A hegyi beszéd (Watchman Nee)

Máté evangéliumának utolsó magyarázata (1950-52), 3. rész, bevezetés. PDF: A hegyi beszéd

Máté evangéliumának 5-7. fejezetében találjuk a hegyi beszédnek nevezett tanítást. Ez a két fejezet alkotja Máté evangéliumának harmadik részét, melyet hat különböző szakaszra oszthatunk; előbb azonban bevezetésképpen néhány dolgot tisztáznunk kell.

Mt 5,1-2: „Amikor meglátta a sokaságot, felment a hegyre, és miután leült, odamentek hozzá tanítványai. Ő pedig megszólalt, és így tanította őket.”

Urunk látta a sokaságot, azt a nagy tömeget, mely Galileából, a Tízvárosból, Jeruzsálemből, Júdeából, és a Jordánon túlról jött (Mt 4,25). Habár nagyon sokan voltak, Jézus most nem maradt velük, mint máskor, amikor meggyógyította a betegeket és kiűzte a démonokat. Most valami más terve volt, ezért felment a hegyre (igazából egy magas dombra). Sokan nem tudták oda követni, de a tanítványok Vele mentek. A tanítványok mások voltak, mint a sokaság. „Ő pedig megnyitotta száját és tanította őket.” Az a szó, hogy „őket” a tanítványokra vonatkozik, nem a sokaságra. Vizsgáljunk meg először is néhány tévedést, melyek a Máté evangéliumában található, hegyi beszédnek nevezett résszel kapcsolatosak.

1) Az azóta eltelt kétezer év során a hegyi beszéd mindig is problémát jelentett a gyülekezetben. Sokan úgy vélik, az Úr szavai itt a világnak szólnak. Úgy látják, ez összességében a szembeszegülő magatartás elleni tanítás, és ebből kiindulva azt hirdetik a világnak, hogy ne tanúsítsanak ellenállást, és szeressék ellenségeiket. Ám ha tanulmányozzuk az Igét, azonnal felismerjük a tévedést ebben a vélekedésben. Az Úr ugyanis nem a síkságon mondta ezeket a szavakat, hanem fent, a hegyen. Nem a sokasághoz szólt, hanem a tanítványaihoz. A hegyi beszéd nem Krisztus üzenete a világnak, mely hamarosan elmúlik, hanem ez az üzenet az Ő saját tanítványainak szól. A világnak nincs szüksége ilyen magasztos életfilozófiára. A világban lévő embereknek világosságra van szükségük; világosságra, hogy megismerhessék az életet, mely képes megszabadítani őket a haláltól. Megmenekülésre [üdvösségre] van szükségük. Egyetlen bűnös sem menekülhet meg a hegyi beszéd tanításának megtartása által.

Ez a tanítás a keresztény életnek szól. A kereszténység nem Krisztus tanítását adja tovább a bűnösöknek; egyedül Krisztus életét tudja közvetíteni nekik. Bárki, aki a világnak próbálja átadni a hegyi beszéd tanítását, az súlyos tévedésben van. Minden ezirányú kísérlet csak az mutatja meg, hogy az illető maga sincs tisztában azzal, mit jelent valójában a kereszténység.

2) Sokan vannak olyanok is, különösen az utóbbi néhány évtizedben, akik azt feltételezik, hogy a hegyi beszéd a zsidóknak szól. Úgy tartják, hogy Máté evangéliuma a zsidóknak szóló evangélium, ezért tehát ezek az igék nekik szólnak. De korábban már felhívtam a figyelmet arra, hogy mi ennek az evangéliumnak a jellegzetessége1. Habár írója zsidó, mégis sokkal több pogány települést jegyez fel, mint bármelyik másik evangélium. A 4. fejezettől a 18-ig legfőképp arról beszél, mit cselekedett az Úr Galileában – a pogányok Galileájában. Kinek szólnak akkor hát ezek az igék az 5-7. részben? Nem szólhatnak egyedül a zsidókhoz, különben a másik három evangéliumnak is (Jánost is beleértve) csak a zsidókhoz kellene szólnia.

Kit nevez az Ige ebben a szakaszban tanítványoknak? Zsidókat vagy keresztényeket? Nem a zsidókat, bár az Úr első tanítványai kétségtelenül zsidók voltak. Az Igéjében Isten azt mondja, hogy a tanítványokhoz szól, nem a zsidókhoz. Mind a négy evangéliumban valahányszor az a szó szerepel, hogy „tanítványok”, ez mindig azokra vonatkozik, akik azért jogosultak az Úr Igéjét hallgatni, mert Jézus követői, és nem azért, mert zsidók. „Ti azért legyetek tökéletesek, mint ahogy mennyei Atyátok tökéletes” (Mt 5,48). Más szóval, a tanítványok Isten gyermekeit jelentik. Később, feltámadása után az Úr minden nép és nemzet közül azokat nevezi tanítványainak, akik hisznek Benne (lásd Mt 28,18-19). A „tanítvány” szó ezért nem más, mint a „keresztény hívő” szinonimája. Nem korlátozódik pusztán a zsidó származású hívőkre, hanem mindazokat jelenti bármely nemzetből, akik hisznek az evangéliumban, és bemerítkeztek az Atya, a Fiú és a Szent Szellem nevére.

Az a szó tehát, hogy „tanítványok”, nem csak a zsidó hívőket jelenti, hanem ez minden keresztény közös megnevezése. Ebből kifolyólag jogosan állíthatjuk, hogy ez a tanítás nem csak főleg a zsidóknak szól.

A Cselekedetek könyvében, miután Krisztus felvitetett, és eljött a Szent Szellem, mindazokat, akik az Úrban hisznek, az Úr tanítványainak nevezik (Csel 6,1.2.7; 9,10.19.26; 11,26). Tehát mindazok, akik hisznek az Úr Jézusban, tanítványok. A Csel 11,26-ban azt olvassuk, hogy a tanítványok keresztények. Először tanítványoknak nevezték őket, utána pedig keresztényeknek. Ezért ha valaki megpróbálja ennek a szónak a jelentését pusztán a zsidókra szűkíteni, az azt jelenti, hogy nem ismeri az Igét.

A hegyi beszéd tehát a tanítványoknak szól, azaz a keresztényeknek. Nem „a zsidóknak” szól. További bizonyítékért nézzük meg a Csel 11,20-at is, ahol a pogányok tanítványokká lettek; Csel 14,22.28, ahol ezek a tanítványok mind a nemzetekből valók; Csel 15,10, ahol az egész rész szintén pogányokról szól; Csel 16,1, ahol egy Timótheus nevű tanítványról olvasunk, aki félig zsidó, félig pogány; Csel 18,23.27, ahol minden szereplő nemzetekbeli tanítvány; Csel 19,9.30; 20,1; 21,4, ahol csupa nemzsidó tanítványról van szó, és így tovább.

3) A Máté 5-7-tel kapcsolatos harmadik tévedés, hogy sokak szerint a hegyi beszéd az eljövendő királyságban élőknek szól, és ezért a jelenben nem vonatkozik ránk. Ez is súlyos hiba, hiszen amikor a jövőben az ezeréves királyság megkezdődik, a földön igazságosság és béke lesz. A világ aranykorát fogja jelenteni az az időszak. Nem lesz sem erőszak, sem igazságtalanság. Találóan nevezik ezeréves nyugalomévnek is. Amikor azonban a hegyi beszédet olvassuk, azok a körülmények, melyekben azok élnek, akiknek meg kell tartaniuk ezt a tanítást, nagyban különböznek a királyság eljövendő korszakától:

a) „Boldogok a szellemben szegények” (vagy Lukácsnál: „Boldogok vagytok, szegények” – Lk 6,20). Itt még mindig van szegénység, a millennium alatt nem lesz szegénység.

b) „Boldogok, akik gyászolnak” – akik ma gyászolnak, áldottak lesznek a jövőben. De kell-e majd gyászolni a millennium alatt?

c) A világ ma tele van versengéssel, küzdelemmel, ezért nekünk szelídnek kell lennünk. Ma van itt az ideje, hogy éhezzük és szomjúhozzuk az igazságosságot, hogy irgalmasok, tisztaszívűek és békességet teremtők legyünk. Ma üldözhetnek bennünket. Az ezeréves királyságban ki üldözhetne? Ezek tehát a mostani kor körülményei, nem az elkövetkezőé.

