A Föld legkorábbi korszakai – 5. Az ember teremtése (G.H. Pember)

PDF: 5. fejezet: Az ember teremtése

Részlet:

Kiegészítő történet az ember teremtéséhez.

Az ember teremtésének részletes leírása, mellyel a következőkben foglalkozunk, az egyik legfontosabb téma, mert ez az egyetlen alapja az emberi faj eredetével kapcsolatos igaz tanításnak. Ezért gondosan meg kell vizsgálnunk; munkánk azonban nem lesz fárasztó, mert az egész kijelentést a következő rövid feljegyzés tartalmazza: „Ekkor megformálta az ÚR Isten az embert a föld porából, és élet leheletét lehelte az orrába. Így lett az ember élő lélekké” (1Móz 2,7). Három mozzanatot kell tehát végiggondolnunk: a test megformálását, az élet leheletének beáramlását, és az eredményt, amikor az ember végül mint élő lélek öntudatra ébred.

A test megformálása.

Először is azt olvassuk, hogy az Úr Isten megformálta az embert, azaz kialakította testének formáját, úgy, mint ahogyan a fazekas bánik az agyaggal – olyannyira, hogy a formálást jelentő héber ige (jácar) melléknévi igenév formájában, főnévként használva magát a fazekast jelenti. Istennek erre az első cselekedetére utal Jób, amikor azt mondja: „Emlékezzél csak, hogy mint agyagot alkottál meg engem; és ismét porrá teszel engem?” (Jób 10,9). A megformázott anyag ugyanis a föld porából készült, melyet éppen megnedvesített a pára, és ezért mondja később: „Bizony por vagy, és vissza fogsz térni a porba!” (1Móz 3,19).

A „föld” héber szava az adámá, mely vörös földet jelent, és ebből származhat az Ádám név is, valamint ez az árnyalat megfelel az emberi bőr pirosas színének (Én 5,10).

A szellem beáramlása.

Az ember szellemének semmilyen köze nem volt porhüvelyének megalkotásához. Isten először az öntudatlan külső formát készítette el, utána lehelte beléje „az életek leheletét” – az eredetiben ugyanis az „élet” többesszámban van. Korábban ezt ugyan nem figyeltük meg, mert lehet, hogy pusztán a kiválóságot jelző többesszámról van szó a héberben, de az életre használt általános kifejezés ritkán szerepel egyesszámban. Ha azonban szívesen tulajdonítunk jelentőséget ennek, akkor utalhat arra, hogy Isten lehelete kétfajta életet hozott létre, érzékit és szellemit, melyek különálló létét oly gyakran felismerhetjük magunkban a közöttük dúló harc alapján.

Az „életek lehelete” vált tehát az ember szellemévé, az élet belső vezérlőelvévé – hiszen, ahogyan az Úr mondja, „a szellem az, ami megelevenít” (Jn 6,63) – és a módból, ahogyan az emberbe jutott, megtudjuk, hogy közvetlenül a Teremtőtől áradt ki. Ezért fontos odafigyelnünk arra, hogy a mi szellemünket ne tévesszük össze Isten Szellemével, akitől az Ige egyértelműen megkülönbözteti, és akit úgy mutat be, mint aki a mi szellemünkkel együtt tesz bizonyságot (Róm 8,16). De, ahogyan a Példabeszédek mondja (Péld 20,27), az emberi szellem az Úr mécsese, melyet az Ő Szelleme világosságra tud gyújtani, és amely arra adatott, hogy általa az ember átkutathassa szívének kamráit, és megismerhesse önmagát.

A lélek eredete.

Az ember így mindössze két különálló elemből, egy testiből és egy szellemiből lett összeállítva, azonban amikor Isten a szellemet annak földből készült foglalatába helyezte, a kettő kombinációja egy harmadik részt hozott létre, és az ember élő lélekké lett1. A szellem és a test közötti közvetlen kommunikáció ugyanis lehetetlen, e kettő csakis valamilyen közvetítő lévén léphet kapcsolatba egymással; ez a közvetítő eszköz pedig azonnal létrejött, ahogy Ádámban a szellem és a test találkozott egymással.

Az ember élő lélekké lett olyan értelemben, hogy a szellem és a test teljesen egymásba olvadt ebben a harmadik alkotóelemben; tehát a bűntelen, bukás előtti állapotában Ádám nem ismerte a szellem és a test folyamatos küzdelmét, ami nekünk már naponkénti tapasztalatunk. A háromféle természet tökéletes egységbe olvadt, az egyesítő közeg, a lélek révén pedig létrejött Ádám személyisége, mely által különálló, egyedi lényként létezhetett. A lélek további feladata volt még, hogy a test segítségével a szellemnek betakarást biztosítson; és alighanem Tertullianus sem tévedett, amikor azt mondta, hogy a hús(test) a lélek teste, a lélek pedig a szellemé.

Érdekes azonban megfigyelni, hogy míg ebben az életben a lélek jelenti létünk alkotóelemeinek találkozási pontját, feltámadott állapotunkban a szellem lesz az uralkodó erő. Mert az első ember, Ádám élő lélekké lett, de az utolsó Ádám megelevenítő Szellemmé (1Kor 15,45); és ami elvettetik fizikai testben, feltámasztatik szellemi testben (1Kor 15,44).

Az ember hármas természetéről szóló tant – egy-két kivétellel – elhomályosítják a nem megfelelő bibliafordítások.

Így tehát a Szentírás már a legelején figyelmeztet bennünket a testről és lélekről szóló elterjedt közbeszédre, mely régóta táplálja azt a téves elképzelést, hogy az ember mindössze két részből áll. Ez a vélekedés bizony annyira meggyökerezett nálunk, hogy kifejezésbeli hiányossághoz vezetett a nyelvünkben. Mert habár van olyan főnevünk, hogy „szellem” meg „lélek” – melyeket általában szinonimákként kezelnek –, nincs a másodikból képzett melléknevünk, ezért nem tudjuk a lélekkel kapcsolatos dolgokat kifejezni, csak körülírással.2 Történnek kísérletek a görög eredetű „psychic” angolosítására, azonban a szokatlan alak és hangzás valószínűleg megakadályozza, hogy elterjedjen a hétköznapi nyelvben3. Ennek a melléknévnek a hiánya azonban majdnem teljesen eltakarta az ember hármas természetéről szóló tant; az angol bibliaolvasókat pedig téves értelmezésekbe vitték a „lélekből fakadó”-t, „lelki”-t jelentő görög szó nem megfelelő fordításai, amelyet néha „természeti”-nek, néha pedig „érzéki”-nek fordítanak (1Kor 2,14, Jak 3,15, Júd 19).

Van azonban pár olyan szakasz, amelyben nem lehetett elfedni lényünk hármas természetét. Ilyen például a Héberekhez írt levél egyik figyelemreméltó verse: „Mert az Isten Igéje él és hatékony, élesebb bármely kétélű kardnál, és elhat a léleknek és szellemnek, az ízeknek és velőknek széjjeloszlásáig, megítélni képes a szív szenvedélyeit és gondolatait” (Héb 4,12 – Csia ford.). Pál itt világosan beszél arról, hogy az ember anyagtalan része két különböző alkotóelemből áll, a lélekből és a szellemből; az anyagi részt pedig akként írja le, mint ami ízekből és velőkből áll – a mozgás és az érzékelés szerveiből. Ezért tulajdonítja Isten Igéjének az erőt az elválasztásra, és mintegy darabokra szedi az ember egész lényét: szellemét, lelkét és testét; mint ahogyan a pap az égőáldozathoz megnyúzta az áldozati állatot, tagjait pedig elválasztotta egymástól, hogy minden részt maga elé helyezve meglássa, nincs-e rajta valamilyen rejtett szeplő vagy folt.

A másik nyilvánvaló szakasz, amikor Pál a thesszalonikabeliekért jár közben: „Maga pedig a békesség Istene szenteljen meg titeket teljesen; és tökéletesen őriztessék meg szellemetek, lelketek és testetek feddhetetlenül a mi Urunk Jézus Krisztus eljövetelére” (1Thessz 5,23 – Kecskeméthy).

A test, a lélek és a szellem szerepe.

Mondhatjuk, hogy a test az érzékelés, a lélek az én-tudat, a szellem az Isten-tudat helye. A test adja ugyanis az öt érzékünket; a lélekben foglaltatik az értelem, mely segítségünkre van létünk jelen állapotában, valamint az érzékekből eredő érzelmek; a szellem pedig a legnemesebb rész, amely közvetlenül Istentől származik, és egyedül ezáltal vagyunk képesek Őt felfogni és imádni.

A szellem, ahogyan fentebb megjegyeztük, a testre csak a lélek közvetítésével tud hatni; és ennek jó példáját találjuk Mária szavaiban: „És azt mondta Mária: Magasztalja az én lelkem az Urat, és örvendett szellemem Istenben, üdvözítőmben”4. Itt az igeidő változásából derül ki, hogy először a szellem tapasztalt meg örömöt Istenben, és miután közvetítette ezt a léleknek, fel is indította arra, hogy a test szerveinek segítségével kifejezést adjon ennek az érzésnek.

A megtéretlen ember szelleme azonban halálhoz hasonló állapotban szunnyad, kivéve amikor az Úr Szelleme, aki a világot is meggyőzi a bűnről, az igazságosságról és az ítéletről, felelősségre ébreszti egy-egy pillanatra. Az ilyen emberek nem képesek fenntartani a kapcsolatot Istennel: a lélek, mely néha kimagasló értelemben, néha érzékiségben, gyakran egyszerre mindkettőben nyilvánul meg, kétségbevonhatatlan hatalommal uralkodik felettük. Ezt szeretné Júdás a tizenkilencedik versben helyre tenni, mely helyes fordításban így hangzik: „Ők azok, akik különválnak (elszakítják magukat), lelkiek, szellem nincs bennük”.5 És jelenleg még a megtértek esetében is nagyrészt el vannak fojtva a szellem erői, és a helyüket, elégtelenül ugyan, a lélek és a test képességei pótolják ki.

Melyikünknek ne lennének elégtelenek az érzései? Mert amikor végre felébredünk e világ álmából; amikor a szemünk megnyílik a valóság, a tények meglátására; és egy pillanat alatt gondolatainkba hasít a minden látható dolog folyamatosan hanyatló és gyorsan elmúló természetére való ráeszmélés, attól a pillanattól fogva az az egyetlen és kizárólagos vágyunk, hogy az örök életet elnyerjük. De milyen iránymutatást remélhetünk e cél érdekében a test érzékeitől, melyek szüntelenül csak a sír felé menetelnek? Sőt, még a lélek is, bármilyen értelmes is legyen, bármilyen szorgalmas a keresésben, semmilyen erőfeszítés által nem lelheti meg a bölcsesség útját. Persze gyakran megkísérli, de hogy mennyire megbízhatatlanok a következtetései, azt megláthatjuk abban, hogy még a legkiválóbb értelemmel rendelkező emberek között is milyen nehéz akár csak kettő olyat találni, akinek a véleménye megegyezik. Az értelem a legjobb esetben is bizonytalan és csalárd eszköze az embernek, kinek vakságot okozó büszkesége csak még rosszabbá teszi a dolgokat. Mert amikor valaki beleszeret egy eszmébe – amely lehet, hogy nem több, mint a saját fantáziájának szüleménye, megfoghatatlan, mint egy légvár –, onnantól fogva minden erejét arra az egyetlen célra fordítja, hogy képzeletének festményét olyan életszerűvé tegye, hogy amennyire csak lehet, valóságnak tűnjön.

Az értelem nem csalhatatlan és gyakran veszélyes; a szellem ereje viszont az igazságot ösztönösen és tévedhetetlenül képes felfogni.

Így tehát könnyen megláthatjuk, hogy az értelem nem csak a tévedésre hajlamos, hanem minden képesség közül a legveszélyesebb, hacsak nincs Isten Szellemének vezetése alatt. Mert a gonoszt jónak mondhatja és a jót gonosznak; a sötétséget világossággá s a világosságot sötétséggé teheti, és a keserűt édessé, s az édest pedig keserűvé. Sőt, varázspálcájának suhintására nem csak ezt az életet, hanem a halál folyóján túli régiókat is napos tájakkal és szép jelenetekkel töltheti meg, mindnek a szilárd valóság érzetét adva, egészen addig a végzetes pillanatig, mely kettéválasztja a szellemet és a testet, amikor a csodálatos látványt egyetlen pillantás alatt örökre kioltja az elveszettek tüzes sötétsége.

De az ész még azok esetében is, akik újonnan születtek, akik hatalmat kaptak arra, hogy az Isten fiai legyenek, még mindig annyira alkalmatlan, hogy habár nekik van isteni kijelentésből származó igazságuk, mégis, ahogyan Pál mondja, jelenleg csak rész szerint képesek ismerni és érteni. De amikor majd a szellem, a mi valódi életünk kiszabadul, és visszakerül trónjára, azonnal olyan erőknek leszünk tudatában, melyeket most sem felfogni, sem elképzelni nem tudunk; nem fogjuk tovább benépesíteni a sötétséget az értelem homályos és folyton változó álmainak fantomjaival, hanem olyan világban találjuk magunkat, ahol nincsen éjszaka; és azzal az átható és csalhatatlan látással leszünk felruházva, melyet Isten fog adni minden megváltottjának. A lélek kétes és csalfa logikája helyett pedig az igazság olyan ösztönös észlelésével leszünk megajándékozva, ami a tiszta szellemek kiváltsága.

Ádám az Éden kertjében. Az ember első próbatétele.

Az Úr tehát az embert a Maga képére teremtette, és el tudjuk képzelni Ádám örömét, mellyel öntudatra ébredt abban a gyönyörű világban, melyet Isten lakóhelyéül és birtokául készített neki. De bármennyire szép is volt akkor a föld, Teremtőjének kifogyhatatlan kedvessége még inkább magával ragadta Ádám szívét azzal, hogy ilyen csodálatos és gyönyörűségekben bővelkedő lakhelyet készített számára. Az Úr Isten Édenben, kelet felé egy kertet ültetett, és mindenféle szemre kívánatos és eledelre jót sarjasztott benne; és köztük volt az élet fája, valamint a jó és a rossz tudásának a fája is. Majd fogta az embert, akit alkotott, és ebbe a Paradicsomba helyezte, hogy művelje, és – ahogy az angol bibliafordítások hozzák –, gondozza azt. Az utóbbi ige héberül azonban azt is jelenti, hogy vigyázzon rá, őrizze, és ez úgy tűnik, hogy valamilyen ellenség létére és a támadás lehetőségére utal.

