, nem igemagyarázatokon keresztül. Ezek nagyon jó dolgok, de az Úr megismerése kritikus élethelyzetek által történik. „Hogy megismerd Őt.”

Visszatérve arra, amit a bevezetőben mondtam, azon gondolkodtam, ha az az unokaöcs megismerné az Urat, akkor vajon ilyen siralmas lenne a helyzet? „Hogy megismerjem Őt” – ha megismered Őt, akkor többé már nem vagy ugyanaz.

Eszembe jutott Ábrahám történetének az a része, amikor 14 év fenyítő hallgatás után az Úr megjelent Ábrahámnak, és azt mondta neki, „Én vagyok a mindenható Isten, én vagyok az, Aki mindenre elégséges. Járj az én orcám előtt és légy tökéletes.” Ezt azért mondta az Úr, mert Ábrahám nem tudott várni az Úrra. Feleségül vette Hágárt, így született meg Ismáel, és ebben az időben Ábrahám meg volt győződve, hogy Ismáel lesz az örökös fiú. De Isten azt mondta, nem Ismáel lesz az, hanem akit Sára fog szülni, ő lesz az örökös, vele fogom folytatni. Ábrahám önmagára nézett, és Sára is nagyon öreg, gyenge, mit lehet tenni? Bárha élne Ismáel teelőtted! És akkor mondta Isten, hogy „Én vagyok a mindenható Isten, az, Aki mindenre elég.”

Pál apostol elragadtatott a harmadik égig, és fölfoghatatlan kijelentésekben volt része. De valami tövis volt az ő testében. Pált többször megkövezték, megbotozták, de soha nem panaszkodott ezekre. De ez a tövis zavarta, ez valami nagyon nehéz dolog lehetett. Szó szerint úgy írja, hogy „arcul ver engem.” Nagyon fájdalmas lehetett. És ebből a nehéz helyzetből született meg a 2Korintus 12,9. „Ezért háromszor könyörögtem az Úrhoz, hogy távozzék el ez tőlem. És ezt mondá nékem: Elég néked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által végeztetik el. Nagy örömest dicsekszem azért az én erőtlenségeimmel, hogy a Krisztus ereje lakozzék bennem. Annakokáért gyönyörködöm az erőtlenségekben, bántalmazásokban, nyomorúságokban, üldöztetésekben és szorongattatásokban, Krisztusért; mert amikor erőtelen vagyok, akkor vagyok erős.”

Ha egy nehéz próbatételben vagyok, akkor éppen megfelelő helyzetben vagyok ahhoz, hogy tudjam kérni azt, hogy az Úr jelentse ki magát nekem. Csak ezen az úton tudok kiszabadulni onnan. Ez az én bizonyságtételem. Így ismerem meg az Urat, másképp nem lehet Őt megismerni. Ha nem ismerem meg az Urat azokban a helyzetekben, amelyeket a Szent Szellem előre elkészített, hogy azokon átmenjek, azokban a nehéz helyzetekben értem meg azt, hogy mit értett az alatt az Úr Jézus, hogy ÉN VAGYOK.

Zsidók 11, 6. verse: „Hit nélkül pedig lehetetlen Istennek tetszeni, mert aki Isten elé járul, hinnie kell, hogy Ő VAN, és megjutalmazza azokat, akik Őt keresik.” Hit nélkül lehetetlen Istennek tetszeni. De ez nem az a kezdeti hit, ami által először hittünk az Úrban. Hanem az a hit, ami által valaki közeledik Istenhez, és elhiszi azt, hogy Isten az a nagybetűs ÉN VAGYOK. És Ő a megjutalmazója azoknak, akik Őt keresik. Elolvashatjuk a Pál apostol által írt igeverset, és azt mondhatjuk, hogy ’hát, elég néked az én kegyelmem’, de csak akkor válik valósággá bennünk, hogyha egy ilyen nehéz helyzetben a Szent Szellem azt az igeverset nekünk adja. Nem úgy kell kérjük Istentől a világosságot, mintha a világosság valami különálló dolog lenne. Hanem azt kell kérjük, hadd ismerhessük meg Őt azokban a helyzetekben, amikben vagyunk. Elégséges Ő? Ez a hit nyer jutalmat!

