Hogyan akadályozza az ellenség az imádkozást (T. Austin-Sparks)

És kora hajnalban, amikor még sötét volt, Jézus felkelt, elindult és elment egy elhagyatott, puszta helyre, és ott imádkozott” (Márk 1,35 – Vida).

Biztos vagyok benne, hogy az Úr népéből legtöbben egyetértenének velem abban, hogy az egyik legnehezebb – ha nem a legnehezebb – dolog, hogy imádkozni tudjunk, hogy átadjuk magunkat az imádságnak. Amikor az imádkozást forgatjuk a szívünkben, egyszerre csak seregnyi váratlan és előre nem látott nehézséggel találkozunk, melyek rajtaütésszerűen törnek ránk. Bármi, csak megakadályozhassa az imádságot! Nem olyasmiről beszélek most, amiről ne tudnátok, hanem azért mondom, hogy világosan, határozottan és tudatosan fölismerjétek, és rájöjjetek, hogy ez nem csak hétköznapi körülmények [véletlenszerű összejátszása], hanem ez az ellenség jól megtervezett, kiagyalt terve arra, hogy megakadályozza az imádkozást.

Az ellenség a direkt ellenkezés helyett az Úrért végzett ezeregyféle elfoglaltságra fog buzdítani, ha ezáltal kiszoríthatja az imádságot. Nem érdekli, milyen buzgók vagyunk az Úr munkájában, vagy hogy milyen gyakran hirdetjük az igét, tartunk összejöveteleket és végzünk sokoldalú munkát az Úrért, ahogyan ezt nevezzük. Jól tudja, hogy az Úrért végzett minden munka, mely nem győzedelmes szellemi imádságon alapszik, hosszútávon keveset vagy semmit sem ér, és össze fog omlani. Azt mondom, hogy az ellenség nem bánja, ha mi munkálkodunk. Munkálkodj az Úrért olyan keményen, ahogy csak tudsz, de ha kihagyod belőle az imádságot, nem sok mindent fogsz elérni vele! Az ellenség egyik ravasz taktikája, hogy annyira elfoglalttá, annyira buzgóvá tegyen, hogy annyira lefoglaljon a rohanás, a tevékenység – úgymond – az Úr dolgaiért és az Úr munkájáért, hogy az imádságunk leszűküljön, sarokba szoruljon és korlátozást szenvedjen (ha ugyan ki nem szorul teljesen); az Úr pedig soha nem fogja elfogadni azt a kifogást, hogy „Uram, engem túlságosan lefoglalnak a Te dolgaid ahhoz, hogy imádkozzak”. Az Úrnak soha nem kedves az efféle hozzáállás.

Amint gazdagabb imaéletet kezdünk fontolgatni, vagy célul kitűzni, az ellenség rögtön új tervet eszel ki, hogy minket még elfoglaltabbá és még buzgóbbá tegyen; hogy úgy feltornyosuljon a munkánk, és úgy elhalmozzanak minket a különböző tennivalókkal, elvárásokkal, hogy ne lehessen időnk vagy lehetőségünk az imádságra (…). De fel kell ismernünk a következőt: az ellenség a lehető legjobb érveit fogja elővenni a felelősséggel, a kötelességgel és a lelkiismerettel kapcsolatban, hogy megakadályozzon minket az imádkozásban. Ha tehát látjuk, hogy van olyan hely, ahonnan az imádság teljesen kiszorult, vagy annyira le lett korlátozva, hogy teljesen alkalmatlan a szellemi felülemelkedés és győzelem életéhez, akkor így kell szólnunk: „Uram, Rád bízom a felelősséget, hogy amíg én imádkozom, Te ne engedd, hogy az erre az időre való elszakadásomnak hátrányos következményei legyenek, és hogy védd meg ezt az imaidőt – amelyet a Te dicsőségedre keresek – az ellenség támadásaitól.”

Idézet innen: Open Windows, december 19: In Touch with the Throne – Chapter 2

Isten ígéreteinek beteljesülése (T. Austin-Sparks)

Mert ahány ígérete csak van Istennek, mind »igen« lett őbenne.” (2Kor 1,20 – Káldi ford.)