És most kezdődött világunk első korszaka, az ember első próbatétele, hogy kiderüljön, amikor birtokában van az ártatlanságnak, képes-e megtartani azt.

1Lehetséges, hogy ez a jelentése a többesszámú kifejezésnek: „életek lehelete”. Isten lehelete lett a szellem, és ugyanakkor a testre való kihatásának eredményeképpen létrejött a lélek. Így volt Isten egyszerre a szellemi és az érzékeket jelentő élet szerzője.

2A magyar nyelvben viszont van ilyen szavunk: lelki, lelkies (ford.)

3Pember itt talán a soulical és a soulish szavakra utal. Előbbit G. H. Lang már használta 1950-es kiadású önéletrajzi könyvében (An Ordered Life), utóbbi pedig mára elterjedt az angol nyelű teológiai irodalomban. (ford.)

4Lukács 1,46-47 (Kecskeméthy ford.)

5„ψυχικοί, πνεῦμα μὴ ἔχοντες”. Aligha „a Szellem”-ről van itt szó. A megelőző ψυχικοί (pszükhikoi – lelkiek) olyan nyilvánvaló és természetes módon állítja ellentétbe egymással az emberi lelket és szellemet, hogy ha Júdás a Szent Szellemet értette volna, bizonyosan egyértelművé teszi a jelentést azzal, hogy névelőt tesz a πνεῦμα (pneuma – szellem) elé. Azonban nem szükséges tovább magyarázni a jelentést, hogy megértsük, az itt leírt emberekben az Isten-tudatot elnyomta a lelkiesség. Még ha esetükben a szellem ugyan még mindig lappangó lehetőség is, ami a jelenlegi befolyását illeti, akár halott is lehetne.

Tovább a teljes fejezetre: 5. fejezet: Az ember teremtése

Isten igazságának kettős természete (Robert Govett)

PDF, teljes szöveg: Govett_Robert_Isten_igazsaganak_kettos_termeszete

Szívesen és nagy haszonnal elmélkedünk azon, hogy a Szentírás isteni igazsága milyen harmonikus és egységes egészet alkot. Olyan sok szerző tollából, olyan eltérő körülmények között, egymástól olyan távoli időszakokban íródott a Biblia, mégis egyetlen hatalmas témáról szól.

Nem szabad azonban megfeledkeznünk arról – ahogyan tagadnunk sem szabad –, hogy oldalain folyamatosan egymásnak látszólag ellentmondó igazságok domborodnak ki. Jelen írás célja, hogy minél világosabb módon az olvasó elé tárjon ezekből valamennyit.

A Szentírás kettős természetű igazsága az egyik erőteljes érv amellett, hogy a Biblia nem ember műve. Az emberi elme dicsősége abban rejlik, hogy egységet képes alkotni. Arra törekszik, hogy különböző, egymástól eltérő eredményeket egyetlen közös alapelvre vezessen vissza; hogy minden kétértelműségtől, félreérthetőségtől megtisztítsa ezeket; hogy megmutassa, a különböző megjelenési formák mögött mégis ugyanaz az egy törvény húzódik. Bármi, ami ennek a teljességnek az útjában áll, azt vagy kikerüli, vagy tagadja, mint olyat, ami felfedezésének dicsőségét vagy hatékonyságát rontja.

Istennél azonban ez nem így van. A természetben Isten folyamatosan két egymással látszólag ellentétes alapelv mentén cselekszik. Mi tartja meg a bolygók csodálatos rendben történő mozgását a Nap körül? Nem egyetlen erő, hanem kettő – két erő, mely az anyag minden egyes részecskéjét ugyanabban a pillanatban mindig egymással ellentétes irányban húzza. Hagyjuk meg csak az egyiket, és Földünk azonnal kiröpül végtelen űrbe. Adjunk korlátlan hatáskört a másiknak, és a bolygó hamarosan beolvad a Napba. A két erőhatás között azonban harmóniában halad a maga útján. Hogyan történik az élet fenntartása? Két ellentétes minőségű, gáz halmazállapotú anyag segítségével. Ha csak az egyiket lélegeznénk be, az hamar halált okozna a felgyorsult és erőteljes anyagcsere-folyamatoktól; ha pedig a másik vegyítetlen légkörébe kerülnénk, néhány perc alatt kioltódna az élet. Testünk folyamatosan két ellentétes erő hatásának van kitéve – az egyik által az izmok, a vér és a csontok sejtjei folyamatosan szétesnek és kiürülnek, a másik által azonban a bekerült anyagokból folyamatosan új sejtek képződnek. Miből áll a só, amelyet megeszünk? Két olyan anyagból, melyek közül bármelyik halálos lenne önmagában.

Nincs tehát semmi meglepő abban, ha két, látszólag ellentétes alapelv található egymás mellett a Bibliában. „Egység a többszörösségben, többszörösség az egységben” – ez a fő alapelv, melyen a világ és amelyen a Biblia is felépül.

Szeretnék bemutatni néhányat az egymásnak látszólag ellentmondó tanokból. Ezek legtágabb és legnyilvánvalóbb területe az igazság két olyan rendszerén belül található, melyeket kálvinizmusnak és arminianizmusnak nevezünk.

I. Néhány igeszakasz a lehető legvilágosabb szavakkal tulajdonítja Isten hatalmának az EMBER MEGVÁLTOZÁSÁT, amikor az Istennel szembeni ellenségesség helyett szeretni kezdi Őt. Az Ige azt mondja erről, hogy ez azért lehetséges, mert világegyetem szuverén (teljhatalmú) Ura ezt már jóval a teremtés előtt elhatározta. Más helyen viszont úgy beszél a megtérésről az Írás, hogy ez az ember saját cselekedete. Úgy tekinti, mint ami a használt eszközöknek köszönhető. Kijelenti, hogy mindenkinek kifejezett kötelessége Istenhez fordulni, és ha valaki ezt elhanyagolja, vagy ellenáll ennek, akkor az az illető jogos elítéléséhez fog vezetni.

  1. és egy asszony, Lidia (…) hallgatott (figyelt). Az Úr felnyitotta a szívét, hogy odafigyeljen azokra, amiket szólt Pál” (Csel 16,141).

  2. és akik (a világkorszakra szóló) aioni életre voltak rendelve, hittek” (Csel 13,48).

  3. (…) kiválasztott titeket az Isten kezdettől fogva a megmentésre (üdvösségre) a Szellem megszentelésében és a való(igaz)ság hithűségében” (2Thessz 2,13).

  4. amint kiválasztott minket Őbenne a világ(alap) levetése előtt, hogy legyünk szentek és feddhetetlenek (hibátlanok) Őelőtte, szeretetben” (Ef 1,4).

De a másik típusba tartozó példák is gyakran előfordulnak:

  1. Ezek pedig nemesebb lelkűek voltak, mint a thesszalonikaiak, befogadták az Igét minden készséggel (vágyódással), naponta vizsgálták (kutatták) az írásokat, hogy úgy vannak-e ezek, így hát sokan közülük hívővé is lettek” (Csel 17,11-12).

  2. és ti nem akartok hozzám jönni, hogy életet kapjatok (nyerjetek)” (Jn 5,40).

  3. térjetek észre (változtassátok meg gondolkozásmódotokat) és merítkezzék be mindegyitek a Jézus Krisztus nevére (…), mentsétek meg magatokat ettől az elferdült nemzedéktől!” (Csel 2,38;40)

  4. Ügyeljetek tehát, nehogy rátok jöjjön, amit a próféták megmondottak: lássátok meg ti másokat lenézők, és csodálkozzatok és tűnjetek el” (Csel 13,40-41).

  5. A tudatlanság idejét azért elnézte Isten, de most azt parancsolja az embereknek, mindenkinek mindenütt, hogy megtérjenek.” (Csel 17,30 – Károli rev. 2011).

Helyenként a kettő megdöbbentően közel kerül egymáshoz.

  1. Akkor feddeni (korholni) kezdte a városokat, amelyekben a legtöbb csodája (erő-megnyilvánulása) történt, mert nem változtak meg (nem tértek észre). Jaj neked Korazin, jaj neked Betszaida! mert ha Tiruszban és Szidonban történtek volna a bennetek végbement csodák /erő(megnyilvánuláso)k/, már rég zsákban és hamuban észretértek volna (gondolkozásmódot változtattak volna). Sőt mondom nektek: még Tirusznak és Szidonnak is elviselhetőbb (tűrhetőbb) lesz a sorsa az ítélet napján, mint nektek” (Mt 11,20-22).

Mi sem egyértelműbb tehát, mint, hogy az embernek személyes felelőssége van abban, hogy Istenhez forduljon, és annál bűnösebb, minél több lehetőséget szalasztott el a megtérésre! Mégis, mi következik rögtön azután, hogy az Úr Kapernaumot elítélte azért, mert nem tért meg?

2) „Abban az időszakban szólt Jézus, ezt mondta: vallást teszek Atyám, ég és föld Ura, hogy elrejtetted ezeket a bölcsek és okosok elől és kijelentetted (leleplezted, láthatóvá tetted) (ezeket) a kisgyermekeknek. Igen Atyám, mert így tetszett ez neked” (Mt 11,25-26).

Itt világosan azt olvassuk, hogy Isten szuverén módon jár el egyesek kiválasztásában és mások kihagyásában. Sőt, a kettőt szorosan egy mondatba szövi össze.

3) „Félelemmel és rettegéssel munkáljátok üdvösségeteket, mert Isten az, aki munkálja bennetek az akarást és a munkálást jótetszésének megfelelően” (Fil 2,12-13).

A keresztények először megpróbálták a két állítást összebékíteni egymással, azaz egyesíteni a kettőt. Mivel azonban rájöttek, hogy ez lehetetlen, a nagy többség megállapodott az egyik kategóriánál, és elutasította a másikat. Igeellenes egységet hoztak létre a maguk gondolataiban, vagy elutasítva, hogy meghallgassák az ellenkező igazságot, vagy úgy kiforgatva az ellentmondani látszó igeszakaszokat, hogy amennyire csak lehet, azok is az ő nézeteiket támasszák alá. Így két uralkodó nézet emelkedett ki e pontok mentén – az egyik csoport arminiánusnak, a másik kálvinistának nevezi magát.

Sok kár származott ebből.

  1. Az arminiánusok hiábavaló magukban bízásba, szakadatlan tevékenységbe és az eszközök (módszerek) bálványozásába estek. Az emberi cselekedet, erő és tevékenység került előtérbe ebben a nézetben. Az ember dicsősége és tisztessége átvette Isten dicsőségének és tisztességének a helyét.

  2. A kálvinista séma maga is ugyanilyen káros hatású lett a másik irányban. Mivel megszokták, hogy Istent csak szuverén, mindenkitől független jótevőnek lássák, az embert pedig csak passzívnak és tehetetlennek, szellemi tespedésbe süllyedtek; és gyanakvón méregetik azokat, akik valamiképpen tenni próbálnának az ember üdvösségéért.

A szélsőséges arminianizmus függetlenítette Istentől az embert, és vagy Isten korlátlan előre tudását vagy korlátlan hatalmát tagadja.

Az extrém kálvinizmus pedig oly mértékben eltörölte az egyéni felelősséget azáltal, hogy az embert tehetetlennek tekinteti, hogy ezzel teljes tétlenséget szült, és a határára került annak, hogy Istent tegye a bűn szerzőjévé.

»Mi tehát a teendő? Melyiket higgyük a két állítás közül?«

Ebben rejlik a bajok gyökere! Mindenki biztosra veszi, hogy választani kell a kettő között; és ha nem tudjuk összeegyeztetni a két rendszert, akkor szabadságunk van azt választani, amelyik jobban tetszik. Ez merő hitetlenség. Ugyanaz az Isten, aki az egyiket mondta, mondta a másikat is! Azt kérdezzük, melyikben kellene hinnünk? Melyikben? Mindkettőben!

Nem kell összebékítenünk őket, mielőtt kötelesek lennénk elfogadni mindkettőt és aszerint cselekednünk. Elegendő, hogy Isten Igéje egyiket is, másikat is ugyanolyan határozottan állítja.

II. Vegyük például a következőt: Kire vonatkozik az Úr Jézus halála által szerzett megváltás?

A hegyi beszéd (Watchman Nee)

Máté evangéliumának utolsó magyarázata (1950-52), 3. rész, bevezetés. PDF: A hegyi beszéd

Máté evangéliumának 5-7. fejezetében találjuk a hegyi beszédnek nevezett tanítást. Ez a két fejezet alkotja Máté evangéliumának harmadik részét, melyet hat különböző szakaszra oszthatunk; előbb azonban bevezetésképpen néhány dolgot tisztáznunk kell.

Mt 5,1-2: „Amikor meglátta a sokaságot, felment a hegyre, és miután leült, odamentek hozzá tanítványai. Ő pedig megszólalt, és így tanította őket.”

Urunk látta a sokaságot, azt a nagy tömeget, mely Galileából, a Tízvárosból, Jeruzsálemből, Júdeából, és a Jordánon túlról jött (Mt 4,25). Habár nagyon sokan voltak, Jézus most nem maradt velük, mint máskor, amikor meggyógyította a betegeket és kiűzte a démonokat. Most valami más terve volt, ezért felment a hegyre (igazából egy magas dombra). Sokan nem tudták oda követni, de a tanítványok Vele mentek. A tanítványok mások voltak, mint a sokaság. „Ő pedig megnyitotta száját és tanította őket.” Az a szó, hogy „őket” a tanítványokra vonatkozik, nem a sokaságra. Vizsgáljunk meg először is néhány tévedést, melyek a Máté evangéliumában található, hegyi beszédnek nevezett résszel kapcsolatosak.

1) Az azóta eltelt kétezer év során a hegyi beszéd mindig is problémát jelentett a gyülekezetben. Sokan úgy vélik, az Úr szavai itt a világnak szólnak. Úgy látják, ez összességében a szembeszegülő magatartás elleni tanítás, és ebből kiindulva azt hirdetik a világnak, hogy ne tanúsítsanak ellenállást, és szeressék ellenségeiket. Ám ha tanulmányozzuk az Igét, azonnal felismerjük a tévedést ebben a vélekedésben. Az Úr ugyanis nem a síkságon mondta ezeket a szavakat, hanem fent, a hegyen. Nem a sokasághoz szólt, hanem a tanítványaihoz. A hegyi beszéd nem Krisztus üzenete a világnak, mely hamarosan elmúlik, hanem ez az üzenet az Ő saját tanítványainak szól. A világnak nincs szüksége ilyen magasztos életfilozófiára. A világban lévő embereknek világosságra van szükségük; világosságra, hogy megismerhessék az életet, mely képes megszabadítani őket a haláltól. Megmenekülésre [üdvösségre] van szükségük. Egyetlen bűnös sem menekülhet meg a hegyi beszéd tanításának megtartása által.

