Az imádság négy fajtája (Lance Lambert) – 4/2. rész

Gyakorlati példa a könyörgésre

Emlékszem, sok évvel ezelőtt történt, amikor a vének minden hétfő este összegyűltek imádságra a Halford House-ban, hogy az Urat keressük. Az alkalom nyitott volt minden testvér előtt, hogy elhozzák a bajaikat, a szükségleteiket vagy a kifogásaikat. Egyik hétfőn egy nagyon drága testvérnő telefonált: „Tudom, hogy ez az alkalom elsősorban azoké, akik velünk együtt gyűlnek össze, de egy közeli ismerősöm nagyon nagy bajban van. Eljöhetne, hogy elmondja nektek?” Azt válaszoltuk, hogy igen, jöjjön.

Ez a nőtestvér szorosan az Úrral járt, és áldás volt mások számára. Azért, hogy a nagy szükségben élők közelében legyen, és megszólíthassa őket, úgy döntött, hogy a városa egyik nagyon lepusztult részére költözik. Elmondta, hogy bibliaiskolát végzett, és nagyon erősen azt érezte, hogy az Úr arra a feladatra hívja őt, hogy a város rászorulóinak segítésére szánja oda magát, az Úr pedig megáldotta őt ebben a munkában.

Majd egyszer csak azt vette észre, hogy Isten nem szól hozzá a Biblián keresztül. Mi több, úgy érezte, az Úr már egyáltalán nem szól hozzá; és amikor testvérek közé ment, jó helyre, akkor is azt érezte, hogy amit hall, az egyik fülén bemegy, a másikon ki. Egyre zaklatottabbá vált, és úgy érezte, elkövette a „megbocsáthatatlan bűnt” a Szent Szellem ellen.

Olyan rossz állapotba került, hogy az öngyilkosság gondolata is megkísértette. Ekkor történt, hogy néhány napra közeli barátnőjéhez, a testvérnőnkhöz látogatott. Meghallgattuk az egész történetet, és azon tanakodtunk, miféle démoni tevékenység játszhat itt közre. Miért történik vele mindez? A testvérnőnk nem tudott semmi konkrétumot megnevezni, hogy mit csinált rosszul, vagy milyen bűnt követett el.

Mi megszoktuk, hogy legelőször mindig az Úrtól kérjünk bölcsességet, így most is Őelé jöttünk, komolyan keresve Őt a testvérnőnk bajával kapcsolatban. Éreztük, hogy az állapota válságos, hiszen öngyilkosságra hajlott. Úgy érezte, hogy elkövette ezt a megbocsáthatatlan bűnt, Isten pedig emiatt nem szól hozzá.

Majd azt éreztük, hogy el kell vágnunk őt mindenfajta sátáni befolyástól és a körülményeibe való beavatkozástól. Amikor fölálltunk, hogy imádkozzunk fölötte, egyik nagyon drága testvérünk így szólt: „Az Úr mond nekem valamit, de nem értem. A víz, a víz, a víz; a víz az.” Én azt gondoltam, talán nem működnek a szellemi érzékei, hiszen a testvérnő körülményeiben semmit nem láttam, aminek köze lett volna a vízhez.

Ennek a szónak a hatására azonban megkérdeztem tőle, hogy miért hord sötétített szemüveget. Azt felelte, azért, mert az erős fénytől megfájdul a feje. De ha azt mondjuk neki, hogy dobja el, akkor megteszi. Erre azt válaszoltam, hogy egyelőre tartsa meg. Majd Jézus nevében elvágtuk őt a démoni behatásoktól, és imádkoztunk a szabadulásáért és a gyógyulásáért. Egyértelmű volt, hogy megérintette az Úr, és néhány nappal később megkönnyebbülten és örömteli szívvel tért haza. Úgy tűnt, hogy az Úr megszabadította őt.

Azonban alig egy-két hete volt még csak otthon, de a régi bajok ismét felütötték a fejüket, és újra öngyilkossági késztetés kerítette hatalmába. Kezdte úgy érezni, utolsó mentsvára, ha visszajön hozzánk a Halford House-ba, ezen kívül nincs számára remény. Majd egyszer csak beugrott neki, amit a testvérünk mondott: „A víz, a víz, a víz; a víz az.” Úgy döntött, megtölt egy palackot a csapvizével, és elviszi egy laboratóriumba bevizsgáltatni. Alig pár órán belül már hívták is.

Kiderült, hogy elképesztően magas a víz ólomtartalma. Akut ólommérgezése volt, ami teljesen megzavarta az elméjét és az általános közérzetét. Mihelyt a szociális hatóság kiemelte őt onnan, és másik lakásba helyezte, máris javulni kezdett az állapota.

Ez az eset erőteljesen illusztrálja, milyen szükség van a könyörgésre, vagyis arra, hogy egy adott helyzettel kapcsolatban az Urat keressük. Ha nem jöttünk volna az Úr elé, soha nem kaptuk volna meg a választ a vízről. És akkor, amikor megint mélypontra jutott volna a testvérnő egészsége, akár el is követhette volna az öngyilkosságot. Ehelyett azonban az Úr közbeavatkozott és megszabadította őt.

(folyt. köv.)

A Föld legkorábbi korszakai – Spiritizmus 3.d: Modern előtörés – 4. (G.H. Pember)

PDF: Pember_Earths_Earliest_Ages_HU-13d

részletek:

A démoni tanítások közül a második, közvetlenül megjövendölt elem a házasság tiltása.

A démoni tanítások második, közvetlenül is megjövendölt eleme, a házasság tiltása néhány év óta szintén erősödni látszik, melyet kétféle módon propagálnak, és mindkettő, amint azt mindjárt látni fogjuk, ugyanazt a célt, az özönvíz előtti bűn megismétlődését szolgálja.

Az első mód a közvetlen tiltás. Az önmegtartóztatás gyakori spiritiszta tanítás; és egyes szektáik, mint pl. „Az Új Élet Testvérisége” és az „Ezredéves Egyház” esetében ez a tagság elengedhetetlen feltétele. Az „Új Bibliában” tehát a cölibátust határozottan magasabb rendű állapotként határozzák meg, a teozófusoknál pedig már egyértelműen kijelentik, hogy a tökéletességhez feltétlenül szükséges ez az állapot, ezért mindenkinek el kell jutnia erre akár a jelenlegi, akár valamelyik eljövendő földi élete során. Hiszen, magyarázza Dr. Wild, ha a nőt, mint külső formát imádjuk a szellemi, a lényegi való helyett, az az anyag imádásához vezet. „Így a nő iránti szerelem a belső gyönyörök helyett a külsőre irányul, ez pedig előhívja az »Isteni Sophia« féltékenységét, akivel pedig azok egyesülhetnek, akik mélységes tisztelettel Istent Szellemként imádják, és ezáltal kifejlesztik szellemi középpontjukat, és rátalálnak a Logoszra. Ezek tudják, hogy létezik az a szellemi házasság, amely összeegyeztethetetlen a testiséggel” (Theosophy and the Higher Life [Teozófia és a magasabb rendű élet], 8-9. old.).