Mire valók az ígéretek? Az ígéreteket Isten soha nem személyes kedvtelésre szánta, sem Izrael, sem a mi esetünkben (…). Az Úr gyermekeiként gyakran találjuk magunkat olyan helyzetekben, ahol személyes megszégyenüléssel, személyes nehézséggel, személyes szenvedéssel találkozunk, ahol a dolgok nehezek a számunkra. Ilyenkor hajlamosak vagyunk Isten Igéjének valamelyik részét megragadni, az Úr elé vinni és a szabadulásunkért igényelni. Ez néha teljesen rendben levő lehet, azonban ha az indítékunk valaha is határozottan, tisztán személyes jellegű, biztosra vehetjük, hogy az az ígéret nem fog beteljesedni. Hányan tapasztalták már, hogy ez így működik! Egy bizonyos helyzetben, valamilyen nehézség, próbatétel, szenvedés, vagy valamilyen csapás miatt az Úrhoz fordultunk, megragadtuk az Ő Igéjét, és arra hivatkozva könyörögtünk a helyzet megváltoztatásáért, szabadításért, valaminek a megvalósulásáért vagy eltávolításáért, és azt tapasztaltuk, hogy kőfalnak ütközünk. Rájöttünk, hogy darabokra zúztuk magunkat és teljesen megfeneklettünk; nem jutottuk szemernyit sem tovább. Úgy tűnt, mintha bezárult volna a menny, nincs átjárás, nincs válasz, nem érezzük, hogy Isten meghallgatna minket; és a dologgal kapcsolatos mély vívódás közben az a kísértés ért, hogy kételkedjünk az ígéretben, megkérdőjelezzük Isten hűségét, kérdések merüljenek föl Igéjének igazságát illetően. Végtére azonban az Úr megmutatta, hogy valaminek bennünk kell elvégződnie.

Valami olyasmi után áhítoztunk, amit mi akartunk, amiről azt gondoltuk, hogy szükséges és nagyon fontos, de valahol titkos, személyes érdek, személyes aggodalom húzódott meg – lehet, hogy tudattalanul, de Isten szemében nagyon is valóságosan –, ami lehetetlenné tette számunkra, hogy elfogadjuk azt a helyzetet. Végül eljutottunk oda, hogy megláttuk, az Urat nem teljesen csak amiatt kerestük, hogy mi az Ő isteni érdeke ebben a helyzetben, hanem alapjában véve amiatt, ahogyan ez a dolog bennünket érint. Az Úrnak olyan válsághelyzetet kellett előidéznie a megtapasztalásunkban, ahol tökéletesen készek voltunk elfogadni ezt a próbatételt Isten akaratában; hogy ha az Úr ezt akarja, akkor mi teljes beleegyezésünket adjuk, és ezt mondjuk: „Uram, ha ez a Te akaratod a számomra, akkor teljes mértékben és maradéktalanul elfogadom. Csak azt kérem, hogy tudjam, hogy ez a Te akaratod, és ha így van, akkor teljes szívvel elfogadom.” Ilyen tapasztalatok során tanuljuk meg, hogy az ígéretek nem a személyes érdekeinkért adattak, hanem maradéktalanul és teljesen Krisztus dicsőségét szolgálják, hogy Krisztus teljességének nagyobb mértékét hozzák létre bennünk. Így jutunk el ismét egy megpróbáltatáson keresztül oda, ahol „többé nem én, hanem Krisztus”. Ez az Isten által megkövetelt alap az Ő ígéreteinek beteljesedéséhez.”

Forrás: Austin-Sparks.net Open Windows november 19.

Részlet innen: T. Austin-Sparks: Partnership with Christ – Chapter 1

„De legyőzték őt a Bárány vérével” (T. Austin-Sparks)

Oly sokan vannak ma az Úr népéből olyanok, akik fölött a Sátán zsarnokoskodik; azzal zsarnokoskodik fölöttük, hogy vádolja őket, azt érezteti velük, hogy ítélet alatt vannak, elrabolja tőlük a békességüket, a bizonyosságukat, nyugalmukat, reménységüket; és azt látjuk, hogy ezek az emberek örökké a maguk hiányosságairól, bűnösségéről beszélnek; mindig saját maguk körül forognak; hogy azok, akiknek nem kellene lenniük, és nem azok, akiknek lenniük kellene. A Sátántól való szabadulásuk úgy történik, ha újra felismerik és ráébrednek, hogy az Atya tökéletes megelégedést talál az Ő Fiában, aki a nevükben képviseli őket, és ezért az Atya előtt ők is teljes elfogadottsággal állnak. Ez a szabadulás útja, így vettetik ki az ellenség; így lehet legyőzni őt mint vádlót. Igen, a vérre való hagyatkozás elegendő ehhez a teljeskörű, mindent felölelő győzelemhez! „Legyőzték őt a Bárány vérével”, és a vér értékének első és legfőbb tényezője minden irányban annak folt nélkül való bűntelensége, az Úr Jézus természete. Soha nem volt senki, aki ilyen lett volna.

