A Föld legkorábbi korszakai – 9. Noé napjai (G.H. Pember)

PDF-ben a teljes 9. fejezet:

Pember_Earths_Earliest_Ages_HU-9Letöltés

Nagy gyakorlati jelentősége van számunkra mindannak, ami Noé idejében történt.

Mózes első könyvének 6. fejezete Noé napjainak leírását tartalmazza, mely igen nagy jelentőséggel bír számunkra; Urunk ugyanis azt mondta, hogy a világiasság hasonló időszaka fogja végül kimeríteni Isten hosszútűrését a föld mostani lakói iránt, és el fog jönni tűzzel és forgószélhez hasonlóan gyors harci kocsijaival, hogy rájuk zúdítsa lángoló haragjának fenyítő tüzét, mert tűzzel és kardjával ítél meg az Úr minden testet (Ézs 66,15-16).

Nyilvánvaló kötelességünk tehát, hogy megvizsgáljuk, aszerint, amit Isten velünk erről közölt, hogyan növekedett egyre jobban és jobban a gonoszság és a romlottság az özönvíz előtti emberek körében; hogy megismerjük nem csak azt, hogyan vetették el, hanem azt is, hogyan öntözték, hogyan növekedett és hogyan ért be az a förtelmes termés, mely ellen a Mindenható sarlója végül lecsapott a mennyből; hogy meglássuk, hányféleképpen csábították az emberiséget a gonoszra, és hogyan következtek ezek egymás után, valamint hogy megfigyeljük, hogyan fejtették ki befolyásukat a társadalom gyorsan romlásnak indult tömegeire. Mert ha így teszünk, azzal felfegyverkezünk a körülöttünk napról napra szaporodó tévelygések és kísértések ellen, és képesek leszünk felismerni a saját korunk fenyegető jeleit.

Az akkori idők jellegzetességei. A népességnövekedés.

A gonoszság akkori vészterhes időszakának legelső jellemzője a népesség gyors növekedése volt (1Móz 6,1); ami önmagában is mindig nem csak afelé hatott, hogy terjessze, hanem hogy ugyanakkor fokozza is a bűnt. Mert a gonoszság minden formája, amely a gyéren lakott helyeken megtalálható, ugyanúgy jelen van a sűrű népességű helyeken is, csakhogy ezeken felül még számos olyan bűntípus megjelenik, mely kifejezetten a zsúfolt lakónegyedekre jellemző. Amikor pedig tömegesen vannak együtt, az emberek támogatják egymást a lázadásban, és hajlamosak sokkal merészebbeknek lenni, és Istennel szembeszegülni. A racionalizmus és az ateizmus erősségei mostani korunkban is mindig a nagyvárosokban találhatók.

A civilizáció, a művészetek és a tudomány gyors fejlődése.

A földi családok nem csak létszámban sokasodtak, hanem hatalmas fejlődést értek el a civilizációt és a tudást illetően is. Káin megtanította őket közösen letelepedni és városokat építeni (1Móz 4,17); és Lámek fiai – kiket kétségkívül sokan mások is gyorsan követtek – meghonosították a fémmegmunkálás technológiáját és a képzőművészetet, és törvénytelen eszközöket fejlesztettek ki arra, hogy kihúzzák magukat az átok által rájuk kirótt munka alól (1Móz 4,20-22). És abban a korban, amikor nem hetven-nyolcvan évig, hanem közel ezer évig éltek az emberek, az általuk összegyűjtött óriási mértékű tudás, tapasztalat és szakértelem a mi számunkra szinte felfoghatatlan gyorsasággal lendítette előre a tudományt, művészetet, s a fényűző civilizáció minden kellékének feltalálását és megalkotását.

Az özönvíz előtti ipar egyetlen feljegyzett példáját, a bárkát egy sétita építette; mérete mégis megegyezett a Great Eastern-nel, azzal a hajóval, mely néhány évvel ezelőtt olyan általános csodálatot váltott ki, és amelyet azóta sem tudtak túlszárnyalni.

Kétségtelen, hogy a Noé legkorábbi leszármazottjai által emelt hatalmas építmények közül sokat a hajdani pompára való emlékezés ihletett, valamint azok az elbeszélések, melyeket atyáiktól hallottak, kik életük egy részét az ember dicsőségének és elfajulásának abban a korábbi korszakában élték le. Ilyen lehetett a szó szerint a felhőket karcoló torony megépítésének merész gondolata; Babilon és Ninive hatalmas és gazdagon díszített épületei, valamint az első piramis rendkívüli szerkezete, mely olyan csillagászati tények pontos ismeretét tartalmazta, melyek legalábbis felérnek a modern tudomány büszke vívmányaival. Mert ne feledjük, hogy ezek a hatalmas vállalkozások mind abban az időben zajlottak, amikor Sém és testvérei még életben lehettek.

És nem szabad megfeledkeznünk az akkádok, „az ősi Babilónia satnya és ferde szemű népe” ősi civilizációjának felfedezéséről sem, akiknek puszta léte is ismeretlen volt számunkra még ötven évvel ezelőtt.

Nyelvük kihalt, de a középkori latinhoz hasonló szerepet tölthetett be a Krisztus előtti tizenhetedik században. Intellektuális hatásuk akkora volt, hogy Agade híres könyvtára, melyet Sarrukín (I. Szargon) alapított, tele volt könyvekkel, „melyeket vagy az akkád eredetiből fordítottak, vagy akkád szövegeken alapultak, és csupa, a régi nyelvhez tartozó szakkifejezést tartalmaztak”. A csillagászati részleg fennmaradt katalógusában útmutató található az olvasó számára, hogyan írja föl a kívánt tábla vagy könyv számát, és kérje aszerint a könyvtárostól. „A Sarrukín könyvtárosai által alkalmazott módszer a korábbi generációk tapasztalatai alapján alakulhatott ki.” Találhatnánk-e ennél erőteljesebb bizonyítékot „az irodalom és az oktatás fejlettségére, és olvasó emberek jelentős számára ebben a távoli korban”?

Bérósszosz szerint létezett egy özönvíz előtti „könyvváros” Babilóniában, és Ziuszudra, a káld Noé, „elásta könyveit Szipparban az özönvíz előtt, hogy majd újra elővehesse őket, miután kijött a bárkából”. De a hagyományt leszámítva, bizonyíték is van rá, hogy a nagyon korai időkben jól ismert könyvtárak működtek Urukban, Urban, Kútában és Larszában, melyekhez csillagászati obszervatóriumok és egyetemek csatlakoztak¹.

Ha figyelembe vesszük ezen érvek jogos súlyát, beláthatjuk, hogy a civilizáció és a magas kultúra olyan tökéletességére jutottak el az özönvíz előtti emberek, mely után azóta is csak kullogunk, akármennyire büszkék is vagyunk a saját korunkra.

Káin és Sét családjának egyesülése.

Mivel az Ige többé nem említi a káinitákat különálló törzsként, és mivel a nyilván szintén megsokasodott sétiták közül egyedül egyvalaki vitetett föl Istenhez az eljövendő rossz elől, és csak nyolcan menekültek meg annak a rossznak az idején, világos, hogy a két család végül vegyülni kezdett, és tagjaik összeházasodtak egymással.

A sétitákat talán kezdték lenyűgözni a gonoszok intellektuális törekvései, élvezetközpontú társadalma és könnyű élete, jól érezték magukat a társaságukban, tetszett nekik az őket körbevevő luxus és a sok ügyes és ötletes találmány; végül teljesen elcsábultak, hogy felemás igába kössék magukat hitetlenekkel, és így a bűn örvényébe húzva, megszűntek különálló népnek lenni.

Szomorú és tanulságos következménye lett ennek a keveredésnek: mert amikor a szétválasztás ideje eljött, Jahvénak egyetlen igaz imádója sem volt található Noé családján kívül. Az emberek annyira a maguk bölcsességét helyezték előtérbe, és olyan kevésre tartották Istent, hogy a vallásosságuk a hősök, a saját híres vezetőik imádatának szintjére süllyedt (1Móz 6,4), akik mint Prométheusz, elhozták számukra találmányaikkal az élet szükséges és kellemes dolgait, és így elérték, hogy a Legfelsőbb Hatalom akarata ne tudjon megvalósulni abban az időszakban.

Bukott angyalok hatolnak be az emberek világába.

Majd új és megdöbbenő esemény szakadt a világra, és félelmetesen meggyorsította a gonoszság már addig is rohamos terjedését. „Látták az Isten fiai az emberek leányait, hogy szépek, és feleségül vették közülük mindazokat, akiket megkedveltek” (1Móz 6,2). Ezt az igét gyakran magyarázzák úgy, hogy mindössze Káin és Sét leszármazottjainak vegyes házasságát jelenti; a szakasz gondos vizsgálata azonban ennél sokkal mélyebb jelentést fed föl.

Azt írja, hogy amikor az emberek sokasodni kezdtek a föld színén, és leányaik születtek, Isten fiai látták az emberek leányait (1Móz 6,1-2). „Emberek” alatt mindkét esetben nyilvánvalóan az egész emberi fajt érti, Káin és Sét leszármazottjait egyaránt. Ezért az „Isten fiai”-t világosan megkülönbözteti az Ige Ádám nemzetségétől.

„Isten fiai” angyali lények.

Továbbá, az a kifejezés, hogy „Isten (Elóhím) fiai” mindössze négyszer fordul elő az Ószövetség más helyein, és minden esetben vitathatatlanul angyali lényekre vonatkozik.

1Lásd Sayce Babylonian Literature (Babilóniai irodalom) c. művét.
(https://archive.org/details/b24857464/page/n1/mode/2up)

Folytatás: Pember_Earths_Earliest_Ages_HU-9Letöltés

A Föld legkorábbi korszakai – 7. Vizsgálat és ítélethozatal (G.H. Pember)

Részlet: (A teljes 7. fejezet PDF-ben: )

Pember_Earths_Earliest_Ages_HU-7Letöltés

“A dicsőséges betakarás természete, melyet első szüleink elveszítettek.

Az ember visszavonhatatlanul elkövette a bűnt, a Kísértő győzött. De mi lett azzal az állítással, hogy „megnyílik a szemetek, és olyanok lesztek, mint Isten, jónak és rossznak tudói”? Az sajnos valóban igaznak bizonyult, de távolról sem úgy, mint ahogyan arra Éva számított. Mert büszkeségének meggondolatlanságában nem fecsérelte az időt arra, hogy végiggondolja: az isteni tudás szükségszerűen halálos veszélyt jelent azok számára, akik sem Isten bölcsességével, sem Isten erejével nem rendelkeznek. Valóban megnyílt mindkettejük szeme; de csak arra, hogy saját magukat lássák meg – a saját szomorú, mezítelen és szégyenteljes állapotukat. Egyszerre tudatára ébredtek a hústest gonoszságának, mely törvényszegésük eszközévé lett; megzavarodtak annak fájdalmától, hogy magas méltóságukból, melybe Isten helyezte őket, kiestek; megrémítette a hasonlóságuk a körülöttük lévő állatokhoz, sőt, hogy nincsenek is arra alkalmas állapotban, hogy bárki meglássa őket.

És ezek az érzések valószínűleg jelentősen fölerősödtek az azonnali és látható változás miatt, ami a külső megjelenésükben bekövetkezett. Ugyanis, amíg megmaradtak az engedelmességben, az Isten által beléjük lehelt szellem teljes hatalommal és erővel rendelkezett bennük. Teljeskörű kihatása egész lényüket megvédte attól, hogy a romlás és a halál beléjük hatolhasson; ugyanakkor világossága, mely átsugárzott a neki betakarást adó testen, ragyogó fényudvart vont köréjük; úgyhogy testük közönségesebb részeit sugárzó dicsfény-lepel rejtette el. Ezáltal, mint a teremtett világ uralkodói, élesen különböztek az uralmuk alá vetett összes teremtménytől.

