A Föld legkorábbi korszakai – 10. „Ahogyan Noé napjaiban volt” (G.H. Pember)

A teljes 10. fejezet a fenti linkre kattintva olvasható.

Részlet:

Az özönvíz előtti romlás hét oka. Vajon mind működésben van ma?

Az özönvíz előtti hitehagyás hét nagy okát már megvizsgáltuk, és a következőképpen foglalhatjuk össze:

1) Törekvés arra, hogy Istent mint Elóhímot, azaz pusztán mint Teremtőt és mint „Jóistent” imádják, nem pedig úgy, mint Jahvét, a szövetséget kötő, irgalmas Istent, aki törődik a pusztulás felé haladó bűnösökkel, és váltságdíjat készít számukra.

2) A női nem túlzott előretörése, és a házasság eredeti törvényének figyelmen kívül hagyása.

3) Rohamos technikai fejlődés, és ennek következtében számos olyan eszköz feltalálása, mely által kiküszöbölhetők az átok nehézségei, az élet pedig könnyebbé és kényelmesebbé tehető. Hasonló jártasság a szépművészetben, mely rabul ejti az emberek képzeletét, gondolatait, és hozzájárul, hogy teljesen megfeledkezzenek Istenről.

4) A névleges egyház és a világ szövetsége, melynek eredménye a teljes egybeolvadás.

5) A népesség rohamos növekedése.

6) Énók szavainak elutasítása, kinek figyelmeztetései ezért halál illatává lettek a világ számára; az emberek annyira megkeményedtek, hogy a helyreállás lehetősége elveszett számukra.

7) Az ég birodalmából származó lények megjelenése a földön, és törvénytelen érintkezésük az emberi nemmel.

Ezen tényezők egybeesése a világot olyan érzékies ködbe burkolta, melyen az igazság egyetlen sugara sem tudott áthatolni. Ezért az emberek teljesen megfeledkeztek Istenről, és figyelmen kívül hagyták akaratát; és mivel a nagy Középpontot, aki egyedül képes az emberek figyelmét saját magukról elvonni, kimozdították, a föld lakói olyan önzővé és gátlástalanná váltak, hogy nem sokára bujasággal, igazságtalansággal, elnyomással és vérontással telt meg a világ. Nem marad más hátra ezért, mint hogy megvizsgáljuk, vajon hasonló befolyások a ma társadalmában is működnek-e már.”

A negyedik ok. A névleges egyház és a világ barátsága.

Evilág fejedelme régóta igyekszik ezt a negyedik okot reprodukálni, és mostani korunkra már nincs messze az ebben aratott győzelme. Ez az első tévedésnek a természetes következménye, amikor tagadjuk, hogy Isten előtt pusztulásra ítélt bűnösök vagyunk, hacsak nem fizet valaki váltságdíjat értünk. Adja föl ezt az igazságot a gyülekezet, és mi akadályozza meg abban, hogy tökéletes összhangban éljen a világgal? Ha a vallás gyakorlati tanítása az, hogy Isten teljesen meg van elégedve a viselkedésünkkel; egyáltalán nem zavarják a bűneink; nagyra tartja és elismeri a jó cselekedeteinket, akkor is, ha azoknak a becsvágy volt a mozgatórugója; és kedvtelve nézi merész tetteinket és az értelmünk fitogtatását – egy ilyen teológia miért is ütközne a bukott ember vágyakozásaival? Hogyan is gyűlölhetnénk egy olyan istenséget, mely annyira hasonló hozzánk?

És nem a magukat kereszténynek valló egyháztagok hatalmas sokaságának hitvallását írtuk le az imént? Nem omlanak-e le Isten városának a falai folyamatosan a szemünk előtt, úgy hogy az idegen akármikor bejöhet? És az emberek valóban tömegesen látogatják templomaikat és gyülekezeti termeiket, hogy a grandiózus épületek, festett ablakok, pompás öltözékek, gyönyörű szertartások, csodálatos zene, szentimentális vagy intellektuális beszédek és erős felekezeti vagy politikai meggyőződések által felgerjesszék magukban a vallásosnak nevezett érzületet. De ha magukra is öltik az áhítat látszatát az istentiszteletükben, teljes mértékben elveszítik ezt a különbséget a világban, és azzal, hogy úgy vetik bele magukat ennek az életnek a mulatságaiba, könnyelműségébe, tevékenységeibe és üzleti ügyeibe, mintha örökké ezek között maradnának, megdöbbentik azokat, akik őszintén kérdik, mit tegyenek, hogy üdvözüljenek. Úgy viselkednek, mintha Isten azt ígérte volna, hogy nem kell igyekezniük a világot maguk mögött hagyni, mint ahogy társaik közül sokan teszik, hanem lesz még számukra kellő figyelmeztetés; lesz még bőséges idejük és indíttatásuk a megtérésre (Jn 6,44). Úgy tűnik, mintha teljes bizonyosságuk lenne afelől, hogy soha nem fogja megdöbbenteni őket a félelmetes mondat: „Bolond, még ma éjjel elkérik tőled a lelkedet” (Lk 12,20), és nem fogja őket váratlanul érni az arkangyal harsonája, és Isten hangjának mennydörgése sem.