A kezdeti hit egy ajándék, azért nem jár jutalom. Az a hit, ami által közeledsz Hozzá, és ami által elhiszed, hogy Ő elégséges minden helyzetben, ennek a hitnek van jutalma. És akinek az a mindenható, mindenre elégséges Isten kijelenti magát egy ilyen helyzetben, az többé nem mondja azt, hogy ’Jaj, jaj, hova jutottam?’ Hanem keresi a következő alkalmat, amikor még inkább megismerheti Őt. Ezek után, testvérek, megérthetjük azt, hogy azt mondani, hogy „Megismerjem Őt”, ezt nem könnyű kimondani, mert ez sokba kerül.

A János ev. 6. részéből említeni fogok igeverseket, ismerős ez az ige, ahol a kenyér megszaporításának csodája van leírva. A kenyér megsokasításának csodája le van írva mindegyik evangéliumban. Az, ha egy történet le van írva mind a négy evangéliumban, azt fejezi ki, hogy ez egy rendkívül fontos dolog volt. És az is figyelemreméltó, hogy a János evangéliuma nem a csoda jellegét domborítja ki a dolgoknak, hanem jelként mutatja be ezeket a történéseket. A jel valakire vagy valamire mutat. Mikor az Úr megszaporította a kenyeret, nemcsak az volt a célja, hogy jól lakjon az az éhes tömeg ott, hanem egy jelet adott, ki akarta jelenteni magát, hogy megismerjék az emberek, hogy kicsoda Ő. Kicsoda ő? Ő az emberek között volt, és az Isten Fia volt, de nem tudták róla ezt. Megsokasította a kenyeret, ettek, jól laktak, és elküldte a tanítványokat, hogy menjenek át a tó túlsó partjára. Elbocsátotta a sokaságot is, mert miután jól laktak, királlyá akarták tenni Őt. A tanítványok is ugyanazt hitték, mint a sokaság, hogy Ő lesz a király. Elbocsátotta a tanítványokat, és akkor történt az a következő jel, amikor az Úr Jézus járt a tengeren – az ötödik jel a János evangéliumában.

János ev. 6. rész, 19. vers: „Mikor azért huszonöt vagy harminc futamatnyira beevezének, megláták Jézust, amint jár a tengeren, és a hajóhoz közeledik. És megrémülének. Ő pedig monda nékik: Én vagyok, ne féljetek.”

A sokaság kétségbeesetten kereste Őt, de az Úr tudta, hogy miért keresik Őt. És az Úr Jézus beszélgetése velük abba az irányba hatott, hogy az anyagi világból, erről a területről átvigye őket a szellemi területre.

János 6, 30. vers: „Mondának neki, micsoda jelt mutatsz tehát te, hogy lássuk és higgyünk néked? Mit művelsz?” Kevéssel előtte az Úr Jézus mutatott egy jelt, de ők nem látták.

„A mi atyáink a mannát ették a pusztában, mint meg van írva: mennyei kenyeret adott enniük. Monda nékik Jézus: Bizony mondom néktek, nem Mózes adta néktek a mennyei kenyeret, hanem az én Atyám adja majd néktek az igazi mennyei kenyeret. Mert az az Istennek kenyere, amely a mennyből száll alá, és életet ad a világnak. Mondának azért néki: Uram, mindenkor add nekünk ezt a kenyeret. Jézus pedig monda nékik: Én vagyok az életnek ama kenyere. Aki hozzám jön, semmiképpen meg nem éhezik, és aki hisz bennem, meg nem szomjúhozik soha.” Aztán ez a beszélgetés tovább folytatódott, és megharagudtak Rá. És nemcsak a sokaság oszlott szét, hanem a tanítványok is elmentek. Mert ezek a tanítványok is csak annyit értettek meg, hogy ’Uram, add meg ezt nekünk, tedd meg ezt nekünk.’ Úgy gondolták, mi vagyunk a világ közepe. Amikor pedig az Úr Jézus megpróbálta Önmaga felé fordítani a figyelmüket, akkor megnehezteltek. Akkor mondták ezt: „Kemény beszéd ez, kicsoda bírja elhordozni?” A legönzőbb teremtmény az egész világon egy kisgyerek. A kisgyerek, az éjszaka közepén, nem törődve azzal, hogy a szülei mennyire fáradtak, hangosan követeli a részét. Ilyenek vagyunk, amíg gyerekek vagyunk. Senki nem bízhat ránk semmit, nincs felelősségünk, mert minden értünk kell történjen. Mindenki nekünk szolgáljon, ha nem vesznek figyelembe, akkor megbántódunk. Minden értem kell történjen, értem, értem!