Ez a tanítás a keresztény életnek szól. A kereszténység nem Krisztus tanítását adja tovább a bűnösöknek; egyedül Krisztus életét tudja közvetíteni nekik. Bárki, aki a világnak próbálja átadni a hegyi beszéd tanítását, az súlyos tévedésben van. Minden ezirányú kísérlet csak az mutatja meg, hogy az illető maga sincs tisztában azzal, mit jelent valójában a kereszténység.

2) Sokan vannak olyanok is, különösen az utóbbi néhány évtizedben, akik azt feltételezik, hogy a hegyi beszéd a zsidóknak szól. Úgy tartják, hogy Máté evangéliuma a zsidóknak szóló evangélium, ezért tehát ezek az igék nekik szólnak. De korábban már felhívtam a figyelmet arra, hogy mi ennek az evangéliumnak a jellegzetessége1. Habár írója zsidó, mégis sokkal több pogány települést jegyez fel, mint bármelyik másik evangélium. A 4. fejezettől a 18-ig legfőképp arról beszél, mit cselekedett az Úr Galileában – a pogányok Galileájában. Kinek szólnak akkor hát ezek az igék az 5-7. részben? Nem szólhatnak egyedül a zsidókhoz, különben a másik három evangéliumnak is (Jánost is beleértve) csak a zsidókhoz kellene szólnia.

Kit nevez az Ige ebben a szakaszban tanítványoknak? Zsidókat vagy keresztényeket? Nem a zsidókat, bár az Úr első tanítványai kétségtelenül zsidók voltak. Az Igéjében Isten azt mondja, hogy a tanítványokhoz szól, nem a zsidókhoz. Mind a négy evangéliumban valahányszor az a szó szerepel, hogy „tanítványok”, ez mindig azokra vonatkozik, akik azért jogosultak az Úr Igéjét hallgatni, mert Jézus követői, és nem azért, mert zsidók. „Ti azért legyetek tökéletesek, mint ahogy mennyei Atyátok tökéletes” (Mt 5,48). Más szóval, a tanítványok Isten gyermekeit jelentik. Később, feltámadása után az Úr minden nép és nemzet közül azokat nevezi tanítványainak, akik hisznek Benne (lásd Mt 28,18-19). A „tanítvány” szó ezért nem más, mint a „keresztény hívő” szinonimája. Nem korlátozódik pusztán a zsidó származású hívőkre, hanem mindazokat jelenti bármely nemzetből, akik hisznek az evangéliumban, és bemerítkeztek az Atya, a Fiú és a Szent Szellem nevére.

Az a szó tehát, hogy „tanítványok”, nem csak a zsidó hívőket jelenti, hanem ez minden keresztény közös megnevezése. Ebből kifolyólag jogosan állíthatjuk, hogy ez a tanítás nem csak főleg a zsidóknak szól.

A Cselekedetek könyvében, miután Krisztus felvitetett, és eljött a Szent Szellem, mindazokat, akik az Úrban hisznek, az Úr tanítványainak nevezik (Csel 6,1.2.7; 9,10.19.26; 11,26). Tehát mindazok, akik hisznek az Úr Jézusban, tanítványok. A Csel 11,26-ban azt olvassuk, hogy a tanítványok keresztények. Először tanítványoknak nevezték őket, utána pedig keresztényeknek. Ezért ha valaki megpróbálja ennek a szónak a jelentését pusztán a zsidókra szűkíteni, az azt jelenti, hogy nem ismeri az Igét.

A hegyi beszéd tehát a tanítványoknak szól, azaz a keresztényeknek. Nem „a zsidóknak” szól. További bizonyítékért nézzük meg a Csel 11,20-at is, ahol a pogányok tanítványokká lettek; Csel 14,22.28, ahol ezek a tanítványok mind a nemzetekből valók; Csel 15,10, ahol az egész rész szintén pogányokról szól; Csel 16,1, ahol egy Timótheus nevű tanítványról olvasunk, aki félig zsidó, félig pogány; Csel 18,23.27, ahol minden szereplő nemzetekbeli tanítvány; Csel 19,9.30; 20,1; 21,4, ahol csupa nemzsidó tanítványról van szó, és így tovább.

3) A Máté 5-7-tel kapcsolatos harmadik tévedés, hogy sokak szerint a hegyi beszéd az eljövendő királyságban élőknek szól, és ezért a jelenben nem vonatkozik ránk. Ez is súlyos hiba, hiszen amikor a jövőben az ezeréves királyság megkezdődik, a földön igazságosság és béke lesz. A világ aranykorát fogja jelenteni az az időszak. Nem lesz sem erőszak, sem igazságtalanság. Találóan nevezik ezeréves nyugalomévnek is. Amikor azonban a hegyi beszédet olvassuk, azok a körülmények, melyekben azok élnek, akiknek meg kell tartaniuk ezt a tanítást, nagyban különböznek a királyság eljövendő korszakától:

a) „Boldogok a szellemben szegények” (vagy Lukácsnál: „Boldogok vagytok, szegények” – Lk 6,20). Itt még mindig van szegénység, a millennium alatt nem lesz szegénység.

b) „Boldogok, akik gyászolnak” – akik ma gyászolnak, áldottak lesznek a jövőben. De kell-e majd gyászolni a millennium alatt?

c) A világ ma tele van versengéssel, küzdelemmel, ezért nekünk szelídnek kell lennünk. Ma van itt az ideje, hogy éhezzük és szomjúhozzuk az igazságosságot, hogy irgalmasok, tisztaszívűek és békességet teremtők legyünk. Ma üldözhetnek bennünket. Az ezeréves királyságban ki üldözhetne? Ezek tehát a mostani kor körülményei, nem az elkövetkezőé.

Ha még jobban megnézzük ezt az egész kérdést, megláthatjuk, hogy azon a napon nem lesz semmilyen sötétség a földön, és ezért nem is lesz szükség arra, hogy mi, hívők só és világosság legyünk. Csak amikor távol van a Vőlegény, akkor kell böjtölni. A hegyi beszéd pedig azt tanítja, hogy böjtöljünk, ami világosan jelzi, hogy nincs itt a Vőlegény. Továbbá azt olvassuk: „Jöjjön el a Te országod [királyságod, királyi uralmad]” (Mt 6,10). Szükséges-e vajon ezt kérnünk az ezeréves királyság ideje alatt? Mindezeket tekintetbe véve tehát, csak azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a hegyi beszéd tanítása jelenlegi használatra van, hogy most tartsuk meg, és most járjunk eszerint.

4) Sokan úgy vélik, hogy a kereszténység valójában az apostoli levelekben található, nem az evangéliumokban. Jobban hangsúlyozzák Pál apostol leveleit, mint az Úr szavait. Azzal érvelnek, hogy a kegyelem evangéliuma a levelekben található és nem az evangéliumokban. De halljuk meg, mit mond az Úr az Ő igéiről. Vajon az Ő igéi nem tartoznak a gyülekezet örökségébe?

Ebben az egész kérdésben az első és legfontosabb dolog eldönteni, hogy mikor ért véget a törvény korszaka. A Máté 11,13 szerint „a próféták mindnyájan és a törvény [Bemerítő] Jánosig prófétáltak”. Következésképpen az evangélium Krisztussal kezdődik. Ne gondoljuk, hogy az az idő, mikor az Úr Jézus a földön élt, még mindig a törvény korszakához tartozott! Az Úr Jézus, ahogyan azt a Lukács 16,16 följegyzi, világosan kijelenti, hogy „a törvényt és a prófétákat Jánosig hirdették, attól fogva az Isten Királyságát (jóhírként) hirdetik, és mindenki erőfeszítéssel jut abba” (Vida ford.). Ebből az következik, hogy Bemerítő János után azonnal az Isten országának [királyságának, királyi uralmának] evangéliumát hirdették. Ezért, amit az Úr itt a Máté 5-7-ben és máshol mond, azok az Isten királysága evangéliumának az igéi. Ezek nem a törvény korszakához tartozó igék! Ugyan az Úr halála még nem következett be, de az evangélium korszaka már elkezdődött.

A János 3-ban és 4-ben följegyzett események egyértelműen az Úr halála előtt történtek, mégis érvényes, hogy aki hisz, nem fog elveszni, hanem örök élete van. Az evangéliumi korszak elkezdődött. Az Úr igéi a kegyelem korszakának az igéi, nem a törvény korszakáé. Ahogyan a János 8,25-ben olvassuk, az Úr saját Maga hivatkozik úgy igéire, mint „amit kezdettől fogva szólok nektek”. Az Ő szavait nem érinti semmilyen korszakváltozás. A János 12,48-50-ben az Úr Jézus azt mondja, hogy az Ő igéjét nem lehet sem megváltoztatni, sem megmásítani. Mielőtt fölment volna a mennybe, kijelentette, hogy az Ő igéi az Atya igéi, és az Atya igéje megbízható (Jn 17,8.14.17). Ami Jézust illeti, azok az igék, melyeket a földön mondott, az Ő magasztos küldetésének részét képezik. Bárki, aki meg akarja másítani az Ő igéit, nem alkalmas arra, hogy Neki szolgáljon.

Tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek” (Mt 28,20). Ki meri azt állítani, hogy a hegyi beszéd tanítása nem a gyülekezetnek és nem a mostani időre adatott? Hogyan tekint Pál az Úr szavaira? Az efezusi véneknek azt mondta: „Arra tanítottalak titeket, hogy emlékezzetek az Úr Jézus szavaira [igéire]” (Csel 20,35 – EFO). Pál aláveti magát az Úr igéinek, mondván: „Krisztus beszéde [igéje] lakozzék bennetek gazdagon” (Kol 3,16). Mennyire súlyosak Pál szavai a Timótheusnak írott első levélben, 6. rész 3-4-ig: „Ha valaki másképpen tanít, és nem követi a mi Urunk Jézus Krisztus egészséges beszédeit és a kegyesség szerint való tudományt, az felfuvalkodott, aki semmit sem ért, hanem vitatkozásokban és szóharcokban szenved, amelyekből származik irigység, viszálykodás, káromlások, rosszakaratú gyanúsítások” (Károli ford.).

Az Úr igéjét ezért teljes egészében meg kell tartanunk. Senki sem rövidítheti meg vagy veheti semmibe azt, amit Ő mond.

5) Vannak, akik egymás mellé tették az apostoli levelekben talált igéket és a hegyi beszéd igéit, és fölfedezték bennük a hasonlóságot. A hegyi beszédet úgy kell tekinteni, mint a mennyek királyi uralmáról szóló tanítást, mint annak az igazságát. Vannak, akik szerint ez a királyi uralom elmúlik az Úr feltámadása és felvitetése után. Ezért azt állítják, hogy amit a hegyi beszéd a mennyek országáról mond, az nem más, mint a törvény korszaka és a kegyelem korszaka közötti rövid időszakra szóló, átmeneti tanítás.

Olvassuk el azonban gondosan a Cselekedetek 1,3-at, ahol azt látjuk, hogy az Úr a feltámadása utáni negyven nap során az Isten királyi uralmával kapcsolatos dolgokról beszélt a tanítványainak. A Csel 8,12-ben azt olvassuk, hogy Fülöp „az Isten királyságáról és Jézus Krisztus nevéről szóló örömhírt (örömüzenetet) hirdette”. Ez a Szent Szellem eljövetele után történt. A Csel 14,22-ben Pál és Barnabás bátorította a tanítványokat, „(mivel)hogy sok háborúságon (nyomorúságon) át kell nekünk bemennünk az Isten királyságába”. A Csel 19,8-ból megtudjuk, hogy Pál három hónapon keresztül „bátran szólt, érvelt, és igyekezett meggyőzni őket az Isten királyságának dolgairól”. A Csel 20,25-ben azt látjuk, hogy Pál rendszeresen hirdette Isten királyi uralmát. És a Cselekedetek könyve legvége felé Pál még mindig Isten királyságát hirdeti (lásd Csel 28,23.31). Pál leveleitől a Jelenések könyvéig huszonnégy helyen említi az Ige Isten királyságát.

Következésképpen biztosra vehetjük, hogy Isten királyi uralma nem áll ellentétben a kegyelem korszakával. A törvény Bemerítő János eljövetelével véget ért, és azóta folyamatosan Isten királyi uralmát hirdetik. Isten királyi uralma a kegyelem korszakával esik egybe. És ezért azok fényében, amiket eddig elmondtunk ezekkel a különféle ellentmondásokkal kapcsolatban, bizton állíthatjuk, hogy a Máté 5-7-ben leírt hegyi beszéd a keresztényeknek szól, és nem a világnak; nem a zsidóknak”, és nem is az elkövetkező ezeréves korszak alatt élőknek.

Egyesek számára szükségtelennek tűnhetnek a fenti magyarázatok; de tekintve, hogy oly sok eretnekség kering, bölcs dolognak tűnt tisztázni az igazságot. Ne abban higgyünk, ami logikusnak látszik, hanem egyedül abban higgyünk, amit maga az Ige mond.

Mást is meg kell még vizsgálnunk azonban ebben a bevezetőben. Először is meg kell állapítanunk, mi is pontosan a mennyek országa [királysága, királyi uralma], ahogyan a hegyi beszéd azt bemutatja. Mit jelent ez az Ószövetségben? Mit jelent a Máté 5-7-ben és mit a Máté 13-ban? Az 5-7. fejezetben nagyon másnak látszik a menny királysága a 13. fejezetben leírthoz képest. Az előbbiben a mennyek királysága világos, mint a nap, az utóbbiban azonban rendkívül összetettnek tűnik. Ez sok igetanulmányozó számára jelent problémát.

Az Ószövetségben – a Dániel 2,44-ben és a 7,13-14-ben – egyértelműen kiderül, hogy a menny fog uralkodni. Más próféták, mint például Zakariás, Ézsaiás és Dávid szintén kijelentik, hogy Isten fel fog állítani egy királyságot. A királyság legjelentősebb személyei Izrael gyermekei lesznek; de ott lesznek még a királyságban a nemzetekhez tartozók is (a juh-nemzetek – lásd Mt 25,31). Végül mindenki ismerni fogja az Urat (JHVH-t), és imádni fogják Istent. Nem csak az emberiség lesz áldott, hanem a vadon élő és egyéb állatok is. Ezt a királyságot jövendöli meg az Ószövetség. Világos, hogy az a menny királysága, melyről az Ószövetség beszél, nem kapcsolódik a gyülekezet korszakához, és nem is azt a mennyet vagy az Új Jeruzsálemet jelenti, melyet a keresztények várnak. Tehát ez nem a ma keresztényeinek szól, és nem is a jövőbeli menny, hanem egy másik korszak.