Ha még jobban megnézzük ezt az egész kérdést, megláthatjuk, hogy azon a napon nem lesz semmilyen sötétség a földön, és ezért nem is lesz szükség arra, hogy mi, hívők só és világosság legyünk. Csak amikor távol van a Vőlegény, akkor kell böjtölni. A hegyi beszéd pedig azt tanítja, hogy böjtöljünk, ami világosan jelzi, hogy nincs itt a Vőlegény. Továbbá azt olvassuk: „Jöjjön el a Te országod [királyságod, királyi uralmad]” (Mt 6,10). Szükséges-e vajon ezt kérnünk az ezeréves királyság ideje alatt? Mindezeket tekintetbe véve tehát, csak azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a hegyi beszéd tanítása jelenlegi használatra van, hogy most tartsuk meg, és most járjunk eszerint.

4) Sokan úgy vélik, hogy a kereszténység valójában az apostoli levelekben található, nem az evangéliumokban. Jobban hangsúlyozzák Pál apostol leveleit, mint az Úr szavait. Azzal érvelnek, hogy a kegyelem evangéliuma a levelekben található és nem az evangéliumokban. De halljuk meg, mit mond az Úr az Ő igéiről. Vajon az Ő igéi nem tartoznak a gyülekezet örökségébe?

Ebben az egész kérdésben az első és legfontosabb dolog eldönteni, hogy mikor ért véget a törvény korszaka. A Máté 11,13 szerint „a próféták mindnyájan és a törvény [Bemerítő] Jánosig prófétáltak”. Következésképpen az evangélium Krisztussal kezdődik. Ne gondoljuk, hogy az az idő, mikor az Úr Jézus a földön élt, még mindig a törvény korszakához tartozott! Az Úr Jézus, ahogyan azt a Lukács 16,16 följegyzi, világosan kijelenti, hogy „a törvényt és a prófétákat Jánosig hirdették, attól fogva az Isten Királyságát (jóhírként) hirdetik, és mindenki erőfeszítéssel jut abba” (Vida ford.). Ebből az következik, hogy Bemerítő János után azonnal az Isten országának [királyságának, királyi uralmának] evangéliumát hirdették. Ezért, amit az Úr itt a Máté 5-7-ben és máshol mond, azok az Isten királysága evangéliumának az igéi. Ezek nem a törvény korszakához tartozó igék! Ugyan az Úr halála még nem következett be, de az evangélium korszaka már elkezdődött.

A János 3-ban és 4-ben följegyzett események egyértelműen az Úr halála előtt történtek, mégis érvényes, hogy aki hisz, nem fog elveszni, hanem örök élete van. Az evangéliumi korszak elkezdődött. Az Úr igéi a kegyelem korszakának az igéi, nem a törvény korszakáé. Ahogyan a János 8,25-ben olvassuk, az Úr saját Maga hivatkozik úgy igéire, mint „amit kezdettől fogva szólok nektek”. Az Ő szavait nem érinti semmilyen korszakváltozás. A János 12,48-50-ben az Úr Jézus azt mondja, hogy az Ő igéjét nem lehet sem megváltoztatni, sem megmásítani. Mielőtt fölment volna a mennybe, kijelentette, hogy az Ő igéi az Atya igéi, és az Atya igéje megbízható (Jn 17,8.14.17). Ami Jézust illeti, azok az igék, melyeket a földön mondott, az Ő magasztos küldetésének részét képezik. Bárki, aki meg akarja másítani az Ő igéit, nem alkalmas arra, hogy Neki szolgáljon.

Tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek” (Mt 28,20). Ki meri azt állítani, hogy a hegyi beszéd tanítása nem a gyülekezetnek és nem a mostani időre adatott? Hogyan tekint Pál az Úr szavaira? Az efezusi véneknek azt mondta: „Arra tanítottalak titeket, hogy emlékezzetek az Úr Jézus szavaira [igéire]” (Csel 20,35 – EFO). Pál aláveti magát az Úr igéinek, mondván: „Krisztus beszéde [igéje] lakozzék bennetek gazdagon” (Kol 3,16). Mennyire súlyosak Pál szavai a Timótheusnak írott első levélben, 6. rész 3-4-ig: „Ha valaki másképpen tanít, és nem követi a mi Urunk Jézus Krisztus egészséges beszédeit és a kegyesség szerint való tudományt, az felfuvalkodott, aki semmit sem ért, hanem vitatkozásokban és szóharcokban szenved, amelyekből származik irigység, viszálykodás, káromlások, rosszakaratú gyanúsítások” (Károli ford.).

Az Úr igéjét ezért teljes egészében meg kell tartanunk. Senki sem rövidítheti meg vagy veheti semmibe azt, amit Ő mond.

5) Vannak, akik egymás mellé tették az apostoli levelekben talált igéket és a hegyi beszéd igéit, és fölfedezték bennük a hasonlóságot. A hegyi beszédet úgy kell tekinteni, mint a mennyek királyi uralmáról szóló tanítást, mint annak az igazságát. Vannak, akik szerint ez a királyi uralom elmúlik az Úr feltámadása és felvitetése után. Ezért azt állítják, hogy amit a hegyi beszéd a mennyek országáról mond, az nem más, mint a törvény korszaka és a kegyelem korszaka közötti rövid időszakra szóló, átmeneti tanítás.

Olvassuk el azonban gondosan a Cselekedetek 1,3-at, ahol azt látjuk, hogy az Úr a feltámadása utáni negyven nap során az Isten királyi uralmával kapcsolatos dolgokról beszélt a tanítványainak. A Csel 8,12-ben azt olvassuk, hogy Fülöp „az Isten királyságáról és Jézus Krisztus nevéről szóló örömhírt (örömüzenetet) hirdette”. Ez a Szent Szellem eljövetele után történt. A Csel 14,22-ben Pál és Barnabás bátorította a tanítványokat, „(mivel)hogy sok háborúságon (nyomorúságon) át kell nekünk bemennünk az Isten királyságába”. A Csel 19,8-ból megtudjuk, hogy Pál három hónapon keresztül „bátran szólt, érvelt, és igyekezett meggyőzni őket az Isten királyságának dolgairól”. A Csel 20,25-ben azt látjuk, hogy Pál rendszeresen hirdette Isten királyi uralmát. És a Cselekedetek könyve legvége felé Pál még mindig Isten királyságát hirdeti (lásd Csel 28,23.31). Pál leveleitől a Jelenések könyvéig huszonnégy helyen említi az Ige Isten királyságát.

Következésképpen biztosra vehetjük, hogy Isten királyi uralma nem áll ellentétben a kegyelem korszakával. A törvény Bemerítő János eljövetelével véget ért, és azóta folyamatosan Isten királyi uralmát hirdetik. Isten királyi uralma a kegyelem korszakával esik egybe. És ezért azok fényében, amiket eddig elmondtunk ezekkel a különféle ellentmondásokkal kapcsolatban, bizton állíthatjuk, hogy a Máté 5-7-ben leírt hegyi beszéd a keresztényeknek szól, és nem a világnak; nem a zsidóknak”, és nem is az elkövetkező ezeréves korszak alatt élőknek.

