A hegyi beszéd (Watchman Nee)

Máté evangéliumának utolsó magyarázata (1950-52), 3. rész, bevezetés. PDF: A hegyi beszéd

Máté evangéliumának 5-7. fejezetében találjuk a hegyi beszédnek nevezett tanítást. Ez a két fejezet alkotja Máté evangéliumának harmadik részét, melyet hat különböző szakaszra oszthatunk; előbb azonban bevezetésképpen néhány dolgot tisztáznunk kell.

Mt 5,1-2: „Amikor meglátta a sokaságot, felment a hegyre, és miután leült, odamentek hozzá tanítványai. Ő pedig megszólalt, és így tanította őket.”

Urunk látta a sokaságot, azt a nagy tömeget, mely Galileából, a Tízvárosból, Jeruzsálemből, Júdeából, és a Jordánon túlról jött (Mt 4,25). Habár nagyon sokan voltak, Jézus most nem maradt velük, mint máskor, amikor meggyógyította a betegeket és kiűzte a démonokat. Most valami más terve volt, ezért felment a hegyre (igazából egy magas dombra). Sokan nem tudták oda követni, de a tanítványok Vele mentek. A tanítványok mások voltak, mint a sokaság. „Ő pedig megnyitotta száját és tanította őket.” Az a szó, hogy „őket” a tanítványokra vonatkozik, nem a sokaságra. Vizsgáljunk meg először is néhány tévedést, melyek a Máté evangéliumában található, hegyi beszédnek nevezett résszel kapcsolatosak.

1) Az azóta eltelt kétezer év során a hegyi beszéd mindig is problémát jelentett a gyülekezetben. Sokan úgy vélik, az Úr szavai itt a világnak szólnak. Úgy látják, ez összességében a szembeszegülő magatartás elleni tanítás, és ebből kiindulva azt hirdetik a világnak, hogy ne tanúsítsanak ellenállást, és szeressék ellenségeiket. Ám ha tanulmányozzuk az Igét, azonnal felismerjük a tévedést ebben a vélekedésben. Az Úr ugyanis nem a síkságon mondta ezeket a szavakat, hanem fent, a hegyen. Nem a sokasághoz szólt, hanem a tanítványaihoz. A hegyi beszéd nem Krisztus üzenete a világnak, mely hamarosan elmúlik, hanem ez az üzenet az Ő saját tanítványainak szól. A világnak nincs szüksége ilyen magasztos életfilozófiára. A világban lévő embereknek világosságra van szükségük; világosságra, hogy megismerhessék az életet, mely képes megszabadítani őket a haláltól. Megmenekülésre [üdvösségre] van szükségük. Egyetlen bűnös sem menekülhet meg a hegyi beszéd tanításának megtartása által.

Ez a tanítás a keresztény életnek szól. A kereszténység nem Krisztus tanítását adja tovább a bűnösöknek; egyedül Krisztus életét tudja közvetíteni nekik. Bárki, aki a világnak próbálja átadni a hegyi beszéd tanítását, az súlyos tévedésben van. Minden ezirányú kísérlet csak az mutatja meg, hogy az illető maga sincs tisztában azzal, mit jelent valójában a kereszténység.

2) Sokan vannak olyanok is, különösen az utóbbi néhány évtizedben, akik azt feltételezik, hogy a hegyi beszéd a zsidóknak szól. Úgy tartják, hogy Máté evangéliuma a zsidóknak szóló evangélium, ezért tehát ezek az igék nekik szólnak. De korábban már felhívtam a figyelmet arra, hogy mi ennek az evangéliumnak a jellegzetessége1. Habár írója zsidó, mégis sokkal több pogány települést jegyez fel, mint bármelyik másik evangélium. A 4. fejezettől a 18-ig legfőképp arról beszél, mit cselekedett az Úr Galileában – a pogányok Galileájában. Kinek szólnak akkor hát ezek az igék az 5-7. részben? Nem szólhatnak egyedül a zsidókhoz, különben a másik három evangéliumnak is (Jánost is beleértve) csak a zsidókhoz kellene szólnia.

Kit nevez az Ige ebben a szakaszban tanítványoknak? Zsidókat vagy keresztényeket? Nem a zsidókat, bár az Úr első tanítványai kétségtelenül zsidók voltak. Az Igéjében Isten azt mondja, hogy a tanítványokhoz szól, nem a zsidókhoz. Mind a négy evangéliumban valahányszor az a szó szerepel, hogy „tanítványok”, ez mindig azokra vonatkozik, akik azért jogosultak az Úr Igéjét hallgatni, mert Jézus követői, és nem azért, mert zsidók. „Ti azért legyetek tökéletesek, mint ahogy mennyei Atyátok tökéletes” (Mt 5,48). Más szóval, a tanítványok Isten gyermekeit jelentik. Később, feltámadása után az Úr minden nép és nemzet közül azokat nevezi tanítványainak, akik hisznek Benne (lásd Mt 28,18-19). A „tanítvány” szó ezért nem más, mint a „keresztény hívő” szinonimája. Nem korlátozódik pusztán a zsidó származású hívőkre, hanem mindazokat jelenti bármely nemzetből, akik hisznek az evangéliumban, és bemerítkeztek az Atya, a Fiú és a Szent Szellem nevére.

Az a szó tehát, hogy „tanítványok”, nem csak a zsidó hívőket jelenti, hanem ez minden keresztény közös megnevezése. Ebből kifolyólag jogosan állíthatjuk, hogy ez a tanítás nem csak főleg a zsidóknak szól.

A Cselekedetek könyvében, miután Krisztus felvitetett, és eljött a Szent Szellem, mindazokat, akik az Úrban hisznek, az Úr tanítványainak nevezik (Csel 6,1.2.7; 9,10.19.26; 11,26). Tehát mindazok, akik hisznek az Úr Jézusban, tanítványok. A Csel 11,26-ban azt olvassuk, hogy a tanítványok keresztények. Először tanítványoknak nevezték őket, utána pedig keresztényeknek. Ezért ha valaki megpróbálja ennek a szónak a jelentését pusztán a zsidókra szűkíteni, az azt jelenti, hogy nem ismeri az Igét.

A hegyi beszéd tehát a tanítványoknak szól, azaz a keresztényeknek. Nem „a zsidóknak” szól. További bizonyítékért nézzük meg a Csel 11,20-at is, ahol a pogányok tanítványokká lettek; Csel 14,22.28, ahol ezek a tanítványok mind a nemzetekből valók; Csel 15,10, ahol az egész rész szintén pogányokról szól; Csel 16,1, ahol egy Timótheus nevű tanítványról olvasunk, aki félig zsidó, félig pogány; Csel 18,23.27, ahol minden szereplő nemzetekbeli tanítvány; Csel 19,9.30; 20,1; 21,4, ahol csupa nemzsidó tanítványról van szó, és így tovább.

3) A Máté 5-7-tel kapcsolatos harmadik tévedés, hogy sokak szerint a hegyi beszéd az eljövendő királyságban élőknek szól, és ezért a jelenben nem vonatkozik ránk. Ez is súlyos hiba, hiszen amikor a jövőben az ezeréves királyság megkezdődik, a földön igazságosság és béke lesz. A világ aranykorát fogja jelenteni az az időszak. Nem lesz sem erőszak, sem igazságtalanság. Találóan nevezik ezeréves nyugalomévnek is. Amikor azonban a hegyi beszédet olvassuk, azok a körülmények, melyekben azok élnek, akiknek meg kell tartaniuk ezt a tanítást, nagyban különböznek a királyság eljövendő korszakától:

a) „Boldogok a szellemben szegények” (vagy Lukácsnál: „Boldogok vagytok, szegények” – Lk 6,20). Itt még mindig van szegénység, a millennium alatt nem lesz szegénység.

b) „Boldogok, akik gyászolnak” – akik ma gyászolnak, áldottak lesznek a jövőben. De kell-e majd gyászolni a millennium alatt?

c) A világ ma tele van versengéssel, küzdelemmel, ezért nekünk szelídnek kell lennünk. Ma van itt az ideje, hogy éhezzük és szomjúhozzuk az igazságosságot, hogy irgalmasok, tisztaszívűek és békességet teremtők legyünk. Ma üldözhetnek bennünket. Az ezeréves királyságban ki üldözhetne? Ezek tehát a mostani kor körülményei, nem az elkövetkezőé.

