A Föld legkorábbi korszakai – 2. A teremtés (G.H. Pember)

Eredeti: Earth’s Earliest Ages
A teljes 2. fejezet (a Föld teremtéséről, az 1Mózes 1-2 magyarázata) PDF-ben: A teremtés

Részlet:

A teremtéssel kapcsolatos népszerű elgondolás a Káoszról szóló pogány tanításból ered.

Vizsgálódásunk legelején rögtön szembetaláljuk magunkat a világ teremtésének egyik mélyen gyökerező, széles körben elterjedt, ám téves nézetével, mely hosszú múltra tekint vissza, és amennyire meg lehet állapítani, eredetileg az Isteni kijelentés és a pogány eredetmítoszok valamiféle keveredéséből származik.

Az ókori költő, Hésziodosz beszél arról, hogy az első létező dolog a Káosz volt, mely először még „a teremtett anyag tátongó ürességét” jelentette. A szó azonban hamar elveszítette pontos jelentését, és csak arra a durva és formátlan őstömegre használták, amelyből szerintük az ég és a föld keletkezett. Ovidius így írja le: „egyarcú volt az egész nagy természet: chaos, így hívták: csak nyers kusza halmaz” „Római naptár” c. művében pedig a következőket mondatja Janusszal (akit Káosszal azonosít): „A régiek Chaosnak neveztek, mert ily ősidőktől létező vagyok én. Nézzétek, milyen régi korból idézem föl, mi történt! Ez a levegőég, mit most betölt a fény és a többi három elem, a tűz, víz s a föld, nem volt más, mint kusza anyaghalom. De e formátlan tömeget különválasztotta részeinek disszonanciája, és szétoszlott, és új állapotokat öltött, a láng fölfelé szállt; egy közelebbi hely – azaz a földhöz közelebbi – a levegőt fogadta be; a föld és tenger pedig leülepedett alulra. Akkor én, ki nem voltam más, mint kusza halmaz és formátlan tömeg, egy istenhez méltó alakot öltöttem.”

A görög és a római eredetmítoszok szerint a világegyetem tehát a Káoszból állt elő. Uranosznak, az Égnek kellett volna az első főistennek lennie, de hatalmát megdöntötte fia, Kronosz (római nevén Saturnus), aki később fia, Zeusz (Jupiter) kezétől szenvedett hasonló sorsot. Káosz volt az első létező, és utána jöttek létre sorban a különböző istenek.
Ez a tanítás annyira régi és olyan széleskörűen elterjedt volt Urunk idejében, hogy az igazi és a hamis hívők gondolkodását is egyaránt befolyásolta. Az utóbbiak közé tartozó, jelentősebb gnosztikus csoportok azt vallották, hogy az anyag örökkévaló és mindenestől rossz, de a pogányoktól eltérően ők azt tanították, hogy a Legfelsőbb Lény is az örökkévalóságtól fogva létezik. A hithű keresztények megmenekültek a nagyobb tévelygéstől; mindazonáltal világosan látszik, hogy a népszerű hiedelem őket is befolyásolta abban, ahogyan a Teremtés első fejezetét értelmezték. Az első vers szerintük ugyanis az anyag formátlan masszájának megteremtését írja le, amelyből Isten az eget és a földet a hat nap alatt kiformálta, a második mondat pedig értelmezésük szerint ennek a kezdeti anyaghalmaznak a leírása, mielőtt még Isten hozzáfogott volna megformálni. Ez a vélekedésük pedig egészen napjainkig elhatott.”

Tovább a héber szöveg helyes értelmezéséért: A teremtés

A Föld legkorábbi korszakai – 1. A Biblia értelmezése, próféciák (G.H. Pember)

Eredeti: Earth’s Earliest Ages
Előszó és az első fejezet PDF-ben: Pember_Earths_Earliest_Ages_HU-1

Részletek:

“Jelen kiadás szerzője 1876-ban már kiadott egy kisebb terjedelmű tanulmányt a következő címmel: „A föld legkorábbi korszakai, és a tanulság, melyet ezekből levonhatunk”, s ezzel kettős célja volt. Egyik, hogy megkíséreljen feloldani néhányat azokból a földtani és egyéb nehézségekből, melyek a Teremtés első könyvének első fejezeteivel kapcsolatban szoktak fölmerülni; ezután pedig arra vállalkozott, hogy rámutasson azokra az állapotokra, melyek Noé napjaiban voltak jellemzőek, és amelyek ma újra megjelentek a kereszténységben – és hogy ebből kifolyólag tudhatjuk, hogy az Emberfia napjai sem lehetnek túlságosan messze tőlünk.”

“Az eredeti munkát nem csak kiegészítettük, hanem az utóbbi fejlődési fázisokkal foglalkozó új fejezetek is kerültek bele, melyekre, annak ellenére, hogy híveik nagyon eltérően vélekednek róluk, nekünk mégis egyetlen, de háromrétű mozgalomként kell tekintenünk. Hogy ezek valóságos egységben vannak, azt a tanításaik fő céljából lehet legjobban megállapítani, mely nem más, mint hogy az Úr Jézus megváltását félretegyék, és a helyére az a tanítás kerüljön, hogy a bűnt fokozatosan kell ledolgoznunk jó cselekedetekkel és szenvedéssel – vagy a szellemvilágban, vagy a földön való sorozatos újjászületések során.
Ez a gondolati rendszer, a szellemi evolúció, mely előfutára és tulajdonképpeni elindítója volt a biológiai evolúcióról szóló elméleteknek, változatos álruhákban és különféle módokon vezette be magát olyan helyekre, ahol direktben bizonyosan elutasították volna. Legalább a keresztényeknek fel kellene ismerniük azonban, hogy ez az elmélet közvetlenül felforgatja a világ eredetének és a megváltás tervének bibliai leírását; és hogy ez, természetéből fakadóan oda vezet, hogy lassan, de biztosan kitörölje Magát az Alkotót teremtményei gondolatából.
Ha olvasóink közül bárki hajlana arra, hogy elfogadjon egy ilyen elméletet, arra kérjük, hogy vizsgálja meg a teozófiáról szóló fejezetben, amit ennek az eredetéről írtunk; figyelje meg, hogy bevallottan a „leszállt angyaloktól” ered, akik nem lehetnek mások, mint azok a nefilim(ek), akikről a Biblia azt írja, hogy már kétszer megjelentek a földön. És azt se feledjük, hogy ennek az elméletnek a letéteményesei és őrzői nem az Úr Jézus apostolai és gyülekezete, hanem a misztériumok beavatottjai, a brahman papok és Buddha követői.
Még egy gondolat. Úgy tűnik, hogy ezáltal az elmélet által a Sátán sikeresen kitörölhette a kezdeti kijelentést az értelmes emberek gondolataiból, és az egyedül igaz Istenben való hitüket panteizmusra változtatta, mely minden pogány filozófia alapja.
Sok jel mutatja azonban, hogy a sötétség hatalmának órája ismét közel, amikor, ahogyan előre megíratott, a hit megfogyatkozik, és ez előzi meg az Emberfia eljövetelét. „Ami volt, ugyanaz lesz majd, és ami történt, ugyanaz fog történni”.”

“Mielőtt hozzálátnánk megvizsgálni, és megkísérelnénk megmagyarázni, mit jelent az a fontos dolog, hogy kijelentés, hasznosnak látjuk, hogy néhány általános megjegyzést tegyünk a Biblia értelmezésével kapcsolatban. Napjainkban ugyanis a kereszténységet érő heves támadásokat sokszor arra alapozzák, hogy a hívők egymástól mennyire eltérő módon vélekednek. Maró gúnnyal mutatnak rá a kereszténység számos csoportosulására, válfajára, a különböző felekezetekre, és az ezek közötti komoly nézetkülönbségekre, melyek nem csupán a gyülekezeti vezetéssel és fegyelemmel kapcsolatosak, hanem akár teljesen alapvető tanításokat is érintenek. Abból kiindulva vonják kétségbe az írások isteni eredetét, hogy az az értelmezések ilyen széles skáláját engedi meg, és ilyen sok különböző, sőt egymással ellentétes vélekedésnek adhat alapot.”