Egyesek számára szükségtelennek tűnhetnek a fenti magyarázatok; de tekintve, hogy oly sok eretnekség kering, bölcs dolognak tűnt tisztázni az igazságot. Ne abban higgyünk, ami logikusnak látszik, hanem egyedül abban higgyünk, amit maga az Ige mond.

Mást is meg kell még vizsgálnunk azonban ebben a bevezetőben. Először is meg kell állapítanunk, mi is pontosan a mennyek országa [királysága, királyi uralma], ahogyan a hegyi beszéd azt bemutatja. Mit jelent ez az Ószövetségben? Mit jelent a Máté 5-7-ben és mit a Máté 13-ban? Az 5-7. fejezetben nagyon másnak látszik a menny királysága a 13. fejezetben leírthoz képest. Az előbbiben a mennyek királysága világos, mint a nap, az utóbbiban azonban rendkívül összetettnek tűnik. Ez sok igetanulmányozó számára jelent problémát.

Az Ószövetségben – a Dániel 2,44-ben és a 7,13-14-ben – egyértelműen kiderül, hogy a menny fog uralkodni. Más próféták, mint például Zakariás, Ézsaiás és Dávid szintén kijelentik, hogy Isten fel fog állítani egy királyságot. A királyság legjelentősebb személyei Izrael gyermekei lesznek; de ott lesznek még a királyságban a nemzetekhez tartozók is (a juh-nemzetek – lásd Mt 25,31). Végül mindenki ismerni fogja az Urat (JHVH-t), és imádni fogják Istent. Nem csak az emberiség lesz áldott, hanem a vadon élő és egyéb állatok is. Ezt a királyságot jövendöli meg az Ószövetség. Világos, hogy az a menny királysága, melyről az Ószövetség beszél, nem kapcsolódik a gyülekezet korszakához, és nem is azt a mennyet vagy az Új Jeruzsálemet jelenti, melyet a keresztények várnak. Tehát ez nem a ma keresztényeinek szól, és nem is a jövőbeli menny, hanem egy másik korszak.

Az újszövetségi időszakban János után Urunk hirdeti tovább, hogy „a mennyek királyi uralma elközelített”. Mit jelent a mennyek királyi uralma? A Máté 3 szerint Bemerítő János azt hirdette, hogy „elközelgett a mennyek királyi uralma”. A 4. fejezet feljegyzi, hogy az Úr ugyanezt a dolgot jelenti be. Az 5. fejezet idejére a mennyek királyi uralma eljött. Igen, az 5-7. fejezet idején már valóban eljött a királyi uralom. Az Ószövetség az ott megjövendölt királyságnak a földi rülményeiről beszél, hogy milyen lesz az a jövőben. Amikor az Úr beszél a királyságról a Máté 5-7-ben, azokra az emberekre utal a mennyek királyságában, akik abban uralkodni fognak. Ahogyan pedig a Máté 13-ban beszél a királyságról, az a királyság történetére vonatkozik. Mindhárom a királyságra mutat. Emberek egy meghatározott köre jön létre; nélkülük ez a királyság soha nem jöhetne el. Tehát a hegyi beszéd arról szól, hogy milyeneknek kell lenniük ezeknek az embereknek.

Az Úr tehát itt nem a körülményekre, hanem az emberekre fekteti a hangsúlyt. Ezért mondta utána Péternek, hogy „neked adom a mennyek királyságának kulcsait” (Mt 16,19) – azokat a kulcsokat, melyekkel meg lehet nyitni a mennyek királyságának ajtaját, de nem azért, hogy kiengedjék annak környezeti jellemzőt, hanem, hogy beengedjék az embereket. És később meglátjuk, hogy az ajtó valóban megnyílt pünkösd napján, amikor a zsidók bejöttek. Másodízben pedig Kornéliusz házánál lett megnyitva, és a pogányok is bejöhettek. Továbbá, az Úr azzal, hogy démont űzött ki, kinyilvánította: „elérkezett hozzátok az Isten királyi uralma” (Mt 12,28). Tehát ahol az Úr, ott az Isten királyi uralma. De a Máté 5-7 azt mondja, hogy ahol hívők vannak együtt, ott is ott az Isten királyi uralma. Bármikor és bárhol hívők olyan emberekké válnak, mint amilyenekről a hegyi beszédben olvasunk, ott eljön a mennyek királysága.

Ne fordítsunk túl sok figyelmet a körülmények kérdésére, hogy azt gondoljuk miatta, hogy a mennyek királysága nem fog eljönni addig, míg meg nem lesznek a megfelelő külső körülmények; hanem értsük meg, hogy az a királyság, melyet az emberek képviselnek, sokkal fontosabb, mint az, amelyiket akármilyen külső körülmény jellemez. Következésképp azt mondhatjuk tehát, hogy a Máté 5-7 azt tudatja velünk, hogy amikor hívőknek egy nagyon különleges és új társasága jön létre, akkor és ott a királyság jelen van.

A Máté 13 viszont a királyság egy másik vonatkozásáról beszél. Az ott szereplő hét példázat azt mutatja be, hogy külsőleg milyen ez a királyság. Azaz, amikor a mennyek királyi uralmát hirdetik a földön, ezek azt mutatják meg, hogy az milyen történelmi fordulatokat vesz. Itt is a királyságról van szó, csak éppen a külső megjelenéséről. Ez az a kereszténység, amit a világ lát; ez a kereszténység külső megjelenése ebben a korszakban.

Miért említi az Úr ezeket a komoly és magasztos kívánalmakat a Máté 5-7-ben? A hegyi beszéd elején a hangsúly azon van, amire föntebb már utaltunk; azaz emberek egy olyan társaságán, akiket az Úr Magának akar. Az első hét boldogmondásban az áll: „akik” (személyek); az utolsó kettőben többesszám második személyben áll: (ti) „vagytok”. A mennyek királyságának minden embere bizonyos jellegzetességekkel bír. Ez önmagában jelzi a kegyelem és a törvény közötti különbséget. (Személy szerint nem is szeretem, amikor a Mt 5-7-et úgy nevezik, hogy „a mennyek királyságának törvénye”). Mert mi a törvény? Nézzük meg a Róma 5,20-at és a 6,14-et: „a törvény pedig mellesleg jött be, hogy a bűn megszaporodjék, ahol pedig megsokasodott a bűn, ott túláradt a kegyelem”; „mert a bűn rajtatok már nem fog uralkodni, mert nem vagytok törvény alatt, hanem kegyelem alatt” (Vida ford.). A törvény olyan, mintha a vízben próbálnánk meg tüzet gyújtani, vagy aranyat keresnénk a homokban. Minél képtelenebbek vagyunk megtenni valamit, annál inkább követeli, hogy megtegyük. Ez a törvény, ahogyan az Ige elénk adja. Az a törvény, amiről a világ beszél, valójában parancs. Mégis, az Ige törvénye nem azért adatott, hogy megtartsuk, hanem azért, hogy megszegjük, hogy a természetes én tehetetlensége lelepleződjön, és a bűn még nagyobb legyen.

Mennyire más azonban a hegyi beszéd! Eljött az Isten Fia; meghalt, eltemették és föltámadt. A Szent Szellem leszállt rá, ahogyan a Máté 3-ban meg van írva; következésképpen minden cselekedetét a földön a feltámadás és a Szent Szellem eljövetelének alapján végezte. Habár a kereszthalál, a feltámadás és a Szent Szellem pünkösdi eljövetele még előtte volt, Ő mindazonáltal már ezen az alapon állt. (Azok, akik hisznek Jézusban, amint azt a János 3-ban olvassuk, azoknak örök életük van, mert Isten előtt Ő már be lett merítve a halálba, akkor is, ha fizikailag akkor még nem halt meg.) Isten nézőpontjából az Úr már a halál talaján állt, mivel valóban be kellett merítkeznie az én halálába ahhoz, hogy beléphessen az Istenért végzett munkába. Immár a Szent Szellem Benne és Rajta van. És most már nyugodtan adhat nekünk – a hegyi beszédben – ilyen szigorú parancsokat. Mert minél nehezebb a követelmény, annál erőteljesebben válaszol rá a bennünk lévő isteni élet.