Olyan öröm van bennem, hogy Isten jött el Krisztusban, hogy ISTEN volt az, aki eljött Krisztusban. Vádolható Isten bűnnel? Lehet Isten számlájára bűnt felróni? Isten volt Krisztusban, aki teljesen és tökéletesen szent, akiben nem volt bűn, aki testet öltött; és ennek az isteni természetnek az érdemében, annak tökéletességében a Sátán hatalma legyőzetik – ezen az alapon. Áldott legyen Isten! Hit által lesz a miénk ennek a drága vérnek az értéke; azaz, az Úr Jézus tökéletességét nekünk lehet számítani. Ez a kegyelem – ez az evangélium csodája. Ha elkezdenénk elemezni magunkat, és számba vennénk önmagunkat, az szörnyű dolog lenne, nyomorult vállalkozás, és nem érne véget soha – gondoljátok csak meg, szeretteim, mindazzal együtt, amit mi ismerünk saját magunkról, és amit Isten tud rólunk – „Csalárdabb a szív mindennél, javíthatatlan; ki tudná kiismerni? Én, az Úr vagyok a szívek vizsgálója, a vesék megítélője…”. És bár mindez tény, mégis bűntelen tökéletességben állhatunk meg Isten jelenlétében, nem saját magunkban, hanem Krisztusban, akiben teljes, bűntelen tökéletesség számíttatik nekünk Istentől.

Forrás: Open Windows, május 27., a teljes szöveg angolul: http://www.austin-sparks.net/english/000477.html

„Ő maga jelentette ki: semmiképpen sem hagylak el” (Watchman Nee)

Istennek egy gyermeke egyszer ígéretet kért Tőle a megélhetésével kapcsolatban. Egy napon ez a nőtestvér ezeket a szavakat olvasta: „Pénzsóvárgás-mentes legyen a ti viselkedésetek, elégedjetek meg azzal, amitek van, mert ő maga jelentette ki: semmiképpen sem hagylak el, sem nem hagylak cserben.” (Héberek 13,5, Vida ford.). Meglepődött, de meg is örült ennek az Igének. Az ilyenfajta ígéret feltételes: az embernek először szabadnak, mentesnek kell lennie a nyereségvágytól, és elégedettnek kell lennie azzal, amije van, és csak utána tapasztalhatja meg az Úr folyamatos gondoskodását és ellátását az anyagi szükségletekben. Áment, áment és áment mondott erre az ígéretre. Az elmúlt húsz éve alatt egyfelől végig fenntartotta azt az alapelvet, hogy „aki nem akar dolgozni, ne is egyék” (2Thessz 3,10), másfelől pedig megtapasztalta az Úr gondoskodását abban, hogy sem egy marok liszt a vékából nem futott a végére, sem a korsóból nem fogyott ki egy kis olaj (lásd 1Kir 17,8-16). Az Úr sem nem hagyta cserben, sem el nem hagyta őt.

Forrás: The Lord My Portion, c-f-p.com

“Az Úr barátsága azoké, akik őt félik” (Watchman Nee)

“Az Úr barátsága azoké, akik őt félik; és szövetségét megismerteti velük.” (Zsolt 25,14)

Miféle ember részesülhet Isten vezetésében? Azok, akik félik Istent; mert „az Úr titka azoké, akik félik őt, nekik nyilvánítja ki szövetségét” (ugyanez a vers, katolikus fordítás). Mit jelent az, hogy „félik Istent”? Félni Őt azt jelenti, hogy megszenteljük a nevét – azaz, hogy magasztaljuk Őt. Akik Isten akaratát tiszta és osztatlan szívvel keresik, és teljes mértékben engedelmeskednek Neki, azok félik Őt. Az ilyeneknek mondja el titkait, és mutatja meg szövetségét.