Ha még jobban megnézzük ezt az egész kérdést, megláthatjuk, hogy azon a napon nem lesz semmilyen sötétség a földön, és ezért nem is lesz szükség arra, hogy mi, hívők só és világosság legyünk. Csak amikor távol van a Vőlegény, akkor kell böjtölni. A hegyi beszéd pedig azt tanítja, hogy böjtöljünk, ami világosan jelzi, hogy nincs itt a Vőlegény. Továbbá azt olvassuk: „Jöjjön el a Te országod [királyságod, királyi uralmad]” (Mt 6,10). Szükséges-e vajon ezt kérnünk az ezeréves királyság ideje alatt? Mindezeket tekintetbe véve tehát, csak azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a hegyi beszéd tanítása jelenlegi használatra van, hogy most tartsuk meg, és most járjunk eszerint.

4) Sokan úgy vélik, hogy a kereszténység valójában az apostoli levelekben található, nem az evangéliumokban. Jobban hangsúlyozzák Pál apostol leveleit, mint az Úr szavait. Azzal érvelnek, hogy a kegyelem evangéliuma a levelekben található és nem az evangéliumokban. De halljuk meg, mit mond az Úr az Ő igéiről. Vajon az Ő igéi nem tartoznak a gyülekezet örökségébe?

Ebben az egész kérdésben az első és legfontosabb dolog eldönteni, hogy mikor ért véget a törvény korszaka. A Máté 11,13 szerint „a próféták mindnyájan és a törvény [Bemerítő] Jánosig prófétáltak”. Következésképpen az evangélium Krisztussal kezdődik. Ne gondoljuk, hogy az az idő, mikor az Úr Jézus a földön élt, még mindig a törvény korszakához tartozott! Az Úr Jézus, ahogyan azt a Lukács 16,16 följegyzi, világosan kijelenti, hogy „a törvényt és a prófétákat Jánosig hirdették, attól fogva az Isten Királyságát (jóhírként) hirdetik, és mindenki erőfeszítéssel jut abba” (Vida ford.). Ebből az következik, hogy Bemerítő János után azonnal az Isten országának [királyságának, királyi uralmának] evangéliumát hirdették. Ezért, amit az Úr itt a Máté 5-7-ben és máshol mond, azok az Isten királysága evangéliumának az igéi. Ezek nem a törvény korszakához tartozó igék! Ugyan az Úr halála még nem következett be, de az evangélium korszaka már elkezdődött.

A János 3-ban és 4-ben följegyzett események egyértelműen az Úr halála előtt történtek, mégis érvényes, hogy aki hisz, nem fog elveszni, hanem örök élete van. Az evangéliumi korszak elkezdődött. Az Úr igéi a kegyelem korszakának az igéi, nem a törvény korszakáé. Ahogyan a János 8,25-ben olvassuk, az Úr saját Maga hivatkozik úgy igéire, mint „amit kezdettől fogva szólok nektek”. Az Ő szavait nem érinti semmilyen korszakváltozás. A János 12,48-50-ben az Úr Jézus azt mondja, hogy az Ő igéjét nem lehet sem megváltoztatni, sem megmásítani. Mielőtt fölment volna a mennybe, kijelentette, hogy az Ő igéi az Atya igéi, és az Atya igéje megbízható (Jn 17,8.14.17). Ami Jézust illeti, azok az igék, melyeket a földön mondott, az Ő magasztos küldetésének részét képezik. Bárki, aki meg akarja másítani az Ő igéit, nem alkalmas arra, hogy Neki szolgáljon.

Tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek” (Mt 28,20). Ki meri azt állítani, hogy a hegyi beszéd tanítása nem a gyülekezetnek és nem a mostani időre adatott? Hogyan tekint Pál az Úr szavaira? Az efezusi véneknek azt mondta: „Arra tanítottalak titeket, hogy emlékezzetek az Úr Jézus szavaira [igéire]” (Csel 20,35 – EFO). Pál aláveti magát az Úr igéinek, mondván: „Krisztus beszéde [igéje] lakozzék bennetek gazdagon” (Kol 3,16). Mennyire súlyosak Pál szavai a Timótheusnak írott első levélben, 6. rész 3-4-ig: „Ha valaki másképpen tanít, és nem követi a mi Urunk Jézus Krisztus egészséges beszédeit és a kegyesség szerint való tudományt, az felfuvalkodott, aki semmit sem ért, hanem vitatkozásokban és szóharcokban szenved, amelyekből származik irigység, viszálykodás, káromlások, rosszakaratú gyanúsítások” (Károli ford.).

Az Úr igéjét ezért teljes egészében meg kell tartanunk. Senki sem rövidítheti meg vagy veheti semmibe azt, amit Ő mond.

5) Vannak, akik egymás mellé tették az apostoli levelekben talált igéket és a hegyi beszéd igéit, és fölfedezték bennük a hasonlóságot. A hegyi beszédet úgy kell tekinteni, mint a mennyek királyi uralmáról szóló tanítást, mint annak az igazságát. Vannak, akik szerint ez a királyi uralom elmúlik az Úr feltámadása és felvitetése után. Ezért azt állítják, hogy amit a hegyi beszéd a mennyek országáról mond, az nem más, mint a törvény korszaka és a kegyelem korszaka közötti rövid időszakra szóló, átmeneti tanítás.

Olvassuk el azonban gondosan a Cselekedetek 1,3-at, ahol azt látjuk, hogy az Úr a feltámadása utáni negyven nap során az Isten királyi uralmával kapcsolatos dolgokról beszélt a tanítványainak. A Csel 8,12-ben azt olvassuk, hogy Fülöp „az Isten királyságáról és Jézus Krisztus nevéről szóló örömhírt (örömüzenetet) hirdette”. Ez a Szent Szellem eljövetele után történt. A Csel 14,22-ben Pál és Barnabás bátorította a tanítványokat, „(mivel)hogy sok háborúságon (nyomorúságon) át kell nekünk bemennünk az Isten királyságába”. A Csel 19,8-ból megtudjuk, hogy Pál három hónapon keresztül „bátran szólt, érvelt, és igyekezett meggyőzni őket az Isten királyságának dolgairól”. A Csel 20,25-ben azt látjuk, hogy Pál rendszeresen hirdette Isten királyi uralmát. És a Cselekedetek könyve legvége felé Pál még mindig Isten királyságát hirdeti (lásd Csel 28,23.31). Pál leveleitől a Jelenések könyvéig huszonnégy helyen említi az Ige Isten királyságát.

Következésképpen biztosra vehetjük, hogy Isten királyi uralma nem áll ellentétben a kegyelem korszakával. A törvény Bemerítő János eljövetelével véget ért, és azóta folyamatosan Isten királyi uralmát hirdetik. Isten királyi uralma a kegyelem korszakával esik egybe. És ezért azok fényében, amiket eddig elmondtunk ezekkel a különféle ellentmondásokkal kapcsolatban, bizton állíthatjuk, hogy a Máté 5-7-ben leírt hegyi beszéd a keresztényeknek szól, és nem a világnak; nem a zsidóknak”, és nem is az elkövetkező ezeréves korszak alatt élőknek.

Egyesek számára szükségtelennek tűnhetnek a fenti magyarázatok; de tekintve, hogy oly sok eretnekség kering, bölcs dolognak tűnt tisztázni az igazságot. Ne abban higgyünk, ami logikusnak látszik, hanem egyedül abban higgyünk, amit maga az Ige mond.

Mást is meg kell még vizsgálnunk azonban ebben a bevezetőben. Először is meg kell állapítanunk, mi is pontosan a mennyek országa [királysága, királyi uralma], ahogyan a hegyi beszéd azt bemutatja. Mit jelent ez az Ószövetségben? Mit jelent a Máté 5-7-ben és mit a Máté 13-ban? Az 5-7. fejezetben nagyon másnak látszik a menny királysága a 13. fejezetben leírthoz képest. Az előbbiben a mennyek királysága világos, mint a nap, az utóbbiban azonban rendkívül összetettnek tűnik. Ez sok igetanulmányozó számára jelent problémát.