Arra jutottak magukban, hogy racionális dolog kielégülésre és élvezetre törekedni az élet szörnyű rövidségében, mely mintha csak azért adatott volna számukra, hogy eldöntsék azt az egyetlen hatalmas kérdést, hogy örök élet, vagy pedig gyalázat és örök utálat1 kövesse-e majd ezt a mostanit. A jövendő világ erői már nem hatnak rájuk, olyanok épp, mint a többi ember; olyan sok mindenben engedtek, olyan szórakozásokat engedtek meg és olyan bűnöket néztek el maguknak, hogy szinte lehetetlen megkülönböztetni őket a nem hívőktől; szinte csak úgy derül ki, hogy keresztények, ha elmondják a hitvallásukat. Sőt, egyesek mintha az ősi gnosztikusok tanítását tartanák, tagadva a feltámadást, igazolva, hogy mivel megmenekült a szellemük, szabadságuk van a testükkel azt tenni, amit csak akarnak – mintha a halál után már nem lenne érdekes, hogy mi lesz a testtel vagy annak cselekedeteivel. És habár sokan készek elismerni, hogy a keresztény embernek fel kell vennie a keresztjét, mégis, mivel teljesen kielégíti őket az a gondolat, hogy ezekben a modern időkben Krisztus és az apostolok lankadatlan buzgósága meglehetősen furcsának hatna, nem is képesek semmilyen keresztet találni, melyet hordozhatnának. Ha azonban Isten az Ő haragjában betegséggel, halálesettel, csalódással vagy anyagi veszteséggel sújtja őket, akkor a megpróbáltatásaikról beszélnek, és azzal a gondolattal vigasztalják magukat, hogy az Úr nyomdokaiba lépnek, Őt utánozzák azzal, hogy eltűrik azokat a bajokat, melyek elkerülhetetlenek számukra.

Bárcsak azok, akiket így megvakított a Sátán, elgondolkoznának, amíg még van idő; bárcsak őszintén és imádságos szívvel elmélkednének az Úr Jézus szavain, és azokat az Ő szent élete szerint értelmeznék! Akkor meglátnák álláspontjuk következetlenségét, és rádöbbennének, hogy betűről betűre betöltik az utolsó időkről szóló próféciát, mely szerint az emberek az istenfélelem külső formáját megtartják, de az erejét megtagadják (2Tim 3,5). Mert a világ bármilyen tanítás puszta hirdetését hagyni fogja, feltéve, hogy nem kísérlik meg átültetni a gyakorlatba. Csak mikor a hit cselekedeteket kezd teremni, akkor találkozik a keresztény ember keserű ellenségességgel; amikor azt érzi, hogy áron is meg kell vennie az alkalmas időt, mert a napok gonoszak; amikor, tudatában lévén annak, hogy rábízatott a kor, melyben él, késztetést érez, hogy hirdesse az Igét akár alkalmas, akár alkalmatlan időben, hogy úgy beszéljen, mint haldokló a haldoklókhoz; amikor nem képes többé részt venni léha mulatságokban vagy unaloműző szórakozásokban, mert tudja, hogy ezek csak festett függönyök a gonosz kezében, melyekkel eltakarja az emberek szeme elől a kilátást, hogy ne vegyék észre a halálos szakadék szélét, melyen járnak, hogy egyszer csak leránthassa a függönyt, és lelökje őket a mélybe.

Ezért akiknek őszinte a szívük, nem lesznek nehézségeik az elválasztóvonallal kapcsolatban: hamar rátalálnak a keresztre, melyet hordozniuk kell; érezni fogják, hogy mint Mesterük, ők sem ebből a világból valók, és valóban nyomorúságuk van benne. De bízzanak, mert Ő közel van, és nagy lesz az örömük az eljövetelekor.