“Az emberek ugyanis nem tisztán és érintetlenül hozták szívük írótábláit, hogy arra Teremtőjük kijelentett akaratát és szándékait lehessen elsőként rávésni, hogy ez hagyjon bennük maradandó, mély nyomot, hanem mindenféle mítoszokkal, filozófiákkal és előítéletekkel telve érkeztek, melyeket nem tudtak teljes mértékben elvetni, hanem legalábbis részben megtartottak, és összevegyítették – talán teljesen öntudatlanul – Isten igazságával. Ahogy telt az idő, ezeknek a hozzáadott emberi összetevőknek az oda nem illő volta egyre inkább nyilvánvalóvá vált; az emberek mégis ragaszkodtak hozzájuk, mert úgy érezték, ezek lágyítják a kijelentés javító-nevelő szigorúságát, és úgy alakítják át, hogy valamiféleképpen megértő legyen a bukott emberi természet kívánságait illetően.
Így azután hamarosan ki kellett találniuk valamit, ami eltompítja a Szellem kardját, nehogy annak metsző éle elválaszthassa a hamisat az igaztól. Az Igének azon részeit, melyek a leghatározottabban ellentmondtak az emberi vágyaknak és érzéseknek, allegóriává (elvont szóképpé) alacsonyították, vagy téves elnevezéssel „elszellemiesítették”, kiragadva az Igéket a maguk szó szerinti és helyes értelmezéséből; megfosztva őket így attól az erőtől, melyet Isten beléjük helyezett; s többé nem voltak képesek áttörhetetlen gátat szabni a hamis tanítások beáramlásának. És még mindig csak azokról a bajokról beszélünk, melyeket a feltehetően teljesen jóhiszemű keresztények okoztak, akik – rövidlátásuk és bölcstelenségük miatt, de legfőképpen azért, mert minden halandóra jellemző módon képtelenek voltak megtisztítani gondolataikat a berögzült elképzeléseiktől – megrontották az Isten Igéjét.”

“Ha valaki olvassa és hiszi a próféciát, még ha teljesen nem is érti az egészet, óhatatlanul erőteljes meggyőződés alakul ki benne arról, hogy a dolgok jelenlegi rendje csak időleges, átmeneti; és ezért óriási segítségül van számára, hogy ezeken a láthatókon túlra tudjon tekinteni. Természettől fogva mindannyian hajlunk a pozitivizmusra, és legnagyobbrészt, ha nem elméleti megfontolásból, akkor a gyakorlat szintjén úgy viselkedünk, mint akik azt feltételezik, hogy a dolgok mindig is ugyanúgy álltak mint most, és ez mindig is így lesz; hogy soha nem lesz változás, kivéve csak olyan, melyek hétköznapi módon következnek be a már működő tevékenységek által.

A próféciák azonban azonnal eloszlatják ezt a hamis biztonságérzetet, és ez a titkos oka annak, hogy amikor Isten elhúzza a jövő elől a függönyt, az emberek vagy megborzonganak és azonnal hátat fordítanak, vagy megmagyarázzák, hogy amit látnak, az nem is szó szerinti leírása annak, ami hamarosan be fog következni, hanem csak képletes előrevetítése valaminek, amit gondosan úgy mutatnak be, hogy ne adjon okot riadalomra, mint ami csak természetes következménye a már most meglévő tendenciáknak. Nehéz számukra felfogni ugyanis, hogy olyan heves és gyors változások következhetnek be, amilyeneket maguk még soha nem tapasztaltak. Készségesen beszélnek a fejlődésről: nagyon szeretnek arról az időről beszélni, amikor az igehirdetők még sikeresebbek lesznek, és valahogyan kieszelik a módját, hogyan lehet az egész emberi nemzetséget erőszakmentesen meggyőzni arról, hogy hagyják el a büszkeséget, az önzést és az általában vett istentelenséget: élvezettel növelik a saját vallási csoportjuk befolyását – bár eközben gyakran összetévesztik a politikai hatalmat a Szellem hatalmával, és könnyen megfeledkeznek róla, hogy ki jelenleg ennek a világnak az ura, és rövid ideig tartó dicsőségének jelenlegi osztogatója.”

“Végül pedig, a próféciák tanulmányozása kinyilatkoztatja számunkra Isten akaratát és gondolatait. Valami jelentéktelen dolognak tűnik ez? Tényleg megvetjük Mindenható Teremtőnk bizalmas közléseit? Féljünk attól, hogy nehogy így megsértsük Őt, hogy nehogy olyanok legyünk, mint a disznók, akik összetapossák a nekik felkínált gyöngyöket! És ennek fényében szemlélve, mily nagy a prófétai írások gyakorlati haszna! Mert ha már Krisztus által meg lettünk igazítva, akkor is szükségünk van a megszentelődésben való naponkénti előrehaladásra; mindig egyre jobban és jobban át kell formálódnunk Isten képére. És ezért a célért kaphatnánk-e nagyobb segítséget annál, mint hogy Isten kinyilatkoztatja nekünk gondolatait és szándékát saját magunkkal, embertársainkkal és azzal a Földdel kapcsolatban, melyen élünk; hogy megtudjuk, milyen értéket tulajdonít Ő a mulandó dolgoknak, annak a látható környezetnek, mellyel folyamatos kölcsönhatásban vagyunk; s hogy megismerjük kijelentését ezek gyors ítéletével és pusztulásával kapcsolatban?
Nem kötelességünk-e aprólékosan megismerni mindezeket a kijelentéseket; szüntelen elmélkedni rajtuk, hogy ezáltal formálódhassanak a vágyaink, reményeink és törekvéseink; hogy az egész gondolkodásunkat velük hozzuk összhangba; hogy minden igyekezettel terjesszük ezek ismeretét az emberek között; és így felkészíthessük magunkat és másokat is a dolgoknak eme új rendjére, melybe vagy egyenként kell belépnünk a halál ismeretlen órájában, vagy melybe egyszerre léphetünk be bármelyik pillanatban, a mi Urunk és Üdvözítőnk régóta várt megjelenésekor?”

Tovább a teljes 1. fejezetre: Pember_Earths_Earliest_Ages_HU-1

A laodiceai gyülekezet korszaka – Dana Congdon

Mit mond a Szellem a laodiceai gyülekezetnek? Mi a gyülekezet fő problémája a mostani korban, és mi a megoldás?

 

Tíz ezüst és egy ruha – Paris Reidhead

A teljes igeszolgálat pdf-ben letölthető: Paris_Reidhead-Tiz_ezust_es_egy_ruha

In English: Paris Reidhead: Ten Shekels and a Shirt

Paris Reidhead az 1960-as években elhangzott igeszolgálatának átirata, melyben a Bírák könyvéből, Míká és a lévita történetének alapján a gyülekezetet fertőző humanizmusról és pragmatizmusról beszél, mely beszivárgott a keresztény gondolkodásba, abba, ahogyan a megtérést, a keresztény életet, a missziót stb-t látjuk. Elég kijózanító. Részlet:

LIBERÁLIS, FUNDAMENTALISTA… vagy EGYIK SEM?

A vallást azonban nem lehetett megszüntetni. Olyan sokan éltek belőle, hogy kellett nekik valamilyen indokot találni, hogy igazolhassák a létezésüket. 1850-ben az egyház kétfelé szakadt. A liberálisok volt az egyik csoport, akik elfogadták a humanizmus filozófiáját, és megpróbáltak valami aktuálisnak szánt üzenetet átadni nemzedéküknek: „Nem tudjuk, hogy van-e menny; nem tudjuk, hogy van-e pokol. Azt az egyet viszont tudjuk, hogy van itt vagy hetven évünk a földön. Tudjuk, hogy a költészet, a mélyen szántó gondolatok és a nemes célok mind nagyon hasznosak mindannyiunk számára. Ezért fontos, hogy vasárnap gyertek el a templomba, ahol olvashatunk verseket, ahol életbölcsességeket, alapigazságokat és életszabályokat mondunk nektek, hogy azok szerint éljetek. Arról nem tudunk semmit, mi lesz, amikor meghaltok, de egyet mondhatunk: ha rendszeresen jártok, fizettek, segítetek és velünk maradtok, akkor rugót kaptok tőlünk a szekeretek alá, és még kényelmesebb lesz az utatok. Semmit sem garantálhatunk azzal kapcsolatban, hogy mi lesz, amikor meghaltok, de az biztos, hogy ha velünk jöttök, boldogabbá teszünk, míg csak éltek.” Ez lett tehát a teológiai liberalizmus legbenső lényege. Nem jelentett többet annál, mint hogy egy kis cukrot próbált tenni a vándorlás keserű italába, megédesíteni egy időre. De ez minden, amit mondhatott.