Az Ószövetségben – a Dániel 2,44-ben és a 7,13-14-ben – egyértelműen kiderül, hogy a menny fog uralkodni. Más próféták, mint például Zakariás, Ézsaiás és Dávid szintén kijelentik, hogy Isten fel fog állítani egy királyságot. A királyság legjelentősebb személyei Izrael gyermekei lesznek; de ott lesznek még a királyságban a nemzetekhez tartozók is (a juh-nemzetek – lásd Mt 25,31). Végül mindenki ismerni fogja az Urat (JHVH-t), és imádni fogják Istent. Nem csak az emberiség lesz áldott, hanem a vadon élő és egyéb állatok is. Ezt a királyságot jövendöli meg az Ószövetség. Világos, hogy az a menny királysága, melyről az Ószövetség beszél, nem kapcsolódik a gyülekezet korszakához, és nem is azt a mennyet vagy az Új Jeruzsálemet jelenti, melyet a keresztények várnak. Tehát ez nem a ma keresztényeinek szól, és nem is a jövőbeli menny, hanem egy másik korszak.

Az újszövetségi időszakban János után Urunk hirdeti tovább, hogy „a mennyek királyi uralma elközelített”. Mit jelent a mennyek királyi uralma? A Máté 3 szerint Bemerítő János azt hirdette, hogy „elközelgett a mennyek királyi uralma”. A 4. fejezet feljegyzi, hogy az Úr ugyanezt a dolgot jelenti be. Az 5. fejezet idejére a mennyek királyi uralma eljött. Igen, az 5-7. fejezet idején már valóban eljött a királyi uralom. Az Ószövetség az ott megjövendölt királyságnak a földi rülményeiről beszél, hogy milyen lesz az a jövőben. Amikor az Úr beszél a királyságról a Máté 5-7-ben, azokra az emberekre utal a mennyek királyságában, akik abban uralkodni fognak. Ahogyan pedig a Máté 13-ban beszél a királyságról, az a királyság történetére vonatkozik. Mindhárom a királyságra mutat. Emberek egy meghatározott köre jön létre; nélkülük ez a királyság soha nem jöhetne el. Tehát a hegyi beszéd arról szól, hogy milyeneknek kell lenniük ezeknek az embereknek.

Az Úr tehát itt nem a körülményekre, hanem az emberekre fekteti a hangsúlyt. Ezért mondta utána Péternek, hogy „neked adom a mennyek királyságának kulcsait” (Mt 16,19) – azokat a kulcsokat, melyekkel meg lehet nyitni a mennyek királyságának ajtaját, de nem azért, hogy kiengedjék annak környezeti jellemzőt, hanem, hogy beengedjék az embereket. És később meglátjuk, hogy az ajtó valóban megnyílt pünkösd napján, amikor a zsidók bejöttek. Másodízben pedig Kornéliusz házánál lett megnyitva, és a pogányok is bejöhettek. Továbbá, az Úr azzal, hogy démont űzött ki, kinyilvánította: „elérkezett hozzátok az Isten királyi uralma” (Mt 12,28). Tehát ahol az Úr, ott az Isten királyi uralma. De a Máté 5-7 azt mondja, hogy ahol hívők vannak együtt, ott is ott az Isten királyi uralma. Bármikor és bárhol hívők olyan emberekké válnak, mint amilyenekről a hegyi beszédben olvasunk, ott eljön a mennyek királysága.

Ne fordítsunk túl sok figyelmet a körülmények kérdésére, hogy azt gondoljuk miatta, hogy a mennyek királysága nem fog eljönni addig, míg meg nem lesznek a megfelelő külső körülmények; hanem értsük meg, hogy az a királyság, melyet az emberek képviselnek, sokkal fontosabb, mint az, amelyiket akármilyen külső körülmény jellemez. Következésképp azt mondhatjuk tehát, hogy a Máté 5-7 azt tudatja velünk, hogy amikor hívőknek egy nagyon különleges és új társasága jön létre, akkor és ott a királyság jelen van.

A Máté 13 viszont a királyság egy másik vonatkozásáról beszél. Az ott szereplő hét példázat azt mutatja be, hogy külsőleg milyen ez a királyság. Azaz, amikor a mennyek királyi uralmát hirdetik a földön, ezek azt mutatják meg, hogy az milyen történelmi fordulatokat vesz. Itt is a királyságról van szó, csak éppen a külső megjelenéséről. Ez az a kereszténység, amit a világ lát; ez a kereszténység külső megjelenése ebben a korszakban.

Miért említi az Úr ezeket a komoly és magasztos kívánalmakat a Máté 5-7-ben? A hegyi beszéd elején a hangsúly azon van, amire föntebb már utaltunk; azaz emberek egy olyan társaságán, akiket az Úr Magának akar. Az első hét boldogmondásban az áll: „akik” (személyek); az utolsó kettőben többesszám második személyben áll: (ti) „vagytok”. A mennyek királyságának minden embere bizonyos jellegzetességekkel bír. Ez önmagában jelzi a kegyelem és a törvény közötti különbséget. (Személy szerint nem is szeretem, amikor a Mt 5-7-et úgy nevezik, hogy „a mennyek királyságának törvénye”). Mert mi a törvény? Nézzük meg a Róma 5,20-at és a 6,14-et: „a törvény pedig mellesleg jött be, hogy a bűn megszaporodjék, ahol pedig megsokasodott a bűn, ott túláradt a kegyelem”; „mert a bűn rajtatok már nem fog uralkodni, mert nem vagytok törvény alatt, hanem kegyelem alatt” (Vida ford.). A törvény olyan, mintha a vízben próbálnánk meg tüzet gyújtani, vagy aranyat keresnénk a homokban. Minél képtelenebbek vagyunk megtenni valamit, annál inkább követeli, hogy megtegyük. Ez a törvény, ahogyan az Ige elénk adja. Az a törvény, amiről a világ beszél, valójában parancs. Mégis, az Ige törvénye nem azért adatott, hogy megtartsuk, hanem azért, hogy megszegjük, hogy a természetes én tehetetlensége lelepleződjön, és a bűn még nagyobb legyen.

Mennyire más azonban a hegyi beszéd! Eljött az Isten Fia; meghalt, eltemették és föltámadt. A Szent Szellem leszállt rá, ahogyan a Máté 3-ban meg van írva; következésképpen minden cselekedetét a földön a feltámadás és a Szent Szellem eljövetelének alapján végezte. Habár a kereszthalál, a feltámadás és a Szent Szellem pünkösdi eljövetele még előtte volt, Ő mindazonáltal már ezen az alapon állt. (Azok, akik hisznek Jézusban, amint azt a János 3-ban olvassuk, azoknak örök életük van, mert Isten előtt Ő már be lett merítve a halálba, akkor is, ha fizikailag akkor még nem halt meg.) Isten nézőpontjából az Úr már a halál talaján állt, mivel valóban be kellett merítkeznie az én halálába ahhoz, hogy beléphessen az Istenért végzett munkába. Immár a Szent Szellem Benne és Rajta van. És most már nyugodtan adhat nekünk – a hegyi beszédben – ilyen szigorú parancsokat. Mert minél nehezebb a követelmény, annál erőteljesebben válaszol rá a bennünk lévő isteni élet.

