Az Úr számára hasznos edények (T. Austin-Sparks)

Eredeti: https://www.austin-sparks.net/english/books/007980.html
PDF: Austin-Sparks_Az_Ur_szamara_hasznos_edenyek

„Te azért, fiam, erősödjél meg a kegyelemben, amely a Krisztus Jézusban van. És amit tőlem hallottál sok tanú előtt, azokat add át megbízható embereknek, akik mások tanítására is alkalmasak lesznek. Vállald velem együtt a szenvedést, mint Krisztus Jézus jó katonája. (…) Egy nagy házban pedig nemcsak arany- és ezüstedények vannak, hanem fa- és cserépedények is; amazokat megbecsülik, emezek pedig közönséges használatra valók. Ha tehát valaki megtisztítja magát ezektől, megbecsült, megszentelt edény lesz, az Úrnak is hasznos, és minden jó cselekedetre alkalmas” (2Tim 2,1-3; 20-21).

„Ez a kincsünk pedig cserépedényekben van, hogy ezt a rendkívüli erőt Istennek tulajdonítsuk, és ne magunknak” (2Kor 4,7).

„Sőt valahol valaki így tett bizonyságot: Micsoda az ember, hogy gondolsz rá, vagy az embernek fia, hogy gondod van rá? Rövid időre kisebbé tetted őt az angyaloknál, dicsőséggel és méltósággal koronáztad meg, (…) azt azonban látjuk, hogy az a Jézus, aki rövid időre kisebbé lett az angyaloknál, a halál elszenvedése miatt dicsőséggel és tisztességgel koronáztatott meg, hiszen ő Isten kegyelméből mindenkiért megízlelte a halált” (Héb 2,6-7.9).

Az Úr célja, hogy a mennyei minta, a mennyei látomás és kijelentés alapján megformált edényeket készítsen, amelyek a földön mindenfelé, de különösen is az Ő népe között nagyobb teljességben képviselik az Ő gondolatát, és amelyek révén lehetősége van népét abba a nagyobb teljességbe vezetni, amelybe ezeket az edényeket már elvezette. Ennek a pusztán hivatalos aspektusát azonnal el is vethetjük. Meg kell szabadulnunk attól a mentalitástól, mindazoktól az elgondolásoktól, amelyeket egész életünkben ismertünk, amelyekben esetleg mi magunk is nevelkedünk, és amiket tanultunk az Úr munkája természetével, vagyis annak szervezett, rendszerbe foglalt, hivatalos jellegével kapcsolatban, és el kell jutnunk egyszerűen ahhoz, amit az Újszövetség képvisel, ahol az Úr nagyon egyszerű és spontán módon vezette el az embereket az Ő ismeretébe; és amikortól ezek az Ő akarata szerintivé váltak, mások szükségleteit is be tudták tölteni. A gyülekezet pedig a szellemi szükség betöltésének és Krisztus ilyeténképpen való átadásának ezen a nagyon egyszerű, de igen hatékony módján növekedett. Mennyire más ez, mint amikor hivatalos kinevezés alapján küldenek valakit valahova, hogy az ott valamilyen keresztény munka szervezésébe fogjon, és egyszerű vagy egyéb eszközökkel valami keresztény jellegű dolgot építsen.

Az Úrnak voltak edényei, melyekbe a mennyei kincset letétbe helyezte, és az Úr – csendesen, talán lassan, de nagyon mélyen – ezzel is, azzal is találkozott ezek által az edények által, míg össze nem állt számára egy kis mag azokból, akik amiatt, hogy Őutána éheztek és vágyakoztak, és Őbenne találtak megelégedést, valami nagyon tiszta módon képviselték Őt. Ez az újszövetségi gyülekezet.

Pál ilyen választott edény volt. Egyik helyről a másikra ment Isten akaratában járva, kereste a szellemi éhség jeleit, látogatásai eredményeképpen pedig szellemileg kiéhezettek összegyülekezései jöttek létre. Majd ezekben a kis magokban a kapott világosság és kijelentés mértéke szerint felnövekedtek olyanok, akik, miután érzékeik a gyakorlat által kifejlődtek, az isteni hatás alatt képessé váltak mások vezetésére és szellemi felügyelet gyakorlására. Így növekedett a gyülekezet. Az alapvető dolog tehát, hogy legyenek mennyei letétet tartalmazó edények, és az Úr ebből kiindulva nagyon csodálatosan tudja végezni munkáját.

Akinek van szeme a látásra, annak a napnál is világosabb, hogy ma pontosan erre van szükség. Két dolog egészen nyilvánvaló. Az egyik, hogy a szellemi szükségletet semmilyen valóságos, élő vagy megfelelő módon nem tölti be napjaink vallásos berendezkedése vagy rendszere. A másik, hogy semmilyen új keresztény szervezetnek nincs létjogosultsága a nap alatt. Pontosan ugyanaz fog történni azzal is, mint az összes többivel, és nem fogja jobban képviselni Isten útját, mint a korábbiak vagy a mostaniak. Nagyon is van létjogosultsága azonban a szellemi táplálás szolgálatának. Másképpen fogalmazva, nagy éhség mutatkozik az Úr népe között az Úr után. Lehet, hogy sokan közülük nem is ismerik a saját szükségletük természetét, de nagyon gyorsan fölismerik, mire van szükségük, amikor megkapják. Így reagálnak: „Ezt kerestem, pontosan erre vágytam! Nem is tudtam, hogy ilyen létezik, ezért nem tudtam, hogy mi hiányzott eddig, de most látom, hogy betölt valamit bennem, aminek tudatában voltam ugyan, de nem tudtam megfogalmazni korábban.”

Lehet, hogy az Úr szuverenitásáról van itt szó, mert ahogy a judaizmus is egyértelműen előkészítette az utat a kereszténység számára (nem Isten abszolút [tökéletes], hanem relatív [megengedő] akaratából), úgy a jelenlegi rend, a történelmi kereszténység rendszere is előkészíti az utat a szellemi számára most, a mi időnkben. Azaz lehet, hogy ezt a mostani rendszert Isten szuverén módon arra használja föl, hogy a csalódottságnak ez az állapota kialakuljon, és vele együtt fölmerüljön a szükséglet is. Bárhogy is legyen, nehéz nem észrevenni, hogy ma mindenfelé megtalálhatók azok, akik tudatában vannak a bennük lévő betöltetlen szükségnek. Talán nincsenek olyan sokan, mint gondolnánk, de akkor is itt-ott elszórtan megvannak azok, akiknek ha valami többet mutatnának az Úrból, mint ami elérhető a számukra ott, ahol vannak, azonnal kapnának rajta, és arra mennének tovább. Ennek az egyetemes és világszerte jelentkező szükségletnek a kielégítéséhez pedig edényekre van szükség. Ahhoz, hogy a tanúbizonyság edényei legyünk, nem kell valamilyen szervezethez csatlakoznunk, nem kell, hogy ezzel kapcsolatos, hivatalos státuszunk legyen, mert ehhez egyedül felülről való megbízásra van szükség. Ez a felhatalmazás pedig nem emberi választás, hanem az Istennel való járásunk alapján adatik. Akkor kapunk felhatalmazást, ha Istennel járunk; azaz ha a Szent Szellem pecsétje van a szolgálatunkon, és az ilyen szolgálatot semmi sem gátolhatja meg. Lehet, hogy az emberek minden ajtót bezárnak előttünk, lehet, hogy a hivatalos rendszerektől semmilyen lehetőséget nem kapunk, de Istennek olyan ajtói vannak, melyeket senki be nem zárhat, és Isten ajtói mindig fontosabbak, mint az emberekéi.

Tanulmányozzuk újra Ezsdrást, és figyeljük meg, milyen odaszánással volt ez az ember az Úr és az Úr érdekei iránt! Akkor megértjük Ezsdrás választásának titkát. Ez a titok pedig nem más, mint hogy hogyan viseltetett az Úr iránt. És ha Ezsdrás könyvében végig megfigyeljük a folyamatosan felbukkanó kifejezéseket, azokat például, hogy „a menny Istene”, vagy „Istenünk keze”, észre fogjuk venni az isteni szuverenitást ennek az edénynek az életében, úgy, hogy minden egyebet ennek az isteni szuverenitásnak vetett alá az Isten céljának megvalósításáért.

Ugyanez igaz Nehémiásra is. Figyeljük meg Nehémiás odaszánását az Úrnak! Olvassuk el azt a nagyszerű imádságot a könyve elején, majd figyeljük meg a könyv legjellemzőbb szavait és kifejezéseit: „Istenünk keze volt rajtunk”. Milyen gyakran bukkan fel ez az ige: „Istenünk rajtunk nyugvó jó keze szerint”. Ez az egész csodálatosan munkálódott ki, fölülemelkedett minden ellenkezésen; márpedig sok minden állt ellenük! De a munkát elvégezték, a szolgálatot betöltötték, és csakis ez számít.

Ilyen természetű edényekre van szükség, akik Isten számára különválasztottak, mennyei és szellemi természetűek, a megnyílt menny segítségével egyre növekednek a Krisztus megismerésében, és önként, készakarva, határozottan kiállnak Isten teljes és tiszta tanúbizonyságáért. Az ilyen ember „megtisztelő célra rendelt edény lesz, a gazdájának megszentelt, hasznos, minden jó munkára alkalmas”. Az Ige ezt a gyalázatra való edényekkel állítja szembe. Az Ószövetségben nagyon sok tanítás rejlik számunkra ebben az összefüggésben is. A gyalázatra való edényekkel kapcsolatban például Saul jut az eszünkbe. Saul, aki felelősségre jutott az Isten dolgaiban, és akinek minden lehetősége és minden isteni segítsége megvolt ahhoz, hogy tisztességre való edény legyen, és az Úr tanúbizonysága a kezében volt. A története mégis a gyalázatra való edény története. Miért? Jóval korábbra kell visszatekintünk Izrael történetében, hogy betekintést nyerjünk ebbe.

Az Úr két ezüstkürt készítését parancsolta meg korábban, hogy azok Áron fiaié, a papoké legyenek. Megvolt a pontos cél, hogy mire kellett ezeket használni: a közösség összehívására, tanácsolásra és vezetésre; a táborok elindítására, előremenetelre, indulásra; az Úr ünnepein való megfújásra; és riadóra, hadba vonulásra. De bármilyen célból fújták is meg, a kürtöknek a papok, Áron fiai kezében kellett lenniük. Tudjuk, hogy a papság a fiúsággal, a szellemi érettséggel függ össze, a papsággal és fiúsággal jelzett szellemi érettség pedig a természetes élet teljes kizárásáról beszél, tehát mindannak félretételéről, ami az emberből való természet szerint.

Amikor azonban Saulhoz érkezünk, ezt olvassuk: „Saul pedig megfújta a kürtöt” (1Sám 13,3, az angol fordítások szerint), és ha megnézzük az összefüggést, és számításba vesszük, Saul élete milyen irányban haladt, meglátjuk, hogy nem volt semmilyen papi jelleg a kürt megfúvása mögött. A kürt végig az Úr tanúbizonyságát, illetve az abból fakadó dolgokat jelenti. A kürt az Úr bizonyságának eszköze; az az eszköz, mely által az Úr ismerete eljut az Ő népéhez: az Úr akarata, az Úr útja, az Úr időzítése. Mindent, ami az Úrral kapcsolatos, a kürt adja a nép tudtára. A népnek olyan helyzetben kell lennie, hogy legyen fülük annak meghallására, amit a Szellem mond, de ha a kürt bizonytalan hangon szól, ha határozatlan, kétes hang jön ki belőle, mi lesz annak az eredménye? Nem más, csak zűrzavar, káosz, gyengeség, vereség és gyalázat. Ez pedig teljességgel a dicsőség és tisztesség ellentéte. Így volt ez Saulnál is; megfújta a kürtöt, és mit ért el azzal, hogy a kürtöt a kezébe vette? Izraelt zűrzavarba, gyalázatba, vereségbe, gyengeségbe vezette.

