A szeretet erejének stratégiai jelentősége (T. Austin-Sparks)

A gyülekezet mennyei elhívása, magatartása és hadviselése c. könyv 6. fejezete.

PDF: Austin-Sparks_A_szeretet_erejenek_strategiai_jelentosege

Ebben a sorozatban Isten népének mennyei elhívásáról, magatartásáról és hadviseléséről gondolkodunk az Efezusi levélben kijelentett dolgok alapján. Utolsó két elmélkedésünkben legfőképpen azzal foglalkoztunk, hogyan viszonyul a Szent Szellem ehhez a három dologhoz a levélben – a Szent Szellem és az elhívás, a Szent Szellem és a magatartás, a Szent Szellem és a hadviselés. Úgy vélem, egyértelmű, hogy nem fogunk tudni minden egyes, Szent Szellemről szóló szakasszal foglalkozni a levélben, hanem inkább azt a benne lévő általános üzenetet nézzük meg, hogy a Szent Szellem milyen szorosan kapcsolódik mindenhez; és kicsit még ott folytatjuk, ahol az előző elmélkedésünket befejeztük.

Az egyéni tanulmányozás szempontjából azonban hasznos lehet, ha jelölöm az egyes irányokhoz kapcsolódó szakaszokat. Az elsőben – a Szent Szellem és az elhívás – egy alapvető szellemi állapot szükséges a szellemi áldásokhoz: Efezus 1,5.

Majd, mint pecsétet, elküldi az ígéret Szellemét, mely az örökség záloga a céllal, az elhívással, illetve az örökséggel kapcsolatban: Efezus 1,13-14.

A 15-23. versekben az Ige, mint a bölcsesség és a kijelentés Szelleméről beszél.

Az Efezus 2,18-ben azt látjuk, hogy egy Szellemben mehetünk az Atyához; azaz a Szellemet itt úgy mutatja be, mint az Isten jelenlétébe vezető utat, ami azt jelenti, hogy csakis a Szellem által jöhetünk Isten jelenlétébe, „őáltala van menetelünk mindkettőnknek az Atyához”.

Majd az Efezus 2,21-22-ben a Szellem lakhelyének épülő gyülekezetről beszél – ami azt jelenti, hogy a felmagasztalt Krisztus most nem más, mint Krisztus a gyülekezetben, és ez sokkal többet jelent annál, mint amit most meg tudunk vizsgálni. Többek között például azt jelenti: Isten céljának a Szent Szellemre bízott végrehajtása nem valahogyan a távolból történik, hanem ez belsőleg zajlik. Az Úr Jézus most nem a mennyből csinál valamit, hanem (Szelleme által) a gyülekezeteken belül, Isten lakóhelyén, a Szellemen keresztül.

Ebben a részben az utolsó szakasz, mellyel most foglalkozni fogunk, mert annyira szerteágazó, az Efezus 3,16-19-ben van: „Hogy adja meg nektek dicsőségének gazdagsága szerint, hogy hatalmasan megerősödjetek az ő Szelleme által a belső emberben, hogy Krisztus lakjon hit által a szívetekben a szeretetben meggyökerezve és megalapozva, hogy képesek legyetek megérteni minden szenttel együtt, hogy mi a szélesség, hosszúság, magasság és mélység, és megismerjétek Krisztus minden ismeretet felülhaladó szeretetét, hogy így beteljesedjetek az Isten egész teljességéig” (Károli 2011).

Ez óriási jelentőségű szakasz, és ahogy látni fogjuk, összefoglalást is ad; azaz visszanyúlik a levélben előzőleg említett témákra, fölveszi azokat és magába foglalja, de nem áll meg itt, hiszen Pál nem fejezetekben és igeversekben írta a levelét. Egyenesen haladt tovább, és ez az összefoglaló rész azonnal továbbmegy abba, ami a következő részben folytatódik, ahogyan arra rámutattunk – a gyülekezet magatartására, mennyei járására, és utána a harmadik, utolsó szakaszra: az Úr népének menyei hadviselésére. A levél minden része bele lett foglalva ebbe a kis részbe az Efezus 3 végén. Nagyon fontos, hogy ezt felismerjük.