Az utolsó mondat ad némi támpontot, miért lehet szükség az önmegtartóztatásra: ugyanis akik ezt gyakorolják, az égi látogatók számára őrzik meg magukat. „Nem hiszem – vélekedik T. L. Harris –, hogy az embert nemnélküliség jellemezné fejlődésének magasabb rendű és végső állapotában.” Erről a témáról természetesen a lehető legkevesebbet szeretnénk mondani és idézni, de legalább annyit szükséges összefoglalnunk, amennyivel feltétlenül tisztában kell lennünk.

A „kettő az egyben” tanítása.

Jacob Böhme tanításai nyomán – melyek látszólag legalább részben az ősi misztériumokból származnak –, számos spiritiszta két különböző eseménynek tekinti az ember teremtésénél az 1Mózes első fejezetében és a másodikban szereplő leírást. Az elsőben azt, hogy „Isten képére teremtette őt, férfiúvá és nővé teremtette őket”, úgy értelmezik, hogy az ember eredetileg hermafrodita volt, „kettő az egyben, a nő a férfi oldalából, a férfi pedig a nő oldalából ered; és mindkettő tetszés szerint kifejezheti magát”.

Az ember bűnbeesése az elmélet szerint e két princípium kettéválását okozta, így szükségessé vált a házasság bevezetése, hogy a különválás fájdalmát átmenetileg enyhítse. De most elérkezett az idő, hogy helyreálljon az eredeti tökéletesség, és „a régi nemzési elvnek immár teljesen meg kell szűnnie, hogy az Isten királyságának rendje és mintája szerinti helyreállítás megtörténhessen. Össze kell gyűjtenünk az élet tengerének kiömlött cseppjeit, ahonnan az egész emberiség léte származik, és az életet magasabb rendű formációk számára kell fenntartanunk, ahogyan az tetszik Annak, akinek formáló hatalom van kezében, hogy olyan népet építsen magának, amely nem fog sem vétkezni, sem meghalni soha. Ez csak úgy valósulhat meg, hogy az emberi mivoltot magára öltő Úr által itt és most megtörténik a szellemi természet eredeti formára való visszaalakulása azon kiválasztott kevesek között, akik egész lényüket, testüket és lelküket Neki szentelve fogadják Őt, hogy kiformálhassa bennük a „hiányzó láncszemet”, amely nem más, mint a hozzájuk visszahozott másik felük, hogy az Ő képére újrateremtődhessenek, „kettő az egyben”, mint a kezdet kezdetén, és nem csak átmenetileg – mint ahogyan a mai médiumoknál látható, amikor transzállapotuk során sok szellem léphet ki testükből, illetve jelenhet meg rajtuk keresztül, mint kijárati ajtón, rövid időre, hanem amikor minden egyes újjáteremtett és helyreállított ember meg fogja kapni a maga másik felét, hogy vele és benne legyen, mint ahogyan az irányító szellem egy médiumban, mely időnként képes kézzelfoghatóvá tenni, vagy más szóval, materializálni magát, hogy mások is láthassák és beszélgethessenek vele.”

A kilencedik fejezetünket ismerő olvasó könnyen megérti e tanítás lényegét, amely „a föld és az ég dicsőséges házasságára” vonatkozik. Mert bár valószínűnek tűnik, hogy csak démonok, és nem a Sátán angyalai fogják végrehajtani a „kettő az egyben”-elvet a gyakorlatban, mégis az lesz a cél, hogy a világot a végső bűnre felkészítsék. Maguk a bukott angyalok valószínűleg nem fognak emberi testben lakozni, és – amennyire tudjuk – az emberekkel való testi viszonyuk sem fog az emberek leányain túlmutatni. De amikor – a még mindig megmaradt, bár csak rövid ideig tartó hatalmuk révén – mennyeinek látszó dicsőségben mutatkoznak majd meg, a korábbi tanítások és események arra fogják indítani az Istent elhagyókat, hogy úgy fogadják őket, mint a világosság angyalait, sőt – ahogy az imént idézett idézet is sugallni látszik – mint Magát az Urat.

(…)

A házasság közvetett tiltása.

Meg kell vizsgálnunk azonban még egy következő módját is annak, hogyan tiltják a házasságot – nem közvetlen módon, hanem valamiféle belső vonzalmat alapul vévő, lelki társak összekapcsolódásáról szóló furcsa tanok által, amelyek arra irányulnak, hogy a házasságot mint Isten által elrendelt intézményt teljesen elvessék.

Urunk határozott kijelentésével szemben az általunk jelenleg vizsgált irányzathoz tartozó spiritiszták azt tanítják, hogy a férfi és a nő házassága valójában a túlvilági élet nagy intézménye, és hogy minden embernek van egy lelki társa, aki mindörökre az ő párja lesz; bár e földi jelenben gyakorta elvétjük ezt, és következésképp, akik nem lelki társukkal kötik össze életüket, képtelenek kijönni egymással, és egységben élni. Állításuk szerint tehát ez húzódik minden házassági probléma hátterében.

Egyik könyvükben egy rossz házasság elszenvedőjét arra biztatják, viselje el a csapást, és vigasztalja magát azzal, hogy a túlvilágon biztosan megkapja majd élete társát, bár néha arra is utalnak, hogy akár már ebben az életben is bekövetkezhet enyhülés. De eltekintve attól, hogy mennyire ellentétes mindez a Szentírással, mennyire valószínűtlen, hogy egy ilyen elképzelés enyhíthetné a nem összeillő párok bosszúságát! Sok spiritiszta azonban ennél sokkal tovább megy, és kijelenti, hogy a házasság csak addig tarthat, amíg a szerződő felek hajlandók együtt élni: röviden, hogy Isten első rendelését – mint minden más korlátozást – szét kell szakítani, amint megterhelővé válik.

Mr. Herbert Noyes gondolatai a házassággal kapcsolatban.

Ítélje meg az Olvasó, milyen valószínű következményekkel fog járni, ha a most ismertetett vélemények elterjedtté válnak. Az idézeteket a Matrimonial Relations and Social Reforms [Házastársi kapcsolatok és társadalmi reformok] c. értekezésből vettük, melyet Mr. Herbert Noyes adott elő a Londoni Dialektikus Társaság előtt.

Miután kifejtette véleményét, hogy „a válásnak gyorsnak és szabadnak kell lennie, amikor csak kölcsönösen kívánják a felek”, és akkor is elérhetőnek kell lennie bizonyos feltételek és biztosítékok mentén, ha csak a pár egyik tagja szeretné, Mr. Noyes megjegyzi, hogy ezen állapotok elérésének legfőbb akadályát bizonyos „tarthatatlan egyházi téveszmék” képezik.