A bennünket körülvevő közeg filozófiája tehát a humanizmus: az élet legfőbb célja az ember boldogsága. Van azonban egy másik csoport, akiket megbotránkoztattak a liberálisok. Ez a csoport az én népem, a fundamentalisták. Ők azt mondják: „Hisszük, hogy a Biblia Istentől ihletett. Hisszük, hogy Jézus Krisztus Isten. Hisszük, hogy van pokol. Hisszük, hogy van menny. Hiszünk Jézus Krisztus halálában, eltemetésében és feltámadásában.” Ne feledjük azonban, hogy a légkör, ami körülvesz, a humanizmus. A humanizmus pedig azt mondja, hogy a lét célja az ember boldogsága. A humanizmus olyan, mint valami ártalmas kigőzölgés a mélyből, mindenbe beleeszi magát. A humanizmus olyan, mint egy fertőzés, egy járvány – egyszerűen mindenhová eljut.

Nemsokára a fundamentalisták abból ismerték föl egymást, hogy kijelentették: „Hiszünk ezekben!” Legtöbbjük valóban találkozott Istennel. De látjátok, nem sok idő telt el attól, hogy: „Ezek a dolgok tesznek minket fundamentalistává”, hogy a második generáció azt mondja: „Így kell fundamentalistává lenni: Higgy abban, hogy a Biblia Istentől ihletett! Higgy Krisztus istenségében! Higgy az Ő halálában, eltemetésében, feltámadásában! És akkor fundamentalista leszel.”

És máris megérkeztünk a mostani nemzedékünkhöz, amikor az üdvösség egész terve úgy néz ki, hogy értelmi beleegyezésünket adjuk néhány tantételhez, és kereszténynek lehet tartani valakit pusztán azért, mert igent mondott négy-öt helyen, amikor kérdezték. Ha jól tudta, hol kell igent mondani, valaki hátba veregette, megrázta a kezét, szélesen rámosolygott, és azt mondta: „Testvér, üdvösséged van!” Oda süllyedt tehát az egész, hogy az üdvösség nem volt több, mint előírt dolgok, formulák helyeslése, és végül az üdvösség nem jelentett mást, mint az ember boldogságát, mert a humanizmus átitatta az egészet. Ha össze kellene hasonlítanunk a fundamentalizmust a száz évvel korábban kezdődött liberalizmussal, ahogyan az kialakult – mivel nem akarom időponthoz kötni –, valahogy így nézne ki:

A liberális szerint a hit célja az, hogy az ember boldog legyen amíg él, a fundamentalista szerint pedig a hit célja az, hogy boldog legyen miután meghalt.

De már megint! A hit célja, ki lett mondva: az ember boldogsága. És míg a liberális azt mondja: „A társadalmi és politikai rend megváltoztatásával fel fogjuk számolni a nyomornegyedeket, meg fogjuk szüntetni az alkoholizmust, a kábítószerfüggőséget és a szegénységet. És létrehozzuk a MENNYET ITT, A FÖLDÖN, ÉS BOLDOG ÉLETET TEREMTÜNK! Semmit nem tudunk arról, mi jön utána, de azt akarjuk, boldog légy, míg itt élsz!” És hozzá is láttak, hogy véghez vigyék, hogy azután az I. világháború szörnyű megrázkódtatásával szembesüljenek, és a II. világháború teljes döbbenetével, mert úgy látszott, hogy ennyi idő alatt nem sikerült eljutniuk sehova.

A fundamentalisták pedig szépen beálltak a sorba, ráálltak a humanizmus hullámhosszára, míg végül valami ilyenhez jutottunk: „Fogadd el Jézust, hogy a mennybe mehess! Nem akarsz arra csúnya, rossz, tűzzel égő pokolra jutni, miközben olyan csodálatos menny vár rád! Gyere Jézushoz, és akkor a mennybe jutsz!”

És ez éppen ugyanúgy az ember önzésére apellál, mint amikor ketten egy kocsmában üldögélve eldöntik, hogy kirabolnak egy bankot, hogy nulla befektetéssel a semmiért valamijük legyen! Van az a módja a bűnösök hívásának, ami a világnak pontosan úgy hangzik, mint az a terv, hogy hogyan kell egy benzinkút tulajától megszerezni az aznapi bevételét anélkül, hogy neki dolgoznál.

A humanizmus, úgy hiszem, a leggyilkosabb és legpusztítóbb eszme mindazok közül a filozófiai bűzfelhők közül, melyek a mélységből valaha kiszivárogtak. Teljesen átitatta a hitünket. ÉS TELJES MÉRTÉKBEN ELLENTÉTES A KERESZTÉNYSÉGGEL! Sajnálatos, hogy mégis ritkán látják így. Pedig itt van Míká, aki szeretne egy kis kápolnát, hozzá papot akar, és imádkozni szeretne, áhítatokat tartani, mert „jót tesz majd velem az Úr!”. EZ NEM MÁS, MINT ÖNZÉS! ÉS EZ BŰN! A lévita pedig jön, és szépen ő is beleesik, mert ő meg helyet keres magának. Tíz ezüstöt akar meg egy inget, és teljes ellátást. És azért, hogy meglegyen neki mindaz, amit akar, és Míkának is meglegyen, amit akar, APRÓPÉNZRE VÁLTJÁK ISTENT, tíz ezüstért és egy ruháért!

EZ A KORSZAKOK ÁRULÁSA! És ez az az árulás, amelyben élünk.

Nem tudom, Isten hogyan tudja ezt helyrehozni, míg vissza nem térünk a kereszténységbe, A BŰZHÖDT HUMANIZMUSSAL TELJES ÉS TÖKÉLETES ELLENTÉTBEN, mely átitatta nemzedékünket Krisztus nevében.

Tartok tőle, hogy annyira kifinomulttá vált, hogy tényleg mindenhová eljutott. Hogy ez mit jelent? Lényegében ezt: Ez a filozófiai feltevés – hogy az emberi létezés alapvető célja az ember boldogsága – oly mértékben el lett fedve evangéliumi fogalmakkal és bibliai tanításokkal, hogy végül Isten már az ember boldogságáért uralkodik a mennyben, Jézus Krisztus az ember boldogságáért öltött testet, és az angyalok is az ember boldogságáért léteznek. Minden az ember boldogságáért van! ÉN MEG AZT MONDOM NEKTEK, HOGY EZ NEM KERESZTÉNY DOLOG! Vajon nem akarja Isten, hogy az ember boldog legyen? Dehogynem. De mint következmény, és nem mint cél!

Folytatás: Paris_Reidhead-Tiz_ezust_es_egy_ruha

Az idő és az idők megértése – Dana Congdon

Kiket jelképeznek Issakár fiai ma? Mit láttak meg Dávid király idejében, és mire van szükség ezekben az utolsó napokban?

Hogyan készít fel bennünket az Úr az Ő eljövetelére? Hogyan élhetünk a Királyság időzónájában már most?

Ezekre a kérdésekre kapjuk meg a választ, és még sok meglepő dolgot is megtudhatunk Dana Congdon igeszolgálatán keresztül Isten országával (királyi uralmával) kapcsolatban (magyar felirattal).

Betánia – az Úr gondolata gyülekezete számára – 6-7. rész (T. Austin-Sparks)

Az Úr győzelmének ünnepe

A János 11-től most átlapozunk a 12. fejezetre. „Jézus tehát hat nappal húsvét előtt elment Betániába, ahol Lázár élt, akit feltámasztott a halottak közül. Vacsorát készítettek ott neki, s Márta szolgált fel, (aki nyilvánvalóan nem azt vette ki az Úr korábbi szavaiból, hogy szolgálni rossz; most is szolgál, de immár helyesen) Lázár pedig a Jézussal együtt ülők között volt. Mária ekkor elővett egy font drága valódi nárduskenetet, megkente Jézus lábát, és hajával törölte meg; a ház pedig megtelt a kenet illatával.”

Itt egy ünnepről olvasunk, az ünnepnek pedig számos eleme van. Az egyik, melyet Mária és az ő cselekedete képvisel, az imádatról beszél. Ismét Krisztus értékességének elismerése ez; ezt jelenti az imádás. Az imádás – Isten gondolata szerint – nem más, mint egyszerűen az Úr Jézus elismerése, magasztalása; a Fiú szívbéli, őszinte megbecsülése kedves illatként száll föl Isten előtt. Ez egyszerűnek hangozhat, de az imádás (az istentisztelet) a maga legtisztább lényege szerint azt jelenti, hogy kifejezzük az Atya számára mindazt, amit az Úr Jézusról gondolunk. Ez az imádás, és ezért van a gyülekezet – erről beszél Betánia.