Bűnbe esésük csak a lélek és a test szövetsége révén vált lehetővé, ami tönkretette lényükben az egyensúlyt. A legyőzött szellem olyan állapotba süllyedt, mint egy hatalmától megfosztott és szinte teljesen elnémított rab; fénye elhalványult, lángja kihunyt. Befolyása véget ért; nem tudta többé megőrizni az emberpár testét a romlástól, sem felöltöztetni őket dicsőségbe, mint egy ruhába. Isten fenyegetése valóra vált, a halál uralma elkezdődött.

Krisztus eljövetelekor Isten fiai olyan módon lesznek nyilvánvalóvá, hogy az elveszített betakarás helyreáll bennük.

Nem nehéz bizonyítani azt sem, hogy a szellem, lélek és test tökéletes összhangjának helyreállításakor a látható dicsőség is azonnal helyreáll, és ez lesz a jele annak, hogy Isten fiai vagyunk. De bennünk sokkal erőteljesebben fog ragyogni, mint Ádámban, hiszen, amint korábban láttuk, a bűnbeesés előtti ember nem volt szellemi test. A szellemnek valóban hatalmas és erőteljes befolyása volt, de az uralkodó erő a lélek volt, ahogyan továbbra is az maradt; hiszen az első ember élő lélekké lett (1Kor 15,45). Amikor azonban Urunk visszajövetele után megtörténik a feltámadás, illetve elváltozás, a testünk szellemi test lesz (1Kor 15,44): első helyen az Isten-tudatosság lesz bennünk, teljes mértékben irányítása alatt tartva a lelket és a testet; dicsőségének teljes erejét pedig minden akadály vagy gát nélkül fogja kiárasztani.

Ezért mondja Dániel arról az időről szólva: „Az értelmesek pedig fénylenek, mint az égnek fényessége; és akik sokakat az igazságra visznek, miként a csillagok örökkön örökké” (Dán 12,3). Így az Úr Maga is kijelenti: „Akkor az igazak fénylenek, mint a nap, az ő Atyjuk országában” (Mt 13,43).

Azután úgy János, mint Pál egyaránt azt mondja, hogy amikor odakerülünk az Úr Jézus jelenlétébe, olyanok leszünk, mint Ő; el fogja változtatni nyomorúságos testünket, hogy hasonló legyen az Ő dicsőséges testéhez. És azzal kapcsolatban sem hagy bennünket tudatlanságban, hogy milyen az Ő dicsőséges teste; hiszen a megdicsőülés hegyén megengedte a kiválasztott három tanítványnak, hogy olyannak láthassák az Emberfiát, amilyennek látni fogjuk, amikor eljön az Ő Királyságában. Ott a hegyen Szelleme, mely az Úr földi vándorútja alatt mindig korlátozott és elrejtett volt, kiszabadulhatott, és egy pillanat alatt egész Személye tündöklő fénnyel kezdett sugározni; az arca úgy ragyogott, mint a nap, és a ruhája olyan fehér lett, mint a fény (Mt 17,2).

Ádám és Éva saját kezűleg próbál magának betakarást készíteni.

Az ember és felesége szégyellte magát, és sorsukra nézve ez jelentette az egyetlen reménysugarat. Ha ugyanis halottak lettek volna a bűntudattól szégyent érezni, semmiben sem különböztek volna a gonosz szellemektől; és lehetetlen lett volna megmenteni őket. Ennek az érzésnek a jelenléte azonban azt mutatta, hogy a bennük lévő Isten-tudatosság, habár le lett fojtva, nem hunyt ki teljesen. A fény elsötétült, de a kupac még füstölgött, és megmaradt rá az esély, hogy Isten Szelleme újra lángra lobbanthassa.

Megváltozott állapotától megrémülve Ádám és Éva rögtön megpróbálta mesterségesen pótolni az elveszett betakarást – ahogyan leszármazottjaik is teszik azóta folyamatosan. Mert minden egyes élőlénynek, legyen akár földi, égi vagy vízi, megvan a maga rendes betakarása, nem kívülről rátéve, hanem természetes módon, belülről fakadóan; egyedül az embernél hiányzik ez, és kénytelen művileg pótolni, mert a bűn révén elveszítette természetes erejét arra, hogy dicsőségesen ragyogó fényöltözetet bocsásson ki maga köré. És így megérthetjük, Urunk miért részesítette előnyben a szerény kis liliom ruháját Salamon legdicsőségesebb öltözetével szemben (Mt 6,29). Mert Izrael királyának pompás ruházata idegen volt, és kívülről lett rátéve; míg a liliom szépsége belülről fakadt, és természetes növekedésének egyszerű következménye volt.

Az Úr kérdőre vonja Ádámot és Évát.

Még alig rendezgette el magán a bukott pár nyomorúságos öltözetét, amikor meghallották az Úr Isten hangját, azt a hangot, mely egészen addig a legnagyobb örömöt jelentette számukra. De milyen másnak tűnt most, pedig a hangnem még változatlan volt! Rémülten menekültek a kert bokrai közé, hogy elrejtőzzenek. Hiábavaló próbálkozás! Miközben bűnt követünk el, lehet, hogy sikerül az Istennel kapcsolatos összes gondolatot száműznünk, és meggyőznünk magunkat arról, hogy azért, mert mi elfelejtettük Őt, Ő sem lát bennünket, és nem törődik velünk; de amikor ítélni jön, többé nem lehetséges ez a fajta önbecsapás; nincs menekvés, még akár késedelem sem; érjen bármennyire is készületlenül, találkoznunk kell Vele szemtől-szemben. Isten hívására tehát Ádámnak el kell hagynia rejtekhelyét. Rogyadozó léptekkel jön Alkotójának jelenlétébe, és kénytelen először is elismerni, hogy a szégyen miatt futott el, és hogy ez a szégyen abból fakad, hogy megszegte a neki adott egyetlen parancsot. Vallomása azonban nem őszinte, és nyomorúságos bizonyítékát adja bukott állapotának; annak, hogy egy az egyben elveszítette eredeti természetének királyi méltóságát, mert feleségét hibáztatja, sőt, még Magát Istent is felelőssé teszi: „Az asszony – mondja –, akit mellém adtál, ő adott nekem arról a fáról, azért ettem.”

Amikor azután az Úr Évához fordul, az ő válasza sem jobb, mint a férjéé. Nem vallja magát ugyanis bűnösnek, és nem bízza magát Isten irgalmára; hanem mindent a kígyóra hárít, mintha ő maga nem lett volna felelős semmiért.

A kígyó büntetése, és az összes állatot érintő átok.

Az Úr meghallgatja mindkét vádlottat, és türelmesen megad nekik minden lehetőséget, hogy védjék magukat; amikor azonban a kígyóhoz fordul, a magatartása megváltozik. Semmit nem kérdez a Kísértőtől, nem ad neki lehetőséget magyarázkodásra, hanem úgy bánik vele, mint aki már bűnösnek találtatott, és azonnal kimondja rá az ítéletet.”

Folytatása PDF-ben: )

Pember_Earths_Earliest_Ages_HU-7Letöltés

 

A Föld legkorábbi korszakai – 6. Az ember bűnbeesése (G.H. Pember)

PDF-ben a teljes 6. fejezet: Az ember bűnbeesése

Részlet:

Okok, hogy a Sátán vajon miért Évát vette elsőként célba.

De nem próbálkozott egyszerre a férfival és az asszonnyal, mert együtt azok megtartották volna egymást az Isten iránti engedelmességben és szeretetben. És jól tudja a Sátán, hogy ha egyszer tervét leleplezték és meghiúsították, a második próbálkozást sokkal komolyabb nehézségek árán tudja kivitelezni; sőt, talán azáltal, hogy Ádám kérésével Istenhez fordul, akár teljesen kivihetetlenné is válik.

Két oka látszik annak, hogy az ördög nem Ádámot kísértette meg egyedül. Mert ha a férfi legyőzésével kezdte volna, és utána általa munkálta volna ki az asszony elesését, az ő romlása nem lenne teljes, mert volna mentsége Isten előtt, hiszen annak parancsára vagy befolyására cselekedett, akit Isten föléje rendelt.

A másik, hogy az ember, ahogyan korábban láttuk, három részből, szellemből, lélekből és testből áll; és ezek közül a lélek van túlsúlyban a test fölötti hatalmának következtében. Pontosan ebben rejlik az ember gyengesége, abban a tényben, hogy a teste lelki és nem szellemi. De Ádám közvetlenül Isten képére lett teremtve, míg Éva csak közvetetten. Ha tehát már a férfi is tökéletlen kép volt a lelke túlsúlya miatt, ez a tökéletlenség nyilván csakis nagyobb lehetett az asszonyban, aki ezért még fogékonyabb a külső formára és szépségre és minden érzelemre, melyek az érzékekkel és az öntudattal kapcsolatosak; míg szellemének befolyása arányosan csökkent. Valószínűleg e második pont alapján választotta a Sátán is első támadásának legmegfelelőbb alanyává.

Évát odacsalja a tiltott fa közelébe.

Az ilyenhez hasonló megfontolások befolyása alatt a gonoszság szellemei vagy kifigyelték, míg Ádám távol van, vagy talán azáltal a rejtélyes erő által, melyet gyakran érzünk, de megmagyarázni nem tudjuk, elterelték őt a feleségétől; és Évát, mikor magára maradt, elcsalogatták a kerten keresztül a középen álló fa felé. Lehet, hogy sugallatukra eltűnődött azon, hogy milyen különös Isten tilalma. Miért ültette a fát a kertjükbe, ha nem élvezhették gyümölcsét? Mekkora különbség lehet e között és a többi fa között, melyekről kedvük szerint ehetnek? És ekkor talán esztelen kíváncsiság indította őt, hogy megvizsgálja a tiltott tárgyat, hogy meglássa, fel tudja-e fedezni, miben rejlik különlegessége.

De akárhogy is történt, Éva hagyta magát a végzetes helyre csalogatni, és ezáltal lehetőséget adott az ördögnek. Mert a tiltott dolgoktól olyan távol kell tartanunk magunkat, amennyire csak lehet, és Istent sem szabad soha kísértenünk azzal, hogy szükségtelenül közel kerülünk hozzájuk, akár kíváncsiság vagy akármilyen más csábító ok miatt. Ha Éva elkerülte volna a fa környékét, soha nem vetette volna rá azt a pillantást, mely romba döntötte őt magát és a világot. És milyen sok leszármazottja szerzett magának ugyanígy keserű bánatot azáltal, hogy a gonosz dolog mezsgyéjén időztek; hogy túl nagy kíváncsisággal vizsgálták, és túlságosan meg akarták érteni azt, amiről tudták, hogy gonosz!

(…)

Éva aligha gyanította, hogy hatalmas ellenség ólálkodik a szép és látszólag ártatlan külső alatt; és épp ennyire nem tudták a tanítványok sem elképzelni, hogy a maguk és Mesterük esküdt ellensége üljön velük a vacsoránál az Iskariótes Júdás testében. És mi sem lehetünk soha bizonyosak abban, hogy nem kerülünk hasonló csapdák közelébe. De van egy teszt, egy próba, amelyre mindig van lehetőség, mely lelepleződésre kényszeríti a Sátánt, és ez Évát is megmenthette volna. Amint meghallunk akár egyetlen olyan javaslatot is, mely Isten akaratával és törvényeivel ellenkezik, azonnal a legrosszabbat kell feltételeznünk, és annak megfelelően cselekednünk; és annál inkább vigyáznunk kell, minél valószerűtlenebb forrásból származik, és ravaszul igazsággal van vegyítve.

Sátán első szavai Évához.