Világosabban meg fogjuk látni ezt, ahogyan tovább haladunk, de most szeretnénk ezt azonnal megragadni, mert annyira lényeges és átfogó dolgot mond itt az apostol, és amikor azt mondjuk, „az apostol”, a Szent Szellemet értjük; úgy értjük, hogy a Szent Szellem sokkal-sokkal többet ért itt, mint amit akár Pál, akár mi magunk egyáltalán valaha is láttunk. Ahogy a Szent Szellem tanítása és megvilágosító munkája alá jövünk, képesek vagyunk meglátni az igazságot ezeknek a dolgoknak a mentén, melyeket a Szent Szellem leíratott; és a hozzáállásunknak mindenhez, amit csak a Szent Szellem adott, mindig ilyennek kell lennie: van valami több, ami ismeretes a Szent Szellem számára, mint amit mi fölismertünk; és ott van még elég, amit felismeretlenként ki kell jelentenie, hogy elvihessen bennünket a legutolsó lépéshez Isten tervének útján, mert amit a Szent Szellem mond, abban benne van Isten teljes szándéka; és meg kell látnunk, hogy amit Ő mond, az valójában hogyan érint bennünket, hiszen mi vagyunk azok, akiket végzése (előzetes terve) szerint elhívott. Ez tehát az a terület, melyet most egy darabon körüljárunk.

A szeretet stratégiai értéke és ereje

Tekintsünk vissza [az Efezusi levélre]! Olvassuk el újra azokat a csodálatos dolgokat a mennyei elhívásról, vegyük végig az első három fejezetet apránként! Gyakorlatilag szavanként végigvehetjük, mert a szavak súlyosak, hatalmas jelentőségű szavak. Látjuk a képet kibontakozni, Isten hatalmas célját az örökkévalóságtól fogva; a gyülekezet kihívását az örökkévaló tanácsvégzés szerint, s az egész egy olyan napra mutat, amikor a gyülekezet egy dicsőséges gyülekezet lesz minden folt, ránc vagy efféle nélkül, teljes egyesültségben az Ő Fiával, aki a gyülekezet Feje – a valóságos eszköz, mely által Isten kormányozni fogja ezt a világegyetemet a mennyben és a földön; erre szól az elhívás.

Majd azt látjuk, hogy ez ellen a cél ellen, az elhívás, az Istennek ezen szándékával szemben; Istennek a gyülekezettel kapcsolatos, kimondhatatlanul nagyszerű gondolatával szemben a gonosznak egy egész hatalmas rendszere áll, hogy szinte kimeríthetetlen erőforrásaival meghiúsítsa, elbuktassa, lehetetlenné tegye a megvalósulását; egy óriási, hadviselő hierarchia, fejedelemségek és hatalmak, a sötétség világának urai, gonosz szellemek seregei a mennyeiekben, tüzes nyilakkal és számtalan csalárdsággal felfegyverkezve. Célpontjuk pedig Istennek a gyülekezettel, Krisztussal és az Ő tagjaival kapcsolatos szándéka. Ez a kettő áll egymással szemben – a cél, és a cél ellenségei.

Az Úr pedig jön, és azt mondja: „Ebbe lettetek elhívva, és ezek a ti ellenségeitek; és azt akarom, tudjátok, hogyan fogtok nyerni, és a cél hogyan fog megvalósulni bennetek és általatok; hogyan fogjátok elérni a dicsőséges végcélt, mert ez nem rajtatok kívül fog megtörténni; ez bennetek lesz elvégezve.”