Ezután a következő intelmeknek ad hangot:

„A Mindenhatónak tulajdonított és az Ő igéjeként közzétett káromló találmányok közül kétlem, hogy van-e rosszindulatúbb és tévesebb annál, mint az a szöveg, amely azt állítja, hogy a mennyben nincs házasság. Azt állítom, hogy az egyházaknak teljes mértékben igazuk van, amikor azt mondják, az igazi házasság felbonthatatlan; de teljes mértékben tévednek, amikor azt állítják, hogy saját szertartásaik elegendőek az igazi házasság megteremtéséhez. Szilárd meggyőződésem, hogy a vonzalom és az érzelmi összhang nélkülözhetetlen a felbonthatatlan házassághoz, és hogy az átmenetileg felgerjedt állatias szenvedélyek nem megbízható jelei annak, hogy valóban meglennének az igazi házassági kapcsolat nélkülözhetetlen elemei. Hajlamos vagyok azt hinni, hogy egy igazi házasságban a férj és a feleség nem annyira egy test, mint inkább gyakorlatilag egy szellem és egy lélek – egyek az időben és egyek az örökkévalóságban; és hiszem, hogy amikor a mesmerizmus művészetét tudományos rangra emeljük – a lélek tudományára –, akkor olyan rejtélyeket kezdünk megérteni, amelyeknek csak halvány szikrája villan fel most az értelmünk előtt. A házasságnak az egyházi szertartásokból származó esetleges szentségét óhatatlanul elvetik majd a következő nemzedékek. A házassági kapcsolatok igazi szentségét azonban, amely az emberi természet isteni törvényein alapul, el kell majd ismerni a maga helyén, amikor a jövő nemzedéke teljesen beavatott lesz az Akarat misztériumaiba.”

Ezen eszmék közvetlen szembenállása az Igével. Létrejön a kapcsolatot a spiritiszták és a szekularisták között.

Több mint haszontalan volna az idézeteket szaporítani e fájdalmas témában, hiszen az eddigiek is megfelelően bemutatják a már egy ideje terjedő és fejlődő vélekedéseket. Csak annyit teszünk hozzá, hogy az amerikai spiritiszták még angol testvéreiknél is előrébb járnak.

Nem szükséges rámutatnunk, hogy az efféle nézetek milyen rendkívüli módon ellentétesek a Biblia tanításával. Isten törvénye ugyanis kimondja, hogy a férfi és a nő, amikor egybekelnek, egy testté lesznek, nem pedig egy szellemmé (1Móz 2,24), és hogy egyetlen okot, a hűtlenséget kivéve egyik sem hagyhatja el a másikat (Mt 5,32), míg a halál fel nem oldja a köteléket, amikor is az életben maradt fél szabaddá lesz. Az egész írás azonban, amelyből idéztünk, különösen is „az Akarat misztériumaival” kapcsolatos rész komoly előjele a törvénytelenség közelgő hullámának, amely egy időre gyakorlatilag elsöpörheti a Teremtő elsődleges intézményét a föld színéről.

A házasságról és az emberi akarat isteni jogáról alkotott elképzeléseikben a spiritisztákat pedig nagy számban támogatják a szekularisták, akiknek soraiból folyamatosan csatlakoznak hozzájuk. [Kiemelkedő példa volt erre Sir A. Conan Doyle és Mrs. Besant – G. H. Lang. megj.] Furcsa, hogy azok, akik Isten csodáin gúnyolódnak, a Sátán csodáira odafigyelnek! Mennyire találóak ismét Urunk szavai: „Én Atyám nevében jöttem, és nem fogadtok be engem; ha más jön a saját nevében, azt befogadjátok” (Jn 5,43).”

Tovább a 13. fejezet utolsó, 4. részére: Pember_Earths_Earliest_Ages_HU-13d

A Föld legkorábbi korszakai – Spiritizmus 3.c: Modern előtörés – 3. (G.H. Pember)

PDF: Pember_Earths_Earliest_Ages_HU-13c

Részletek:

Két indoka lehet annak, hogy az Ige megemlíti ezt a látomást. Először is, Pál megtapasztalása alapján bizonyosak lehetünk abban, hogy már most is, míg a testben vagyunk, megbecsülhetjük, és szívből örülhetünk annak – ha képesek lennénk látni és felfogni –, amit Isten tartogat a számunkra.

Másodszor, megtudhatjuk, miért kell megelégednünk egyelőre az általános ismeretekkel. Annak a gyönyörűségnek a teljes ismerete, mely hamarosan a miénk lesz, annyira lefoglalná a gondolatainkat, és annyira alkalmatlanná tenne minket a mindennapi feladataink ellátására, hogy Isten kénytelen lenne sokkal súlyosabb és fájdalmasabb nehézségekkel meglátogatni minket, mint ami jelenleg szükséges. Irgalmasságból tehát ezt a tudást visszatartja tőlünk. És a nagy Atya intézkedései közül melyikbe tudnánk mélyen beleásni magunkat anélkül, hogy föl ne fedeznénk, Ő valóban a szeretet?

De ezeket a közléseket, melyeket Isten megtagadott, és Pálon keresztül törvénybe ütközőnek jelentett ki, a démonok mindig készségesen megadták. Ezért – amennyiben a Bibliát a Mindenható Isten gondolatának kijelentéseként tekintjük –, újabb bizonyítékunk van arra, hogy a spiritiszták bölcsessége nem felülről való.

Példák a halál utáni állapotról szóló démoni tanításokra.

A tiltott tanítások rendszerint olyan démonoktól származnak, melyek elhunytak szellemeinek adják ki magukat, mondván, azt a megbízatást kapták, hogy leírják tapasztalataikat barátaiknak. Gyakran kezdik azzal, hogy elmesélik saját haláluk körülményeit, és feloldódásukat közvetlenül követő érzéseiket; de a boldogságot, melyben részük van, nem Krisztus engesztelő áldozatának, hanem kizárólag saját cselekedeteiknek és erényeiknek tudják be.

(…)

A spiritizmus azt tanítja, hogy még ha el is hanyagolják az emberek az üdvösségüket ebben az életben, az eljövendő életben helyrehozhatják ezt a hibát.

De semmiképp nem ezek a gyermekinek tűnő dolgok jelentik a legsúlyosabb démoni megtévesztést. Ugyanis a Bibliának azt a tanítását, hogy most van az alkalmas idő, és most van az üdvösségünk egyedüli napja, teljes mértékben elvetik ezek a hamis hírnökök. Teljes mértékben visszautasítják Urunk figyelmeztetését, hogy az ember sorsa már a köztes állapotban is fixen eldőlt, és hogy valaki vagy Isten Paradicsomában várja az igazak feltámadását, vagy az elveszettek börtönében a nagy fehér trón előtti ítéletet. A démonok eltávolítják az Úrnak e rettentését, ami pedig a bölcsesség kezdete volt oly sokak számára, és a hét szféráról szóló régi, babilóniai tanítással helyettesítik.

(…)

A magasabb szférák lakóiként megjelenő szellemek számos közlésben elmondják, hogy leereszkedtek az alsóbb szférákba, hogy felébresszék és segítsék a bűnbánatra jutni nem akaró megátalkodottakat. Az általuk hirdetett evangélium azonban nem az Úr Jézus evangéliuma, hanem, amint azt olvastuk, csupán a bűnösöknek szóló figyelmeztetésekből áll, hogy tartsanak bűnbánatot, tekintsenek Istenre, amely esetben Isten magához vonzza őket, és tegyenek meg mindent, amit tudnak a körülöttük élőkért. Soha nem találkoztunk egyetlen esettel sem, amikor egy szellem azzal az örömhírrel lépett volna be az alsóbb szférákba: „Higgy az Úr Jézus Krisztusban, és üdvözülsz”.

M.A. Oxon kísérőszellemének közlése.