Az élet, melyet Urunk nekünk adott, kimeríthetetlen. Nincs semmi meglepő abban, ha a saját tűrőképességünket meghaladva képesek vagyunk kitartani. Isten kívánalmainak soha nincs vége; sőt, egyre nagyobbak lesznek, de a bennünk levő élet mindig átvisz minket a nehézségeken. Ezért, aki azt mondja, hogy a hegyi beszéd törvényt fektet le, az nem tud semmit a törvényről, sem az életről. (Vegyük észre, hogy a hegyi beszéd tanítása alapján élt élet nem a törvény, hanem a kegyelem alatt élt élet.) Ne vessük meg hát, ha megpróbál bennünket az Úr! Mert a próbatétel során válik láthatóvá a bennünk levő élet. Minél többet követel Isten ettől az isteni élettől, annál jobban megmutatkozik, ami ebben az életben el van rejtve. Isten adja a parancsot, de szintén Isten az, aki a bennünk levő isteni életével megtartja azt. Isten maga teljesíti, amit megkövetel. Ezért tehát a hegyi beszéd nem törvény. (Ami a Sínai-hegyen adatott, az valóban törvény, mert az olyasvalami, amit nem vagyunk képesek megtartani.) Amikor mi, hívők nekilátunk, hogy a hegyi beszéd tanítását kövessük, ahogyan az a Máté 5-7-ben meg van írva, minden tudatosság nélkül be fogjuk tölteni azt. Lehetővé válik a lehetetlen. És pontosan ezt jelenti kereszténynek lenni, hogy naponként megnyilvánul az, ami az ember számára lehetetlen. Ezért mondja a Róma 6,17, hogy ez, ami itt a Máté 5-7-ben van, igazán kegyelem alatt van: mert Isten az, aki lehetővé teszi számomra, hogy megtegyem, amit Ő parancsol; mert nem vagyok többé sem a bűn, sem a törvény uralma alatt.

A hegyi beszéd tanítása olyan embereket hoz létre e világ számára, akikre nem méltó ez a világ. Nem elég, hogy az embereknek életük legyen; szükséges, hogy valamilyen követelmény is legyen ezzel az élettel szemben, különben az isteni élet nem fog megmutatkozni. Ez az élet képes arra, hogy a hegyi beszéd minden egyes követelményének eleget tegyen! Ha nincsenek ilyen követelmények, az Úr mérhetetlenül nagy ereje, mely bennünk van, nem fog tudni megnyilvánulni. Amikor azonban van követelmény, és ennek a követelménynek eleget tesz az isteni élet az emberekben, ott valódi kereszténység van. Egyfelől a próbatétel, másfelől Krisztus, aki kiállja azt a próbát. És amikor mindkettő jelen van, ott a kereszténység, ott a mennyek királyi uralma.

Az Úr célja, hogy emberek egy olyan társasága jöjjön létre az Ő számára, akik az eljövendő királyság körülményeit már most magukévá teszik, és már most élvezhetik. (A görög szót, melyet „nép”-nek fordítottak a Csel 15,14-ben, „emberek”-nek is lehet fordítani.) Most van az idő, amikor Isten kiválasztja az embereket. Milyeneknek kell lenniük? A Máté 5-7 szerintieknek. Ami ezeket az embereket illeti, ők jelentik most a királyságot; a jövőben pedig uralkodni fognak az eljövendő királyságban.

1„Máté úgy mutatja be az Urat mint királyt; Márk úgy mint szolgát vagy rabszolgát; Lukács úgy mint embert vagy papot Isten előtt; János pedig úgy mint Istent.” (Máté ev. utolsó magyarázata, bevezetés)

A Föld legkorábbi korszakai – 1. A Biblia értelmezése, próféciák (G.H. Pember)

Eredeti: Earth’s Earliest Ages
Előszó és az első fejezet PDF-ben: Pember_Earths_Earliest_Ages_HU-1

Részletek:

“Jelen kiadás szerzője 1876-ban már kiadott egy kisebb terjedelmű tanulmányt a következő címmel: „A föld legkorábbi korszakai, és a tanulság, melyet ezekből levonhatunk”, s ezzel kettős célja volt. Egyik, hogy megkíséreljen feloldani néhányat azokból a földtani és egyéb nehézségekből, melyek a Teremtés első könyvének első fejezeteivel kapcsolatban szoktak fölmerülni; ezután pedig arra vállalkozott, hogy rámutasson azokra az állapotokra, melyek Noé napjaiban voltak jellemzőek, és amelyek ma újra megjelentek a kereszténységben – és hogy ebből kifolyólag tudhatjuk, hogy az Emberfia napjai sem lehetnek túlságosan messze tőlünk.”

“Az eredeti munkát nem csak kiegészítettük, hanem az utóbbi fejlődési fázisokkal foglalkozó új fejezetek is kerültek bele, melyekre, annak ellenére, hogy híveik nagyon eltérően vélekednek róluk, nekünk mégis egyetlen, de háromrétű mozgalomként kell tekintenünk. Hogy ezek valóságos egységben vannak, azt a tanításaik fő céljából lehet legjobban megállapítani, mely nem más, mint hogy az Úr Jézus megváltását félretegyék, és a helyére az a tanítás kerüljön, hogy a bűnt fokozatosan kell ledolgoznunk jó cselekedetekkel és szenvedéssel – vagy a szellemvilágban, vagy a földön való sorozatos újjászületések során.
Ez a gondolati rendszer, a szellemi evolúció, mely előfutára és tulajdonképpeni elindítója volt a biológiai evolúcióról szóló elméleteknek, változatos álruhákban és különféle módokon vezette be magát olyan helyekre, ahol direktben bizonyosan elutasították volna. Legalább a keresztényeknek fel kellene ismerniük azonban, hogy ez az elmélet közvetlenül felforgatja a világ eredetének és a megváltás tervének bibliai leírását; és hogy ez, természetéből fakadóan oda vezet, hogy lassan, de biztosan kitörölje Magát az Alkotót teremtményei gondolatából.
Ha olvasóink közül bárki hajlana arra, hogy elfogadjon egy ilyen elméletet, arra kérjük, hogy vizsgálja meg a teozófiáról szóló fejezetben, amit ennek az eredetéről írtunk; figyelje meg, hogy bevallottan a „leszállt angyaloktól” ered, akik nem lehetnek mások, mint azok a nefilim(ek), akikről a Biblia azt írja, hogy már kétszer megjelentek a földön. És azt se feledjük, hogy ennek az elméletnek a letéteményesei és őrzői nem az Úr Jézus apostolai és gyülekezete, hanem a misztériumok beavatottjai, a brahman papok és Buddha követői.
Még egy gondolat. Úgy tűnik, hogy ezáltal az elmélet által a Sátán sikeresen kitörölhette a kezdeti kijelentést az értelmes emberek gondolataiból, és az egyedül igaz Istenben való hitüket panteizmusra változtatta, mely minden pogány filozófia alapja.
Sok jel mutatja azonban, hogy a sötétség hatalmának órája ismét közel, amikor, ahogyan előre megíratott, a hit megfogyatkozik, és ez előzi meg az Emberfia eljövetelét. „Ami volt, ugyanaz lesz majd, és ami történt, ugyanaz fog történni”.”