„Csakugyan azt mondta Isten, hogy a kertnek egy fájáról se egyetek?” – szólalt meg a kígyó. Éva vágyakozó pillantásokat vetett a fára, de nem merte megérinteni – talán ez adta az ötletet az ördög ravasz kérdéséhez. Amilyen egyszerűnek tűnik elsőre, annyira alattomos; pontosan illik ahhoz a célhoz, hogy megzavarja Éva erkölcsi lényét, és ezzel elkészítse az utat annak teljes megrontásához. A kísértő úgy tesz, mintha azt gondolná, hogy Éva azért nem nyúl a gyümölcshöz, mert Isten azt tiltotta meg neki is és férjének is, hogy bármelyik fa gyümölcsét megérintsék. Így azután rövid, de ügyes kérdésével sikeresen a tévelygés ködébe vonja Évát, legalább öt dolgot sugalmazva neki. Először is, tettetett tudatlansága által vigyázatlanná teszi. Másodszor, fölkavarja a hiúságot Éva öntudatának mélyéről azzal, hogy lehetőséget ad neki, hogy kijavítsa és felvilágosítsa őt. Harmadik, hogy a szövetségben szereplő Jahve helyett az Elóhím nevet használja, azért, hogy ezzel a Teremtőt távolinak állítsa be, aki nem sokat törődik teremtményeivel. Negyedik, hogy kétségbe vonja, Isten egyáltalán adott-e ki ilyen tiltó parancsot, és arra céloz, hogy esetleg tévedés történt. Végül pedig, azt az istenkáromló gondolatot sugallja, hogy egyáltalán nem lehetetlen, hogy Isten kíméletlen és szeszélyes legyen, sőt, bizony erre néha számítani is kell.

Éva válasza azt mutatja, hogy kételkedni kezd, és belelépett a csapdába.

Tovább a teljes 6. fejezethez: Az ember bűnbeesése

A Föld legkorábbi korszakai – 5. Az ember teremtése (G.H. Pember)

PDF: 5. fejezet: Az ember teremtése

Részlet:

Kiegészítő történet az ember teremtéséhez.

Az ember teremtésének részletes leírása, mellyel a következőkben foglalkozunk, az egyik legfontosabb téma, mert ez az egyetlen alapja az emberi faj eredetével kapcsolatos igaz tanításnak. Ezért gondosan meg kell vizsgálnunk; munkánk azonban nem lesz fárasztó, mert az egész kijelentést a következő rövid feljegyzés tartalmazza: „Ekkor megformálta az ÚR Isten az embert a föld porából, és élet leheletét lehelte az orrába. Így lett az ember élő lélekké” (1Móz 2,7). Három mozzanatot kell tehát végiggondolnunk: a test megformálását, az élet leheletének beáramlását, és az eredményt, amikor az ember végül mint élő lélek öntudatra ébred.

A test megformálása.

Először is azt olvassuk, hogy az Úr Isten megformálta az embert, azaz kialakította testének formáját, úgy, mint ahogyan a fazekas bánik az agyaggal – olyannyira, hogy a formálást jelentő héber ige (jácar) melléknévi igenév formájában, főnévként használva magát a fazekast jelenti. Istennek erre az első cselekedetére utal Jób, amikor azt mondja: „Emlékezzél csak, hogy mint agyagot alkottál meg engem; és ismét porrá teszel engem?” (Jób 10,9). A megformázott anyag ugyanis a föld porából készült, melyet éppen megnedvesített a pára, és ezért mondja később: „Bizony por vagy, és vissza fogsz térni a porba!” (1Móz 3,19).

A „föld” héber szava az adámá, mely vörös földet jelent, és ebből származhat az Ádám név is, valamint ez az árnyalat megfelel az emberi bőr pirosas színének (Én 5,10).

A szellem beáramlása.

Az ember szellemének semmilyen köze nem volt porhüvelyének megalkotásához. Isten először az öntudatlan külső formát készítette el, utána lehelte beléje „az életek leheletét” – az eredetiben ugyanis az „élet” többesszámban van. Korábban ezt ugyan nem figyeltük meg, mert lehet, hogy pusztán a kiválóságot jelző többesszámról van szó a héberben, de az életre használt általános kifejezés ritkán szerepel egyesszámban. Ha azonban szívesen tulajdonítunk jelentőséget ennek, akkor utalhat arra, hogy Isten lehelete kétfajta életet hozott létre, érzékit és szellemit, melyek különálló létét oly gyakran felismerhetjük magunkban a közöttük dúló harc alapján.

Az „életek lehelete” vált tehát az ember szellemévé, az élet belső vezérlőelvévé – hiszen, ahogyan az Úr mondja, „a szellem az, ami megelevenít” (Jn 6,63) – és a módból, ahogyan az emberbe jutott, megtudjuk, hogy közvetlenül a Teremtőtől áradt ki. Ezért fontos odafigyelnünk arra, hogy a mi szellemünket ne tévesszük össze Isten Szellemével, akitől az Ige egyértelműen megkülönbözteti, és akit úgy mutat be, mint aki a mi szellemünkkel együtt tesz bizonyságot (Róm 8,16). De, ahogyan a Példabeszédek mondja (Péld 20,27), az emberi szellem az Úr mécsese, melyet az Ő Szelleme világosságra tud gyújtani, és amely arra adatott, hogy általa az ember átkutathassa szívének kamráit, és megismerhesse önmagát.

A lélek eredete.

Az ember így mindössze két különálló elemből, egy testiből és egy szellemiből lett összeállítva, azonban amikor Isten a szellemet annak földből készült foglalatába helyezte, a kettő kombinációja egy harmadik részt hozott létre, és az ember élő lélekké lett¹. A szellem és a test közötti közvetlen kommunikáció ugyanis lehetetlen, e kettő csakis valamilyen közvetítő lévén léphet kapcsolatba egymással; ez a közvetítő eszköz pedig azonnal létrejött, ahogy Ádámban a szellem és a test találkozott egymással.

Az ember élő lélekké lett olyan értelemben, hogy a szellem és a test teljesen egymásba olvadt ebben a harmadik alkotóelemben; tehát a bűntelen, bukás előtti állapotában Ádám nem ismerte a szellem és a test folyamatos küzdelmét, ami nekünk már naponkénti tapasztalatunk. A háromféle természet tökéletes egységbe olvadt, az egyesítő közeg, a lélek révén pedig létrejött Ádám személyisége, mely által különálló, egyedi lényként létezhetett. A lélek további feladata volt még, hogy a test segítségével a szellemnek betakarást biztosítson; és alighanem Tertullianus sem tévedett, amikor azt mondta, hogy a hús(test) a lélek teste, a lélek pedig a szellemé.

Érdekes azonban megfigyelni, hogy míg ebben az életben a lélek jelenti létünk alkotóelemeinek találkozási pontját, feltámadott állapotunkban a szellem lesz az uralkodó erő. Mert az első ember, Ádám élő lélekké lett, de az utolsó Ádám megelevenítő Szellemmé (1Kor 15,45); és ami elvettetik fizikai testben, feltámasztatik szellemi testben (1Kor 15,44).

Az ember hármas természetéről szóló tant – egy-két kivétellel – elhomályosítják a nem megfelelő bibliafordítások.

Így tehát a Szentírás már a legelején figyelmeztet bennünket a testről és lélekről szóló elterjedt közbeszédre, mely régóta táplálja azt a téves elképzelést, hogy az ember mindössze két részből áll. Ez a vélekedés bizony annyira meggyökerezett nálunk, hogy kifejezésbeli hiányossághoz vezetett a nyelvünkben. Mert habár van olyan főnevünk, hogy „szellem” meg „lélek” – melyeket általában szinonimákként kezelnek –, nincs a másodikból képzett melléknevünk, ezért nem tudjuk a lélekkel kapcsolatos dolgokat kifejezni, csak körülírással.² Történnek kísérletek a görög eredetű „psychic” angolosítására, azonban a szokatlan alak és hangzás valószínűleg megakadályozza, hogy elterjedjen a hétköznapi nyelvben³. Ennek a melléknévnek a hiánya azonban majdnem teljesen eltakarta az ember hármas természetéről szóló tant; az angol bibliaolvasókat pedig téves értelmezésekbe vitték a „lélekből fakadó”-t, „lelki”-t jelentő görög szó nem megfelelő fordításai, amelyet néha „természeti”-nek, néha pedig „érzéki”-nek fordítanak (1Kor 2,14, Jak 3,15, Júd 19).

Van azonban pár olyan szakasz, amelyben nem lehetett elfedni lényünk hármas természetét. Ilyen például a Héberekhez írt levél egyik figyelemreméltó verse: „Mert az Isten Igéje él és hatékony, élesebb bármely kétélű kardnál, és elhat a léleknek és szellemnek, az ízeknek és velőknek széjjeloszlásáig, megítélni képes a szív szenvedélyeit és gondolatait” (Héb 4,12 – Csia ford.). Pál itt világosan beszél arról, hogy az ember anyagtalan része két különböző alkotóelemből áll, a lélekből és a szellemből; az anyagi részt pedig akként írja le, mint ami ízekből és velőkből áll – a mozgás és az érzékelés szerveiből. Ezért tulajdonítja Isten Igéjének az erőt az elválasztásra, és mintegy darabokra szedi az ember egész lényét: szellemét, lelkét és testét; mint ahogyan a pap az égőáldozathoz megnyúzta az áldozati állatot, tagjait pedig elválasztotta egymástól, hogy minden részt maga elé helyezve meglássa, nincs-e rajta valamilyen rejtett szeplő vagy folt.

A másik nyilvánvaló szakasz, amikor Pál a thesszalonikabeliekért jár közben: „Maga pedig a békesség Istene szenteljen meg titeket teljesen; és tökéletesen őriztessék meg szellemetek, lelketek és testetek feddhetetlenül a mi Urunk Jézus Krisztus eljövetelére” (1Thessz 5,23 – Kecskeméthy).

A test, a lélek és a szellem szerepe.

Mondhatjuk, hogy a test az érzékelés, a lélek az én-tudat, a szellem az Isten-tudat helye. A test adja ugyanis az öt érzékünket; a lélekben foglaltatik az értelem, mely segítségünkre van létünk jelen állapotában, valamint az érzékekből eredő érzelmek; a szellem pedig a legnemesebb rész, amely közvetlenül Istentől származik, és egyedül ezáltal vagyunk képesek Őt felfogni és imádni.

A szellem, ahogyan fentebb megjegyeztük, a testre csak a lélek közvetítésével tud hatni; és ennek jó példáját találjuk Mária szavaiban: „És azt mondta Mária: Magasztalja az én lelkem az Urat, és örvendett szellemem Istenben, üdvözítőmben”⁴. Itt az igeidő változásából derül ki, hogy először a szellem tapasztalt meg örömöt Istenben, és miután közvetítette ezt a léleknek, fel is indította arra, hogy a test szerveinek segítségével kifejezést adjon ennek az érzésnek.

A megtéretlen ember szelleme azonban halálhoz hasonló állapotban szunnyad, kivéve amikor az Úr Szelleme, aki a világot is meggyőzi a bűnről, az igazságosságról és az ítéletről, felelősségre ébreszti egy-egy pillanatra. Az ilyen emberek nem képesek fenntartani a kapcsolatot Istennel: a lélek, mely néha kimagasló értelemben, néha érzékiségben, gyakran egyszerre mindkettőben nyilvánul meg, kétségbevonhatatlan hatalommal uralkodik felettük. Ezt szeretné Júdás a tizenkilencedik versben helyre tenni, mely helyes fordításban így hangzik: „Ők azok, akik különválnak (elszakítják magukat), lelkiek, szellem nincs bennük”.⁵ És jelenleg még a megtértek esetében is nagyrészt el vannak fojtva a szellem erői, és a helyüket, elégtelenül ugyan, a lélek és a test képességei pótolják ki.