A viselkedést illető engedményeknél nem kevésbé szánalmasak azok a kompromisszumok, melyeket a névleges egyház a tanítások terén megengedett. Láttuk már korábban, hogy az emberek mindig hajlamosak voltak lágyítani és gyengíteni Isten Igéjének azon részeit, melyek a saját gondolataikkal és vágyaikkal ellentétesek. Napjainkban azonban egy új, különös és istentelen elképzelés rombolja le a Biblia tekintélyének utolsó maradványait, és söpri el a névvel rendelkező egyház és a világ közötti béke útjában álló minden megmaradt korlátot, ez pedig nem más, mint az egyre erősödő ellenállás azzal szemben, amit ők doktrínának neveznek.

Mármost, ha ez az ellenkezés egyedül a saját véleményüket hangoztató emberek túlságosan pozitív állításaira vonatkozna, a nézet egészséges lenne; de ha megvizsgáljuk, kiderül, hogy az általuk használt „doktrína” szó gyakorlatilag nem más, mint a Magasságos Isten kijelentéseire és parancsolataira utaló kifejezés. És sokan, akik elvileg hisznek a Bibliában, ahelyett hogy erősítenék „a többieket, akik halófélben vannak” (Jel 3,2), nem szűnnek meg bennünket inteni, hogy legyünk könyörületesek azokkal szemben, akik visszautasítják a Szentírás minden alapvető tanítását, sőt még az Urat is megtagadják, Aki megvásárolta őket. Azt mondják, hogy ha valaki „őszinte”, akkor minden rendben lesz velük a végén; hogy nem szabad szűklátókörűnek lennünk; hogy van más bejárat is az akolba az ajtón kívül (Jn 10,7); hogy nem feltétlenül tolvajok és rablók, akik a falon átmászva jutnak be, hanem lehet, hogy inkább bátrabb és férfiasabb szelleműek, mint társaik.

Nem nehéz észrevenni, hogy az efféle érveléssel minden erejétől megfosztják a Szentírást. Ahelyett, hogy elismernék Isten élő Igéjeként, Aki az alapján fogja megítélni az élőket és a holtakat, ami megíratott benne, pusztán úgy tekintik, mint közönséges könyvet, melyben tanácsok vannak az ember számára, aki – feltételezve, hogy joga van szabadon elfogadni vagy elutasítani –, öntelt és erőszakos módon a saját fejére helyezi az Istenség koronáját. A hatalmas eszköz tehát, melyet Isten kijelölt arra, hogy elválassza gyülekezetét a világtól, ilymódon le lett rombolva; a fény, mely megvilágítja a folyamatos veszélyt és a széles út félelmetes végállomását, ki lett oltva; az emberek pedig csak mennek tovább meggondolatlanul, élvezve a pillanat apró örömeit, míg egyenesen a mélység torkába nem zuhannak.”

A Föld legkorábbi korszakai – 1. A Biblia értelmezése, próféciák (G.H. Pember)

Eredeti: Earth’s Earliest Ages
Előszó és az első fejezet PDF-ben: Pember_Earths_Earliest_Ages_HU-1

Részletek:

“Jelen kiadás szerzője 1876-ban már kiadott egy kisebb terjedelmű tanulmányt a következő címmel: „A föld legkorábbi korszakai, és a tanulság, melyet ezekből levonhatunk”, s ezzel kettős célja volt. Egyik, hogy megkíséreljen feloldani néhányat azokból a földtani és egyéb nehézségekből, melyek a Teremtés első könyvének első fejezeteivel kapcsolatban szoktak fölmerülni; ezután pedig arra vállalkozott, hogy rámutasson azokra az állapotokra, melyek Noé napjaiban voltak jellemzőek, és amelyek ma újra megjelentek a kereszténységben – és hogy ebből kifolyólag tudhatjuk, hogy az Emberfia napjai sem lehetnek túlságosan messze tőlünk.”