Az újszövetségi időszakban János után Urunk hirdeti tovább, hogy „a mennyek királyi uralma elközelített”. Mit jelent a mennyek királyi uralma? A Máté 3 szerint Bemerítő János azt hirdette, hogy „elközelgett a mennyek királyi uralma”. A 4. fejezet feljegyzi, hogy az Úr ugyanezt a dolgot jelenti be. Az 5. fejezet idejére a mennyek királyi uralma eljött. Igen, az 5-7. fejezet idején már valóban eljött a királyi uralom. Az Ószövetség az ott megjövendölt királyságnak a földi rülményeiről beszél, hogy milyen lesz az a jövőben. Amikor az Úr beszél a királyságról a Máté 5-7-ben, azokra az emberekre utal a mennyek királyságában, akik abban uralkodni fognak. Ahogyan pedig a Máté 13-ban beszél a királyságról, az a királyság történetére vonatkozik. Mindhárom a királyságra mutat. Emberek egy meghatározott köre jön létre; nélkülük ez a királyság soha nem jöhetne el. Tehát a hegyi beszéd arról szól, hogy milyeneknek kell lenniük ezeknek az embereknek.

Az Úr tehát itt nem a körülményekre, hanem az emberekre fekteti a hangsúlyt. Ezért mondta utána Péternek, hogy „neked adom a mennyek királyságának kulcsait” (Mt 16,19) – azokat a kulcsokat, melyekkel meg lehet nyitni a mennyek királyságának ajtaját, de nem azért, hogy kiengedjék annak környezeti jellemzőt, hanem, hogy beengedjék az embereket. És később meglátjuk, hogy az ajtó valóban megnyílt pünkösd napján, amikor a zsidók bejöttek. Másodízben pedig Kornéliusz házánál lett megnyitva, és a pogányok is bejöhettek. Továbbá, az Úr azzal, hogy démont űzött ki, kinyilvánította: „elérkezett hozzátok az Isten királyi uralma” (Mt 12,28). Tehát ahol az Úr, ott az Isten királyi uralma. De a Máté 5-7 azt mondja, hogy ahol hívők vannak együtt, ott is ott az Isten királyi uralma. Bármikor és bárhol hívők olyan emberekké válnak, mint amilyenekről a hegyi beszédben olvasunk, ott eljön a mennyek királysága.

Ne fordítsunk túl sok figyelmet a körülmények kérdésére, hogy azt gondoljuk miatta, hogy a mennyek királysága nem fog eljönni addig, míg meg nem lesznek a megfelelő külső körülmények; hanem értsük meg, hogy az a királyság, melyet az emberek képviselnek, sokkal fontosabb, mint az, amelyiket akármilyen külső körülmény jellemez. Következésképp azt mondhatjuk tehát, hogy a Máté 5-7 azt tudatja velünk, hogy amikor hívőknek egy nagyon különleges és új társasága jön létre, akkor és ott a királyság jelen van.

A Máté 13 viszont a királyság egy másik vonatkozásáról beszél. Az ott szereplő hét példázat azt mutatja be, hogy külsőleg milyen ez a királyság. Azaz, amikor a mennyek királyi uralmát hirdetik a földön, ezek azt mutatják meg, hogy az milyen történelmi fordulatokat vesz. Itt is a királyságról van szó, csak éppen a külső megjelenéséről. Ez az a kereszténység, amit a világ lát; ez a kereszténység külső megjelenése ebben a korszakban.

Miért említi az Úr ezeket a komoly és magasztos kívánalmakat a Máté 5-7-ben? A hegyi beszéd elején a hangsúly azon van, amire föntebb már utaltunk; azaz emberek egy olyan társaságán, akiket az Úr Magának akar. Az első hét boldogmondásban az áll: „akik” (személyek); az utolsó kettőben többesszám második személyben áll: (ti) „vagytok”. A mennyek királyságának minden embere bizonyos jellegzetességekkel bír. Ez önmagában jelzi a kegyelem és a törvény közötti különbséget. (Személy szerint nem is szeretem, amikor a Mt 5-7-et úgy nevezik, hogy „a mennyek királyságának törvénye”). Mert mi a törvény? Nézzük meg a Róma 5,20-at és a 6,14-et: „a törvény pedig mellesleg jött be, hogy a bűn megszaporodjék, ahol pedig megsokasodott a bűn, ott túláradt a kegyelem”; „mert a bűn rajtatok már nem fog uralkodni, mert nem vagytok törvény alatt, hanem kegyelem alatt” (Vida ford.). A törvény olyan, mintha a vízben próbálnánk meg tüzet gyújtani, vagy aranyat keresnénk a homokban. Minél képtelenebbek vagyunk megtenni valamit, annál inkább követeli, hogy megtegyük. Ez a törvény, ahogyan az Ige elénk adja. Az a törvény, amiről a világ beszél, valójában parancs. Mégis, az Ige törvénye nem azért adatott, hogy megtartsuk, hanem azért, hogy megszegjük, hogy a természetes én tehetetlensége lelepleződjön, és a bűn még nagyobb legyen.

Mennyire más azonban a hegyi beszéd! Eljött az Isten Fia; meghalt, eltemették és föltámadt. A Szent Szellem leszállt rá, ahogyan a Máté 3-ban meg van írva; következésképpen minden cselekedetét a földön a feltámadás és a Szent Szellem eljövetelének alapján végezte. Habár a kereszthalál, a feltámadás és a Szent Szellem pünkösdi eljövetele még előtte volt, Ő mindazonáltal már ezen az alapon állt. (Azok, akik hisznek Jézusban, amint azt a János 3-ban olvassuk, azoknak örök életük van, mert Isten előtt Ő már be lett merítve a halálba, akkor is, ha fizikailag akkor még nem halt meg.) Isten nézőpontjából az Úr már a halál talaján állt, mivel valóban be kellett merítkeznie az én halálába ahhoz, hogy beléphessen az Istenért végzett munkába. Immár a Szent Szellem Benne és Rajta van. És most már nyugodtan adhat nekünk – a hegyi beszédben – ilyen szigorú parancsokat. Mert minél nehezebb a követelmény, annál erőteljesebben válaszol rá a bennünk lévő isteni élet.

Az élet, melyet Urunk nekünk adott, kimeríthetetlen. Nincs semmi meglepő abban, ha a saját tűrőképességünket meghaladva képesek vagyunk kitartani. Isten kívánalmainak soha nincs vége; sőt, egyre nagyobbak lesznek, de a bennünk levő élet mindig átvisz minket a nehézségeken. Ezért, aki azt mondja, hogy a hegyi beszéd törvényt fektet le, az nem tud semmit a törvényről, sem az életről. (Vegyük észre, hogy a hegyi beszéd tanítása alapján élt élet nem a törvény, hanem a kegyelem alatt élt élet.) Ne vessük meg hát, ha megpróbál bennünket az Úr! Mert a próbatétel során válik láthatóvá a bennünk levő élet. Minél többet követel Isten ettől az isteni élettől, annál jobban megmutatkozik, ami ebben az életben el van rejtve. Isten adja a parancsot, de szintén Isten az, aki a bennünk levő isteni életével megtartja azt. Isten maga teljesíti, amit megkövetel. Ezért tehát a hegyi beszéd nem törvény. (Ami a Sínai-hegyen adatott, az valóban törvény, mert az olyasvalami, amit nem vagyunk képesek megtartani.) Amikor mi, hívők nekilátunk, hogy a hegyi beszéd tanítását kövessük, ahogyan az a Máté 5-7-ben meg van írva, minden tudatosság nélkül be fogjuk tölteni azt. Lehetővé válik a lehetetlen. És pontosan ezt jelenti kereszténynek lenni, hogy naponként megnyilvánul az, ami az ember számára lehetetlen. Ezért mondja a Róma 6,17, hogy ez, ami itt a Máté 5-7-ben van, igazán kegyelem alatt van: mert Isten az, aki lehetővé teszi számomra, hogy megtegyem, amit Ő parancsol; mert nem vagyok többé sem a bűn, sem a törvény uralma alatt.

A hegyi beszéd tanítása olyan embereket hoz létre e világ számára, akikre nem méltó ez a világ. Nem elég, hogy az embereknek életük legyen; szükséges, hogy valamilyen követelmény is legyen ezzel az élettel szemben, különben az isteni élet nem fog megmutatkozni. Ez az élet képes arra, hogy a hegyi beszéd minden egyes követelményének eleget tegyen! Ha nincsenek ilyen követelmények, az Úr mérhetetlenül nagy ereje, mely bennünk van, nem fog tudni megnyilvánulni. Amikor azonban van követelmény, és ennek a követelménynek eleget tesz az isteni élet az emberekben, ott valódi kereszténység van. Egyfelől a próbatétel, másfelől Krisztus, aki kiállja azt a próbát. És amikor mindkettő jelen van, ott a kereszténység, ott a mennyek királyi uralma.

Az Úr célja, hogy emberek egy olyan társasága jöjjön létre az Ő számára, akik az eljövendő királyság körülményeit már most magukévá teszik, és már most élvezhetik. (A görög szót, melyet „nép”-nek fordítottak a Csel 15,14-ben, „emberek”-nek is lehet fordítani.) Most van az idő, amikor Isten kiválasztja az embereket. Milyeneknek kell lenniük? A Máté 5-7 szerintieknek. Ami ezeket az embereket illeti, ők jelentik most a királyságot; a jövőben pedig uralkodni fognak az eljövendő királyságban.

1„Máté úgy mutatja be az Urat mint királyt; Márk úgy mint szolgát vagy rabszolgát; Lukács úgy mint embert vagy papot Isten előtt; János pedig úgy mint Istent.” (Máté ev. utolsó magyarázata, bevezetés)

A Szent Szellem, a gyülekezet és a nemzetek – 3/a (T. Austin-Sparks)

Krisztus Szellemének természete

„János ugyan vízbe merített be, de ti Szent Szellembe fogtok bemeríttetni nem sokkal e napok után” (Csel 1,5).
„És megteltek mindnyájan Szent Szellemmel” (Csel 2,4).
„Egy test és egy Szellem, (…) egy Úr, egy hit, egy bemerítettség” (Ef 4,4-5).

A Szent Szellem természetesen Isten Szelleme, de ebben a mostani korszakban különösen is Krisztus Szelleme. Maga a cím is, hogy Krisztus (mely nem más, mint a héber Messiás görög megfelelője), Felkentet jelent. Az Úr Jézus azt mondta, hogy az Úr Szelleme van Őrajta, mert az Úr felkente Őt (Lk 4,18). Számunkra így vált a Krisztusként ismertté. A Szent Szellem és Jézus mintegy egyesült, egybeolvadt; két személyről van szó, de egymástól teljesen elválaszthatatlanok. Olyan, mint mikor az embert megkenik olajjal – a kettő elválaszthatatlan lesz egymástól. A Szent Szellem tehát, aki az előző korszakban általános értelemben véve Isten Szelleme volt, ebben a korszakban kifejezetten a Krisztus Szelleme.

A Szent Szellem Krisztustól elválaszthatatlan

Csak végig kell lapoznunk az Újszövetséget ahhoz, hogy meglássuk, milyen gyakran szól erről a kapcsolatról. „Minthogy pedig fiak vagytok, kibocsátotta az Isten az ő Fiának Szellemét a mi szívünkbe” (Gal 4,6). „Jézus Szelleme” (Csel 16,7); „A Krisztus Szelleme” (Róma 8,9b). A Szent Szellem a Fiúnak adatott, hogy véghez vigye küldetését ebben a korszakban. Jézus arra az adott feladatra lett felkenve a Szent Szellem által, melyre az Atya – különösen erre a mostani korszakra nézve – kiválasztotta Őt. Ez a munka, ez a küldetés nem ért véget, amikor Jézus eltávozott ebből a világból. Egy nagyon is valós értelemben elmondhatjuk, hogy amikor elment, igazából akkor kezdődött – persze nem teljesen akkor, de teljesebb módon, egy sokkal teljesebb módon, mert a valódi küldetését akkor kezdte meg, amikor felemelkedett a Magasságos jobbjára a mennyekben. Mély benyomást kelt, ha megfigyeljük, hogy a Szent Szellem mindig mennyire Jézussal függ össze.

Az igehirdetés kezdetben egyértelműen a Szent Szellem ereje által történt. A tanítványok telve voltak Szent Szellemmel, és azonnal hirdették az evangéliumot (Csel 2,4.14). Nem kétséges, hogy a Szent Szellem által szóltak – hogy a Szent Szellem volt az, aki a beszédüket ihlette. Mit hirdettek az apostolok? Minden az Úr Jézusról szólt: Őróla beszéltek; a Szent Szellem arra indította őket, hogy Jézus Krisztust hirdessék.

A Szent Szellem volt jelen azokban a hatalmas cselekedetekben, melyeket az Igében mindenhol feljegyeztek. A „Cselekedetek” valójában a Szent Szellem cselekedetei. Tevékenységének nagyon sokféle formája volt – és nem csak a csodákban, melyeket tett. Az egyik apostol például el akar indulni egy adott irányban, de az Ige azt mondja: „de Jézus Szelleme nem engedte őket”. „Jézus Szelleme nem engedte őket” (16,7). Ugyanez az apostol, amikor az egyik gyülekezetnek ír, azt mondja, hogy számít a segítségükre és „Jézus Krisztus Szellemének segítségére” (Fil 1,19) – a segítség pedig azt a célt szolgálta, hogy Pál elvégezhesse küldetését.

A Szent Szellem volt ott az Úr Jézus minden egyes tanítása és az ígéretek beteljesítése mögött: „Amikor eljön Ő, az igazság Szelleme, elvezet benneteket minden igazságra” (Jn 16,3). Az igazság, melyet az Újszövetségben találunk, teljes mértékben Szellemtől jövő igazság; és az egész az Úr Jézushoz kötődik. A Szent Szellem munkája az is, hogy a hívőket Isten Fia képére formálja: Ő a formáló és átformáló Szellem, és a mintakép Krisztus. A Szent Szellem teljesen és tökéletesen elkötelezett az Úr Jézus iránt. Elmondhatjuk, hogy a Szent Szellem sokoldalú, és mindent magába foglaló munkája elsősorban és leginkább az, hogy az Úr Jézus helyét biztosítsa, ahol csak tudja.