Mi vitte vajon Sault arra, hogy megfújja a kürtöt? Önfejűen, személyes ambíciótól vezérelve, a saját dicsőségéért fújta meg. Tudjuk, milyen szellemű volt Saul. Amikor az asszonyok így énekeltek: „Megverte Saul a maga ezrét, Dávid a maga tízezrét”, azt mondja, „Saul ezen igen megharagudott (…) azt gondolta: Dávidnak, lám, tízezret tulajdonítanak, nekem pedig csak ezret (…) Ezért Saul attól a naptól fogva mindig rossz szemmel nézett Dávidra”. Tudjuk, hogy rögtön ezután már Dávid életére tört, és kitartóan igyekezett megölni őt. Féltékenység, ambíció, személyes érdek játszott közre benne. Ilyen volt Saul szelleme, ez húzódott a kürt megfúvása mögött. Ez volt valójában amögött, hogy kezébe ragadta az Úr bizonyságát; ez volt amögött, hogy befolyásolni kívánta, merre menjen az Isten népe. Nem az Úr népének az egyedüli érdekéért volt ez, és nem Magának az Úrnak a dicsőségéért, úgy, hogy egyáltalán ne vette volna tekintetbe a saját érdekeit! Az Úr dolgaihoz valójában a saját, személyes érdekei fűzték. A pozíció, a befolyás és az elismertség számított neki. Gyalázatra való edény!

Nézzük meg a többieket: Gedeon és háromszáz embere is megfújta a kürtöt. Mennyire különbözik ez azonban Saultól! Gedeonnal kapcsolatban a legelső, amit látunk, hogy az alázat, az önmaga semmibe vétele jellemzi: „Én vagyok a legkisebb atyám házában”. Az Úr azt mondta Gedeonnak: „Menj el ezzel a te erőddel”; „az Úr veled van, erős vitéz”. Gedeon egyáltalán nem gondolta úgy, hogy erős vitéz lenne, és erőnek sem volt tudatában egyáltalán. Az Úr Gedeonnal való további bánásmódjának pedig mind jelentősége van. Mély jelentősége van például a gyapjúnak. A nedvességtől átitatott gyapjú, miközben a körülötte lévő talaj szikkadt és száraz! Mit jelent ez a bizonyság edényével kapcsolatban? Hogy bár halál veszi körül mindenfelé, benne élet van, benne teljesség van. Pál arról az életről beszél, amely által Jézus legyőzte a halált, arról az életről beszél, mely láthatóvá lett halandó testünkben. A szellemi halál veszi körül, az élet mégis győzedelmeskedik a halál fölött az edényben. Ha a gyapjú száraz, a föld pedig nedvességtől átitatott? „A halál bennünk munkálkodott, az élet pedig bennetek. Míg mi tudatosan küzdünk a halállal saját magunkban, ugyanakkor ti életet nyertek – különös módon – tőlünk: ez az élet a tiétek, míg mi a saját szívünkben folytatunk halálos küzdelmet.” Ez a kettő található meg Pálban. Nem ellentmondás ez, hanem ugyanannak a megtapasztalásnak a két oldala. Gedeon ezekre a szellemi alapelvekre épül, így válhat edénnyé a bizonyság hordozására.

Hatalmas hadseregének megrostálása pedig nem mást jelent, mint a minden módon való megszabadulást attól, ami az emberből való természet szerint, míg el nem jutunk a háromszázból álló megrostált csapathoz, akiknek az Úr érdekein kívül nincs más a szívükben. Ha pedig újabb adalékot is szeretnénk látni, amely megmutatja, hogy a vezérelv, mely alapján Gedeon az Úr hasznára volt, a halál fölött diadalmaskodó élet, jusson eszünkbe Gedeon árpakenyere. Emlékszünk, hogy Gedeon éjszaka kúszott be a midianiták táborába, és meghallotta, hogy a tűz körül miket mesélnek; egyikük pedig elmondta az álmát, melyben egy árpakenyeret látott a táborra gurulni, és az összes sátrat összedöntötte az az egyetlen árpakenyér. Mire valaki, valami furcsa ráérzéssel, azt mondta: „Ez Gedeon!”. Gedeon pedig meghallotta. Az Úr volt ez, aki azon munkálkodott, hogy Gedeon számára megerősítse az elhívását. Mi volt azonban ez az árpakenyér? Az árpa mindig a feltámadás zsengéjét jelenti. Gedeon pedig így lett a bizonyság edénye, a teljes tekintély kürtjével az Úrért, mert az Úr Jézus feltámadása törvényének talaján állt, ami azt jelenti, hogy félretett mindent, ami a természetből való, és mindent az Úrért tett. Ez a tisztességre való edény!

Saul a saját erejében és dicsőségében lévő embert jelképezi; az eredmény pedig gyalázat, amikor ez az Úr dolgaihoz ér. Gedeon az Urat képviseli, és nem az ember szerepel benne – vagyis az ember önmagában – hanem az Ő feltámadásának ereje; a végeredmény pedig dicsőség és tisztesség!

Az egész Ószövetségben végigkövethetjük ezt. Most csak ezeket az ismerős, és semmiképp nem új illusztrációkat választottuk ki.

Az Úrnak ilyen edényekre van szüksége. Ezeket nem lehet hivatalosan előállítani, nem lehet tudományos alapon kijelölni. Ezek nem juthatnak el ide természetükből fakadóan. Válságnak, annak a mély válságnak kell kell bekövetkeznie, ahol a kereszt minden értelmében a hústestet félretétetik, semmissé lesz, és akkor az élet Szelleme Krisztusban arra a teljesen új síkra vezet, ahol Maga az Úr a minden. Az ilyen edények az Úr rendelkezésére állnak, és Ő csodálatos dolgokat tud művelni általuk. Legyen meg ez az edény, és nem telik bele sok idő, az Úr gondoskodni fog arról, hogy egy másik éhes lélek kerüljön kapcsolatba vele, és ez a kettő megy együtt tovább, majd egy harmadik és egy negyedik, és így növekszik az egész munkálat, míg az Úr össze nem gyűjti azok gyülekezetét, akik egyszerűen azt a megelégedettséget képviselik, amit Ő jelent azoknak, akik számára Ő a minden.

Az Úr akar tenni valamit; nem az van, hogy mi akarunk tenni valamit az Úrért. Nem az van, hogy keresztény munkába kezdünk, vagy keresztény szolgálatba lépünk; hanem hogy az Úr teljesen Magáénak akar minket, azt akarja, hogy teljes helye legyen bennünk, és el akar vezetni bennünket szellemileg oda, hogy mi is tudjunk szükségletet kielégíteni. Lehet, hogy egy etióp kincstárnok vág át a pusztaságon, és az Úr tudja, hogy az az ember csalódást élt át Jeruzsálemben, de azt is tudja, hogy van valaki mérföldekre tőle, aki be tudná tölteni a szükségletét, ezért gondoskodik róla, hogy az üres edény és a teli edény összetalálkozzon egymással. Ez a tevékenységet végzi a Szent Szellem.

Legyen az Úrnak lehetősége erre velünk is! Nagy a szükség. Sokan vannak, akik éhesek, akik többre vágynak, és nem kaphatják meg. Az a baj, hogy nincs vagy nagyon kevés a rendelkezésre álló edény. A meglévők pedig nagyon szűk mértékben képesek szükségletet kielégíteni, ezért a szükség megmarad, mert nem áll az Úr rendelkezésére az, amire szüksége lenne az edényekben. Imádkozzunk, hogy az Úr készítsen és biztosítson alkalmas edényeket, tegye őket késszé a Maga használatára, hogy be tudják tölteni azt a nagy szükséget, ami ma a világban van. Hogy lesz-e lehetőségük, az nem kérdés. Ha az Úrnak elegendő edénye lenne, tudná használni őket. A világ arra vár, amit az Úr tud megadni. Abban a mértékben hát, melyben az Úr kívánja, hogy ezt a szükségletét kiszolgáljuk, hadd juttasson el minket oda, hogy lehessenek eszközeink, hogy ismerhessük az Urat, és akkor az Ő belső ismeretéből szólhassunk, és így kielégíthessük a szükségletet. A szükség különböző mértékű lesz, de még ott is, ahol nagyon nagy mérték adatott, megmarad a szükség érzése. Az Úr tegyen minket a Gazda számára hasznos, minden jó cselekedetre felkészített edényekké!

A Föld legkorábbi korszakai – Spiritizmus 2. (G.H. Pember)

PDF-ben a teljes 12. fejezet: Pember_Earths_Earliest_Ages_HU-12

Részlet:

A történelem tanúbizonysága
Bevezetés. Az özönvíz előtti bűn ismétlődése az özönvíz utáni időkben.

Amikor az ihletett írók tévedhetetlen kijelentéseitől eljutunk azon szerzők megszámlálhatatlan sokaságához, kik az idők folyamán összegyűjtött tudásukkal és feljegyzéseikkel tájékoztatnak minket a múltról, előre kell bocsátanunk, hogy messze nem vállalkozhatunk kimerítő értekezésre. Csupán néhány egyértelmű példával érzékeltetjük, hogy az ókori időkben is létezett a ma spiritizmusnak nevezett jelenség; a további kutatást pedig a kíváncsi érdeklődőkre bízzuk, kiknek, ha az ókor emlékeinek vizsgálatában járatosak, semmi esetre sem lesz nehéz dolguk.

Nem kívánunk azzal sem időzni, milyen szörnyűségekre vezetett a varázslás bűne az özönvíz előttiek életében; ez a kérdés nem képezi szokványos értekezés tárgyát. Látva azonban, hogy ez a veszély megint fenyegeti a kereszténységet, a vallásos közvélemény vezetői helyesen teszik, ha számba veszik a korábban történteket, hogy felbuzdulva, befolyásuk minden erejével igyekezzenek visszaszorítani újbóli megjelenésének látható jeleit.

Akiknek tehát ez kötelességük, gondolkodjanak el Hérodotosz leírásában a Bélosz tornyának tetején lévő templomkamráról, az abban lévő díszes ágyról, az aranyasztalról és a kamra magányos lakójáról¹ – és a modern spiritizmus fényében gondolják végig, hogy a káldeus papok állítása, miszerint az isten meglátogatta ezt a kamrát, nem lehetett-e több puszta mítosznál vagy szimbólumnál². Mérlegeljék annak tényét is, hogy ilyesmi más templomokban is megtörtént, például a thébai Jupiter-templomban³ vagy a patarai Apollón-jósdában. Olvassák el Paulina különös históriáját Josephus Flaviusnál⁴, és mondják meg, hogy Isis papjait vajon nem egy ősi és általánosan ismert szokás bátorította-e, amikor az erényes és nemes római asszonyt kikérték férjétől Anubis isten számára. Gondolkodjanak el Kasszandra történetén és az ókori mitológia más hasonló mondáin, a görög és római hősök isteni eredetére való számos hivatkozásán. Vegyék ehhez hozzá azt a sok hasonló jellegű legendát, melyek szinte minden nemzet ősi feljegyzéseiben megtalálhatók, az incubusok és succubusok eseteit, azt, hogy a középkori boszorkányok elmondásuk szerint milyen árat fizettek természetfeletti erejükért. És ha ezekkel a múltbéli utalásokkal összevetik a jelenlegi spiritiszta irodalomból származó információkat, akkor bőven lesz miről komolyan elgondolkodniuk.