Melyikünknek ne lennének elégtelenek az érzései? Mert amikor végre felébredünk e világ álmából; amikor a szemünk megnyílik a valóság, a tények meglátására; és egy pillanat alatt gondolatainkba hasít a minden látható dolog folyamatosan hanyatló és gyorsan elmúló természetére való ráeszmélés, attól a pillanattól fogva az az egyetlen és kizárólagos vágyunk, hogy az örök életet elnyerjük. De milyen iránymutatást remélhetünk e cél érdekében a test érzékeitől, melyek szüntelenül csak a sír felé menetelnek? Sőt, még a lélek is, bármilyen értelmes is legyen, bármilyen szorgalmas a keresésben, semmilyen erőfeszítés által nem lelheti meg a bölcsesség útját. Persze gyakran megkísérli, de hogy mennyire megbízhatatlanok a következtetései, azt megláthatjuk abban, hogy még a legkiválóbb értelemmel rendelkező emberek között is milyen nehéz akár csak kettő olyat találni, akinek a véleménye megegyezik. Az értelem a legjobb esetben is bizonytalan és csalárd eszköze az embernek, kinek vakságot okozó büszkesége csak még rosszabbá teszi a dolgokat. Mert amikor valaki beleszeret egy eszmébe – amely lehet, hogy nem több, mint a saját fantáziájának szüleménye, megfoghatatlan, mint egy légvár –, onnantól fogva minden erejét arra az egyetlen célra fordítja, hogy képzeletének festményét olyan életszerűvé tegye, hogy amennyire csak lehet, valóságnak tűnjön.

Az értelem nem csalhatatlan és gyakran veszélyes; a szellem ereje viszont az igazságot ösztönösen és tévedhetetlenül képes felfogni.

Így tehát könnyen megláthatjuk, hogy az értelem nem csak a tévedésre hajlamos, hanem minden képesség közül a legveszélyesebb, hacsak nincs Isten Szellemének vezetése alatt. Mert a gonoszt jónak mondhatja és a jót gonosznak; a sötétséget világossággá s a világosságot sötétséggé teheti, és a keserűt édessé, s az édest pedig keserűvé. Sőt, varázspálcájának suhintására nem csak ezt az életet, hanem a halál folyóján túli régiókat is napos tájakkal és szép jelenetekkel töltheti meg, mindnek a szilárd valóság érzetét adva, egészen addig a végzetes pillanatig, mely kettéválasztja a szellemet és a testet, amikor a csodálatos látványt egyetlen pillantás alatt örökre kioltja az elveszettek tüzes sötétsége.

De az ész még azok esetében is, akik újonnan születtek, akik hatalmat kaptak arra, hogy az Isten fiai legyenek, még mindig annyira alkalmatlan, hogy habár nekik van isteni kijelentésből származó igazságuk, mégis, ahogyan Pál mondja, jelenleg csak rész szerint képesek ismerni és érteni. De amikor majd a szellem, a mi valódi életünk kiszabadul, és visszakerül trónjára, azonnal olyan erőknek leszünk tudatában, melyeket most sem felfogni, sem elképzelni nem tudunk; nem fogjuk tovább benépesíteni a sötétséget az értelem homályos és folyton változó álmainak fantomjaival, hanem olyan világban találjuk magunkat, ahol nincsen éjszaka; és azzal az átható és csalhatatlan látással leszünk felruházva, melyet Isten fog adni minden megváltottjának. A lélek kétes és csalfa logikája helyett pedig az igazság olyan ösztönös észlelésével leszünk megajándékozva, ami a tiszta szellemek kiváltsága.

Ádám az Éden kertjében. Az ember első próbatétele.

Az Úr tehát az embert a Maga képére teremtette, és el tudjuk képzelni Ádám örömét, mellyel öntudatra ébredt abban a gyönyörű világban, melyet Isten lakóhelyéül és birtokául készített neki. De bármennyire szép is volt akkor a föld, Teremtőjének kifogyhatatlan kedvessége még inkább magával ragadta Ádám szívét azzal, hogy ilyen csodálatos és gyönyörűségekben bővelkedő lakhelyet készített számára. Az Úr Isten Édenben, kelet felé egy kertet ültetett, és mindenféle szemre kívánatos és eledelre jó fát sarjasztott benne; és köztük volt az élet fája, valamint a jó és a rossz tudásának a fája is. Majd fogta az embert, akit alkotott, és ebbe a Paradicsomba helyezte, hogy művelje, és – ahogy az angol bibliafordítások hozzák –, gondozza azt. Az utóbbi ige héberül azonban azt is jelenti, hogy vigyázzon rá, őrizze, és ez úgy tűnik, hogy valamilyen ellenség létére és a támadás lehetőségére utal.

És most kezdődött világunk első korszaka, az ember első próbatétele, hogy kiderüljön, amikor birtokában van az ártatlanságnak, képes-e megtartani azt.

1Lehetséges, hogy ez a jelentése a többesszámú kifejezésnek: „életek lehelete”. Isten lehelete lett a szellem, és ugyanakkor a testre való kihatásának eredményeképpen létrejött a lélek. Így volt Isten egyszerre a szellemi és az érzékeket jelentő élet szerzője.

2A magyar nyelvben viszont van ilyen szavunk: lelki, lelkies (ford.)

3Pember itt talán a soulical és a soulish szavakra utal. Előbbit G. H. Lang már használta 1950-es kiadású önéletrajzi könyvében (An Ordered Life), utóbbi pedig mára elterjedt az angol nyelű teológiai irodalomban. (ford.)

4Lukács 1,46-47 (Kecskeméthy ford.)

5„ψυχικοί, πνεῦμα μὴ ἔχοντες”. Aligha „a Szellem”-ről van itt szó. A megelőző ψυχικοί (pszükhikoi – lelkiek) olyan nyilvánvaló és természetes módon állítja ellentétbe egymással az emberi lelket és szellemet, hogy ha Júdás a Szent Szellemet értette volna, bizonyosan egyértelművé teszi a jelentést azzal, hogy névelőt tesz a πνεῦμα (pneuma – szellem) elé. Azonban nem szükséges tovább magyarázni a jelentést, hogy megértsük, az itt leírt emberekben az Isten-tudatot elnyomta a lelkiesség. Még ha esetükben a szellem ugyan még mindig lappangó lehetőség is, ami a jelenlegi befolyását illeti, akár halott is lehetne.

Tovább a teljes fejezetre: 5. fejezet: Az ember teremtése

A Föld legkorábbi korszakai – 4. A hat nap (G.H. Pember)

PDF-ben a teljes fejezet (ez itt csak a fele): Pember: A hat nap

Az Ádám előtti világ pusztulását hatalmas földrengések és a nap kihunyását követő eljegesedés okozhatta.

Térjünk most vissza az elpusztult földhöz, melynek állapotát csak a hatnapos helyreállításból kiindulva tudjuk valamennyire elképzelni. Irtózatos erejű földrengések rázhatták meg az egész bolygót, miközben teljesen elárasztották a vizek; napja kihunyt; a csillagok nem látszottak többé fölötte; teljes légköre – mivel nem volt mi megtartsa – a felhőkkel, mindennel együtt nedvesség formájában kicsapódott a felszínen; és az élet minden formája kipusztult¹.

Minden bizonnyal a nap hatásának megszűnése okozta azt az eljegesedést, melynek nyomai, ahogyan azt a geológusoktól megtudjuk, világosan láthatók a harmadidőszak végén². Ugyanezen ok áll a boltozat fölötti és alatti vizek keveredése mögött is. Mindkét jelenséget jól illusztrálja Herschel³ „Familiar Lectures on Scientific Subjects” (Közérthető előadások tudományos témákról) c. könyve egyik fejezetéből az alábbi részlet:

„Ha a nap egyszer csak kihunyna, három nap alatt a bolygó teljes állat- és növényvilága minden valószínűség szerint kipusztulna, talán a mélytengeri halak és a hatalmas mészkőbarlangok föld alatti élővilágának kivételével. Az első negyvennyolc óra elég lenne ahhoz, hogy a levegő nedvességtartalma az utolsó molekuláig özönvízszerű esőzéssel és hatalmas havazással csapódjon ki a földön, és attól a pillanattól fogva olyan általános fagy köszöntene be, amilyet sem Szibéria, sem a Himalája legmagasabb csúcsa nem ért meg soha – mínusz két-háromszáz Fahrenheit fok⁴ a mi hőmérőink szerint… Semmilyen állat vagy növény nem lenne képes egy óráig sem ellenállni ilyen fagynak, éppúgy nem, mint ahogyan forrásban lévő vízben sem tudna egy óráig életben maradni.”

A leírás alapján lehet némi elképzelésünk arról a pusztulásról, amely az Ádám előtti világot érte. Ennek egyik legfőbb jellegzetességéről Jób könyvében találunk kifejező leírást, ahol az Istennel való szembeszegülés esztelenségére azzal mutat rá, hogy emlékeztet a Sátán lázadására és annak következményeire:

„Bölcs szívű és hatalmas erejű: ki szegülhetne ellene, hogy épségben maradjon?
Aki hegyeket mozdít tova, hogy észre se veszik, és megfordítja őket haragjában.
Aki kirengeti helyéből a földet, úgy hogy oszlopai megrepedeznek.
Aki szól a napnak és az fel nem kél, és bepecsételi a csillagokat.”⁵

A leírásban szemünk elé tárulnak azok a borzalmas rengések, melyekkel Isten a földet megrázta és porig rombolta; míg a katasztrófa hirtelenségét azzal a költői képpel érzékelteti, hogy mire eszméltek volna a hegyek, Isten már elmozdította őket. Egyértelműen utal továbbá a nap kihunyására, valamint a csillagok elfedésére is, és a sűrű sötétséget többé ezek pislákoló fénye sem enyhítette.⁶

Hogy az eljegesedés időszaka meddig tartott, lehetetlen még csak találgatni is; de a kép alapján, melyet a Teremtés második verse elénk tár, feltételezhetjük, hogy a jégtakaró már megolvadt – lehetséges, hogy a föld belső hőjének⁷ valamilyen aktivitása folytán, mely rengéses mozgások következtében a tengerfenéket is elmozdíthatta. Így azután az egész bolygót beborította a víz, mely fölött Isten Szelleme lebegett.

A helyreállítás első napja. Isten megteremti a világosságot, mely mindazonáltal nem a napból származott, hanem valamilyen más forrásból.

Majd egyszer csak a mélységes csöndet megtörve, a Mindenható Isten hangja mennydörgött végig a pusztulás hullámai fölött, és elhangzott a parancs: „Legyen világosság!” Abban a pillanatban fény hasított a sötétségbe, mely megvilágította a keringő bolygót, de azon csak a mindent beborító víztömeg vált láthatóvá.

Az első nap „világosság”-át gondosan meg kell különböztetni a negyedik nap „világító”-itól, az itt használt szó ugyanis nem hordoz olyan jelentést, hogy ennek a fénynek koncentrált forrása lenne, azaz, hogy a fény egy adott helyről származna. Mindazonáltal a világosság nyilvánvalóan csak a föld egyik felét érte, hiszen megtudjuk, hogy Isten azonnal elválasztotta a világosságot a sötétségtől, és hogy a nap és az éjszaka váltakozása rögtön bekövetkezett.

A hitetlenek régen sokat gúnyolódtak azon, hogyan jöhetett létre világosság a naptól függetlenül. Valóban nehéz lehet felfogni, hogy Mózes hogyan tudhatta előre, amit a tudomány évszázadokkal később fejtett meg – ha csak nem Isten Szellemének kijelentése alapján, akit az emberi tudás nem korlátoz –, hogy nem a nap az egyedüli fényforrás, hanem hogy maga a föld, és még legalább egy bolygó a naprendszerünkből, bizonyos körülmények között maga is képes fényt kibocsátani. Az első nap világossága tehát földi eredetű, és valószínűleg mágneses lehetett, hasonlóan az északi fényhez.⁸

A hat nap nem korszakokat jelent, hanem hat huszonnégy órás napot.

A következőkben azt tudjuk meg, hogy Isten a világosságot nappalnak, a sötétséget pedig éjszakának nevezte, és hogy az este és a reggel volt az első nap. Azért, hogy bizonyos értelmezési rendszereket igazoljanak, vannak, akik megkísérlik bebizonyítani, hogy ebben a fejezetben a napok korszakokat jelentenek.