A Szent Szellem biztosítja Krisztus helyét a világban

Nem szabad erről megfeledkeznünk. Nem fogalmazhatjuk meg máshogyan; nem gondolhatunk erre más fogalmak mentén. „A Szent Szellem ezt és ezt fogja tenni”, mondjuk. Igen, meg fogja tenni, de „ez és ez”, és talán még másik száz vagy ezer egyéb csakis egyetlen dologgal függ össze; mert ezek nem önmagukban lévő dolgok. Ezt nagyon erősen hangsúlyoznunk kell. A Szent Szellem adhat világosságot; a Szent Szellem adhat vezetést; a Szent Szellem nagyon-nagyon sokféle dolgot tehet, de nem szabad elfelejtenünk, hogy minden, amit a Szent Szellem tesz, az egyetlen szándékban összpontosul, mindennek egyetlen célja van. Ez a cél pedig legelsősorban az, hogy Krisztus helyét biztosítsa ebben az univerzumban – hogy az Úr Jézus helyét biztosítsa az emberekben, ebben a világban.

A megszokott beszédfordulataink gyakran félrevezethetnek bennünket. Ilyeneket mondunk: „A Szent Szellem munkája, hogy lelkeket mentsen meg.” Igen, valóban – de miért? Csak azért, hogy megmeneküljenek? Nem; hanem azért, hogy az Úr Jézusnak helyet készítsen. Azok a megmentettek azért vannak, hogy az Úr Jézus lakozást vehessen bennük. A Szent Szellem taníthatja a hívőket, és építheti őket – mi célból? Csak azért, hogy érett keresztények legyenek? Egyáltalán nem; hanem hogy így az Úr Jézusnak még nagyobb helye legyen. Teljesen mindegy, mit tesz a Szent Szellem, Neki egyetlen, mindent magában foglaló szándéka és célja van: az Úr Jézus megdicsőítése; azaz, hogy az Úr Jézusnak meg legyen adva az Őt illető hely, és utána, hogy mindent Krisztussal töltsön be.

Mit jelent valójában az, hogy „Szent Szellemmel beteljesedve”?

Mindenféle elképzeléseink tudnak lenni. „Ó, betöltekezni a Szent Szellemmel!” – Miért, mi fog akkor történni? „Hát – gondoljuk –, akkor annyira jól fogjuk érezni magunkat; csodálatos élmény lesz, betölt az öröm, erőt kapunk az életünkbe” – és hasonló dolgok. Úgy gondolunk a Szellemmel való beteljesedésre, mint valami csodálatos lehetőségre! De ne feledjük, hogy a Szellemmel való beteljesedés Istennek azzal az öröktől való céljával és gondolatával kapcsolatos, hogy a Fiú „töltsön be mindeneket” (Ef 4,10). Lehet, hogy vannak ilyen megtapasztalásaink, eksztatikus élmények, meg kellemes érzések, és a többi hasonló, de ugyanakkor – de ugyanakkor – híján vagyunk az Úr Jézusnak. Miénk lehet mind a tanítás és az igazság, mégis Magából az Úr Jézusból olyan kicsiny mérték van bennünk.

Annyira szomorú a világban járva-kelve olyan keresztényekkel találkozni, akik az életüket is odaadnák a Szent Szellemről szóló tanításért – „Hiszek a Szentlélekben”, „A Szent Szellem személye” és így tovább –, de nem találkozol bennük az Úrral. Ővelük találkozol, valami olyan van előtted, ami csak őbelőlük való. Fáj a viselkedésük. Igen, tud ilyen lenni. Egész egyszerűen, de elengedhetetlenül, a Szent Szellem egyetlen célt tart szem előtt: hogy mindeneket Krisztussal töltsön be. Ha pedig tudni szeretnénk, mit jelent az, hogy „és megteltek mindnyájan Szent Szellemmel”, azt megtudjuk a következményekből: Egyszerűen csak az Úr Jézusról beszéltek, Krisztust hirdették. Bárhová mentek, az Krisztusról szólt; Krisztust vitték magukkal mindenhová, ahová csak mentek. Amikor csak engedték nekik, amikor csak beleegyeztek, és nyitott szívvel fogadták őket, úgymond „megtöltötték” az embereket Krisztussal, megtöltötték emberek csoportjait Krisztussal, megtöltöttek helyeket Krisztussal. Ez volt a Szent Szellem munkája.

Ezt a célt tartva szem előtt, a Szent Szellem mindig az átformálásra törekszik a hívőkben. Természettől fogva egyáltalán nem hasonlítunk Krisztusra, és nem is adunk Neki helyet; a Szent Szellem ezért tehát azt munkálja, hogy az Ő képére formáljon át bennünket. Krisztus, egyedül Krisztus, aki „a kezdet és a vég” (Jel 21,6).

Krisztus természete

Mindezzel kapcsolatban pedig az a nagy igazság vezérel mindent, hogy Krisztus munkájának, a Szent Szellem munkájának az alapja nem más, mint Krisztus természete. Krisztus mértéke a Szellem mértéke. Nem tud bennünk több lenni a Szent Szellemből annál, mint amennyi Krisztusból van bennünk. Ez pedig Krisztus természetének kérdése. E kettő fölött sajnos oly gyakran átsiklunk. A Szent Szellem jelenlétét és munkáját elválasztjuk a krisztusi természettől, és csak úgy önmagában gondolunk rá. A Szent Szellem, a Szent Szellem munkája, a Szellem ereje, a Szellem megnyilvánulásai, az Úrért való munkálkodás – gyakran csak önmagukban létező dolgok oly sokak felületes gondolkodásában. A Szent Szellem azonban távolról sem veszi ezt ilyen könnyedén. A Szent Szellem csakis a Krisztusnak kötelezi el Magát – ezzel legyünk teljesen tisztában. Nem kötelezi el magát sem nektek, sem nekem, sem semmilyen intézménynek vagy dolognak; egyedül Krisztusnak kötelezi el Magát. Méghozzá Krisztus mértéke szerint kötelezi el Magát a Szent Szellem, azaz, a Krisztus természetének olyan mértéke szerint, amilyet talál.

Az egész Biblia nagyon erőteljesen erre az igazságra mutat. A Szent Szellemmel kapcsolatos összes ószövetségi előképben – a felkenetés olaja stb. –, ha jobban megnézzük, ezek a szimbólumok mindig egy adott isteni rendelkezéshez vagy előíráshoz kapcsolódnak. Vegyük például az olajat: az ember testét nem érhette (2Móz 30,32). A megkenéshez ruházat kell, ami elfedi az ember testét; Isten tehát bizonyos feltételek fennállását követeli meg ahhoz, hogy a felkenetés olaját alkalmazni lehessen. Tovább is vihetnénk a szimbólumok magyarázatát; de amikor megértjük, akkor meglátjuk, hogy Isten előírása – legyen az a ruha, vagy bármilyen más követelmény, hogy az olajat az adott személyre önthessék – mindig valamilyen módon Krisztus természetéhez kapcsolódik.

Így mutatja be nekünk előre az Ige, hogy a Szent Szellem egyedül az Úr Jézusnak adatott. És egyedül Őneki is fog adatni. És nekünk is csakis olyan mértékben fog adatni, amilyen mértékben az Úr Jézusnak megvan a helye bennünk. Többre vágyunk a Szellemből – a Szellem nagyobb teljességére? Helyes, akkor azt kérjük, hogy a Szent Szellem szorítson ki bennünket, és mindent, ami belőlünk való; és nagyon rosszul fogjuk magunkat érezni. Azt gondoljuk, hogy ó, ha csak beteljesednénk Szellemmel, csodálatos elragadtatásba esnénk! Lehet, hogy ez az egyik fele, de – ne tévedjünk – lehet, hogy át kell vinni bennünket a tűzön, át az őrlőkövek között, hogy eljussunk oda. Attól függ, hogy mennyire állunk ellen Krisztusnak. Minél szabadabb az út, minél önzetlenebb az indíték, annál gyorsabban elvégződhet. Az alapelv, hogy ez a kettő együtt halad: a Szent Szellem munkája és Krisztus természete. Nem fogunk tudni ettől elszakadni. Krisztus természete jelenti a Szent Szellem munkálkodásának az alapját.

(Folyt. köv. a 3. fejezet második felével.)

Forrás: https://www.austin-sparks.net/english/books/001583.html

 

A Föld legkorábbi korszakai – 2. A teremtés (G.H. Pember)

Eredeti: Earth’s Earliest Ages
A teljes 2. fejezet (a Föld teremtéséről, az 1Mózes 1-2 magyarázata) PDF-ben: A teremtés

Részlet:

A teremtéssel kapcsolatos népszerű elgondolás a Káoszról szóló pogány tanításból ered.

Vizsgálódásunk legelején rögtön szembetaláljuk magunkat a világ teremtésének egyik mélyen gyökerező, széles körben elterjedt, ám téves nézetével, mely hosszú múltra tekint vissza, és amennyire meg lehet állapítani, eredetileg az Isteni kijelentés és a pogány eredetmítoszok valamiféle keveredéséből származik.

Az ókori költő, Hésziodosz beszél arról, hogy az első létező dolog a Káosz volt, mely először még „a teremtett anyag tátongó ürességét” jelentette. A szó azonban hamar elveszítette pontos jelentését, és csak arra a durva és formátlan őstömegre használták, amelyből szerintük az ég és a föld keletkezett. Ovidius így írja le: „egyarcú volt az egész nagy természet: chaos, így hívták: csak nyers kusza halmaz” „Római naptár” c. művében pedig a következőket mondatja Janusszal (akit Káosszal azonosít): „A régiek Chaosnak neveztek, mert ily ősidőktől létező vagyok én. Nézzétek, milyen régi korból idézem föl, mi történt! Ez a levegőég, mit most betölt a fény és a többi három elem, a tűz, víz s a föld, nem volt más, mint kusza anyaghalom. De e formátlan tömeget különválasztotta részeinek disszonanciája, és szétoszlott, és új állapotokat öltött, a láng fölfelé szállt; egy közelebbi hely – azaz a földhöz közelebbi – a levegőt fogadta be; a föld és tenger pedig leülepedett alulra. Akkor én, ki nem voltam más, mint kusza halmaz és formátlan tömeg, egy istenhez méltó alakot öltöttem.”

A görög és a római eredetmítoszok szerint a világegyetem tehát a Káoszból állt elő. Uranosznak, az Égnek kellett volna az első főistennek lennie, de hatalmát megdöntötte fia, Kronosz (római nevén Saturnus), aki később fia, Zeusz (Jupiter) kezétől szenvedett hasonló sorsot. Káosz volt az első létező, és utána jöttek létre sorban a különböző istenek.
Ez a tanítás annyira régi és olyan széleskörűen elterjedt volt Urunk idejében, hogy az igazi és a hamis hívők gondolkodását is egyaránt befolyásolta. Az utóbbiak közé tartozó, jelentősebb gnosztikus csoportok azt vallották, hogy az anyag örökkévaló és mindenestől rossz, de a pogányoktól eltérően ők azt tanították, hogy a Legfelsőbb Lény is az örökkévalóságtól fogva létezik. A hithű keresztények megmenekültek a nagyobb tévelygéstől; mindazonáltal világosan látszik, hogy a népszerű hiedelem őket is befolyásolta abban, ahogyan a Teremtés első fejezetét értelmezték. Az első vers szerintük ugyanis az anyag formátlan masszájának megteremtését írja le, amelyből Isten az eget és a földet a hat nap alatt kiformálta, a második mondat pedig értelmezésük szerint ennek a kezdeti anyaghalmaznak a leírása, mielőtt még Isten hozzáfogott volna megformálni. Ez a vélekedésük pedig egészen napjainkig elhatott.”

Tovább a héber szöveg helyes értelmezéséért: A teremtés

A Föld legkorábbi korszakai – 1. A Biblia értelmezése, próféciák (G.H. Pember)

Eredeti: Earth’s Earliest Ages
Előszó és az első fejezet PDF-ben: Pember_Earths_Earliest_Ages_HU-1

Részletek:

“Jelen kiadás szerzője 1876-ban már kiadott egy kisebb terjedelmű tanulmányt a következő címmel: „A föld legkorábbi korszakai, és a tanulság, melyet ezekből levonhatunk”, s ezzel kettős célja volt. Egyik, hogy megkíséreljen feloldani néhányat azokból a földtani és egyéb nehézségekből, melyek a Teremtés első könyvének első fejezeteivel kapcsolatban szoktak fölmerülni; ezután pedig arra vállalkozott, hogy rámutasson azokra az állapotokra, melyek Noé napjaiban voltak jellemzőek, és amelyek ma újra megjelentek a kereszténységben – és hogy ebből kifolyólag tudhatjuk, hogy az Emberfia napjai sem lehetnek túlságosan messze tőlünk.”

“Az eredeti munkát nem csak kiegészítettük, hanem az utóbbi fejlődési fázisokkal foglalkozó új fejezetek is kerültek bele, melyekre, annak ellenére, hogy híveik nagyon eltérően vélekednek róluk, nekünk mégis egyetlen, de háromrétű mozgalomként kell tekintenünk. Hogy ezek valóságos egységben vannak, azt a tanításaik fő céljából lehet legjobban megállapítani, mely nem más, mint hogy az Úr Jézus megváltását félretegyék, és a helyére az a tanítás kerüljön, hogy a bűnt fokozatosan kell ledolgoznunk jó cselekedetekkel és szenvedéssel – vagy a szellemvilágban, vagy a földön való sorozatos újjászületések során.
Ez a gondolati rendszer, a szellemi evolúció, mely előfutára és tulajdonképpeni elindítója volt a biológiai evolúcióról szóló elméleteknek, változatos álruhákban és különféle módokon vezette be magát olyan helyekre, ahol direktben bizonyosan elutasították volna. Legalább a keresztényeknek fel kellene ismerniük azonban, hogy ez az elmélet közvetlenül felforgatja a világ eredetének és a megváltás tervének bibliai leírását; és hogy ez, természetéből fakadóan oda vezet, hogy lassan, de biztosan kitörölje Magát az Alkotót teremtményei gondolatából.
Ha olvasóink közül bárki hajlana arra, hogy elfogadjon egy ilyen elméletet, arra kérjük, hogy vizsgálja meg a teozófiáról szóló fejezetben, amit ennek az eredetéről írtunk; figyelje meg, hogy bevallottan a „leszállt angyaloktól” ered, akik nem lehetnek mások, mint azok a nefilim(ek), akikről a Biblia azt írja, hogy már kétszer megjelentek a földön. És azt se feledjük, hogy ennek az elméletnek a letéteményesei és őrzői nem az Úr Jézus apostolai és gyülekezete, hanem a misztériumok beavatottjai, a brahman papok és Buddha követői.
Még egy gondolat. Úgy tűnik, hogy ezáltal az elmélet által a Sátán sikeresen kitörölhette a kezdeti kijelentést az értelmes emberek gondolataiból, és az egyedül igaz Istenben való hitüket panteizmusra változtatta, mely minden pogány filozófia alapja.
Sok jel mutatja azonban, hogy a sötétség hatalmának órája ismét közel, amikor, ahogyan előre megíratott, a hit megfogyatkozik, és ez előzi meg az Emberfia eljövetelét. „Ami volt, ugyanaz lesz majd, és ami történt, ugyanaz fog történni”.”