A tanítványok elmentek, és az Úr Jézus azt mondta azoknak, akik ott maradtak: Érezzétek magatokat szabadnak. Nem akartok ti is elmenni? Nem tartotta vissza őket. Elengedte őket. A tékozló fiú, amikor elkérte a jussát, az öröksége részét, az atyja odaadta neki, ’Tessék.’ Elment, és bizonyos megtapasztalások után visszatért, és én hiszem azt, hogy azok után, amiket átélt, már más ember lett.

Ebből a nehéz helyzetből a tanítványokkal született meg az, amit Péter így fejez ki a 68. versben: „Uram, kihez mehetnénk? Örök életnek beszéde van tenálad. És mi elhittük és megismertük, hogy te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia.” Nekünk van valami más kiutunk, valami más menekülési útvonal? Ha van, akkor ki fogjuk próbálni. De ha mi is eljutottunk erre a következtetésre: Uram, kihez mehetnék? Csakis Tehozzád! És ez egy nagyon fontos pillanat minden hívő ember életében, amikor az ajándéktól az Ajándékozóhoz fordul, magához a Személyhez, Aki az ajándékot adja!

Befejezésül még azt szeretném elmondani, hogyha olyan élethelyzetbe kerülünk, hogy kétségbeesetten imádkozunk a szabadulásért, nem fogjuk megismerni annak a nehéz helyzetnek a célját, amíg nem imádkozunk úgy, hogy ’Uram, téged szeretnélek megismerni, itt, ebben a helyzetben.’

Nagyon súlyos influenzajárvány volt nálunk, és egy családot különösen próbára tett ez a járvány, valószínűleg máskülönben is gyengébb fizikumúak. Többször ki kellett hívni a mentőt, kórházi kezelésre szorultak, sokan, sokféle jó tanáccsal halmozták el őket. Én éppen elutaztam, és amikor hazaértem, az Úr indított, hogy látogassam meg őket. És azt mondtam nekik, járhattok a gyógyulás után, kereshettek gyógyszereket, nekem nincs kifogásom a gyógyszerek ellen, de a következőket akarom mondani, megkerestétek az Urat, hogy megkérdezzétek, a ti családotokban miért hosszabbodott meg ez az egész? Mit akar az Úr elvégezni? Csak annyi, hogy legyőzzétek a betegséget, és kész, vége legyen mindennek?

Az Úr megismerése a legfontosabb! Másképpen, más úton-módon nem lehet Őt megismerni, csak úgy, hogy a nehézségből, a próbából Hozzá kiáltok. Ez válik megtapasztalássá. Nem elmélet. Ismerhetem az összes vonatkozó igéket, tudhatok görögül, de más a gyakorlati, tapasztalati megismerés! Ez mindenki számára nyitva álló lehetőség! Amikor az Úr szólt Pálnak, számára megoldódott a tövisnek a problémája. Az Úr végezze ezt a mi életünkben is! Ő bele visz minket mindenféle megpróbáltatásba, azért, mert azt akarja, hogy Őt tapasztaljuk meg! Ő minden szükségünkre elégséges! Ámen.

Elhangzott: 2017. jan. 22.

Nagyvonalúság és szeretet a hibákkal szemben

“Azt hiszem, hogy egy kicsit nagyvonalúbbnak kellene lennünk embertársaink tökéletlenségeivel szemben. Tudom, hogy lehetetlen nem észrevenni ezeket, amikor ott vannak közvetlenül előttünk; és azt sem tudjuk megakadályozni, hogy akaratlanul is véleményt ne alkossunk másokról. Senki sem tagadhatja, hogy mások tökéletlensége sok kényelmetlenség okozója. De elég, ha készek vagyunk türelmesnek lenni a tökéletlenségekkel szemben, akár súlyosak, akár enyhébbek. Ne hagyjuk, hogy elforduljunk az emberektől hibáik miatt!