És látván, hogy a cél háborút kreált, szörnyű háborút, tudnunk kell, hogyan menjünk a harcba, és hogyan mehetünk a harcba a győzelem bizonyosságával. A legelső pedig, amit mondani akarok erről a háborúról, hogy a fő stratégiánk a szeretet. A legstratégiaibb dolog az örökkévaló cél megvalósításában és a gonosz erőivel szembeni hadviselésben a szeretet. Ez erő kérdése, ugye? „hogy hatalmasan megerősödjetek az ő Szelleme által a belső emberbe(n)”. Ezt imádkozzuk, megragadjuk ezeket a szavakat, és mindvégig az erőre gondolunk; a hatóerőre, a hatalomra gondolunk, és észrevesszük, hogy ezeknek a szavaknak a kontextusa – erő, hatalom, megerősödés – mindig a szeretet.

Ennek a megerősítésnek a célja – tehát a Szent Szellem célja ebben a vonatkozásban – az, hogy meggyökerezzünk és megalapozódjunk a szeretetben, azért, hogy erősek lehessünk. Erősek, hogy megértsünk mit? Isteni gondolatokat? Igazságokat? Nagyszerű eszméket Istenről? Nem, erősek, hogy képesek legyünk megérteni, mi a szélesség, hosszúság, magasság és mélység, és megismerjük Krisztus minden ismeretet felülhaladó szeretetét, hogy így beteljesedjünk az Isten egész teljességéig. Az egész a szeretettel van összekapcsolva, és a Szent Szellem világosan azt mondja itt, ha van szemünk meglátni: ahogy a gyülekezet meggyökerezik és megalapozódik a szeretetben, úgy lesz képes az ellenséggel győzedelmesen szembeszállni.

Nem akarok nagyon alacsonyra ereszkedni, de hiszen nem látjuk ezt a világban is? A háborúskodó nemzetek mire törekszenek? Mi a győzelmi stratégiájuk fő tényezője? A nemzet egysége; a nemzetnek egynek, szilárd egésznek kell lennie. Mi egyik ország stratégiája a másik ellen? A másik belső bomlasztása, a gyanakvás és a kétkedés magjainak elhintése közöttük, hogy belsőleg megosztottak legyenek a saját magukat és az egymást, a vezetőiket és a vezérlőelveiket illető kérdések mentén. Mindent megtesznek tehát, hogy a propaganda eszközeivel elérjék a belső bomlasztást a másik oldalon, ami hatékony győzelmi stratégia. Nem akarom hosszan fejtegetni, hiszen értitek, mire gondolok.

Nem pontosan ezt a munkát végzi az ördög, hogy megrabolja a gyülekezetet az erejétől a harcra? Nem pontosan ezt csinálják a gonosz szellemek, hogy legyőzzék a gyülekezetet és meghiúsítsák Isten szándékát? Nem igaz az, hogy a gyanakvás, kétkedés, előítélet és az összes hasonló dolog fojtogató felhője jobban eléri az ellenségnek azt a célját, hogy a gyülekezetet gyengeségbe, belső megosztottságba, szétszóródásba és bénultságba vigye, mint bármi más? Ami pedig igaz általánosságban véve az egészre nézve, igaz a legkisebb létszámú keresztény közösségekre is. Az ellenség erre fog törekedni, mert mindig is sikerrel járt ebben. Sokkal hatékonyabb számára, mint akármilyen más módszer.

Lépjünk kicsit vissza arra a nyomorúságos területre, melyet az imént érintettünk, és gondoljuk végig, hogy mennyivel megfelelőbb és hatékonyabb lenne bármelyik hadakozó országnak, ha az ellenséget annyira fel tudná őrölni belülről, hogy az teljesen összeomlana, mint hogy frontális támadást intézne ellene, és a saját vérét is ontaná a küzdelemben. Ha mód van arra, hogy valaki egyetlen csapás nélkül, mindössze belső propaganda által nyerjen, akkor a haderőt érintetlenül sikerült megőrizni, és az összes erőforrást más, további célokra lehet fordítani. Látjuk, hogy a Sátán hogyan reprodukálja magát még ebben a világban is a közönséges emberi szinten, ott, ahol ő kormányoz.