Haladjunk most azonban tovább a spiritizmus közismertebb gyakorlatainak példái felé. Nem is nehéz felfedezni ezeket, hiszen démonok, püthiák, szibillák, nimfák, augurok, jövendőmondó férfiak és nők egymás után vonulnak végig előttünk a korai történelem világi feljegyzéseiben.

Asztrológusok és jósdák.

Az ókori népek asztrológusai és mindenekfelett a káldeaiaké mind oly közismertek, hogy aligha szükséges a megemlítésükön túl szólni róluk⁵; és nem tudja az elfogulatlan tanulmányozó a híres jósdák számos válaszában az emberfölötti előrelátást és bölcsességet nem fölfedezni. Különösen is igaz ez azokra, melyeket úgymond Apollón ihletett, kinek jóstehetség átruházására való képességét, mint azt láttuk, az Ige egyértelműen igazolja (Csel 16,16). Példaként egyetlen esetet, Kroiszosz és a delphoi jósda híres történetét említjük Hérodotosz elbeszélésében⁶. Mert, hacsak nem utasítjuk el teljes mértékben, hogy hitelt adjunk a természetfelettinek, nincs okunk kételkedni a történetben; a Kroiszosz által küldött pompás ajándékok pedig még láthatók voltak a történetíró napjaiban.

Hogyan tette próbára Kroiszosz, Lüdia királya a delphoi jóshelyet.

Kevéssel több, mint öt és fél évszázaddal Krisztus előtt Lüdia királya aggodalommal szemlélte a perzsa hatalom növekedését, és azon gondolkodott, hogyan bírhatná növekedésében meggátolni e rivális államot. Gondolatai természetszerűleg a jóshelyek felé fordultak, mint amelyektől egyedül volt várható isteni útmutatás – de mind közül melyikre bízza magát? Hiszen a világ dúskált jövendőmondó szentélyekben, és mind ihletettnek tartotta magát. Elhatározta hát, hogy próbára teszi a legjobb hírnek örvendőket, és választását az eredménytől teszi függővé. Ki is küldte embereit a szélrózsa minden irányába, némelyeket a phókisi Abae-ba, másokat Zeusz beszélő tölgyfájához és galambjaihoz Dodonába; úgyszintén másokat a megistenült Amphiaraosz sírjának jóshelyéhez, hogy megfelelő megtisztulás után próbára tegyék az ott elérhető, különleges prófétikus álmokat; megint másokat Trophoniosz szörnyűséges barlangjához küldött, ahonnan sápadtan és félelemtől reszketve került elő, ki belépett oda; és volt, akiket a milétoszi Branchidákhoz, illetve a híres ammoni Jupiter-templomhoz küldött jóslatért, mely Líbiában magasodott a sivatagi pusztaság kellős közepén.

Mi most azonban csak azzal a küldöttséggel foglalkozunk, melyet Kroiszosz Apollón nagy jósdájához menesztett. A jóshelyek megpróbálása a következőképpen történt: az útnak indulásuktól számított századik napon a követeknek azt a kérdést kellett feltenniük az istennek, hogy éppen abban a pillanatban mit csinál a lüdiaiak királya, Alüattész fia, Kroiszosz.

A meghatározott időben, a megfelelő előkészületek után, homlokukat a misztikus babérral övezve a követek tehát a szentély területére léptek. Miután a szokásos áldozatot bemutatták és a sorsolást elvégezték, továbbhaladtak, csodálkozva bámulták az utat szegélyező emlékműveket és szobrokat, míg magának a nemes szentélynek a lépcsőjéhez nem értek. Az ezután következőket és a jóslat elhangzásának rémisztő körülményeit azonban nem is lehetne jobban leírni, mint amiképp ez az 1859-es Arnold-díjas esszé következő részletében szerepel.

„És ekkor a papok trombitái felharsantak, hangjuk körbejárta a völgyet, felhatolt egészen Hüampeia hegyormainak kanyarulatai közé. A hangok által néma csendre intve lépte át emberünk a füzérrel díszített küszöböt, fejére az aranykorsókból vett szentelt vizet hintett, és bement a külső udvarba. Új meg új szobrok, kelyhek, kupák és serlegek, keleti királyok ajándékainak látványa tárult elé, sötétség beszédével telirótt falak emelkedtek körülötte, amint átkelt a legbelső szentélyhez. A muzsika dallamai egyre hangosabban értek fülébe, kíváncsisága fokozódott, szíve hevesebben vert. A kinti tömegig hatoló mennydörgés robajával megnyílt a földalatti kapu, a föld megrendült, a babérágak hajladoztak az előtörő füstben és gőzben; és lent, a szikla egyik üregében, egy szemvillanásnyira megpillantotta Zeusz és a rettegett Moirák márványszobrait, megvillantak a szent karok; szeme elé ötlött a gőzölgő hasadék, a háromlábú aranyszék, azon lázas arcú, habzó szájú alak, amint vad tekintetét a semmibe meresztve, lelkének kínjában a magasba lendíti karjait, s ajkát napokig fülébe csengő, hátborzongató kiáltás hagyja el, amint fennhangon hadarva kántálja az égiek akaratának sötét szózatát.”

Amikor Kroiszosz követei a szentélyhez járultak, a Püthia, kérdésüket meg sem várva, a következőképp szólította meg őket:

„Ismerem én a fövény számát s a tengeri síkot;
Értem a némát is, meghallok olyat, ki nem is szól.
Teknősbéka szagát érzem pánczélfedelével,
Bárányhússal a mint forr érczkatlannak űrében;
A melyen ércz a fedél, s az edénynek is ércz az alapja.”⁷

A követek pedig azonmód siettek a különös válasszal Szárdiszba, a király pedig, miután meghallotta, rögtön megtisztelte a jóslatot, és kijelentette, hogy egyedül a delphoi jóshely méltó a bizalomra. Mert a megjelölt napon olyan gondolata támadt, amit még csak megsejteni is lehetetlen, ugyanis levesteknőst és bárányt vágott össze és főzött meg egy ércedényben, melyre ugyanabból az anyagból készült fedőt tett. Kroiszosz bámulatos ajándékokat küldött Delphoiba, s innentől fogva teljesen a jósda befolyása alá került, melynek kétértelmű válasza rövidesen a pusztulásba csalta őt. Amikor ugyanis ezután követeket küldött a Püthiához, hogy indítson-e háborút a perzsák ellen, a következő kétes feleletet kapta: „Ha Kroiszosz átkel a Halüszön, nagy birodalom fog megdőlni”. Természetesen arra gondolván, hogy Perzsia ez a birodalom, Kroiszosz átkelt a határfolyón, ám hamarosan megsemmisítő vereséget szenvedett; túl későn döbbent rá, hogy a jóslat a saját birodalmának megdöntésével teljesedett be. Ó, bár akik most tévelyítő szellemekre hallgatnak, és démonok tanításainak adnak hitelt, hallgatnának a Kroiszosz sorsában rejlő figyelmeztetésre!

Tovább a teljes fejezetre: Pember_Earths_Earliest_Ages_HU-12

1Hérodotosz I. 181: „Az utolsó toronyban van egy nagy templom, melybe egy magasra vetett ágyat tettek, mellé pedig egy aranyból készült asztalt. Istenkép azonban nincs felállítva, valamint éjjel egy ember sem lép ide be, csak egy benszülött asszony, kit az isten valamennyiök közül kiválasztott.” (Herodotos történeti könyvei, fordította Geréb József, Franklin Társulat, 1892.)

2Hérodotosz I. 182: „az isten éjjelenként eljő a templomba és lefekszik az ágyba”.

3A görögök az egyiptomi Ámont Zeusszal azonosították, kinek római megfelelője Iuppiter (ford.).

4Josephus Flavius: A zsidók története (XVIII. 4)

5A ninivei felfedezések révén a káldeai spiritizmus teljes területe megnyílt előttünk; és a sok információforrás közül a legfontosabb annak a hatalmas, mágiáról szóló műnek néhány töredéke, amelyet Layard talált a kújundzsíki királyi könyvtárban. Az értekezés, amelynek részét képezik, eredetileg nem kevesebb mint kétszáz táblából állt, melyek mindegyikére három-négyszáz sornyi írást véstek. A mű három könyvre oszlik, melyek közül az elsőnek a címe „A gonosz szellemek”; a második, úgy tűnik, a betegségek gyógyítására szolgáló ráolvasásokból és varázsigékből áll; míg a harmadik bizonyos istenekhez szóló mágikus himnuszok gyűjteménye, melyek kántálásának titokzatos erőt tulajdonítottak. A mű számos tantételének azonossága a modernkori spiritizmus tanaival nagyon szembetűnő.

6Hérodotosz I. 46-51.

7Geréb József fordítása (Herodotos történeti könyvei, Franklin Társulat, 1892.)

A Föld legkorábbi korszakai – Spiritizmus 1.b (G.H. Pember)

A 11. fejezet második fele PDF-ben: Pember_Earths_Earliest_Ages_HU-11-b

Részletek:

“A varázslókra használt ószövetségi kifejezések vizsgálata.

A következőkben pedig a természetfeletti tevékenységek gyakorlóira használt bibliai kifejezéseket fogjuk megvizsgálni, minden alkalommal megadva a héber szót és lehetséges magyarázatát.

Hartummim. A „jövendőmondó írástudók” az 1Mózes 41,8-ban. Ezen a néven szerepelnek az egyiptomi varázslók („Egyiptom írástudói”) József és Mózes idejében (2Móz 7,11), és Dániel idejében a babilóniaiak is. A szó valószínűleg a héber heret, véső, íróvessző szóból ered, és a papi osztály azon tagjait jelöli, akik bár a varázslás egyéb nemeit is űzték, elsődleges foglalatosságuk az írás volt. Ezek napjaink írómédiumainak felelhettek meg, akiket a Glimpses of a Brighter Land (Pillantások egy ragyogóbb országba) c. könyv szerzője szerint ötféleképpen lehet csoportosítani: akiknek a kezét közvetlenül a démon mozgatja, anélkül, hogy a saját akaratuk részt venne benne; akiknek az elméjében egyesével jelennek meg a szavak, egy időben azzal, amikor azokat automatikusan papírra vetik; akik szellemhangok diktálása alapján írnak; akik a levegőben vagy valamilyen alkalmas tárgyon megjelenő szavakat és mondatokat másolják le; és végül, akik jelenlétében olykor látható, olykor láthatatlan szellemkéz veszi föl a tollat és írja le vele közléseit.”

“Nem sokkal később félreérthetetlen utalást láthatunk a mesmerizmus szíriai elterjedésére. Amikor ugyanis Naámán meghallotta Elizeus üzenetét, felháborodott a próféta távolmaradásán, és dühösen felkiáltott: „Íme, azt gondoltam, biztosan kijön hozzám, és megáll, és segítségül hívja az Úrnak, az ő Istenének nevét, és meglengeti a kezét a hely fölött, és meggyógyítja a leprást” (2Kir 5,11). Meg kell jegyeznünk, hogy mi a [King James Biblia] lapszél szerinti fordítását vettük át, amely egyedül fejezi ki a núf helyes jelentését a Hifílben. Ez az ige ugyanis azt jelenti, hogy fel-le lóbálni, lengetni, és ez a szó a tenúfá, a lengetési áldozat szótöve is.