“Mielőtt hozzálátnánk megvizsgálni, és megkísérelnénk megmagyarázni, mit jelent az a fontos dolog, hogy kijelentés, hasznosnak látjuk, hogy néhány általános megjegyzést tegyünk a Biblia értelmezésével kapcsolatban. Napjainkban ugyanis a kereszténységet érő heves támadásokat sokszor arra alapozzák, hogy a hívők egymástól mennyire eltérő módon vélekednek. Maró gúnnyal mutatnak rá a kereszténység számos csoportosulására, válfajára, a különböző felekezetekre, és az ezek közötti komoly nézetkülönbségekre, melyek nem csupán a gyülekezeti vezetéssel és fegyelemmel kapcsolatosak, hanem akár teljesen alapvető tanításokat is érintenek. Abból kiindulva vonják kétségbe az írások isteni eredetét, hogy az az értelmezések ilyen széles skáláját engedi meg, és ilyen sok különböző, sőt egymással ellentétes vélekedésnek adhat alapot.”

“Az emberek ugyanis nem tisztán és érintetlenül hozták szívük írótábláit, hogy arra Teremtőjük kijelentett akaratát és szándékait lehessen elsőként rávésni, hogy ez hagyjon bennük maradandó, mély nyomot, hanem mindenféle mítoszokkal, filozófiákkal és előítéletekkel telve érkeztek, melyeket nem tudtak teljes mértékben elvetni, hanem legalábbis részben megtartottak, és összevegyítették – talán teljesen öntudatlanul – Isten igazságával. Ahogy telt az idő, ezeknek a hozzáadott emberi összetevőknek az oda nem illő volta egyre inkább nyilvánvalóvá vált; az emberek mégis ragaszkodtak hozzájuk, mert úgy érezték, ezek lágyítják a kijelentés javító-nevelő szigorúságát, és úgy alakítják át, hogy valamiféleképpen megértő legyen a bukott emberi természet kívánságait illetően.
Így azután hamarosan ki kellett találniuk valamit, ami eltompítja a Szellem kardját, nehogy annak metsző éle elválaszthassa a hamisat az igaztól. Az Igének azon részeit, melyek a leghatározottabban ellentmondtak az emberi vágyaknak és érzéseknek, allegóriává (elvont szóképpé) alacsonyították, vagy téves elnevezéssel „elszellemiesítették”, kiragadva az Igéket a maguk szó szerinti és helyes értelmezéséből; megfosztva őket így attól az erőtől, melyet Isten beléjük helyezett; s többé nem voltak képesek áttörhetetlen gátat szabni a hamis tanítások beáramlásának. És még mindig csak azokról a bajokról beszélünk, melyeket a feltehetően teljesen jóhiszemű keresztények okoztak, akik – rövidlátásuk és bölcstelenségük miatt, de legfőképpen azért, mert minden halandóra jellemző módon képtelenek voltak megtisztítani gondolataikat a berögzült elképzeléseiktől – megrontották az Isten Igéjét.”

“Ha valaki olvassa és hiszi a próféciát, még ha teljesen nem is érti az egészet, óhatatlanul erőteljes meggyőződés alakul ki benne arról, hogy a dolgok jelenlegi rendje csak időleges, átmeneti; és ezért óriási segítségül van számára, hogy ezeken a láthatókon túlra tudjon tekinteni. Természettől fogva mindannyian hajlunk a pozitivizmusra, és legnagyobbrészt, ha nem elméleti megfontolásból, akkor a gyakorlat szintjén úgy viselkedünk, mint akik azt feltételezik, hogy a dolgok mindig is ugyanúgy álltak mint most, és ez mindig is így lesz; hogy soha nem lesz változás, kivéve csak olyan, melyek hétköznapi módon következnek be a már működő tevékenységek által.

A próféciák azonban azonnal eloszlatják ezt a hamis biztonságérzetet, és ez a titkos oka annak, hogy amikor Isten elhúzza a jövő elől a függönyt, az emberek vagy megborzonganak és azonnal hátat fordítanak, vagy megmagyarázzák, hogy amit látnak, az nem is szó szerinti leírása annak, ami hamarosan be fog következni, hanem csak képletes előrevetítése valaminek, amit gondosan úgy mutatnak be, hogy ne adjon okot riadalomra, mint ami csak természetes következménye a már most meglévő tendenciáknak. Nehéz számukra felfogni ugyanis, hogy olyan heves és gyors változások következhetnek be, amilyeneket maguk még soha nem tapasztaltak. Készségesen beszélnek a fejlődésről: nagyon szeretnek arról az időről beszélni, amikor az igehirdetők még sikeresebbek lesznek, és valahogyan kieszelik a módját, hogyan lehet az egész emberi nemzetséget erőszakmentesen meggyőzni arról, hogy hagyják el a büszkeséget, az önzést és az általában vett istentelenséget: élvezettel növelik a saját vallási csoportjuk befolyását – bár eközben gyakran összetévesztik a politikai hatalmat a Szellem hatalmával, és könnyen megfeledkeznek róla, hogy ki jelenleg ennek a világnak az ura, és rövid ideig tartó dicsőségének jelenlegi osztogatója.”

“Végül pedig, a próféciák tanulmányozása kinyilatkoztatja számunkra Isten akaratát és gondolatait. Valami jelentéktelen dolognak tűnik ez? Tényleg megvetjük Mindenható Teremtőnk bizalmas közléseit? Féljünk attól, hogy nehogy így megsértsük Őt, hogy nehogy olyanok legyünk, mint a disznók, akik összetapossák a nekik felkínált gyöngyöket! És ennek fényében szemlélve, mily nagy a prófétai írások gyakorlati haszna! Mert ha már Krisztus által meg lettünk igazítva, akkor is szükségünk van a megszentelődésben való naponkénti előrehaladásra; mindig egyre jobban és jobban át kell formálódnunk Isten képére. És ezért a célért kaphatnánk-e nagyobb segítséget annál, mint hogy Isten kinyilatkoztatja nekünk gondolatait és szándékát saját magunkkal, embertársainkkal és azzal a Földdel kapcsolatban, melyen élünk; hogy megtudjuk, milyen értéket tulajdonít Ő a mulandó dolgoknak, annak a látható környezetnek, mellyel folyamatos kölcsönhatásban vagyunk; s hogy megismerjük kijelentését ezek gyors ítéletével és pusztulásával kapcsolatban?
Nem kötelességünk-e aprólékosan megismerni mindezeket a kijelentéseket; szüntelen elmélkedni rajtuk, hogy ezáltal formálódhassanak a vágyaink, reményeink és törekvéseink; hogy az egész gondolkodásunkat velük hozzuk összhangba; hogy minden igyekezettel terjesszük ezek ismeretét az emberek között; és így felkészíthessük magunkat és másokat is a dolgoknak eme új rendjére, melybe vagy egyenként kell belépnünk a halál ismeretlen órájában, vagy melybe egyszerre léphetünk be bármelyik pillanatban, a mi Urunk és Üdvözítőnk régóta várt megjelenésekor?”

Tovább a teljes 1. fejezetre: Pember_Earths_Earliest_Ages_HU-1

Tanulságok a gyülekezet történelméből – Lance Lambert

Részletek LANCE LAMBERT What is God doing? c. könyvéből (forrás: Filippi314, PDF-ben letölthető: Tanulságok a gyülekezet történelméből)

Az évszázadok során Isten egyetlen dolgot végez, amely az Ő nagyszerű céljával áll kapcsolatban. Ha Isten munkáját szemléljük a gyülekezet történelmén keresztül, világossá válik, hogy még a pokol hatalmai sem téríthetik el Istent attól, hogy elkészítse a
menyasszonyt és felépítse az örökkévaló várost. Mi, ma, a 21. században ennek az előrehaladásnak a folytatása vagyunk. Nem önállóan létező dolog vagyunk, elválasztva a korábbi századok gyülekezetétől. Ha odafigyelünk mindarra, ami mögöttünk mint Isten népe mögött van, akkor megőriztethetünk ugyanazoktól a hibáktól és kiegyensúlyozatlanságoktól.