Forrás: The Lord My Portion július 9.

„Amit láttunk és hallottunk, azt hirdetjük” (Watchman Nee)

Amit láttunk és hallottunk, azt hirdetjük nektek, hogy nektek is közösségetek legyen mivelünk; és a mi közösségünk pedig az Atyával és az ő Fiával, a Jézus Krisztussal van” (1János 1,3).

Vegyük észre, hogy az evangéliumok megelőzik az apostoli leveleket. Először az evangéliumok elmondják, hogy Krisztus mit tett, és csak azután magyarázzák meg később a levelek, hogy valójában mi történt. Először a Krisztussal való megtapasztalás, utána a Krisztusról szóló tanítás. Először az élet, ami Krisztusé, azután a tanítás, ami Krisztusé.

Luther Márton sok szenvedésen és nehézségen ment át, mégsem nyerte el a megigazulást – míg egy napon Isten meg nem mutatta neki, hogy a megigazulás hit által van. Megigazult végül egyedül hit által; és utána tette közzé a hit általi megigazulásról szóló tanítást. Először az élet, utána az alkalmazható tanítás. Ne töltsünk túl sok időt egy-egy tanítás vizsgálatával, elemzésével és kutatásával! Ezek csak olyanok, mint a nádszál, nincs erejük arra, hogy megtartsanak, amikor az élet nehézségeivel találkozunk. Isten az, aki átvisz bennünket ezeken. Először a tapasztalat, azután a tanítás.

Forrás: The Lord My Portion június 21.

“Azért jelent meg az Isten Fia, hogy az ördög munkáit lerontsa” (W. Nee)

Azért jelent meg az Isten Fia, hogy az ördög munkáit lerontsa.” (1Jn 3,8)

Amint fölismerjük valamiben az ördög munkáját, a következőképpen imádkozhatunk: „Istenünk, a Te Fiad azért jelent meg, hogy az ördög munkáit lerontsa. Hálát adunk azért, hogy lerombolta az ördög munkáját a kereszten! De az ördög most megint munkálkodik. Kérünk, hogy rombold le a munkáját bennünk; rombold le minden mesterkedését, amivel a munkánknak akar ártani; rombold le minden eszközét a környezetünkben; rombold le minden munkáját!” Amikor imádkozunk, annak az aktuális helyzetnek megfelelően imádkozzunk, amiben éppen vagyunk! Ha észrevesszük, hogy a Sátán bennünk, a családunkban, a munkahelyünkön, az iskolánkban vagy a nemzetünkben munkálkodik, kérhetjük Istent, hogy rombolja le a munkáját azon az adott területen.

(Watchman Nee: The Lord My Portion, 05. 22. – Christian Fellowship Publishers)

https://www.grnewsletters.com/archive/devotional/May-22nd-Daily-Devotional-by-Watchman-Nee-559051201.html?e=&s=2c0TJd

“Az ő parancsolatai pedig nem nehezek” (Watchman Nee)

“Mert az az Isten szeretete, hogy megtartjuk az ő parancsolatait; az ő parancsolatai pedig nem nehezek” (1János 5,3).

Néhány nőtestvér elmondta egyszer nekem, hogy nagyon nehéz számukra az engedelmesség. Úgy látják, mások könnyen engedelmeskednek, de nekik ez olyan nehéz, mintha az egész világ szenvedését hordoznák. Hadd szögezzem le itt és most: ha valaki soha nem tette le az akaratát, és nem adta át magát Istennek teljes őszinteséggel, ha soha nem dobta félre azt, ami a legdrágább neki, és nem tagadta meg, amit a legjobban szeret, az hiába próbál engedelmes lenni. Ha sosem volt ilyen megtapasztalásunk, nem leszünk képesek az engedelmesség útján járni.

Forrás: The Lord My Portion, április 23.