Naámán tehát jól ismerte a Rimmón papjai és országának hamis prófétái által gyakorolt mesmerikus gyógyítás módszerét, ezért arra számított, hogy Elizeus is ugyanígy fogja majd lengetni fölötte a kezét. Így már megérthetjük a próféta bánásmódját. Ha ugyanis személyesen jött volna el hozzá, és kezét a leprás helyek fölé tette volna, Naámán kétségkívül Elizeus mesmerikus hatásának tulajdonította volna a gyógyulást, aki emiatt nem találkozott vele, hanem elküldte, hogy fürödjön meg a Jordánban.

„Mit béke? Amíg anyádnak, Jezábelnek paráznasága és sok boszorkánysága még egyre folyik!” – volt Jéhu dühös válasza Jórámnak (2Kir 9,22). És egyes modern spiritualisták tanításai alighanem emlékeztetnek is bennünket a két bűn szoros kapcsolatára.”

Tovább a teljes PDF-re: Pember_Earths_Earliest_Ages_HU-11-b

Az efezusi gyülekezetnek írt levél (Jel 2) – Kit Mays

Elhangzott: Valea Draganului (Dragan völgye, Románia) – 2021. augusztus 18. 
Angol nyelven, román tolmácsolással meghallgatható: https://www.ekklesiaoradea.ro/uploads/20210818-KitMays1.mp3

PDF: Kit_Mays-Az-efezusi-gyulekezetnek-irt-level_Valea_Draganului_18082021

Imádkozzunk!

Urunk, felemeljük kezeinket, és kérünk, hogy áldj meg ma bennünket hatalmasan, kérünk, hogy igazíts útba és taníts bennünket – hogy a Te útbaigazításod után még jobban szeressünk Téged és egymást, jobban megértsük a Te akaratodat és szándékodat, jobban megtaláljuk a saját helyünket a Te akaratodban és a Te szándékodban. Te vagy a Mindenható Isten, és mi a Te néped vagyunk. Urunk, hozzád fordulunk a Te áldásodért. Tölts meg és kenj fel bennünket a Te Szent Szellemeddel. Adj teljes kiáradást, ugyanakkor teljes visszafogást azoknak, akik szólnak, különösképpen nekem, Uram. De adj még sokkal többet, mint amit kérünk vagy gondolunk, hiszen a mi Urunk, Jézus nevében kérünk. Ámen.

Az előzőekben eljutottunk a Jelenések könyve 2. fejezet első verséig, és beszéltünk Arról, Aki a mécstartók között jár-kel, aki a hét csillagot jobbkezében tartja. Tartsuk szem előtt, hogy Maga az Úr az, aki szól hozzánk. Remélem, hogy sok rabszolgájához szól itt, ebben a teremben, remélem, hogy az egymással való közösség és öröm közepette, melyben részünk volt, nem mulasztottuk el megújítani szeretetünket az Úr iránt, és arról az igényéről sem feledkeztünk meg, hogy az Ő rabszolgái legyünk. Mert amit kijelentett a Jelenések könyvében, azt az Ő rabszolgáinak mondja, és ma délelőtt ezzel az Igével szól hozzánk:

„Tudom a te dolgaidat és a te fáradozásodat, és a te állhatatosságodat, és hogy nem szenvedheted a gonoszokat, és próbára tetted azokat, akik apostoloknak mondják magukat, pedig nem azok, és hazugoknak találtad őket, és tűrtél és van kitartásod, és az én nevemért fáradoztál és nem fáradtál el” (Jel 2,2-3).

Testvérek, Aki a mécstartók között jár, Aki mindent lát, ami a gyülekezetben történik, nem azért figyeli a gyülekezetet, hogy hibát keressen benne. Igen, kiigazításokat kell eszközölnie, de nézzétek mindezeket az elismeréseket! Tudjátok, beszéltem már arról, hogy a Jelenések könyvében milyen sok neve van az Úr Jézusnak. És azt is mondtam, hogy ezeknek nagyon nagy a hasznuk, és jól tesszük, ha odafigyelünk rájuk és elmélkedünk felettük, mert élet és táplálék van bennük. És ezek nekünk, az Ő rabszolgáinak szólnak. Ma délelőtt pedig egy újabb kulcsot adok nektek.

Amikor szeretünk valakit, amikor szeretetbeli rabszolgák vagyunk, azt akarjuk szeretni, amit az Úr szeret, és azt akarjuk gyűlölni, amit Ő gyűlöl. Amikor azt mondja: Szeretem a könyörületességet, szeretem az irgalmasságot; hegyezzük a fülünket, és azt mondjuk: irgalmasnak kell lennem, könyörületes leszek, mert Ő ezt szereti. Figyeljük meg, milyen sok mindent szeret az Úr az efezusi gyülekezetben: „Tudom a te dolgaidat és a te fáradozásodat, és a te állhatatosságodat”. Nagyon örül annak, hogy ezeket teszik. De tisztázzunk valamit: a tettek önmagukban semmik. Ha odaadom a testemet, hogy megégessenek, semmit nem jelent, ha szeretet nincs bennem. De a rabszolga életében, aki szeretetbeli rabszolgává lett, aki átadta az Úr Jézusnak önmagát és mindenét, amije csak van, ezek fognak következni.

Mármost, ha ezek a dolgok megmaradnak, a szeretet viszont meghidegül, akkor semmilyen jelentősége nincs annak, amit teszünk. Az Úr azt mondta: „az a kifogásom van ellened”, de nem az a kifogása, hogy ezeket a szeretetben elkezdett dolgokat tették, hanem az, hogy ha ezek nem szeretetben folytatódnak, kevés jelentőségük van. De mégis, ezek továbbra is a szeretet cselekedetei, amelyeket mi is követhetünk. A fáradozásunk, a kitartásunk – amikor azért teszünk valamit, mert szeretjük az Urat, amikor azért fáradozunk, mert ez örömöt szerez Neki, amikor nem tudunk nem megtenni valamit, mert tudjuk, hogy Ő örülni fog neki, ha megtesszük. Megvan a kulcsunk az Ő szívéhez. A szeretetnek kifejezést kell találnia. És ezeket megdicséri, mondván, ezek jó dolgok. Szeretet nélkül ugyan semmik, de ha a szeretethez nem társul tett, hogyan lehet akkor az szeretet? De feltételezzük, hogy ezeket a tetteket szeretetben végezték; úgy hiszem, mindannyian egyetértünk abban, hogy az Úr megdicséri ezeket a tetteket. Hiszem, hogy amikor ezek szeretetből fakadnak, akkor az Úr örül ezeknek.

„Hogy nem szenvedheted (tűröd el) a gonoszokat”

Eltűritek a gonosz embereket? Az Úrnak nem teszik az ilyesmi. Ez ugyanis nem szeretet. Igaz, hogy tudunk úgy haragudni, hogy nincs bennünk szeretet; és igaz, hogy úgy is tudjuk nem eltűrni a gonoszokat, hogy az indítékunk nem a szeretet. De nem akarom minden állításomhoz hozzátenni, hogy a tetteknek szeretetből kell fakadniuk, hiszen ez nyilvánvaló.

Testvérek, mi gyakran eltűrjük a gonoszokat a gyülekezetben – félelemből, lustaságból, vagy azért, mert alszunk. Hogyan bánjunk a gonoszokkal? Úgy, hogy az Úr elé visszük a helyzetet; nem kötünk vele békét a szívünkben, hanem az Úrhoz visszük. Megalázzuk magunkat az Úr előtt: Urunk, mit tegyünk? Ez az Úr háza, és Ő szent. A gonoszokat nem szabad eltűrni Isten házában. Nem úgy értem, hogy bűnösöket nem szabad eltűrni Isten házában, hiszen akkor mindnyájunknak távozni kellene. De tudjátok, mire gondolok, hogyan érti az Ige, amikor „gonoszokról” beszél. Olyan emberek, akik apostoloknak mondják magukat, de nem azok. Akik olyan tekintély helyét foglalják el, amit Isten nem adott nekik; akik a nyájat a saját céljaikra akarják használni – néha úgy, mint lehetőséget az igeszolgálatra; néha anyagi haszonért; néha pedig egyszerűen csak használják Isten népét, és ez helytelen. Férfiak, ne tűrjétek az ilyet! Asszonyok, ébresszétek fel a férjeteket, testvérnők, beszéljetek a férfitestvéreitekkel!

„Próbára tetted őket és hazugoknak találtad őket.”

Emlékszem, egyszer nagyon régen, volt egy igen kedves barátom, akinek a garázsában is laktam egy darabig (nem lakrész volt, hanem garázs, de vittem be áramot). Nagyon szerettem ezt az embert. És egyszer csak kitalálta, hogy nagy fejetlenség van, ezért úgy döntött, hogy egy másikkal együtt ők ketten apostolok. És azt mondták, hogy alá kell rendelnünk magunkat nekik. Odamentem ehhez a testvérhez négyszemközt, és azt mondtam neki: Mi történt veled? Te nem vagy apostol! Erre ő: „Ó, húha, jaj…” És rájöttem, hogy ez az ember nem álapostol, hanem egyszerűen csak tévedett. Ha valaki azt mondja magáról, hogy répa, attól még nem lesz álrépa. Bolond az lehet, de nem álrépa. Értitek? Az álapostol, a hamis apostol az, aki szándékosan félrevezeti a nyájat. Az Úr meg fogja adni az ítélőképességet, hogy különbséget tudjunk tenni a kettő között. Nem szabad álapostolokat – vagy „álrépákat” – követnünk, és mindkét esetben mást és mást kell tennünk. Az Úr megadja ehhez a bölcsességet.

„és állhatatos vagy”

Felfigyeltetek rá, hogy az állhatatosság kétszer szerepel ebben a felsorolásban?

„Tudom a te dolgaidat és a te fáradozásodat, és a te állhatatosságodat” (Jel 2,2)

„és állhatatos vagy, és az én nevemért fáradoztál” (Jel 2,3)

Ki kéri közületek az Urat naponként, hogy adjon neki állhatatosságot? Az Úr ezt nagyon nagyra értékeli. Az állhatatosság nem feltűnő: ha a feleségünk állhatatos a naponkénti főzésben, ha a férjünk minden nap munkába megy, és ebben kitart, ezt legtöbbször csak akkor vesszük észre, ha abbahagyják. De itt kétszer is említi az Ige. Csinálod a dolgodat, akkor is, ha van kedved, akkor is, ha nincs. Ez nagyon értékes az Úrnak – ha állhatatosak vagyunk azokban a dolgokban, melyekre hívattunk férfiként vagy nőként, férjként vagy feleségként, szülőként vagy gyermekként. Nagyon-nagyon drága és értékes ez az Úrnak. Állhatatosan kiállni az Ő bizonyságtétele mellett, akkor is, amikor az könnyű, és a látás világos; és akkor is, amikor az nehéz, és a látás sem világos.

Tudjátok, a látásunk időnként elhalványul, és néha az a benyomásunk, hogy el is tűnt teljesen. De nem tűnt el. Emlékeztek, hogy Péter mit mondott: „Uram, kész vagyok börtönbe, sőt akár a halálba menni veled”? Az Úr pedig azt felelte: „Péter, Péter, mielőtt a kakas kétszer kukorékol, megtagadsz engem, többször is.” Amikor arról olvasok, hogy Péter mit tett Kajafás udvarában, hogy esküvel tagadta meg az Urat a katonák és a szolgálóleány előtt is, azt mondhatnám, hogy elfogyott, eltűnt a hite. De az Úr mondatának második fele, amikor azt mondta Péternek, hogy még az éjjel megtagadja Őt, így hangzik: „de Én imádkoztam érted, hogy a hited el ne fogyjon. És mikor helyreálltál, erősítsd testvéreidet.”