Nézzünk mögé, és lássuk meg, hogy ugyanezt csinálja szellemi értelemben a gyülekezet ellen is. Hiszen, ha a Sátán sikeresen győztes csapást tud mérni a gyülekezetre azáltal, hogy megosztja az Úr népét a gyanakvás révén, miért jönne elő a nyílt konfrontáció sokkal nyilvánvalóbb, veszélyesebb és költségesebb módszereivel? Hiszen mindent elér egyetlen ökölcsapás nélkül is – és ez annyira szánalmas és tragikus, hogy ha fölismernénk, a szívünkben nagyon föllázadnánk ellene, jobban, mint bármi ellen.

A Sátán könnyedén megnyomorított bennünket azáltal, hogy beleavatkozott az egymással való közösségünkbe. Kivont bennünket a harcból azáltal, hogy közénk állt, és elérte, hogy egymásra kétkedéssel, gyanakodva nézzünk, hogy bogarat ültessen a fülünkbe valakivel kapcsolatban. Pedig az ilyesmi legtöbbször nem más, mint hazugság, egyszerű hazugságpropaganda. Nem igaz a dolog, de bele tud vegyíteni éppen elég igazságot ahhoz, hogy valószerűnek tűnjön, de legalábbis foglalkozzunk a gondolattal. Ó, mekkora szüksége van az Úr népének szellemi ítélőképességre és éberségre, hogy ne higgyünk el mindent azonnal, még akkor sem, ha teljesen igaznak látszik! Azt kellene mondanunk, „várj egy kicsit, előbb bizonyosodjunk meg afelől, hogy ez a teljes igazság, és csakis az igazság!”. Óriási stratégiai értéke van a szeretetnek a szentek között, és biztosak lehetünk benne, hogy amikor a Szent Szellem ilyesmit mond, akkor nagy dolgokat akar elvégezni; és Ő a legnagyobb dolgot – Isten szándékát bennünk – tartja a kezében.

Ő úgy jön, mint a hatalom, az erő Szelleme, de ne feledjük, hogy ezt a gyülekezetben a szeretet mentén kell értelmezni. A mi erőnk az egymás iránti szeretetünkben rejlik. Ezt soha ne feledjük! A Szent Szellem erejét a gyülekezetben a szeretetben kifejezve kell érteni. Tudjuk, hogy különbség van aközött, mit jelent Úrnak, illetve Fejnek lenni. Pusztán egy újabb oldala ugyanannak a dolognak. Krisztus Fejként adatott a gyülekezetnek minden dolog fölött, és később azt olvassuk, hogy a férj feje a feleségnek, úgy, ahogyan Krisztus Feje a gyülekezetnek.

Ha visszamegyünk a Korinthusi levélhez, ott nem olvasunk egyértelmű kifejezésekkel és fogalmakkal arról, hogy Krisztus a Fej, bár egy helyen van ugyan erre némi utalás, de nem erről szól, hanem arról, hogy Krisztus Úr. Miért? Mert a korinthusi állapotok olyanok voltak, hogy arra volt szükség, hogy Krisztus Úr legyen, amikor azonban Efezushoz érkezünk, a korinthusi talajról a mennyeiekbe emelkedünk, és Krisztus itt Fej.