“Az eredeti munkát nem csak kiegészítettük, hanem az utóbbi fejlődési fázisokkal foglalkozó új fejezetek is kerültek bele, melyekre, annak ellenére, hogy híveik nagyon eltérően vélekednek róluk, nekünk mégis egyetlen, de háromrétű mozgalomként kell tekintenünk. Hogy ezek valóságos egységben vannak, azt a tanításaik fő céljából lehet legjobban megállapítani, mely nem más, mint hogy az Úr Jézus megváltását félretegyék, és a helyére az a tanítás kerüljön, hogy a bűnt fokozatosan kell ledolgoznunk jó cselekedetekkel és szenvedéssel – vagy a szellemvilágban, vagy a földön való sorozatos újjászületések során.
Ez a gondolati rendszer, a szellemi evolúció, mely előfutára és tulajdonképpeni elindítója volt a biológiai evolúcióról szóló elméleteknek, változatos álruhákban és különféle módokon vezette be magát olyan helyekre, ahol direktben bizonyosan elutasították volna. Legalább a keresztényeknek fel kellene ismerniük azonban, hogy ez az elmélet közvetlenül felforgatja a világ eredetének és a megváltás tervének bibliai leírását; és hogy ez, természetéből fakadóan oda vezet, hogy lassan, de biztosan kitörölje Magát az Alkotót teremtményei gondolatából.
Ha olvasóink közül bárki hajlana arra, hogy elfogadjon egy ilyen elméletet, arra kérjük, hogy vizsgálja meg a teozófiáról szóló fejezetben, amit ennek az eredetéről írtunk; figyelje meg, hogy bevallottan a „leszállt angyaloktól” ered, akik nem lehetnek mások, mint azok a nefilim(ek), akikről a Biblia azt írja, hogy már kétszer megjelentek a földön. És azt se feledjük, hogy ennek az elméletnek a letéteményesei és őrzői nem az Úr Jézus apostolai és gyülekezete, hanem a misztériumok beavatottjai, a brahman papok és Buddha követői.
Még egy gondolat. Úgy tűnik, hogy ezáltal az elmélet által a Sátán sikeresen kitörölhette a kezdeti kijelentést az értelmes emberek gondolataiból, és az egyedül igaz Istenben való hitüket panteizmusra változtatta, mely minden pogány filozófia alapja.
Sok jel mutatja azonban, hogy a sötétség hatalmának órája ismét közel, amikor, ahogyan előre megíratott, a hit megfogyatkozik, és ez előzi meg az Emberfia eljövetelét. „Ami volt, ugyanaz lesz majd, és ami történt, ugyanaz fog történni”.”

“Mielőtt hozzálátnánk megvizsgálni, és megkísérelnénk megmagyarázni, mit jelent az a fontos dolog, hogy kijelentés, hasznosnak látjuk, hogy néhány általános megjegyzést tegyünk a Biblia értelmezésével kapcsolatban. Napjainkban ugyanis a kereszténységet érő heves támadásokat sokszor arra alapozzák, hogy a hívők egymástól mennyire eltérő módon vélekednek. Maró gúnnyal mutatnak rá a kereszténység számos csoportosulására, válfajára, a különböző felekezetekre, és az ezek közötti komoly nézetkülönbségekre, melyek nem csupán a gyülekezeti vezetéssel és fegyelemmel kapcsolatosak, hanem akár teljesen alapvető tanításokat is érintenek. Abból kiindulva vonják kétségbe az írások isteni eredetét, hogy az az értelmezések ilyen széles skáláját engedi meg, és ilyen sok különböző, sőt egymással ellentétes vélekedésnek adhat alapot.”

“Az emberek ugyanis nem tisztán és érintetlenül hozták szívük írótábláit, hogy arra Teremtőjük kijelentett akaratát és szándékait lehessen elsőként rávésni, hogy ez hagyjon bennük maradandó, mély nyomot, hanem mindenféle mítoszokkal, filozófiákkal és előítéletekkel telve érkeztek, melyeket nem tudtak teljes mértékben elvetni, hanem legalábbis részben megtartottak, és összevegyítették – talán teljesen öntudatlanul – Isten igazságával. Ahogy telt az idő, ezeknek a hozzáadott emberi összetevőknek az oda nem illő volta egyre inkább nyilvánvalóvá vált; az emberek mégis ragaszkodtak hozzájuk, mert úgy érezték, ezek lágyítják a kijelentés javító-nevelő szigorúságát, és úgy alakítják át, hogy valamiféleképpen megértő legyen a bukott emberi természet kívánságait illetően.
Így azután hamarosan ki kellett találniuk valamit, ami eltompítja a Szellem kardját, nehogy annak metsző éle elválaszthassa a hamisat az igaztól. Az Igének azon részeit, melyek a leghatározottabban ellentmondtak az emberi vágyaknak és érzéseknek, allegóriává (elvont szóképpé) alacsonyították, vagy téves elnevezéssel „elszellemiesítették”, kiragadva az Igéket a maguk szó szerinti és helyes értelmezéséből; megfosztva őket így attól az erőtől, melyet Isten beléjük helyezett; s többé nem voltak képesek áttörhetetlen gátat szabni a hamis tanítások beáramlásának. És még mindig csak azokról a bajokról beszélünk, melyeket a feltehetően teljesen jóhiszemű keresztények okoztak, akik – rövidlátásuk és bölcstelenségük miatt, de legfőképpen azért, mert minden halandóra jellemző módon képtelenek voltak megtisztítani gondolataikat a berögzült elképzeléseiktől – megrontották az Isten Igéjét.”