“Mindent aszerint készíts el” (Watchman Nee)

„Ahogyan Isten parancsolta Mózesnek, amikor el akarta készíteni a sátort. Mert így szólt: Vigyázz, mindent aszerint a minta szerint készíts el, amelyet a hegyen megmutattam neked.” (Héberek 8,5)

Istennek megvan az előre elrendelt terve a gyülekezet felépítésének munkájával kapcsolatban. Függetlenül attól, hogy nagyobb vagy kisebb dologról legyen szó, Neki megvan a Maga meghatározott elképzelése. Ahogyan Mózes nem volt felelős a szentély terveiért, hanem felelőssége egyedül addig terjedt, hogy mindent a hegyen látott minta szerint készítsen el, ugyanúgy Krisztus szolgájának dicsősége sem abban rejlik, hogy Isten munkáját milyen leleményesen végzi, hanem abban, hogy gondosan végrehajtja azt, amit Isten akarataként értett meg. Megismerni az Úr szándékát, és azt pontosan végrehajtani – ez jelenti Krisztus szolgájának dicsőségét.

Egy nőtestvér, aki sok éven át szolgálta az Urat, így fogalmazott: „Az embernek semmilyen szabadsága nincsen Isten munkájában.” Amikor Mózes felépítette a szentélyt, nem kapott szabad kezet még annak eldöntésében sem, hogy a legapróbb szög ezüstből vagy aranyból készüljön-e. Minden egyes részletet pontosan úgy készített el, ahogyan az Úr parancsolta.

Forrás: The Lord My Portion, április 20.

Szellemi látás vagy tanítások ismerete? (T. Austin-Sparks)

„Tanácsolom neked, végy tőlem (…) gyógyító írt, hogy bekend a szemed, és láss.” (Jel 3,18)

Mindent, amiről azt gondoljuk, hogy tudjuk és látjuk, azon kell lemérnünk, hogy milyen kihatással van az életünkre. Lehet, hogy hatalmas mennyiségben rendelkezünk azzal, amit mi szellemi ismeretnek gondolunk; ismerjük a tanításokat, tisztában vagyunk az igazságokkal. Aprólékosan ismerjük az evangéliumi tanítást; de milyen hatással van ez ránk? Szeretteim, ha nincs bennünk semmilyen változás, akkor az nem jelent valódi látást szellemi értelemben. A látás nyomán ugyanis mindig megváltozunk, ha pedig nem történik változás bennünk, akkor nem is láttunk meg semmit valójában. Sokkal jobb lenne számunkra, ha minden ilyesmitől megfosztatnánk, és visszakerülnénk arra a pontra, ahol valami kicsit látunk, de az valóságos, és tényleges hatása van. Nagyon őszintének kell lennünk Istennel ebben. Ó, hát nem vágynánk sokkal inkább valami kicsire, melynek száz százalékos kihatása van, mint tudáshegyekre, melynek kilencven százaléka semmit sem ér? Kérnünk kell az Urat, hogy őrizzen meg attól, hogy túlhaladjuk a szellemi értelemben vett életet, úgy értem, olyan ismerettel, olyan fajta tudással, melyről csak feltételezzük, hogy a miénk! Értitek, ugye, mire gondolok? Az igazi látás, ahogy Pál mondja, azt jelenti, hogy megváltozunk belül, és ez a változás akkor történik, ha az Úr Szelleme által látunk meg valamit. Ezért kell imádkoznunk, hogy legyen látásunk.

Soha nem késő szellemi látásra szert tenni; bármily vakok is voltunk, bármily sokáig, ha valóban komolyan az Úrhoz fordulunk ezzel kapcsolatban. Ne feledjük, hogy elsősorban arról van szó, hogy teljesen őszinték legyünk Isten előtt. Az Úr Jézus csodálatos dolgot mondott Nátánaélnek, aki veszélyesen közel járt ahhoz, hogy ilyen kettős vaksága legyen. Abban a pillanatban, hogy megengedte magának, hogy a közkeletű előítéletet kifejezésre juttassa, nagyon közel került a veszélyzónához. „Származhat-e valami jó Názáretből?” – kérdezte. Ez nem más, mint népszerű előítélet. A népszerű előítéletek pedig sok embert megraboltak attól, hogy teljesebben megismerjék Isten gondolatait. Az előítéletek sok formát ölthetnek. Legyünk igen körültekintőek! Ha veszélyben vagyunk az elfogultságunk miatt, akkor vigyázzunk; hagyjuk el az előítéleteinket, és nyissuk meg a szívünket! Legyünk olyan izraeliták, akikben nincs Jákób, akikben nincsen csalárdság, akiknek nyitott a szíve az Úr előtt, és látni fogunk.

Részlet: T. Austin-Sparks: Szellemi látás (Spiritual Sight), 2. fejezet (Austin-Sparks.Net Daily Open Windows)