Kétségtelen, hogy a „nap” néha valóban jelenthet hosszabb időszakot is, mint például abban a kifejezésben, hogy „a kísértés napján a pusztában”, és hasonlók. De valahányszor szám kerül mellé, az azonnal leszűkíti a jelentését, és csakis úgy lehet érteni, mint azt az időtartamot, amely alatt a föld a saját tengelye körül egy teljes fordulatot megtesz. Ezért világos, hogy a hat napot úgy kell értenünk, mint hat, egyenként huszonnégy órás periódust.

Továbbá, ezek a napok estét és reggelt is magukban foglalnak, azaz éjszakából és nappalból állnak. Íme tehát egy újabb figyelmeztetés a képletes értelmezés ellen, melyet gondosan el kell kerülnünk, nehogy az alábbihoz hasonló támadásoknak tegyük ki magunkat:

„Nyilvánvaló, hogy az a feltevés, mely szerint egy nap egy periódust vagy egy hatalmas geológiai korszakot jelent, igen fura eredményekhez vezethet. Mit jelent akkor az este és a reggel, amelyből minden nap állt a leírás szerint? Vajon minden geológiai korszak két hosszú szakaszra osztható, az egyik csak sötétségből, a másik csak világosságból állt? És ha igen, akkor mi lett a harmadik nappal jelzett korszak növényeivel és fáival, amikor a negyedik nap éjszakája – mivel, hogy az esték megelőzik a reggeleket – beállt? Az időszaknak legalább a felét tökéletes sötétségben kellett átvészelniük, még a formálódó nap halvány fénye sem érhette őket a harmadik nap reggelétől kezdve. Egy ilyen megpróbáltatás teljesen elpusztította volna a megteremtett növényvilágot, azonban azt látjuk, hogy nem ez történt, sőt a hatodik napon az ember és az állatok táplálékául adatik. Csak be kell helyettesítenünk a „korszak” szót a „nap” helyére a mózesi leírásban, és máris egyértelművé válik, hogy a szerzőnek nem lehetett ilyen értelmezési szándéka, és azok sem tudtak volna megragadni egy ilyen értelmezést, akiknek először fölolvasták.”⁹

Ezen érvek igazsága tagadhatatlan, és a következőt tanulhatjuk meg belőle: ha a hívők megmaradnának a Biblia egyszerű kijelentései mellett, akkor nem sok maradna, amibe a hitetlenek bele tudnának kötni; de ahogy elkezdünk elméleteket fabrikálni, a kijelentést pedig úgy csűrni-csavarni, hogy ezekbe az elméletekbe beilleszthető legyen, magunkat, és ami még rosszabb, az Igét is nevetség tárgyává tesszük.

Második nap. A vizeket egymástól elválasztó égboltozat, melyet Isten nem mond jónak.

A második napon hangzott el a következő parancs, melynek engedelmeskedve óriási mértékű változásra került sor a vizekben. Isten szavára kiformálódott az égbolt, más néven az atmoszféra, melyben lélegzünk, és ennek közbeékelése folytán a föld fölött lebegő vízmolekulák tömege újra visszakerült a helyére, és el lett választva azoktól, melyek a földön vannak.

Ennek a napnak a leírásánál azonban valami kimaradt, aminek jelentősége lehet. A szokásos konklúzió ugyanis: „És Isten látta, hogy ez jó”, ebben az esetben itt nem szerepel. Mivel azonban a szokásos magyarázatok a kihagyás okával kapcsolatban nem kielégítőek, a következő feltevést javasoljuk: Nem lehet, hogy Isten jóváhagyásának hiánya arra utal, hogy a levegőeget azonnal elfoglalták a démonok, azok, akiknek most is ez a jelenlegi lakóhelye? Mivel az ember bukásában voltak érdekeltek, bizonyára igen gyorsan megjelentek az újonnan alkotott légkörben. Nem lehet ezért, hogy amint a mélységben be voltak börtönözve, valahogyan utat találtak a szökésre a vizek felemelkedésekor, és elárasztották a levegő birodalmát, amelynek vezetőjük a fejedelme? Ebben az esetben a levegőég már a második nap vége előtt hemzseghetett tőlük, és nem kell meglepődnünk azon, hogy Isten nem akarta birodalmukat jónak nyilvánítani.

Harmadik nap. A föld vizei visszatérnek korlátaik közé; újra meglátszik a száraz, és füvek, zöld növények, fák hajtanak rajta. Fenséges leírás a Zsoltárokban.

Huszonnégy órán belül elkészült az égboltozat, az Úr hangja pedig ismét hallatszott, melyre válaszul azonnal vágtató vizek hangjától kezdett zúgni és morajlani a föld, ahogyan a szárazföldről az elkészített helyükre rohantak nagy áradással, szárazon hagyva maguk után a hegyeket és a völgyeket. A 104. Zsoltár így írja le ezt a hatalmas vízmozgást:

5. „Megfundálta a földet alapjain; soha örökké meg nem inog.

6. Beborítottad azt hullámárral, mint öltözettel; a hegyeken megálltak a vizek:

7. Egy kiáltásodra elmenekültek; mennydörgő hangodra elrebbentek,

8. (hegyek emelkedtek, völgyek süllyedtek), arra a helyre, melyet kijelöltél nekik:

9. határt vetettél, melyet át nem léphetnek; nem boríthatják el ismét a földet.”¹⁰

Ez a szakasz határozottan igazolja nézetünket; hiszen a mélységet úgy mutatja be, mint ami mindent beborít, a hegyekről pedig – természetesen a bennük lévő fosszilis maradványokkal együtt – úgy beszél, mint amelyek már léteznek alatta, tehát egyértelműen jóval a harmadik nap előtt meg lettek formálva. Ezzel pedig szoros egyezésben van Isten parancsa: „Tűnjék elő a száraz”, vagy még inkább szó szerint, „Látszódjon meg a szárazföld”, nem pedig „Jöjjön létre”. A „hegyek emelkedtek, völgyek süllyedtek” zárójelben van, és nyilván az egész jelenet a vizek visszavonulásának általános hatását írja le a néző számára, különben ellentétben állna a hatodik vers állításával.

Ugyanezen a napon Isten Igéje másodszor is kiment, és a most szabaddá vált termőtalaj kezdte el felöltözni magát növénytakaróval, melynek zöldellő üdeségét megszámlálhatatlan virág színfoltja tette változatossá.

TOVÁBB A TELJES 4. FEJEZETRE: Pember: A hat nap

11Mózes 2,5

2Nagy jégkorszakok nyomait már korábban is megtalálták a kőzetekben, de pl. a 2010-ben felfedezett sturti eljegesedés során bolygónkat gyakorlatilag egybefüggő, 1-2 km vastag jégpáncél borította (az Egyenlítő mentén is antarktiszi állapotok uralkodtak), átlaghőmérséklete -50 Celsius fok volt. A Snowball Earth c. Wikipedia cikk alatt a következőt olvassuk: „Feltevések szerint a hógolyó-föld epizódokra a soksejtű életformák hirtelen megjelenése – a kambriumi robbanás – előtt került sor”. (ford.)

3Sir John F. W. Herschel (1792 – 1871), neves angol csillagász és matematikus. (ford.)

4Kb. mínusz 90 és 150 Celsius fok

5Jób 9,4-7 (Károli ford.)

6Az utána következő versekben (Jób 9,8-10) a pátriárka a hatnapos helyreállításra utal:

„Egymaga feszítette ki az eget, lépdel a tenger hullámhegyein.
Ő alkotta a Nagymedvét és a Kaszás-csillagot, a Fiastyúkot és Dél csillagait.
Hatalmas dolgokat művel, kikutathatatlanul, csodás dolgokat, megszámlálhatatlanul.”

Itt, mivel az egek kifeszítése nyilvánvalóan a második napon végzett munkára vonatkozik, lehetséges, hogy a „tenger hullámhegyei” (bámáh = magaslatai) a boltozat feletti vizeket jelenti. A csillagképek említése Isten ezt megelőző tettének, a csillagok bepecsételésének visszafordítására utal. A héber ászáh szó jelentésével kapcsolatban (amely itt úgy van fordítva, hogy „alkotta”), lásd a 2. fejezet elején a teremtéssel, valamint ebben a fejezetben a negyedik nap cselekedeteivel kapcsolatos megjegyzéseket.

7Ezt a feltételezést a következő megfontolások támaszthatják alá:

A föld belseje felé haladva a hőmérséklet egyre növekszik, ezért a tudományos álláspont szerint bolygónk belseje olvadt anyagokból – gyakorlatilag folyékony tűzből – áll. Ezzel a véleménnyel a Szentírás is összhangban van, hiszen a Jelenések 9,2-ben, amikor a mélység kútja vagy hasadéka megnyílik, füst száll fel, mint a kemence füstje, olyan mennyiségben, hogy a napot is és a levegőt is elsötétíti. Ez a leírás arra indít bennünket, hogy a 2Péter 3,7-nek azt a fordítását részesítsük előnyben, mely szerint az apostol úgy beszél a földről, hogy „tűz van fenntartva benne”. És így ennek a kifejezésnek a szövegkörnyezete alapján arra gondolhatunk, hogy éppúgy, ahogyan Isten megnyitotta a mélység forrásait, hogy Özönvizet okozzon, úgy fog parancsolni a mélységben tárolt tüzeknek, hogy törjék át a földköpenyt, és pusztítsák el a földet. Olyan erőteljes hőség lesz akkor, hogy egybeolvasztja azokat az elemeket, illetve anyagokat, melyekből a földkéreg áll. Ez sem lesz azonban előzmény nélküli: a szervetlen kőzetréteg állapota arra utal, hogy történt már hasonló katasztrófa a korábbi korszakokban.
Nem következtethetünk akkor valamilyen, viszonylag kis mértékű fejlődésre ezekben a belső tüzekben, ami elegendő volt ahhoz, hogy a földet borító jég megolvadjon? Olaszországban például, ahol aktív vulkanikus tevékenység zajlik, egyes helyeken a talaj egészen meleg; nem sokkal ezelőtt pedig újsághírek szóltak róla, hogy Németország egyik területén annyira felmelegedett a talaj a földalatti olvadt magmától, hogy trópusi növények teremtek meg rajta.

8A könyv első kiadása utáni években fedezték fel, hogy az északi fény a földmágnesesség és a napszél kölcsönhatása révén jön létre, valamint keletkezéséhez a légkör anyagaira is szükség van, ami nyilvánvalóan nem állt rendelkezésre az első napon. A szerző érvelését azonban alátámaszthatja az a tény, hogy számos olyan földi eredetű fényforrás létezik, melyhez nincs szükség naptevékenységre. Ilyenek például a kémiai reakciókat kísérő fényforrások (kemolumineszcencia), de ismert jelenség a fluoreszcencia és a foszforeszcencia is. Létezik továbbá a radiolumineszcencia, amikor a radiolumineszcens anyag ionizáló (pl. béta) sugárzás hatására bocsát ki fényt. A könyv megírása idején a radioaktív sugárzást még nem ismerték, azt csak 1896-ban fedezte fel a francia Henri Becquerel. (ford.)

9„Essays and Reviews” 240. old. (Az 1860-ban kiadott válogatás hét esszét tartalmaz a kereszténységről, és a bibliakritika szellemében íródott. A fent idézett szakasz tehát – bár a tanulmányokat egyházi személyek írták – nem a hatnapos teremtés mellett, hanem a teremtés teljes koncepciója ellen érvel, a darwini evolúcióelmélet mellett. – ford.)

10Zsolt 104,5-9 – Kecskeméthy ford.

A Föld legkorábbi korszakai – 3. Az intervallum – 2. rész (G.H. Pember)

3. fejezet: Az intervallum / 2. rész – A Sátán és alattvalói, az angyalok és démonok múltja, jelene és jövője

PDF: Sátán, angyalok, démonok eredete, jelene és jövője

Részlet: “Földi fejedelemségeink közül, úgy tűnik, egyet kivéve mind a Sátán uralma alatt van.