Épp ellenkezőleg, a spiritisztáknál, akárcsak a teozófusoknál és a buddhistáknál, a bűnt csakis személyes szenvedéssel lehet jóvátenni, és ezt a dogmát gyakran olyan vehemenciával hangoztatják, amilyen azoknak a bukott lényeknek a vakmerő irigységéből és haragjából kitelik, akiknek a természetét az Úr nem vette Magára, és akiknek a tanúságtételét nem fogadta el. „A bűnt egyedül bűnbánattal és vezekléssel lehet orvosolni – jelentette ki a médium, M.A. Oxon kísérőszelleme –, amelyet személyesen, fájdalommal és szégyenben kell elvégezni, nem pedig kegyelemért való gyáva könyörgéssel, és olyan kijelentések színlelt elfogadásával, amelyeknek borzadályt kellene kiváltaniuk.”

Hálát adunk a minden vigasztalás Istenének, hogy nem nézi le az irgalomért való könyörgést, és nem veti meg az alázatos és megtört szívet. Ha pedig meghalljuk a Császár¹ őszinte beismerését, hogy az általa hirdetett hírvivők, vagy messiások nem kímélnék a bűnöst, hanem „ráeresztenék a korbácsot” (Spirit Teachings, 159. old.), kibeszélhetetlen hálára indít minket, hogy volt, Aki Magára vette a büntetést, hogy nekünk békességünk legyen, és elviselte a borzalmas sebeket, hogy mi meggyógyulhassunk.

Ami a „színlelt elfogadást” illeti, ez ismert hazug retorikai fogás, amikor hamis képet fabrikálnak, hogy azután arra jól lecsapva érjék el a kívánt hatást. De a mi Szentírásunk sehol nem ígér üdvösséget annak, aki csak színleli a Krisztusba vetett hitet. Épp ellenkezőleg, kijelenti, hogy a képmutató reménysége elvész, és gondot fordít arra, hogy rámutasson, habár bizonnyal egyedül hit által menekülünk meg, de ez a hit nem lehet meg bennünk, ha nem mutatkozik meg tetteink által.

A spiritizmus tendenciája, hogy a pápizmussal keveredjen, és magába szívjon minden más hamis vallást és filozófiát.

Az evangélium helyett ugyanakkor bugyuta meséket találunk arról, hogy a bűnbánó léleknek fények jelentek meg, melyek fokozatosan a kereszt alakját vették föl, a tanító angyalok pedig gyakran kezükben lángoló kereszttel láthatók. Fentebb már utaltunk a Heaven Opened c. pamfletre, ebben a közlések némelyikében itt-ott megjelenik a kereszt, melyhez a szerző a következő megjegyzést fűzi: „Szellemvezetőim szerint az üzenetekben szereplő kereszt az üzenet igazságának és az adott szellem szentségének a jele. Gonosz szellem nem tudja megadni a kereszt jelét.” Ez az utolsó mondat valóban fontos információt tartalmaz, csakhogy nehéz lenne a világtörténelemmel összeegyeztetni.

A kereszt jelképének használata azonban azt jelzi – és sok ilyen jel van –, hogy az új hit a katolicizmussal való összeolvadásra törekszik. Az Olvasó is minden bizonnyal észrevette, hogy a hét szféráról szóló tanítás szinte teljesen azonos a tisztítótűzről szólóval. És mivel a spiritizmus csupán az újjáéledése annak a behatásnak, mely először a pogányságot hozta létre, a pedig pápizmus nem más, mint pogányság megváltozott néven, a kereszténység fátyolával leplezve², valószínűnek tűnik, hogy e két rendszer összeolvadásának hamarosan nem lesz komoly akadálya.

Tovább a PDF-re: Pember_Earths_Earliest_Ages_HU-13c

A vitákról (John Newton)

PDF: John_Newton_On_Controversy-HU

A vitákról

IX. levél

John Newton (1725-1807)

Egy igehirdető, aki bizonyos tanításbeli hiányosságok miatt kritikus hangvételű cikket készült írni szolgálótársának, szándékáról értesítette John Newtont, aki erre a következőképpen válaszolt.¹

Kedves Testvérem!

Figyelembe véve közelgő vitáját, és azt, hogy igazságszeretetéhez természettől fogva heves vérmérséklet társul, mint barátja, aggódom Önért. Ön van az erősebb oldalon, hiszen az igazság nagy és győzedelmeskedik – így még az Önnél kevésbé rátermettek is a győzelem bizonyosságával léphetnének a harcmezőre. Nem a csata kimeneteléért aggódom tehát, hanem azt szeretném, ha Ön több lenne, mint győztes; hogy ne csak ellenfele, hanem Önmaga fölött is diadalmaskodjon. Ugyanis, ha vereség nem is fenyegeti, de könnyen megsérülhet. Hogy megőrizzem e sebektől, melyek miatt győzelmét siratnia kellene, hadd tárjak Ön elé bizonyos megfontolásokat, melyeket, ha hűen megfogad, páncélinggé lesznek az Ön számára – olyan vértezetté, melyet pillanatra sem fog súlyosnak érezni, mint Dávid a Saul páncélját, hanem hasznosnak; hiszen hamar látni fogja, mindez nem máshonnan származik, mint a keresztény harcos nagy fegyvertárából, az Isten Igéjéből. Magától értetődőnek tartom, nem várja, hogy bocsánatot kérjek szabadságomért, ezért nem is teszem. Tanácsomat módszertanilag három fő kategória szerint, az ellenfelével, a nyilvánossággal és önmagával kapcsolatban adom.

Ami ellenfelét illeti: Mielőtt tollat ragadna ellenében, továbbá mindaz idő alatt, míg válaszát megírja, szeretném, ha őszinte imádsággal az Úr tanítására és áldására bízná őt. E gyakorlat közvetlen hatásaként az Ön szíve szeretetre és könyörületre indul vitapartnere iránt, e hozzáállás pedig jótékonyan fog érződni minden sora között.

Ha ellenfelét – még ha az Önök közötti vitás kérdésben igen téved is – Ön hívőnek ismeri el, nagyon ideillenek Dávidnak Jóábhoz intézett, Absolonra vonatkozó szavai: „Bánjatok kíméletesen vele az én kedvemért!”. Az Úr szereti és türelemmel hordozza őt, ezért Önnek sem szabad vele lekezelően vagy durván bánnia. Az Úr hasonlóképpen irántunk is nagy türelmet tanúsít, és elvárja tőlünk, hogy mi is gyengéden viszonyuljunk egymáshoz, hiszen tudjuk, nekünk is milyen nagy szükségünk van a megbocsátásra. Nem sok idő, és Önök találkozni fognak a mennyben, ez az ember pedig kedvesebb lesz Önnek, mint most a legközelebbi barátja a földön. Folyamatosan tartsa szem előtt ezt a majdani időt, és ha bár szükségesnek tűnhet, hogy tévedéseivel szembeszálljon, személyére mindvégig úgy tekintsen, mint közelállóra, akivel örök boldogság részesei lesznek Krisztusban.