Márta – igen, Márta szolgált, azonban már a helyes sorrend szerint. Még mindig szolgál, de immár teljesen rendben van, már nem kell figyelmeztetni semmire ezzel kapcsolatban. Nem járkál ide-oda aggodalmas arccal; nem kötik le teljesen a gondok: Immár a feltámadás házában szolgál. Ez már helyreigazított szolgálat; az Úr házában való szolgálat pedig nagyon is az Ő gondolata szerint való; amikor a szolgálat az imádással van közösségben, és helyes arányban viszonyul ahhoz. Immár a nővérek kapcsolatában is változás történt: korábban eltértek, nem voltak összhangban egymással, mivel a dolgok nem voltak a helyes arányban és nem voltak a maguk megfelelő helyén – most azonban, hogy ezeket kiigazították, folyamatosan együtt tudnak haladni. Ezt jelenti a kiigazított, helyes sorrendbe állított szolgálat.

Lázár az asztalnál ült, ő pedig természetesen az életet, a feltámadott életet képviseli. Ez megint csak az Úr szellemi házának a jellemzője. Van tehát imádás, helyes sorrendbe állított szolgálat, feltámadott élet.

Igen ám, de mindig felbukkan a közelben valamilyen gonosz dolog is. „Miért nem adták el inkább ezt a kenetet háromszáz dénárért, és miért nem juttatták az árát a szegényeknek?” Amikor olyanná válik a gyülekezet, amilyennek az Úr is akarja, mindig észre fogjuk venni, hogy az ördög is a közelben ólálkodik. Ez lehet elismerés is a gyülekezetnek, hiszen amire az ördög nem veti rá irigyen a tekintetét, az bizonyos, hogy nem is elégíti meg az Úr szívét. De mindig így történik. Éppen, hogy valami elkezd az Úr szíve szerint történni, rögtön valami gonosz dolog röppen föl, hogy tönkretegye az imádatot, hogy eltérítse az Úr iránti magasztalásunkat. Az lesz a gyülekezet ismérve, hogy az ördög irigyen feni a fogát mindarra, amit az Úr kap, és magának akarja azt.

Látjuk tehát, hogy a Gyülekezet az, amely megadja az Úr Jézusnak, ami Neki jár, és az ördög kezdettől fogva arra törekszik, hogy megrabolja Őt ettől; és ha teheti, meg is fogja tenni a gyülekezetben, mert a gyülekezet az, ahol az Úr megkapja azt, amire a szíve vágyik.

Kifelé és fölfelé

Végül pedig a Lk 24,50-52-ben leírtakkal zárjuk elmélkedésünket: „Ezután kivitte őket Betániáig, felemelte a kezét, és megáldotta őket. És miközben áldotta őket, eltávolodott tőlük, és felvitetett a mennybe. Ekkor leborulva imádták őt, majd nagy örömmel visszatértek Jeruzsálembe.”

Három szó: „kivitte”, „megáldotta”, „felvitetett”: Kint vagyunk az Úrral, az ő különválasztott helyén; az Ő áldása alatt; és kapcsolatban Vele a mennyben – Pál szavaival: „Minket (…) Vele együtt ültetett a mennyekbe”.

Ez Betánia, ez a Gyülekezet, ezt akarja az Úr az Ő népének életében elérni ma.

Menjünk végig Betánián újra, és forgassuk a szívünkben ezeket a dolgokat, és törekedjünk rá nagyon határozottan, hogy meglegyenek az Úr számára bennünk ezek az Ő gondolata szerinti jellemzők. Amit pedig egyénileg megteszünk, törekedjünk ugyanerre azokban a közösségekben, gyülekezetekben, melyekhez kapcsolódunk, hogy azok is valódi Betániák lehessenek, mind-mind helyi kivetülései Isten városának, a mennyei Jeruzsálemnek.

Első kiadás: Witness and Testimony Publishers, 1933, traktátus.

A teljes sorozat letölthető pdf-ben egyben itt: Austin-Sparks_Betánia

Betánia – Az Úr gondolata gyülekezete számára – 4. rész (T. Austin-Sparks)

A drága kenet kiöntése

A negyedik dologért a Máté 26,6-13-hoz fordulunk. Ugyanabban a faluban járunk, és most jön az „asszony, akinél egy alabástrom tartóban drága kenet volt”. Itt olvasunk legelőször arról, hogy valaki felismeri az Úr Jézus értékét, azt, hogy mennyire becses és drága Ő. Azt is mondhatta volna bárki, aki látta: „Nem érdemli meg, kárba vész az egész”, és ezt is gondolták valójában. „Rápazarolja.” Persze nem mondták volna ki így; az asszony azonban fölismerte az Úr valódi értékét – hogy méltó a „drága kenetre”. Krisztus rendkívül értékes volta áll itt a középpontban, és az, hogy ezt fölismerték. Úgy vélem, ez a legfontosabb vonás ebben a történetben – ez jellemzi Betániát, ez jellemzi a felső szobát, ez jellemzi „az én gyülekezetemet”. Ez az Úr szíve szerint való gyülekezet és az Úr szíve szerint való emberek jellemzője: hogy felismerik az Ő kimagasló értékét; hogy nincs semmi sem, ami túl drága lenne ahhoz, hogy az Ő lábához tegyük. „Nektek, kik hisztek, drága kincs” (1Pt 2,7).

Egyszerű dolog ez, mégis olyasmi, ami az Úr Jézus mély megbecsülését mutatja be. Egy újabb ismérv, mely a hőn szeretett falucskának egy további jellemzője. Olyan dolog ez, melytől az Úr Jézus gyülekezete nagyon becses lesz az Ő számára, mert felismerik az Ő értékét, és az Ő valós érdeme szerint méltányolják és becsülik Őt nagyra. Az Úr házát ennek kell jellemeznie; olyan vonás ez, melyet egyre jobban és jobban el kell mélyíteni. Törekednünk kell rá, hogy az Úr Jézus értékességét, drága és becses voltát készek legyünk egyre jobban és jobban elismerni, felismerni! Mennyire különbözik ez a pusztán külsődleges, vallásos rendszertől! Arról aligha mondhatjuk el, hogy legjellemzőbb vonása az Úr Jézus értékének és becsességének igazi, szívbéli elismerése lenne. De ahol Őt így elismerik, ott gyülekezet van; ahol viszont nem, lehet ott bármilyen díszes és aprólékosan kidolgozott környezet is, ott nincs gyülekezet, az nem az Ő gyönyörűségének és örömének a helye.

Még valami egyebet is látunk itt. Az edény összetörése nyomán derülhet fény a balzsam, a kenet értékére. Az edény a „törékeny agyagcserép”, mely, ha megreped, Krisztus dicsősége látszódhat meg és juthat kifejezésre. Ameddig az edény egyben van; amíg ép, erős és egész, és rátekintve nem látunk mást, csak önmagában a saját valóját, nem is mondhatunk mást, mint hogy „ez csodaszép edény, bámulatos alabástromszelence” – és nem jutunk el a titokig. Elismerhetünk egyéneket mint briliáns elméket, csodálatos embereket, kiváló igehirdetőket és így tovább – foglalkozhatunk az edénnyel, a szelencével – és ami benne van, az le van zárva, el van rejtve; de amikor az edény megreped, összetörik, akkor meglátjuk Krisztus dicsőségének a szent sátorban elrejtett titkát.

Ezt láthatjuk Pál apostolban is. A tarzuszi Saul csodálatos alabástromedény lehetett intellektuálisan, morálisan, vallását tekintve. El is mondja, hogy az volt; mindent elmond, hogy mi minden volt, mindazt, amivel dicsekedhetett, amire az emberek néztek, és kétségtelenül dicsérték; de össze lett törve, és többé már nem Saulról, és már nem is Pálról van szó, hanem Krisztus szépségéről és dicsőségéről, amit látunk. Krisztus illata érződik, amikor megtörik az edény.

Szeretteim, a mi saját megtapasztalásunkban is így van ez. Isten annyiszor megengedte, hogy a Gyülekezet, az igaz Gyülekezet össze legyen törve, újra és újra, és a tagok is egyen egyenként annyiszor összetörettek, újra és újra; de nem bizonyította a történelem a Gyülekezet és az egyének életében is, hogy a megtöretés, az összetörés nyomán csodálatos módokon nyilvánulhatott meg Krisztus dicsősége? Ez így működik. Átmegyünk az összetöretés egy új tapasztalatán – néha máshogyan fogalmazzuk meg, például, hogy még mélyebben azonosulunk Krisztussal az Ő halálában, új módon tapasztaljuk meg a keresztet: bárhogyan is fogalmazzunk, összetöretést jelent, az edény összetörését – de higgyétek el, szeretteim, ez Krisztus dicsőségének teljesebb megmutatkozását, mélyebb ismeretét jelenti, és az lesz az eredménye, hogy még jobban megbecsüljük, még értékesebbnek látjuk Őt. Meglátjuk, fölfedezzük, megismerjük Őt az összetöretésünk idején. És ugyanígy, a Gyülekezet is keresztülmegy a kereszt útján, de az összetöretés során az Úr Jézus becses és drága voltának felismeréséhez érkezik.