“Ha valaki olvassa és hiszi a próféciát, még ha teljesen nem is érti az egészet, óhatatlanul erőteljes meggyőződés alakul ki benne arról, hogy a dolgok jelenlegi rendje csak időleges, átmeneti; és ezért óriási segítségül van számára, hogy ezeken a láthatókon túlra tudjon tekinteni. Természettől fogva mindannyian hajlunk a pozitivizmusra, és legnagyobbrészt, ha nem elméleti megfontolásból, akkor a gyakorlat szintjén úgy viselkedünk, mint akik azt feltételezik, hogy a dolgok mindig is ugyanúgy álltak mint most, és ez mindig is így lesz; hogy soha nem lesz változás, kivéve csak olyan, melyek hétköznapi módon következnek be a már működő tevékenységek által.

A próféciák azonban azonnal eloszlatják ezt a hamis biztonságérzetet, és ez a titkos oka annak, hogy amikor Isten elhúzza a jövő elől a függönyt, az emberek vagy megborzonganak és azonnal hátat fordítanak, vagy megmagyarázzák, hogy amit látnak, az nem is szó szerinti leírása annak, ami hamarosan be fog következni, hanem csak képletes előrevetítése valaminek, amit gondosan úgy mutatnak be, hogy ne adjon okot riadalomra, mint ami csak természetes következménye a már most meglévő tendenciáknak. Nehéz számukra felfogni ugyanis, hogy olyan heves és gyors változások következhetnek be, amilyeneket maguk még soha nem tapasztaltak. Készségesen beszélnek a fejlődésről: nagyon szeretnek arról az időről beszélni, amikor az igehirdetők még sikeresebbek lesznek, és valahogyan kieszelik a módját, hogyan lehet az egész emberi nemzetséget erőszakmentesen meggyőzni arról, hogy hagyják el a büszkeséget, az önzést és az általában vett istentelenséget: élvezettel növelik a saját vallási csoportjuk befolyását – bár eközben gyakran összetévesztik a politikai hatalmat a Szellem hatalmával, és könnyen megfeledkeznek róla, hogy ki jelenleg ennek a világnak az ura, és rövid ideig tartó dicsőségének jelenlegi osztogatója.”

“Végül pedig, a próféciák tanulmányozása kinyilatkoztatja számunkra Isten akaratát és gondolatait. Valami jelentéktelen dolognak tűnik ez? Tényleg megvetjük Mindenható Teremtőnk bizalmas közléseit? Féljünk attól, hogy nehogy így megsértsük Őt, hogy nehogy olyanok legyünk, mint a disznók, akik összetapossák a nekik felkínált gyöngyöket! És ennek fényében szemlélve, mily nagy a prófétai írások gyakorlati haszna! Mert ha már Krisztus által meg lettünk igazítva, akkor is szükségünk van a megszentelődésben való naponkénti előrehaladásra; mindig egyre jobban és jobban át kell formálódnunk Isten képére. És ezért a célért kaphatnánk-e nagyobb segítséget annál, mint hogy Isten kinyilatkoztatja nekünk gondolatait és szándékát saját magunkkal, embertársainkkal és azzal a Földdel kapcsolatban, melyen élünk; hogy megtudjuk, milyen értéket tulajdonít Ő a mulandó dolgoknak, annak a látható környezetnek, mellyel folyamatos kölcsönhatásban vagyunk; s hogy megismerjük kijelentését ezek gyors ítéletével és pusztulásával kapcsolatban?
Nem kötelességünk-e aprólékosan megismerni mindezeket a kijelentéseket; szüntelen elmélkedni rajtuk, hogy ezáltal formálódhassanak a vágyaink, reményeink és törekvéseink; hogy az egész gondolkodásunkat velük hozzuk összhangba; hogy minden igyekezettel terjesszük ezek ismeretét az emberek között; és így felkészíthessük magunkat és másokat is a dolgoknak eme új rendjére, melybe vagy egyenként kell belépnünk a halál ismeretlen órájában, vagy melybe egyszerre léphetünk be bármelyik pillanatban, a mi Urunk és Üdvözítőnk régóta várt megjelenésekor?”