Ha viszont úgy látja őt, mint megtéretlent, aki Istennel és az Ő kegyelmével ellenséges viszonyban van (mely feltételezést megfelelő bizonyíték nélkül el ne fogadjon), még inkább együttérzésére szorul, semmint haragjára. Hiszen, jaj! „nem tudja, mit cselekszik”. Ön viszont tudja, kinek köszönheti, hogy más lehet. Amennyiben Isten az Ő szuverén jótetszése szerint másképp rendelte volna, akkor talán Ön lenne olyan, mint ellenfele most, és ő lenne az evangélium védelmezője Ön helyett. Természet szerint pedig Önök mindketten egyaránt vakok voltak. Ha ezt szem előtt tartja, nem fogja megvetni vagy gyűlölni őt, mert az Úrnak úgy tetszett, hogy az Ön szemét nyissa meg és nem ellenfeléét.

Éppen minket, akik kálvinistának nevezzük magunkat, kötnek leginkább a saját elveink azok közül, kik vitázásra adják fejüket, hogy szelídséget és mértékletességet tanúsítsunk vitapartnereink iránt. Ha ugyanis azoknak, akik eltérnek tőlünk, meglenne a hatalmuk arra, hogy magukat megváltoztassák, ha fel tudnák nyitni a saját szemüket, és meg tudnák lágyítani a saját szívüket, akkor kevésbé lenne következetlen a részünkről, ha makacsságuk dühítene minket. Azonban ha ennek épp az ellenkezőjét hisszük, a mi dolgunk nem az, hogy harcoljunk, hanem szelídséggel tanítsuk az ellenszegülőket, amit azt a 2Timóteus 2,25 mondja: „ha talán adna nekik az Isten megtérést az igazság megismerésére”. Ha Ön azzal az óhajjal ír, hogy a tévedések kiigazításának eszköze legyen, természetesen óvakodni fog attól, hogy botlatóköveket helyezzen a vakok útjába, vagy olyan kifejezéseket használjon, melyek indulatokat gerjesztenének a másikban, megerősítvén őt nézeteiben, és ezáltal meggyőzését, emberileg szólva, még inkább lehetetlenné tennék.

A nyomtatásban való megjelenéssel továbbá Ön a nyilvánosságot is megszólítja; olvasói pedig három csoportba sorolhatók. Elsőként lesznek azok, akiknek nézetei eltérnek az Önétől. Ezekkel kapcsolatban hadd utaljak a már elmondottakra. Bár Ön főként egyvalakit tart szem előtt, sokan lehetnek, akik hozzá hasonlóan gondolkoznak; így ugyanezen megfontolások maradnak érvényben, akár egyetlen emberről, akár egymillióról legyen is szó.

Hasonlóképp sokan lesznek olyanok is, akiket nem érdekel a vallás annyira, hogy saját hitrendszerük legyen, de elfogultak azon nézetek mellett, melyek legkevésbé ellenkeznek az önmagukról alkotott, jó véleményükkel. Az ilyenek nem nagyon tudják helyesen megítélni a tanítást, viszont egészen jó ítéletet képesek alkotni az író szellemiségéről. Tudják, hogy a keresztény ember megnyilvánulásait a szelídség, alázatosság és a szeretet kell, hogy jellemezze, és habár a kegyelemről szóló tanításokat hajlamosak pusztán elvont fogalomként és spekulációként értelmezni, melyeknek, már ha elfogadnák őket, semmilyen üdvös hatása nem lenne a viselkedésükre, mégis tőlünk, kik valljuk ezen elveket, mindig olyan magatartást várnak el, mely összhangban van az evangélium útmutatásaival. Villámgyorsan felismerik, ha eltérünk az evangéliumnak ettől a szellemiségétől, és ki is használják, hogy érveinkkel szembeni megvetésüket igazolják.

A mindennapi megfigyelés, miszerint „az ember haragja Isten igazságát nem munkálja”, egyezik a Szentírás bölcsességével. Ha buzgóságunkat a harag, szitok vagy megvetés kifejezései mérgezik meg, úgy vélhetjük ugyan, hogy az igazság ügyét szolgáljuk, a valóságban azonban csak hiteltelenítjük az igazságot.

Hadviselésünk fegyverei, amelyek egyedül hatékonyak a tévelygés erődítményeinek lerontására, nem hústestiek, hanem szellemiek. Az Igéből és a tapasztalatból merített, az embert szelíden megszólító érveink meggyőzhetik az olvasókat arról – akár meg tudjuk nyerni őket, akár nem –, hogy az ő javukat akarjuk, küzdeni pedig csak az igazságért küzdünk; ha pedig indítékaink felől meg tudtuk győzni őket, félig már nyert ügyünk van; hajlandóbbak lesznek higgadtan megfontolni, amit eléjük tártunk, és ha még mindig nem értenének velünk egyet, jószándékunkat akkor is elismerni lesznek kénytelenek.

Lesz végül egy harmadik típusú olvasói réteg is, akik, mivel az Ön vélekedését osztják, készségesen rábólintanak majd mindarra, amit bizonyítani igyekszik, és a téma világos és hozzáértő kifejtése révén még jobban meg fognak alapozódni és erősödni a Szentírás tanításaival kapcsolatos nézeteikben. Amennyiben az igazság és a szelídség törvénye karöltve irányítja tollát, ezen olvasóinak is épülésére lehet, különben kárt okozhat nekik. Az énünkben működő önző alapelv ugyanis arra hajlamosít minket, hogy lenézzük azokat, akiknek véleménye eltér a miénktől, s gyakran bizony ennek befolyása alatt állunk, miközben azt gondoljuk, mi csak Isten ügyében tanúsítunk helyes buzgóságot.

Készséggel elhiszem, hogy az arminianizmus fő pontjai az emberi szív büszkeségéből fakadnak és abból is táplálkoznak, de boldog lennék, ha az ellenkezője lenne mindig igaz – és ha a kálvinistának nevezett tanok elfogadása pedig mindig az alázatos gondolkodásmódot jelezné csalhatatlanul. Az hiszem, ismertem néhány arminiánust, azaz olyan testvéreket, akik világosabb látás hiányában féltek elfogadni az ingyen kegyelemről szóló tanítást, ugyanakkor mégis tanúbizonyságát adták annak, hogy szívük bizonyos fokig megalázkodott az Úr előtt. És félek, vannak olyan kálvinisták, akik, bár alázatuk bizonyítékának tekintik, hogy szavakban készek lealacsonyítani a teremtményt, és az üdvösség minden dicsőségét az Úrnak adni, de nem tudják, valójában miféle szelleműek.

Bármi késztessen is erre, de ha önbizalommal magunkat valamennyire is bölcsnek vagy jónak tartjuk, úgy, hogy megvetéssel bánunk azokkal, akik nem fogadják el tanainkat, vagy nem a mi irányzatunkhoz tartoznak, az nem más, mint az önigaz szellem bizonyítéka és gyümölcse. Az önigazultságot tanítás és cselekedet egyaránt táplálhatja; és az embernek lehet farizeusi szíve, miközben feje tele van a teremtmény méltatlanságáról és az ingyen kegyelem gazdagságáról szóló helyes nézetekkel. Hozzátenném bizony, hogy a legtöbb ember nem mentes teljesen ettől a kovásztól; ezért szíves-örömest olvassák, ha ellenfelünket nevetségessé tesszük, s következőleg a mi magasabb rendű véleményünknek is hízelegnek. A vitákat többnyire úgy folytatják, hogy azok ezt a rossz emberi hajlamot ne elnyomják, hanem inkább kiszolgálják, ezért pedig általában véve nem sok jóra vezetnek. Bőszítik, akiket meggyőzni kellene, és felfuvalkodottá teszik, akiket építeni kellene. Reménységem, hogy az Ön műve a valódi alázat szellemét árasztja majd, és másokban is ezt fogja elősegíteni.