A férj nem ura a feleségének, hanem a feje a feleségének. Bizonyos értelemben igaz, hogy az Úr Jézus Ura a gyülekezetnek, de nem hívják így. Fejnek hívják. Mit jelent valaki Fejének lenni? Azt, hogy itt a szeretet az elsődleges. Úrnak lenni azt jelenti, hogy valaki uralkodik a másik fölött. Ha uralomról van szó, akkor ott alá kell vetnünk magunkat. Férj és feleség között azonban nem ez a viszony áll fenn, ott a szeretet áll az első helyen, ahogyan az Efezus 5 elég világosan megmondja: „Ahogyan Krisztus is szerette a gyülekezetet”. Ő a Fej. Nincs semmilyen zsarnoki uralom Krisztus részéről, ha a gyülekezetről van szó. Látjátok itt a különbséget? Ha „korinthusi” módra élünk, akkor meg kell ismerünk Őt, mint Urat, alá kell Neki vetnünk magunkat, össze kell töretnünk. Ha „efezusi” módra élünk (nem biztos, hogy szeretem ezeket a kifejezéseket), tehát mennyei módon, akkor nem kell megtörnünk Krisztus uralma alatt, hanem meg kell hajolunk előtte, mint Fej előtt. A szeretet az elsődleges, és ez jelenti az erőt. Így kell lennie, ha győzni akarunk az ellenség fölött.

Soha nem fogunk tudni szembenézni ezzel az ellenséggel, ha még előbb meg kell törnünk Jézus Krisztus uralma alatt, de szembeszállhatunk vele, ha meghajoltunk Előtte, mint Fej előtt, az Ő mindent felülmúló szeretetében. „Hatalmasan megerősödjetek az ő Szelleme által a belső emberben, (…) a szeretetben meggyökerezve és megalapozva, hogy képesek legyetek megérteni minden szenttel együtt (…) Krisztus minden ismeretet felülhaladó szeretetét, hogy így beteljesedjetek az Isten egész teljességéig”.

Hogyan tudjuk, ezt nagyon röviden összefoglalni? Ez az üzenet, szeretteim. Egy új helyzetről beszélünk, amellyel új erő jár, a szellemi hatalom felemelkedett helyzetéről, ahol az ellenség legyőzöttnek bizonyul, ahol valóban felette vagyunk Krisztusban. És ez nagyon is gyakorlati dolog lesz! „Viseljétek el egymást szeretetben”! „Bocsássatok meg egymásnak, ahogyan Isten is megbocsátott nektek Krisztusban!” „Járjatok szeretetben” – mondja az apostol ebben a részben – magatartás! – járjatok szeretetben. „Igyekezzetek megtartani a Szellem egységét”. Ez az ellenséggel szembeni helyes stratégia! Ez a pozíció szükséges a mennyei hadviseléshez. Elvesztettünk már nem egy nagy szellemi harcot, és az ellenségnek van bőven oka kárörvendeni, amikor valamilyen mondvacsinált ügy, valamilyen apró hazugság miatt két hívő közé tud állni, és belepiszkál az egymással való közösségükbe, vagy amikor sikeresen elhinti a gyanakvást, a kétkedést az emberek gondolataiba valami olyasmiről, amit az Úr pedig éppen használ.

Az ellenség jól ismeri az egységnek, a Szellem egységének, a Szellem szeretetének értékes voltát. Tudja, mennyit számít, és biztosra vehetjük, hogy mindannyiunknál ez lesz az elsődleges célpontja. Fogadjuk ezt meg, legyünk mindig nagyon éberek ebben a dologban! Amikor a hadszíntérre lépünk, azt mondja az Ige, hogy nem csak imádkozzunk minden időben, hanem hogy ugyanezen dologban vigyázzunk éberen minden állhatatossággal! Az ellenség nem válogat a módszerekben, bármire képes. De hadd ismételjem, hogy legtöbbször nem is valós dologról, hanem csak valami érzetről van szó.

Eszembe jut egy eset, ami jól illusztrálja ezt. Sosem felejtem el, mert életreszóló lecke volt számomra, és azóta is mindig nagy segítségemre van. Régen, még az elején, amikor az Úr a kezelésébe vett, és egy nagyon komoly válsághelyzeten vitt át az életemben, ami a legnagyobb dolog volt, és ennek a szolgálatnak a kezdete; és épp azt tanultuk, hogy mit jelent a Krisztusban való hatalom a gonosz erői fölött, nagyon kis egyszerű, de nagyon is pontosan kiszámított első leckét kaptam.