Ha van a tökéletességnek jele, ez az, hogy el tudja viselni mások tökéletlenségeit – képes alkalmazkodni; mindenkinek mindenné lesz. Olykor a legmeglepőbb hibákat vesszük észre egyébként jó emberekben, de ezen nem szabad meglepődnünk. Legjobb figyelmen kívül hagyni ezeket, és hagyni, hogy Isten a Maga időzítése szerint foglalkozzon velük; ha mi vesszük kézbe, úgy járhatunk, hogy végül a búzát is kitépjük a konkollyal együtt. Arra jutottam, hogy Isten még a legszellemibb emberekben is meghagy bizonyos gyengeségeket, amelyek esetükben teljesen valószerűtlennek tűnnek. Mindannyiunkra igaz ez. És mindannyiunknak késznek kell lennünk hamar felismerni a saját tökéletlenségeinket, és hagyni, hogy Isten vegye kézbe ezeket.

Mi magunk pedig küzdjünk azért, hogy türelmesek legyünk mások gyengeségeivel, hiszen tapasztalatból tudjuk, milyen keserűen fájdalmas, amikor kiigazítanak minket. Mindent tegyünk meg tehát, hogy minél kevésbé okozzunk fájdalmat – de nem mondom, hogy túl sűrűn javítgassunk másokat. Ez nem a mi dolgunk. A mi dolgunk az, hogy megálljunk és megnyugodjunk, amikor hibákat fedezünk föl a másikban, és hajlanánk afelé, hogy megszakítsuk vele a közösséget. Nekünk ezt a problémát kell kezelnünk.”

(Let Go – Fénelon, Letter 24)

Keresztények menjenek-e bíróságra? (Albert W. Lorimer)

Shall a Christian Go to Law? Írta: Albert W. Lorimer

        Robert G. LeTourneau életének egyik legkomolyabb próbatételéhez érkezett abban az időszakban, amikor az Úrral társulva, éppen a vállalkozásának alapjait fektette le. Már egy ideje közútépítéssel foglalkozott, amikor egyszer „észrevettem egy kiírást egy állami autóútépítésre, amely azonban túl nagy falatnak látszott azzal a gépparkkal és emberekkel, akikkel akkor dolgoztam” – emlékszik vissza. A gyülekezetében volt valaki, akinek szintén volt útépítési tapasztalata, egy keresztény hívő, akinek a gépeivel együtt Robert már meg tudott felelni a pályázati követelményeknek. Megkereste tehát ezt az embert, és felajánlotta neki, hogy pályázhatnának közösen erre az útépítési kiírásra. Meg is nyerték, és leszerződtek az állammal.

Röviddel a munka elkezdése után azonban nehézségek ütötték fel a fejüket. Lassan haladtak, és félő volt, hogy a szerződésben foglalt határidők miatt kötbért kell fizetniük. Robert társa nagyon aggodalmas típus volt, sokat idegeskedett, és egyre több mindenben talált hibát, míg végül azt mondta Robertnek: „Az a baj ezzel a munkával, hogy túl sok rokonodat alkalmazod.”

A rokonaival kapcsolatos vád igaz volt abból a szempontból, hogy tényleg sokan dolgoztak neki. De Robert kitartott amellett, hogy mindannyian „azt csinálják, amihez értenek”, és nem akarta elbocsátani őket, mert nem volt mindig annyi elérhető szakképzett munkás, amennyire egy adott pillanatban szükség lett volna, és úgy volt vele, hogy későbbi munkáknál is számíthat majd rájuk, ha ezt befejezték.

Amikor nem tudta, mi Isten akarata egy adott helyzetben, Robert imádságba kezdett – és ezt tette most is. Megkérdezte az Úrtól, hogy mit tegyen. Robert meggyőződése, hogy amikor Isten egy gyermeke a tőle telhető legjobbra törekszik, joga van megkérni az Urat, hogy segítsen neki; de nem hiszi, hogy megmondhatja az Úrnak, hogy a segítséget ezüsttálcán nyújtsa át neki. Ezért hát imádkozott, és hamarosan valami történni kezdett.

Egy magánvállalat meghívta egy újabb pályázatra, amelyet nem is hirdettek ki nyilvánosan, és kellemes meglepetésként érte, hogy megnyerte a pályázatot. Ezért az állami útépítési munkálatoktól elvonta az összes rokonát az új építkezéshez, és építésvezetőnek a sógorát jelölte ki. Ütemezés szerint haladtak, és szép hasznot értek el. Nem sokkal később az állami munka is elkészült, és a várakozásokkal szemben az is nyereséges lett. Mivel mindkét szerződéssel hasznot szerzett, a hitelezőit is ki tudta volna fizetni. Az állami pályázatban részt vett „földi” társának azonban más elképzelése volt. Azt találta ki, hogy mivel Robert nyereséget szerzett a második pályázattal, az állammal kötött útépítési szerződés teljes haszna őt illeti. Ez a haszon 8 000 angol font volt, és kettéosztva 4 000 font jutott volna mindkettőjüknek. Robert annyira megdöbbent, hogy ennyire durván méltánytalan és értelmetlen követeléssel áll elő egy hívő ember, akivel ráadásul egy gyülekezetbe járnak, hogy felkereste az ügyvédjét, aki viszont azt mondta neki, hogy ne aggódjon, mert a partnerének nincs semmi jogalapja megnyerni egy ilyen pert.