Az élet, melyet Urunk nekünk adott, kimeríthetetlen. Nincs semmi meglepő abban, ha a saját tűrőképességünket meghaladva képesek vagyunk kitartani. Isten kívánalmainak soha nincs vége; sőt, egyre nagyobbak lesznek, de a bennünk levő élet mindig átvisz minket a nehézségeken. Ezért, aki azt mondja, hogy a hegyi beszéd törvényt fektet le, az nem tud semmit a törvényről, sem az életről. (Vegyük észre, hogy a hegyi beszéd tanítása alapján élt élet nem a törvény, hanem a kegyelem alatt élt élet.) Ne vessük meg hát, ha megpróbál bennünket az Úr! Mert a próbatétel során válik láthatóvá a bennünk levő élet. Minél többet követel Isten ettől az isteni élettől, annál jobban megmutatkozik, ami ebben az életben el van rejtve. Isten adja a parancsot, de szintén Isten az, aki a bennünk levő isteni életével megtartja azt. Isten maga teljesíti, amit megkövetel. Ezért tehát a hegyi beszéd nem törvény. (Ami a Sínai-hegyen adatott, az valóban törvény, mert az olyasvalami, amit nem vagyunk képesek megtartani.) Amikor mi, hívők nekilátunk, hogy a hegyi beszéd tanítását kövessük, ahogyan az a Máté 5-7-ben meg van írva, minden tudatosság nélkül be fogjuk tölteni azt. Lehetővé válik a lehetetlen. És pontosan ezt jelenti kereszténynek lenni, hogy naponként megnyilvánul az, ami az ember számára lehetetlen. Ezért mondja a Róma 6,17, hogy ez, ami itt a Máté 5-7-ben van, igazán kegyelem alatt van: mert Isten az, aki lehetővé teszi számomra, hogy megtegyem, amit Ő parancsol; mert nem vagyok többé sem a bűn, sem a törvény uralma alatt.

A hegyi beszéd tanítása olyan embereket hoz létre e világ számára, akikre nem méltó ez a világ. Nem elég, hogy az embereknek életük legyen; szükséges, hogy valamilyen követelmény is legyen ezzel az élettel szemben, különben az isteni élet nem fog megmutatkozni. Ez az élet képes arra, hogy a hegyi beszéd minden egyes követelményének eleget tegyen! Ha nincsenek ilyen követelmények, az Úr mérhetetlenül nagy ereje, mely bennünk van, nem fog tudni megnyilvánulni. Amikor azonban van követelmény, és ennek a követelménynek eleget tesz az isteni élet az emberekben, ott valódi kereszténység van. Egyfelől a próbatétel, másfelől Krisztus, aki kiállja azt a próbát. És amikor mindkettő jelen van, ott a kereszténység, ott a mennyek királyi uralma.

Az Úr célja, hogy emberek egy olyan társasága jöjjön létre az Ő számára, akik az eljövendő királyság körülményeit már most magukévá teszik, és már most élvezhetik. (A görög szót, melyet „nép”-nek fordítottak a Csel 15,14-ben, „emberek”-nek is lehet fordítani.) Most van az idő, amikor Isten kiválasztja az embereket. Milyeneknek kell lenniük? A Máté 5-7 szerintieknek. Ami ezeket az embereket illeti, ők jelentik most a királyságot; a jövőben pedig uralkodni fognak az eljövendő királyságban.

1„Máté úgy mutatja be az Urat mint királyt; Márk úgy mint szolgát vagy rabszolgát; Lukács úgy mint embert vagy papot Isten előtt; János pedig úgy mint Istent.” (Máté ev. utolsó magyarázata, bevezetés)

A Test törvénye (Watchman Nee)

„Kelj fel és menj be a városba, és majd megmondják neked, mit kell cselekedned.” (Csel 9,6)

Az Úr ezt így értette: „Nem én mondom meg neked, mit kell tenned, hanem valaki más fogja megmondani.” Az Úr valaki mást használt fel arra, hogy Pállal közöljön valamit. Ez nem más, mint a Krisztus testéről szóló kijelentés. Pálnak már megmenekülése legelső napján az Úr kijelentette a test törvényét, illetve alapelvét. Bár Pált olyan eszköznek rendelte, akit hatalmasan fog használni, mégis más emberek közreműködését veszi igénybe, hogy segítsenek Pálnak. Ezért soha ne gondoljuk, hogy nekünk nem kell másoktól függenünk, mintha mi mindent megkaphatnánk közvetlenül Istentől. Persze nem azt akarja ez tanítani nekünk, hogy vakon kövessünk másokat, viszont komolyan arra int, hogy ne legyen olyan büszke hozzáállásunk, hogy azt higgyük, mi magunkban is megkaphatjuk az Úr Igéjét, és megoldhatunk minden problémát egyedül.

Forrás: The Lord My Portion, dec. 9.

Három szellemi házasság – Zac Poonen

Three Spiritual Marriages – Zac Poonen

PDF formátumban letölthető itt: Három szellemi házasság

A Róma 7-ben Pál arról ír, hogy az a személy, aki egy bűn feletti győzelemre és szent életre vágyik, ott hibázza el, ahogyan megéli azt. A Szent Szellem a 4. versben a házasság képét használja. Mikor megtéretlenek voltunk, akkor az óemberrel voltunk házasságban. A megtérés után, ahelyett hogy Krisztussal lépnénk házasságra, elkövetjük azt a hibát, hogy a törvénnyel házasodunk össze. Minden hívő elköveti ezt a hibát, amikor a bűn feletti győzelmet keresi. A saját erősségeinkből fakadó bűnök feletti győzelem keresése érdekében az első próbálkozások a törvénnyel való házasság keretében történnek. A 6. és 7. fejezetekben három szellemi „házasságot” látunk: az első az óemberrel, a második a törvénnyel és a harmadik Krisztussal.

Az óember egy gonosz férjhez hasonlítható, aki veri a feleségét, prostituálttá teszi őt, tönkretéve az életét és a boldogságát. Ez a bántalmazott feleség hogyne szabadulna meg szívesen egy ilyen gonosz férjtől. Egy nap a férje – az óember – meghal és ő újjászületik!  Most már szabad arra, hogy új házasságot kössön, de ahelyett, hogy Krisztussal lépne házasságra, elköveti azt a hibát, hogy a törvénnyel lép házasságra, aki Krisztusra hasonlít.

A törvény tökéletes, ezért könnyű elköveted azt a hibát, hogy Krisztussal összetéveszd, mert a törvény tökéletes igazságot vár el tőled. A törvény nem hasonlít az óemberre. Nem veri a feleségét és más módon sem okoz szomorúságot neki. Tökéletességet igényel. Reggel pontosan 6 órakor fel kell kelned és 8 órakor az asztalon kell lenni a reggelinek. Nem lehet 8 óra 01 perc, hanem pontosan 8 óra. Ez a tökéletesség. A ház minden részének tisztának és rendben kell lennie. A cipőknek a maguk helyén kell lenni, a ruhák kimosva – folt nélkül – tökéletesen kivasalva. A törvény sosem kér tőled semmi gonosz dolgot. Melyik fiatal testvérnő ne menne hozzá egy ilyen jó emberhez, aki minden területen ennyire tökéletes? Az óemberrel való házasság után a törvénnyel való házasság azonban olyan, mintha csöbörből vödörbe estél volna. A törvény egy jó ember, de nagyon igényes. Sohasem kér semmi gonosz dolgot tőled, de sohasem tudod felmérni a személyes állapotodat annak fényében. Ekkor jössz rá, hogy egy rossz emberrel kötöttél házasságot. Mit tudsz most tenni? A törvény – Isten törvénye – nem halhat meg! Itt van egy egészséges és erős férj, aki örökké él. “A férjes asszony a férjéhez van kötve, amíg él (Róma 7:2). Ezért az asszony minden reményét feladja, hogy valaha is boldog legyen.

Ekkor Isten valami csodálatosat cselekszik. Halttá nyilvánítja az asszonyt és így felszabadítja a házassági eskü alól. Első alkalommal a férj (az óember) volt az, aki meghalt. Most te, mint feleség halsz meg. Atyámfiai, meghaltatok a törvénynek a Krisztus teste által, hogy legyetek máséi, azéi, aki a halálból feltámasztatott” (Róma 7:4). Most, hogy meghaltál a Krisztussal nem vagy többé a törvényhez kötve. Isten feltámaszt téged a halálból és így össze tudsz házasodni Krisztussal. Ez a harmadik házasság – és ez már dicsőséges! Azonban Krisztus is igényes. Ugyanolyan tökéletes, mint a törvény és a következőt mondja: “A reggelinek pontosan 8 órakor az asztalon kell lenni és nem 8 óra 01 perckor. Mindennek olyannak kell lenni, mintha „skatulyából húzták volna ki”. A háznak rendben kell lenni”, stb. Krisztus elvárási szintje egy cseppet sem alacsonyabb, mint a törvényé, sőt magasabb. A törvény azt mondja, hogy „ne kövess el házasságtörést”, Krisztus azonban azt mondja, hogy „még vágy sem lehet a szívedben egy asszony iránt.” Van egy nagy különbség a törvény és Krisztus között. Krisztus a következőt mondja: “Reggelizzünk együtt – te meg én.” Ő mindent veled való közösségben, veled együtt akar csinálni.