Tovább a teljes 1. fejezetre: Pember_Earths_Earliest_Ages_HU-1

Énók felvitetése (Stephen Kaung)

Ez az üzenet élőszóban hangzott el a Virginia állambeli Richmondban, az Egyesült Államokban, 1982. januárjában. Ez az igeszolgálat a harmadik abból a nyolc részből álló sorozatban, mely Krisztust mutatja be nyolc személy életén keresztül Mózes első, a teremtésről szóló könyvében.

Az összes rész 1-8-ig, egyben, PDF: Stephen Kaung: Krisztus a Teremtés könyvében 1-8

Részlet:

“Énók a hetedik generáció volt Ádám után. Az istenfélő Séth vérvonalából származott. Emlékszünk, Ádámnak két egyenes ágú leszármazottja volt. Az egyik Kain vonala, a gonosz vérvonal. A másik Séth vonala, az istenfélő vérvonal, és Énók az istenfélő Séth leszármazottja volt. Hatvanöt évig éppen úgy élt, mint más úgynevezett jó ember, de semmi sem volt róla feljegyezve Istennél. Csak élt hatvanöt éven keresztül. Azután nemzett egy fiút, Metusélahot, és ezután valami történt. Az élete teljesen megváltozott. Istennel járt háromszáz évig, és Isten elvitte őt.

Vajon mi hozta létre ezt a változást? Mielőtt fia, Metusélah megszületett, Énók az emberek szemében talán helyesen élt, de amúgy nem különbözött. Nem volt rossz ember, de nem volt szellemi sem. A saját maga útját járta. Valószínű, hogy néha kérte Istent, hogy jöjjön és járjon vele. De egyszer csak, miután Metusélahot nemzette, az egész életvitele megváltozott. Istennel kezdett járni, és nem Istent kérte, hogy Ő járjon vele, hanem Énók járt Istennel. Mi történt?

MI VÁLTOZTATTA MEG ÉNÓK ÉLETÉT?

A Szentírás szerint Metusélah volt a leghosszabb életű ember a világon. Kilencszáz-hatvankilenc évet élt, majdnem ezer évet. Kínában, a legendánk szerint, a legtovább egy Peng Cu nevű ember élt, ő nyolcszáz évesen halt meg, ez valamivel kevesebb, mint Metusélah kora. Metusélah hosszú életet élt – kilencszáz-hatvankilenc évet. De ha kiszámítjuk, tudjátok, hogy pontosan abban az évben, amikor Metusélah meghalt, eljött az özönvíz? Nyilvánvalóan, Metusélah születésekor Énók kijelentést kapott. Isten kijelentette neki, hogy amikor a fiú meghal, eljön az ítélet; amikor ez a fiú meghal, valami borzalmas dolog fog történni. Isten ezt a kijelentést ennek a gyermeknek a születésekor adta. És amikor Énók ezt a kijelentést kapta, ez átformálta egész életszemléletét. Azelőtt valószínűleg csak magának élt. Istenfélő magból származott, de csak magának élt, és néha kérte csak Istent, hogy járjon vele. De, amikor Isten kijelentést adott neki, hogy abban az évben, amikor Metusélah, a fia meghal, ítélet jön erre a földre, félni kezdte Istent. Hit által kezdett Istennel járni, és járt is háromszáz évig. Ez a kijelentés átformálta az életét.

Nekünk van ilyen kijelentésünk? Ha beletekintünk a mai ember történelmébe, az nem különbözik az 1Mózes 5. részétől; egyik generáció jön a másik után. Nem tudjuk pontosan, hogy hány generáció létezett a földön. (Bocsássatok meg, hogy Kínát említem, de Kína egy régi ország.) A kínai történetírásban ugyanis gyakran vezetjük vissza a történelmet a császárig. Kína történelme szerint tehát egy kicsivel több mint száz generációnk van. Találkoztam egy emberrel, aki a századik leszármazottja volt az ősapjának. De nem számít, hogy hány generáció múlt el, nemzedék követ nemzedéket, és a történet nem változik. Még napjainkban is, a minket megelőző generáció élt, fiakat és lányokat nemzett, és meghalt. Most, a mi generációnkban is élünk, fiakat és lányokat nemzünk, és meghalunk. Ugyanaz a történet.