(Folyt. köv.)

(A teljes tanulmány letölthető pdf-ben: Austin-Sparks_Betánia)

Betánia – Az Úr gondolata gyülekezete számára – 2. rész (T. Austin-Sparks)

Az Úr szívének megelégítése

Folytassuk most ezzel a szakasszal: „ahol egy Márta nevű asszony a házába fogadta. Ennek volt egy Mária nevű testvére, aki az Úr lábához ült, és hallgatta a beszédét.” Szó szerint: „aki szintén elfoglalta a helyét Jézus lábainál, és folyamatosan hallgatta Igéjét”. „Elfoglalta helyét Jézus lábainál, és folyamatosan hallgatta.” Ez bosszantotta Mártát: hogy folyamatosan hallgatta. Amit pedig Márta az Úrnak mondott, ugyanabban a folyamatos igeidőben van a görögben. „Uram, nem gondolsz vele, hogy nővérem [folyamatosan] MAGAMRA HAGY a szolgálatban?” „Magamra hagy” – mert az Urat hallgatja!

Hogy mi ez? Ez biztosítja az Úr számára azt, amire leginkább vágyik. Azt mutatja be, hogy mi elégíti meg leginkább az Úr szívét: Ő abban talált megelégedést, amit Mária tett. Itt értjük meg, mit jelent Betánia. Ha továbbmegyünk a Máté 21-re, megtaláljuk a fügefa történetét. Jézus Jeruzsálem és Betánia között ingázik; elment Jeruzsálembe, és látta, mi zajlik a Templomban, és a szívét fájdalom járta át, a csalódás kínja mart belé. Körbehordozta tekintetét, de semmit sem szólt, hanem visszatért Betániába. Majd reggel, Jeruzsálem felé menet megéhezvén, meglátott egy fügefát, odament megnézni, hogy talál-e rajta gyümölcsöt – de egyet sem talált, és azt mondta: „Gyümölcs te rajtad ezután soha örökké ne teremjen”; és amikor újra jönnek visszafele, a tanítványok észreveszik, hogy a fügefa kiszáradt; szóvá is teszik.

A fügefa, mint azt tudjuk, Jeruzsálemmel függ össze, és az akkori judaizmusnak a szimbolikus képe. Az Úr megszomorodása a Templomban és az a csalódottság, amit akkor érzett, amikor éhesen odament a fügefához, és nem talált rajta gyümölcsöt – ez a két dolog ugyanaz. A dolgoknak az a rendje ezért kikerül az érdekeltségi köréből; a judaizmus megy tovább a maga útján a korszak hátralévő részében – „Gyümölcs te rajtad ezután soha örökké (görög: a korszakig) ne teremjen”. Nem tudja megelégíteni, és elmúlik; kiszáradt fa, melyből az Úr nem nyer semmit.

Miután pedig olyan élesen átjárta a csalódás fájdalma, és ilyen módon kifejezést adott neki, Betániába megy, Betánia pedig azt jelenti: „fügék háza”. Nem a Templomban és nem Jeruzsálemben találja meg az Úr azt a megelégítést, amit keres, hanem Betániában. Ezért ment mindig oda. Nem az akkori hideg, élettelen, külsőségekre épülő vallásos rendszer elégítette Őt meg, hanem a betániai otthon élettel teli, meleg légköre. Biztosan tudhatta, hogy míg szavait visszautasítják Jeruzsálemben, Betániában elfogadják, és buzgón odafigyelnek rá, és ott mindig van valaki, aki folyamatosan csak Őt hallgatja.

Az ApCsel 2 is teljesen lenyűgöz, azt mondja, hogy pünkösd után azok, akik hittek, „kitartók voltak az apostolok tanításában” (42. vers). Látjátok, itt megjelent a Gyülekezet, és ez az egyik fő jellemzője: „kitartók voltak az apostolok tanításában”. Annyira ismerősek már ezek a szavak, hogy talán nem is jelentenek túl sokat a számunkra. Hadd világítsam meg egy példával, hogyan is néz ez ki a gyakorlatban!

Ebben a szövegben, ami most az Olvasó előtt van, különféle dolgokról esik szó. Elolvassuk, majd továbbmegyünk, és talán emlékezni is fogunk ezekre egy ideig; és lehet, hogy Betániára fogunk emlékezni belőle a legtovább. Betánia említésére be fog ugrani néhány dolog, olyasmi, amikről itt olvastunk. Megállapíthatjuk erről az üzenetről, hogy többé-kevésbé jó, vagy érdekes a mondanivalója, vagy valami hasonló. Mekkora különbség van eközött és aközött, hogy megyünk és „kitartóak vagyunk ebben a tanításban”! Ezt saját magunknak kell megfogalmaznunk: „Mit jelent számomra, hogy kitartó vagyok ebben”?

Az itt használt görög szó a proszkartereó, azt jelenti, „kitartóan, állhatatosan, folyamatosan tesz valamit”. „Kitartottak az apostolok tanításában”. Hatalmas különbség van aközött, hogy kitartunk-e egy tanításban, vagy annyit mondunk: „Ez nagyon szép igeszolgálat volt”. A „kitartás” azt jelenti, hogy az igazságot gyakorlati módon ragadjuk meg, és alkalmazni kezdjük – és ez képezi, ez alkotja Krisztus gyülekezetét; ahol befogadják azt, ami Őtőle jön, és ennek a teljes szívüket, teljes életüket odaszánják. Tehát átengedés történik.

És lehet, hogy ez nem tetszett Mártának. Mária átengedte magát az Úr tanításának, átadta magát teljesen; az Úr pedig pontosan ezt akarja. Mi lenne vajon, ha minden egyes isteni igazsággal, mely megszólít bennünket, így tennénk? Ha arra a hatalmas felhalmozott igazsághegyre gondolok, nem tudom nem föltenni a kérdést: „Milyen százalékban alkalmazzák az emberek valójában azt az igazságot, amit hallanak?” Kezdetben azért tudott olyan hatékony lenni az igehirdetés, mert akik hallották, ilyen gyakorlati módon álltak hozzá, és kitartottak benne. Nem csak annyit mondtak utána: „Milyen csodálatosan prédikált ma Péter!” – hanem kitartottak az apostolok tanításában.

Az Úr ezt akarja. Ez elégíti meg az Ő szívét. Mária helyet foglalt lábainál, hallgatta Igéjét, és megelégítette az Úr szívét, amikor minden más csalódást okozott Neki. Az Úr szívének megelégítése kell, hogy az Ő népének egyik jellemzője legyen; ez pedig pusztán annyi, hogy csüggünk a szavain, őszintén és igazán megbecsüljük, és páratlanul értékesnek tartjuk. A gyülekezet „fügék háza” legyen az Úrnak.

(Folyt. köv.)

(A teljes tanulmány letölthető pdf-ben: Austin-Sparks_Betánia)

Betánia – Az Úr gondolata a gyülekezete számára – 1. rész (T. Austin-Sparks)

(A teljes tanulmány letölthető pdf-ben: Austin-Sparks_Betánia)

Az Apostolok Cselekedeteinek felső szobája Betániának felel meg, a „fügék házának”, Betánia pedig a felső szobának. Ezt a gondolatot fogjuk most az Úr segítségével alaposabban kifejteni. Az Úrnak azt a vágyát látjuk itt, hogy az Övé legyen a végén az, ami az elején is az Övé volt – hogy amit személyes jelenléte által kezdetben megalapított, az népében szellemileg most is meglegyen; ha pedig egyetlen szóval kellene kifejeznem, szerintem mi lehet most az Úr célja, úgy mondanám szimbolikusan, hogy a „Betániák”. Mert az én meglátásom szerint Betánia felel meg legteljesebben az Úr gondolatának: azt szeretné, ha Betánia alapján működnének a dolgok, Betánia szerint épülnének föl, és az Ő egyetemes Gyülekezetét is helyileg „Betániák” képviselnék. Nézzünk meg tehát most hét olyan szakaszt, melyekben az Ige Betániáról beszél.