Végül pedig ennek kapcsán szeretném megvizsgálni, ami Önt saját magát illeti ezzel a vállalkozással kapcsolatban, melyre fejét adta. Dicséretes szolgálatnak tűnik védelmezni a hitet, mely egyszer és mindenkorra a szenteknek adatott; parancsunk van rá, hogy komolyan küzdjünk érte, a hitetlenkedőket pedig meggyőzzük. Ha valaha is időszerű és helyénvaló volt a hit ilyesfajta védelme, akkor napjainkban, amikor mindenfelé tévelygés üti fel fejét, az evangélium igazságait pedig vagy egyenesen tagadják, vagy durván félremagyarázzák, még inkább így van. Mégis aligha találni olyan nyilvános vitázót, akinek ez ne ártott volna egyértelműen. Vagy saját fontosságuk érzése nő meg bennük, vagy haragos, vitatkozó szellemet szívnak magukba, illetve észre sem veszik, és elvonják figyelmüket a hitélet táplálékát és közvetlen támaszát jelentő dolgoktól, idejüket és erejüket pedig olyasmikre fordítják, melyeknek értéke legjobb esetben is másodlagos. Mindez azt jelzi, hogy ha a szolgálat magasztos is, de veszélyes.

Hiszen mit használ az embernek, ha megnyeri ügyét, elhallgattatja ellenfelét, ugyanakkor elveszíti azt a szelíd, gyöngéd szellemet, melyben az Úr gyönyörködik, és amelyhez jelenlétének ígérete kapcsolódik? Az Ön célja, nem kétlem, nemes; de vigyáznia és imádkoznia kell, mert a Sátán ott lesz a jobb keze felől², hogy gáncsot vessen, nézeteit megrontsa, és hiába indult Ön Isten ügyének védelmére, ha nem tekint folyamatosan az Úrra, hogy megőrizze Önt, az egész a saját ügyévé válhat, s olyan indulatokat gerjeszthet Önben, melyek a valódi benső békességgel össze nem egyeztethetők, továbbá Istennel való közösségét is bizonyosan akadályozni fogják.

Gondosan ügyeljen arra, ne engedjen a vitába semmi személyeset. Ha úgy érzi, méltatlanul bántak Önnel, ez lehetőséget nyújt megmutatni, hogy Ön Jézus tanítványa, aki „amikor szidták, nem viszonozta a szidalmat, amikor szenvedett, nem fenyegetőzött”. Nekünk ezt a példát kell követnünk, így kell Isten nevében beszélnünk és írnunk, „nem fizetvén gonosszal a gonoszért, avagy szidalommal a szidalomért; sőt ellenkezőleg áldást mondván, tudva, hogy arra hivatt[unk] el, hogy áldást örökölj[ünk]”. A felülről jövő bölcsesség nemcsak tiszta, hanem békés és szelíd is – ezen tulajdonságok hiánya pedig munkánk hatékonyságát úgy megrontja, mint a kenőcsöt a tégelybe esett légy. Ha nem a helyes szellemben cselekszünk, aligha szerzünk dicsőséget Istennek, aligha teszünk jót embertársainkkal, és sem tisztességet, sem felüdülést nem nyerünk magunknak.

Ha beéri annyival, hogy értelmi képességeit csillogtassa és közönségét megnevettesse, könnyű dolga van; remélem azonban, Ön előtt sokkal nemesebb cél lebeg; s hogy az evangélium igazságainak súlyos jelentőségét és az emberi lelkeknek kijáró könyörületet szem előtt tartva inkább lenne az előítéletek megszüntetésének eszköze egyetlen esetben, mint hogy ezrek üres tapsát megnyerje. Induljon hát előre a Seregek Urának nevében és erejével, az igazságot szólva szeretetben; és tegyen az Úr sok szívben bizonyságot, hogy Ön Istentől tanított és az Ő Szent Szellemének kenetével kegyelembe fogadott ember.

Barátsággal,

John Newton

1John Newton, “Letter XIX – On Controversy,” The Works of the John Newton, vol. 1, Ed. 1 Richard Cecil (London: Hamilton, Adams & Co., 1824), 268–274.

2Zsolt 109,6

„Hogy megvilágosodjanak a ti szívetek szemei” (T. Austin-Sparks)

„Isten (…) feltámasztotta őt a halottak közül és az ő jobbjára ültette a mennyekben, felül minden fejedelemségen, hatalmasságon, erőn és uraságon (…) és [minket] vele együtt feltámasztott, és vele együtt ültetett a mennyekbe Krisztus Jézusban” (Efezus 1,20-21; 2,6).

 

A Szent Szellem jelentse ki ezt a szívünkben, és lássuk meg felszabadító és megtartó erejét! Ez most az aktuális kijelentés a szívünknek. Az Úr már jó ideje ezt akarja egyre jobban és jobban a szívünkkel megláttatni. A lényeg, hogy kérnünk kell az Urat, hogy növelje meg a szellemi befogadóképességünket, hogy megláthassuk azt, amit meg akar nekünk mutatni. Így jutunk el ugyanennek a levélnek ahhoz a részletéhez, ahonnan az imént idéztünk: „hogy (…) adja nektek a bölcsességnek és kijelentésnek szellemét az ő ismeretében; hogy megvilágosodjanak a ti értelmetek (angol: szívetek) szemei”. Hogy megvilágosodjanak a ti szívetek szemei! Ez a másik oldala a látásnak.

 

Imádkozunk-e így magunkért? Imádkozunk-e így Isten egész népéért? Amikor az Úr népe új szellemi kijelentést kap a Szent Szellem által Krisztus szuverén uralmáról, és elkezd ragaszkodni a Főhöz, akkor elenged mindent, ami helyi, ami személyes, ami különbözik és megosztott a földön. Ez az, ahová az egység érdekében el kell jutnunk. Nem lehetnek ellenétek köztünk az Úr gyermekeiként, ha Krisztus az abszolút szuverén Fő az életünkben! Amikor az Úr Jézus mint Fő teljes uralmat kap az életünkben, akkor a cselekvés és az élet minden önállósága, és minden önakarat, önirányítás, önérvényesítés, öndicsőítés és önigazolás megszűnik. Ezek választanak el minket ugyanis egymástól.

 

Ézsaiást végigolvasva eszünkbe jut, hogy ennek a látásnak az eredményét látjuk ebben az emberben. Ez a látomás azonnal a porig alázza őt. Bizony, elveszítjük minden büszkeségünket, minden fontosságtudatunkat, ha egyszer megláttuk az Urat dicsőségben! „Jaj nekem…” – Ezt jelenti a megaláztatás! Majd az alázat után jön a megszentelés: „Íme, ez megérintette ajkadat: vétked el van véve, és bűnöd meg van bocsátva.” Az alázat és a megszentelés után pedig elhívás hangzik: „Kit küldjek el, és ki megy el nekünk?” „Akkor azt mondtam: Íme, itt vagyok én, küldj el engem!”