Tanulságok a gyülekezet történelméből

Isten kegyelme segítségével és a Szent Szellem erejével szeretném aláhúzni azokat a tanulságokat, vagy legalábbis néhány tanulságot, amit megtanulhatunk Isten igaz gyülekezetének történelméből. Úgy gondolom, nem szükséges elmondanom, hogy Isten egyetlen dolgot végez ezen a korszakon keresztül: „Ezen a kősziklán építem fel eklézsiámat; és a pokol kapui sem vesznek diadalmat rajta. Néktek adtam a királyság kulcsait” (angolból, Máté 16:18-19.)

Amint tanulmányozzuk azokat a leckéket, amelyeket megtanulhatunk a gyülekezet történelméből, tisztában vagyunk azzal, hogy a gyülekezet történelmének végéhez értünk.

Mark Twain egyszer azt mondta: „Amit megtanulhatunk a történelemből az, hogy nem
tudunk a történelemből tanulni.” Nem lehetne ennél találóbb állítás a gyülekezet történelmére vonatkozóan. Mi valami nagyon értékes dologgal rendelkezünk a mai generációban, valamivel, amivel egyik korábbi generáció sem rendelkezett ugyanígy. Rendelkezünk azzal a gazdagsággal, ami mindeddig történt; tanuljunk hát belőle.

Az első tanulság: a legtöbb mozgalom már az első generáció után elhal

Az első tanulság, amit megtanulhatunk az, hogy a gyülekezet történelme során a Szent Szellemtől eredő majdnem minden megmozdulás az első vagy a második generáció alatt elhal, formává merevedik, megkristályosodik, és intézményi szervezetté válik. Az első generáció végére elkezd intézményi szervezetté válni, mert az ember veszi át az irányítást. Ez többé már nem a Szent Szellem ügye, már nem Isten a forrása, nincs isteni felkészítés és kenet, hanem az ember természeti erőforrásai, az ember szervező képessége, az ember előléptetése és népszerűsítése veszi át a helyet. Isten azonban még mindig megáldja ezeket a dolgokat. Ez, azonban, már teljesen más attól a munkától, amelyben ott van Jézus bizonyságtétele. Isten megáldja a gyermekeit, mert ők az Ő gyermekei, de az építőanyag, amivel Isten az Ő gyülekezetét építi, teljesen más anyag, és ezt világosan meg kell értenünk.

Egy generáción belül… Sok esetben, már az első húsz év alatt szakadás következett be, hihetetlen. Például, a Puritánok az első harminc év alatt négy fő csoportra szakadtak. Wesley követői két főbb csoportra oszlottak az első húsz év alatt. A Testvérek szintén két fő csoportra szakadtak az első húsz év alatt és a Pünkösdiek négy főbb ágra osztódtak az első hét év alatt.

A második tanulság: a szellemi látás fontossága

A látás határozza meg, hogy egy mozgalom milyen messze megy el, milyen minőséget foglal magába, és mennyi ideig marad életben. A látás azt jelenti, hogy megértjük, mi Istennek a célja, és ez a cél mire terjed ki; megértjük, mi az Istennel való járásunk természete, és mit jelent együtt felépülni. Ahol igazi látás volt, ott az adott mozgalom tovább tartott. Eredeti élete sokkal tovább tartott. Erre nagyon jó példa a Testvérek mozgalma (Brethren movement), mert ez a mozgalom, és különösképpen az eredeti vezetői, nagyon világos megértéssel rendelkeztek. Még emlékszem arra, amikor egyetlen testvér sem nevezte volna magát a Nyitott Testvérek tagjának. Inkább ezerszer meghaltak volna, mintsem azt mondják, “Én a Keresztyén Testvérek vagy a Nyitott Testvérek tagja vagyok.” Mindig nagyon határozottan annyit mondtak, “Hívő keresztyén vagyok.” A Testvérek eredeti első generációja nagyon világosan látta, mit akar Isten, és mit cselekszik Isten.

Hadd hangsúlyozzam, mennyire fontos mindannyiunk számára, hogy keressük az Urat, hogy legyen látásunk. A Példabeszédek 29:18 ezt mondja, “Ahol nincs látás, ott elvész a nép”, vagyis darabokra hullik, szétesik.

A harmadik tanulság: Isten nem érdekelt abban, hogy fenntartson egy formát

Az Urat, úgy tűnik, egyáltalán nem érdekli az, hogy életben tartson bármit is, csupán mint formát, mint szervezetet. Gyakran megkérdeztem magamtól, hogy ha Isten szuverén, márpedig Ő szuverén, és ha Isten mindenható, márpedig Ő mindenható, és ha Istené minden hatalom, márpedig Övé minden hatalom, és ha a Szent Szellem tehet valamit, akkor hogy van az, hogy Isten nem tudja életben tartani a Szent Szellemnek egyetlen mozgalmát sem egy vagy két generációnál tovább? Amikor a gyülekezet szóra gondolunk, és ha ez alatt valami intézményt, formát, szervezetet értünk, hogy lehet, hogy Isten nem tudja megmozgatni az egész mennyet, hogy ezt az intézményt nemzedékről nemzedékre életben tartsa? Az Úr, azonban, teljesen érdektelennek tűnik. Sőt, néha haza is hívja a kulcsembereket, amikor úgy érzi, elérkezett a dolog egy olyan pontra, ahol Ő már nem akarja, hogy az tovább tartson.

Talán ez magyarázatot ad arra, hogy mi miért imádkoztunk állandóan azért, hogy mi mindannyian első generációk hadd lehessünk, és ne legyen második generáció. Mert hisszük, hogy ha megmaradunk az első generáció szellemében, akkor a második generáció azok lehetnek, akik az első generáció szellemében élnek, és akkor nem lesz hanyatlás. De ha az Úr késne, és eltelik még száz év, mi is ugyanolyan formává merevedünk és intézménnyé válunk, mint bármelyik más csoport a gyülekezet történelmében, és senki sem fog tudni ellene tenni semmit. Olyan, mintha Isten abban az első generációban megszerezne magának valami nagyon alapvető, élő dolgot, ami valóságosan Őbelőle ered, ami örökkévaló, és aztán engedné azt a mozgalmat meghalni és megállni.

A negyedik tanulság: az új bornak új tömlőre van szüksége

A negyedik tanulságot, amit megtanulhatunk, az Úr szavai fejezik ki: „új bort új tömlőbe öntenek” Máté 9:17. Nem kerülhetjük ki ezt az egyszerű leckét. Vannak, akik a gyülekezet történelmét látva annyira elszomorodnak, hogy azt mondják, „Hát nem szörnyű, minden egyes alkalommal, amikor Isten Szelleme megmozdul, az emberek egy új felekezetet kezdenek.” Ez, természetesen, tragikus, de az az igazság, hogy a mozgalom kezdetekor nagyon is Isten volt az, aki cselekedett, nem az ember. Általában olyan ellenállással voltak az iránt, amit Isten Szelleme végzett, hogy vagy kitették ezeket a hívőket, vagy sok esetben mártírhalált kellett szenvedniük más hívőktől. Ez azért van, mert az új bor új tömlőt kíván, mert a régit mindig szétrepeszti.

Most úgy kell akkor ezt értenünk, hogy mi amellett vagyunk, hogy állandóan új dolgokat kell kezdeni? Egyáltalán nem. Csak arról van szó, hogy itt egy egyszerű törvényszerűség lép életbe. Minden alkalommal, amikor Isten előrelép, Önmagát időszerű módon fejezi ki. Isten a VAGYOK, nem a Voltam. A gyülekezet történelmének tragédiája, hogy nagyon sokan őszintén azt gondolják, hogy az Isten, akit mi imádunk, a Voltam, aki voltam, pedig az Ő neve a VAGYOK, AKI VAGYOK.