Ha az Úr imádkozott azért, hogy Péter hite ne fogyjon el, akkor az azt jelenti, hogy Péter hite nem fogyott el. Péter kudarcot vallott, de nem kellett volna így lennie, hiszen volt hite, mert adatott neki. Az Úr figyelmeztette előre, az Úr megmondta, az Úr imádkozott érte. Nem lett volna muszáj engednie a kísértésnek, de engedett. A hite azonban nem tűnt el.

Testvérek, amikor úgy érzitek, hogy elveszítettétek a látást, nagy Főpapunk van a mennyben, Aki őrzi azt. Ő a hű Tanú, Ő az, aki bennünk él, Ő az, aki megtartja a hitünket, Ő az, aki mindenkor él, hogy közbenjárjon értünk. Hogyan veszíthetnénk el azt, amit Ő tart meg? Olyan ez, mint az igazságosságunk, Ő a mi igazságosságunk. Tudunk vétkezni? Igen. Vétkezzünk? Ne. Kell vétkeznünk? Nem. Vétkezünk? Igen. De az igazságosságunk biztonságban van a mennyben, mert Ő a mi igazságosságunk, és ha azonnal megvalljuk Neki bűneinket, Ő hűséges, hogy megbocsássa a bűneinket és megtisztítson minket minden hamisságtól.

Állhatatosság, kitartás.

„és van kitartásod, és az én nevemért fáradoztál”

Amikor a kitartásra gondolok, az jut eszembe, aki verést kap, de nem fut el. Testvérek, néha könnyű elviselni az ütlegelést, bár sosem kellemes. Néha csak átvészeljük valahogy a dolgokat. Nőtestvérek, olykor ti is kaptok ütéseket a hitetekben. Remélem, hogy egyikünk sem szenved fizikai bántalmazást a másiktól. De többről van szó, mint hogy pusztán elviselni az ütéseket, hanem kitartásról van szó az Ő nevéért. Mit jelent ez? Mert az Ő becsülete forog kockán. Néha azért kapunk verést, mert rosszat csináltunk, de néha az Ő nevéért viseljük el.

A válaszunk hasonló Péter válaszához. Az ötezer megvendégelése utáni napon az Úr egy olyan valakinek válaszolt, aki csak azért követte Őt, mert olyan kevés étellel csodálatos módon megelégítette őket. Válaszával az Úr gyorsan elűzte Magától a hamis követőket. Azt mondta, hogy „az én testem igazi étel, és az én vérem igazi ital. Ha nem eszitek az én testemet és isszátok az én véremet, nincs élet bennetek.” És ezek a júdeaiak azt mondták: „Hé, ez kemény beszéd, ki képes hallgatni?” És otthagyták. Az Úr pedig a tanítványaihoz fordult, és azt mondta: „Ti is el akartok menni?” Úgy hiszem, Péter jó választ adott, azt mondta: „Hova mehetnénk, Uram, Tenálad vannak az élet Igéi.” Van más választási lehetőségetek? Van más választási lehetőségetek az Úr követésével szemben? Ha igen, akkor nem fogtok kitartani.

Van egy ellenségünk, aki nagyon okos. Nem bölcs és nem jó – az ördög az. De ki tud ismerni minket. Ha forgatunk valami mást is a szívünkben, figyelni fog minket, és rá fog jönni, hogy mi az. Számoljunk le az alternatívákkal, a más választásokkal, testvérek! Tegyünk aranykarikát a fülünkbe, ahol át lett szúrva Mesterünk házának ajtajánál, hogy ne gyógyuljon be – hogy mindenki láthassa, hogy Őhozzá tartozunk. Természetesen az ószövetségi rabszolgákra utalok, nem tudom, elolvastátok-e azokat az Igéket, melyeket az elmúlt nap említettem, de olvassátok el.

Ki kell tartanunk, és nem szabad megfáradnunk. Elfáradhatunk, de fáradjunk meg, ne jussunk el odáig, hogy abbahagyjuk a küzdelmet. Ha versenypályán futunk, az egyetlen biztos módja a verseny elveszítésének a verseny bármely pontján, ha megállunk és nem futunk tovább. Maradj versenyben! Ne add fel, ne hagyd abba, ne szállj ki, maradj versenyben!

Ilyen dolgokat szeret az Úr. Amikor elolvassuk az Ő jellemzőit, melyeket a Jelenések első három fejezetében található 22 vagy 24 címben olvashatunk, amikor az Úr saját Magát a neveivel jellemzi, láthatjuk, hogy Ő mi minden, és becsben tarthatjuk azokat a dolgokat, és magunkba fogadhatjuk, mert Krisztus bennünk az eljövendő dicsőség reménysége. És amikor látjuk ezeket a dolgokat, amelyeket Ő szeret, mondhatjuk, hogy én ezt akarom, én meg akarom élni ezt ma az én életemben. Szereti a könyörületességet, akkor én könyörületes leszek, az Ő kegyelme és nem a törvény által. Uram, add nekem a Te könyörületességedet ma; Uram, áldj meg!

De itt van ez a negyedik vers, és nagyon komolyan foglalkoznunk kell vele.

„De az a [mondás]om ellened, hogy az első szeretetedet elhagytad.”

Gondoljátok, hogy az Úr haragos? Gondoljátok, hogy haragudott az efezusi gyülekezetre? Én nem hiszem, hogy haragudott. Szerintem Neki, Aki oly csodálatos, és a hét mécstartó között jár, fájt a szíve. Tudjátok, testvérek, a szeretetnek van egy vele járó igénye, egy elvárás, melyet azokkal szemben támasztunk, akik szeretnek minket: a hűség.

A könyv elején az Úr azt mondja: „Én vagyok a hű tanú.” A férjeknek és feleségeknek hűeknek kell lenniük egymáshoz, hogy meg tudjanak bízni egymásban. Szívből jövő bizalmat nem lehet adományozni, azt el kell nyerni. Az Úr elvárja, megkívánja és belénk építi a hűséget. Az, Aki hűséges és igaz, bennünk él – ha keresztények vagyunk –, és hűségesek lehetünk mindhalálig. Lehet, hogy ma már nem, de kicsit később el fogjuk ezt olvasni.

Az efezusi gyülekezet szíve kihűlt, mert az efezusi szentek szíve elhanyagolta a hűség gyakorlását. Hagyták, hogy meghidegüljön bennük a szeretet. Férjek, szeressétek a feleségeteket, ahogyan Krisztus szereti a gyülekezetet! Ne merjétek hagyni, hogy a feleségetek iránti szeretet kihűljön! Feleségek, ne tűrjétek el, hogy a szívetek meghidegüljön a férjetek iránt! Ne engedjétek megtörténni; amikor észreveszitek, hogy ez van, azt is vegyétek észre, hogy Isten arra hívott, hogy szeressétek a feleségeteket, férjeteket. Ő tehát meg fogja adni, amire szükségetek van, és így meg tudjátok adni a feleségeteknek, amire neki van szüksége, és ti is megkapjátok tőle, amire nektek van szükségetek.

Nem érdekes, hogy az Úr azt mondja, az 5. versben: „Emlékezzél meg tehát, honnét estél ki, és térj meg, és azokat cselekedd, amiket először cselekedtél”? Az Úr nem azt mondja: „Gerjessz magadban érzést, ragaszkodást! Gerjeszd fel az irántam való szeretetedet!” Hanem azt mondja: „Tedd a korábbi tetteidet.”

Van valami, amire nagyon szeretnék rámutatni. A szeretet több, mint érzés, több, mint érzelem, de ha nincs bennünk sem érzés, sem érzelem, az nem normális dolog. A szeretet több, mint érzés, de nem is kevesebb! Férjek, higgyétek el, bármit is tesztek, ha feleségetek nem érzi benne a szeretetet, az semmit sem jelent a számára. Lehet, hogy ez túl erős. De soha nem lesz elégedett azzal a szeretettel, mely pusztán csak gondoskodik róla, vigyáz rá, látja, hogy mire van szüksége és megadja neki. És nem is szabad beérnie ennyivel. „Úgy szeressétek a feleségeteket, ahogyan Krisztus szerette a gyülekezetet és Önmagát adta érte.” Azt gondoljátok, hogy az Úr rideg és közömbös irántatok? Gondoljátok, hogy rideg és közömbös a gyülekezete iránt? Az Úr szeretett téged és Önmagát adta érted. Az Úr szerette a gyülekezetet és Önmagát adta érte, hogy tiszta legyen, ránc és folt vagy bármi efféle nélkül való. Nem azért, mert tökéletes feleséget akart, hanem mert szerette őt, és azt akarta, hogy mindazzá válhasson, amivé csak válhat. Férjek, így éreztek a feleségetek iránt? Miért nem?

Testvérnők, vannak közöttetek hajadonok. Ne menjetek hozzá ahhoz a férfihoz, aki nem így fog szeretni titeket! Persze ki tudja, hogy ki fog így szeretni? De értitek, hogy mit akarok mondani. Ezt kell keresnetek. Olyat, aki önmagát adná értetek, aki nem elvenni akar tőletek, hanem adni nektek. Nem olyat, aki körül akar zárni, hanem aki szabaddá akar tenni Krisztusban, védelmezve és megtartva titeket.

„térj meg, és azokat cselekedd, amiket először cselekedtél”

Először is, vissza kell emlékeznünk. Emlékszünk, amikor üdvösségünk lett? Minden könnyen ment, nem volt nehéz lemondani dolgokról. Emlékeztek, a Cselekedetekben, amikor Efezusról beszél? Emlékeztek, azt mondtam, hogy az Úr soha nem kíván olyasmit, amit ne adott volna előzőleg a gyülekezetnek vagy az egyénnek? Amikor elolvassuk az efezusiakhoz írt levelet, az telve van szeretettel.

Tudjátok, hogy az egyik legelső, amit tettek, hogy azok, akik varázslást űztek, összehordták a könyveiket egy halomba és elégették. Ötvenezer ezüst értékben! Eladhatták volna olyanoknak, akik nem voltak keresztények. Még jó üzletet is hozhattak volna nekik, ha csak negyvenezerért odaadják. De a szeretet nem tenne ilyet! Olyanok lettek volna, mint Anániás és Szafíra, akik egy részt maguknak tartottak meg. A szeretet ilyet nem csinál. A szeretet azt mondja, ez rossz! Ez Isten szemében rossz, és meg fogjuk semmisíteni. És az ár semmit sem jelentett nekik, mert szerették az Urat, látták az Ő irántuk való szeretetét, és ők viszontszerették Őt. Mit akart az Úr, hogy cselekedjenek?