Az egyik Úr napjának reggelén Paterson testvér bejött a szobámba közvetlenül az összejövetel előtt, és ahogy bejött, mintha egy óriási jégfal került volna oda kettőnk közé. Úgy jött be, mint egy jéghegy, és én is teljesen lefagytam. Az egésznek volt valami baljós és gonosz érzete. Amint ezt így magamban azonosítottam, ránéztem, és megkérdeztem:

  • Mi van veled?
  • Semmi.

Egyenesen a szemébe néztem: – Komolyan azt mondod, hogy nincs semmi?

  • Nem, tényleg nincs semmi, amiről tudnék.

Azt feleltem, hogy ezt nem hiszem, és megkérdeztem: – Mondott neked valaki valamit rólam?

  • Nem.
  • Akkor mégis mi a baj? Valami csak van benned?

Azt mondja: – Ó, igen, most, hogy így mondod, úgy érzem, van valami…

  • De abban biztos vagy, hogy semmi konkrét dolog nincsen, nincs valami kérdésed, nincsenek-e kétségeid valami felől, nincs-e valami, amit tisztáznunk kellene?
  • Nem, semmi ilyen.
  • Akkor – mondtam –, letérdelünk az Úr előtt, és leromboljuk ezt a dolgot.

Letérdeltünk együtt, és az Úr nevében ellenálltunk az ördög munkájának. Azonnal el is tűnt. Ami utána következett, meg is magyarázta az egészet. Az Úr napja volt, és az ellenség látta, hogy valami készülőben volt azon a napon, amit meg akart akadályozni, ezért bejött ezzel a puszta érzettel – ami nagyon is valóságos volt nekem, teljesen lebéníthatott volna, ha nem bántunk volna el vele. De ott azonnal elbántunk vele, tisztáztuk, eltávolítottuk, és a nap többi részében történtekből ki is derült, hogy mit akart az ellenség megakadályozni. Egyértelművé vált, hogy a Sátánnak nagyon fontos volt az a nap, mert az Úrnak is nagyon fontos volt az a nap.

Nagyon sokszor történik, hogy a Sátán a gonosz szellemeivel jön, és valamit kifundál. Ha hitelt adunk neki, az pusztító kihatással lesz a másikkal való kapcsolatunkra. Ha a dolog valós, akkor rendezzük az Úr előtt. Ha nem valós, akkor romboljuk le. Nagyon vigyázzunk, hogy mit fogadunk el azokból a dolgokból, melyek az egymással való közösségünket megszakítják! Biztosra vehetjük, hogy az ellenségnek fűződik hozzá érdeke. A Szent Szellem szeretetének hatalmas stratégiai jelentősége van! Az Úr tanítsa meg nekünk, mit jelent.

Lefegyverezvén fejedelemségeket és hatalmasságokat (T. Austin-Sparks)

Eredeti: Stripping Off Principalities and Powers
PDF: Levágván a fejedelemségeket és a hatalmasságokat

„Körülvettek engem a pogányok mind: az Úr nevében bizony levágom őket; körülvettek engem, be is kerítettek engem: az Úr nevében bizony levágom őket; körülvettek engem, mint a méhek; kioltattak, mint a tüsketűz: az Úr nevében bizony levágom őket.” (Zsolt 118,10-12)

„Levetvén magáról a fejedelemségeket és hatalmasságokat, nyilvánosan kipellengérezte, diadalt ülvén felettük őáltala.” (Kol 2,15, Kecskeméthy). Őáltala – vagyis a kereszt által.