“Mielőtt hozzálátnánk megvizsgálni, és megkísérelnénk megmagyarázni, mit jelent az a fontos dolog, hogy kijelentés, hasznosnak látjuk, hogy néhány általános megjegyzést tegyünk a Biblia értelmezésével kapcsolatban. Napjainkban ugyanis a kereszténységet érő heves támadásokat sokszor arra alapozzák, hogy a hívők egymástól mennyire eltérő módon vélekednek. Maró gúnnyal mutatnak rá a kereszténység számos csoportosulására, válfajára, a különböző felekezetekre, és az ezek közötti komoly nézetkülönbségekre, melyek nem csupán a gyülekezeti vezetéssel és fegyelemmel kapcsolatosak, hanem akár teljesen alapvető tanításokat is érintenek. Abból kiindulva vonják kétségbe az írások isteni eredetét, hogy az az értelmezések ilyen széles skáláját engedi meg, és ilyen sok különböző, sőt egymással ellentétes vélekedésnek adhat alapot.”

“Az emberek ugyanis nem tisztán és érintetlenül hozták szívük írótábláit, hogy arra Teremtőjük kijelentett akaratát és szándékait lehessen elsőként rávésni, hogy ez hagyjon bennük maradandó, mély nyomot, hanem mindenféle mítoszokkal, filozófiákkal és előítéletekkel telve érkeztek, melyeket nem tudtak teljes mértékben elvetni, hanem legalábbis részben megtartottak, és összevegyítették – talán teljesen öntudatlanul – Isten igazságával. Ahogy telt az idő, ezeknek a hozzáadott emberi összetevőknek az oda nem illő volta egyre inkább nyilvánvalóvá vált; az emberek mégis ragaszkodtak hozzájuk, mert úgy érezték, ezek lágyítják a kijelentés javító-nevelő szigorúságát, és úgy alakítják át, hogy valamiféleképpen megértő legyen a bukott emberi természet kívánságait illetően.
Így azután hamarosan ki kellett találniuk valamit, ami eltompítja a Szellem kardját, nehogy annak metsző éle elválaszthassa a hamisat az igaztól. Az Igének azon részeit, melyek a leghatározottabban ellentmondtak az emberi vágyaknak és érzéseknek, allegóriává (elvont szóképpé) alacsonyították, vagy téves elnevezéssel „elszellemiesítették”, kiragadva az Igéket a maguk szó szerinti és helyes értelmezéséből; megfosztva őket így attól az erőtől, melyet Isten beléjük helyezett; s többé nem voltak képesek áttörhetetlen gátat szabni a hamis tanítások beáramlásának. És még mindig csak azokról a bajokról beszélünk, melyeket a feltehetően teljesen jóhiszemű keresztények okoztak, akik – rövidlátásuk és bölcstelenségük miatt, de legfőképpen azért, mert minden halandóra jellemző módon képtelenek voltak megtisztítani gondolataikat a berögzült elképzeléseiktől – megrontották az Isten Igéjét.”

“Ha valaki olvassa és hiszi a próféciát, még ha teljesen nem is érti az egészet, óhatatlanul erőteljes meggyőződés alakul ki benne arról, hogy a dolgok jelenlegi rendje csak időleges, átmeneti; és ezért óriási segítségül van számára, hogy ezeken a láthatókon túlra tudjon tekinteni. Természettől fogva mindannyian hajlunk a pozitivizmusra, és legnagyobbrészt, ha nem elméleti megfontolásból, akkor a gyakorlat szintjén úgy viselkedünk, mint akik azt feltételezik, hogy a dolgok mindig is ugyanúgy álltak mint most, és ez mindig is így lesz; hogy soha nem lesz változás, kivéve csak olyan, melyek hétköznapi módon következnek be a már működő tevékenységek által.

A próféciák azonban azonnal eloszlatják ezt a hamis biztonságérzetet, és ez a titkos oka annak, hogy amikor Isten elhúzza a jövő elől a függönyt, az emberek vagy megborzonganak és azonnal hátat fordítanak, vagy megmagyarázzák, hogy amit látnak, az nem is szó szerinti leírása annak, ami hamarosan be fog következni, hanem csak képletes előrevetítése valaminek, amit gondosan úgy mutatnak be, hogy ne adjon okot riadalomra, mint ami csak természetes következménye a már most meglévő tendenciáknak. Nehéz számukra felfogni ugyanis, hogy olyan heves és gyors változások következhetnek be, amilyeneket maguk még soha nem tapasztaltak. Készségesen beszélnek a fejlődésről: nagyon szeretnek arról az időről beszélni, amikor az igehirdetők még sikeresebbek lesznek, és valahogyan kieszelik a módját, hogyan lehet az egész emberi nemzetséget erőszakmentesen meggyőzni arról, hogy hagyják el a büszkeséget, az önzést és az általában vett istentelenséget: élvezettel növelik a saját vallási csoportjuk befolyását – bár eközben gyakran összetévesztik a politikai hatalmat a Szellem hatalmával, és könnyen megfeledkeznek róla, hogy ki jelenleg ennek a világnak az ura, és rövid ideig tartó dicsőségének jelenlegi osztogatója.”

“Végül pedig, a próféciák tanulmányozása kinyilatkoztatja számunkra Isten akaratát és gondolatait. Valami jelentéktelen dolognak tűnik ez? Tényleg megvetjük Mindenható Teremtőnk bizalmas közléseit? Féljünk attól, hogy nehogy így megsértsük Őt, hogy nehogy olyanok legyünk, mint a disznók, akik összetapossák a nekik felkínált gyöngyöket! És ennek fényében szemlélve, mily nagy a prófétai írások gyakorlati haszna! Mert ha már Krisztus által meg lettünk igazítva, akkor is szükségünk van a megszentelődésben való naponkénti előrehaladásra; mindig egyre jobban és jobban át kell formálódnunk Isten képére. És ezért a célért kaphatnánk-e nagyobb segítséget annál, mint hogy Isten kinyilatkoztatja nekünk gondolatait és szándékát saját magunkkal, embertársainkkal és azzal a Földdel kapcsolatban, melyen élünk; hogy megtudjuk, milyen értéket tulajdonít Ő a mulandó dolgoknak, annak a látható környezetnek, mellyel folyamatos kölcsönhatásban vagyunk; s hogy megismerjük kijelentését ezek gyors ítéletével és pusztulásával kapcsolatban?
Nem kötelességünk-e aprólékosan megismerni mindezeket a kijelentéseket; szüntelen elmélkedni rajtuk, hogy ezáltal formálódhassanak a vágyaink, reményeink és törekvéseink; hogy az egész gondolkodásunkat velük hozzuk összhangba; hogy minden igyekezettel terjesszük ezek ismeretét az emberek között; és így felkészíthessük magunkat és másokat is a dolgoknak eme új rendjére, melybe vagy egyenként kell belépnünk a halál ismeretlen órájában, vagy melybe egyszerre léphetünk be bármelyik pillanatban, a mi Urunk és Üdvözítőnk régóta várt megjelenésekor?”

Tovább a teljes 1. fejezetre: Pember_Earths_Earliest_Ages_HU-1

A Szent Szellem, a gyülekezet és a nemzetek – 2. (T. Austin-Sparks)

2. fejezet: A Szent Szellem személye és munkája.
PDF: A Szent Szellem személye és munkája Forrás: The Person, and the Work, of the Holy Spirit

Bevezetésünk végén föltettük a kérdést: Milyen alapon munkálkodik a Szent Szellem? Az erre adott válasz megfelel ugyanis az előző kérdésünkre is: Mi vetett gátat munkájának a kereszténység korai szakaszában? Ezért most további kérdéseket kell föltennünk: Kicsoda a Szent Szellem, és mi Ő?

A Szent Szellem – mit nem jelent?

Először is nézzük meg, hogy mi nem a Szent Szellem, és bizonyosan mi nem volt eljövetelének célja. Itt egy nagyon komoly tévedést kell elkerülnünk: hogy a Szent Szellemet személytelenné tegyük, és a Szent Szellem hatását tegyük a mindenné. A Szent Szellem ugyanis nem egy hatás. A Szent Szellem nem egy érzet; érzékelhetjük Őt, de Ő nem csak egy érzet. A Szent Szellem nem egy alapelv, bár munkálkodhat elvek alapján. A Szent Szellem nem is egy erő. Mindig fennnáll az a veszély, hogy a Szent Szellem hatásait tegyük meg mindennek. Ezek csak a jellegzetességei a Szent Szellemnek.

A Szent Szellem – mit jelent?

Maga a Szent Szellem egy személy, épp annyira valóságosan személy, mint az Atya és a Fiú. Az Úr Jézus sem személytelenül, „ami”-ként hivatkozott a Szent Szellemre. Habár a görögben a „szellem” szó semlegesnemű, János apostol mindig úgy írja le, amikor az Úr Jézus a Szent Szellemről beszél, hogy „Ő”, méghozzá hangsúlyosan: „És amikor Ő eljön”, „amikor eljön Ő, az igazság Szelleme” (Jn 16,8.13). Úgy érezhetjük talán, hogy ez a kérdés nem igényli, hogy ennyire hangsúlyozzuk, hiszen a legtöbb evangéliumi keresztény elfogadja és elismeri ezt. Gondjaink támadhatnak azonban, ha nem vagyunk elég óvatosak – ha nagyobb súlyt fektetünk a jellemzőkre, mint Magára a személyre. A Szent Szellem személyében a mindenható Istennel számolunk. Kérhetjük a szellemi érzékelőképességet, tudatosságot, világosságot, bölcsességet, erőt, kihatást, de sosem szabad megfeledkeznünk arról, hogy amit valójában keresünk, az nem más, mint az Ő isteni személye, aki az Atyával és a Fiúval együtt egy Isten. Ő a jelenvaló Isten; pontosan annyira Maga a jelenvaló Isten személyesen, mint ahogyan Jézus Maga is a jelenvaló Isten volt személyesen.

Ha végignézzük a Cselekedetek könyvét, látni fogjuk, hogy az embereknek a gyülekezetben és a gyülekezeten kívül nem valami elvont fogalommal volt dolguk, hanem egy jelenvaló, élő személlyel. Anániásnak, majd Szafírának is azt mondta Péter: „Miért töltötte meg a Sátán a szívedet, hogy hazudj a Szent Szellemnek?” (Csel 5,3). Egy elvont fogalomnak nem lehet hazudni. És így volt minden érintkezés során: az emberek egy jelenvaló, élő személlyel kerültek kapcsolatba – Magával Istennel. Amikor az apostol arról beszél, hogy bejönnek közéjük kívülállók, akik majd elmondják, mit éreznek, nem úgy fejezi ki magát, hogy „Azt fogják mondani, hogy valamilyen erőteljes hatás van itt! Milyen különös ez a légkör, amit érzékelek!” Hanem úgy: „Azt fogják mondani, hogy Isten van közöttetek!” (1Kor 14,25). Mindent Istennel fognak kapcsolatba hozni, és azt mondják: Istennel találkozom itt! Nagyon fontos dolog, hogy a benyomás senki mástól ne legyen, mint Magától Istentől. Ha ez így van, akkor annak nagyon messzire mutató hatása van. A Szent Szellem tehát nem „ami”, hanem „aki”, egy személy.

A Szent Szellem – mi nem volt célja eljövetelének?

A Szent Szellem nem azért jött, hogy új vallást hozzon létre. Jól jegyezzük meg, hogy a kereszténység nem egy új vallás. Nem valami olyasmi, amit más vallások fölé vagy mellé lehet helyezni, hogy az „összehasonlító vallástudomány” vizsgálódásának tárgya lehessen. Meglehetősen hosszú idő telt el, mire maguk a vezető apostolok is felismerték új helyzetük jelentőségét. Nem azonnal jöttek rá, hogy zsidó vallásuk mint olyan, véget ért, és most a kereszténységben vannak. Nem volt ilyen elválasztóvonal a tudatukban. Új helyzetük jelentősége nem azonnal világosodott meg előttük; nem egy pillanat alatt vált egyértelművé, hanem fokozatosan értették meg. Észre sem vették, de szellemben egy bizonyos irányba kezdtek haladni – lépésről lépésre eltávolodva valamitől, úgy érezvén magukat, hogy egyre inkább kint vannak valamiből – valamiből, amiben korábban benne voltak – és egyre jobban és jobban valami teljesen másvalamibe kerülnek bele, de hogy ez a másvalami micsoda, az elején még nem volt világos nekik.

Gondoljunk csak Péterre és Kornéliusz házára! Péter egyáltalán nem látta tisztán ennek a furcsa kezdetnek, Isten eme újdonságának a jelentőségét. Ha Péter számára nyilvánvaló lett volna, hogy a judaizmus bevégeztetett, és a kereszténység jött, hogy átvegye a helyét, akkor nem lett volna semekkora küzdelem a szívében amiatt, hogy pogányok közé menjen. Voltak Jeruzsálemben mások, vezető apostolok és vének, akiknek nagyon sokáig tartott, ha ugyan egyáltalán sikerült nekik, hogy teljesen világosan lássanak ebben a kérdésben. A Szent Szellem tehát nem azért jött, hogy egy új vallást hozzon létre, melynek „keresztény vallás” a neve. Nagyon fontos, hogy fölismerjük ezt.

A Szent Szellem nem is azért jött el, hogy új mozgalmat indítson ebben a világban. Ha ez lett volna a célja, akkor ebben a könyvben olyan feljegyzéseket találnánk, melyek mindenféle tanácsadó és végrehajtó bizottságok felállításáról szólnak, valamint a világ evangelizálásának terveiről, minden ehhez kapcsolódó eszközállománnyal és szervezeti háttérrel egyetemben. Nagyon szembeötlő azonban, hogy az egész könyvben sehol nem találunk semmi olyasmit, ami az induló munka alapjául szolgálhatna. Semmilyen előre kigondolt kampány nem létezett. Az apostolokat és a testvéreket nagyon gyakran érte meglepetés; olyan dolgok megtételére kényszerültek, amire soha nem gondoltak, és nem is akarták; teljes mértékben meghaladták az önnön mértéküket. Sok mindenre, amit elterveztek, sosem került sor, vagy félre lett téve egy időre. Nem, ez nem valamilyen új mozgalom volt – nem nagybetűs Mozgalom – amelyet a Szent Szellem beindítani jött.