Megmondom nektek, az Úr egyszer sem mondta nekik, hogy égessék el azokat a könyveket, ez a dolog az ő szívükben merült föl. A szerelmeseknek megvannak a maguk titkai, megvan a maguk kis nyelvezete egymással. Közös emlékeik vannak. Szólnak egy szót, vagy rámutatnak egy képre, vagy kinyitnak egy könyvet és elolvasnak egy oldalt, vagy kinyitnak egy könyvet és látják, hogy a másik elolvas egy oldalt, és megrohanják őket az emlékek. Meglátnak egy virágot, vagy egy apró kis ajándékot, melyet kaptak, és elárasztják őket az érzések. Az Úr azt mondja, tedd az előzőeket, de nem mondja meg, mik voltak azok a korábbi dolgok. Azt mondja nekünk: Emlékezz. Emlékezz, és tedd azokat, amiket először – nem azt mondja, hogy gerjessz fel valamilyen érzést. Az nem elég, és nem fogja megoldani a problémát. Ehhez egy kis gondolkozásra van szükség, de nem túl sokra, mert azt mondja, hogy „különben eljövök hozzád hamar, és kimozdítom a te gyertyatartódat a helyéből, ha meg nem térsz”.

„eljövök hamar”

Az a jó ebben, hogy ez azt jelenti, nem tart sokáig ezt a lépést megtenni, hogy bűnbánattal megtérjünk és visszaemlékezzünk a korábbi dolgokra, és megtegyük őket. Ezt hamar meg lehet tenni, hiszen azt mondja, „eljövök hamar”, azaz „gyorsabb lehetsz, mint Én”. Elhagytad az első szeretetedet? Tényleg elhagytad? Nem kell így maradnod. Nem bizony! Újra tiéd lehet az a szenvedély, ami benned volt, amikor megtértél. Néha vágyakozva tekintesz vissza, „Ó, bárcsak úgy éreznék, mint akkor!” Bánd meg a bűneidet, fordulj vissza, emlékezz, és tedd, amiket először tettél! Nem feltétlenül fogsz ugyanúgy érezni, mint akkor – teljesebb, gazdagabb és végtelenül édesebb lesz.

Ne tűrjétek ezt a ridegséget, ne tűrjétek ezt a hűvösséget, ne tűrjétek ezt a közömbösséget, ne törődjetek bele ebbe, hogy nem teszitek a korábbi dolgokat! Testvérek, nem valamiféle törvényről beszélek. Ha meggondoljátok, tudni fogjátok, hogy ez nem kötődhet törvényhez. Testvérek, ha egész életében minden nap vesztek a feleségeteknek egy csokor virágot, mert ez egy négyzet, amit ki lehet pipálni: Amikor beleszerettem, vettem neki virágot, tehát az élete hátralévő részében minden nap veszek neki virágot. Hívom is a virágost, adok neki egy jó nagy összeget, és megbízom, hogy a következő tíz év során minden nap szállítson ki a feleségemnek egy bokrétát. Ez így nem fog működni! Szívből kell, de a szív bennünk van. Az Úrért vágyódó szív bennünk van. Csak azért szerethettük Őt kezdetben, mert Ő előbb szeretett minket. Újra meg kell Őt látnunk, és ezért olyan értékes ez a könyv, a Jelenések könyve. Ez a látás könyve.

Kicsit túlmagyaráztam, de az a lényeg, hogy az Úr ezt szívből mondja, és ez megrázóan hat a gyülekezetre. És azt mondja:

„De ez megvan benned, hogy gyűlölöd a nikolaiták cselekedeteit, melyeket én is gyűlölök.”

A nikolaiták voltak azok, akik megalkották a papságról és a laikusokról szóló tant. Egy (lelki)pásztor van fent, alatta pedig az összegyűlt hívek. Az Ige azt mondja: „Senkit ne hívjatok atyának, mert egy Atyátok van a mennyben, és ti mind testvérek vagytok. Senkit ne hívjatok rabbinak vagy tanítónak, mert mind testvérek vagytok.” Különböző ajándékaink, különböző feladatköreink vannak, melyek mind értékesek és fontosak, de nem szabad magunkat egymás fölé emelnünk.

A testet az illeszti és tartja össze, amit minden ízület vagy kapocs szolgáltat. Ha a miénk a világ legnagyszerűbb igehirdetője és a miénk a legjobb tanítás a világon, de a ház e köré az ember köré épül, akkor az lehet csodálatos ház, de nem lesz Isten háza. Ő a középpont, és Krisztus bennetek az eljövendő dicsőség reménysége. Az Úr gyűlöli a nikolaiták tetteit. Gyűlölitek azt, amit az Úr gyűlöl? Akkor legyetek óvatosak azzal az emberrel, akinek az arcát borotváljátok minden reggel, hogy ne érezze felsőbbrendűnek magát a testvéreinél, vagy elfoglalja azt a helyet, amely egyedül Krisztust illeti. Testvérnők, ti sem vagytok mentesek ez alól. Legyetek féltékenyek Krisztus tisztességére, ne tegyetek egy embert, akinek igeszolgálatra van ajándéka, arra a helyre, ahol nem szabadna lennie. Férjek, szeressétek feleségeteket, amiképpen Krisztus szerette a gyülekezetet, és Önmagát adta érte! Feleségek, tiszteljétek a férjeteket, ne tiszteljetek egy másik embert a férjetek felett! Értitek?

„Akinek van füle, hallja, mit mond a Szellem a gyülekezeteknek: Aki győz, annak enni adok az élet fájáról, mely az Isten paradicsomának közepette van.”

Ádám és Éva elveszítette Isten paradicsomát. Isten egy szeráfot helyezett a kerthez vezető út őrzésére, hogy ne mehessenek vissza és ne ehessenek az élet fájáról. Ezt jó szándékból tette, mert ha így tettek volna, akkor örökké éltek volna a bukott állapotukban. De ez itt a visszanyert paradicsom, ami nem kis dolog.

Nos, az Úr áldjon meg mindnyájunkat, nem tudom, meddig fogunk jutni ebben a könyvben ezen a héten, de ha itt támpontot kapunk, hogyan kell csak ezt az első két-három fejezetet is megvizsgálni, az nagy kijelentést és változást fog hozni a szívünkben, a gondolkodásunkban és a gyülekezeteinkben. Sok táplálékot és elmélkedni valót fog adni nekünk. Az Úr segítsen bennünket! Ámen.

A nyugalomba való bemenetel (T. Austin-Sparks)

Teljes igeszolgálat PDF-ben: Austin-Sparks: A nyugalomba való bemenetelLetölt

Részlet:

“A pusztai vándorlás negyven éve alatt, miután Isten kijelentésének első része beteljesedett azzal, hogy kihozta a népet Egyiptomból, sok vallásos tevékenység folyt. Sokféleképpen kifejezték Isten iránti tiszteletüket, imádatukat; kudarcaikból és szenvedéseikből szellemi leckéket tanultak meg; sokféleképpen kapcsolódtak Isten dolgaihoz; mégsem léptek be valóságosan abba a szándékba, melyre Isten kiválasztotta és amely miatt kihozta őket Egyiptomból. Meg kell látnunk, nagy különbség van aközött, hogy kijövünk Egyiptomból, kijövünk a világból, kijövünk a Sátán uralma alól, és aközött, hogy bejövünk Isten királyi uralma, Isten kormányzása alá; aközött, hogy sok vallásos tevékenységet végzünk, dicsérjük az Urat, imádkozunk, gyakoroljuk a hitünket, kudarc és szenvedés által megtanulunk dolgokat, és aközött, hogy belépünk abba a valódi szándékba, amelyre ki lettünk választva, amelyre az Úr megváltott bennünket.

Látjuk a különbséget? Ma az Úr népének nagy sokasága a „sok tevékenységben” vesztegel, az istentisztelet és -dicséret formáiban, vallásgyakorlásban, kudarc és szenvedés által leckéket megtanulva; de hányan részesei valójában annak az isteni szándéknak, melyre meg lettek váltva? Világosan látható a különbség a pusztai generáció és az országba belépett következő nemzedék élete között. A pusztaiak mindössze körbe-körbe jártak, és be voltak rekesztve abba, hogy kudarcok és szenvedés útján tanulják meg ezeket a leckéket, be voltak rekesztve a vallásos típusú tevékenységek sokasága közé. A másikaknak az országban hatalmas és dicsőséges előremenetelük volt abban a teljes isteni szándékban, hogy az isteni dicsőség és kormányzás királyságát megalapítsák, a gonosz hatalmakat megdöntsék, az ország erőforrásait gyümölcsöző célokra használatba vegyék, hogy az Úr dicsőséges tanúbizonyságaként való nép legyenek, teljes megelégedéssel, teljes győzelemmel.

A pusztai életet semmiképp nem tekinthetjük az Úrról való dicsőséges bizonyságnak. Bárhol is olvasunk a pusztai vándorlásról az Igében (és sok helyen szerepel), mindig Isten csalódottsága és az ember csalódottsága jellemzi ezt a történetet. Ez szomorú történet. Amikor azonban bemennek az országba, az már teljesen másképp fest, győzelem követ győzelmet, dicsőség követ dicsőséget, a vagyon és a gazdagság egyre növekszik, minden haszonra fordul, és minden gyümölcsözővé válik, tehát az egész nem más, mint az Úr dicsőségéről, hűségéről, jóságáról és teljességéről szóló tanúbizonyság. Ez Isten szándéka. Ez valami nagyon nagy dolog, dicsőséges ügy; míg a pusztaság elhúzódó elégedetlenséget jelent mindkét oldalon; a gyengeség, vereség, kudarc és csalódás történetét. Mégis az Úr népe ők.

(…)

Tehát azt látjuk, hogy a nyugalomba, az Isten teljes szándékába való belépés legelső feltétele, hogy meglássuk Jézust a Szent Szellem által, és amíg nem látjuk Jézust a Szent Szellem által, nem léphetünk be sem a nyugalomba, sem Istennek a megváltásunkon túli teljes gondolatába és szándékába.

Ezzel a látással, ezzel a kijelentéssel pedig együtt jár a Krisztusba vetett szilárd hit, az a szándékos és határozott tett, mellyel megállunk Krisztusban Isten teljes szándékáért, hogy lássunk és higgyünk; de ez a hit aktív dolog, melyben alávetjük és teljesen átadjuk magunkat Annak, Akit láttunk.

Erre van szükség, és előbb vagy utóbb el kell jönnie, hogy így meglássuk az Urat. Sokaknál ez évekkel később történik, a pusztaság után. Nem azért, mert az Úr nem akarta volna korábban, hanem mert a hústest erőteljes és kitartó ellenállása miatt nem történt valódi önátadás. Van vallásos cselekmény, külső istentisztelet, az istenimádat megnyilvánulásai, sok minden az Úrral kapcsolatban, de nincs valódi, belső megtöretés, átengedés, önátadás az Úrnak – valamilyen módon még mindig a személyes érdek vezérli még a szolgálatunkat, cselekedeteinket, áhítatunkat is – és ezért késik a kijelentés.”

Tovább a teljes igeszolgálatra:

austin-sparks_a_nyugalomba_valo_bemenetelLetölt

A Föld legkorábbi korszakai – 2. A teremtés (G.H. Pember)

Eredeti: Earth’s Earliest Ages
A teljes 2. fejezet (a Föld teremtéséről, az 1Mózes 1-2 magyarázata) PDF-ben: A teremtés

Részlet:

“A teremtéssel kapcsolatos népszerű elgondolás a Káoszról szóló pogány tanításból ered.

Vizsgálódásunk legelején rögtön szembetaláljuk magunkat a világ teremtésének egyik mélyen gyökerező, széles körben elterjedt, ám téves nézetével, mely hosszú múltra tekint vissza, és amennyire meg lehet állapítani, eredetileg az Isteni kijelentés és a pogány eredetmítoszok valamiféle keveredéséből származik.