Az Urat elismerik és befogadják

Lk 10,38: „Ahogy továbbmentek, Jézus bement egy faluba (ne feledjük, hogy a falvak helyi gyülekezeteket jelképeznek), ahol egy Márta nevű asszony a házába fogadta (innen tudjuk, hogy kié volt a ház, ki volt a ház feje.). Ennek volt egy Mária nevű testvére, aki az Úr lábához ült, és hallgatta a beszédét. Márta pedig a felszolgálás körüli teendőkkel volt elfoglalva, míg egyszer elő nem állt, és azt mondta…”

Betánia első említésekor máris láthatunk pár dolgot, melyek elviekben bemutatják azt a Gyülekezetet, azt a kis összegyülekezést és azt a házat, melyre az Úr szíve vágyik. És kiemelnék egy szót: „ahol egy Márta nevű asszony a házába fogadta”. Ez a szó: „(be)fogadta” a kulcsszava az egésznek, és azonnal valami nagyon fontosat jelez. Ez a szó ugyanis éles választóvonal, mely különválasztja egymástól a dolgokat.

Emlékszünk, hogy ez a szó hangzott el azzal kapcsolatban is, amikor Jézus a dicsőségből a földre jött: „Az övéi közé jött, és az övéi nem fogadták be őt” (Jn 1,11). Emlékszünk, hogy ezt mondta Magáról: „A rókáknak barlangjuk van és az égi madaraknak fészkük, de az Emberfiának nincs hova fejét lehajtania” (Lk 9,58). Ha pedig ennek a valós jelentése a legcsekélyebb mértékben is megérintett bennünket, és megfigyeljük, hogy kinek és kiről szól az első idézet, és ki mondja a másodikat, teljesen elámulunk. Íme mindenek Teremtője, mindenek jogos tulajdonosa, menny és föld Ura; az az Úr, akinek több joga van mindenhez és bármihez, mint bármely más teremtménynek az egész világegyetemben; az Úr, akiért és aki által minden teremtetett – eljött, és nem volt sehová fejét lehajtania teremtett világában, abban a világban, ahol pedig Ő az egyedüli jogos és szuverén uralkodó. Nem fogadták be, sőt, még a saját rokonainak a hozzáállását is hűen fejezi ki róluk szóló példázatának egyik mondata: „Ez az örökös! Rajta, öljük meg, és foglaljuk el az örökségét. És megfogták, kivetették…” (Mt 21,38-39).

Itt viszont azt olvassuk: „egy Márta nevű asszony a házába fogadta…”. „Az én gyülekezetem” – az Ő összegyülekezése, az Ő szellemi háza, az a hely, ahol örömmel befogadják Őt, és nyugalmat talál. Ez az Ő lakhelye, az Övé abban a világban, mely elutasítja Őt; ez az a hely, ahol Őt elismerik. Felfigyeltünk-e rá, hogy amikor a gyülekezetek szétszóródnak szerte a földkerekségen, az adott  helyi gyülekezetnek mindig ez a kezdete? „Befogadják” az Igét. A pünkösd ez volt: „Akik azért befogadták az igéjét” (ApCsel 2,41). Filippiben, „Az egyik asszony, Lídia, (…) [kinek] Isten megnyitotta szívét, hogy figyeljen arra, amit Pál beszél. Mihelyt azután ő és a háza bemerítkezett, kérlelni kezdett minket: „Ha úgy ítéltek, hogy én hű vagyok az Úrhoz, jöjjetek be házamba és maradjatok nálam.” (ApCsel 16,14-15). Ez az összegyülekezés kezdete – ugyanilyen mindenhol. Szellemben érzékelünk valamit, ami azután nyitott szívű befogadáshoz vezet. Ez a legelső dolog, ami az Ő gyülekezetét jellemzi: „befogadták”. Azt jelenti, hogy helyet adnak Neki, a megbecsültség helyét.

Ez nagyon egyszerű dolog, mégis sokat jelent az Úrnak, és ez hosszan vezet bennünket, mert többet jelent annál, mint hogy az Úr csak vendégként legyen jelen közöttünk. Azt jelenti, hogy az Úrnak saját helye van itt; olyan hely, amely az Övé, és amely szükséges számára ahhoz, hogy egyetemesen gyakorolhassa a jogait. Hadd ábrázoljam ezt egy példával!

Emlékszünk a 2Sámuel 15-ben leírt tragikus történetre, hogyan utasították el Dávidot Absolon trónbitorlása során. Szomorú történet – Dávidot elűzik lakóhelyéről, el kell mennie a jogai gyakorlásának helyszínéről. Néhányan vele mennek, és Cádók, a pap magával hozza Isten ládáját, de Dávid odafordul Cádókhoz, és azt mondja: „Vidd vissza Isten ládáját a városba: Ha kedves leszek az ÚR előtt, ismét hazahoz engem, és látnom engedi azt és az ő lakhelyét” (25. v.). Gyakorlatilag tehát ezt mondja: „Amikor visszajövök, a városban, az elutasításom helyén lesz valami, ami rokonszenvez velem, megért engem, amihez visszatérhetek. Nem idegenként fogok visszatérni; nem a semmit fogom ott találni; nem úgy térek vissza, hogy ne találjak lakhelyet; nem úgy térek vissza, hogy azt látom, nincs sehol egy otthon a számomra; hanem valami olyanhoz fogok visszatérni, ami velem egy. Cádók, te egy vagy velem; igen, te ki akartál jönni velem – ez tökéletes együttérzés a részedről. Most menj vissza a városba, és amikor visszatérek, akkor valami olyanhoz fogok visszamenni, ami egy velem.”

És itt éppen erről az alapelvről van szó. Ez a gyülekezet biztosítja az Úrnak azt, amiben most Szelleme által van. Kijelenti, hogy van számára hely abban a világban, mely elutasította Őt, és Ő ehhez, ide tér vissza. Lesz Neki valamije, amihez visszajöhet, valami, ami az Ő oldalán áll, és ami éppen ezért biztosítani fogja Neki az alapot egyetemes jogainak újbóli kinyilvánítására, épp úgy, ahogyan Cádók tette Dáviddal.

És ez az, amiért az Úr azt akarja, hogy a Gyülekezete helyi közösségekként létezzen szerte a világon. Ezek ugyanis az Ő jogait tanúsítják élő bizonyságul egy olyan világban, ahol ezeket a jogokat elvitatják és megtagadják Tőle; ezek viszont megállnak és kijelentik: „Igen, az Ő jogai a legmagasrendűbb és leginkább előre való jogok ebben a világban, nem pedig a trónbitorló jogai”, és ők ezt folyamatosan, szilárdan tanúsítják. Amikor pedig az Úr visszatér, ők lesznek az elvitatott, megtagadott jogai helyreállításának eszközei, melyekből Őt korábban elűzték. Nagyon sok minden együtt jár azzal, ha befogadjuk az Urat. A sajátjaihoz jön vissza, mivel már tulajdonosként velük van.

Értjük tehát, hogy az ördög miért törekszik mindig arra, hogy ha lehet, elpusztítsa a Gyülekezet helyi kifejeződéseit; hogy szétrombolja az Úr népének kis csoportjait, akik mennyei egységben és közösségben élnek Vele? Azért csinálja, mert ezek az Ő jogait képviselik – az Úr jogait – és pusztán a jelenlétükkel folyamatosan elvitatják a trónbitorló követeléseinek jogosságát. A bizonyság szövetségládája ott van, és amíg az ott van, az Úr oldalán, a trónbitorlónak nincs egyetemes befolyása. Tudja, hogy ez azt jelenti, az ő uralma legyőzetett, veszély fenyegeti, és ez folyamatos tövis az oldalában. Ezért tehát, ha lehet, elfojtja, megtöri, megosztja – megtesz bármit, hogy megszabaduljon a Krisztus szerinti helyi kiábrázolódástól, ahol Krisztus jelen van. De a Gyülekezet helyi kiábrázolódásának és minden hívőnek itt a földön szükséges, hogy lakóhely legyenek az Úr számára, olyanok, akik önmagukban, létükkel tanúsítják az Ő szuverén uralmát és jogait. Ha befogadjuk az Urat, azzal ilyen lakóhelyet és ilyen tanúságtételt biztosítunk a Számára.

Így látjuk tehát, hogy a Betániával kapcsolatos legelső lépés a legnagyobb jelentőségű. Hihetetlenül fontos alapelvet képvisel ez. Már maga a Gyülekezet is eleve azon az egyszerű alapon épül föl, hogy Krisztus lakóhelyre lelt: a legszélesebb körű elutasítás közepette helyet talált Magának.

(folyt. köv.)