Robert azonban mégis aggódott, de más miatt. Nem attól félt, hogy nem fogja tudni behajtani a bíróságon a pénzt, hanem azért, mert azzal az emberrel nem csak, hogy ugyanannak a gyülekezetnek voltak a tagjai, hanem mindketten a gyülekezet vezetőségéhez tartoztak. Habár meg volt róla győződve, hogy a társának valóban nincs alapja a követelésre – sem erkölcsileg, sem jogilag –, mégis jó oka volt az aggodalomra. Mi lenne a gyülekezettel, ha két vezető tagja jogi perbe keveredne egymással? Jól ismerte azt az Igét, amely megtiltotta a hívőknek, hogy egymással pereskedjenek, de azt is tudta, hogyan intézze úgy a dolgokat, hogy a másiknak kelljen kezdeményeznie, és ő legyen az, aki a bírósághoz fordul. Robert gyakran így emlegeti akkori önmagát: „Nem igazán volt báránytermészetem, hogy úgy mondjam; szerettem a szarvánál megragadni a bikát. Azt mondtam: Uram, az a pénz a hitelezőimé, ki kell fizetnem őket.” Az Úr azonban akkor a szívemhez szólt. „Mennyire szeretsz engem? Mennyire szereted a népemet? Mennyire szereted a gyülekezetemet?”

Robert megtette, amiről megvallotta, hogy a legnehezebb volt valaha is az életében. Odament ahhoz az emberhez, és azt mondta: „Testvér, nem csinálunk pert ebből az ügyből. Ha ragaszkodsz hozzá, hogy a teljes haszon a tiéd legyen, tessék, tiéd, csak Isten tudja elvenni tőled. Ha pedig azt akarja, hogy megkapjam a részemet, Ő meg tudja adni nekem.” Robert azt gondolta, hogy ettől talán majd meggondolja magát a társa. De nem tette. Elvette a teljes hasznot, és Robert hagyta, hogy az övé legyen.

Röviddel ezután ez az ember újabb munka elvégzésére szerződött. Nem sokkal később pedig Robert is új munkát kapott. Azon a munkán, amelyre az egykori társ szerződött, az ember a teljes 8 000 fontot elveszítette, míg Robert elég hasznot termelt, hogy bőven visszajött neki az a 4 000 font, amit föláldozott. Robert egyik kedves mondása lett: „Ne azért engedelmeskedj Istennek, mert kifizetődik, mert akkor nem fog kifizetődni. Hanem engedelmeskedj Istennek, mert szereted, és akkor az ki fog fizetődni neked.”

“Tövis adatott a testembe” – a terhek áldásai – J.R. Miller

Kevés olyan ember van, akinek ne lenne valamilyen testébe vájódó „tövise”. Van, aki a beszédében akadályozott, más a látásában, megint másnak pedig a hallásával vannak gondjai. De lehet sántítás, vagy valamilyen lassú lefolyású, de gyógyíthatatlan betegség is; alkati félénkség vagy túlzott idegesség; valamilyen testi deformáció, esetleg nehéz természet. Lehet „tövis” az otthon is, ha az hideg, szeretetlen, ellenséges; de lehet egy szeretett ember életében megjelenő szomorúság vagy erkölcsi bukás; esetleg egy hamisnak bizonyult barátság vagy egy viszonzatlan szerelem miatti keserű csalódás is. Kinek ne lenne meg a maga „tövise”?

