Jákób élete, 2. rész – A természetes és a szellemi élet (Jairo Dos Santos)

A bejegyzésre kattintva mp3-ban hallgatható meg az üzenet, magyar tolmácsolással.

"Bátorítván egymást, mivel ama nap közelget"

Jairo dos Santos (Brazília)

Mi jellemzi a természetes (velünk született természetünkből fakadó) életet? Mi jellemzi a szellemi (Istentől kapott krisztusi új) életet? Hogyan tehetünk különbséget a kettő között? Miért fontos különbséget tenni közöttük?

1Mózes 27:1-4; 1Korintus 15:35-49; Galata 5:13-25; 2Korintus 4:16.

Forrás: http://www.ekklesiaoradea.ro

View original post

Jákób oszlopai (Stephen Kaung)

Ez az üzenet élőszóban hangzott el a Virginia állambeli Richmondban, az Egyesült Államokban, 1982. februárjában. Ez az igeszolgálat a hetedik abból a nyolc részből álló sorozatból, mely Krisztust mutatja be nyolc személy életén keresztül Mózes első, a teremtésről szóló könyvében.

Teljes igeszolgálat: Jákób oszlopai
Az összes rész 1-8-ig, egyben: Stephen Kaung: Krisztus a Teremtés könyvében 1-8

Részlet:

“Anélkül, hogy visszamennénk Ádámig, emlékszünk, hogy Ábrahám oltárokat épített, Izsák kutakat ásott – és most eljutottunk Jákóbhoz, aki pedig oszlopokat állított. Az oltár a keresztet jelképezi, a kút az élet Szellemét, az oszlop pedig az Isten tanúbizonyságát jelenti. Ábrahámból származott Izsák, Izsákból származott Jákób. A keresztből pedig a Szellem teljességébe érkezünk, a Szellem teljességével pedig Jézus tanúbizonyságát hordozzuk.

Az Igében az oszlop mindig valamit tanúsít, valamiről bizonyságot tesz; azért állítják fel, hogy látható legyen. A Bibliában először az 1Mózes 19-ben olvasunk oszlopról. Amikor Lót felesége visszatekintett Sodomára, sóoszloppá változott. Ez negatív dolgot tanúsít, azoknak szól, akik az Úréi, mégis a világ után vágyakoznak.

Amikor Isten kihozta Izráel gyermekeit Egyiptomból, tűz- és füstoszloppal vezette őket a pusztán keresztül. Más szóval, újszövetségi fogalmakat használva, a bennünk lakó Szent Szellem vezet végig bennünket a pusztaságon a Jézus tanúbizonysága szerint. Ezt követően a szent sátorban látunk oszlopokat, melyeknek szerepe a tartás, alátámasztás volt. Ezek erőt jelképeznek, mert Isten házát tartják. Salamon templomában pedig két oszlop állt a nép előtt, nem azért, hogy tartsanak valamit, hanem díszként szolgáltak, az erőt szimbolizálták. Az egyik neve Jákin – „az Úr megszilárdít, megalapoz”, a másiké Boáz – „Őbenne erő”. A Salamon temploma előtti oszlopok tehát az erőt, a szépséget, a tanúbizonyságot jelentik – Isten erejét és szépségét.

Az Újszövetségben Pál megemlíti, hogy Isten gyülekezete az igazság szilárd alapja és oszlopa (lásd 1Timóteus 3). Isten gyülekezete az igazságban áll, és az igazságról, csakis a színtiszta igazságról tanúskodik. A Galatákhoz írt levélben Pál megemlíti, hogy Péter, Jakab és János a gyülekezet három oszlopa Jeruzsálemben – mert ők erősséget és támaszt jelentettek az ottani gyülekezet számára.

A Jelenések 3-ban Urunk megígéri a filadelfiai gyülekezet győzteseinek, hogy jutalmul oszlopok lehetnek az Isten templomában, és az Úr neve lesz felírva rájuk. Támaszok, tartóoszlopok ők, akik az Úr Jézusról tesznek tanúbizonyságot. Azt mondhatjuk tehát, hogy az oszlopok az Igében a tanúbizonyságot jelképezik. Az erőt és a támaszt szimbolizálják.

Mindezt szemünk előtt tartva térjünk vissza Jákóbhoz, aki élete során összesen négy oszlopot állított. Az ember nem állít véletlenszerűen oszlopokat, ezeket Jákób bizonyos megtapasztalásokból eredő konkrét időszakokban állította. Ezek az oszlopok azoknak az átélt tapasztalatoknak állítanak tanúbizonyságot, melyeket Jákób az élete során Istenből megtapasztalt.

Ez miránk is nagyon igaz ma. Nem csak arra van szükség, hogy megtapasztaljuk a keresztet és beteljesedjünk Szent Szellemmel, hanem Jézus tanúbizonyságát is hordoznunk kell. Más szóval, Jézus tanúbizonysága ma rajtunk nyugszik; de hogyan kellene nekünk Jézus tanúbizonyságát hordoznunk? Úgy, hogy ennek először a saját életünkbe kell mélyen beleszövődnie; vagy máshogyan kifejezve, először Krisztusnak kell egyesülnie velünk a bensőnkben; és ebből, hogy Krisztus beleolvad az életünkbe, egy látható oszlop, tanúbizonyság emelkedik. Tehát ez nem olyasmi, amit bármikor megtehetünk a saját akaratunk szerint; hanem ennek az életünkből kell fakadnia, Krisztus egy új megtapasztalásának eredményeként, vagy annak a megtapasztalásnak az eredményeként, hogy Krisztus belénk olvad, részünkké válik. Ekkor Jézus tanúbizonysága láthatóvá válik a körülöttünk levők számára.

Jákób vágyakozott a szellemi dolgokra. És mert ekkora vágyakozás volt benne a szellemi dolgok iránt, elrabolta bátyjától annak elsőszülöttségi jogát, és vele az elsőszülöttnek járó áldást is. Persze mindezt hústesti eszközökkel érte el. Volt ugyan szellemi törekvése, de ehhez hústesti eszközöket használt, mert vallásossága a hagyományra épült, nem személyes megtapasztalásra. Tudta, hogy van Isten; hallott Isten áldásáról. Akarta is ezt az áldást, az elsőszülöttnek járó áldást, de személyesen nem találkozott Istennel. Nem ismerte Istent személyesen; egyedül a hagyományokon keresztül ismerte Őt, az apjától hallott Róla. Vágyott a szellemi áldásokra, szellemi dolgokra, de a módszerei hústestiek voltak. Ennek eredménye pedig az lett, hogy habár megszerezte az elsőszülöttségi jogot és az elsőszülöttnek járó áldást az apjától, és szinte már minden ott volt a kezében, ugyanakkor mégis elveszített mindent. Mentenie kellett az életét; el kellett hagynia otthonát; számkivetettként kóborolt a pusztában. Miközben pedig Hárán felé vándorolt, ráesteledett. Talált egy követ, melyet párna gyanánt a feje alá tett, és elaludt.

Én mindig úgy érzem, hogy ez valamilyen nagy tragédiának a képe, hiszen amikor letesszük a fejünket egy párnára, mi milyen párnát választanánk? Persze, hogy valami puhát, amire lepihenhetünk, és álomra hajthatjuk fejünket. De Jákób itt nagyon nagy szorultságban volt, teljesen kétségbeejtő helyzetben. Semmit sem talált, amire lehajthatta volna fejét, ezért egy kemény követ választott vánkosul. Lehet úgy aludni, hogy fejünk a kemény kövön nyugszik? Hacsak nem vagyunk a teljes kimerülés állapotában, nem fogunk tudni így elaludni. Ez a kép tehát a rendkívüli kimerültség állapotát tárja elénk. Jákób saját magának a végére jutott. Teljes mértékben kimerült, helyzete tökéletesen reménytelen volt. Még egy kővel a feje alatt is el tudott aludni, és álmot látott.

Isten a legvalószínűtlenebb helyen, a legvalószínűtlenebb körülmények között, a legvalószínűtlenebb időpontban találkozott vele. Jákób nem számított arra, hogy Istennel találkozzon az adott körülmények között, Isten azonban mégis ott találkozott vele, egy álomban. Jákób egy létráról álmodott, mely összekötötte a földet a mennyel, és Isten angyalai le-föl jártak rajta – ami kommunikációt jelent. Isten a létra tetején állt, Jákób a létra alján feküdt, Isten pedig szólt hozzá. Isten megáldotta Jákóbot, és megígérte, hogy neki adja azt a földet, melyet atyjának, Ábrahámnak, és atyjának, Izsáknak ígért. Isten megígérte, hogy meg fogja áldani ezt a földet, és Izsák magva annyi lesz, mint a tengerpart homokja. És Isten azt mondta: „Megőrizlek téged. Veled leszek, és vissza foglak hozni erre a földre.”

Amikor Jákób fölébredt, megrémült. Azt mondta: „Isten van ezen a helyen, és én nem tudtam! Milyen félelmetes itt!” Miért mondta azt, hogy félelmetes? Nem volt felkészülve az Istennel való találkozásra. Nem volt kész arra, hogy meglássa Istent. Azt mondta: „Ez az Isten háza, a menny kapuja!” Fogta azt a követ, melyet párnának használt, függőlegesen fölállította, mint egy oszlopot, és olajat öntött rá. Majd fogadást tett: „Ha Isten megőriz engem, és ad nekem öltözetül ruhát, és ad nekem kenyeret enni, és visszahoz atyám házához, akkor az Úr lesz az én Istenem, és ez a kő, ez az oszlop az Isten háza lesz, és én mindenemnek a tizedét Neki adom.” Ezt az oszlopot az felébredés, a szellemi felébredés oszlopának nevezzük.”

Tovább a többi oszlopért: Jákób oszlopai

Noé bárkája (Stephen Kaung)

Ez az üzenet élőszóban hangzott el a Virginia állambeli Richmondban, az Egyesült Államokban, 1982. januárjában. Ez az igeszolgálat a negyedik abból a nyolc részből álló sorozatból, mely Krisztust mutatja be nyolc személy életén keresztül Mózes első, a teremtésről szóló könyvében.

Teljes terjedelemben letölthető: Stephen Kaung: Noé bárkája
Az összes rész 1-8-ig, egyben: Stephen Kaung: Krisztus a Teremtés könyvében 1-8

Részlet:

“Mi Noé és a bárka eseményeinek alapvető mondanivalója? Úgy vélem, az alapvető gondolat ebben, amit Isten Szelleme meg akar láttatni velünk, hogy mit jelent Krisztusban maradni. Énók Istennel járt, az Istennel való járás pedig külső magatartást jelent. Ez a világnak szóló bizonyságtétel. Az az ember, aki Istennel jár, annak ez meglátszik az életén. Ez bizonyság, mert az élete különbözik a világétól. A külső járás belső titka viszont az, ha Krisztusban maradunk. Más szóval, nem fogunk tudni Istennel járni, ha az életünk nincs elrejtve Krisztusban. Ha Krisztusban maradunk, akkor Istennel fogunk járni. Ez lesz a természetes következménye az Őbenne maradásnak. Egyfelől tehát Énók azt mutatja, mit jelent Istennel járni, másfelől Noé viszont azt, hogy mit jelent Krisztusban maradni.”

“Néha azt gondoljuk, hogy amikor hittünk az Úr Jézusban, csak egy dolog történt – megbocsáttattak a bűneink. Istennek hála, amikor hiszünk az Úr Jézusban, megbocsáttatnak a bűneink! Ez valóban megtörtént, de amikor hiszünk az Úr Jézusban még sok más egyéb is történik. Az egyik ilyen, hogy Isten élete Krisztus Jézusban belénk költözik, és a mi életünkké válik. Újonnan születünk. A Szellemtől születünk. Új életet kapunk. Isten élete Krisztus Jézusban lesz a mi életünk. Befogadjuk magunkba Őt. Bennünk van; Krisztus bennünk a dicsőség reménysége. Krisztus van bennünk; az Ő élete van bennünk; Ő az életünk. Ez hatalmas nagy dolog! Sokkalta értékesebb, mint az, hogy megbocsáttattak a bűneink. A bűnbocsánat nagyszerű dolog. Mi, akik a halálos ítélet, a ránk nehezedő súly, a bűn terhe alatt voltunk, egyszer csak azt találjuk, hogy minden bűnünk megbocsáttatott! Ez nagyon nagy dolog! De van valami, ami még ennél is sokkalta nagyobb, mégpedig az, hogy Krisztus bejött az életünkbe. Krisztus a miénk lett úgy, mint Aki a mi életünk. Ő bennünk a dicsőség reménysége. Ez egy dolog.

De van még más is. Nem csak hogy Krisztus bejött az életünkbe azért, hogy Ő legyen a mi életünk, hanem az is történt, hogy Isten bennünket Krisztusba helyezett. Igen, bennünk van – mi pedig Őbenne vagyunk. Az 1Korinthus 1,30 szerint: „belőle vagytok pedig ti Krisztus Jézusban, aki bölcsességgé lett nekünk Istentől, megigazulásunkká, megszentelődésünkké és megváltásunkká”. Belőle – azaz Istenből – vagytok Krisztus Jézusban. Krisztus Jézusban vagyunk. Hogyan vagyunk Krisztus Jézusban? Istentől. Más szóval, amikor hiszünk az Úr Jézusban, Isten valamit csinál velünk. A Szent Szellem nem csak újonnan szül bennünket, és belénk helyezi Krisztus életét, hanem ugyanakkor Isten átvisz a sötétség uralmából az Ő szeretett Fiának uralmába. Isten kivesz bennünket Ádámból, és belehelyez Krisztusba. Ezt nem mi magunk tesszük, erre mi képtelenek vagyunk, és nem is nekünk kell megtennünk.

Néha hibásan gondolkodunk: „Bárcsak bejuthatnék Krisztusba, akkor minden gondom megoldódna!” Még Hudson Taylornak is megvolt ez a problémája. Már évek óta misszionáriusként tevékenykedett Kínában, és Isten már addig is komolyan használta. Mégis azt vette észre, hogy az élete nem olyan, mint amilyennek lennie kellene. Érezte, hogy kísérthető, hogy elbukik, és hogy a bizonyságtétele nem olyan, mint amilyennek lennie kellene. Ez nagyon nyugtalanította, és imádkozással és böjtöléssel kezdte keresni Istent. Azt gondolta, „Bárcsak bekerülhetnék Krisztusba, akkor minden ilyen probléma megoldódna. De hogyan juthatok be Krisztusba?” Megpróbált bejutni Krisztusba, de nem tudta, hogyan kell. Azt gondolta, hogy hitre van szüksége, ezért hitért imádkozott, de a hit nem jött.