Mit jelent kereszténynek lenni? – 1. rész (T. Austin-Sparks)

„Agrippa így szólt Pálhoz: “Majdnem ráveszel engem is, hogy keresztyénné legyek!” (ApCsel 26,28)

Szögezzük le rögtön az elején, hogy a „keresztény” szót szigorúan abban az értelemben használjuk, ahogyan azt az Újszövetség is teszi; a továbbiakban pedig feltételezzük, hogy ezt el is fogadta az Olvasó. (A fordításban szándékosan használtuk a gyakoribb „keresztény” szót a felekezeti áthallásokkal terhelt „keresztyén” helyett, bár etimológiailag [görög: Khrisztianosz] az a helyesebb – a ford.) Kutatásunkat a kiküszöböléses eljárás alapján folytatjuk, tehát legelőször is meghatározzuk, hogy:

Mit nem jelent kereszténynek lenni?

  • 1. Kereszténnyé válni nem azt jelenti, hogy valaki „vallásos” lesz, illetve, hogy egy új „vallást vesz fel”.

A nem keresztény nemzeteknél a Krisztushoz fordulást legtöbbször úgy fejezik ki, hogy valaki „felvette a kereszténységet”; a kereszténynek nevezett országokban pedig gyakran úgy utalnak a megtérésre, hogy valaki „vallásos lett”. Ezek a kifejezések – a hozzájuk kapcsolódó elképzelésekkel együtt – egyaránt helytelenek és hamisak. A maga idejében a tarsusi Saulnál vallásosabb embert nem hordott a hátán a Föld; olvassuk el, mint mond magáról az ApCsel 22-ben és 26-ban, valamint a Filippi 3-ban. Olyan ember volt, akiben csak úgy lángolt a vallásos szenvedély és buzgalom. A történelmet ismerve azonban nem szükséges hosszan érvelni amellett, hogy mekkora melléfogás tud lenni a vallás.

Igaz ez persze a „kereszténységre” is, amikor pusztán mint vallásról beszélünk róla. A valódi kereszténység nem egy hitvallás, illetve tan elfogadása, bizonyos rítusok gyakorlása, istentiszteleti alkalmak vagy összejövetelek látogatása, vagy egy előírt életstílushoz való kisebb vagy nagyobb mértékű idomulás. Persze mindezt lehet akár túlzásba menően is csinálni, sok-sok jó cselekedettel együtt, de az újszövetségi „keresztény” fogalmán az ilyen még mindig kívül esik. Sőt, itt fennáll annak veszélye, hogy valaki azt hiszi, rendben van Istennel, ám keserű csalódás érheti, ahogyan azt Urunk Maga előre jelezte a következő megdöbbentő szavakkal: „Sokan mondják majd nekem ama napon: Uram, Uram, nem a te nevedben (…) tettünk-e sok csodát? És akkor kijelentem nekik: Sohasem ismertelek titeket, távozzatok tőlem, ti gonosztevők!” (Máté 7,22-23).

Nem, a vallásosság – legyen bár erős vagy lazább – nem kereszténység; lehet pusztán tévedés. Amikor tehát azt szeretnénk, hogy mások kereszténnyé legyenek, akkor nem arra buzdítjuk őket, hogy változtassák meg a vallásukat vagy, hogy legyenek vallásosak. A vallás, mint olyan, soha nem tette a világot sem jobbá, sem boldogabbá.

  • 2. Kereszténnyé lenni nem azt jelenti, hogy valaki egy „Egyház”-nak nevezett intézmény tagja lesz.

Ha az igazságot széleskörűen ismernék, senki nem mondana olyat, hogy „egy keresztény gyülekezethez csatlakozni”, vagy oda „belépni”. Hiszen azért sem tettünk egyetlen lépést sem – akár szóval, akár tettel –, hogy a kezünk vagy a lábunk a testünk tagja legyen. Nincs elválasztó vonal a tagjaink és a testünk között – a testet a tagok alkotják; de nem meghívás, szervezkedés, vizsgálat, kikérdezés vagy katekizmus, hanem egyszerűen az élet által. Krisztus Gyülekezetében tehát, amennyiben valódi, életkapcsolat áll fenn, a „tagság” technikai értelemben teljesen fölösleges, és csak bajok okozója lehet. Ha pedig nincs meg ez a kapcsolat, semmilyen tagság nem tudja fölépíteni Krisztus Gyülekezetét.

Attól tartok, sokaknak van tagsága abban, amit „Egyháznak” neveznek, de nem állják ki azt a próbát, amelyről hamarosan beszélni fogunk a kereszténység kapcsán. Most annyit mondjuk el itt, hogy amikor valakivel a kereszténnyé lételről beszélgetünk, akkor nem egy egyházba vagy egy gyülekezetbe való belépésre akarjuk rávenni. Azt is meg kell látnunk, hogy a kereszténység nem csak egy újabb szervezet vagy társaság. Elmehetünk sok olyan helyre, amelyet gyülekezetnek hívnak, de valójában mégsem találkozunk Krisztussal, és nem lelünk megelégülést.

Ez a negatív megközelítés; de azt észre kell vennünk, hogy amikor kereszténnyé leszünk, akkor onnantól fogva az összes többi újonnan született hívővel ugyanabban az új életben osztozunk Krisztusban, és ezáltal egyek leszünk Őbenne. Ez igazából a Gyülekezet. Most már az a dolgunk, hogy ápoljuk ezt a kapcsolatot, és féltékenyen őrködjünk a szentsége felett. Mérhetetlen érték van benne.

  • 3. Kereszténnyé lenni nem azt jelenti, hogy egy új mozgalom része leszünk.

Igaz, hogy bizonyos értelemben a kereszténység mozgalom: isteni mozgalom a Mennyből. Sokan vannak azonban azok, akik a kereszténységet világjobbító vagy akár -evangelizáló vállalkozásként fogják föl. Erre oly gyakran hivatkoznak, hogy sokan azért jönnek, hogy saját magukat is erre a nagyszerű munkára szánják oda. A legtöbb ember, aki válaszol erre a hívásra, maga is szeretne egy jelentős mozgalom tagja lenni. Az ilyen megközelítés azonban csak vonzza a bajt, de legalábbis előbb vagy utóbb hamis helyzetben találja magát az ember miatta. Mózesnek is volt egy ilyen mozgalom-jellegű ötlete Egyiptomban – amit azután negyven év pusztai félreállítás követett.

Van ugyanis valami, ami megelőzi a mozgalmat, és ez Istennél van, nem nálunk. Amikor az Istentől rendelt ideje elérkezik annak, hogy valami mozduljon, annak legnagyobb értéke gyakran abban rejlik, hogy megtanuljuk: egy tapodtat se mozduljunk Nélküle.

Nem arra hívjuk tehát az embereket, hogy egy mozgalomhoz csatlakozzanak. Nem hívogatjuk a fiatalokat, mondván, „van itt valami, amibe belevethetitek minden természetes erőtöket és fiatalos lelkesedéseteket!” Hanem azt mondjuk: „Istennek van egy célja, és ezzel a céllal kapcsolatban érdekled Őt. De – nem állhatsz bele ebbe a célba, sőt, meg sem ismerheted, mi az, amíg nem történt benned valami, amitől más emberré lettél. A cél elérése érdekében sokkal többre lesz szükséged, mint a természetes erőre és fiatalos lelkesedésre.”

Ez pedig elvezet bennünket a pozitív oldalhoz – amit kereszténynek lenni valójában jelent.

Hogy ezt megmutassuk, jobbat már nem is tehetnénk, mint hogy vesszük annak az esetét, aki nem csak, hogy maga is nagyszerű példa volt, hanem akinek a tapasztalatában osztozik minden valódi keresztény azóta is. Arra hivatkozunk, akihez egy földi király a fejezet elején idézett szavakat intézte: Pál apostolra. Bár megtérésének körülményei nem mondhatók általánosnak vagy átlagosnak, az alapelvek mindig ugyanazok.

Íme tehát a valódi keresztény élet első három alapelve és igazsága:

  • 1. „Ki vagy te?” „Jézus vagyok”.

A legelső dolog annak belső tudatosulása, hogy Jézus egy élő Személy (nem csak volt, hanem most is az).