Képzelj el egy olyan gyámoltalan feleséget, aki a reggelivel csak délután 1 órára készül el! Az Úr nem ítéli el és nem veti el őt, mint azt a törvény tenné, ami a következőt mondja: “Ne gondold, hogy együttműködünk, és te jobb leszel.” Az Úr azonban együtt munkálkodik veled és néhány napon belül el fogod érni, hogy a reggeli már délelőtt 11-kor az asztalon lesz. Az Úr azt mondja: “Csodálatos! A délután 1 óra helyett már délelőtt 11 órára elkészültünk. Egy napon el fogjuk érni, hogy 8 órára elkészülsz. A tökéletességre fogunk törekedni.” Ha nem sikerül jól kimosnod a ruhát, mert a folt ottmaradt, az Úr a következőt mondja: “Ne bánkódj, mi ezen a területen is együttműködünk.” Legközelebb már az Ő segítségével mosod ki a ruhát és meg fogod látni, hogy kevesebb folt marad rajta. Az Úr eldöntötte, hogy mindaddig együttműködik veled, míg egyáltalán nem marad folt a kimosott ruhán. Addig működik együtt veled, míg el nem éred a tökéletességet.

Látod már, hogyan munkálkodik együtt az Úr az Ő menyasszonyával? Az Úr nem egyszerűen csak megparancsol nekünk dolgokat, mint azt a törvény teszi. Ő együttműködik velünk – mi az Ő munkatársai vagyunk. Jézus egy ilyen férj.

–  § –

Christian Fellowship Church, Bangalore, India – Minden jog fenntartva!

Ez az írás – változtatás nélkül – szabadon terjeszthető a szerző nevének és a CFC honlapcímének (http://www.cfcindia.com) egyértelmű feltüntetésével.

Fordította: Abonyi Sándor

https://keskenyut.wordpress.com

Szabadság valamiTŐL vagy valamiRE? – DeVern Fromke

(Részlet az Ultimate Intention – Isten végső szándéka c. könyvből.)

AZ ÚJ IRÁNYÍTÁS ALATT

AZ EMBERI ÉLETNEK HÁROM szintje van – háromféle indíték, mellyel megpróbálhatjuk szolgálni az Urat. Egy rabszolgapiacon játszódó, rövid kis történettel ábrázoljuk mindezt.

Fiatal, színes bőrű fiú állt a kőkockán, most ő következett az árverésen – szüleit épp az imént adták el. Egyszer csak azonban nagy csönd lett a tömegben, s minden szem egy idegen férfira szegeződött, aki kitartóan alkudott, s egyre emelte a tétet, bár az ár már jóval fölötte járt a szokásosnak. Mit láthatott vajon ez az idegen ebben a rongyos fiúban a kövön?

Az ember szinte leolvashatta a közelben állók arcáról a kérdést: Mit akarhat vajon ezzel a kis rongykupaccal? Kicsoda ez? Miért akarna olyan sokat fizetni? Végül az árverésvezető felkiáltott: „Elkelt!” Mindenki kíváncsian figyelte, amint a céltudatos idegen keresztülküzdi magát a tömegen, hogy átvegye tulajdonát. Olyan jelenet következett, melyet, aki csak látta, soha nem felejtette el.

A rabszolgát megvásárló férfi egy sietve megírt papírost nyomott máris a fiú kezébe. „Ez a tiéd – mondta, – és azt jelenti, szabad vagy.” Szabad? Mit jelentett vajon a szabadság egy rabszolga fiának? A vevő a fiú csodálkozó, kérdő tekintetére válaszul elmagyarázta. „Láttam az édesanyádat és az édesapádat, s hogy hogyan szakították éppen szét a családotokat – ezért megvásároltalak, hogy szabad lehess. Nem kell eljönnöd velem; a szüleiddel mehetsz.”

A hatás akkora volt, hogy megértette: Szabad! Állt, és nézett, először a jóindulatú idegenre, majd az anyjára és apjára. A szívében dúló küzdelem kiült kérdő tekintetére. Ez a különös gazda megfizette érte a legmagasabb árat, azért, hogy szabadon engedje? Az ilyen ember csakis nagyon jó lehet! Teljesen meg lehet bízni benne. S egyszeriben leugrott a kőről, és újdonsült barátja elé vetette magát: „Gazda, te akkora nagy árért vettél meg engem, tudom, hogy sosem találok még egy ilyet, mint te” – és visszanyújtotta a papírost. „Hadd ne kelljen egyedül maradnom! A gazdámat sosem érdekelné ez a papíros. Inkább lennék a te rabszolgád halálomig.” A fiú, akit teljesen legyőzött az idegen jósága, térdére roskadt, mígnem egy hatalmas kéz le nem nyúlt érte, s fölemelte.

Ebből a történetből azt látjuk, hogy amint az ábrán is látszik, az életünknek melyik az a három szintje, amelyen élhetünk. Először a fiú rabszolgaságban élt, a gazdája irányítása alatt – aki a „külsőleges törvényt” képviseli. Szolgálata a félelem vagy a kötelesség szelleméből fakadt. Majd megszabadult a „külsőleges törvénytől” – a rabszolgatartó gazdától. Történetünkben ez a szabadság rövid életűnek bizonyult, mert egy magasabb törvény vonzása megragadta a fiút, aki azonnal a szeretet foglyává akart lenni. Így végül a szolgálat legmagasabb szintjére emelkedett azáltal, hogy felcserélte a saját szabadságát a szeretet magasabb törvényére. A szabadság az övé lett, hogy lemondjon róla. Mintha egyik fogságból a másikba került volna át.

Egy alapelv rejlik itt, mely Istennek az emberrel kapcsolatos bánásmódját irányítja. Amikor Ádám legelőször a gyönyörű Éden kertjében megjelent, Isten a középső szintre helyezte – a szabadságba. Az előtte álló választási lehetőség szerint vagy szeretetből való rabszolgája lett volna „Istennek”, vagy pedig „törvény alatti” fogoly. Mióta Ádám a maga önző útját választotta, a teljes emberi nemzetségnek a külsőleges törvényre van szüksége, hogy megzabolázza önző hajlamait. Milyen csodálatos lenne, ha újra onnan kezdhetnénk, mint Ádám, a szabadság középső fokán! De az önzésre és az istenellenes lázadásra való belső hajlandósága miatt minden embernek Megváltóra van szüksége, aki felemeli a rabszolgaságából és a bűnből. Ennek elvégzése volt a célja Krisztus befejezett művének a Golgotán. Megszabadított minden embert, aki elfogadja Isten kegyelmét – az árat Valaki más fizette meg.

Azonban éppen ezt a pontot változtatták vallásos emberek és módszerek Isten kegyelme helyett valami szégyenteljessé. Ugyanaz a régi, jó humanista történet. Mivel az ember fontosabbá vált Istennél, annyira túlhangsúlyozták az ember „szabadságát valamiTŐL”, hogy hagyták az önző embereket elfogadni ezt a tanítást anélkül, hogy az átütő erejű kijelentés valaha is megérintette volna az életüket. Gyülekezeteink telve vannak „megtértekkel”, akiknek csodálatos értelmi meggyőződésük van a szabadságról, de sohasem élték át, hogy a Szent Szellem felfedte volna előttük énközpontúságukat, önzésüket, és továbbra is a saját útjuk rabszolgaságában élnek. Isten kegyelmének valóságos megértése azonban mindig „át fogja fordítani fogságunkat” (Zsolt 126,4 – angolból).