Ez a mi problémánk? Ha Krisztusban vagyunk, akkor minden gondunk megoldódik. De hogyan juthatunk be Krisztusba? Az Ige azt mondja, hogy már Krisztusban vagyunk. Ha pedig már bent vagyunk, akkor nem lehet újra bemenni, még jobban bent lenni, mert már ott vagyunk benne. Hudson Taylor végül egy napon felfedezte, „Miért is imádkozom? Hiszen már bent vagyok. Ő a szőlőtő, én a szőlővessző. Nevetséges volna a szőlővesszőnek folyton úgy imádkoznia, hogy bárcsak bejuthatna a szőlőtőbe, hiszen a szőlővessző a szőlőtőben van, a szőlőtő pedig a szőlővesszőben. Ők ketten egyek.”

Nem tudjátok, hogy Isten Krisztust, a dicsőség reménységét belétek helyezte? Egyedül azért lehet reménységünk a dicsőségre, mert Krisztus bennünk van, és ugyanakkor Isten bennünket is Krisztusba helyezett. Krisztusban vagyunk. Ez a mi új helyzetünk. Ez pedig nagyon értékes dolog! Isten kivett bennünket Ádámból – Ádámban mind meghalnak. Krisztusba helyezett bennünket – Krisztusban életre kelünk. Ez a mi helyzetünk. Mindenki, aki hisz az Úr Jézusban, Krisztusban van. Milyen óriási dolog ez! Krisztus a bárka, és mi a bárkában vagyunk. Krisztusban vagyunk.”

Énók felvitetése (Stephen Kaung)

Ez az üzenet élőszóban hangzott el a Virginia állambeli Richmondban, az Egyesült Államokban, 1982. januárjában. Ez az igeszolgálat a harmadik abból a nyolc részből álló sorozatban, mely Krisztust mutatja be nyolc személy életén keresztül Mózes első, a teremtésről szóló könyvében.

Teljes üzenet PDF-ben: Stephen Kaung: Énók felvitetése
Az összes rész 1-8-ig, egyben: Stephen Kaung: Krisztus a Teremtés könyvében 1-8

Részlet:

“Énók a hetedik generáció volt Ádám után. Az istenfélő Séth vérvonalából származott. Emlékszünk, Ádámnak két egyenes ágú leszármazottja volt. Az egyik Kain vonala, a gonosz vérvonal. A másik Séth vonala, az istenfélő vérvonal, és Énók az istenfélő Séth leszármazottja volt. Hatvanöt évig éppen úgy élt, mint más úgynevezett jó ember, de semmi sem volt róla feljegyezve Istennél. Csak élt hatvanöt éven keresztül. Azután nemzett egy fiút, Metusélahot, és ezután valami történt. Az élete teljesen megváltozott. Istennel járt háromszáz évig, és Isten elvitte őt.

Vajon mi hozta létre ezt a változást? Mielőtt fia, Metusélah megszületett, Énók az emberek szemében talán helyesen élt, de amúgy nem különbözött. Nem volt rossz ember, de nem volt szellemi sem. A saját maga útját járta. Valószínű, hogy néha kérte Istent, hogy jöjjön és járjon vele. De egyszer csak, miután Metusélahot nemzette, az egész életvitele megváltozott. Istennel kezdett járni, és nem Istent kérte, hogy Ő járjon vele, hanem Énók járt Istennel. Mi történt?

MI VÁLTOZTATTA MEG ÉNÓK ÉLETÉT?

A Szentírás szerint Metusélah volt a leghosszabb életű ember a világon. Kilencszáz-hatvankilenc évet élt, majdnem ezer évet. Kínában, a legendánk szerint, a legtovább egy Peng Cu nevű ember élt, ő nyolcszáz évesen halt meg, ez valamivel kevesebb, mint Metusélah kora. Metusélah hosszú életet élt – kilencszáz-hatvankilenc évet. De ha kiszámítjuk, tudjátok, hogy pontosan abban az évben, amikor Metusélah meghalt, eljött az özönvíz? Nyilvánvalóan, Metusélah születésekor Énók kijelentést kapott. Isten kijelentette neki, hogy amikor a fiú meghal, eljön az ítélet; amikor ez a fiú meghal, valami borzalmas dolog fog történni. Isten ezt a kijelentést ennek a gyermeknek a születésekor adta. És amikor Énók ezt a kijelentést kapta, ez átformálta egész életszemléletét. Azelőtt valószínűleg csak magának élt. Istenfélő magból származott, de csak magának élt, és néha kérte csak Istent, hogy járjon vele. De, amikor Isten kijelentést adott neki, hogy abban az évben, amikor Metusélah, a fia meghal, ítélet jön erre a földre, félni kezdte Istent. Hit által kezdett Istennel járni, és járt is háromszáz évig. Ez a kijelentés átformálta az életét.

Nekünk van ilyen kijelentésünk? Ha beletekintünk a mai ember történelmébe, az nem különbözik az 1Mózes 5. részétől; egyik generáció jön a másik után. Nem tudjuk pontosan, hogy hány generáció létezett a földön. (Bocsássatok meg, hogy Kínát említem, de Kína egy régi ország.) A kínai történetírásban ugyanis gyakran vezetjük vissza a történelmet a császárig. Kína történelme szerint tehát egy kicsivel több mint száz generációnk van. Találkoztam egy emberrel, aki a századik leszármazottja volt az ősapjának. De nem számít, hogy hány generáció múlt el, nemzedék követ nemzedéket, és a történet nem változik. Még napjainkban is, a minket megelőző generáció élt, fiakat és lányokat nemzett, és meghalt. Most, a mi generációnkban is élünk, fiakat és lányokat nemzünk, és meghalunk. Ugyanaz a történet.

Nincs kivétel? Nem lehet kivétel? Számítunk valami másra? Minden bizonnyal a jelenlegi korszak legvégének is a végén élünk. Isten szava szerint nagy reménységünk van. Egyrészt, Isten Igéjéből tudjuk, hogy el fog jönni az a nap, amikor Isten megítéli a világot. Énók olyan kijelentést kapott, hogy egy nap Isten meg fogja ítélni a világot, eljön az özönvíz, a fia pedig jel gyanánt volt neki. Vajon mit gondolhatott Énók, ha a fia hirtelen lázas lett – ugyanis tudta, hogy azon a napon, amikor ő meghal, valami történni fog. Neki ez a kijelentése volt, és ez megváltoztatta az életét.

Nekünk is van hasonló kijelentésünk Isten Igéjéből? Nem látjuk, hogy ennek a korszaknak a vége egyre közelebb van? Nem látjuk azt, hogy Isten meg fogja ítéli ezt a világot, mert ennek a világnak a bűne már annyira betelt? Az ítélet eljön erre a világra, és talán a mi életünk idején. Amint a Biblia mondja, amikor az emberek meggondolják azt, ami történni fog, megrettennek. De nekünk az Úr azt mondja: „Emeljétek fel fejeteket, mert elközelített a ti megváltásotok” (Lk 21,28). Más szavakkal, nekünk nagy reménységünk van. Tudjuk, hogy az ítélet el fog jönni erre a világra, de hála Istennek, nekünk reménységünk van arra, hogy elragadtatunk. Élve mehetünk el, mint Énók, anélkül, hogy átmennénk a halálon. Csakhogy amikor Énók a kijelentést kapta, megváltoztatta az egész életvitelét.

Megvan nekünk ez a kijelentésünk? Az elménkben lehet, hogy mindegyikünknek megvan ez a fajta ismeretünk. Még beszélünk is róla: „A világ a végéhez közeledik. Az Úr hamarosan jön. Az ítélet eljön erre a földre.” Amikor körülnézünk, még közelebbinek tűnik. Megvan ez az ismeretünk, de vajon kihatással van az életvitelünkre is? Vagy ugyanúgy éljük az életünket tovább, mint korábban? A saját elképzeléseink szerint járjuk a magunk útját, ami lehet, hogy nem rossz, csak pontosan ugyanaz az élet, melyet addig éltünk? Vagy pedig az történik, hogy egy ilyen kijelentés megérint, és valóban átformál bennünket. Megváltoztatja az életvitelünket, és a hamarosan bekövetkező ítélet miatt elkezdünk Istennel járni.

Ma Isten népe közül hányan igazi földlakók? Tény, hogy még mindig a földön vagyunk. Az Úr azt mondja, „Ti nem e világból valók vagytok. A világban vagytok, de nem e világból valók vagytok.” Mivel Ő kihívott minket a világból, idegenek és jövevények vagyunk ezen a földön. Csak áthaladunk rajta. Tudjuk, hogy ez a föld nem tart örökké, és mi azt az alapokkal bíró várost várjuk, melyet Isten épített, és amelyet Ábrahám, Izsák és Jákób is várt. Ők egy várost, egy országot, egy jobb országot kerestek, melyet Isten épít fel. Mi idegenek, jövevények, átutazók vagyunk, de milyen gyakran elfelejtjük ezt! Milyen gyakran válunk e föld lakóivá, gyökereinket és alapjainkat ebbe a földbe eresztve. Elkezdjük keresni e világ dolgait, ugyanúgy, mint mindenki más. Elfelejtjük, hogy csak átutazóban vagyunk; elkezdjük otthonunkká tenni ezt a helyet. Elkezdjük szeretni a világot. Elkezdünk önmagunknak élni. Ha pedig ezt tesszük, akkor váratlanul ér majd, amikor eljön az a nap. Az Úr már figyelmeztetett minket. Kijelentést adott róla. Megmutatta nekünk, hogy a világ elmúlik, és ítélet jön a földre. Ó, mennyire szükségünk van arra, hogy felkeljünk és elkezdjünk Istennel járni!

EGYETÉRTENI ISTENNEL

Hogyan járhat valaki Istennel? Az Ámós 3,3-ban a próféta azt mondja, „Vajon járnak-é ketten együtt, ha nem egyeztek meg egymással?” Más szóval, nem járhatunk együtt, ha nem értünk egyet. Ha én kelet felé akarok menni, te pedig észak felé, hogyan mehetnénk együtt? Ha együtt akarunk járni, egyet kell értenünk. És ha egyetértünk, akkor együtt megyünk. Ha együtt akarunk járni Istennel, ne feledjük, hogy nem Isten jár velünk, hanem mi járunk Istennel! Ha együtt akarunk járni Istennel, akkor egyet kell értenünk Vele. Egyetértünk Vele abban, hogy az ítélet eljön erre a földre? Vagy azt gondoljuk, hogy a világ egyre jobb lesz, mint néhány ember gondolja, akik az ezeréves uralmat ezen a földön építik? Egyetértünk Istennel abban, hogy az Ő szándéka az, hogy mindent az Ő szeretett Fia lábai alá vessen, hogy az Ő Fiáé legyen az első hely minden dologban? Egyetértünk Istennel az Ő akaratában? Ha igen, mit teszünk akkor? Fel kell adnunk önmagunkat, hogy Isten akarata legyen a mi akaratunk, az Ő gondolata a mi gondolatunk, az Ő célja a mi célunk. Csakis így járhatunk Istennel.

A gond velünk ma az, hogy nem értünk egyet Istennel. Néha ugyan egyetértünk, amikor éppen Ő is egyetért velünk. De legtöbbször nem értünk Vele egyet, mert megvan a saját akaratunk, a saját dolgainkat akarjuk tenni, és megvannak a saját terveink. Csak annyit akarunk, hogy Isten jöjjön velünk, és segítsen nekünk. Ezért nem járunk Istennel. Ha Istennel akarunk járni, akkor az akaratunkat alá kell vetnünk Isten akaratának. Isten nem arra törekszik, hogy nekünk ne legyen akaratunk, hiszen akarattal alkotott minket. Azt kívánja elérni, hogy gyakoroljuk az akaratunkat. Nem kéri, hogy passzív, tétlen akaratunk legyen. Arra vágyik, hogy aktív, cselekvő akaratunk legyen, hogy cselekvően akarjuk az Ő akaratát. Ezt jelenti az együttműködés. Isten azt akarja, hogy egyetértsünk Vele, és ha egyetértünk Vele, akkor képesek leszünk járni is Ővele. Egyetértesz Vele? Hajlandó vagy letenni önmagadat, és elfogadni az Ő akaratát, mint a sajátodat? Venni az Ő gondolatait, mint a sajátodat? Ha igen, akkor Ővele fogsz járni. Ez az első feltétel.

VEDD FEL ISTEN IGÁJÁT!

Ha Istennel akarunk járni, fel kell vennünk az Ő igáját. A Máté 11,29-ben az Úr azt mondja: „Vegyétek föl magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok: és nyugalmat találtok a ti lelkeiteknek.” Az Istennel való járás fegyelmezett életet jelent. Az Énók név eredeti jelentése „fegyelem” vagy „odaadó, hű”. Énók fegyelmezett, hűséges ember volt. Fegyelmezett életet élt. Belehelyezte nyakát Isten igájába Krisztussal.

Az igában két ív van kiformálva. Krisztus van az egyik alatt, a másik alatt pedig nekünk kell lennünk. Akkor egy igában vagyunk Krisztussal. Az iga Isten akarata, Krisztus pedig szelíd és alázatos. Mennyire elfogadta Isten akaratát, Isten fegyelmezését! Ő annyira fegyelmezett, hogy nincs Benne semmi ellenállás, csak aktív együttműködés, százszázalékos hajlandóság. Mi azonban nem ilyenek vagyunk. Harcolunk Isten akarata ellen – ezért van szükség a fegyelmezésre. Kell, hogy Isten fegyelmezzen minket. Amint elfogadjuk az Ő fegyelmező nevelését, képesek leszünk együtt járni Vele. Isten népének ma nagyon nagy szüksége van a fegyelmezésre. A Héberek 12-ben van szó arról, hogy az apák fegyelmezik a fiaikat. Mennyei Atyánk úgy bánik velünk, mint saját fiaival, ezért fegyelmez, rendre tanít minket. A „fegyelmezés” szó az eredetiben egyszerűen azt jelenti, hogy „gyermeknevelés”. Ő úgy nevel minket, mint gyermekeket. Azért nevel minket, hogy felnőjünk, és éretté váljunk. Csak, amikor elfogadjuk Isten fegyelmezését, leszünk képesek Ővele járni. Ha mindig a saját fejünk után megyünk, ha mindig kielégítjük hústestünk kívánságait, ha le akarjuk rázni magunkról a fegyelmezést, akkor azt gondoljuk, hogy a fegyelmezés alatt nem vagyunk szabadok. Saját szabadságunkat akarjuk – de akkor nem leszünk képesek Istennel járni.”