 

T. Austin-Sparks: Daily Open Windows, szeptember 3., részlet innen: Lord’s Testimony and the World Need, The – Chapter 3 – The Need – God-given Vision – T. Austin-Sparks.Net

Szellem szerint ismerni egymást (T. Austin-Sparks)

“Mi tehát mostantól fogva senkit sem ismerünk emberi módon” (2Korinthus 5,16 – Káldi ford.)

Feltétlenül szükséges, hogy egymást Szellem szerint ismerjük – ez az első és legfontosabb dolog. „Mert a Krisztus szeretete ösztönöz (szorongat) minket, mivel úgy ítélünk, hogy mivel egy mindenkiért meghalt, azért mindenki meghalt, és azért halt meg mindenkiért, hogy akik élnek ne maguknak éljenek, hanem Annak, Aki értük meghalt és életre kelt. Úgyhogy mi mostantól fogva senkit nem ismerünk (hús)test szerint” (Vida ford.). Ez azt jelenti, hogy amennyire rálátásunk van, nem azt tesszük kapcsolataink alapjává, nem az alapján formáljuk elvárásainkat, és ítéljük meg, értékeljük és minősítjük egymást, amik természet szerint vagyunk. Ez nem azt jelenti, hogy nem veszünk tudomást egymás emberi természetéről, és azt sem, hogy soha nem ütközünk meg azon, amik hústest szerint vagyunk; hogy teljesen érzéketlenek leszünk egymás természetének hibáival szemben. Nem! Mindig érzékenyek leszünk. Valószínűleg igaz, hogy minél szellemibbek vagyunk, annál érzékenyebbek leszünk arra, amilyenek mi magunk vagyunk természet szerint, és amilyenek mások természet szerint. Lehet, hogy csak még inkább fogunk szenvedni az egymás természetéből fakadó hibák és tökéletlenségek, erősségek és gyengeségek miatt.

A világi embereknek sokkal-sokkal kisebb nehézséget jelent kijönniük egymással, mint a keresztényeknek. Úgy látszik, ők képesek figyelmen kívül hagyni egymás természetének és habitusának problémásabb részeit, és könnyen átsiklanak ezek fölött. Úgy tűnik, mintha a keresztények sokkal jobban érzékelnék az ilyesmit, mint mások, és sokkal mélyebben érintené őket. Ezt persze kétféleképpen magyarázhatjuk. Ha szellemileg érzékennyé válunk, a hústestet sokkal gyorsabban észleljük; ami nem szellemi, az a szellemi érzékenységnek köszönhetően nem marad észrevétlen. Valamint számolnunk kell azzal is, hogy van egy ellenségünk, aki mindig igyekszik a legtöbbet kihozni a tökéletlenségekből, rendre fölhozza ezeket, és lecsap velük ránk. Folyamatosan munkálkodik azon, hogy tönkretegye az Úr népének kapcsolatait. Ebbe soha nem fárad bele. Az, hogy egymást nem hústest szerint ismerjük, nem azt jelenti, hogy ez a terület megszűnik létezni számunkra, hanem azt, hogy túllátunk rajta, és folyamatosan kérjük a Szent Szellem kegyelmét és segítségét abban, hogy meglegyen bennünk az elhatározás és a kitartás, hogy túlnézzünk azon, amik természet szerint vagyunk, arra, ami egymásban az Úr Jézusból és a Szent Szellemből való, és csak erre tekintsünk.

T. Austin-Sparks: Daily Open Windows, július 15. Részlet innen: Filled Unto All the Fullness of God – Chapter 10

A Föld legkorábbi korszakai – Spiritizmus 1.b (G.H. Pember)

A 11. fejezet második fele PDF-ben: Pember_Earths_Earliest_Ages_HU-11-b

Részletek:

“A varázslókra használt ószövetségi kifejezések vizsgálata.

A következőkben pedig a természetfeletti tevékenységek gyakorlóira használt bibliai kifejezéseket fogjuk megvizsgálni, minden alkalommal megadva a héber szót és lehetséges magyarázatát.

Hartummim. A „jövendőmondó írástudók” az 1Mózes 41,8-ban. Ezen a néven szerepelnek az egyiptomi varázslók („Egyiptom írástudói”) József és Mózes idejében (2Móz 7,11), és Dániel idejében a babilóniaiak is. A szó valószínűleg a héber heret, véső, íróvessző szóból ered, és a papi osztály azon tagjait jelöli, akik bár a varázslás egyéb nemeit is űzték, elsődleges foglalatosságuk az írás volt. Ezek napjaink írómédiumainak felelhettek meg, akiket a Glimpses of a Brighter Land (Pillantások egy ragyogóbb országba) c. könyv szerzője szerint ötféleképpen lehet csoportosítani: akiknek a kezét közvetlenül a démon mozgatja, anélkül, hogy a saját akaratuk részt venne benne; akiknek az elméjében egyesével jelennek meg a szavak, egy időben azzal, amikor azokat automatikusan papírra vetik; akik szellemhangok diktálása alapján írnak; akik a levegőben vagy valamilyen alkalmas tárgyon megjelenő szavakat és mondatokat másolják le; és végül, akik jelenlétében olykor látható, olykor láthatatlan szellemkéz veszi föl a tollat és írja le vele közléseit.”

“Nem sokkal később félreérthetetlen utalást láthatunk a mesmerizmus szíriai elterjedésére. Amikor ugyanis Naámán meghallotta Elizeus üzenetét, felháborodott a próféta távolmaradásán, és dühösen felkiáltott: „Íme, azt gondoltam, biztosan kijön hozzám, és megáll, és segítségül hívja az Úrnak, az ő Istenének nevét, és meglengeti a kezét a hely fölött, és meggyógyítja a leprást” (2Kir 5,11). Meg kell jegyeznünk, hogy mi a [King James Biblia] lapszél szerinti fordítását vettük át, amely egyedül fejezi ki a núf helyes jelentését a Hifílben. Ez az ige ugyanis azt jelenti, hogy fel-le lóbálni, lengetni, és ez a szó a tenúfá, a lengetési áldozat szótöve is.

Naámán tehát jól ismerte a Rimmón papjai és országának hamis prófétái által gyakorolt mesmerikus gyógyítás módszerét, ezért arra számított, hogy Elizeus is ugyanígy fogja majd lengetni fölötte a kezét. Így már megérthetjük a próféta bánásmódját. Ha ugyanis személyesen jött volna el hozzá, és kezét a leprás helyek fölé tette volna, Naámán kétségkívül Elizeus mesmerikus hatásának tulajdonította volna a gyógyulást, aki emiatt nem találkozott vele, hanem elküldte, hogy fürödjön meg a Jordánban.

„Mit béke? Amíg anyádnak, Jezábelnek paráznasága és sok boszorkánysága még egyre folyik!” – volt Jéhu dühös válasza Jórámnak (2Kir 9,22). És egyes modern spiritualisták tanításai alighanem emlékeztetnek is bennünket a két bűn szoros kapcsolatára.”

Tovább a teljes PDF-re: Pember_Earths_Earliest_Ages_HU-11-b

A Föld legkorábbi korszakai – Spiritizmus 1. (G.H. Pember)

PDF: Pember_Earths_Earliest_Ages_HU-11

Részlet:

A gonosz szellemek világunkba való nyílt betörésére logikusan számítani lehetett.