Mi történik pl. 1850-ben, amikor Isten közbelép? Hirtelen az ő népét úgy találja, mint akik 1640-ben élnek? Egyértelmű: Ő elkezd időszerű lenni. Időszerűen beszél, időszerűen
munkálkodik, és minden időszerűvé válik. Mi történt volna, ha Wesley-t sohasem dobják ki az Anglikán egyházból? Akkor az Anglikán egyházon belül lett volna egy „belső misszió”, de az alapelv ugyanaz marad, hogy az új bort új tömlőbe kell önteni. Valami oknál fogva, a brit gyülekezet történetében, majdnem minden alkalommal azokat, akik az új mozgalomban voltak benne, kitették az egyházból. Vagyis elejétől fogva végig mindig valami új kezdődött.

Ezeknek a mozgalmaknak az elején az élet áradása vitte őket tovább. Ha a gyülekezet történelmében megkeressük Isten Szellemétől eredő mindegyik mozgalomnak a kútforrását, egyik sem mondta azt, hogy ők szektává vagy egy meghatározott felekezetté akartak volna válni. Mindegyik esetében ez a második generációval jött be. Megint csak a Testvérek mozgalmára utalok. A kezdetekkor minden hívőt befogadtak, bármilyen ajánlólevél nélkül, és J.N. Darby is az Úr asztalához engedte az egyházi tisztséget viselő férfiakat, ha hívők voltak. Sohasem rekesztette kívül őket egy kifeszített kötél mögé valahol ott hátul, ami sajnos később szokássá lett.

Ne essünk abba a hibába, hogy azt gondoljuk, „mi vagyunk azok”

Van valami, amitől őrizkednünk kell. Kérnünk kell az Urat, mindabban, amit a mi időnkben az egész föld színén cselekszik, hogy őrizzen meg bennünket attól, hogy azt gondoljuk, mi vagyunk „azok”. Mindig, amikor az egyik ilyen csoport úgy gondolta, „minden más kudarcot vallott a gyülekezet történelmében, és most mi vagyunk a siker”, akkor ott az a mozgalom be is fejeződött. Nagyon-nagyon óvakodnunk kell ettől a fajta szellemiségtől, amely elválaszt bennünket mindattól, amit Isten eddig végzett.

Isten egyetlen munkát végez az elmúlt kétezer év során, ezt sohasem szabad elfelednünk.  Ő a várost építi, ez az Ő mindenek előtti célja. Mindennek egy a célja, hogy előállítsa az építőanyagot, hogy felépíthesse a menyasszonyt, hogy megszerezze az építőanyagot Isten városának felépítéséhez. Akik letérnek a pályáról, ők szinte mindig azok a csoportok, akik úgy tekintenek a gyülekezet történelmére, mint ami újra és újra csődöt mondott, de „itt vagyunk mi, és mi nem fogunk csődöt mondani! Mi a célba érünk.” De kudarcot vallanak. A valóság az, hogy helyes látást kell kapnunk a gyülekezet történelméről.

Az ötödik tanulság: ahol Jézus bizonysága van, ott van Isten jelenléte

Úgy tűnik, minden a lámpatartó jelenlétével illetve hiányával van összefüggésben. A Jelenések 1-ben és a Zakariás 4-ben olvastunk erről. Nagyon világosan mondja az Ige, hogy a hét lámpatartó hét gyülekezet, és a Jelenések 2:5 azt is mondja, „Emlékezzél meg azért, honnan estél ki, és térj meg, és az első cselekedeteket cselekedd; ha pedig nem, hamar eljövök és a te lámpatartódat kimozdítom a helyéből, ha meg nem térsz.”

Fel kell tennünk a kérdést, hogy mi történt volna az Efézusi gyülekezettel, ha a lámpatartóját kimozdította volna az Úr a helyéből? Bizonyára, az újonnan született tagok továbbra is újonnan született tagok maradtak volna. És közülük hányan tudták volna, hogy a lámpatartó már nincs ott? Mi volt akkor a lámpatartó? Honnan tudjuk megmondani, amikor a lámpatartó már nincs a helyén? Mert teljesen világos, hogy minden gyülekezeti alkalom folytatódhat tovább – az imaóra, a bibliaóra, az Úrvacsora, minden alkalom, és mégis, a lámpatartó már eltűnt. Például, a Laodiceai gyülekezetben, az Úr valójában az ajtón kívül állt és kopogtatott:

„Íme, az ajtónál állok és kopogtatok: ha valaki meghallja a hangomat és kinyitja az ajtót, bemegyek hozzá, és vele vacsorázok és ő énvelem.” Jel. 3:20.

Eredetileg ez egy élő gyülekezetnek szólt, az első században, és az Úr kívül volt. Habár a lámpatartó hét gyülekezetet jelképez, valami sokkal többet is jelképez annál, mint a Krisztus testének azon tagjainak üdvösségét. Valami mélyebbet kell, hogy jelentsen, amit szerintem ez a rövid kifejezés tartalmaz: „Jézus bizonyságtétele.” Kétszer említi a Jelenések 1. része (2. és 9. versek), és a 12. része (17b vers), azokra vonatkozóan, akiknél a Jézus bizonysága van, és aztán a 19. részben:

„Szolgatársad vagyok neked és a testvéreidnek, akik tartják a Jézus bizonyságtételét; Istent imádd, mert Jézus bizonysága a prófécia szelleme.” (angolból, 10. vers)

Elszomorít, hogy egyes modern fordításokban elhomályosítják ennek a kifejezésnek a jelentését: Jézus bizonyságtétele, mintha csak azt jelentené, bizonyságot tenni Jézusról. Ennek semmi köze a Jézusról való bizonyságtételnek; ez Jézusnak a bizonyságtétele. Ez valami, amit mi tartunk. Ezért használom én mindig a lámpatartó szót. Mi a lámpatartó funkciója? A lámpát tartja, a világosság pedig a lámpában van.

„Isten dicsősége világította meg, és a Bárány annak lámpása” (Jel. 21:23, angolból).

Mi tartjuk Jézus bizonyságtételét. Mi tartjuk Isten életét Krisztusban. Ez sokkal több annál, mint hogy nekem és neked örök életed van; az Úr bennünk lakozó jelenléte a miénk, és ez Isten ránk bízott jelenléte. Ez Jézus bizonyságtétele – Isten ránk bízott, ill. elkötelezett jelenléte. Isten jelenléte meglátogathat egy népet, jön és megy. Végigsöpörhet egy gyülekezeti hallgatóságon, bejön és aztán elhagyja őket néhány nap, hónap vagy egy év múlva. De akik Jézus bizonyságtételét tartják, akkor az Úr ott lakozik. Ő ott van és elkötelezte ott magát, „én ezt a helyet nem meglátogatom, nem támogatom, én nem csak mögöttük állok, hanem ők állnak Énmögöttem, ők tartanak Engem, ők támogatnak Engem.” Ez a különbség. „ez nem az ő örökségük, hanem az én örökségem a szentekben.” Ezt jelenti Jézus bizonyságtételét tartani.

A gyülekezet történelmében végig ott találjuk a lámpatartónak ezt a hatalmas témáját. Amíg ott van, addig minden spontán, szerves, dinamikus és végig mozgásban van. Amikor már nincs ott, akkor statikussá, intézményessé, formaivá, és végül hideggé és halottá válik.

Nagyon érdekes és talán nagyon negatív tanulmány lenne végigmenni a gyülekezet történelmén, és megpróbálni meghatározni, hogy mikor mozdíttatott ki a lámpatartó a helyéből. Nagyon kevesen vették akkor észre, de az Úrnak voltak prófétái, akik meglátták. Bizonyára igaz volt ez a Testvérek mozgalmára (Brethren movement). Ha volt az Úrnak prófétája, akkor az G. H. Lang volt, aki egyik figyelmeztetést a másik után szólta a Testvéreknek, arra vonatkozóan, hogy mi zajlik közöttük és merre felé tartanak. Ők azonban kitették Langot, először kizárták az egész mozgalomból, végül pedig a helyi gyülekezetből. A gyülekezet történelmében ugyanezt láthatjuk újra meg újra. Amíg a lámpatartó ott volt, addig úgy tűnik, az építőanyag, amiből a város épül, létrejött.