Tovább a teljes igeszolgálatra: Stephen Kaung: Énók felvitetése

Ábel áldozata (Stephen Kaung)

A Krisztus a Teremtés könyvében c. sorozat 2. fejezete.
PDF-ben letölthető: Stephen Kaung: Ábel áldozata
Az összes rész 1-8-ig, egyben: Stephen Kaung: Krisztus a Teremtés könyvében 1-8

Részlet:

“Amikor a két gyermek [Kain és Ábel] felnövekedett, mindketten dolgozni kezdtek. Kain földműves lett, elkezdte megművelni a földet. Mielőtt az ember vétkezett volna, amikor még az Éden kertjében voltak, a kert gyümölcsfáinak termését ették. Ez volt a táplálékuk. Miután az ember vétkezett, Isten megátkozta a földet, és azt mondta az embernek, hogy onnantól fogva fáradsággal kell megdolgoznia a megélhetéséért. A föld pedig tövist és kórót fog teremni, és az embernek verítékkel kell megszereznie kenyerét. Ez a föld már átkozott föld volt. Amikor Kain földműves lett, művelte a földet; küzdött a tövisek és a kórók ellen. Igaz, ugye, hogy az embernek a puszta megélhetésért is meg kell küzdenie a természettel, mert a természet megváltozott? Kainnak fáradoznia és dolgoznia kellett, hogy a föld biztosítsa számára a puszta megélhetést. Megpróbálta a legjobbat kihozni az átokból; megpróbált önmagáért élni.

Ábel azonban juhpásztor lett. Ez nagyon furcsa, mert az ember akkor még egyáltalán nem evett húst. Az özönvíz után a bűn révén megromlott fizikai test degenerációja miatt Isten megengedte a húsevést, a vér elfogyasztását azonban nem. Az özönvíz előtt viszont, Kain és Ábel idejében az embernek egyáltalán nem volt szüksége húsra. Az ember csak gyümölcsöt, levél- és gyökérzöldségeket fogyasztott. Miért döntött Ábel úgy, hogy juhpásztor legyen? Bizonyosan megvolt rá az oka.

Azelőtt, hogy Isten Ádámot és Évát kiűzte az Éden kertjéből, leölt egy állatot, kiontotta a vérét, és a bőréből ruhákat készített nekik, hogy azzal takarják el mezítelenségüket. Ádám és Éva bizonyosan elmondták gyermekeiknek, hogy a bűneik miatt egy ártatlan állatnak kellett meghalnia. Vért kellett ontani ahhoz, hogy Isten igazságosságát magukra ölthessék. Ez a két fiú tehát biztosan hallotta ezt a történetet gyermekkorától fogva. Ezzel a történettel nőttek föl. Kainnak ez valóban csak egy történet volt, de Ábel hitt benne. És mivel hitt abban, hogy az ember bűn alatt van, vérontás nélkül pedig nincs bűnbocsánat, Istenben való hitéből és istenfélelméből fakadóan juhpásztor lett. Más szóval, juhokat akart nevelni, nem azért, hogy megegye őket, hanem, hogy ezeket a juhokat Isten elé vigye áldozatként, hogy a vér kiontása által bűnbocsánatot nyerjen. Ábel a lelke megmenekülését (üdvösségét) kereste. Nem saját magának élt, hanem mivel Istennek és Isten üdvösségének élt, juhpásztor lett belőle.

Nyilvánvaló, hogy amikor Kain választott magának foglalkozást, ő saját magának választott, a fizikai testéről való gondoskodást tartotta szem előtt. Ábel azonban a lelke megmenekülését szolgáló foglalkozást választott, az Úrtól jövő üdvösségért. Már a hivatásuk megválasztásában is láthatjuk a két teljesen különböző életfilozófiát. Kain életfilozófiája az volt, hogy kihozza a legjobbat a legrosszabb helyzetből ebben a világban, Ábel azonban félte az Istent, és az Úrtól jövő megmenekülést választotta.

(…)
Óriási különbség van a kijelentett és a természeti vallás között. Az ember természetes esze szerint a vallás arról szól, hogy ki kell engesztelni Isten haragját, és meg kell próbálni megvásárolni a jóindulatát. Isten kijelentett gondolata szerint azonban arról van szó, hogy ki kell elégíteni Isten igazságosságát. Isten igazságosságának eleget kell tenni – és ez jelenti az Úr Jézus vérének dicsőségét. Gyakran úgy gondolunk az Úr Jézus vérére, mint amivel meg kell hinteni a szívünket. Ez igaz: „(…) vérhintéssel megszabadított szívvel (…)” (Héb 10,22). A szívünk lelkiismerete meg lett tisztítva azáltal, hogy a vérrel meg lett hintve. Világos és tiszta a lelkiismeretünk Isten előtt. Istennek hála ezért! De ne feledjük, a vér alapvetően nem értünk van. A vér első sorban Isten számára van, hogy kielégítse Isten igazságosságát.

(…)
Ezért mondja a Biblia: „Ami a hústesttől született, hústest az.” Más szóval, ebben a hústestben lehet ugyan némi jó és sok rossz is; de akár rossz, akár jó, akkor is hústest; és minden hústest Isten ítélete alatt van. Ha mi a hústestünkben lévő jó szerint élünk, annak az lesz az eredménye, hogy előbb-utóbb a rossz is elő fog jönni a hústestünkből. Ne a hústestünkre alapozzunk! Ne higgyünk a hústestünkben! Ne bízzunk a hústestünkben! Ha a hústestben bízunk, hiába a benne lévő jó szerint élünk, egy napon a benne lévő rossz is meg fog nyilvánulni. Pontosan ezt látjuk Kainban is. Ami a hústesttől született, hústest az. Nem tudjuk megváltoztatni a hústestünket. Nem tudjuk átformálni. A vallásos hústest még mindig ugyanúgy hústest marad, mint ahogyan a nem vallásos hústest is. Isten előtt az egész hústest, minden hústest el van ítélve. Áldott az a nap, amikor rájövünk, hogy nincs semmi jó a hústestünkben!”

Tovább a teljes igeszolgálatra: Stephen Kaung: Ábel áldozata

Mit jelent a megszentelődés? (T.A. Hegre)

Eredeti szöveg: SermonIndex.net

PDF-ben letölthető: T.A. Hegre: Mit jelent a megszentelődés?

Gyakran fölmerülnek a következő fontos kérdések:

  • Mit jelent a megszentelődés?
  • Mit jelent a Szent Szellembe merülés?
  • Ez a két tapasztalat vajon ugyanazt jelenti?
  • Az ember akkor szentelődik meg, és teljesedik be Szent Szellemmel, amikor üdvösségre jut?
  • A megszentelődés egy folyamat?
  • Az ember a megigazulása következtében szentelődik meg, és a megszentelődés következményeképpen teljesedik be Szent Szellemmel?
  • Vajon minden keresztény megtapasztalás a miénk lesz abban a pillanatban, hogy megigazultunk, és a mi részünk csak annyi, hogy alkalmazzuk, megéljük ezeket, amikor megérkezik hozzá a szükséges világosság és kegyelem?

Mielőtt megkeresnénk a válaszokat ezekre a kérdésekre, olvassunk el két igeszakaszt!

1Thessz 4,3:

„Az az Isten akarata, hogy megszentelődjetek” (ÚF)

„Mert ez az Isten akarata, a ti szentté lételetek” (Károli ford.)

„Isten azt akarja, hogy váljatok szentekké” (EFO)

Titusz 2,11-15:

„Mert megjelent az Isten kegyelme, mely üdvöt áraszt minden ember számára, mely arra nevel minket, hogy megtagadjuk az istentelenséget és a világi vágyakat józanul és igazságosan és istenfélelemmel (Istenben boldogan) éljünk e mostani korszakban (aionban), várva a boldog reménységet és a nagy Isten és üdvözítőnk Krisztus Jézus dicsőségének megjelenését, aki önmagát adta értünk, (azért,) hogy megváltson minket minden törvénytelenségtől és tisztítson magának körülötte lévő népet, (eszményi) szép munkára buzgólkodót, ezeket szóld, erre buzdíts és figyelmeztess teljes nyomatékkal, nehogy valaki téged megvessen!” (Vida ford.)

Ebből a két szakaszból teljesen egyértelműen és részletesen kiderül, mit vár el Isten a keresztényektől. Az üdvösség, ahogyan az Igéből kiderül, többet jelent pusztán egy döntésnél. Pál apostol nem csak akármilyen életről beszél, hanem szent életről; de nem pusztán szent életről, hanem kifejezetten a szolgálatról is – szent szolgálatról.

Hallottunk már ilyet, hogy „Nekünk nem tanítás kell; nekünk az élet kell!” Első hallásra ez nagyon szelleminek tűnik, de valójában nem több kegyes beszédnél. Nagyon is kell nekünk a tanítás; szükségünk van a Biblia és a Szellem tanítására, a legegyszerűbb módokon kifejezve. Tudni akarjuk az igazságot, szükségünk van rá, hogy ismerjük. Jézus azt mondta: „megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz titeket”.

Mások azt mondják: „Nekünk nem kell az áldás, nekünk az kell, aki az áldást adja”. Ezt az állítást is elutasítjuk, és azt mondjuk inkább, hogy azt akarjuk, egyaránt a miénk legyen az áldás is és az áldás osztója is; Krisztust akarjuk és a valódi áldást, azt az áldást, mely tartósan megmarad.

Kétségtelenül helyes feltenni a kérdést: „Mit jelent a megszentelődés?” Ismernünk kell a választ, hiszen Isten Igéje azt mondja, hogy az Ő akarata a számunkra a megszentelődés. Tágabb értelemben a megszentelődés magában foglalja az összes keresztény tapasztalatot a megigazulástól a megdicsőülésig, mely az újonnan születéssel kezdődik és a keresztény élettel folytatódik, míg szemtől-szemben nem látjuk az Urat. A megszentelődést azonban szűkebb értelemben is használják, amikor egy konkrét krízis-élményre utalnak a megigazulás és az újonnan születés után. (A megigazulás a jogi helyzetünket illető oldala, az újjászületés az erkölcsi és éltető oldala a megmenekülésünknek. A megmenekülés pillanatában egyszerre nyerünk bűnbocsánatot és születünk újonnan.) A megmenekülés (az üdvösség) azonban a keresztény életnek csak a kezdete. Ez után a megtapasztalás után el kell kezdenünk növekedni a kegyelemben.

Még akkor is, ha valóságosan megtapasztaltuk ezt a felülről való születést, fölfedezzük, hogy van valami bennünk, ami visszafogja a növekedést. Ezt a valamit sokféleképpen nevezik, lehet a bennünk lakozó bűn, az „óember”, hústest, testiesség, bűnre való hajlam stb. A legjobb kifejezés azonban az Ézsaiás 53,6-ban található:

„Mindnyájan tévelyegtünk, mint a juhok, mindenki a maga útját járta.” (ÚF)

„Mindnyájan eltévedtünk, mint a juhok, ki-ki a maga útjára fordult.” (Kecskeméthy ford.)

Az igei fogalommeghatározások számos problémát megoldanak, és itt is látjuk, hogy a növekedést gátló tényező az Ige szerint az ember saját útja – melyre többféleképpen is lehet hivatkozni, például: „önzés”, „az én életét élni”, „saját magamnak élni”.

A megigazulás során minden múltbéli bűnünk bocsánatot nyer. Ha a megigazulást követően sor kerülne valamilyen bűnre, azt megvallhatjuk, és arra bocsánatot kaphatunk. Az önzés, a saját magunknak élés azonban nem olyasmi, amit meg lehetne bocsátani. A magunk útján járás ugyanis egy hajlamosító tényező, egy vezérlőelv az életben, ezért ennek véget kell vetni! Az önző tetteket meg lehet bocsátani, az alapvető önzésnek azonban véget kell érnie a Krisztussal való megfeszítésben. A vér Isten megoldása a bűnre; a kereszt pedig Isten megoldása az önmagunknak élésre, az énre. Az üdvösség kezdetén nem sokat gondolunk az énünk életére, és nem is értjük meg teljesen annak összetett természetét. Figyelmünket leginkább a bűn és a mi Megváltónk köti le. Ez történt Izraellel is, akit Isten kihozott Egyiptomból a Vörös-tengeren át (ez a megmenekülés, a megváltás előképe). A Sínai hegynél azonban, habár nagyon magabiztosak voltak abban, hogy mindenben engedelmeskedni fognak tudni Istennek, Izrael keserves kudarcot vallott; megtapasztalták, mi lakik bennük. Más szóval, fölfedezték az énjük romlottságát.

Nekünk is szükségünk van erre a mélyebb meggyőződésre, az énünkre való ráeszmélésre, amikor felszínre kerül, mi lakik bennünk. El kell ismernünk, meg kell vallanunk, meg kell bánnunk, és meg kell tagadnunk minden istentelen és világi kívánságot (vágyakat). Jézus Krisztus egyenesen a probléma gyökerére tette a fejszét, amikor azt mondta: „Ha valaki követni akar engem, tagadja meg magát, és vegye fel az ő keresztjét, és úgy kövessen engem” (Mt 16,24). Ez az igevers többről szól, mint pusztán a bűnbocsánatról. Krisztus itt adja meg a saját magunknak élés, az én-élet megoldását. A válasz a kereszt. Ahogyan említettük, Krisztus vére leszámol a bűn problémájával, Krisztus keresztje pedig leszámol az én problémájával.