Megdöbbentő tény azonban, hogy a világ szellemi erői fölötti rendelkezés joga jelenleg teljesen a Sátán kezében van. Ez a 82. zsoltárból és az Ézsaiás 24,21-ből is kiderül, mivel az Ige mindkét helyen egyértelműen Isten elleni lázadókként írja le a szellemi uralkodókat.

Dániel tizedik fejezetében Perzsia sátáni fejedelméről és Görögország fejedelméről olvasunk; az Úr angyalának azonban, akit Perzsia fejedelme jövetelében akadályozott, nincs ilyen címe. Szavaiból kiderül, hogy az övé nem állandó poszt; őt egy adott feladat miatt küldték, és miután azt elvégezte, visszatér, hogy azután Görögország fejedelme jöjjön elő. És milyen komoly jelentősége van annak, hogy egy kivételével földünk minden égi fejedelme ellenséges vagy közömbös volt vele szemben (Dániel 10,21)! A hatalmas, lázadó birodalom teljes területéről Istennek mindössze egyetlen hűséges fejedelme jött, hogy az Úr angyalának segítségére legyen a sötétség erői elleni harcban. Ez a hűséges arkangyal Mihály volt; és nem is nehéz megmagyarázni jelenlétét a levegőég régióiban. Dánielnek azt mondja róla ugyanis az angyal, hogy ő a „ti fejedelmetek”, és utána pedig, hogy ő a „nagy fejedelem, aki néped fiaiért áll” (Dániel 12,1). Úgy tűnik tehát, hogy Mihály Izrael szellemi uralkodója; így amikor Isten kiválasztott Magának egy népet a földön, kivette őket a Sátán fennhatósága1 alól, és egyik saját fejedelmét jelölte ki, hogy vezesse és védelmezze őket. Ezért látjuk, hogy ádáz ellenségességgel száll szembe Mihállyal a sötétség fejedelme, és személyesen vezeti kétségbeesett támadását az átruházott hatalmi övezet ellen. Egyik győzelmét a Krónikák könyve jegyzi fel, ahol azt olvassuk: „És felállott Sátán Izráel ellen; és rávette Dávidot, hogy számlálja meg Izráelt (1Krón 21,1)”2.

Zakariás könyvének harmadik fejezetében az egész szembenállás jellegzetes ábrázolását láthatjuk, és a végeredménybe is bepillantást nyerhetünk. Az Úr angyala ugyanis, aki előtt Jósua, a főpap áll, nem lehet más, mint Mihály, Izrael védelmezője; és ott van maga a Sátán is, hogy vádolja Jósuát. Az Úr pedig mint Bíró jelenik meg, aki az Ellenséggel szemben Jósua és Jeruzsálem javára dönt. Ez az ítélet azonban még nem lépett hatályba, mert a Sátán, kitartó és erőteljes támadásaival ezek után a zsidó nép romlását és szétszórását idézte elő; látszólag meghiúsította Isten szándékát, és teljesen visszaszerezte elveszített befolyási területét. Mihály uralma ezért úgy tűnik, jelenleg mintegy fel lett függesztve; de ahogy a prófétai iratokból kiderül, hamarosan újra fölveszi a harcot, és döntő és végleges győzelmet arat3.

A sötétség fejedelme ezért óriási hatalmat gyakorol; és ezért olyan van olyan valóságos és súlyos küzdelme a keresztényeknek.

Mindezekből bizonyosan arra következtethetünk, hogy habár Sátán lázadó lett, egyelőre még nem fosztották meg sem hatalmától, sem pozíciójától. Még mindig ő a magasság seregének fejedelme, aki nemzetiségek szerint különböző tartományokra osztja föl a földet, mindegyik fölé kormányzóként egy-egy hatalmas angyalt rendelve, akiknek megszámlálhatatlan alárendelt segít a nemzetek, országok fölötti uralkodásban, az azokban zajló szellemi folyamatok irányításában; és abban, hogy a Sátán akaratához hajlítsák ezeket a folyamatokat. Így kapunk némi elképzelést annak rettenetes valóságáról, amit Pál mond, amikor kijelenti, hogy a mi harcunk nem test és vér ellen van, hanem a küzdelmet a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, a jelen világ sötétségének világbírói ellen, a gonoszság szellemei ellen kell vívni, melyek az égben vannak (lásd: Efezus 6,12).

De ki alkalmas erre? Hiszen bolygónk egész légköre sűrűn be van népesítve egy ellenséges faj olyan lényeivel, akik kimondhatatlanul magasabb rendűek nálunk tudásban és erőben; évek hosszú-hosszú sora óta rendelkeznek tapasztalatokkal az emberiség minden elképzelhető gyenge pontjával kapcsolatban; birtokában vannak annak a mérhetetlen előnynek, hogy számunkra láthatatlanok; és mint szellemi hírszerzők, valószínűleg képesek nem csak a szavaink és külső magatartásunk alapján megítélni bennünket, hanem legbelső gondolatainkat is olvasni tudják; a legtökéletesebb és kudarcot nem ismerő szervezettel működnek együtt; és végül, olyan vezetőjük van, akié a legtökéletesebb bölcsesség és tudás, és akit hatalmas fejedelmek segítenek, ezen kívül olyan sok alattvalója van, hogy ha Lukács emlékezetes leírásában van jelentősége annak a szónak, hogy „légió”, akkor könnyedén megteheti azt is, hogy belőlük hatezret küldjön egyetlen szerencsétlen fogoly őrizetére (lásd: Lukács 8,30).

De az Úr gondot visel az Övéire, és nem hagyja őket védtelenül.

Valóban, ilyen tényekkel szembesülve elájulhatnánk a félelemtől, ha nem tudnánk, hogy van egy nagyobb Hatalom a sötétség fejedelmének minden serege fölött, aki kimondhatatlan szeretettel van irántunk, aki nem csak képes, de vágyik is arra, hogy megvédjen bennünket a pusztítótól, és aki teljesen meg akar szabadítani bennünket a szorongástól, a félelemtől és a veszélytől, amit támadásai okoznak. Mert habár az Úr hivatalosan még nem fosztotta meg hatalmától a lázadót, és még nem hozott létre új kormányzást, nem bízza a világot teljesen a Sátán kénye-kedvére. Isten angyalai behatolnak a levegőég tartományaiba; körülveszik azokat, akik Istent félik, és megvédik őket a gonosz ellenséggel szemben, akinek különben könnyen áldozatul esnének (lásd: Zsolt 34,7). A számuk sem kevés: Elizeus szolgája látta, hogy a hegy tele van tüzes lovakkal és harci kocsikkal Elizeus körül (lásd: 2Kir 6,17). Isten angyalai lettek kijelölve arra, hogy gondját viseljék a gyülekezeteknek, amint azt a Jelenések első három fejezetében látjuk. Sőt, a kormánypálcát néha Sátán leghatalmasabb fejedelmeinek kezéből is kiragadják, és valamelyik földi királyságot egy ideig Istennek egy angyala veszi az uralma alá. Ahogyan épp az imént láttuk, ez volt a helyzet a perzsa birodalommal is, amikor az Úr a világi hatalmat fogságban lévő népe számára kedvező módon használta fel (lásd: Dániel 10,13).”

1Exuszia (Csel 26,18 és Kol 1,13) – hatalom, felhatalmazás, tekintély, jog, jogosultság

2A Dániel 10,13.20-ból kiderül, hogy ez valószínűleg úgy történhetett, hogy Mihály vereséget szenvedett, emiatt védelme nem tudott érvényesülni. A 2Királyok 6,16-ban leírtak rávilágítanak arra, hogy úgy tűnik, szellemi harc dúl minden földi eseménnyel kapcsolatban. Amikor ugyanis Elizeus megrémült szolgája közölte mesterével, hogy Dótánt teljesen körbevették a szírek, a próféta mintha azonnal megtekintette volna a szellemi erőket mindkét oldalon, és a látvánnyal megelégedve így felelt: „Ne félj, mert többen vannak velünk, mint ővelük!” Az ellenséges sereg megvakítását kétségtelenül az Elizeust védelmező tüzes seregek végezték Isten parancsára, és ez a csoda nyilván azt jelenti, hogy azok, akik a szírekkel voltak, addigra már vereséget szenvedtek.

3Dániel 12,1; Jelenések 12,7-9

Tovább a teljes szövegre: Sátán, angyalok, démonok eredete, jelene és jövője

A Föld legkorábbi korszakai – 3. Az intervallum – 1. rész (G.H. Pember)

3. fejezet, 1. rész: A sötétség világbírói

Teljes szöveg (PDF): Az intervallum – 1: A sötétség világbírói

Azt látjuk tehát, hogy Isten az eget és a földet a kezdet kezdetén tökéletesnek és gyönyörűnek teremtette, de valamikor – hogy mennyivel később, azt nem tudjuk –, a föld teljesen pusztává lett, és az élet minden formájától teljesen megüresedett. Nem csak termékeny területei lettek pusztasággá, városai pedig a földdel egyenlővé; hanem világossága is megszűnt; légkörének teljes nedvességtartalma kicsapódott a föld színén, így az irdatlan mélység, mely nem léphette volna át Teremtőjétől kijelölt határait, Isten kiáradó haragja miatt most áttörte a gátat; s a pusztító, fekete ár a lecsupaszított bolygó legmagasabb csúcsait is bekebelezte; az égitest pedig a feneketlen sötétség rettenetével keringett tovább élettelenül az űrben.

Mi okozhatta vajon ezt a szörnyű katasztrófát? Mi okból pusztíthatta el Isten saját kezének munkáját? Ha az emberi faj történelméből bármilyen következtetést levonhatunk, csakis a bűn lehetett e borzalmas pusztulás okozója: olyan bűn, melyet Isten talán türelemmel elviselt hosszú korokon át, de végül kiáltása a mennyig hatott, és teljes pusztulást vont maga után.

A fosszilis maradványok azt jelzik, hogy az Ádám előtti korokban is volt bűn, mert valószínűleg ezek nem a hat nap, hanem sokkal korábbi idők emlékét őrzik.

Ahogyan ugyanis a fosszíliák világosan mutatják, nem csak betegség és halál – a bűn elválaszthatatlan két velejárója – uralkodott a föld akkori élőlényei között, hanem vad kegyetlenség és öldöklés is. Azért lehetünk biztosak abban, hogy ezeknek a maradványoknak semmi közük sincs a mi világunkhoz, mert a Biblia minden dologról, ami csak a hat nap alatt létrejött, azt mondja, hogy igen jó volt; és hogy nem volt bennük gonoszság egészen addig, míg Ádám nem vétkezett. A föld ez által a bukás által lett átkozottá, és az egész teremtés alá lett vetve a gyümölcstelen fáradozás hiábavalóságának; annak, hogy soha nem lehet megpihenni, és hogy minden folyamatosan romlásnak, hanyatlásnak van kitéve; s hogy ebben a helyzetben a természettel együtt sóhajtozunk és vajúdunk fájdalommal mind a mai napig (Róma 8,22). Azzal, hogy tövisek és kórók nőttek a földből, és a talaj termékenysége is megfogyatkozott, az állatvilágra is kihatott az átok. Az állatokban olyan elfajult, sőt kegyetlen természet jelent meg, mely, ha nem is az Özönvíz előtt, de végül vérszomjas ragadozó életformában érte el tetőpontját, és egyes fajoknak teljesen átalakította a szervezetét. Hogy egy ilyen változás hogyan történhetett meg, azt nyilván nincs értelme találgatni, mert a Mindenható Isten keze végezte el. Hogy azonban ez megtörtént, és hogy a föld vadállatai nem mindig voltak ilyenek, a következők támasztják alá:

A hatodik napon Isten kijelentette, hogy minden, amit alkotott, igen jó, de ez az állítás nagyon következetlen lenne, ha az állat- és növényvilág mai állapotát vennénk alapul (1Móz 1,31). A zöld füveket adta eledelül „a föld minden vadjának, az ég minden madarának és a földön csúszó-mászó mindenféle állatnak” (1Móz 1,30). A bűntelen világban tehát nem léteztek húsevők.