Nincs kivétel? Nem lehet kivétel? Számítunk valami másra? Minden bizonnyal a jelenlegi korszak legvégének is a végén élünk. Isten szava szerint nagy reménységünk van. Egyrészt, Isten Igéjéből tudjuk, hogy el fog jönni az a nap, amikor Isten megítéli a világot. Énók olyan kijelentést kapott, hogy egy nap Isten meg fogja ítélni a világot, eljön az özönvíz, a fia pedig jel gyanánt volt neki. Vajon mit gondolhatott Énók, ha a fia hirtelen lázas lett – ugyanis tudta, hogy azon a napon, amikor ő meghal, valami történni fog. Neki ez a kijelentése volt, és ez megváltoztatta az életét.

Nekünk is van hasonló kijelentésünk Isten Igéjéből? Nem látjuk, hogy ennek a korszaknak a vége egyre közelebb van? Nem látjuk azt, hogy Isten meg fogja ítéli ezt a világot, mert ennek a világnak a bűne már annyira betelt? Az ítélet eljön erre a világra, és talán a mi életünk idején. Amint a Biblia mondja, amikor az emberek meggondolják azt, ami történni fog, megrettennek. De nekünk az Úr azt mondja: „Emeljétek fel fejeteket, mert elközelített a ti megváltásotok” (Lk 21,28). Más szavakkal, nekünk nagy reménységünk van. Tudjuk, hogy az ítélet el fog jönni erre a világra, de hála Istennek, nekünk reménységünk van arra, hogy elragadtatunk. Élve mehetünk el, mint Énók, anélkül, hogy átmennénk a halálon. Csakhogy amikor Énók a kijelentést kapta, megváltoztatta az egész életvitelét.

Megvan nekünk ez a kijelentésünk? Az elménkben lehet, hogy mindegyikünknek megvan ez a fajta ismeretünk. Még beszélünk is róla: „A világ a végéhez közeledik. Az Úr hamarosan jön. Az ítélet eljön erre a földre.” Amikor körülnézünk, még közelebbinek tűnik. Megvan ez az ismeretünk, de vajon kihatással van az életvitelünkre is? Vagy ugyanúgy éljük az életünket tovább, mint korábban? A saját elképzeléseink szerint járjuk a magunk útját, ami lehet, hogy nem rossz, csak pontosan ugyanaz az élet, melyet addig éltünk? Vagy pedig az történik, hogy egy ilyen kijelentés megérint, és valóban átformál bennünket. Megváltoztatja az életvitelünket, és a hamarosan bekövetkező ítélet miatt elkezdünk Istennel járni.

Ma Isten népe közül hányan igazi földlakók? Tény, hogy még mindig a földön vagyunk. Az Úr azt mondja, „Ti nem e világból valók vagytok. A világban vagytok, de nem e világból valók vagytok.” Mivel Ő kihívott minket a világból, idegenek és jövevények vagyunk ezen a földön. Csak áthaladunk rajta. Tudjuk, hogy ez a föld nem tart örökké, és mi azt az alapokkal bíró várost várjuk, melyet Isten épített, és amelyet Ábrahám, Izsák és Jákób is várt. Ők egy várost, egy országot, egy jobb országot kerestek, melyet Isten épít fel. Mi idegenek, jövevények, átutazók vagyunk, de milyen gyakran elfelejtjük ezt! Milyen gyakran válunk e föld lakóivá, gyökereinket és alapjainkat ebbe a földbe eresztve. Elkezdjük keresni e világ dolgait, ugyanúgy, mint mindenki más. Elfelejtjük, hogy csak átutazóban vagyunk; elkezdjük otthonunkká tenni ezt a helyet. Elkezdjük szeretni a világot. Elkezdünk önmagunknak élni. Ha pedig ezt tesszük, akkor váratlanul ér majd, amikor eljön az a nap. Az Úr már figyelmeztetett minket. Kijelentést adott róla. Megmutatta nekünk, hogy a világ elmúlik, és ítélet jön a földre. Ó, mennyire szükségünk van arra, hogy felkeljünk és elkezdjünk Istennel járni!