Brengle ezredes egyszer elmesélte, hogy egy fiatal lány megkérdezte tőle: „Mi ez a megszentelődés, amiről olyan sokat beszélnek az emberek?” A lány ekkor már egy éve hallgatott személyes bizonyságtételeket erről, ezért az ezredes eléggé meglepődött a kérdésen, és kicsit le is tört miatta. De azután a megkérdezte: „Ingerült természetű vagy? Könnyen haragra gerjedsz?” „Jaj, igen – felelte – kirobbanok, mint a vulkán”.

„A megszentelődés – magyarázta neki az ezredes – azt jelenti, hogy ez az ingerült természet kikerül belőled.” Ez a magyarázat helyes irányba állította a lány gondolkodását, és javára vált. Azonban túlságosan is leszűkített volt, ezért Brengle ezredes hozzátette: „Ha azt mondtam volna neki, hogy a megszentelődés azt jelenti, hogy az ingerültség és az összes bűn elvétetik, a szív pedig megtelik az Isten és az emberek iránti szeretettel, az helyesebb meghatározás lett volna.” Az ingerültség miatti dühkitörés megbocsátható dolog, azonban valami többre van szükség ahhoz, hogy megszűnjön az az állapot, amely a haragnak ezt a bűnét okozza. Azért, hogy a Krisztusban való új élet teljesen kifejezésre juthasson bennünk, a Krisztus által szerzett üdvösség a lelket is megszabadítja nem csak a bűn erejétől, hanem a bűntudattól is.

Azt mondják, a keresztény ember új élete nem más, mint Isten élete, csak kisebb mértékben. Idézzük: „A tűz szikrája is ugyanolyan, mint a tűz. És a hatalmas tölgyfa legapróbb ága, vagy a szőlőtő legkisebb vesszője is lényegét tekintve ugyanolyan, mint maga a tölgyfa vagy mint maga a szőlőtő. Hasonlóképpen, az óceán egyetlen cseppje az ujjbegyünk végén is olyan, mint az óceán – nyilván nem a méretét tekintve, hiszen hajók nem úszhatnak rajta, és halak sem élhetnek benne, de lényegét, természetét, jellemzőit tekintve olyan, mint az óceán. Ugyanígy, egy megszentelt ember olyan, mint Isten – nem olyan értelemben, hogy ugyanúgy véghetetlen lenne, mint Isten (hiszen nem mindentudó; nincs meg neki mindaz az ereje, hatalma és bölcsessége, mint Istennek), de természetét tekintve Istenhez hasonló: jó, tiszta, szeretetteljes és igaz, ahogyan Isten is.” A Biblia azt mondja, hogy isteni természet részeseivé lettünk (2Pt 1,4). A folyamatos győzelemhez szükséges dolgokat Isten elvégezte, azonban a győzelem a hitünktől és az önmagunk átadásától függ. A megszentelődött ember tehát olyan, mint Jézus Krisztus, hasonló Őhozzá, Aki teljes mértékben átadta magát annak, hogy az Atya akaratát cselekedje, mivel azt mondta: „mert én mindenkor azokat cselekszem, amik neki kedvesek” (Jn 8,29).

Ahogyan korábban említettük, az újonnan születés tapasztalata után normális és természetes lenne a keresztény ember számára a folyamatos növekedés, ha az „a valami” nem akadályozná. Ezért a bűnbocsánat mellett szükség van a bűntől való megtisztulásra is. A magunk útján járást, amelyről Ézsaiás beszél, keresztre kell feszíteni! Az ént le kell taszítani a trónról, és megfeszíteni, Krisztust pedig föl kell emelni a trónra! Továbbá pedig a hívőnek be kell teljesednie Szent Szellemmel, hogy győzelmes belső életet éljen (Jn 7,37-39; Ef 5,18 stb.), és a Szent Szellemmel kell felruháztatnia, hogy erőt kapjon a szolgálatra (Lk 24,49).

A megszentelődésnek ezért, amikor a szűkebb értelemben vesszük, két oldala van: egy negatív és egy pozitív. A megszentelődésünk negatív oldala a vér és a kereszt mélyreható munkája, mely megtisztít és megszabadít a bűn hatalmából; ez a bűntől való megtisztítás és az én keresztre feszítése. A megszentelődésünk pozitív oldala pedig a Szent Szellembe való merülés, amikor valaki be van teljesedve Szent Szellemmel és fel van ruházva mennyei erővel. A hústest cselekedeteit ekkor a Szellem gyümölcsei váltják föl – „szeretet, öröm, békesség, hosszútűrés, szívesség, jóság, hűség, szelídség, mértékletesség. Az ilyenek ellen nincs törvény” (Gal 5,22-23). Megszentelődésünk pozitív oldalának eredménye a szent és győzelmes élethez, valamit a gyümölcsöző szolgálathoz szükséges erő. „János ugyan vízben merített be, de ti Szent Szellemben fogtok bemeríttetni nem sokkal e napok után” (Csel 1,5, Vida ford.).

„De kaptok erőt, amikor eljön (leszáll) a Szent Szellem rátok és lesztek tanúim (bizonyságtevőim) Jeruzsálemben és Júdeában és Szamariában és a föld végső határáig” (Csel 1,8).

http://www.sermonindex.net/modules/newbb/viewtopic.php?topic_id=11820&forum=34

Ideje megváltoztatni, mire helyezzük a hangsúlyt! (Adeyemo Temidayo)

Eredeti: This Nonsense Must Stop

Körülbelül huszonnégy éve vagyok élő hitű keresztény; ezalatt azt értem, hogy úgy huszonnégy évvel ezelőtt őszintén elmondtam egy bűnbánó imát, és arra kértem az Úr Jézust, hogy legyen Uram és személyes Megváltóm. Újjászülettem, és azóta Krisztus testének, az élő Isten gyülekezetének tagja vagyok.

Ezalatt az idő alatt vagy négyezer igeszolgálatot hallgattam legalább ötszáz igehirdetőtől és tanítótól a föld minden részéről, elolvastam minimum háromszáz keresztény könyvet, és legalább száz konferencián jártam különféle felekezetek és gyülekezeti szolgálatok szervezésében. Ezek szerény számok persze.

Olyan különféle könyv-, illetve tanításcímeket olvastam-hallgattam, mint: Hit az élet küzdelmeiben való győzelemhez; Hét lépés az isteni bővölködéshez; Hogyan nyerjünk el csodákat Istentől; Gyógyítás; A gyermekek kenyere; A hatékony imaélet kulcsa; A gyülekezeti növekedés huszonegy megingathatatlan alapelve; Hogyan nyerd meg a férjedet Krisztusnak; A legjobbak közé hívattál; Jézusi alapelvek kereskedelmi ügynököknek stb.

Megértették velem, hogy mivel újjászülettem, most helyes tanításban kell részesülnöm, hogy a hitélet alapelveiben megalapozódjak.

Próbálok visszaemlékezni, hogy valaha is hallottam-e tanítást olyanokról, mint: A bűnös természettel való leszámolás három gyakorlati lépése; Kulcs a telhetetlenség, a hirtelen harag és szexuális kívánság legyőzéséhez. Ha egyáltalán fölmerült ilyen, mindig csak nagy vonalakban és érintőlegesen.

Hallottam prédikátorokat bizonyságot tenni ördögök kiűzéséről, rákgyógyításról, huszonegy év gyermektelenség igájának megtöréséről, szegényeket milliomossá tevésről, elképesztő anyagi áttörésekről.

És nem emlékszem, hogy hallottam volna, hogy ugyanezek a prédikátorok hogyan kezelték gyakorlati módon a bűnt akár a saját életükben, akár azokéban, akiknek szolgáltak.

Legalább ezer imaalkalmon voltam, ahol áttörésért imádkoztunk, vagy szellemi ellenségek ellen, vagy a gyülekezetünkért és szolgálatainkért, sőt a nemzetünkért is, és nem emlékszem olyanra, amikor a lélek hústesti természete miatt jöttünk volna össze imádkozni.

Igehirdetőink tudják, hogyan kell hatásos bizonyságokat megosztani úgy, hogy a hallgatóik azonnal imádságrohamban törjenek ki, „Istenem, hallgass meg engem is”, vagy, hogy kiürítsék a zsebüket a százszoros, rövidtávú visszatérülés reményében. Ugyanezeknek a pásztoroknak vajmi kevés bizonyságtételük van, amelyek ugyanilyen varázslatosan működnének a bűn problémájának kezelésében is.

Isten emberei, akiket ismerünk, kenettel bírnak a szegénység, betegség, meddőség, nemzedéki átkok stb igájának megtörésére az emberek életében – de a legfontosabb iga, a bűn és a testiesség igája érintetlen marad.

Mindebből én azt veszem ki, hogy az anyagi javakban való járás nem automatikus a hívő számára; de elengedhetetlenül fontos eszközökre és alapelvekre van szükségünk, és ezért fektetnek annyit ezeknek a tanításába. A bűn és a világ csalárdságai feletti győzelemben való járás viszont nyilván automatikus a hívő életben, és ezért nem foglalkozik senki azzal, hogy gyakorlati módon tanítson róla, hogyan kell csinálni, és ő hogyan csinálta a saját életében.

De hát, ami nekünk sincs, abból adni sem tudunk. Ha magam is a szexuális kívánsággal küzdök, hogyan várhatom azt, hogy másoknak segíteni tudjak legyőzni ugyanezt a problémát? Ha nap, mint nap oda kell járulnom Istenhez, hogy bocsássa meg nekem a hazugság, csalás, hirtelen haragúság bűnét, hogyan taníthatnék másokat ezek legyőzésére?

Nem csoda, hogy ezeket a témákat ritkán hozzák elő; ha egyáltalán fölmerül, csak elméleti szinten történik, nem ugyanazzal a szenvedéllyel és gyakorlati példákkal, mint az anyagiak, gyógyítás, emberi kapcsolatok stb. esetében.

Az Igéből azonban én nem úgy látom, hogy például a szegénység miatt a gyehennára juthatnék. Nem olvasom, hogy ha most beteg vagyok, megtagadják majd tőlem a Királyságba való bemenetelt.

Senki ne értsen félre: hiszem, hogy Isten azt akarja, hogy bővölködjünk, egészségesek legyünk és az életet a maga teljességében élhessük. De ha bármely okból nyomorúságos szegénységben élek egész életemben, az nem akadályoz meg benne, hogy Krisztussal uralkodjak az elkövetkező korszakban.

Viszont azt olvasom, hogy sem gonoszok, sem szexuálisan kicsapongók, sem bálványimádók, sem házasságtörők, sem férfiprostituáltak, sem homoszexuális életmódot folytatók, sem lopók, sem telhetetlenek, sem részegesek, sem gyalázkodók, sem csalók nem öröklik Isten királyságát (1Kor 6,9-11; Gal 5,19-21).

Azt olvasom, hogy a testies gondolkodásmód halál, mert a hústest szerinti gondolkodás ellenségeskedés az Istennel, azaz, akik a hústestben vannak, nem tetszhetnek Istennek (Róma 8,6-8), és hogy az, aki a bűnös természet kedvére vet, az romlást fog aratni belőle (Gal 6,8).

Így elég egyértelmű, hogy van egy nagyon fontos, és van egy sokkal kevésbé fontos dolog. De miért a sokkal kevésbé fontossal foglalkozunk, úgy, hogy közben a nagyon fontosat teljesen hanyagoljuk, mintha az magától értetődő, automatikus lenne? Ennek így egész egyszerűen semmi értelme. És ennek véget kell vetni!

Az Igét nem lehet kettétörni: „Aki a bűnt cselekszi, az ördögből van” (1Jn 3,8a). Ezt az Igét nem hitetleneknek, hanem hívőknek mondja, azért, hogy nagyon pontosan megértsék, hogy nem a megtérők imájának elmondása és a gyülekezeti tagság az örök élet alapfeltétele.

Nem számít, hogy „aki a bűnt cselekszi”, az püspök, apostol, felvigyázó vagy fegyveres rabló. Az egyetlen különbség, hogy az egyik gyülekezeten belüli, a másik gyülekezeten kívüli bűnös. A Sátán így is, úgy is jogot formál az életére.

Bármennyire fontos is a jó élet, Krisztus valódi célja, hogy a népét megmentse a bűneikből. A milliomossá váláshoz, az egészséghez, a sikeres vizsgákhoz, a gyermekáldáshoz valójában nincs szükségünk Jézusra. A bűn esetében viszont Őrá van szükségünk. Annak valódi bizonyítéka pedig, hogy találkoztunk Vele, a bűntől és a testies élettől való szabadság. Felteszem hát a kérdést, testvér, pásztor, elöljáró, apostol, evangélista asszony, felkent dicsőítő: valóban meg vagy váltva a bűneidből? Vagy a bűnök, amelyektől azt gondoltad, szabad vagy, visszajönnek, és még jobban megkötöznek?

Mert ez a dolgok veleje. Isten arra hív, hogy a legfontosabb dolgot tisztázzuk. Istennek hála, a sok-sok éven át tartó csodák és áldások hangsúlyozása miatt, Isten dicsőségére, ma számos multimilliomossal dicsekedhetünk a gyülekezetben (sajnos, azok a milliók nem törölték el a szegénységet még a saját soraink között sem); büszkélkedhetünk szaftos kormányzati meg üzleti pozíciókkal, és világiakkal is versenyre kelünk a legjobb ezért meg azért – Istennek hála.

Az Úr azonban nem multimilliomosokért és bankvezérekért meg vállalatigazgatókért jön vissza. Ő a dicsőséges gyülekezetért jön vissza, amelyiken nincs se folt vagy ránc, vagy valami efféle (Ef 5,27). Olyan gyülekezetért jön vissza, amelyik eljutott a Krisztussal való teljes beteltség korának mértékére (Ef 4,13).

Ez tehát harsonaszó a gyülekezet számára, hogy térjen vissza ahhoz, ami a legfontosabb; hogy olyan elkötelezettséget és semmihez nem mérhető buzgalmat, és az iparosmester aprólékos gondosságát szentelje annak tanítására, hogy hogyan érhetjük el a Krisztushoz való hasonlóságot, hogyan léphetünk be a tökéletességbe, hogyan győzhetünk a világ fölött, hogyan viseljük az Ő képét egy istengyűlölő világban, és hogyan tartsuk magunkat tisztán ebben a gonosz és kifordult nemzedékben – ugyanannyira, mint amennyire odaszántak vagyunk az anyagi bővölködés, a csodás jelenségek és a sátán ügynökei legyőzése stb. tanításában.