A helyreállítás idejéről szóló egyik fő próféciában pedig a következőket olvassuk: „Akkor majd a farkas a báránnyal lakik, a párduc a kecskegidával hever, a borjú, az oroszlánkölyök és a hízott marha együtt lesznek, és egy kisgyermek őrzi azokat. A tehén és a medve legelni fog, kölykeik együtt hevernek, az oroszlán pedig szénát eszik, mint az ökör. A kisded a viperalyuknál játszadozik, és az alig elválasztott gyermek a mérgeskígyó lyuka felé nyújtogatja kezét. Nem ártanak és nem pusztítanak sehol szentségem hegyén, mert tele lesz a föld az ÚR ismeretével, ahogyan a tengert víz borítja” (Ézs 11,6-9). Azaz, amikor a második Ádám visszajövetelekor elvétetik a bűn, akkor az átok elveszíti erejét: a vadállatok ragadozó természete eltűnik belőlük, a húsevőkből növényevők lesznek, a mérges állatok mérge kivész belőlük; minden az eredeti állapotára lesz visszaállítva, és minden olyan lesz, mint amikor Isten legelőször megáldotta őket¹.

1Kivéve a kígyót, mely el fogja veszíteni erejét arra, hogy bántson, de továbbra is mutatni fogja lealacsonyítottságának jelét. Lásd: Ézs 65,25.

Tovább a teljes szövegre (PDF): Az intervallum – 1: A sötétség világbírói

A Föld legkorábbi korszakai – 2. A teremtés (G.H. Pember)

Eredeti: Earth’s Earliest Ages
A teljes 2. fejezet (a Föld teremtéséről, az 1Mózes 1-2 magyarázata) PDF-ben: A teremtés

Részlet:

“A teremtéssel kapcsolatos népszerű elgondolás a Káoszról szóló pogány tanításból ered.

Vizsgálódásunk legelején rögtön szembetaláljuk magunkat a világ teremtésének egyik mélyen gyökerező, széles körben elterjedt, ám téves nézetével, mely hosszú múltra tekint vissza, és amennyire meg lehet állapítani, eredetileg az Isteni kijelentés és a pogány eredetmítoszok valamiféle keveredéséből származik.

Az ókori költő, Hésziodosz beszél arról, hogy az első létező dolog a Káosz volt, mely először még „a teremtett anyag tátongó ürességét” jelentette. A szó azonban hamar elveszítette pontos jelentését, és csak arra a durva és formátlan őstömegre használták, amelyből szerintük az ég és a föld keletkezett. Ovidius így írja le: „egyarcú volt az egész nagy természet: chaos, így hívták: csak nyers kusza halmaz” „Római naptár” c. művében pedig a következőket mondatja Janusszal (akit Káosszal azonosít): „A régiek Chaosnak neveztek, mert ily ősidőktől létező vagyok én. Nézzétek, milyen régi korból idézem föl, mi történt! Ez a levegőég, mit most betölt a fény és a többi három elem, a tűz, víz s a föld, nem volt más, mint kusza anyaghalom. De e formátlan tömeget különválasztotta részeinek disszonanciája, és szétoszlott, és új állapotokat öltött, a láng fölfelé szállt; egy közelebbi hely – azaz a földhöz közelebbi – a levegőt fogadta be; a föld és tenger pedig leülepedett alulra. Akkor én, ki nem voltam más, mint kusza halmaz és formátlan tömeg, egy istenhez méltó alakot öltöttem.”

A görög és a római eredetmítoszok szerint a világegyetem tehát a Káoszból állt elő. Uranosznak, az Égnek kellett volna az első főistennek lennie, de hatalmát megdöntötte fia, Kronosz (római nevén Saturnus), aki később fia, Zeusz (Jupiter) kezétől szenvedett hasonló sorsot. Káosz volt az első létező, és utána jöttek létre sorban a különböző istenek.
Ez a tanítás annyira régi és olyan széleskörűen elterjedt volt Urunk idejében, hogy az igazi és a hamis hívők gondolkodását is egyaránt befolyásolta. Az utóbbiak közé tartozó, jelentősebb gnosztikus csoportok azt vallották, hogy az anyag örökkévaló és mindenestől rossz, de a pogányoktól eltérően ők azt tanították, hogy a Legfelsőbb Lény is az örökkévalóságtól fogva létezik. A hithű keresztények megmenekültek a nagyobb tévelygéstől; mindazonáltal világosan látszik, hogy a népszerű hiedelem őket is befolyásolta abban, ahogyan a Teremtés első fejezetét értelmezték. Az első vers szerintük ugyanis az anyag formátlan masszájának megteremtését írja le, amelyből Isten az eget és a földet a hat nap alatt kiformálta, a második mondat pedig értelmezésük szerint ennek a kezdeti anyaghalmaznak a leírása, mielőtt még Isten hozzáfogott volna megformálni. Ez a vélekedésük pedig egészen napjainkig elhatott.”

Tovább a héber szöveg helyes értelmezéséért: A teremtés

A Föld legkorábbi korszakai – 1. A Biblia értelmezése, próféciák (G.H. Pember)

Eredeti: Earth’s Earliest Ages
Előszó és az első fejezet PDF-ben: Pember_Earths_Earliest_Ages_HU-1

Részletek:

“Jelen kiadás szerzője 1876-ban már kiadott egy kisebb terjedelmű tanulmányt a következő címmel: „A föld legkorábbi korszakai, és a tanulság, melyet ezekből levonhatunk”, s ezzel kettős célja volt. Egyik, hogy megkíséreljen feloldani néhányat azokból a földtani és egyéb nehézségekből, melyek a Teremtés első könyvének első fejezeteivel kapcsolatban szoktak fölmerülni; ezután pedig arra vállalkozott, hogy rámutasson azokra az állapotokra, melyek Noé napjaiban voltak jellemzőek, és amelyek ma újra megjelentek a kereszténységben – és hogy ebből kifolyólag tudhatjuk, hogy az Emberfia napjai sem lehetnek túlságosan messze tőlünk.”

“Az eredeti munkát nem csak kiegészítettük, hanem az utóbbi fejlődési fázisokkal foglalkozó új fejezetek is kerültek bele, melyekre, annak ellenére, hogy híveik nagyon eltérően vélekednek róluk, nekünk mégis egyetlen, de háromrétű mozgalomként kell tekintenünk. Hogy ezek valóságos egységben vannak, azt a tanításaik fő céljából lehet legjobban megállapítani, mely nem más, mint hogy az Úr Jézus megváltását félretegyék, és a helyére az a tanítás kerüljön, hogy a bűnt fokozatosan kell ledolgoznunk jó cselekedetekkel és szenvedéssel – vagy a szellemvilágban, vagy a földön való sorozatos újjászületések során.
Ez a gondolati rendszer, a szellemi evolúció, mely előfutára és tulajdonképpeni elindítója volt a biológiai evolúcióról szóló elméleteknek, változatos álruhákban és különféle módokon vezette be magát olyan helyekre, ahol direktben bizonyosan elutasították volna. Legalább a keresztényeknek fel kellene ismerniük azonban, hogy ez az elmélet közvetlenül felforgatja a világ eredetének és a megváltás tervének bibliai leírását; és hogy ez, természetéből fakadóan oda vezet, hogy lassan, de biztosan kitörölje Magát az Alkotót teremtményei gondolatából.
Ha olvasóink közül bárki hajlana arra, hogy elfogadjon egy ilyen elméletet, arra kérjük, hogy vizsgálja meg a teozófiáról szóló fejezetben, amit ennek az eredetéről írtunk; figyelje meg, hogy bevallottan a „leszállt angyaloktól” ered, akik nem lehetnek mások, mint azok a nefilim(ek), akikről a Biblia azt írja, hogy már kétszer megjelentek a földön. És azt se feledjük, hogy ennek az elméletnek a letéteményesei és őrzői nem az Úr Jézus apostolai és gyülekezete, hanem a misztériumok beavatottjai, a brahman papok és Buddha követői.
Még egy gondolat. Úgy tűnik, hogy ezáltal az elmélet által a Sátán sikeresen kitörölhette a kezdeti kijelentést az értelmes emberek gondolataiból, és az egyedül igaz Istenben való hitüket panteizmusra változtatta, mely minden pogány filozófia alapja.
Sok jel mutatja azonban, hogy a sötétség hatalmának órája ismét közel, amikor, ahogyan előre megíratott, a hit megfogyatkozik, és ez előzi meg az Emberfia eljövetelét. „Ami volt, ugyanaz lesz majd, és ami történt, ugyanaz fog történni”.”

“Mielőtt hozzálátnánk megvizsgálni, és megkísérelnénk megmagyarázni, mit jelent az a fontos dolog, hogy kijelentés, hasznosnak látjuk, hogy néhány általános megjegyzést tegyünk a Biblia értelmezésével kapcsolatban. Napjainkban ugyanis a kereszténységet érő heves támadásokat sokszor arra alapozzák, hogy a hívők egymástól mennyire eltérő módon vélekednek. Maró gúnnyal mutatnak rá a kereszténység számos csoportosulására, válfajára, a különböző felekezetekre, és az ezek közötti komoly nézetkülönbségekre, melyek nem csupán a gyülekezeti vezetéssel és fegyelemmel kapcsolatosak, hanem akár teljesen alapvető tanításokat is érintenek. Abból kiindulva vonják kétségbe az írások isteni eredetét, hogy az az értelmezések ilyen széles skáláját engedi meg, és ilyen sok különböző, sőt egymással ellentétes vélekedésnek adhat alapot.”

“Az emberek ugyanis nem tisztán és érintetlenül hozták szívük írótábláit, hogy arra Teremtőjük kijelentett akaratát és szándékait lehessen elsőként rávésni, hogy ez hagyjon bennük maradandó, mély nyomot, hanem mindenféle mítoszokkal, filozófiákkal és előítéletekkel telve érkeztek, melyeket nem tudtak teljes mértékben elvetni, hanem legalábbis részben megtartottak, és összevegyítették – talán teljesen öntudatlanul – Isten igazságával. Ahogy telt az idő, ezeknek a hozzáadott emberi összetevőknek az oda nem illő volta egyre inkább nyilvánvalóvá vált; az emberek mégis ragaszkodtak hozzájuk, mert úgy érezték, ezek lágyítják a kijelentés javító-nevelő szigorúságát, és úgy alakítják át, hogy valamiféleképpen megértő legyen a bukott emberi természet kívánságait illetően.
Így azután hamarosan ki kellett találniuk valamit, ami eltompítja a Szellem kardját, nehogy annak metsző éle elválaszthassa a hamisat az igaztól. Az Igének azon részeit, melyek a leghatározottabban ellentmondtak az emberi vágyaknak és érzéseknek, allegóriává (elvont szóképpé) alacsonyították, vagy téves elnevezéssel „elszellemiesítették”, kiragadva az Igéket a maguk szó szerinti és helyes értelmezéséből; megfosztva őket így attól az erőtől, melyet Isten beléjük helyezett; s többé nem voltak képesek áttörhetetlen gátat szabni a hamis tanítások beáramlásának. És még mindig csak azokról a bajokról beszélünk, melyeket a feltehetően teljesen jóhiszemű keresztények okoztak, akik – rövidlátásuk és bölcstelenségük miatt, de legfőképpen azért, mert minden halandóra jellemző módon képtelenek voltak megtisztítani gondolataikat a berögzült elképzeléseiktől – megrontották az Isten Igéjét.”

“Ha valaki olvassa és hiszi a próféciát, még ha teljesen nem is érti az egészet, óhatatlanul erőteljes meggyőződés alakul ki benne arról, hogy a dolgok jelenlegi rendje csak időleges, átmeneti; és ezért óriási segítségül van számára, hogy ezeken a láthatókon túlra tudjon tekinteni. Természettől fogva mindannyian hajlunk a pozitivizmusra, és legnagyobbrészt, ha nem elméleti megfontolásból, akkor a gyakorlat szintjén úgy viselkedünk, mint akik azt feltételezik, hogy a dolgok mindig is ugyanúgy álltak mint most, és ez mindig is így lesz; hogy soha nem lesz változás, kivéve csak olyan, melyek hétköznapi módon következnek be a már működő tevékenységek által.