A két felolvasott vers közötti kapcsolat megértéséhez szükségünk van az Efezus 6,12-re is: „Mert nem vér és test ellen van nekünk tusakodásunk, hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, a sötétség világának urai ellen, a gonoszság szellemei ellen, amelyek az ég magasságában vannak”.

Semmi kétség afelől, hogy a 118. Zsoltár messiási prófécia, oly sok minden található benne, ami egyértelműen Urunk harcáról szól a kereszten. „Keményen meglöktek, hogy elessem (…) Nem halok meg, hanem élek, és hirdetem az ÚR cselekedeteit!” Ez olyan világosan az Úr Jézusról és az Ő keresztjéről szól, hogy a tizedik vers és az utána következő is szintén ugyanerről kell, hogy szóljon. Ebben az áll, hogy népek sokasága méhek gyanánt veszi Őt körül, ami azt jelenti, hogy ez ott, a kereszten történt, a sötétség világának fejedelemségei, hatalmasságai és urai által. A gonoszság szellemi seregei vették Őt körbe, zárták körül, ostromolták, szorongatták, próbáltak erőt venni rajta a kereszten, de Ő levágta magáról és nyilvánosan megszégyenítette őket, győzelmet aratva rajtuk a kereszten.

Míg az Úr kereszten elvégzett munkája egyedülálló, végleges és befejezett a legfőbb cél tekintetében, az ehhez hasonló megtapasztalások ismerősek mindazok számára, akik közeli kapcsolatban vannak az Úrral. Egyáltalán nem szokatlan megtapasztalni valamit abból, hogy gonosz és halálos erők vesznek körül minket, hogy lenyomjanak, földre lökjenek és teljesen hatástalanítsanak bennünket. Ismerjük ezt; ki jobban, ki kevésbé – de ahogy haladunk az Úrral, többet fogunk megélni belőle.

Szükséges tisztában lennünk azzal, hogy mi mit jelent valójában

Habár keresztényként ez általános tapasztalatunk, nem mindig vagyunk tudatában, hogy pontosan mi történik, és mi mit jelent valójában. Az Úr Jézus esetében a kereszten ez nyilvánvaló szellemi megtapasztalás volt, de a borzalmas körülmények miatt húsbavágó módon is érte Őt mindez – nem csak valamilyen elvont, szellemi módon. A gondolatainkban el szoktuk képzelni azt, amit olvasunk, és kíváncsi vagyok, vajon ti hogyan képzelitek el Krisztus megkísértését a negyven nap során a pusztában. Elképzelitek konkrétan az ördögöt, ahogy szó szerint és látható módon odamegy az Úrhoz? Pedig az egész lehetett pusztán belső megtapasztalás; mi objektívvé, kézzel foghatóvá tesszük, pedig az egésznek a lényege a körülményekben rejlett.

Nem mindig tartjuk észben, és nem mindig figyelünk arra, hogy bizonyos dolgok hová vezetnek, és mi azoknak a valódi jelentőségük. A gonosz erői sokféleképpen elérhetnek bennünket, mi pedig gyakran csak arra az általuk éppen használt eszközre vagy módszerre tekintünk – így azok könnyedén maguk alá gyűrnek bennünket, ahelyett, hogy átlátnánk ezeken, és rögtön észrevennénk, miről van szó valójában.