Isten szeretett gyermeke! Amikor az eljövendő korszakok kérdése merül fel, ne tedd a sorsodat egy igehirdető, pásztor vagy felekezet kezébe! Ha ott, ahol vagy, azt mondják neked, hogy hogyan igyekezz az élet azon dolgai után, amelyek elmúlásra rendeltettek, itt az ideje összekapni a holmidat és futni az életedért – és ez nem érzelgős túlzás!

Ha évek óta ott vagy valahol, és nincs bizonyságtételed arról, hogy testies, világ dolgait szerető, hazug, csaló, megbocsátás nélküli keresztényből átváltoztál a bensődben szerény, alázatos, kedves, szolgáló, királyság-kereső, életet kiárasztó, dicsőség-ragyogtató gyermekévé Istennek, ám bizonyságot tehetsz földi dolgokról, mint új ház, új autó, új kisbaba, új szerződések – VIGYÁZZ, nem készülsz föl az örökkévalóságra!

Érintse meg Isten a pásztorokat, hogy visszatérjenek Krisztus keresztjének hirdetésére! Küldjön valódi tanítókat és igehirdetőket, akiknek saját bizonyságuk van az átváltozásukról, és ezért képesek átadni ugyanezt a kegyelmet és kijelentést keresztények millióinak, akik még mindig oda vannak kötve a bűnös természethez és a világ dolgainak kereséséhez. Ne találjuk magunkat a Királyság csukott ajtaján kívül, rájőve, hogy mindaz, amire ebben az életben odaadtuk magunkat, annak semmi értéke nincsen, és ott maradjunk szégyenben, mezítelenül.

„Íme, eljövök, mint a tolvaj: boldog, aki vigyáz, és őrzi ruháját, hogy ne járjon mezítelenül, és ne lássák szégyenét” (Jel 16,15).

„Sok elsők pedig lesznek utolsók, és sok utolsók elsők” (Mk 10,31).

Isten áldjon Benneteket.

“Úgy éljetek, mint akik nem hiába kapták az Isten kegyelmét” – Radu Gavriluț

PDF-ben letölthető: Úgy éljetek, mint akik nem hiába kapták az Isten kegyelmét!

Elhangzott: 2019. március 3-án, Budapesten.

1Péter 1,10-13: „Ezt az üdvösséget keresték és kutatták a próféták, akik a nektek szánt kegyelemről prófétáltak, kutatva, hogy melyik vagy milyen időről tett kijelentést a Krisztus bennük levő Szelleme, amikor előre bizonyságot tett a Krisztusra váró szenvedésekről, és az ezeket követő dicsőségről.  Ők azt a kijelentést kapták, hogy nem maguknak, hanem nektek szolgálnak azokkal, amikről most az evangélium hirdetői prédikálnak nektek a mennyből küldött Szent Szellem által, és amikbe angyalok vágyakoznak beletekinteni. Ezért tehát elméteket felkészítve, legyetek józanok és teljes bizonyossággal reménykedjetek abban a kegyelemben, amelyet Jézus Krisztus megjelenésekor kaptok.”

Az üzenetem a 13. verssel fog foglalkozni, de mivel az úgy kezdődik, hogy „ezért tehát”, felolvastam a megelőző verseket is, hogy megértsük a szövegkörnyezetet.

A próféták, akik kijelentést kaptak az ószövetségi időkben a nekünk elkészített kegyelemről és üdvösségről, szorgosan kutatták, vizsgálták azt, hogy mikorra szól ez a kijelentés. A 13. vers román fordítása (hasonlít a magyarban a Károlihoz) így szól: „Azért elméteket felövezvén legyetek józanok, és teljes, tökéletes bizonyossággal reménykedjetek abban a kegyelemben, amelyet Jézus Krisztus a megjelenésekor hoz magával.” Ha az elsődleges értelmét tekintjük ennek a versnek, mintha azt mondaná, hogy tökéletesen reménykedjünk abban a kegyelemben, amelyet Jézus Krisztus a megjelenésekor fog majd hozni. De az Ige nem erre utal.

Galata 1,14-17: „És a zsidó hithűségben sok kortársamat felülmúltam népem körében, minthogy fölöttébb buzgó rajongója voltam atyáim hagyományainak. De amikor úgy tetszett annak, aki engem anyám méhétől fogva kiválasztott, és kegyelme által elhívott, hogy kinyilatkoztassa Fiát énbennem, hogy hirdessem őt a pogányok között, nem tanácskoztam testtel és vérrel. Nem is mentem fel Jeruzsálembe azokhoz, akik előttem lettek apostolokká, hanem azonnal elmentem Arábiába, aztán ismét visszatértem Damaszkuszba.”

„Galata 1:16 „hogy kinyilatkoztassa Fiát énbennem” – ugyanezek a szavak szerepelnek az 1Péter 1,13-ban is: „tökéletes bizonyossággal reménykedjetek abban a kegyelemben, amelyet akkor kaptok, amikor Jézus Krisztus ki van jelentve nektek.” Azt mondja tehát, hogy amikor kijelentést kapunk az Úr Jézus Krisztusról, akkor tökéletesen reménykedjünk ebben a kegyelemben.

Ennek a kegyelemnek pedig, melyről ez az Ige is szól, három jelentése van. Az első, hogy aki ezt a kegyelmet adja nekünk, az egy rendkívüli valaki, olyan személy, aki kegyelmet tud felajánlani. És nagyon nagyszerű mód az, ahogyan ezt a kegyelmet közli velünk.

Hogyan tud odavonzani magához? Mert beszélhetünk nagyon sokat erről a kegyelemről, hogy kegyelem által van üdvösségünk, hit által – és ez így is van, de van még valami, amit magába foglal a kegyelem. Nem csak az, amit gyakran megteszünk, hogy hálát adunk érte, valahányszor megemlékezünk az Úrról, hanem van még valami. Ez pedig az, hogy erre a kegyelemre nekünk válaszolnunk kell.

Ha ugyanis megkaptuk ezt a kegyelmet, akkor ennek meg kell változtatnia bennünket. Mindig hálát adhatunk, és szükséges is, hogy hálát adjunk, és sosem tudunk eléggé hálásak lenni Istennek ezért a kegyelemért. Ahogyan Pál apostol mondja, „a hozzám való kegyelme nem volt hiábavaló, mert többet munkálkodtam, mint a többi apostolok együttvéve – de nem én, hanem az Istennek bennem lévő kegyelme.

A megkapott kegyelemben tehát meg kell jelennie a felelősség vonásának is. Ne gondolja senki azt, hogy ugyanaz lehet, aki addig volt, miután megkapta a kegyelmet.

Egy kicsi gyerek nem tudja, hogy a szüleinek mennyi erőfeszítésébe kerül, hogy előteremtsék a család számára szükséges dolgokat, hogy megkeressék a mindennapi élethez szükséges pénzt, hogy törődjenek a gyerekkel – ő csak azt tudja, hogy neki megvan mindene, amire szüksége van. Nem tudja, mit jelent az, hogy érkeznek a számlák, amelyeket határidőre be kell fizetni. Nem tudja ezeket.

Egy idő után azonban, ahogyan növekszik, elkezd benne megjelenni a függetlenségre való törekvés – de sajnos ezzel arányosan nem növekszik benne a felelősségtudat. Egy serdülő ezért általában felelőtlen, de független ember. Szeret független lenni, de nem felelős a dolgokért. Viszont ahogy az élet egyre érettebbé válik benne, lassanként elkezd megjelenni benne a felelősségtudat is, és ez jó dolog.

Pontosan ez történik a hitéletben is. Nagyon nagy dolog az, amikor valaki eljut oda a hívő életben, hogy most már nem csak önmaga körül forog; amikor Krisztus keresztjét nem csak a saját szempontomból látom, hogy mit hozott nekem a Krisztus keresztje. Pedig a kereszt azért volt, hogy Őneki éljünk, ne önmagunkért. Nem ismerem nagyon jól a ti énekeskönyvetekben az énekeket, de például nálunk az énekek nagy többsége azt fejezi ki, hogy mi mit kaptunk Krisztustól. Miért jött Krisztus ebbe a világba – azért, hogy mi boldogok lehessünk, szabadok, hogy ne kössön meg többé a bűn… mindezeknek van igazságtartalma, de a teljes igazság az, hogy azért jött, hogy minket megszabadítson, és mi az Ő dicsőségének magasztalására éljünk.

Nagyon meglepett, amikor megtudtam, hogy az evangéliumokat a levelek után írták. Addig, ha beszéltem valakivel, aki nem ismerte az Igét, és kérdezte, mivel kezdje, mit olvasson, azt javasoltam, kezdje az evangéliumokkal, azok egyszerűnek tűntek nekem. De azok a testvéreink, akik írták a leveleket, olyan szellemi emberek voltak, hogy nem az foglalkoztatta őket, milyen körülmények között jött a földre az Úr, hogyan élt itt, hanem hogy mik ennek a következményei.

Felolvasok pár verset az evangéliumokból, utána pedig a levelekből, és meglátjátok, milyen mélyek ezek, milyen valóságosak.

Lukács 19,11-24: „Amikor pedig ezeket hallották, még egy példázatot is mondott, mert közel volt Jeruzsálemhez, és azt gondolták, hogy azonnal meg fog jelenni az Isten országa. Így szólt tehát: “Egy nemes ember távoli országba utazott, hogy királyi méltóságot szerezzen magának, s úgy térjen vissza. Hívatta tíz szolgáját, átadott nekik tíz minát, és azt mondta nekik: Kereskedjetek, amíg vissza nem jövök. Polgártársai azonban gyűlölték őt, ezért küldöttséget menesztettek utána, és azt üzenték: Nem akarjuk, hogy ez uralkodjék felettünk. Amikor pedig megszerezte a királyi méltóságot és visszatért, magához hívatta azokat a szolgákat, akiknek a pénzt adta, hogy megtudja: ki hogyan kereskedett. Megjelent az első, és azt mondta: Uram, minád tíz minát nyert. Az erre így szólt: Jól van, jó szolgám, mivel hű voltál a kevésen, legyen hatalmad tíz város fölött. Aztán jött a második, és jelentette: Uram, minád öt minát nyert. Ehhez pedig így szólt: Uralkodj te is öt városon.

Megérkezett a harmadik is, aki így beszélt: Uram, itt a minád. Egy kendőbe kötve őriztem. Féltem ugyanis tőled, mivel könyörtelen ember vagy: azt is behajtod, amit nem fektettél be, és learatod azt is, amit nem vetettél el.

Ekkor az így szólt hozzá: A saját szavaid alapján ítéllek meg, gonosz szolga! Tudtad, hogy én könyörtelen ember vagyok, behajtom azt is, amit nem fektettem be, és learatom azt is, amit nem vetettem el? Miért nem tetted hát a pénzemet a pénzváltók asztalára, hogy amikor megjövök, kamatostul kapjam meg. Az ott állóknak pedig ezt mondta: Vegyétek el tőle a minát, és adjátok annak, akinek tíz minája van.”

Az 1Korinthus 15,10-ben ugyanez, amit az előbb felolvastunk, így szól: „De Isten kegyelméből vagyok, ami vagyok, és hozzám való kegyelme nem lett hiábavaló, sőt többet fáradoztam, mint ők mindnyájan; de nem én, hanem az Istennek velem való kegyelme.”

2Korinthus 6,1: „Vele együtt munkálkodva intünk is titeket; úgy éljetek, mint akik nem hiába kapták az Isten kegyelmét.”

Vannak olyan emberek, akik nem ismerik Istent, akik nem az Úréi, és amikor hallanak a kegyelemről, elutasítják. De vannak olyanok, akik elfogadták Istennek a kegyelmét, de mégsem ezáltal a kegyelem által élnek.

Mit kaptak a Lukács evangéliumából felolvasott igék szerint a szolgák? Mindegyik egyformán ugyanazt kapta. Mit kaptunk mi mindannyian egyenlőképpen? Isten kegyelmét. Miben különböztek egymástól ezek a szolgák, akik egyformán ugyanazt az értékes dolgot kapták? Jött az első szolga, és azt mondta: „Uram, minád tíz minát nyert.” Jött a második, és jelentette: „Uram, minád öt minát nyert.” Jött a harmadik, és azt mondta: „Uram, megőriztem, nagyon odafigyeltem rá, itt van érintetlenül; betakartam egy keszkenőbe, és elástam. Most itt hozom neked, visszaadom úgy, ahogy kaptam.”

Megbecsülte ez az ember a minát? Nagyon is megbecsülte – hiszen nagyon gondosan megőrizte. Elásta, vigyázott rá, és amikor jött az ura, mondta, „Uram, itt van, amit kaptam”.

Lehetséges az, hogy valaki hiába kapta a kegyelmet? Nehogy valaki azt mondja, hogy nem. Mert úgy az evangéliumokból olvasva, mint a levelekből, például a Zsidókhoz írt levélből kiderül, amikor azt írja: „már régóta tanítóknak kellene lennetek, de még most is tejre van szükségetek”. Nem szeretjük magunkra vonatkoztatni ezt az Igét, nem szeretünk úgy gondolkozni, hogy „én már járhatnék előrébb”. „Már régóta tanítóknak kellene lennetek”.

Van egy testvérnő, aki nagyon ritkán jön az alkalmakra nálunk, és amikor jön, megkérdezem, mi a probléma? Azt mondja, beszélnünk kell. Elmegyek hozzá, beszélgetünk, akkor egy ideig jár az alkalmakra, azután megint elmaradozik. Kérdezem, mi a probléma? Beszélnünk kell. Megint ugyanaz, megint beszélgetnünk kell. Hát már régóta tanítóknak kellene lennetek, és még mindig a tejnek italára van szükségetek? Az efezusbeli testvéreknek Pál azt írta, hogy ne legyetek többé gyerekek, akiket ide s tova hajt a tanításnak minden szele. Az elején pedig azt mondta:

1Korinthus 3,1-3: „Én tehát, testvéreim, nem szólhattam hozzátok úgy, mint szellemiekhez, hanem csak úgy, mint testiekhez, mint a Krisztusban kiskorúakhoz. Tejjel tápláltalak titeket, nem kemény eledellel, mert még nem bírtátok volna el. Sőt még most sem bírjátok el, mert még testiek vagytok. Amikor ugyanis irigység és viszálykodás van közöttetek, nem testiek vagytok-e, és nem emberi módon viselkedtek-e?” A Zsidók 5,11-ben mondja, hogy „erről még sok mondanivalónk lenne, de nem tudjátok elhordozni”.