Továbbá, a Szent Szellem nem is azért jött, hogy egy új tanítást vezessen be. Fontos, hogy helyes információink és helyes útmutatásunk legyen ebben a kérdésben. Abszolút semmi alapja sincs annak a feltételezésnek, és az egész történetben nincs semmi, amire ezt építeni lehetne, hogy az apostolok azért mentek volna ki a világba, hogy Jézus tanítását hirdessék. Ez meglepőnek, sőt meghökkentőnek hangozhat. De abszolút semmi nem igazolja azt az elképzelést, hogy ezek a férfiak Jézus tanítását mentek terjeszteni, mintha azt mondanánk, hogy bármit is tanítson Konfuciusz, bármit is tanítson Buddha, bármit is tanítsanak a nagy vallási vezetők, mi elmondjuk Jézus tanítását. Egyáltalán nem ez volt az elképzelésük, és a Szent Szellemé sem. Semmilyen módon nem volt szó arról, hogy valamilyen tanrendszert propagálnának.

Az Újszövetség tanítása mindig azok miatt a dolgok miatt vált szükségessé, amik éppen történtek. Mindig minden azelőtt történt, hogy meglett volna a magyarázat – a tanítás az esemény után érkezett. Történtek dolgok, majd következett a magyarázat. Nem úgy volt, hogy: „Mármost, ez és ez a tanítás, most pedig menjetek, és ültessétek gyakorlatba, mindent eszerint alakítsatok! Íme, a helyes tanok – ezért mindent ezekhez szabjatok!” Így helytelen irányból közelítették volna meg a dolgokat. Nem lehet ezen a módon újszövetségi gyülekezetet létrehozni, nem lehet a Szent Szellem áramlását ezen a módon előidézni.

A Szent Szellem tehát a saját kezébe vette a dolgokat, és gyülekezetet azonnal bedobta a mélyvízbe; és így útjára eresztve jóval a maga felfogóképességén és megértésén túlra juttatta; és csak ezután állított elő felkent, felruházott férfiakat, akik tanítani tudták a hívőket arról, hogy mit jelentenek mindazok, amiket megtapasztaltak, mit jelent az, ami történt velük. A helyes irányból kell tehát megközelítenünk a dolgokat. Az lenne jó, ha visszatérhetnénk ide, hogy a Szent Szellem tesz valamit, és mi nem értjük, mit csinál, vagy hogy mire akar kilyukadni, majd az Igéhez fordulunk, és megtaláljuk: „Ez az!” (Csel 2,16). Ez a magyarázat, itt, az Isten Igéjében!

Végül, a Szent Szellem nem azért jött el, hogy létrehozzon egy olyan „valamit”, amit gyülekezetnek nevezünk. Való igaz, hogy a gyülekezet pünkösd napján született. De itt egy kicsit világosabbá kell tennünk az elképzeléseinket, egy kicsit ki kell igazítani ezeket; a „gyülekezet” szóval kapcsolatos gondolataink ugyanis egy kicsit meg lehetnek kavarva. Lehet ugyanis, hogy valamilyen dologra gondolunk, egy gyülekezet nevű dologra, ami sok egyéb mellett fut ezen a néven. A Szent Szellem azonban nem azért jött, hogy egy új, „gyülekezet” nevű dolgot hozzon létre.

Mi célból jött a Szent Szellem?

Ha a Szent Szellem ezek közül egyikért sem jött, akkor miért jött? Azért jött, hogy Jézus Krisztus életét valósítsa meg az emberek életében. A gyülekezet vagy ez vagy semmi; a tanítás vagy ezzel kapcsolatos, vagy semmit nem jelent. A Szellem minden irányú mozdulása ebbe az irányba hat, különben teljesen félreértettük Őt. Ő azért jött, hogy az Úr Jézus életét hozza létre az emberek életében! Mindent eszerint kell megvizsgálnunk. Minden tevékenységet, igyekezetet, befektetett energiát és költséget, minden meghozott áldozatot és háttérmunkát, minden cselekedetet és tanítást; azaz mindent, ami a kereszténység részévé vált, egyetlen szabály alapján kell lemérnünk: az-e a következménye, hogy Jézus Krisztus élete formálódik ki az emberek életében, méghozzá úgy, hogy mennyei jelek igazolják, hogy Jézus oly valóságosan itt van ebben a világban, mint amennyire itt volt kétezer évvel ezelőtt? Igen, szükséges, hogy Ő valóban itt legyen, nem csak úgy, mint akkor, hanem még erőteljesebben, mert akkor úgy beszélt Magáról, mint aki korlátozva van, amíg a Szellem el nem jön. Jelen kell lennie, nem csak olyan cselekedetekben, melyeket akkor tett, hanem az Ő saját szavai szerint: a hívőknek „ezeknél nagyobbakat” kell cselekedniük, „mert én az Atyához megyek” (Jn 14,12; 16-18; Jn 16,7-15; Lk 12,50).

Ez így volt az első harminc évben, ezt vették észre az emberek mindenhol. Krisztus jelenléte volt az, ami mély benyomást keltett. „Felismerték őket, hogy Jézussal voltak” (Csel 4,13). Ezért nevezték a hívőket keresztényeknek – khrisztianoi – Krisztushoz tartozók. Csak így lehetett megmagyarázni. Ez Krisztus! Ez volt a Szent Szellem eljövetelének célja. És ha azokat a megtapasztalásokat bármilyen mértékben folytatni vagy ismételni kell, akkor az csakis – csakis! – nem pusztán a Jézus Krisztusban, az Ő istenségében, bűntelenségében, az Ő engesztelő áldozatában való hit, vagy tanítás révén lesz, hanem annak révén, hogy a Szent Szellem által Ő élő módon jelen van bennünk. Azokban az első napokban egyszerűen így volt, a Szent Szellem által Krisztus hatalmasan jelen volt a hívőkben. Amikor arra gondolunk, vagy arról beszélünk, hogy „beteljesedni Szent Szellemmel”, hogyan értjük? Mit értünk pontosan ez alatt a kifejezés alatt? Amit az Újszövetség ért azon, hogy „beteljesedni Szellemmel”, nem jelent mást, mint hogy az Úr Jézussal vagyunk beteljesedve.

Most megállok itt, de már közeledünk ahhoz, hogy megtudjuk, mit jelent a Szent Szellem; és ez az a pont, ahol átlépünk a pünkösd valódi jelentőségébe. Ez pedig nem más, mint hogy Krisztust mintegy újra visszahozza, új és hatalmas eljövetellel; ám ezúttal nem külsőleg, hanem benső módon. És ismétlem, mindent ennek alapján kell megítélnünk. Amikor az Úrnak helye van, amikor Övé az Őt illető hely a Neki járó mértékben az Ő népében, akkor történni fognak dolgok, annyira spontán módon és hatalmasan, mint akkor. És az egésznek az a célja, hogy Jézus legyen megdicsőülve!

A Szent Szellem, a gyülekezet és a nemzetek – 1. (T. Austin-Sparks)

1. Fejezet – Bevezető gondolatok
(Forrás: https://www.austin-sparks.net/english/books/001581.html)

Olvassuk: Csel 1,1-5
„Jézus (…) felvitetett, miután a Szent Szellem által megbízást adott az apostoloknak, akiket kiválasztott (…). Amikor együtt volt velük, megparancsolta nekik: “Ne távozzatok el Jeruzsálemből, hanem várjátok meg az Atya ígéretét, amelyről hallottátok tőlem; mert János vízbe merített be, ti pedig nemsokára Szent Szellembe fogtok bemeríttetni.”
Nekünk, az Úr népének legfőképpen két dologra kell különös gondot fordítanunk. Legelőször is, nagyon valóságosan arra kell törekednünk a szívünkben, hogy a keresztény életet a megismerhető legteljesebb módon éljük. Az erre való törekvés jelenti a szükséges kapcsot miköztünk és aközött, ami az Úr akarata számunkra: hiszen megfigyelhetjük, hogy amikor az Ige a Szent Szellem eljöveteléről ír, legtöbbször a „megtölt, betölt” szavakat használja. Az Úr gondolata a „teljesség”, a megtelt, megtöltött állapot: nem csak arról van szó, hogy „befogadjuk” a Szellemet (pl. Csel 8,15.17), hanem hogy be is teljesedjünk Szellemmel; ne csak „jóllakjunk” (1Kor 4,8), hanem be is legyünk töltve a Szellemmel. Ha tehát be akarunk lépni abba, amit Isten számunkra kigondolt, szükséges, hogy komolyan és megfontoltan törekedjünk arra, hogy az életet akkora teljességben ismerjük meg, ahogyan azt az Úr nekünk szánta.
Másodszor, komoly gondot kell fordítanunk arra is, hogy a gyülekezet a lehető leghatékonyabb tanú legyen a világban – hogy a gyülekezet tanúbizonysága a nemzetek között annyira hatásos legyen, amennyire az Úr csak szeretné. Ez a kettő alapvető ahhoz, hogy felismerjük az Úr gondolatát és szándékát. Van azonban néhány fontos dolog, melyet figyelembe kell vennünk ezzel kapcsolatban.

Szent Szellem nélkül nincs gyülekezet, sem kereszténység

Legelőször is, a „kereszténység” – a keresztény élet és a gyülekezet – egész léte a Szent Szellem eljövetelének köszönhető, azon a napon, melyet a történelemben a pünkösd napjaként ismerünk. Sok pünkösd volt ezt megelőzően, hiszen a hetek ünnepe, a zsenge aratásának ünnepe (2Móz 23,16; 34,22), melyet Izrael népének a pészach utáni ötvenedik napon kellett megülnie (a görög pentékoszté [pünkösd] ötvenediket jelent), a hét legfontosabb ünnep egyike volt Izraelben. A pünkösd napját évről évre megünnepelték az évszázadok során. De soha korábban nem volt ilyen pünkösd, mint ez – annyira, hogy mindig erre az egyetlen pünkösdre gondolunk, valahányszor ezt a szót használjuk. Megfeledkezünk róla, hogy erre évente sor került, és teljesen megszokott volt Izrael életében. Habár természetesen maga a „pünkösd” kifejezés csak a Krisztus előtti utolsó évszázadokban került bele a görög nyelvű zsidók és prozeliták szótárába, maga az ünnep szerves részét képezte az izraelita ünnepek sorának; mondhatjuk, hogy teljesen megszokott dolognak számított Izraelben. Ez a konkrét eset azonban az összes korábbi ünnepet elhomályosította. Elhozta ugyanis annak teljes, beteljesült jelentését, amit a korábbiak csak előrevetítettek; ez volt a Pünkösd napja, a Szentírás jogosan nevezi így. A kereszténység és a gyülekezet annak köszönheti létét, ami azon a napon történt. Azt jelenti mindez, hogy nincs olyan kereszténység és nincs olyan gyülekezet, melyet a menny és Isten Igéje elismer, mely ne a Szent Szellem munkája által jött volna létre. A Szent Szellem nélkül sem a gyülekezeti, sem a keresztény élet nem lehetséges.
Ebből pedig az következik, hogy a kereszténység és a gyülekezet soha nem töltheti be rendeltetését, és nem érheti el Istentől rendelt célját semmilyen más alapon, mint amelyen eredetileg elindult, és ez nem más, mint a Szent Szellem alapvetése. Nem áll rendelkezésre semmilyen más lehetőség; a Szent Szellemet semmi sem helyettesítheti. Ha a Szent Szellem nem folytatja tovább velük, akkor a kereszténység és a gyülekezet elveszíti létezésének értelmét.

A Szellem cselekedetei mögött húzódó alapelvek

A következő, amit meg kell fontolnunk, hogy a Szent Szellem tevékenységének kezdeti fázisa nem pusztán egymástól független eseményének sorozata. Azt megtesszük néha, hogy behelyettesítjük a Bibliában mesterségesen és nem helyénvalóan adott „Apostolok Cselekedetei” címet egy másik helyesebbre, és úgy mondjuk, hogy „A Szent Szellem cselekedetei”, de még mindig úgy tekintjük az itt följegyzett eseményeket, mintha pusztán mindenféle cselekedetek lennének egymás után. Helyesen tulajdonítjuk ezeket a Szent Szellemnek, de számunkra nem mások ezek, mint – nyilvánvalóan csodálatos – „cselekedetek”, melyekből igen sok van. Azonban ezek nem egymástól független cselekedetei voltak a Szent Szellemnek, és bizonyosan nem az apostoloknak. Az utóbbi cím téves volta abból is kiderül, hogy nem egészen féltucat apostol szerepel a könyvben az első fejezet után. Miután fel lettek mind sorolva, legtöbbjük teljesen el is tűnik a könyvből; azok az apostolok, akiknek valóban szerepük van a Cselekedetekben, nem sokan vannak – Péter és Pál, valamint egy vagy két másik. Ez tehát lehet, hogy néhány apostol cselekedetének a feljegyzése, de összességében tekintve nem az „apostolok cselekedetei”.
Mire akarok kilyukadni: hogy azok a cselekedetek, melyekről itt olvashatunk, mind a Szent Szellem legfontosabb alapelveihez köthetők. Ezek az események önmagukban sem a kezdetét, sem a végét nem jelentették semminek, hanem bizonyos mögöttük húzódó szellemi valóságok bemutatására szolgáltak. Teljesen félrevezetődünk, ha elmulasztjuk felismerni ezt. Ezek nem pusztán különálló történések voltak, anélkül, hogy további jelentőségük lett volna önmagukon kívül. Nagyon is mély jelentésük volt – sokkal nagyobb jelentőségük, mint ami a felszínen látszott; mély szellemi igazságokat hordoztak ezek magukban. Ha valóban fontos számunkra a teljes keresztény élet és az, hogy a gyülekezet hatékony tanúbizonyság legyen a nemzetek között, akkor a cselekedetek mögé kell kerülnünk; oda, hogy meglássuk, mit jelentenek ezek a cselekedetek; el kell jutnunk azokhoz az alapelvekhez, melyeket ezek a cselekedetek bemutatnak, mivel ezek igen nagy jelentőségűek, mint azt látni fogjuk.