ÉLET AZ ÁTMENETI SZAKASZBAN

Úgy tűnik, sokan vélik úgy, hogy a szabadság a cél; mintha ebbe az átmeneti szakaszba (a szabadságba) való megérkezés lenne minden, amit Isten nekünk szán. Pál tisztázza a kérdést, amikor kijelenti, hogy mivel Isten irgalmából megszabadultunk „valamiből”, most a testünket élő áldozatként kell „Őneki” ajánlanunk. Ahogy a fekete fiú esetében volt, úgy kell nálunk is lennie: csak addig kell a személyes szabadság átmeneti szakaszában lennünk, míg a szeretet magasabb rendű törvényét nem tudjuk választani. Minden okunk megvan azt gondolni, hogy ha a fiú saját magának választotta volna a szabadságot, rövid időn belül újra egy másik rabszolgatartó fogságába esett volna. Kell lennie valami célnak, hogy mire használjuk a szabadságot. Vagy befektetjük a szabadságunkat azzal, hogy az Úr Jézusnak átadjuk, vagy további rabszolgaságnak tesszük ki magunkat azzal, hogy megtartjuk a szabadságunkat saját magunknak.

Csodálkoznék, ha nem ez lenne igazából a Galatáknak írt levél lényege. A törvény rendszeréhez és szelleméhez, mint életet vezérlő elvhez való visszatérés fordulópontján komoly szavakkal inti őket Pál, atyjuk az evangéliumban: „A szabadságban, amelyre Krisztus minket megszabadított, álljatok meg és nehogy újra a rabszolgaság igájába fogjanak be titeket” (Gal 5,1 – Vida ford.). Más szavakkal, Pál így figyelmezteti a galatákat: „ne legyetek olyan bolondok, hogy azt higgyétek, hogy bármit is nyerhettek vele, ha visszafordultok a törvényhez! Menjetek feljebb arra az új és dicsőséges szintre, ahol a Szellem törvénye uralkodik!”  Arra emlékezteti őket tehát, hogy nem lehet sokáig középen maradni. „Ha pedig a Szellem vezet titeket, nem vagytok a törvény alatt” (Gal 5,18 – Vida ford.). Bizonyos, hogy amint megpróbáljuk a szabadságot a saját javunkra használni, azzal egy másik, még kifinomultabb rabszolgaságot hívunk meg – az én rabszolgaságát. „Akinek odaadjátok a tagjaitokat engedelmességre, annak vagytok a rabszolgái.” Micsoda könnyelműség azt gondolni, hogy hosszasan eléldegélhetünk a szabadság átmeneti zónájában!

ÉLET AZ ÚJ IRÁNYÍTÁS ALATT

Van-e elkeserítőbb a mai, modern, emberközpontú gyülekezeti szolgálatnál, amelyet látszólag egyedül az érdekel, hogy az ember mit kaphat Istentől? Sokan hirdetik nagy hangon Isten kegyelmét, de nem ismerik föl annak teljes, isteni jelentőségét, valódi horderejét. Rámutattunk, hogy Ádám és leszármazottjai hogyan választottak kezdettől fogva mindig aközött, hogy vagy a külsőleges törvény alatt éljenek, vagy az alatt a belsőleges törvény alatt, melyet a szívükbe írt volna Isten, ha az Ő Szellemének vezetése alá jönnek. Ebben az értelemben léphetünk mi be most Isten királyi uralmának kormányzásába, már azelőtt, hogy az Úr Jézus visszatérne felállítani látható királyságát. Nem kell megvárnunk a királyság korszakát, hogy a királyság törvénye alá jöjjünk! Ádám óta minden korszakban megvoltak azok, akik Isten legfőbb céljának versenypályájára álltak, hogy egyedül annak éljenek. A mi Atyánk gyönyörűsége és öröme az, hogy egy napon sok-sok olyan fia lesz, aki Vele Szellemben, szeretetben, odaadásban, látásban és a megvalósításban is egy.

A londoni Dr. A. T. Schofield egy történetet mondott el arról, hogy kutyája, Jack, hogyan ismerkedett meg ezzel az új irányítással. Jacket a gazdája mindig pórázon sétáltatta, ha az utcára vitte, ám egy napon levette a pórázt, és szabadjára engedte. A kutya első dolga volt, hogy jó messzire elrohanjon. Ám egyszer csak fölfedezte, hogy félelmetes dolog távol lenni a gazdájától. Visszaszaladt, és hamar hozzászokott, hogy mindig olyan közel legyen hozzá a séta közben, hogy jól hallja a hangját. A gazda szelleme mintha behatolt volna az ő kutya-tudatába, s olyan köteléket hozott létre, amelyből nem akart szabadulni. A gazda ellenőrzésének körén kívüli világ nagy, zajos és rémisztő volt. A póráz eltűnt, de újfajta vezetésnek adta át a helyét, és ebben az új kötelékben a kutya megtalálta mindazt a szabadságot, amelyre vágyott.

Jack, a kutya jól példázza, mi zajlik, miközben mennyei Atyánk neveli azokat, akik egy napon készek lesznek rá, hogy felnőtt, érett fiakként az Atya örökbe fogadja őket. Szolgálatunk elején, úgy tűnik, mintha sokkal inkább tudatában lettünk volna a Szent Szellemnek, mint egy póráznak, mely bennünket vezetett. Akkoriban Isten parancsai érdekeltek a legjobban. Bár megpróbáltunk az Ő útján futni, még mindig a törvény szelleme vezérelt bennünket.

Majd eljött a nap, amikor felnyitotta a szemünket az Úr meglátni, hogy valójában nincsen póráz a szolgálatnak ebben az új szellemében. Rájöttünk, hogy szabadok vagyunk. És, Jackhez hasonlóan, elrohantunk, hogy elvégezzük egy csomó dolgot – ahogy hittük –, Istennek. Először úgy tűnt, hogy élvezni fogjuk a nagy szabadságot a szolgálatban – hiszen mily nagy teret adott a saját önkifejezésünknek, és mennyire megfelelt a saját érdekeinknek! De jaj, hamar fölfedeztük, hogy magunkra maradtunk – egyedül vagyunk mindazokban a dolgokban, amelyekbe belekezdtünk.

NEM A MI VÉGZÉSÜNK – HANEM AZ ÖVÉ

Egy-egy találkozó végén milyen gyakran jönnek oda hozzám azzal: „Köszönöm ezt az Igét; most elhatároztam, hogy megpróbálok még inkább az Ő irányítása alatt élni.” És én mindig azt felelem: „Ne tedd, testvér, mert ha te határozod el, hogy bármit is tegyél, akkor saját magadra alapozva fogod azt tenni – azaz még mindig te vagy a középpontban. A szolgálatod pusztán öncélú igyekezet lesz, és ezért helytelen középpontból fog kiindulni. Istennek kell a középpontnak lennie – nem neked. Mindaddig, amíg Isten csak a szélén van ott a próbálkozásainknak, addig Ő csak viszonyítási pont a számunkra, nem az erőforrásunk.”

Végül pedig, mint Jack, vissza kell térnünk Őmellé – meggyőződve róla, hogy a mi „szabad rohangálásunk” egyszer sem valósított meg semmit Istenért, hanem egyedül csak saját magunkért. Ezután tehát, önként azt választjuk, hogy Isten Szellemének láthatatlan köteléke vezesse a mi szellemünket. Gyönyörűségünket a „Te akaratod” cselekvésében leljük. A bennünk lakozó Gazda, a Szent Szellem irányításával olyan kötelék tart bennünket, mely lényünk belsejébe hatolt. Így válunk élővé mindannak, amit a fiúság valójában jelent – hogy átjárjon bennünket az Atya tulajdon Szelleme. „Mert akiket Isten Szelleme vezérel, azok mind Isten (érett) fiai” (Róma 8,14 – Kecskeméthy ford.).

Mennyire vágyik rá az Atya, hogy felszabadítsa gyermekeit, hogy ne csak betű szerint, hanem Szellemben járjanak, ahol élvezhetik Isten fiainak csodálatos szabadságát!

Végül pedig, biztosaknak kell lennünk benne, hogy megértettük, mi Isten szándéka ezzel a szabadsággal. A szabadságot és a különböző dolgoktól való mentességet mindenki hangoztatja, de nincs más fogalom, melyet ennél jobban félreértenének. A legtöbb ember számára ugyanis azt jelenti, hogy szabad valamiTŐL, de ritkán azt, hogy szabad valamiRE. Úgy tűnik, az emberek azért érzik szabadnak magukat, mert nincs lánc és vasgolyó a lábukon, de nem nagyon foglalkoztatja őket, hogy Isten vajon miért akarta, hogy szabadok legyenek. Hogy a szabadság pedig mennyire másnak látszik az Ő nézőpontjából, azt következő fejezetben fogjuk megérteni.