Mondhatja valaki: „Ha a magam életére tekintek, velem minden rendben van, van kapcsolatom az Úrral, igyekszem a gonosztól távol tartani magam” – de lehet, hogy az Úrnak más a véleménye.

2Thesszalonika 1,10-12: „amikor eljön az a nap, hogy megdicsőüljön szentjei között, és csodálják mindazok, akik benne hittek, aminthogy ti is hittel fogadtátok bizonyságtételünket. Ezért aztán mindenkor imádkozunk értetek, hogy a mi Istenünk tegyen titeket méltóvá az elhívásra, és töltsön meg titeket teljesen a jóban való gyönyörködéssel és a hit minden erejével, hogy megdicsőüljön a mi Urunk Jézus Krisztus neve bennetek, és ti is őáltala a mi Istenünk és az Úr Jézus Krisztus kegyelméből.”

Nagyon megvizsgálta az Úr a szívemet ezek által az Igék által. Amikor Pál olyanokat mond, hogy az Úr megdicsőüljön az Ő szentjeiben, és csodálják mindazokban, akik benne hittek… Az Úr meg van dicsőülve a mennyben, és amikor az Úr Jézus fölment a mennybe, akkor a dicsőség örökkévaló kapui fölemelkedtek, és Őt dicsőségesen fogadták. A Jelenések könyve 4. és azután méginkább az 5. részben betekintést nyerünk, hogy mi történik a mennyben. Ő Úr, ott uralkodik a mennyben. De mibennünk? Itt van a probléma! Az Úr a mennyben dicsőségben van. És amikor eljön ama napon, az Ő bennünk végzett munkájának befejezettnek kell lennie, hogy megdicsőüljön az Ő szentjeiben, és csodálják Őt mindazokban, akik hittel elfogadták a bizonyságtételét.

Amikor Pál apostol ezekről beszél, utána mindig térdre hull, és azt mondja, „azért mindenkor imádkozunk értetek, hogy megdicsőüljön mi Urunk Jézus Krisztus neve tibennetek”.

A magyar fordítás nem pontos itt. Tudjátok, miért? Mert úgy mondja: „Hogy megdicsőüljön a mi Urunk Jézus Krisztus neve bennetek, és ti is Őáltala, a mi Istenünk és az Úr Jézus Krisztus kegyelméből.” Ez igaz így. De tudjátok, mi áll az eredetiben? „Hogy megdicsőüljön a mi Urunk Jézus Krisztus neve bennetek, és ti is Őáltala, a mi Istenünk és az Úr Jézus Krisztus kegyelme SZERINT.” Ez az egyik kulcsfogalom itt. Mennyire nagyon dicsőüljön meg az Ő neve bennünk? Valamennyire megdicsőül, valami történik. „Isten kegyelme szerint” azonban azt jelenti, hogy nagyon magasan van a mérce. Nem azt mondja az Úr, hogy jó, te is törekedtél valamire, valamit elértél. Hanem azt, hogy Isten és az Úr Jézus Krisztus kegyelme szerint, amilyen nagy a kegyelem, annyira dicsőüljön meg.

Mennyit tud munkálkodni a kegyelem az én életemben vagy a te életedben? A te minád tíz minát hozott? Az egyetlen felelősségünk az, hogy ne álljunk ellen annak a kegyelemnek, ami bennünk akar munkálkodni. Pál azt mondta, többet fáradoztam, többet munkálkodtam, mint a többiek együttvéve. Nagyon elbátortalanítana bennünket, ha csak ennyi lenne ott leírva, ha nem mondaná tovább, hogy de nem én, hanem „a te minád, az nyert még több minát”.

Végezheti az ő kegyelme a munkáját az én életemben? Sok mindennel van tele a fejünk, a gondolataink, amitől meg kell szabadulnunk. Néhány ilyen dolgot szeretnék mondani. A szolgák, akik kapták a minát, nekik ezt mondta: Tessék, itt van a mina, itt van a tőke, fektessétek be.

A mina nem lett az övék, hanem sáfárkodniuk kellett vele. Az volt az Úr szándéka, vágya, hogy az Ő tőkéje szaporodjon. Ha nem szaporodott, akkor nem volt megelégedve.

Ismeritek a hamis sáfár példázatát. Aszerint az Úr hallotta, hogy az egyik sáfára nem gondoskodik az ő vagyonáról, hanem elpazarolja. Testvérek, ne gondolkozzunk úgy, hogy kegyelmet kaptunk Istentől, most már akkor minden rendben van! Ne gondoljuk azt, hogy nem tartozunk felelősséggel ezért a kapott kegyelemért! És a hamis sáfár példázatában jön egy nap, amikor azt mondja az Úr, hogy adj számot a te sáfárságodról, mert nem maradhatsz tovább sáfár.

  1. Zsoltár, 9-11: „Abban telik kedvem, Istenem, hogy akaratodat teljesítsem, törvényed szívemben van. Hirdetem igazságodat a nagy gyülekezetben, és nem zárom be számat, jól tudod, Uram! Igazságodat nem rejtegetem szívem mélyén, hanem beszélek hűségedről és szabadításodról. Nem titkolom el szeretetedet és hűségedet a nagy gyülekezet előtt.”

Ezt jelenti kegyelem által élni. És meglepően folytatja a 12. vers: „Uram, ne vond meg tőlem irgalmadat, szereteted és hűséged őrizzen szüntelen!” Ha nem vagyunk hűséges sáfárok, akkor az Úr azt mondhatja nekünk egy napon: Nem lehetsz többé sáfár!

Testvérek, ismertetek olyan személyeket, akikre az Úr felelősséget bízott a gyülekezetben, és később elvette tőle? Én láttam ilyet. Mert ha nem vagy hűséges abban, amit Ő rádbízott, lehet, hogy eljön egy nap, amikor azt mondja, nem lehetsz tovább sáfár, nem foglalkozhatsz ezzel. Tehát a kegyelemnek elsősorban meg kell látszódnia az életünkben, hatással kell lennie az életünkre. Ha most valamilyen problémával küszködsz, és arról panaszkodsz, és tíz év múlva szintén ugyanarról panaszkodsz, akkor a kegyelem számodra nem kegyelem.

Pálnak volt egy tövise az életében, a Sátánnak egy angyala, mely állandóan gyötörte. És imádkozott, „Uram, vedd el ezt a tövist”. Az Úr azonban azt mondta: „Pál, elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által végeztetik el”.

Amikor ezt megértette, meglátta Pál, mert személyesen hozzá szólt az Úrnak ez az Igéje, akkor ott véget ért. „Dicsekszem a nyomorúságokban, szorultságban, nehézségekben Krisztusért.” Ilyen a kegyelem hatása az életünkre.

Annak, aki bebugyolálta és elásta a minát, azt mondta az Ura: „Miért nem adtad a pénzváltók asztalára a minámat, hogy kamatozzon?” Tudjátok, Testvérek, hogy mit jelent ez? Azt a kegyelmet, amit az Úr munkál az életünkben, nem szabad magunkba zárni! Osszuk meg másokkal! És szaporodni fog. Mert, ha látom azt, hogy milyen csodálatos az Úr kegyelme, milyen csodálatosan megtart, megőriz és velem van, és ezt magamba zárom; és amikor másokkal beszélek olyan dolgokról, melyekről nem kellene, akkor nem osztom meg ezt a kegyelmet. Meg kell osztanunk a kapott kegyelmet másokkal.

„Övezzétek föl azért elmétek derekait”, „legyetek éberek”, „és tökéletes bizonyossággal reménykedjetek abban a kegyelemben, amelyet Jézus Krisztus hoz, amikor kijelenti magát nektek”. Ez a kegyelem elégséges arra, hogy együtt egymással békességben éljünk a gyülekezetben. Elég arra, hogy megtanuljunk megbocsátani egymásnak, és szeressük egymást. Elég ahhoz, hogy az otthonunkban szép családi életet éljünk. Elég ahhoz, hogy a társadalomban úgy éljünk, ahogy kell.

A figyelmeztetés számunkra az, hogy vigyázzunk, nehogy hiába legyen az, hogy megkaptuk ezt a kegyelmet – hanem mint Isten kegyelmének jó sáfárai tegyük azt, amit Isten mond nekünk. Lépjünk előre, és Ő kegyelmet fog adni. Az Úr áldjon meg mindannyiunkat. Ámen.

Az üdvösség két oldala (W. Nee)

Kérdés: Az üdvösség Isten akarata vagy az ember akarata?
Hogyan egyeztethető össze a „sem a férfi akaratából” (Jn 1,13) azzal, hogy „aki akarja” (Jel 22,17) az örök életet?

Válasz:

A teológusok véleménye régóta megoszlik ezzel a kérdéssel kapcsolatban. Egyesek úgy tartják, hogy az üdvösség pusztán attól függ, hogy az ember akarja-e vagy sem, mások kitartanak amellett, hogy kizárólag Isten akaratából lehet üdvözülni. Vegyük észre azonban, hogy Isten igazságának gyakran két oldala van. Ha nem vigyázunk, könnyen elveszíthetjük az egyensúlyt – ugyanis az ember hajlamos a szélsőségek irányába elmenni.

Az üdvösség vajon teljes mértékben az ember akaratától vagy Isten akaratától függ? Igazából mindkét akarat jelen van. Ha nem lenne Isten akarata a megmentés, senki sem üdvözülhetne. Ám ugyanakkor Isten hiába akarja, ha az ember maga nem akarja. Isten akarja, de az embernek is akarnia kell. „Hányszor akartam összegyűjteni a gyermekeidet – mondta az Úr Jézus – mint a tyúk a csibéit a szárnyai alá, de ti nem akartátok!” (Lk 13,34). Ez Isten igazságának két oldala. Mindkettőnek akarnia kell; ha csak az egyik oldal van meg, nem fog sikerülni. Ha az igazságot szeretnénk megtudni, nem ragaszkodhatunk csak az egyik oldalhoz. Amikor a Sátán az Úr Jézust kísértette, ezt mondta Neki: „Mert meg van írva”, az Úr válasza azonban ez volt: „Viszont meg van írva” (Mt 4,6-7). Igaz, meg van írva, de arra is oda kell figyelnünk, hogy viszont mi van még megírva. Nem helyes egy vagy néhány versbe kapaszkodni, és az igazság egyik oldalát bizonyítani, amikor számos egyéb vers lehet, melyek viszont az igazság másik oldalát bizonyítják. Például, ha azt mondjuk, hogy az a keresztény, aki egyszer meg lett mentve, annak örökre üdvössége van, az az igazságnak csak az egyik oldala. Ugyanakkor ugyanis, ha a keresztény, miután üdvösségre jutott, továbbra is vétkezik, és nem tér meg belőle, minden bizonnyal büntetés elé néz. Habár nem maga a második halál lesz a büntetése, az Ige azt mondja, ártani fog neki a második halál (Jel 2,11). Ismerjük föl ezt is, mint igazságot.

Gyakran kérdezik, miért mondja a Biblia egyfelől, hogy „aki akarja, vegye az élet vizét ingyen”, és hogy „aki hisz benne, nem vész el, hanem örök élete van”, másfelől viszont, hogy az üdvösséget Isten eleve elrendelte? Valaki nagyon jól megválaszolta ezt a kérdést, nagyjából a következőképpen: A menny kapujára kívülről ez van felírva: „Aki akar, jöjjön!” (Jel 22,17), és ezért aki csak jönni akar, beléphet. Azonban amint belép a menny kapuján és hátranéz, a kapura belülről ez van fölírva: „Kiválasztott magának már a világ alapjának levetése előtt” (Ef 1,4). Ez a válasz tehát megmutatja Isten igazságának két oldalát. A saját magunk tapasztalatával is egyezik ez. Abban a pillanatban, amikor hiszünk, az egyedül szükséges dolog az, hogy higgyünk. Amikor azonban hittünk, elgondolkozunk, hogy miért is lettünk megmentve, hiszen másoknak, akik sokkal jobbak nálunk, viszont nincs üdvösségük. El kell ismernünk, hogy nem volt benne szerepünk, és nem tudjuk megmagyarázni. Egyedül azt mondhatjuk, hogy az üdvösségünket Isten eleve elrendelte.

Aki hisz, az megmenekül. Ez az ige szól a hitetleneknek. Isten kiválasztása azonban – Isten eleve elrendelése – a hívőknek szóló ige. Nem lenne bölcs dolog, sőt akár súlyos hiba is lenne, ha a hívőknek szóló igét a nem hívőknek hirdetnénk. Jegyezzük meg például, hogy az Úr a tanítványoknak mondta: „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket” (Jn 15,16). Ezeket az igéket tehát nem szabadna nem hívőknek mondani.

Egy teológushallgató megkérdezte egyszer Isten egyik szolgáját: „Úgy találom, hogy a Biblia azt mondja, az üdvösség Isten eleve elrendeléséből van. És amikor hirdetem az igét, és ránézek valakire közben, azt gondolom magamban, hogy Isten nem rendelte őt az üdvösségre. Mi lesz akkor, ha meggyőzöm arról, hogy térjen meg?” Isten szolgálja bölcsen felelt: „Hirdesd csak nyugodtan az igét, és ha bárkit meggyőzöl arról, hogy térjen meg, akkor azt Isten biztosan eleve elrendelte.”

Észre kell vennünk, hogy Isten azért mondja a hívőknek, hogy az üdvösségre lettek eleve elrendelve, hogy a szívüket hálára indítsa, olyan hálára, amit egy hívő ezekkel a szavakkal fejezett ki: „Sokaknak még nincs üdvössége; én pedig meg lettem mentve. Csak azt mondhatom, hogy Isten tízezrek közül kiválasztott engem. Halleluja! Üdvösségem van, nem a magam érdeméből, hanem egyedül Istentől. Nem tehetek mást, mint hogy hálás szívvel magasztalom Őt!”