A gyülekezet kezdetben – és most

Meg kell jegyeznünk itt – ami sajnos túlságosan is egyértelmű – hogy szomorú ellentét van a kereszténység és a gyülekezet első harminc éve, valamint az utána következő századok között, egészen mostanáig. Semmi olyan nem történt azóta a századok során, ami összehasonlítható lenne azzal a harminc évvel. Az ismert világ bizonyosan sokkal kisebb volt, mint ma. De akkor is vitathatatlan tény marad, hogy akkor, a nemzetek és népek szűkebb ismert világára olyan kihatással volt a gyülekezet, mellyel azóta semmit sem lehet egy szinten említeni. Kétséges, hogy akár az ezután következő évszázadok együttesen kiadnák-e azt a szellemi erőt, ami jelen volt akkor a kezdeti időkben, amikor a nemzetek közötti tanúbizonyság semmihez sem volt fogható hatékonyságát tekintve. Csak fel kell idéznünk, mi minden történt csak Pál apostolnak az életében: hogy meggondoljuk, hogyan álltak a dolgok, amikor Pál megtért – a gyülekezet kicsi és küzdelmes, korlátozott fizikailag és hatásában is – és hogyan, amikor Pál elment, hogy az Úrral legyen: gyülekezetek gyakorlatilag minden nemzetben, és jóval távolabb is, nagy messzeségben. „Az egész földre elhatott az ő hangjuk, és a földkerekség széléig az ő beszédük” (Róm 10,18) – ezt mondja. Elképesztő összefoglalása a keresztény szolgálat – és részben főként egyetlen ember – pusztán harminc évének. Semmi ehhez fogható nem volt azóta.

De akkor egyszer csak bejött valami, ami szinte teljes mértékben gátat vetett a szellemi kihatásnak, és beindította a hanyatlást; annyira, hogy a tanúságtétel kicsiny lámpásai csak itt-ott, különböző, akár igen távoli helyeken villantak fel időről időre, és a gyülekezet mint egész elveszítette tanúbizonyságát és az ezért való felelősség érzetét is a világban. Annyira mély és riasztó valóság lett ez, hogy még a tizennyolcadik század végén is, amikor William Carey (1761-1834) egy vidéki gyülekezetben járva arról beszélt, hogy mekkora Isten gyülekezetének a felelőssége abban, hogy Krisztus jó hírét a pogányokhoz elvigye, az összegyűltek közül valaki rögtön nekiesett, és megfeddte, mondván: „Fiatalember, ha Isten egyáltalán meg akarná téríteni a pogányokat, ahhoz jobb alapanyagot választana, mint maga!” „Isten a mi segítségünk nélkül is meg tudja ezt tenni!” – ez volt az általános vélemény. Teljes mértékben elveszett a felelősség érzete.
Ám ekkor újra feléledt – mondhatjuk, újjászületett – ez a felelősség. Most nem akarom a missziók történetét ecsetelni, nem ez a lényeg most, hanem csak gondoljunk arra, mi minden lett odaszánva erre a feladatra mondjuk az elmúlt száz évben [1957-hez képest]! Gondoljunk mindazok életére, akik kimentek a nemzetek közé az evangéliumot hirdetni – férfiak és nők nagy és hatalmas serege; gondoljatok az anyagi milliókra, melyet erre szántak az emberek. Ha össze lehetne állítani egy dokumentumban, hány missziós társaság jött létre, hány embert foglalkoztattak megalapításuk óta, mennyi szerveződés történt, hány országból érkeztek személyi, anyagi erőforrások és energia, az egészen megdöbbentő és lenyűgöző lenne.
Ma azonban a világ nagyobbik fele semmit sem tud az evangéliumról! A világ nagyobbik része érintetlen! És ami több, a kereszténység fokozatosan elveszíti befolyását a világra – csak meg kell néznünk a saját hazánkat, Nagy-Britanniát, hogy ezt észrevegyük. Ezekben a napokban is látjuk ezt. Milyen szomorú, hogy elvész a tanúbizonyság a magas pozíciókból, hogy Istennek már nincs helye a hatalmasságok és a vezetők között; az istentelenség rettentően növekszik, az emberek megfeledkeznek Istenről, és nem veszik figyelembe Őt a nyugati világban. Mi a probléma?
Azért mondom mindezt, hogy összehasonlítást tegyek. Kezdetben a gyülekezet akkora hatással volt a világra, hogy az emberek így kiáltottak: „Ezek, akik az egész világot felforgatták, itt is megjelentek”! (Csel 17,6). Az uralkodók és a nemzetek – és a pokol – fel lett kavarva, félelem ébredt bennük ennek a „dolognak” a jelenlététől. Most már nincsen ez. Nem akarok túl sokat időzni ezen, és minden tiszteletem azok iránt, akik odaszántak, igazak és önfeláldozók, de a szellemi hatékonyság ma, az a fajta kereszténység, mely ma általánosan elterjedt, az borzasztóan nem tud semmit sem elmondani. Általánosságban véve mondom. Miért? Mi a probléma?

Az Úr folytatni akarja eredeti munkáját

Ezzel visszakanyarodunk a Szent Szellemmel kapcsolatos témakörre, ami bizonyosan jó néhány kérdést felvet bennünk, sőt nekünk is szegez. Ami azonnal felmerül a szívünkben: Van-e bármi alapunk hinni, hogy a Szent Szellem folytatni akarná vagy megismételné annak az első harminc évnek a munkáját? Vajon az nem csak egy adott ideig volt? Vajon Isten nem csak akkor akart valamit ezen az erőteljes módon bemutatni, amit nem is akart ismételni vagy folytatni, ami csak egy időre szólt, és amit csak az idő távlatából tanulmányozhatunk?
A válasz, úgy vélem, két irányba mutat. Először is, bizonyos, hogy Lukács második elbeszélésének elején legalábbis céloz erre: „Első elbeszélésemet mindafelől írtam (…), amit Jézus kezdetben tett és tanított addig a napig, amelyen az égbe felvétetett”. Az állításban nem csak az van benne, hogy Lukács azt mondja: „Elmondom most neked, hogy Jézus mit cselekszik tovább azután, hogy felvitetett”, hanem az is, hogy az Ő felvitetése, és az, hogy most ebből a mennyei helyzetből folytatja munkáját, az olyasmi, ami egyáltalán nincsen időhöz kötve, sokkal kevésbé egyetlen emberi élet néhány rövid évéhez, az Úr életéhez a földön. Bizonyosan van alapunk hinni, hogy az Úr a mennyei helyzetből is folytatni fogja, és valóban folytatja is a munkáját, mert, ahogyan az Írás szerte mindenhol tanúsítja, ez olyan munka, mely az egész korszaknak szól. Az Úr Jézus Maga mondta: „Én veletek vagyok minden nap a világkorszak bevégződéséig” (Mt 28,20, Vida ford.). Hiszen a világkorszak vége nem jött el akkor, amikor Pál apostolt kivégezték, és ő az Úrhoz ment!
De más bizonyítékunk is van, ami megválaszolja kérdésünket: hogy ebben a korszakban, és a mi napjainkban is, ahol csak az Úr által megkívánt feltételek a rendelkezésére állnak, Ő pontosan ugyanezt végzi. Ő megteszi – a dolog megtörténik! Lehet, hogy nem hat ki az egész világra, de mégis, itt és amott, időről időre az Úr tesz valamit, ami mértékét tekintve ahhoz fogható, mint ami kezdetben történt. Ő megteszi, most is megtette. És a világ bizonyos részein is éppen ezt teszi: ott van, látható. Az Úr valami csodálatos dolgot végez, és amikor látjuk és felismerjük ezt, azt kell mondanunk: Hiszen pontosan erről olvasunk a Cselekedetek könyvében! Igen, vannak a történelemben olyan esetek, melyek bizonyítják, hogy ha az Úr számára megvannak a megkívánt feltételek, akkor Ő ugyanazt a fajta munkát fogja végezni, mint amit a kezdetben is végzett.
Ez pedig továbbvezet bennünket a következő kérdéshez: Miért állt le a munka? Miért kezdett ez a munka eltűnni a kereszténység történetének egy bizonyos, világosan meghatározható pontjától kezdve? Láthatjuk, mikor kezdődött ez, és ha gondosan megvizsgáljuk, azt is megláthatjuk, hogy miért történt. Sőt, máshogyan is feltehetjük a kérdést: Mi a Szent Szellem munkálkodásának az alapja? Ha meg tudjuk válaszolni a második kérdést, azzal az elsőt is megválaszoltuk – miért lett a munkája megakasztva? A választ abban találjuk meg, ha felderítjük, mi az az alap, melyen a Szent Szellem munkálkodik, és amelyen tovább folytatja munkáját.

(Folytatása – reménység szerint – következik, PDF-fel együtt)

Micsoda az ember, 1. rész – A lélek és a szellem szétválasztása (Christian Chen)

Magyar tolmácsolással hallgatható tanítás a szellemről és a lélekről (a linkre kattintva).

"Bátorítván egymást, mivel ama nap közelget"

Christian Chen

Részlet Chilében, 2008-ban tartott “Micsoda az ember?” c. konferenciasorozatból.

Mert amit Isten kimond, az a szó élő, erőteljes és hatékony. Isten szava élesebb, mint a legélesebb kétélű kard. Mélyen belénk hatol, egészen addig, ahol a szellem és a lélek közötti határ húzódik. Isten beszéde behatol a csontjaink találkozásáig, sőt a csontjaink belsejébe is: megítéli és szétválogatja szívünk gondolatait és szándékait.” Zsid. 4:12; EFO

Zsidókhoz írt levél 4:12; Lukács 1:46-47; János 4:24; 1Korintus 15:45.

View original post

A Szent Szellem jogai Isten házában (G.H. Lang)

PDF-ben a teljes tanulmány letölthető: A Szent Szellem jogai Isten házában

Részlet:

“Sajnos túlságosan könnyű elfogadni, amit a többség helyesel, illetve korlátozni, amit befolyásos emberek nem szeretnek, és ezáltal akadályozni a Szellemet abban, hogy megadja, amire a lelkeknek szükségük van. Az orvosságnak nincs mindig kellemes íze. Ha jól tudom, ma ez zajlik sokfelé; ez a szellemileg hatékony igeszolgálat hanyatlásában közrejátszó egyik fő tényező, és komoly kárt okoz Isten népének erkölcsi állapotában. (Talán) a keresztények legelső nemzedékét leszámítva, volt-e valaha olyan időszak, amikor a többségi nézet volt az igazság? Dr. A. T. Piersontól hallottam: „Van egy mondás, mely szerint az igazság nagy, és győzedelmeskedni fog. Ez azonban sosincs így ebben a korszakban. Az igazság mindig kisebbségben van; és olyan szilárdan meg vagyok győződve efelől, hogy ha bármilyen ügyben a többségi vélemény oldalán találom magam, igyekszem mielőbb a másik oldalra kerülni, mert tudom, hogy tévedek.”

Nem aggaszt vajon minden helyes gondolkozású testvért, hogy a súlyos és nyílt erkölcsi romlás kétségtelenül egyre erősödik a keresztények között? Nem kellene vajon komolyan keresnünk, Isten előtt is, hogy mi ennek az oka? Biztosan sok ilyen van, de nem lehetséges nagyon is, hogy a nagy többsége legalábbis azoknak, akik miatt szomorkodunk, a népszerű prófétai nézeteket vallja? Vajon ezek nem értenek-e egyet abban, hogy elutasítják azt, hogy a hűtlen szolga példázata hívőkre vonatkozik; hogy ellenzik a Krisztus ítélőszéke utáni bármiféle büntetés gondolatát; és hogy biztosra veszik, hogy minden egyes hívőnek helye lesz az ezeréves királyságban? És nem kell-e vajon a testvéreknek komolyan megkérdezniük, hogy az erkölcsi hanyatláson kívül mi egyéb származhatna abból, ha az Úr felrázó szavainak erejét, melyeket láthatóan a saját szolgáihoz intéz, kilúgozzák, és úgy alkalmazzák, mintha a meg nem tértekhez szólna; ítélőszékének szörnyűségét, ami népe gonosztevőire vár, pedig megrabolják?

Számos olyan pont van a newtoni próféciaértelmezési irányzatban, melyekkel nem értek egyet; jellegüket tekintve túlságosan is kálvinisták, ezen kívül nem helyeznek megfelelő súlyt az Ige hívőknek szóló, komoly figyelmeztetéseire. Úgy vélem, tévednek abban, hogy a parúszia egyetlen folyamatos esemény lenne, és Darbynak volt igaza abban, hogy egy időszaknak tartotta, habár tévedett abban, hogy kezdetét az antikrisztus elé helyezte, a nyomorúság vége helyett, ahová Newton tette. Világosan megláttam azonban, hogy Newton és mások körülbelül egy évszázaddal ezelőtti figyelmeztetései beigazolódtak, melyek szerint az a prófétai és diszpenzacionalista értelmezési séma, melyet Darby később bevezetett, így egyben, [teológiai] irányzatként – bár tartalmazza az igazság elemeit –, komoly erkölcsi hanyatlással fog járni azokban, akik elfogadják, mivel az egész mint séma megköveteli, hogy Krisztus szavainak legnagyobb részét ne a keresztényekre vonatkoztassák, ezáltal pedig megrabolja őket a lelkiismeretet felélesztő igazságoktól és figyelmeztetésektől[1]. Ez sajnos nagyon hamar és általánosan bekövetkezett; hiszen Darbyról is hamarosan kitűnt, hogy az ezekkel a témákkal kapcsolatos nézeteinek nincs erkölcsi visszatartó erejük arra, hogy féljen az ellenségeskedés, rágalmazás, hamis vádak és a szentek közötti világméretű viszálykodás következményeitől, mely lerombolta a hívők egységének tanúságtételét, amely az elején a Testvérekre bízatott. Közvetlen munkatársai teljesen magukba szívták, és hűen be is mutatták vezetőjük vélekedéseit és szellemiségét; és általánosságban, az örömteli kivételektől eltekintve, azok, akik leghatározottabban küzdöttek Darby nézeteiért ezekkel a témákkal kapcsolatban, ugyanolyan intoleránsnak bizonyultak, mint ő.

[1] J. N. Darby azt állította, hogy az Újszövetség jelentős része nem a gyülekezetre vonatkozik, hanem csak azokra a zsidókra, akik az utolsó napokban fognak élni, mielőtt Jézus visszajön. B. W. Newton, az egyik első testvér Plymouth-ban, megmondta Darbynak, hogy ezzel a különbségtétellel valójában feladta a kereszténységet.

Tovább: A Szent Szellem jogai Isten házában