“…a törvény cselekvésétől függetlenül” – Watchman Nee

„Hiszen azt tartjuk, hogy hit által igazul meg az ember, a törvény cselekvésétől függetlenül” (Róma 3,28).

Napjaink gyülekezeteiben két ellentétes felfogás létezik a törvénnyel kapcsolatban: (1) Az embernek kegyelemből, és nem a törvény megtartása által van üdvössége; de a megszentelődéshez meg kell tartanunk a törvényt. (2) Az embernek hasonlóképpen kegyelemből van üdvössége; de nem kell megtartanunk a törvényt a megmenekülésünk után sem, a kegyelem parancsolatát viszont megtartjuk. Ez utóbbi felfogás a helyes. A Rómaiakhoz írt levél lényege, hogy egyetlen bűnös sem igazulhat meg a törvény cselekedetei által; a Galatákhoz írt levél központi gondolata pedig az, hogy egyetlen megmenekült hívő sem szentelődhet meg a törvény cselekedetei által. Ez a két levél elégségesen bizonyítja, hogy sem a megigazulás, sem a megszentelődés nem érhető el a törvény cselekedetei által.

We reckon therefore that a man is justified by faith apart from the works of the law. Romans 3.28.

The concepts towards the law in today’s church are of two opposite kinds: (1) People are saved by grace and not by keeping the law; but to attain sanctification we must keep the law. (2) Again, people are saved by grace and not by keeping the law; and hence we need not keep the law after we are saved, though we do keep the commandment of grace. The latter concept is correct. The gist of the Letter to the Romans is that no sinner can be justified by the works of the law; while the theme of the Letter to the Galatians is that no saved person can be sanctified by the works of the law. These two letters have sufficiently proven that neither justification nor sanctification comes by the works of the law.

G.H. Lang: Eszménykép és valóság – 2. rész

III. MIT JELENT MÉLTÓNAK LENNI?

 Azon a három helyen (Lk 20,35; ApCsel 5,41; 2Tessz 1,5), ahol a kataxioó ige előfordul, ott alkalmasságot, és nem tehetség értelmében vett kiválóságot jelent. Tizenöt angol és öt német fordításban, öt lexikonban és számos standard kommentárban semmilyen más javaslatot nem találunk a fordításra, mint azt, hogy „méltó”. Ez a szó, a szótárak szerint, magában foglalja az érdemszerintiséget, a megérdemeltséget bizonyos adott tulajdonságok, tettek alapján. Méltónak lenni azt jelenti, hogy valaki birtokolja és jelét adja azoknak a tulajdonságoknak, amelyek azt az alkalmasságot alkotják, amelyre a szó kétségtelenül szintén utal.

Tény, hogy a kata előtag ebben az esetben nem hordoz olyan erőteljes jelentést, és ezért magának a szónak az értleme megegyezik az egyszerű axioóval, azonban ez is ugyanúgy a fent definiált „méltónak lenni” jelentést hordozza. Az 1Móz 31,28-ban a Szeptuaginta axioszt ír, a complutumi poliglotta[1] ugyanezt kataxioó-ként hozza, a jelentés ugyanaz. Lábán mondja: „És nem tartottál méltónak, hogy megcsókoljam fiaimat és leányaimat”. Ezt nem nagyon lehetne kicserélni arra, hogy „nem tartottál alkalmasnak” stb.

Egyes vélemények szerint, amikor a százados (Lk 7,7) azt mondja, hogy nem méltó Krisztus személyes jelenlétét élvezni, nem a saját méltatlanságára, hanem a pogány származására gondol. Lehet, hogy valóban, de abban a pillanatban ez a kettő ugyanazt jelentette. Akkoriban a származás volt az egyetlen, ami akadálya lehetett annak, hogy segítséget kapjon Attól, Aki akkor még nem küldetett máshoz, csak Izrael házának elveszett juhaihoz. Az ehhez a nemzethez tartozás volt a személyes érdemek egyik fontos tényezője. Ennek hiánya méltatlanságot vont maga után az adott céllal kapcsolatban; s ennek megléte volt az egyetlen megkövetelt személyes tényező.

Ugyanez az axios szó szerepel az 1Tim 5,17-ben: „Azokat a véneket, akik jó elöljárók voltak, kétszeres megbecsülésre kell méltatni” (Csia); a Zsid 3,3-ban: „Ő ugyanis nagyobb dicsőségre volt méltó, mint Mózes”; a Zsid 10,29-ben: „Mit gondoltok: mennyivel súlyosabb büntetésre lesz méltó az, aki Isten Fiát lábbal tapodja”. Nyilvánvalóan egyik helyen sem lehetne a „méltó”-t „alkalmas”-ra cserélni; akkor miért tegyük így a másik helyen, a 2Tessz 1,11-ben: „mindenkor imádkozunk értetek, hogy a mi Istenünk tegyen titeket méltóvá az elhívásra”?

A melléknévi forma (axios) elfogadottan utal a személyes érdemre – nem értjük, hogy akkor az ige miért nem, hiszen egy helyen együtt szerepelnek, ugyanolyan hansúllyal, és helyesen így lehet fordítani: „Azokat a véneket, akik jó elöljárók voltak, kétszeres megbecsülésre kell méltatni (…) Azt mondja ugyanis az írás: (…) „Méltó a munkás a bérére” (1Tim 5,17,18).

A Szeptuaginta a Jeremiás 7,16-ban használja az igei alakot: „Ne tartsd méltónak őket a sajnálatra”. Helyes az, ahogy mondják, hogy Isten igaznak számít bennünket, holott nem vagyunk azok? Nem inkább Valaki másnak az igazságát tulajdonítja nekünk hitből, és azután számít minket annak, amik vagyunk Abban a másikban? A törvény igaznak nyilvánítja azt, aki megfizette az adósságát, s ugyanolyannak nyilvánítja akkor is, ha más fizetett helyette. De a törvény addig nem számítja igaznak, amíg valóban a saját zsebéből vagy a másikéból a fizetés meg nem történt. Isten is megmarad a realitás talaján, mind a megigazulatlanokkal, mind a megigazultakkal szemben. Nem tartja az igazakat méltónak erre vagy arra a jutalomra, dicsőségre, hacsak nem érdemelték ki ténylegesen is.

Mi tesz hát valakit méltóvá Isten királyságára? Az általános vélekedésnek az tűnik, hogy Isten igazságossága a Krisztusba vetett hit által tulajdoníttatik az embernek, anélkül, hogy bármi egyéb megfontolás is bekerülne a képbe. Ha ez így lenne, szükségszerűen az következne, hogy minden hívő kivétel és különbség nélkül, teljesen egyformán lett felruházva vele, ezért bizonyosan mindnek egyformán kell osztoznia a dicsőségben is. Ez eltörölne minden dicsőségbeli különbséget, és semmissé tenné az Igében többször, nyomatékosan tanított jutalmazás teljes tanát, hiszen, ha a megigazító elfogadás minden hívőre egyformán vonatkozik (mint ahogyan így is van), akkor a jutalomnak és a dicsőségnek is így kellene lennie, ha ez lenne az egyedüli alapja.