A természetfeletti puszta említését is gyakran lenéző, hitetlenkedő mosollyal fogadják az emberek. Nem kevés hitvalló keresztény is van, akik nagy igyekezettel próbálják a régmúlt csodák számát és mértékét kisebbíteni, és bár odáig nem mernek elmenni, hogy teljesen tagadják Isten hatalmát arra, hogy saját törvényeit felfüggessze vagy megváltoztassa, nem tartják valószínűnek, hogy ilyesmi a jelenben is megtörténhetne. Azt már viszont, hogy a Sátán képes lenne csodákat tenni, sosem ismernék el, sőt, sok esetben az ördög létét is tagadják.

Az ilyen gondolkodásmód azonban bizonyosan tudatlanságból vagy hitetlenségből ered. Hiszen nem úgy beszél-e Pál a Sátán munkálkodásáról, mint ami tele van hatóerővel, jelekkel és csodákkal, azért, hogy higgyenek a hazugságnak (2Thessz 2,9-11)? És az Ige azon egyszerű állítása, mely szerint a földünket körülvevő levegő lázadó szellemektől nyüzsög, legalábbis fel kellene, hogy készítsen minket arra, hogy ezek esetenként meg is jelenhetnek és nyíltan beavatkozhatnak. Isten kétségtelenül megtiltotta nekik, hogy közvetlenül kommunikáljanak az emberrel, vagy gonoszságra bírják rá. Mégis, mivel engedetlenek, és jelenleg nincsenek erővel visszatartva, észszerű azt gondolni, hogy a korábbi parancsot időnként ugyanúgy megszegik, ahogyan az utóbbival is folyamatosan szembeszegülnek. És ezt a feltételezést az Ige is megerősíti: hiszen az Ószövetségben számtalan utalást találunk az emberek és démonok közötti érintkezésre, az Újszövetség pedig a varázslást a hústest nyilvánvaló cselekedetei között említi (Gal 5,20).

A varázslással szembeni mózesi törvények nem puszta szélhámosságra vonatkoznak, hanem a bukott szellemekkel való tényleges kapcsolatra.

„Varázsló asszonyt ne hagyj életben” (2Móz 22,18) – így rendelkezett az Úr Mózesnek. Azt pedig, hogy ez a törvény nem a puszta babonára vagy csalásra vonatkozik, hanem a gonosz erőivel való szándékos szövetkezésre, a büntetés súlyosságából tudhatjuk. Mégis, sokan szeretnének meggyőzni bennünket, hogy a tiltott mesterkedések gyakorlóira vonatkozó számtalan bibliai kifejezés pusztán a szélhámosság vagy csalás különböző formáit akarja jelenteni. Egyetlen példa azonban megfelelően bizonyítja az ilyen vélekedés meggondolatlanságát.

Mózes harmadik könyvének huszadik fejezetében ugyanis a következő törvénycikket találjuk: „Az olyan férfi vagy asszony, akiben halottidéző vagy jósló szellem van, halállal lakoljon; kövezzék agyon őket, vérük legyen rajtuk!” (3Móz 20,27). Hogyan dönthetett vajon egy izraelita bíró valakinek az esetében, akivel szemben ezt a vádat hozták föl? Nem attól a bizonyítéktól függene vajon az egész ügy, hogy a megvádoltnak valóban van-e kísérőszelleme? És maga az a tény, hogy erről törvény van, nem nyilvánítja-e ki egyértelműen, hogy ilyen kapcsolatok nem pusztán lehetségesek, hanem konkrétan meg is történnek?

Tovább a teljes szövegre (8 oldal), PDF: Pember_Earths_Earliest_Ages_HU-11

Az előítélet akadályozza a szellemi látást (T. Austin-Sparks)

„Tanácsolom neked, hogy végy tőlem (…) gyógyírt, hogy bekend a szemed, és láss” (Jel 3,18, Káldi)

Mindazt, amiről úgy gondoljuk, hogy tudjuk és látjuk, az életünkre gyakorolt hatása alapján kell lemérnünk. Mindnyájunknak óriási mennyiségben lehet olyan tudásunk, amit szellemi ismeretnek gondolunk; tudjuk a tantételeket, ismerjük mind az igazságokat. Az evangéliumi hit tanítását remekül keretbe tudjuk foglalni; de mi a hatása? Az nem látás, szeretteim, a szó valódi szellemi értelmében, ha a nyomán nem jön létre bennünk változás. Igen, a látás azt jelenti, hogy megváltozunk – ha nem jár vele ilyen, akkor valójában nem láttunk meg semmit. Sokkal jobban járnánk, ha mindezektől [az ésszel felfogott ismeretektől] megfosztatnánk, és oda jutnánk, arra a pontra, ahol valóban látunk – akármilyen keveset is, de az valóságos változást munkál. Ebben nagyon őszintének kell lennünk Isten előtt. Ó, hát nem lenne jobb valami egészen kicsi, aminek száz százalékos hatása van, mint hatalmas mennyiségű ismeret, aminek a kilencven százaléka semmit sem ér a számunkra? Kérnünk kell az Urat, hogy mentsen meg minket attól, hogy meg akarjuk előzni a szellemi Életet, úgy értem, olyan ismerettel megelőzni, amiről azt feltételezzük, hogy tudjuk, mit jelent. Értitek, mire gondolok. A valódi látás, mondja Pál, az, hogy megváltozunk, és minden változás annak kérdése, hogy az Úr, a Szellem által látunk. Tehát imádkozzunk, hogy lássunk!

Soha nincs késő szellemi látásra szert tenni, bármilyen vakok voltunk is, és bármilyen sokáig, ha valóban komolyan gondoljuk a kapcsolatunkat az Úrral. De ne feledjétek, ez azon múlik, hogy őszinték vagyunk-e Istennel. Az Úr Jézus csodálatos dolgot mondott Nátánaélnek. Nátánaél veszélyesen közel volt ehhez a kettős vaksághoz. Abban a pillanatban, hogy megengedte magának, hogy kifejezést adjon egy elterjedt előítéletnek, nagyon közel került a veszélyzónához. Azt mondta: „Jöhet-e valami jó Názáretből?” Ez közkeletű előítélet volt. Közkeletű előítéletek pedig már sok férfit és nőt fosztottak meg attól, hogy megismerjék Isten teljesebb gondolatait. És az előítéletek sokféle formát ölthetnek. Legyünk óvatosak! Ha előítéleted miatt veszélybe kerültél, vigyázz! Hagyj fel az előítéleteddel, és légy nyitott szívű! Légy olyan izráelita, akiben nincs Jákób, nincs csalárdság, aki nyitott szívű az Úr előtt, és látni fogsz.

Részlet innen: T. Austin-Sparks: Spiritual Sight – Chapter 2 (Open Windows, március 19.)

Nem én, hanem az Istennek velem való kegyelme

Egyenest a cél felé

elhangzott: Budapest, 2021. júl. 4.

2021_07_04_Kenyértörés_Szabó ZoltánLetölt

2021_07_04_Radu GavrilutLetölt

2 Kor 1,8-12. Jób 42, 5-6. Márk 14, 66-72.

View original post