A próféciák azonban azonnal eloszlatják ezt a hamis biztonságérzetet, és ez a titkos oka annak, hogy amikor Isten elhúzza a jövő elől a függönyt, az emberek vagy megborzonganak és azonnal hátat fordítanak, vagy megmagyarázzák, hogy amit látnak, az nem is szó szerinti leírása annak, ami hamarosan be fog következni, hanem csak képletes előrevetítése valaminek, amit gondosan úgy mutatnak be, hogy ne adjon okot riadalomra, mint ami csak természetes következménye a már most meglévő tendenciáknak. Nehéz számukra felfogni ugyanis, hogy olyan heves és gyors változások következhetnek be, amilyeneket maguk még soha nem tapasztaltak. Készségesen beszélnek a fejlődésről: nagyon szeretnek arról az időről beszélni, amikor az igehirdetők még sikeresebbek lesznek, és valahogyan kieszelik a módját, hogyan lehet az egész emberi nemzetséget erőszakmentesen meggyőzni arról, hogy hagyják el a büszkeséget, az önzést és az általában vett istentelenséget: élvezettel növelik a saját vallási csoportjuk befolyását – bár eközben gyakran összetévesztik a politikai hatalmat a Szellem hatalmával, és könnyen megfeledkeznek róla, hogy ki jelenleg ennek a világnak az ura, és rövid ideig tartó dicsőségének jelenlegi osztogatója.”

“Végül pedig, a próféciák tanulmányozása kinyilatkoztatja számunkra Isten akaratát és gondolatait. Valami jelentéktelen dolognak tűnik ez? Tényleg megvetjük Mindenható Teremtőnk bizalmas közléseit? Féljünk attól, hogy nehogy így megsértsük Őt, hogy nehogy olyanok legyünk, mint a disznók, akik összetapossák a nekik felkínált gyöngyöket! És ennek fényében szemlélve, mily nagy a prófétai írások gyakorlati haszna! Mert ha már Krisztus által meg lettünk igazítva, akkor is szükségünk van a megszentelődésben való naponkénti előrehaladásra; mindig egyre jobban és jobban át kell formálódnunk Isten képére. És ezért a célért kaphatnánk-e nagyobb segítséget annál, mint hogy Isten kinyilatkoztatja nekünk gondolatait és szándékát saját magunkkal, embertársainkkal és azzal a Földdel kapcsolatban, melyen élünk; hogy megtudjuk, milyen értéket tulajdonít Ő a mulandó dolgoknak, annak a látható környezetnek, mellyel folyamatos kölcsönhatásban vagyunk; s hogy megismerjük kijelentését ezek gyors ítéletével és pusztulásával kapcsolatban?
Nem kötelességünk-e aprólékosan megismerni mindezeket a kijelentéseket; szüntelen elmélkedni rajtuk, hogy ezáltal formálódhassanak a vágyaink, reményeink és törekvéseink; hogy az egész gondolkodásunkat velük hozzuk összhangba; hogy minden igyekezettel terjesszük ezek ismeretét az emberek között; és így felkészíthessük magunkat és másokat is a dolgoknak eme új rendjére, melybe vagy egyenként kell belépnünk a halál ismeretlen órájában, vagy melybe egyszerre léphetünk be bármelyik pillanatban, a mi Urunk és Üdvözítőnk régóta várt megjelenésekor?”

Tovább a teljes 1. fejezetre: Pember_Earths_Earliest_Ages_HU-1

Ádám és az élet fája (Stephen Kaung)

Az összes rész 1-8-ig, egyben, PDF: Stephen Kaung: Krisztus a Teremtés könyvében 1-8

“Ami a teremtést illeti, az ember teljesen készre lett formálva. Ami viszont Istennek az ember teremtésével kapcsolatos célját illeti, az még betöltésre vár, azt még be kell fejezni. Ez nagyon fontos. Ha csak a teremtés cselekedetét nézzük, úgy Isten az embert tökéletesre alkotta. Semmi sem hiányzott belőle, éppen úgy, mint egy kisbaba esetében. Amikor egy csecsemő megszületik, mindene tökéletes, ha csak a testének részeiről beszélünk. Mégis, ennek a babának fel kell növekednie az érettségre, felnőtt férfivá vagy nővé kell válnia. Ez a születés célja, és ennek fokozatosan kell kifejlődnie. Amikor Isten keze megalkotta az embert, tökéletesre alkotta, semmije sem hiányzott, azonban ami Isten célját illeti a megteremtésével kapcsolatban, annak még be kell teljesülnie és el kell végződnie. Honnan tudjuk ezt?

Isten az embert valójában egy edénynek formálta. Az edény nem a végcél; az edény csak egy eszköz a célhoz. Az edény arra való, hogy megtöltsék valamivel. Amikor az edény a megfelelő dologgal telik meg, akkor annak az edénynek a célja beteljesült. Tegyük fel, hogy készítettünk egy csészét. Lehet, hogy gyönyörű csésze lett, de ha nem töltjük meg vízzel, akkor soha nem teljesül be a vele kapcsolatos cél. Ha azonban a csésze megtelt vízzel, akkor elmondhatjuk, hogy a vele kapcsolatos szándékunk beteljesült.

Ne feledjük tehát, hogy az ember edénynek készült Isten számára, és nem valamilyen más célra készült. Csakis miután az ember meg lett töltve Istennel, akkor teljesülhet be Istennek az ember teremtésével kapcsolatos célja. Ezért van, hogy ha valaki nincs betöltve Istennel, akkor az mindig üres. Megtölthetjük arannyal, ezüsttel, de akkor is üres. Ahogyan Szent Ágoston mondta: „Ó, Isten, a lelkem soha nem talál nyugalmat, míg nem nyugszik meg Benned, mert a Te számodra lett teremtve.” Ezért, miután Isten az embert megteremtette, egy kertet ültetett, Éden kertjét. „Éden” azt jelenti, „élvezet, gyönyörűség”. Gyönyörkertet alkotott Isten. És ebben a kertben mindenféle gyümölcsfát ültetett. Ezek nem csak a szemnek voltak szépek, hanem enni is lehetett róluk. Minden gyümölcs az ember fizikai testének táplálását szolgálta. Isten megalkotta ezeket a fákat Éden kertjében, a kert közepében pedig elültette az élet fáját, az élet fája mellé pedig a jó és a rossz tudásának a fáját.

És Isten azt mondta az embernek: „A kert minden fájáról szabadon ehetsz, kivéve a jó és a gonosz tudásának fájáról. Mert azon a napon, amikor arról eszel, bizonyosan meghalsz.” Miért van az, hogy miután Isten megteremtette az embert, egy kertbe helyezte őt? Mondhatjuk, hogy azért, mert azt akarta, hogy az ember élvezhesse mindazt, amit Isten teremtett. Ez igaz is. De miért került az Isten által ültetett kert közepére az élet fája? Nem volt az embernek már eleve élete?

Az ember élő lélek. Az emberben megelevenítő élet van belül. Az ember járni, beszélni, gondolkodni tud; az ember sok mindent tud csinálni. Az ember él. Miért mondja akkor a Biblia hangsúlyozottan, hogy a kert közepébe ültette Isten az élet fáját? Mert az élet fája szimbolikusan Isten életét, az isteni életet jelképezi. Más szóval, Isten mintegy odatette a saját életét egy fa formájában. Miért teszi Isten az életét egy fa formájába? Azért, mert ez elérhetővé teszi az Ő életét az ember számára. Az ember le tudja szakítani a fa gyümölcsét, és meg tudja enni. Így az ember be tudja fogadni magába az isteni életet. Isten elérhetővé teszi az Ő életét az ember számára. Istent nem elégítette meg az, hogy pusztán embert teremtsen, hogy teremtett életet adjon neki. Isten szándéka az volt, hogy az embernek az Ő saját, nem teremtett, isteni, örökkévaló életét adja, hogy így Ő és az ember eggyé olvadhassanak. Ez Isten szándéka.

A kert közepében tehát ott volt az élet fája, és ez megmutatja nekünk Istennek az ember teremtésével kapcsolatos valódi szándékát. Isten azért teremtette az embert, hogy az ember Istent magába fogadhassa, és egyesüljön Istennel az életben, szeretetben és szándékban. Ez Isten célja. „Mert azokat, akiket előre ismert, előre el is rendelte, hogy hasonlók legyenek a Fia képmásához” (Róma 8,29). Isten azt akarja, hogy befogadjuk az Ő életét, és hasonlóvá váljunk az Ő egyszülött Fia képmásához, hogy olyanok legyünk, mint Ő.

Az élet fája mellé azonban Isten egy másik fát is elhelyezett, a jó és a gonosz ismeretének a fáját. Ez nem közönséges fa, nagyon is különleges. Nem almafa, körtefa vagy barackfa. Mindezek jó táplálékot adnak, gondoskodni tudnak a fizikai test tápanyagszükségletéről. Abban az időben az ember még nem evett húst, a gyümölcs volt a tápláléka. Isten testet adott az embernek, és ellátta mindazzal a jó táplálékkal, amire testének szüksége volt. A kert minden fája táplálékul szolgált a testnek, sok különféle ízzel, hogy ne váljon unalmassá vagy egysíkúvá. Isten tényleg szereti az embereket.

Ott van viszont az élet fája, melynek másféle gyümölcse van. Isteni életet ad nekünk; életet ad a szellemünknek, hogy bennünk lehessen Isten élete; bennünk, a szellemünkben. És ott van a jó és a rossz tudásának fája. Ez a fa különbözik a többitől. Ez az ismeret, a tudás fája. Milyen ismeretről van szó? A jó és a rossz ismeretéről.

Van, aki azt gondolja, hogy volt egy rossz fa is az Éden kertjében – a jó és a rossz tudásának fája. Gondoljátok, hogy Isten ültetne bármilyen rossz fát is az Éden kertjébe? Minden fa jó volt. A jó és a rossz tudásának fája sem rossz fa. Sőt, valójában az összes többinél jobb, a legjobbat, az élet fáját kivéve, mert az élet fája a szellemünk táplálására van. A jó és a rossz tudásának fája a lelkünknek szánt gyümölcs. A többi fa pedig a testünk táplálását szolgálja. Az ismeret, a tudás a lelkünk számára van. A világ minden ismerete közül nincs nagyobb, mint a jó és a gonosz ismerete.

Ma nagyon büszkék vagyunk rá, hogy a technológia korszakában élünk. Dicsekszünk a tudománnyal és a tudományos felfedezéseinkkel. Olyan sokra tartjuk a tudományt, mintha az lenne minden. De ne feledjük, a világ minden ismerete és tudása közül a legmagasabb ismeret nem a tudomány, nem a fizikai dolgok ismerete. A legmagasabb szintű tudás a jó és a rossz ismerete. Annak ismerete, hogy el tudjuk dönteni valamiről, hogy jó vagy rossz, hogy mi helyes és mi helytelen. Ez az erkölcsi ismeret, etika, logika, filozófia, racionális tudás. Semmi sincs magasabb a racionális tudásnál. Mi racionális lényeknek hívjuk magunkat, mert annyira racionálisak vagyunk, annyira logikus gondolkodásúak. Meg tudjuk ismerni, hogy mi jó és mi rossz. Ez a legmagasabb szintű tudás. Kínában az egész irodalmunkban, kultúránkban és oktatásunkban a racionális tudást tartjuk a legmagasabb szintű ismeretnek. Ez tehát nem rossz fa, de halált jelent, ha az élettől függetlenül jutunk hozzá.”

Tovább a teljes cikkre, PDF: Stephen Kaung: Krisztus a Teremtés könyvében 1-8