Nyilvános konferencián hallottuk kijelenteni: „Nem számít, hogyan élünk keresztényként – a hangsúly ezen volt, lévén ez volt a mondanivaló lényege –, bizonyosan Krisztus menyasszonya leszünk, és Vele uralkodunk!” Nem is lehetne kivételt tenni senkivel, ha a Krisztussal való megdicsőülés alapja egyedül az Ő nekünk tulajdonított érdeme lenne. Az Úr Jézus kiengesztelő munkájának, az érdemnek, amelyet Isten a hívőnek tulajdonít, két hatása van:

  1. Megváltoztatja a hívő jogi helyzetét és Istennel mint bíróval való kapcsolatát azáltal, hogy a halálra ítélt lázadó pozíciójából kiemeli, és kedvezményezett helyzetbe állítja, úgy kiengesztelve Istennel, mintha mindig is hűséges alattvaló lett volna. Ez azonban csak jogi, törvényszéki dolog. Megváltoztatja – és ez örökre szól – az ember jogi státuszát Isten törvénye előtt, ez azonban önmagában nem változtatja meg az embert, illetve teszi az életét szentté vagy kellemessé.
  2. Ezen az új alapra helyezett kapcsolatban Isten azonban célul tűzheti ki, és Szelleme munkája által véghezviheti a hívőben a szentség, közösség, szolgálat és Fia királyságában végzett munka jutalmának mindenfajta új lehetőségeit. Mindez kegyelemből van, hiszen Istent senki sem kötelezi, hogy a kedvünkre tegyen. Itt lép azonban a képbe a személyes érdem és alkalmasság. A természetes világban minden fiú egyformán osztozik az apa szeretetén, gondoskodásán és javain; de nem mindannyian bontakoztatnak ki magukban egyforma alkalmasságot az üzlet, vagyon és köztisztelet tekintetében, illetve nem egyformán méltók ezekre. Az alkalmasságuk először is a veleszületett képességektől függ („mindegyiküknek a maga képességei szerint adott” – Darby, Mt 25,15), de ezen túl függ a pozícióba való elhívásra adott válaszuktól kezdve az oktatás lehetőségeit kihasználó szorgalmukig; függ attól is, hogy mennyire fogadják el a fegyelmet, vagy hogy mennyire tudják hasznukra fordítani a képzésüket. És amire egy fiú nem készíti így fel magát, arra nem lesz alkalmas, ezért nem is fogják arra méltatni, hogy az adott pozícióba eljusson. Ezért Hogg és Vine[2] a 2Tessz 1,5 alapján jogosan mondja: „A hit és az állhatatosság gyakorlásában nincs semmilyen saját érdem, amely az Isten királyságára jogosíthatna; [a szentek] hite és állhatatossága Isten elhívásáról (Ef 2,12) és annak a Királyságnak a bennük munkálkodó erejéről tesz bizonyságot. Illő és helyes tehát, hogy azok, akikben ezek az erők működtek, és akikben következésképpen azzal a Királysággal összhangban lévő jellem fejlődött ki, azok helyet is kapjanak benne a megjelenésekor.”

Komoly kérdés vetődik fel azonban ekkor: Mi van azokkal a hívőkkel, akikben ezek az erők nem működnek, és akikben következésképpen azzal a királysággal összhangban lévő jellem nem fejlődik ki? Mert, hogy ilyenek vannak, azt az Ige és a megfigyelés egyaránt tanúsítja. Mindig is voltak, és most is vannak Démászhoz hasonló keresztények, akik visszatértek a világba; sajnos tény, hogy vannak visszaesők.

Itt lépnek be azonban a hit, az igyekezet, a megszerzés, a jutalom tényezői; itt ébred szükség a veszteséggel, az örökségből való kimaradással, a fenyítéssel kapcsolatos figyelmeztetésekre. Létezik az a súlyos állapot, amikor valaki nem használja az Isten Szelleme által Krisztusban elérhetővé tett isteni kegyelmet (Zsid 12,15; 2Kor 6,1). Bárki bármit is ér el, teljes mértékben „kegyelme dicsőségének magasztalására” (Ef 1,6) lesz, mely megadta a lehetőséget és a képességet; és minden veszteség vagy fenyítés a kegyelem által rendelkezésre bocsátott lehetőségeknek és képességeknek elhanyagolása vagy helytelen használata miatt éri majd az embert.

Nyilvánvaló, hogy a király nem minden hűséges női alattvalója méltó arra, hogy királyné legyen, és nem minden kötelességtudó férfi alkalmas kormányfőnek sem. Eszter személyes bája volt az, ami megragadta a királyt, hogy őt válassza királynénak. Teljesen bizonyos, hogy egyedül a kegyelem munkálja ki bennünk ezt az alkalmasságot, akik pedig magunkban egyáltalán nem vagyunk alkalmasak; tehát a kegyelemnek kell kimunkálnia ezt, különben egyáltalán nem lesz meg. Nem nekünk tulajdonított, átruházott alkalmasság ez, hanem a jellem valós alkalmassága, ahogyan arra Hogg és Vine helyesen rámutat; olyan alkalmasság, amelyet valóban Isten ereje hozott létre, de amely hitben és állhatatosságban mutatkozik meg. Ha ez mindössze nekünk tulajdonított alkalmasság lenne, amely a thesszalonikaiaknak hit által már megvolt, akkor Pál miért imádkozott annyira őszintén és miért buzdította őket, hogy a végén úgy találtassanak, mint akik birtokolják azt? A tulajdonított igazságosságot vagy el lehet veszíteni, vagy Pál imája nem volt helyénvaló, vagy pedig az itt kínált magyarázat a megoldás.

A haldokló gonosztevő (Lk 23,39-43) különösen is ragyogó példája annak, hogy mit jelent alkalmasnak lenni az Úr társaságára. Az az ember egy olyan órában ismerte fel Krisztus valódi személyét, természetét és méltóságát, amikor a leginkább felfoghatatlannak tűnt, hogy Az legyen, Aki. Ezt vallotta: „Ez az ember semmi helytelent nem cselekedett.” Személyes hitet tett Krisztusban akkor, amikor az egész világ kivetette, amikor még a saját követőinek is megtört a hitük és elhagyták Őt. Akkor ragadta meg a Megváltót, amikor mások kigúnyolták, és nyilvánosan egyedül Őbelé helyezte minden reménységét.

Nem volt nehéz Pálnak elfogadni Jézus kijelentéseit, amikor a napnál is ragyogóbb dicsőség fényességében látta Őt; a gonosztevő hite viszont sokkalta különb volt ennél: akkor hitt, bízott és tett vallást, amikor a világosságot a szörnyűséges halál legmélyebb sötétsége takarta el. Ennél magasabbrendű hitbeli cselekedetet talán senki nem ért el és nem is fog elérni, és a hite szerint lesz majd neki, ahogyan mindenki másnak. A Jn 6,40 nem tekinti az örök életet és az első feltámadást egymással feltétlen együtt járó dolgoknak. Az „utolsó napon” történő feltámadást úgy értelmezzük, mintha ez azt az általános feltámadást jelentené, amelyik az istenfélők reménysége (Jn 11,24) volt azelőtt, hogy a halottak egy részének előzetes feltámadását világosan tanították volna. A Jézus Krisztusban mint Isten Fiában való hithez mindössze az örök életre való feltámadás biztosítéka tartozik az utolsó napon, s az, hogy ezeknek a hívőknek a neve benne van az Élet könyvében Krisztusért (Jel 20,12). Ráadásként azonban nyitva áll minden hívő előtt, hogy „méltóknak ítél[jék] arra, hogy eljussanak ama következő korba, s a halottak közül való feltámadásra” (Lk 20,35), és így Krisztussal együtt uralkodjanak, amikor dicsősége trónjára ül (Jel 20,4-6).

Idézhetjük tehát az 1Pt 1,13-at azzal a megkülönböztetett bánásmóddal kapcsolatban, ami Jézus Krisztus megjelenésekor fog eljönni, de vigyáznunk kell az Ige figyelmeztéseire is, hogy ne veszítsünk el abból semmit, amit Isten a Maga jótetszése szerint nekük adni kész. Az elveszíthető áldások közül pedig nem látjuk igazolva, hogy kihagyhatjuk az első feltámadásban való részvételt és a Krisztussal való uralkodást. Az Ige, a mi olvasatunkban, világosan buzdít rá, hogy ne veszítsük el ezeket, ellenben igyekezzünk elérni, a Lk 20,35-ben szereplő egyértelmű állítás szerint: „akiket méltóknak ítélnek arra, hogy eljussanak”. Nem egyszerűen csak alkalmasnak kell lenni arra a feltámadásra, hanem el kell jutni oda, ami pedig törekvést és igyekezetet jelent egy cél vagy dolog elérése érdekében.

[1] complutumi poliglotta: Ximenes bíboros megbízásából és költségén 1514-17: Alcalában (lat. Complutum) készített többnyelvű Biblia. Forrás: Magyar Katolikus Lexikon

[2] Charles Frederick Hogg (1859-1943) és William Edwy Vine (1873-1949) brit teológusok, bibliakommentár-írók