Az ókori költő, Hésziodosz beszél arról, hogy az első létező dolog a Káosz volt, mely először még „a teremtett anyag tátongó ürességét” jelentette. A szó azonban hamar elveszítette pontos jelentését, és csak arra a durva és formátlan őstömegre használták, amelyből szerintük az ég és a föld keletkezett. Ovidius így írja le: „egyarcú volt az egész nagy természet: chaos, így hívták: csak nyers kusza halmaz” „Római naptár” c. művében pedig a következőket mondatja Janusszal (akit Káosszal azonosít): „A régiek Chaosnak neveztek, mert ily ősidőktől létező vagyok én. Nézzétek, milyen régi korból idézem föl, mi történt! Ez a levegőég, mit most betölt a fény és a többi három elem, a tűz, víz s a föld, nem volt más, mint kusza anyaghalom. De e formátlan tömeget különválasztotta részeinek disszonanciája, és szétoszlott, és új állapotokat öltött, a láng fölfelé szállt; egy közelebbi hely – azaz a földhöz közelebbi – a levegőt fogadta be; a föld és tenger pedig leülepedett alulra. Akkor én, ki nem voltam más, mint kusza halmaz és formátlan tömeg, egy istenhez méltó alakot öltöttem.”

A görög és a római eredetmítoszok szerint a világegyetem tehát a Káoszból állt elő. Uranosznak, az Égnek kellett volna az első főistennek lennie, de hatalmát megdöntötte fia, Kronosz (római nevén Saturnus), aki később fia, Zeusz (Jupiter) kezétől szenvedett hasonló sorsot. Káosz volt az első létező, és utána jöttek létre sorban a különböző istenek.
Ez a tanítás annyira régi és olyan széleskörűen elterjedt volt Urunk idejében, hogy az igazi és a hamis hívők gondolkodását is egyaránt befolyásolta. Az utóbbiak közé tartozó, jelentősebb gnosztikus csoportok azt vallották, hogy az anyag örökkévaló és mindenestől rossz, de a pogányoktól eltérően ők azt tanították, hogy a Legfelsőbb Lény is az örökkévalóságtól fogva létezik. A hithű keresztények megmenekültek a nagyobb tévelygéstől; mindazonáltal világosan látszik, hogy a népszerű hiedelem őket is befolyásolta abban, ahogyan a Teremtés első fejezetét értelmezték. Az első vers szerintük ugyanis az anyag formátlan masszájának megteremtését írja le, amelyből Isten az eget és a földet a hat nap alatt kiformálta, a második mondat pedig értelmezésük szerint ennek a kezdeti anyaghalmaznak a leírása, mielőtt még Isten hozzáfogott volna megformálni. Ez a vélekedésük pedig egészen napjainkig elhatott.”

Tovább a héber szöveg helyes értelmezéséért: A teremtés

A Föld legkorábbi korszakai – 1. A Biblia értelmezése, próféciák (G.H. Pember)

Eredeti: Earth’s Earliest Ages
Előszó és az első fejezet PDF-ben: Pember_Earths_Earliest_Ages_HU-1

Részletek:

“Jelen kiadás szerzője 1876-ban már kiadott egy kisebb terjedelmű tanulmányt a következő címmel: „A föld legkorábbi korszakai, és a tanulság, melyet ezekből levonhatunk”, s ezzel kettős célja volt. Egyik, hogy megkíséreljen feloldani néhányat azokból a földtani és egyéb nehézségekből, melyek a Teremtés első könyvének első fejezeteivel kapcsolatban szoktak fölmerülni; ezután pedig arra vállalkozott, hogy rámutasson azokra az állapotokra, melyek Noé napjaiban voltak jellemzőek, és amelyek ma újra megjelentek a kereszténységben – és hogy ebből kifolyólag tudhatjuk, hogy az Emberfia napjai sem lehetnek túlságosan messze tőlünk.”

“Az eredeti munkát nem csak kiegészítettük, hanem az utóbbi fejlődési fázisokkal foglalkozó új fejezetek is kerültek bele, melyekre, annak ellenére, hogy híveik nagyon eltérően vélekednek róluk, nekünk mégis egyetlen, de háromrétű mozgalomként kell tekintenünk. Hogy ezek valóságos egységben vannak, azt a tanításaik fő céljából lehet legjobban megállapítani, mely nem más, mint hogy az Úr Jézus megváltását félretegyék, és a helyére az a tanítás kerüljön, hogy a bűnt fokozatosan kell ledolgoznunk jó cselekedetekkel és szenvedéssel – vagy a szellemvilágban, vagy a földön való sorozatos újjászületések során.
Ez a gondolati rendszer, a szellemi evolúció, mely előfutára és tulajdonképpeni elindítója volt a biológiai evolúcióról szóló elméleteknek, változatos álruhákban és különféle módokon vezette be magát olyan helyekre, ahol direktben bizonyosan elutasították volna. Legalább a keresztényeknek fel kellene ismerniük azonban, hogy ez az elmélet közvetlenül felforgatja a világ eredetének és a megváltás tervének bibliai leírását; és hogy ez, természetéből fakadóan oda vezet, hogy lassan, de biztosan kitörölje Magát az Alkotót teremtményei gondolatából.
Ha olvasóink közül bárki hajlana arra, hogy elfogadjon egy ilyen elméletet, arra kérjük, hogy vizsgálja meg a teozófiáról szóló fejezetben, amit ennek az eredetéről írtunk; figyelje meg, hogy bevallottan a „leszállt angyaloktól” ered, akik nem lehetnek mások, mint azok a nefilim(ek), akikről a Biblia azt írja, hogy már kétszer megjelentek a földön. És azt se feledjük, hogy ennek az elméletnek a letéteményesei és őrzői nem az Úr Jézus apostolai és gyülekezete, hanem a misztériumok beavatottjai, a brahman papok és Buddha követői.
Még egy gondolat. Úgy tűnik, hogy ezáltal az elmélet által a Sátán sikeresen kitörölhette a kezdeti kijelentést az értelmes emberek gondolataiból, és az egyedül igaz Istenben való hitüket panteizmusra változtatta, mely minden pogány filozófia alapja.
Sok jel mutatja azonban, hogy a sötétség hatalmának órája ismét közel, amikor, ahogyan előre megíratott, a hit megfogyatkozik, és ez előzi meg az Emberfia eljövetelét. „Ami volt, ugyanaz lesz majd, és ami történt, ugyanaz fog történni”.”

“Mielőtt hozzálátnánk megvizsgálni, és megkísérelnénk megmagyarázni, mit jelent az a fontos dolog, hogy kijelentés, hasznosnak látjuk, hogy néhány általános megjegyzést tegyünk a Biblia értelmezésével kapcsolatban. Napjainkban ugyanis a kereszténységet érő heves támadásokat sokszor arra alapozzák, hogy a hívők egymástól mennyire eltérő módon vélekednek. Maró gúnnyal mutatnak rá a kereszténység számos csoportosulására, válfajára, a különböző felekezetekre, és az ezek közötti komoly nézetkülönbségekre, melyek nem csupán a gyülekezeti vezetéssel és fegyelemmel kapcsolatosak, hanem akár teljesen alapvető tanításokat is érintenek. Abból kiindulva vonják kétségbe az írások isteni eredetét, hogy az az értelmezések ilyen széles skáláját engedi meg, és ilyen sok különböző, sőt egymással ellentétes vélekedésnek adhat alapot.”

“Az emberek ugyanis nem tisztán és érintetlenül hozták szívük írótábláit, hogy arra Teremtőjük kijelentett akaratát és szándékait lehessen elsőként rávésni, hogy ez hagyjon bennük maradandó, mély nyomot, hanem mindenféle mítoszokkal, filozófiákkal és előítéletekkel telve érkeztek, melyeket nem tudtak teljes mértékben elvetni, hanem legalábbis részben megtartottak, és összevegyítették – talán teljesen öntudatlanul – Isten igazságával. Ahogy telt az idő, ezeknek a hozzáadott emberi összetevőknek az oda nem illő volta egyre inkább nyilvánvalóvá vált; az emberek mégis ragaszkodtak hozzájuk, mert úgy érezték, ezek lágyítják a kijelentés javító-nevelő szigorúságát, és úgy alakítják át, hogy valamiféleképpen megértő legyen a bukott emberi természet kívánságait illetően.
Így azután hamarosan ki kellett találniuk valamit, ami eltompítja a Szellem kardját, nehogy annak metsző éle elválaszthassa a hamisat az igaztól. Az Igének azon részeit, melyek a leghatározottabban ellentmondtak az emberi vágyaknak és érzéseknek, allegóriává (elvont szóképpé) alacsonyították, vagy téves elnevezéssel „elszellemiesítették”, kiragadva az Igéket a maguk szó szerinti és helyes értelmezéséből; megfosztva őket így attól az erőtől, melyet Isten beléjük helyezett; s többé nem voltak képesek áttörhetetlen gátat szabni a hamis tanítások beáramlásának. És még mindig csak azokról a bajokról beszélünk, melyeket a feltehetően teljesen jóhiszemű keresztények okoztak, akik – rövidlátásuk és bölcstelenségük miatt, de legfőképpen azért, mert minden halandóra jellemző módon képtelenek voltak megtisztítani gondolataikat a berögzült elképzeléseiktől – megrontották az Isten Igéjét.”

“Ha valaki olvassa és hiszi a próféciát, még ha teljesen nem is érti az egészet, óhatatlanul erőteljes meggyőződés alakul ki benne arról, hogy a dolgok jelenlegi rendje csak időleges, átmeneti; és ezért óriási segítségül van számára, hogy ezeken a láthatókon túlra tudjon tekinteni. Természettől fogva mindannyian hajlunk a pozitivizmusra, és legnagyobbrészt, ha nem elméleti megfontolásból, akkor a gyakorlat szintjén úgy viselkedünk, mint akik azt feltételezik, hogy a dolgok mindig is ugyanúgy álltak mint most, és ez mindig is így lesz; hogy soha nem lesz változás, kivéve csak olyan, melyek hétköznapi módon következnek be a már működő tevékenységek által.

A próféciák azonban azonnal eloszlatják ezt a hamis biztonságérzetet, és ez a titkos oka annak, hogy amikor Isten elhúzza a jövő elől a függönyt, az emberek vagy megborzonganak és azonnal hátat fordítanak, vagy megmagyarázzák, hogy amit látnak, az nem is szó szerinti leírása annak, ami hamarosan be fog következni, hanem csak képletes előrevetítése valaminek, amit gondosan úgy mutatnak be, hogy ne adjon okot riadalomra, mint ami csak természetes következménye a már most meglévő tendenciáknak. Nehéz számukra felfogni ugyanis, hogy olyan heves és gyors változások következhetnek be, amilyeneket maguk még soha nem tapasztaltak. Készségesen beszélnek a fejlődésről: nagyon szeretnek arról az időről beszélni, amikor az igehirdetők még sikeresebbek lesznek, és valahogyan kieszelik a módját, hogyan lehet az egész emberi nemzetséget erőszakmentesen meggyőzni arról, hogy hagyják el a büszkeséget, az önzést és az általában vett istentelenséget: élvezettel növelik a saját vallási csoportjuk befolyását – bár eközben gyakran összetévesztik a politikai hatalmat a Szellem hatalmával, és könnyen megfeledkeznek róla, hogy ki jelenleg ennek a világnak az ura, és rövid ideig tartó dicsőségének jelenlegi osztogatója.”