Sosem szabad elfeledkeznünk róla, hogy bizonyos értelemben a „tövisünk” a „Sátán angyala”, aki a tövissel ártani akar nekünk, háborgatni a békességünket, megrontani bennünk az isteni szépséget, megtörni a Krisztussal való közösségünket. Másfelől azonban, Magának Krisztusnak a szerető szándéka is benne van ebben a tövisben. Azt akarja, hogy áldás legyen a számunkra. Azt szeretné, ha megtartana bennünket alázatban – és megóvna a hiúságtól; vagy az a szándéka vele, hogy meglágyítsa a szívünket és még szelídebbek legyünk. Azt akarja, hogy a környezetünk kellemetlen dolgai mennyei gondolkozásúvá fegyelmezzenek bennünket, nagyobb önuralmat adjanak, segítsenek megtartani a szívünket lágynak és szeretőnek a keménység és szeretetlenség közepette. Azt akarja, hogy a fájdalmunk kitartásra és türelemre tanítson, a szomorúságunk és a veszteségünk pedig hitre.

A „tövis” tehát vagy áldásunkra van, vagy jóvátehetetlen kárt okoz – hogy mi történik, az tőlünk függ. Ha hagyjuk, hogy felzaklasson; ha dühöngünk, ellenállunk és panaszkodunk; ha elveszítjük a hitet és elcsüggedünk – tönkreteszi az életünket. Ha azonban hittel elfogadjuk, hogy a „tövis” a maga csúf terhével áldást tartogat számunkra; ha türelmesen, engedelmesen, morgolódás nélkül vesszük; ha a kegyelemtől várjuk, hogy megtartsa a szívünket nemesnek és igaznak a próbák, a kísértés és a szenvedés között – akkor jót fog munkálni, és keserűségéből édes gyümölcs terem. Miénk a felelősség, és úgy kell a „tövisünkhöz” és Krisztushoz viszonyulnunk, hogy abból jó és növekedés, nem pedig rossz és kár következik a számunkra. Az ilyen gyengeség csak akkor lesz áldássá, ha győzelmet aratunk fölötte a Krisztusba vetett hit által.

J. R. Miller, A gyengeség áldása

“Én megszabadítlak, és te dicsőítesz engem.”

Óh én nyomorult ember! Kicsoda szabadít meg engem e halálnak testéből? (Róm 7,24, Károli)

“Tudjuk, hogy senki sem meri megpróbálni rögtön kimenteni az éppen vízbe esett, vadul kapálózó embert; a bölcs életmentő addig vár, amíg a fuldokló eleget küszködött, és lassan feladja a küzdelmet.

Ugyanígy, Isten is hagyja gyermekeit küszködni és küszködni, amíg rá nem jönnek, mennyire hiábavaló az igyekezetük, miközben csak egyre súlyosabb helyzetbe sodorják magukat. Az Úr vár, amíg elfogy az erőnk, és magunk is rájövünk, hogy ez már mindjárt a halál. Abban a pillanatban valami hasonló gondolatunk támad: Ha Isten nem ment meg, egy percet sem tudok már fennmaradni; ha Isten nem szabadít meg, bizonyosan meghalok! Csakis ezután a pillanat után nyújt Isten mentő kart. Ahogy a hívő többé már nem magában bízik, az Úr abban a pillanatban, azonnal megmenti.”

(Watchman Nee)

Egy kis kiegészítés: soha nem hallottam a fuldoklók kimentésének eme – számomra ugyancsak kegyetlennek tűnő – módszeréről, amelyet Nee szerint mindenki ismer, és ezért tanakodtam is, hogy megosszam-e ezt a gondolatot. Amit utána következik, azonban annyira fontos, hogy arra jutottam, meg kell osztanom. Isten nem számításból nézi a küszködésünket, miközben segíthetne is (Neki nem kell ugyanis attól tartania, hogy magunkkal rántjuk a mélybe). Ez a példázat tehát nem Istenről szól, hanem rólunk. Vegyük észre a mentő kezet, amely nyúl felénk, és ragadjuk meg, mint egyetlent, amely ki tud minket rántani a szorongattatásból. Amíg egy pillanatig is azt hisszük, hogy egyedül is sikerülhet, amíg azt gondoljuk, hogy az erőnk, a képességeink, a tudásunk, leleményünk lehetővé teszik a megmenekülést, addig nem fogjuk észrevenni Isten felénk nyújtott kezét. Miért küszködnénk hiába? Miért okoznánk fájdalmat Atyánk szívének azzal, hogy nem rögtön Benne bízunk? Tegyünk le mindent, ami belőlünk fakad, és nézzünk egyedül Őrá! És Ő meg fog menteni.

“Hívj segítségül engem a nyomorúság idején! Én megszabadítlak, és te dicsőítesz engem.” (Zsolt 50,15)