Pál legelső szavai, amikor Krisztussal találkozott, ezek voltak: „Ki vagy te?”, amelyre világosan és egyértelmű határozottsággal jött a válasz: „Jézus vagyok.”. Megdöbbentő felfedezés, és Pál felkiálthatott volna, „Micsoda?! Jézus, életben?” – Jézust ugyanis megölték, megfeszítették. Nem maradt más teendő, mint kitörölni az emlékét, és elpusztítani mindent, ami Őt jelképezte. Ennek a munkának szentelte magát Pál (az akkori Saul). Elképzelni is nehéz, mennyire megdöbbentő és bénító lehetett szembesülni vele, hogy Jézus nem halt meg, hanem él, ráadásul dicsőségben. És nem csak a ténnyel kellett szembenézni, hanem Magával a Személlyel is.

Az utána következő évszázadok tanítása pedig erre a dologra épült, mindarra, amit ez jelent, s ami ehhez hozzátartozik. Leegyszerűsítve azok számára, akiknek jelen sorokat címezzük, röviden annyit mondhatunk: Keresztény életünk ennek az élő valóságnak a megtapasztalásával kezdődik. Nem a történelmi Jézussal, hanem a szívbéli megtapasztalás Jézusával. Az egyetlen dolog, ami nyitva áll mindannyiunk előtt, hogy megbizonyosodjunk róla, Ő valóban él, és ez a legfontosabb az örökkévaló sorsunkkal kapcsolatosan. Csak ejtenünk kell minden hagyományt, előítéletet, gyanút, kérdést, értelmi akadályt, és csendben letérdelve megszólítani (bár nem látjuk), úgy, ahogyan olyasvalakihez beszélnénk, akit látunk; és elmondani Neki szívbéli őszinteséggel mindent úgy, ahogyan tennénk, ha a saját szemünkkel látnánk. Az első lépés tehát egyértelműen az, hogy úgy szólítsuk meg, mint egy másik személyt.

Csodálatos felfedezésére juthatunk így – az Újszövetségből kiderül, hogy Isten Szelleme azért van itt a világban, hogy ezt megossza velünk; hogy valóságossá tegye: Jézus él, megment bennünket és Ő Maga lehet az életünk. Ez a boldog ráeszmélés, hogy Jézus él, mindenkinek a szívébe áradhat, mindenkinek, aki csak őszintén odafordul Hozzá, és számon kéri rajta az ígéretét; és minden egyéb ebből ered majd.

Egyetlen módja van, hogy megismerjük Jézust, és ez az, ha Hozzá jövünk. Valószerűtlennek és botorságnak tűnhet olyasvalakihez beszélni, akinek a létezéséről nincsen belső bizonyítékunk, de nem áll fenn vajon hasonló helyzet más körülmények között is? Tegyük fel, hogy hallunk egy orvosról. Amit megtudtunk róla, abból úgy érezzük, hogy ő lehet a megoldás a bajainkra. Mondjuk-e vajon, hogy nem hisszük, hogy egy ilyen ember létezik? Mondjuk-e vajon, hogy bizonyíték van rá, hogy réges-rég megölték? Vagy akár elmennénk egyenesen a házáig, és meglátván az embert, akiről hallottunk, azt mondanánk neki, hogy nem hisszük, hogy ő az orvos? Ha így teszünk, akkor az esetünk vagy nem túl súlyos, vagy nem ismerjük el a súlyosságát. Ha égető a szükség, az a legkevesebb, hogy elmegyünk az orvoshoz, elmondjuk neki a bajunkat, s hozzátesszük: „úgy hallottam, hogy tud segíteni rajtam, és kérem, hogy tegye meg. Az idejövetelemben őszinte kérés és odaszánás rejlik, sok kétség és kérdés ellenére”.

Barátom, Jézus Krisztus mindig kész volt megtenni a vágyott lépést egy ilyen megközelítés láttán. Az a felfedezés, hogy Krisztus élő valóság, a keresztény élet legelső tapasztalata. Ez teszt és bizonyság is egyben.

  • 2. “Mit tegyek, Uram”?

A második dolog – Pál esetében csakúgy, mint minden valódi keresztény életében – egy mondatban összefoglalható: „Mit akarsz, hogy tegyek, Uram?” (ApCsel 22,10, angolból).

Ez megváltozott, új helyzetről és új kapcsolatról beszél. Mennyire más ez, mint a régi Saul! Egészen eddig az élete és cselekedetei őbelőle indultak ki – azt tette, amit elgondolt, amit ő indítványozott, eltervezett, kitűzött, elhatározott és kívánt. A saját elgondolásra cselekvés volt addig a vezérlőelv az életében – bár nyilván azt mondta volna, hogy jó cél érdekében teszi, sőt, egyenesen Istenért. Saul addigi élete azt példázza, hogyan lehetséges a legjobb szándékkal, amelyről azt hisszük, hogy Isten szerint való, éppenséggel az Ő számítását legjobban keresztülhúzni – és teljesen vakok vagyunk meglátni ezt. A későbbiekben újra szót ejtünk majd erről (2. fejezet, 2. rész).

Azt látjuk itt tehát, hogy az Isten számára elfogadható élet egyértelmű bizonyítéka az, ha annak az életnek Jézus Krisztus a korlátlan, feltétel nélküli Ura. Pál a megtérésekor használta először ezt a szót, „Uram” – teljesen spontán tört elő belőle, amikor ráébredt, hogy Jézus él. Attól a pillanattól fogva Jézus volt az Ura, a Mestere. Tudjuk az elkövetkező életéből, hogy mennyire teljes volt ez az önátadás és trónváltás. Attól az órától kezdve minden erről az alapról indult: „Mit akarsz, hogy cselekedjem?”

Igen, a valódi keresztény élet ismertetőjele, hogy ugyanazzal a belső felismeréssel és minden más elhagyásával azt mondjuk Jézusnak: „Uram”, és onnantól az egész életünket ő kormányozza, mint Mester.

  • 3. „Krisztus bennetek.”

Van még egy szükséges jele és jellemzője a keresztény életnek, amelyre most fogunk rámutatni egy bizonyos Anániás Pálhoz intézett szavain keresztül: „Jézus, az Úr küldött engem, hogy megjöjjön látásod, és megtelj Szent Szellemmel” (ApCsel 9,17).

Az alapvető munka bevégzése, amellyel valódi értelemben kereszténnyé válunk, az az, hogy minden, ami igaz Krisztusról, az belsővé válik bennünk. Eddig a pontig, bár minden nagyon valóságos volt és mélyreható változások következtek be, leginkább külsőleges kapcsolatunk volt Krisztussal. Végzetes lenne azonban ennyiben maradni, bármilyen nagyszerű is a felfedezés. Nem élhetünk egy egyszeri, megtörtént eseményből. Nem találhatjuk szemben magunkat a gonosz hatalmas erőivel, amellyel ellenünk tör, egy puszta emlék erejével, legyen bármennyire élénk is az. Soha nem élhetünk győzelmes életet, vagy szolgálhatunk hatékonyan, vagy elégíthetjük meg Istent tökéletesen bármilyen olyan alapon, amelyik pusztán külsőleges és rajtunk kívül álló.

Az igazság az, hogy egyedül Krisztus elégítheti meg Istent maradéktalanul; egyedül Krisztus képes Isten akaratát és munkáját végezni; egyedül Krisztus tud győzedelmeskedni a gonosz szellemi erői fölött. Igen, egyedül Krisztus képes valóban élni a keresztény életet. Ezért, az egyetlen nagy, mindent magába foglaló és mindent betetőző valósága a keresztény életnek: Krisztus Maga BENNÜNK! Pál ezt később így öntötte szavakba:

„Bennetek van Krisztus, a dicsőség reménysége” (Kol 1,27 – Rev Károli 2011).

Ez pedig egy határozott történés által válik igazzá, amikor hiszünk. A Szent Szellem belsőleg birtokba vesz minket. Krisztusnak ezt a bent lakozását az Ő haláláig, feltámadásáig és megdicsőüléséig egyetlen ember sem ismerte a történelemben; ezért ez a hívő ember különleges, egyedülálló csodája és dicsősége. Ez az a dolog, amit az újszövetségi kifejezés, az „újonnan születés” jelent. Semmi hasonló nem volt korábban.

A kérdésünket tehát, hogy „Mit jelent kereszténynek lenni?”, három kezdeti dologgal válaszolhatjuk meg.

  1. Rájönni, hogy Jézus él.
  2. Korlátlan hatalmú Úrként trónra emelni.
  3. Belső jelenlétével és erejével rendelkezni a Szent Szellem által.

A valódi keresztény bizonysága mindig az kell, hogy legyen:

„Ő él! Ő él!

Krisztus Jézus ma is él!

Szól hozzám és velem jár

Az élet keskeny ösvényén.

Ő él, Ő él!

Szabadítást ad!

Kérded, honnan tudom: él?

Onnan, hogy szívemben van!