“Végül pedig, a próféciák tanulmányozása kinyilatkoztatja számunkra Isten akaratát és gondolatait. Valami jelentéktelen dolognak tűnik ez? Tényleg megvetjük Mindenható Teremtőnk bizalmas közléseit? Féljünk attól, hogy nehogy így megsértsük Őt, hogy nehogy olyanok legyünk, mint a disznók, akik összetapossák a nekik felkínált gyöngyöket! És ennek fényében szemlélve, mily nagy a prófétai írások gyakorlati haszna! Mert ha már Krisztus által meg lettünk igazítva, akkor is szükségünk van a megszentelődésben való naponkénti előrehaladásra; mindig egyre jobban és jobban át kell formálódnunk Isten képére. És ezért a célért kaphatnánk-e nagyobb segítséget annál, mint hogy Isten kinyilatkoztatja nekünk gondolatait és szándékát saját magunkkal, embertársainkkal és azzal a Földdel kapcsolatban, melyen élünk; hogy megtudjuk, milyen értéket tulajdonít Ő a mulandó dolgoknak, annak a látható környezetnek, mellyel folyamatos kölcsönhatásban vagyunk; s hogy megismerjük kijelentését ezek gyors ítéletével és pusztulásával kapcsolatban?
Nem kötelességünk-e aprólékosan megismerni mindezeket a kijelentéseket; szüntelen elmélkedni rajtuk, hogy ezáltal formálódhassanak a vágyaink, reményeink és törekvéseink; hogy az egész gondolkodásunkat velük hozzuk összhangba; hogy minden igyekezettel terjesszük ezek ismeretét az emberek között; és így felkészíthessük magunkat és másokat is a dolgoknak eme új rendjére, melybe vagy egyenként kell belépnünk a halál ismeretlen órájában, vagy melybe egyszerre léphetünk be bármelyik pillanatban, a mi Urunk és Üdvözítőnk régóta várt megjelenésekor?”

Tovább a teljes 1. fejezetre: Pember_Earths_Earliest_Ages_HU-1

A laodiceai gyülekezet korszaka – Dana Congdon

Mit mond a Szellem a laodiceai gyülekezetnek? Mi a gyülekezet fő problémája a mostani korban, és mi a megoldás?

 

Tíz ezüst és egy ruha – Paris Reidhead

A teljes igeszolgálat pdf-ben letölthető: Paris_Reidhead-Tiz_ezust_es_egy_ruha

In English: Paris Reidhead: Ten Shekels and a Shirt

Paris Reidhead az 1960-as években elhangzott igeszolgálatának átirata, melyben a Bírák könyvéből, Míká és a lévita történetének alapján a gyülekezetet fertőző humanizmusról és pragmatizmusról beszél, mely beszivárgott a keresztény gondolkodásba, abba, ahogyan a megtérést, a keresztény életet, a missziót stb-t látjuk. Elég kijózanító. Részlet:

LIBERÁLIS, FUNDAMENTALISTA… vagy EGYIK SEM?

A vallást azonban nem lehetett megszüntetni. Olyan sokan éltek belőle, hogy kellett nekik valamilyen indokot találni, hogy igazolhassák a létezésüket. 1850-ben az egyház kétfelé szakadt. A liberálisok volt az egyik csoport, akik elfogadták a humanizmus filozófiáját, és megpróbáltak valami aktuálisnak szánt üzenetet átadni nemzedéküknek: „Nem tudjuk, hogy van-e menny; nem tudjuk, hogy van-e pokol. Azt az egyet viszont tudjuk, hogy van itt vagy hetven évünk a földön. Tudjuk, hogy a költészet, a mélyen szántó gondolatok és a nemes célok mind nagyon hasznosak mindannyiunk számára. Ezért fontos, hogy vasárnap gyertek el a templomba, ahol olvashatunk verseket, ahol életbölcsességeket, alapigazságokat és életszabályokat mondunk nektek, hogy azok szerint éljetek. Arról nem tudunk semmit, mi lesz, amikor meghaltok, de egyet mondhatunk: ha rendszeresen jártok, fizettek, segítetek és velünk maradtok, akkor rugót kaptok tőlünk a szekeretek alá, és még kényelmesebb lesz az utatok. Semmit sem garantálhatunk azzal kapcsolatban, hogy mi lesz, amikor meghaltok, de az biztos, hogy ha velünk jöttök, boldogabbá teszünk, míg csak éltek.” Ez lett tehát a teológiai liberalizmus legbenső lényege. Nem jelentett többet annál, mint hogy egy kis cukrot próbált tenni a vándorlás keserű italába, megédesíteni egy időre. De ez minden, amit mondhatott.

A bennünket körülvevő közeg filozófiája tehát a humanizmus: az élet legfőbb célja az ember boldogsága. Van azonban egy másik csoport, akiket megbotránkoztattak a liberálisok. Ez a csoport az én népem, a fundamentalisták. Ők azt mondják: „Hisszük, hogy a Biblia Istentől ihletett. Hisszük, hogy Jézus Krisztus Isten. Hisszük, hogy van pokol. Hisszük, hogy van menny. Hiszünk Jézus Krisztus halálában, eltemetésében és feltámadásában.” Ne feledjük azonban, hogy a légkör, ami körülvesz, a humanizmus. A humanizmus pedig azt mondja, hogy a lét célja az ember boldogsága. A humanizmus olyan, mint valami ártalmas kigőzölgés a mélyből, mindenbe beleeszi magát. A humanizmus olyan, mint egy fertőzés, egy járvány – egyszerűen mindenhová eljut.

Nemsokára a fundamentalisták abból ismerték föl egymást, hogy kijelentették: „Hiszünk ezekben!” Legtöbbjük valóban találkozott Istennel. De látjátok, nem sok idő telt el attól, hogy: „Ezek a dolgok tesznek minket fundamentalistává”, hogy a második generáció azt mondja: „Így kell fundamentalistává lenni: Higgy abban, hogy a Biblia Istentől ihletett! Higgy Krisztus istenségében! Higgy az Ő halálában, eltemetésében, feltámadásában! És akkor fundamentalista leszel.”

És máris megérkeztünk a mostani nemzedékünkhöz, amikor az üdvösség egész terve úgy néz ki, hogy értelmi beleegyezésünket adjuk néhány tantételhez, és kereszténynek lehet tartani valakit pusztán azért, mert igent mondott négy-öt helyen, amikor kérdezték. Ha jól tudta, hol kell igent mondani, valaki hátba veregette, megrázta a kezét, szélesen rámosolygott, és azt mondta: „Testvér, üdvösséged van!” Oda süllyedt tehát az egész, hogy az üdvösség nem volt több, mint előírt dolgok, formulák helyeslése, és végül az üdvösség nem jelentett mást, mint az ember boldogságát, mert a humanizmus átitatta az egészet. Ha össze kellene hasonlítanunk a fundamentalizmust a száz évvel korábban kezdődött liberalizmussal, ahogyan az kialakult – mivel nem akarom időponthoz kötni –, valahogy így nézne ki:

A liberális szerint a hit célja az, hogy az ember boldog legyen amíg él, a fundamentalista szerint pedig a hit célja az, hogy boldog legyen miután meghalt.

De már megint! A hit célja, ki lett mondva: az ember boldogsága. És míg a liberális azt mondja: „A társadalmi és politikai rend megváltoztatásával fel fogjuk számolni a nyomornegyedeket, meg fogjuk szüntetni az alkoholizmust, a kábítószerfüggőséget és a szegénységet. És létrehozzuk a MENNYET ITT, A FÖLDÖN, ÉS BOLDOG ÉLETET TEREMTÜNK! Semmit nem tudunk arról, mi jön utána, de azt akarjuk, boldog légy, míg itt élsz!” És hozzá is láttak, hogy véghez vigyék, hogy azután az I. világháború szörnyű megrázkódtatásával szembesüljenek, és a II. világháború teljes döbbenetével, mert úgy látszott, hogy ennyi idő alatt nem sikerült eljutniuk sehova.

A fundamentalisták pedig szépen beálltak a sorba, ráálltak a humanizmus hullámhosszára, míg végül valami ilyenhez jutottunk: „Fogadd el Jézust, hogy a mennybe mehess! Nem akarsz arra csúnya, rossz, tűzzel égő pokolra jutni, miközben olyan csodálatos menny vár rád! Gyere Jézushoz, és akkor a mennybe jutsz!”

És ez éppen ugyanúgy az ember önzésére apellál, mint amikor ketten egy kocsmában üldögélve eldöntik, hogy kirabolnak egy bankot, hogy nulla befektetéssel a semmiért valamijük legyen! Van az a módja a bűnösök hívásának, ami a világnak pontosan úgy hangzik, mint az a terv, hogy hogyan kell egy benzinkút tulajától megszerezni az aznapi bevételét anélkül, hogy neki dolgoznál.

A humanizmus, úgy hiszem, a leggyilkosabb és legpusztítóbb eszme mindazok közül a filozófiai bűzfelhők közül, melyek a mélységből valaha kiszivárogtak. Teljesen átitatta a hitünket. ÉS TELJES MÉRTÉKBEN ELLENTÉTES A KERESZTÉNYSÉGGEL! Sajnálatos, hogy mégis ritkán látják így. Pedig itt van Míká, aki szeretne egy kis kápolnát, hozzá papot akar, és imádkozni szeretne, áhítatokat tartani, mert „jót tesz majd velem az Úr!”. EZ NEM MÁS, MINT ÖNZÉS! ÉS EZ BŰN! A lévita pedig jön, és szépen ő is beleesik, mert ő meg helyet keres magának. Tíz ezüstöt akar meg egy inget, és teljes ellátást. És azért, hogy meglegyen neki mindaz, amit akar, és Míkának is meglegyen, amit akar, APRÓPÉNZRE VÁLTJÁK ISTENT, tíz ezüstért és egy ruháért!

EZ A KORSZAKOK ÁRULÁSA! És ez az az árulás, amelyben élünk.

Nem tudom, Isten hogyan tudja ezt helyrehozni, míg vissza nem térünk a kereszténységbe, A BŰZHÖDT HUMANIZMUSSAL TELJES ÉS TÖKÉLETES ELLENTÉTBEN, mely átitatta nemzedékünket Krisztus nevében.

Tartok tőle, hogy annyira kifinomulttá vált, hogy tényleg mindenhová eljutott. Hogy ez mit jelent? Lényegében ezt: Ez a filozófiai feltevés – hogy az emberi létezés alapvető célja az ember boldogsága – oly mértékben el lett fedve evangéliumi fogalmakkal és bibliai tanításokkal, hogy végül Isten már az ember boldogságáért uralkodik a mennyben, Jézus Krisztus az ember boldogságáért öltött testet, és az angyalok is az ember boldogságáért léteznek. Minden az ember boldogságáért van! ÉN MEG AZT MONDOM NEKTEK, HOGY EZ NEM KERESZTÉNY DOLOG! Vajon nem akarja Isten, hogy az ember boldog legyen? Dehogynem. De mint következmény, és nem mint cél!

Folytatás: Paris_Reidhead-Tiz_ezust_es_egy_ruha

Az idő és az idők megértése – Dana Congdon

Kiket jelképeznek Issakár fiai ma? Mit láttak meg Dávid király idejében, és mire van szükség ezekben az utolsó napokban?

Hogyan készít fel bennünket az Úr az Ő eljövetelére? Hogyan élhetünk a Királyság időzónájában már most?

Ezekre a kérdésekre kapjuk meg a választ, és még sok meglepő dolgot is megtudhatunk Dana Congdon igeszolgálatán keresztül Isten országával (királyi uralmával) kapcsolatban (magyar felirattal).