Ezért pedig azt mondhatjuk, hogy a Jelenések 22,17 igéi a nem hívőknek szólnak. Így pedig egyensúlyban marad az igazság.

(Watchman Nee: Párbeszéd az evangéliumról, 36. kérdés)

A keresztény növekedés titka – Stephen Kaung

Elhangzott 2018. július 3-án, az Egyesült Államokban, Richmondban.

Pdf-ben letölthető innen: Stephen Kaung – A keresztény növekedés titka

1Jn 3,1-3 „Lássátok, milyen nagy szeretetet adott nekünk az Atya: Isten gyermekeinek neveznek, és azok is vagyunk! A világ azért nem ismer minket, mert nem ismerte meg őt. Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, és még nem lett nyilvánvalóvá, hogy mivé leszünk. De tudjuk, hogy ha nyilvánvalóvá lesz, hasonlókká leszünk őhozzá, és meg fogjuk őt látni, amint van. És akiben megvan ez a reménység iránta, az mind megtisztítja magát, ahogyan ő is tiszta.”

Imádkozzunk! Drága Urunk, ahogy összegyűltünk itt ma délelőtt, a szívünk tele van hálával. Megköszönjük Neked, hogy szeretsz bennünket, hogy ennyire szeretsz. Hálát adunk, hogy kész vagy úgy adni Magadat nekünk, hogy megszabadulhatunk saját magunktól, és megszabadulhatunk a Te számodra. Ó, Urunk, nincs is rá szó, mekkora szeretettel vagy mindannyiunk iránt! Kérünk, hogy jelenlétedben most a Te Szellemed által add nekünk Igédet, nyisd meg az értelmünket; és add, hogy megértsük azt, amit akarsz most mondani, és add, hogy úgy járhassunk abban, hogy betöltsük azt a célt, amit mindegyikünknek elterveztél. A Te kezedbe tesszük magunkat, a Szent Szellemedre bízzuk magunkat, hogy kijelentse a gondolataidat számunkra, és beléphessünk a Te teljességedbe, a Te dicsőséged magasztalására. A Te drága nevedben kérünk. Ámen.

Köszönjük Istennek, hogy újabb lehetőséget adott nekünk az összegyülekezésre. Ahogyan János apostol mondta, „Lássátok, milyen nagy szeretetet adott nekünk az Atya: Isten gyermekeinek neveznek”. Testvérek, végiggondoltátok valaha, mit adott nekünk az Atya: hogy minket Isten gyermekeinek nevezek? Ez hatalmas kijelentés. Mi, akik egykor bűnökben és törvényszegésekben éltünk, akiknek nem volt semmi reménységünk, és mégis Isten kegyelméből ma Isten gyermekeinek neveznek bennünket. Isten gyermekei vagyunk. Micsoda gondolat ez! Mi, akik ellenségei voltunk, mi, akik az örök halálra vártunk, Isten kegyelméből mégis ma Isten gyermekei lehetünk. Mindannyiunkat Isten gyermekének neveznek. Micsoda gondolat ez, Isten gyermekének lenni! Őhozzá tartozunk, Ő a mi mennyei Atyánk. Az Ő saját életét adta nekünk, és a saját gyermekeinek tart bennünket. Testvérek, el tudjátok képzelni, milyen csodálatos kegyelem adatott mindnyájunknak? Örökké hálásaknak kell lenünk, hogy ilyen emberek, mint mi, akik az örök halált érdemelnénk, most Isten gyermekeinek neveztetünk.

Nem tudok napirendre térni efölött, testvérek. Micsoda irgalmat, micsoda szeretetet kaptunk mindnyájan Tőle! És azt gondolom, hogy mindnyájunknak hálás a szíve Isten iránt, azért, amit tett értünk. Ha Isten csak ennyit tett volna értünk, nekünk már ez is több, mint elég. Isten azonban valami többet tervez velünk. Nem pusztán azt akarja, hogy a gyermekei legyünk, hanem valami ennél sokkal többet tartogat számunkra. Azt akarja, hogy hasonlókká legyünk Őhozzá. Valami többet el akar tehát végezni az életünkben.

Néha azt gondolom, testvérek, hogy amikor arra gondolunk, hogy Isten gyermekei vagyunk, hátradőlünk, és azt mondjuk, Uram, nekem ez elég. Amíg a te gyermeked vagyok, az nekem elég. Most megnyugodhatok, és várok arra az időre, amikor visszahívsz magadhoz. De drága testvérek, ez a mi gondolatunk, nem Istené. Az Ő velünk kapcsolatos gondolata sokkal magasabb, mint a mi gondolatunk. Ő nem pusztán csak megment (üdvözít) bennünket, Ő teljes mértékben meg akar menteni, azaz azt akarja, hogy olyanok legyünk, mint Ő. Nem csak megváltani akar bennünket, hanem azt akarja, hogy hasonlókká legyünk Őhozzá. Ez hatalmas kegyelem és irgalom, amit Isten nekünk ad.

Tehát, testvérek, megelégedtünk-e azzal, hogy mi, a legnagyobb bűnösök, most Isten gyermekei vagyunk? Az emberi gondolkodás szerint ennek elégnek kell lennie, de Isten gondolata mindig magasabb, mint az ember gondolata. Isten azt akarja, hogy ne csak a gyermekeinek neveztessünk, hanem azt akarja, hogy a fiai legyünk. Isten azt akarja, hogy hasonlók legyünk Őhozzá, hogy olyanok legyünk, mint Ő – ez Isten célja mindannyiunk számára.

Testvérek, hasonlók vagytok Őhozzá? Nem csak Őtőle valók, hanem olyanok, mint Ő? Azok vagytok, ami Ő? Olyannak lenni, mint Ő, egynek lenni Vele, ez Isten hatalmas gondolata mindannyiunk számára.

János apostol azt mondja ezért, hogy „most Isten gyermekei vagyunk, és még nem lett nyilvánvalóvá, hogy mivé leszünk. De tudjuk, hogy ha nyilvánvalóvá lesz, hasonlókká leszünk őhozzá, és meg fogjuk őt látni, amint van.” – Megvan ez a reménység benned? Vagy megelégedsz azzal, ha Isten gyermekének neveznek? Hátradőlsz csak, és azt mondod, „most élvezhetem az életet, azt tehetem, amit akarok, mert Isten gyermeke vagyok – az én végállomásom biztos”? Ha így gondolkodunk, akkor valóban nem értettük meg Isten irántunk való szeretetét. Mert Ő azt akarja, hogy olyanok legyünk, mint Ő, hogy úgy legyünk, amint Ő van.

Gondoljátok, hogy ez lehetséges? Emberileg szólva ez meghaladja a felfogóképességünket. Hogyan lehetünk mi, bűnösök közt elsők, olyanok, mint Ő? De Isten pontosan azt akarja, hogy ilyenek legyünk.

Ma délelőtt tehát ebben szeretnénk egy lépést előre tenni, meglátni, hogyan lehetünk olyanok, mint Ő. Nem csak Őtőle valók, hozzá tartozók, hanem olyanok, mint Ő – mert ahogyan Ő van, úgy leszünk mi is. És ez Isten akarata mindannyiunk számára. És látni szeretnénk, hogyan fogja ezt elérni?

Istennek hála, amikor hittünk az Úr Jézusban, valami történt az életünkben. A bűn miatt ugyanis a szellemünk halott volt Isten számára. Isten az embert szellemmel alkotta meg, és ezzel az emberi szellemmel képesek vagyunk Istennel kapcsolatba lépni. De ahogyan tudjátok, amikor Ádám és Éva vétkezett az Éden kertjében, a szellemük meghalt Isten számára. Ez nem jelenti azt, hogy nincs szellemük, mert továbbra is van egy olyan szervünk, melyet szellemnek neveznek. Honnan tudjuk ezt? Onnan tudjuk, hogy bár a bűn miatt az embernek megszűnt a kapcsolata Istennel, az ember kapcsolatba tudott lépni szellemekkel. Azt hiszem, a kínaiak ezt könnyebben megértik, mert Kínában nem ismertük Istent, gonosz szellemekkel viszont kapcsolatban álltunk.

A családom eredetileg pogány volt, de Istennek hála mindenki megtért. De a megmenekülésünk előtt gonosz szellemekkel voltunk kapcsolatban. Emlékszem, a nagyapám nagyon kedves ember volt, nagyon sokat tett másokért, annyira, hogy egy ismerőse ragaszkodott hozzá, hogy odaadja neki a lányát ágyasául. De az ágyasa nem volt hívő, és a nagyapám sem volt az akkoriban, még nem hitt igazán az Úrban. A nagyapám meghalt – és tudjátok, Kínában ez úgy van, hogy az emberek ilyenkor halottidézőt hívnak, és kapcsolatba akarnak lépni a halottakkal – valójában gonosz szellemekkel –, és ilyenkor tényleg lehetett hallani a halottnak a hangját. És rendszerint a halott valamit kívánt az embertől, például, hogy égessen több tömjént, mert hogy abból olyan kevés van a holtak helyén (a Hádészban).

Évekig imádkoztunk a nagyapámért. Én voltam a kedvenc unokája, és nagyon közel álltunk egymáshoz. Miután üdvösségre jutottam, beszélgettem vele, de mindig azt mondta, ő már túl öreg hozzá, hogy megváltozzon. De nem adtuk föl, és továbbra is imádkoztunk érte. Hong Kongban voltam, amikor meghalt. Megkérdeztem Istent, megválaszolta-e az évekig tartó imádságokat? Voltak bizonyos jelek, hogy igen, de nem tudtunk semmi biztosat. Az ágyasa beszélni akart az elhunyt nagyapámmal, mert ő nem volt hívő. Elhívott hát egy halottidézőt, és valamilyen varázslat révén szó szerint hallotta a nagyapám hangját. Ilyen módon tévesztik meg a kínai embereket, mert ezt a gonosz szellemek csinálták, nem az elhunyt. Istennek hála azonban, tudjátok, mi történt? Miután az ágyas hívta a halottidézőt, és meghallotta a nagyapám hangját, a hang azt mondta: „Ne hívj engem. Nem tartozom hozzád.”

Ó, testvérek, ez nagyon megvigasztalt bennünket. Évekig tartó imádságok után megkaptuk a bizonyságot, hogy nem tartozik már a gonoszhoz, hanem Istenhez tartozik.

Testvérek, az tehát az Isten akarata, hogy ne csak megmeneküljünk, mint gyermekek, hanem azt akarja, hogy felnőjünk, és hasonlók legyünk Őhozzá. Ez Isten célja mindannyiunk számára.

Tudjuk, mit jelent üdvösséget nyerni. Nem csak azt, hogy a bűneink megbocsáttattak, hanem azt is jelenti, hogy a halott szellemünk megújíttatott az életre. És ezért van, hogy amikor megmenekülünk, akkor onnantól valódi kapcsolatunk van Istennel.

Én keresztény családban nőttem fel, az apám nagyon szerette az Urat. A családunk minden este összegyűlt a nappaliban vacsora után, és mind a heten, gyerekek ott voltunk, és apám olvasott nekünk a nagy Bibliájából. Utána pedig vezetett minket az imádságban, de mindig csak ő imádkozott, bennünket nem kért meg erre. Azonban miután újonnan születtem, onnantól engem is kért, hogy imádkozzak, mert tudta, az Úré vagyok.

De mit értünk vajon azalatt, hogy megmenekülni, újonnan születni? Nem csak azt, hogy a bűneink megbocsáttattak, hanem azt, hogy a halott szellemünk megeleveníttetett az örök életre. Mivel a bűn miatt a szellemünk halott volt Isten számára, élő tudott lenni a gonosz szellemek számára – de Istennel nem volt kapcsolata. Amikor azonban megmenekültünk, az a csodálatos dolog történt, hogy a szellemünk kapcsolatba került Istennel.

Keresztény családban nőttem fel, bőven volt részem keresztény tanításban. Külsőleg hittem, de belül nem. Habár magamban sokszor imádkoztam, nem volt kapcsolatom Istennel; távolinak éreztem Őt. De abban a pillanatban, hogy újonnan születtem, a kapcsolat létrejött. Tudtam, hogy üdvösségem van, mert kapcsolatba kerültem Istennel. Amikor a Bibliát olvastam korábban, halott könyv volt a számomra. De a megmenekülésem után, emlékszem, a szobámba mentem, kinyitottam a Bibliát, és az 1Jánost olvastam; és minden szava szólt a szívemhez – mert kapcsolatban voltam Istennel. A szellemem új életet kapott. A megújított szellemünkkel pedig Istenhez kapcsolódunk.

Testvérek, mindannyian, akik az Úr Jézusban hiszünk, a mi halott szellemünk új életet kapott, és a kapcsolatunk Istennel elkezdődött. Ezért imádkozunk mi, keresztények, mert az imádkozás nem formalitás, hanem valóság. Amikor imádkozunk, a szellemünk Istennel van kapcsolatban. És ez a keresztény élet titka.

Hogyan lehetünk Krisztushoz hasonlók? Isten ezt munkálja a szellemünkben. Amikor üdvösségre jutottunk, Krisztus lakozást vett a szellemünkben, megújította azt, hogy Ő legyen a mi életünk. Ne feledjétek, nekünk, akik megmenekültünk, új életünk van. Nem a régi életet éljük többé. Új életünk van, és e szerint az új élet szerint kell élnünk. De hogyan? Hogyan él ez az új élet bennünk? Istennek hála, amikor a szellemünk új életet kapott, és Krisztus a szellemünkbe költözött, Ő maga lett a szellemünk élete. De ez nem azt jelenti, hogy ettől az egész lényünk megváltozott! Nem, ez csak a kezdet. Ami a megmenekülésünkkor történt, az csak a szellemünkben történt, a lelkünk nem változott, a testünk nem változott. Csak a szellemünk változott. De ez a kezdet. A szellemünkben immár kapcsolatban vagyunk Istennel. Krisztus lett a szellemünk élete.