A hatodik tanulság: a létrehozott építőanyag soha nem vész el

A Biblia utolsó két fejezetében, a Jelenések 21. és 22. részében minden az Isten városáról szól, az Új Jeruzsálemről, a Bárány menyasszonyáról. Ez a város, amely teljesen szimbolikus, három dologból épül fel: aranyból, amely meg van tisztítva és olyan átlátszó, mint a kristály; drágakő, amely a város alapját képezi, olyan folyamat során alakult ki, hogy hihetetlenül gyönyörűvé lett; és gyöngy, amely fájdalmon keresztül érlelődött a kagyló legpuhább részében, és ebből áll a város tizenkét kapuja. Ez a három az egyedüli építőanyag, és mind a három Krisztusról beszél: Krisztus természetéről, Krisztus szenvedéseiről és Krisztus életéről. Az Ő kikutathatatlan gazdagságáról beszél, amely a miénk.

Az látszik, hogy a város építőanyaga a gyülekezet történelmében az Isten Szellemétől eredő minden mozgalomnak az első generációja alatt jön létre. Ott látunk igazán történni dolgokat, és az Úr ott munkálkodott a legfigyelemreméltóbb módon. A valóság az, hogy azon az első generáción belül ezek az építőanyagok Isten népe együttességén keresztül, a Krisztusban az egymáshoz való kapcsolatukon keresztül jött létre, az együtt maradásuk által, az együtt haladásuk által, az együtt való felépülésük által, az által, hogy tudták, mit jelent győzni Isten kegyelme által és győzni az Ő üdvösségében. Az építőanyagot Isten Szelleme hozza létre az emberi életekben, amely felvitetik a városba. Úgy tűnik, mintha Isten, miután megszerezte ezeket az anyagokat, azt mondaná, „Most hagyhatjuk a dolgot elhalni, a következő generációig. Ugyanezt fogjuk majd tenni egy kicsit később.” De még több építőanyagunk van a város számára.

Tudom, meglep egyeseket, de számomra a gyülekezet történelmének ez a legkielégítőbb szemléletmódja. Különben a gyülekezet történelme csupán egy rettenetes zűrzavar. De én úgy látom, ha a gyülekezet élő, spontán és szerves, ha a Bárány felesége, amely felépülőben van, és az építőanyag, amiből ő felépül, az nem más, mint maga Krisztusnak az élete és természete, akkor kezdem megérteni, hogy Isten Szellemének minden egyes mozgalma kezdetén, Ő valamit elvégez az emberekben, és ez az építőanyag bekerül a városba, és sohasem vész el. Az értéke örökké ott van. Husz Jánost megégethették a máglyán, de életének értéke a városban van. Watchman Nee mártírhalált szenvedett, de életének értéke bent van a városban. Több ezer keresztyént pusztítottak el az inkvizíció során, de életük értéke bekerült a városba.

További tanulságok

Nem számít, hová tekintünk a gyülekezet történelmében, minden alkalommal, amikor Isten Szelleme megmozdult, visszatért az eredeti irányelvekhez. Mit értünk ez alatt? Hadd mondjam el nektek, hogy mi történt egyszer Lynmouthban. 1952-ben három vagy négy napos kiadós eső után Exmoorban a vizek majdnem egy méter magasságig megduzzadtak, és hirtelen, ez a nagy vízfal egy éjszaka rázúdult Lynmouthra. Ennek a kis halászfalunak a felét belemosta a vízáradat a tengerbe. Rettenetes katasztrófa volt. Az esetet követő vizsgálatok során kiderítették, hogy kb. 80 évvel korábban a Lyn folyó medrét mesterségesen megváltoztatták. Úgy gondolták, jobb, ha más irányba folyik, ezért az emberek megváltoztatták a folyam medrét. Amikor eljött az árvíz, a folyó automatikusan visszatért eredeti folyómedrébe, és a fél falut belesodorta a tengerbe.

A gyülekezet történelmében, minden alkalommal, amikor Isten Szelleme megmozdult, Isten élete visszatért az eredeti folyómedrébe. Egy idő után, az emberek a folyót ebbe vagy abba az irányba terelték saját intézményi formájuknak megfelelően, de mindig, amikor Isten Szelleme jön, Ő nem oda megy, hanem pontosan visszafolyik eredeti céljához. Egyszer csak az emberek kezdik felfedezni egymást, megtalálni egymást az Úrban.

Ami a Szellem minden megmozdulásában megtalálható:

1. Hogy Krisztus abszolút fő. Egy ember, vagy emberek egy csoportja teljesen Krisztus , mint fej alá rendeli magát. Amikor ez megtörténik, óriási mozgalom kezdődik. Mindegy, hogy ez a reformáció vagy a puritánok, quakerek, vagy bármelyik következő mozgalom, azt láthatjuk, hogy mindegyikben ott volt az Úr Jézus Krisztus főségének helyreállítása.

2. Isten népének egysége. Az egyik érdekes dolog ezekben a furcsa hangzású nevekben, mint paulinusok, bogumilok, albigensek, waldensek stb. az, hogy ezeket sohasem ők maguk vették magukra; mások nevezték el őket így. Ők egyszerűen csak az Úr Jézus tanítványai voltak, testvérek voltak. Pl. Wesley könyveinek második kiadásában már ez áll: „Énekek gyűjteménye azon emberek használatára, akiket „metodistáknak” neveznek.” Ez volt az elhajlás kezdete. A kezdetekben nem volt ilyesmi. Ők magukat egyszerűen csak Isten gyermekeinek nevezték.

3. Igazi közösség, egy másik védjegy – osztozás, részvétel, funkcionálás. Az egyik dolog, amin az emberek nem tudták túl tenni magukat a reformációt megelőző korai kis csoportoknál – főleg a bogumiloknál, a donatistáknál és a montanistáknál – hogy ők bárkinek megengedték a részvételt. A quakerek összejövetelei olyanok voltak, hogy bárki részt vehetett, Isten Szellemének vezetése alatt. A Testvérek ugyanilyenek voltak, hittek a Szent Szellem szuverenitásában, hogy használhasson bárkit (a nőket nem), ahogyan Isten Szelleme vezette őket.

4. Jellegét tekintve élő, szerves. Egy másik jellemző, természetesen az, hogy a gyülekezet élő, szerves. A Szellem mindegyik ilyen megmozdulásában, az első generáció élő, szerves volt. Sok esetben nem voltak képzett szolgálattevők; nem arról van szó, hogy mi elleneznénk ezt, hanem a valóság az, hogy őket Isten képezte és tette alkalmassá a szolgálatra.

Imádkozzunk a Szent Szellem megmozdulásáért a mi generációnkban

Láthattuk a Szent Szellem megmozdulását a gyülekezet történelmében, minden generációban. Nem kellene hát imádkoznunk ezért? Közeledünk a korszak végéhez, ezért nem kellene hát kérnünk, „Sionért nem hallgatok, és Jeruzsálemért nem nyugszom, míg földerül, mint fényesség az Ő igazsága, és szabadulása, mint a fáklya tündököl.” (Ézs. 62,1).
Az Úr saját szavai ne szolgálhatnának imádságunk alapjául? Miért olyan gyenge az imádságunk? Mert nincs meg a hozzá szükséges alap. De itt van Isten Szava, amire ráállhatunk, és így szólhatunk: „Urunk, ez a te terhed, és mi eszerint imádkozunk, és imádkozni akarunk!”