EGYETÉRTENI ISTENNEL

Hogyan járhat valaki Istennel? Az Ámós 3,3-ban a próféta azt mondja, „Vajon járnak-é ketten együtt, ha nem egyeztek meg egymással?” Más szóval, nem járhatunk együtt, ha nem értünk egyet. Ha én kelet felé akarok menni, te pedig észak felé, hogyan mehetnénk együtt? Ha együtt akarunk járni, egyet kell értenünk. És ha egyetértünk, akkor együtt megyünk. Ha együtt akarunk járni Istennel, ne feledjük, hogy nem Isten jár velünk, hanem mi járunk Istennel! Ha együtt akarunk járni Istennel, akkor egyet kell értenünk Vele. Egyetértünk Vele abban, hogy az ítélet eljön erre a földre? Vagy azt gondoljuk, hogy a világ egyre jobb lesz, mint néhány ember gondolja, akik az ezeréves uralmat ezen a földön építik? Egyetértünk Istennel abban, hogy az Ő szándéka az, hogy mindent az Ő szeretett Fia lábai alá vessen, hogy az Ő Fiáé legyen az első hely minden dologban? Egyetértünk Istennel az Ő akaratában? Ha igen, mit teszünk akkor? Fel kell adnunk önmagunkat, hogy Isten akarata legyen a mi akaratunk, az Ő gondolata a mi gondolatunk, az Ő célja a mi célunk. Csakis így járhatunk Istennel.

A gond velünk ma az, hogy nem értünk egyet Istennel. Néha ugyan egyetértünk, amikor éppen Ő is egyetért velünk. De legtöbbször nem értünk Vele egyet, mert megvan a saját akaratunk, a saját dolgainkat akarjuk tenni, és megvannak a saját terveink. Csak annyit akarunk, hogy Isten jöjjön velünk, és segítsen nekünk. Ezért nem járunk Istennel. Ha Istennel akarunk járni, akkor az akaratunkat alá kell vetnünk Isten akaratának. Isten nem arra törekszik, hogy nekünk ne legyen akaratunk, hiszen akarattal alkotott minket. Azt kívánja elérni, hogy gyakoroljuk az akaratunkat. Nem kéri, hogy passzív, tétlen akaratunk legyen. Arra vágyik, hogy aktív, cselekvő akaratunk legyen, hogy cselekvően akarjuk az Ő akaratát. Ezt jelenti az együttműködés. Isten azt akarja, hogy egyetértsünk Vele, és ha egyetértünk Vele, akkor képesek leszünk járni is Ővele. Egyetértesz Vele? Hajlandó vagy letenni önmagadat, és elfogadni az Ő akaratát, mint a sajátodat? Venni az Ő gondolatait, mint a sajátodat? Ha igen, akkor Ővele fogsz járni. Ez az első feltétel.

VEDD FEL ISTEN IGÁJÁT!

Ha Istennel akarunk járni, fel kell vennünk az Ő igáját. A Máté 11,29-ben az Úr azt mondja: „Vegyétek föl magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok: és nyugalmat találtok a ti lelkeiteknek.” Az Istennel való járás fegyelmezett életet jelent. Az Énók név eredeti jelentése „fegyelem” vagy „odaadó, hű”. Énók fegyelmezett, hűséges ember volt. Fegyelmezett életet élt. Belehelyezte nyakát Isten igájába Krisztussal.

Az igában két ív van kiformálva. Krisztus van az egyik alatt, a másik alatt pedig nekünk kell lennünk. Akkor egy igában vagyunk Krisztussal. Az iga Isten akarata, Krisztus pedig szelíd és alázatos. Mennyire elfogadta Isten akaratát, Isten fegyelmezését! Ő annyira fegyelmezett, hogy nincs Benne semmi ellenállás, csak aktív együttműködés, százszázalékos hajlandóság. Mi azonban nem ilyenek vagyunk. Harcolunk Isten akarata ellen – ezért van szükség a fegyelmezésre. Kell, hogy Isten fegyelmezzen minket. Amint elfogadjuk az Ő fegyelmező nevelését, képesek leszünk együtt járni Vele. Isten népének ma nagyon nagy szüksége van a fegyelmezésre. A Héberek 12-ben van szó arról, hogy az apák fegyelmezik a fiaikat. Mennyei Atyánk úgy bánik velünk, mint saját fiaival, ezért fegyelmez, rendre tanít minket. A „fegyelmezés” szó az eredetiben egyszerűen azt jelenti, hogy „gyermeknevelés”. Ő úgy nevel minket, mint gyermekeket. Azért nevel minket, hogy felnőjünk, és éretté váljunk. Csak, amikor elfogadjuk Isten fegyelmezését, leszünk képesek Ővele járni. Ha mindig a saját fejünk után megyünk, ha mindig kielégítjük hústestünk kívánságait, ha le akarjuk rázni magunkról a fegyelmezést, akkor azt gondoljuk, hogy a fegyelmezés alatt nem vagyunk szabadok. Saját szabadságunkat akarjuk – de akkor nem leszünk képesek Istennel járni.”

Tovább a teljes igeszolgálatra, PDF: Stephen Kaung: Krisztus a Teremtés könyvében 1-8