Sajnos azonban a lelkünk ilyenkor még mindig a maga lelki életét éli. Ezért elkezdődik az, amit keresztény konfliktusnak, küzdelemnek nevezünk. A szellemünkben Krisztus az életünk, és az Ő Szelleme bennünk lakik. Mi a bennünk lakozó Szent Szellem munkája? Az Ő egyedüli munkája, hogy mélyebben bevezessen minket Krisztusba. A bennünk lakó Szent Szellemnek kell az életünk vezetőjének lennie, miután hittünk az Úr Jézusban. Előtte hogyan éltünk? A lelkünk által: ahogyan éreztük magunkat, amit akartunk tenni – mert a szellemünk halott volt. De most a szellemünk életre kelt, és a Szent Szellem lett a vezetőnk az életünkben. Ő pedig abban vezet, hogy az Úr Jézust kövessük.

Miután megmenekültetek, testvérek, megtapasztaltátok a Szent Szellem munkáját a szellemetekben. Megtapasztaltátok a konfliktust is az életetekben? Előtte csak az érzéseitek után mentetek, de miután megmenekültetek, nem mehettetek arra, amerre a lélek akart vinni. Küzdelem dúl bennetek, konfliktus a szellem és a lélek között. A Szent Szellem Isten felé vezet, de a lélek a maga útján akar vezetni bennünket. Minden hívőnek ezért a szellem és a lélek közötti harc az egyik legelső megtapasztalása.

Ha nem tapasztaltad meg ezt a konfliktust, ha nem dúl benned ilyen harc, azt jelenti, hogy még nem menekültél meg. Ha viszont üdvösséged van, újonnan születtél, ennek el kell jönnie. Megjelenik a konfliktus a szellemed és a lelked között.

Pál azt mondja, a test gyakorlása hasznos, és különösen manapság a fiatalok rájöttek, mennyire fontos a mozgás. Amikor mi voltunk fiatalok, nem törődtünk sokat a testgyakorlással, de a mai fiatalok nagyon tudatosak efelől. Ezek a gyakorlatok hasznosak a testünknek és az elménknek is, mert frissebbek leszünk elvégezni dolgokat. A Biblia azonban azt mondja, a test gyakorlása hasznos, de csak egy kicsit. Miért? Mert a haszna csak erre az életre szól. Jót tesz a testnek, az elmének, de nem érinti a teljes lényünket. A haszna időleges, nem örökkévaló.

A szellemi gyakorlás azonban örökkévaló: most is hasznunkra van, és az örökkévalóságban is. Ma tehát, testvérek, mi, akik az Úréi vagyunk, szellemi gyakorlásra van szükségünk minden nap. A Szent Szellem, aki a szellemünkben lakik, minden nap vezet bennünket; ami Őt illeti, soha nem engedi ki ezt a felelősséget; mindig hűséges, minden pillanatban próbál vezetni bennünket Isten útján. De azt hiszem, mindannyiam megtapasztaltuk azt a helyzetet, amikor a szellemünkben megérezzük ugyan a Szellem vezetését, de a lelkünkben még mindig érezzük az óemberünk vágyait.

Például, mielőtt hittünk az Úr Jézusban, szerettünk dicsekedni, mert a dicsekvéstől nagyszerűbbnek éreztük magunkat. De azután, hogy az Úr Jézusban hitre jutottunk, és továbbra is dicsekszünk, és eltúlozzuk, ami valóban történt velünk, akkor mi történik? Érezni kezdjük, hogy valaki a szellemünkben azt mondja, ez nem igaz, nem kellene ezt mondanod. Korábban, amikor dicsekedtél, jól érezted magad, minél többet dicsekedtél, annál jobb volt. De most, ha dicsekszel, és olyanokat mondasz magadról, ami nem igaz, rosszul érzed magadat tőle.

Azt hiszem, mindannyian megtapasztaltuk ezt. Amikor pedig este imádkozni akarunk lefekvés előtt, nem tudunk, amíg meg nem vallottuk a bűnünket; és amíg nem kértük, hogy a drága vér tisztítson meg bennünket a dicsekvésünkből, addig nem lesz békessége a szívünknek.

Tehát, drága testvérek, Isten mindannyiunknak nekünk adta megszentelődés eszközét. Azt akarja, hogy mind megszentelődjünk, mert Ő szent. Nagyon fontos, hogy ne hanyagoljuk el ezt a belső szelíd és halk hangot, mert ha ezt figyelmen kívül hagyjuk, a keresztény életünk legyőzött lesz. De ha odafigyelünk erre a hangra, és készek vagyunk megfizetni az árát (pl. azzal, hogy engedelmeskedünk), szellemi életünk növekedni fog.

Hogyan növekedhetünk a szellemi életünkben, hogyan válhatunk Krisztushoz hasonlóvá? Úgy, hogy a mindennapi életünkben meg kell tanulunk odafigyelni erre a szelíd és halk hangra. Például, mielőtt hittünk volna az Úr Jézusban, eljártunk szórakozni bizonyos helyekre, de miután hittünk az Úrban, és elmentünk ugyanoda, ahová sűrűn jártunk, valahogyan egy szelíd és halk hang a szellemünkben azt mondta: Te már keresztény vagy. Szerinted helyes dolog oda menni?

Ismerek egy testvért, aki nagyon szerette az Urat. Gépész volt, és amikor Sanghajban élt, a vállalat, amelynek dolgozott, gyakran küldte őt a mozikba, hogy megjavítsa a mozigépeket. És ebből származott az ő problémája, mert tartott tőle, hogy az emberek meglátják moziba menni, és azt fogják gondolni, hogy a filmet nézni megy, vagy valami hasonló, pedig valójában csak szerelőként ment oda. És mi is ugyanezt érezzük. El tudjátok képzelni, hogy ha nem lettem volna egy lelkipásztor fia, és nem lett volna jelen Isten kegyelme az életemben, akkor filmsztár lett volna belőlem? De az Isten irgalma megmentett engem.

Emlékszem, ahogy a Szent Szellem elkezdett munkálkodni az életemben. Habár egy lelkész fia voltam, mégis minden szombatomat a moziban töltöttem. Az egyik barátomnak egy híres színész volt a családjában, és így a legjobb filmeket is ingyen megnézhettük. De azután a Szent Szellem munkálkodni kezdett az életemben, és azt mondta, látja, hova járok. De azt mondtam, hogy mi a baj azzal, ha megnézek egy jó filmet? Mégsem mertem ellenkezni, és próbáltam nem menni a moziba. Nagy sikerként könyveltem el, hogy hónapokon keresztül meg tudtam állni, hogy filmeket nézzek. De sajnos, az ellenség nagyon jól tudta, mit csinál, és egy úgynevezett keresztény film érkezett Sanghajba. Noé bárkája volt a címe, és egy ismerősünk jegyeket küldött a családunknak. Azt gondoltam magamban: mi baj lehet azzal, ha megnézek egy keresztény filmet? Hiszen hónapok óta nem voltam moziban. Most viszont túl nagy volt a kísértés, és végül elmentem. De megmondom nektek, ott ültem a moziban, ment a film, és végig azt vártam, hogy legyen már vége, és kijuthassak. Furamód nem mentem ki magamtól, hanem ott ültem és néztem a filmet. Noé bárkájáról szólt, és a legszennyesebb film volt, amit valaha láttam. Két órán keresztül küzdöttem magamban, hogy menjek vagy maradjak. Végül nem mentem ki, a végéig bent maradtam. De Istennek hála, amikor végre kijutottam onnan, többé soha nem mentem moziba filmet nézni, az Úr megszabadított ettől.

Testvérek, Isten Szelleme ilyen módon vezet bennünket a megszentelt életre. Konfliktus van bennünk. A szellem kész, a lélek viszont ellenáll, ezért a szellem és a lélek harca mindannyiunk folyamatos, naponkénti megtapasztalása. Vagy növekszik a szellemi életünk, vagy kudarcot szenved. Testvérem, te hol vagy ma? Odafigyelsz vajon a szelíd és halk hangra a szellemedben, vagy még mindig a lelki életed kiáltozó, lármás hangját követed?

Mennyi kudarcot tapasztaltál meg a keresztény életedben? És hányszor sikerül megtapasztalnod, hogy a szellemed győzedelmeskedik a lelked fölött? A szellemünk és a lelkünk közötti harcban rejlik tehát a keresztény növekedés titka. Hogyha amikor a halk és szelíd hang szól hozzánk a lelkünk lármája ellenében, és kész vagyunk letenni az énünket, és elfogadni azt, ahogyan a Szent Szellem foglalkozni akar velünk, akkor a szellemi életünk növekedésnek indul. Ha viszont a lelkünk lármájára hallgatunk, és visszautasítjuk a Szellem halk és szelíd hangját, akkor a keresztény életünk visszafejlődik, sorvadni kezd. Ez a harc tehát a keresztény élet ismérve.

Testvérek, ne várjatok nagy dolgokra a keresztény életben, a kis dolgokban látszik meg, hogy valójában hol vagyunk. Hol vagy ma? Odafigyelsz a Szent Szellem halk és szelíd hangjára a szellemedben? Vagy csak a lelked lármájára figyelsz? Ez jelzi a keresztény életünket. Egyfelől tehát ez nagyon egyszerű, testvérek. Az Úr az eljövetele előtt magához ragadja azokat, akik készek, akik hitték, hogy Ő hamar eljön; és királyokká teszi őket az Ezeréves királyság idején. De azok, akik a lelkük hangjára hallgatnak, és azt próbálják élni, amit jobb életnek neveznek ezen a földön, azok az ezer év alatt kivettetnek a külső sötétségre, ahol, ahogy a Biblia írja, fogak csikorgatása lesz, azaz nagyon bánni fogják, amit tettek.

Istennek hála, a győzelem útját megtaláljuk a Bibliában. A győzelem nem a nagy dolgokban rejlik, ne is számítsunk csak a nagy dolgokra, hogy azoktól reméljünk változást az életünkben, hanem a mindennapos, kis dolgok azok, melyek az életünket alkotják. Ha hűségesek vagyunk az Úrhoz a kis dolgokban, lehet, hogy szenvedünk egy keveset ma, de végül uralkodni fogunk Krisztussal ezer évig. Azonban, ha a lelkünk hangjára figyelünk, és kedvezni akarunk magunknak – a hústestünknek – ma, gondoljuk meg, hogy az ezer év alatt a külső sötétségre vettetünk, és bánni fogjuk mindazt, amit tettünk, amit elmulasztottunk.

Ha nem vagyunk hűségesek a kis dolgokban, az vereséget jelent. Nagyon fontos tehát, hogyan éljük a mindennapi életünket. Ismétlem, az élet nem nagy dolgokból, hanem kis dolgokból áll. A mindennapos, kis dolgokból áll az élet, amit élnünk kell. Ha ezt elhanyagoljuk, hadd figyelmeztesselek benneteket, hogy szomorkodni fogtok miatta. Az ezeréves királyság idején míg más keresztények uralkodnak Krisztussal, te a külső sötétségben csikorgatod a fogadat. Megéri?

Ezért most testvérek, kérlek, vegyétek fontolóra ezt a dolgot! Tudjátok, néha arra gondolok, miért hagy az Úr engem a földön ilyen hosszan, és miért nem vesz még magához? [Stephen Kaung testvér 1915-ben született – a ford.] Milyen jó lenne, ha rögtön a megmenekülésem után magához vett volna! Az sok bajtól megkímélt volna engem. De ez emberi gondolkodás, Isten ugyanis felnőtt fiakat akar, nem csecsemőket. Egy csecsemő kedves a szemnek, de nem lehet rábízni semmit. Tehát mindössze erről van szó. Istennek hála, hogy még nem jött el! Ha eljött volna már, és mi mind itt lennénk, mind elvesznénk. De Istennek hála, tudjuk, hogy jön, és nem mondja meg mikor. Bármelyik pillanatban eljöhet. Testvérek, nagyon erősen azt érzem, hogy az utolsó napokban élünk. Kétezer év eltelt, ezek az utolsó napok, bármelyik pillanatban jöhet. Ez a mi lehetőségünk. Ne veszítsük hát el ezt a lehetőséget, feszüljünk neki a célnak, és amikor visszatér, elragad bennünket, és uralkodunk vele az Ezeréves királyságban.

De jaj azoknak, akik kivettetnek a külső sötétségre, és ott bánkódnak a bűneik miatt! Isten azonban irgalmas, egyikünket sem fogja örökre kint hagyni. A Biblia egyértelműen azt mondja, hogy előbb vagy utóbb mindannyian együtt leszünk vele a királyságban, uralkodunk Krisztussal mindörökké. De ezer év a sötétségben… azon nem könnyű dolog átmenni.

Ha azt gondoljátok, nehéz hűségesnek lenni az Úrhoz abban, hogy feladjuk, amit a lelkünk szeret, gondoljatok arra, hogy különben az Ezeréves királyság alatt ezer évet tölthetünk a külső sötétségben a fogunkat csikorgatva. Melyiket szeretnétek inkább? Ezért szeretném ezt elétekbe adni, testvérek – az az imádságom, hogy az örökkévalóságért készek legyünk letenni az énünket, saját magunkat, és hagyjuk, hogy az Ő akarata legyen meg mindannyiunkban, hogy az eljövetelekor mindannyiunkat összegyűjtsön, és együtt legyünk.

Remélhetőleg már nem fogunk találkozni jövőre itt, a földön, hanem a mennyben találkozunk legközelebb. Az Úr áldjon benneteket. Ámen.

Urunk, dicsérünk, magasztalunk Téged, és hálásak vagyunk, hogy a Te szíved mindig tökéletes irántunk. Nem akarsz bennünket éppen csak megmenteni, hanem Te teljesen meg akarsz menteni bennünket. Urunk, tudjuk, hogy ebben a világban lesznek kis gondjaink, néhány dolog, amit abba kell hagynunk, de ez az örök javunkért van. Azt kérjük Urunk, hogy miután hallottuk ezt az üzenetet, Te add, hogy mindannyian teljesen átadjuk magunkat Neked, és azt mondjuk: legyen úgy ahogy te akarod, mi a legjobbat akarjuk Tőled, azok akarunk lenni, akinek minket látni akarsz, nem akarunk többé csak csecsemők lenni Krisztusban, hanem Isten felnőtt fiai akarunk lenni. Légy irgalmas mindannyiunkhoz, a Te nevedben kérünk. Ámen.