Ezek a dolgok pedig a lelkünkön keresztül érnek el bennünket, hiszen, ha nem a lelkünkről lenne szó, az egész meg sem történne, nem lenne semmi jelentősége egyáltalán. Másért nem is lehetne, csakis a lelkünkért. Valami történik velünk, ami a lelkünket, azaz az egónkat, az énünket érinti, mi pedig ezt az adott dolgot csak önmagában nézzük, és nem látjuk meg, hogy mögötte valami egészen más húzódik. Valaki mond nekünk valamit – lehet kritika, dorgálás –, vagy tesz valamit, ami balul sül el. Valaki megfeledkezik valamiről, figyelmetlen – és ez máris fullánkot ereszt belénk, vagy valamilyen hasonló hatással van ránk, és a dolog azonnal maga alá teper bennünket. Szépen felvesszük azt a dorgálást, azt a kiigazítást vagy azt a szerencsétlen húzást; azt a feledékenységet, azt a ballépést, bármi legyen is az, bármelyik abból a tízezerből, ami nap mint nap megesik velünk, és a probléma alá megyünk, hagyjuk, hogy a földre teperjen bennünket. És hamarosan azt tapasztaljuk, hogy az a buta kis semmiség – mert önmagában bizony nem is más – borzalmas állapotba kerített bennünket. Elveszítettük a közvetlen, meghitt kapcsolatunkat az Úrral, elveszítettük az életünket, a közösségünket, az örömünket. Mintha vastag lepelbe lennénk beburkolva, önmagunkba zártan, szellemi életünkben megbénulva, és nehézségek sorozata veszi kezdetét az életünkben, ami rövidebb-hosszabb ideig tart, míg végül, minek kell történnie? Ha elég hosszú ideig tart, azt mondjuk: „Távol van az Úr, valami történt, elveszítettük az örömünket az Úrban, elveszítettük, hogy bizonyság tudjunk lenni, sötét lepel borult ránk, magába csavart.” Ezek az egyszerű formái.

Az egész pedig sokkal erőteljesebb lesz az élet más területein, ahol olyan, mintha méhek vennének körül, egyik dolog a másik után. Mintha az ellenség elszánta volna magát, hogy földre vigyen bennünket, ha az egyik dologgal nem sikerül, megpróbálja egy másikkal, egy harmadikkal, míg már egész rohamot intéz, hogy földre vigyen.

Kérnünk kell az Urat, hogy lehessünk mindig tudatában annak, ami ezek mögött valójában húzódik.  Ez az első, hogy folyamatosan tudatában legyünk, hogy az ilyesmi szellemi kárt tud nekem okozni. Ezért nagyon fontos, hogy minél hamarabb leküzdjük magunkban, és túllépjünk rajta, mert a mi dolgunk visszautasítani azt, hogy bármilyen neheztelést őrizgessünk. Meg kell látnom, hogy az ördögnek valami célja van az életemben, le akarja rombolni a bizonyságomat, el akarja rabolni az örömömet, tönkre akarja tenni az imaéletemet, az Úrral való közösségemet.

A fejedelemségek és hatalmasságok lemetszésének papi munkája

Mennyire szükségünk van az Úr Szellemére, hogy lemetssze és elvesse tőlünk ezeket! Mennyi mindentől megkímélhetnénk magunkat, ha figyelmesebbek lennénk és gondosabban járnánk el ezügyben! Hiszen pontosan ezt jelenti a papi szolgálat, a léviták munkája. Isten házában mi most léviták vagyunk, és miről is szólt a léviták szolgálata? Ha benéztünk volna a sátorba és a templomba, azt láttuk volna, hogy a léviták folyamatosan el voltak foglalva, mindig csináltak valamit; akadálymentesen, tisztán tartották az Istenhez vezető utat. Foglalkoztak a jobb és a bal oldalon lévő dolgokkal, melyek mind az akadályokat jelképezik az Istennel való tökéletes, akadálymentes közösség útjában. Az egész arról szól, hogy folyamatosan legyünk készek tisztán megtartani az Istenhez vezető utat – és ez papi feladat. Ó, bárcsak mindig lennénk felövezve, és jobban odafigyelnénk, mit jelent valójában ez a fullasztó, körülfonó, ostromló munkálkodás, melynek célja, hogy megbénítson, tehetetlenné tegyen bennünket! Bárcsak kérnénk az Urat, hogy igazi lévita-szelleműek lehessünk, szilárdan eltökélve, hogy nem fogjuk engedni, hogy bármi az utunkba álljon, vagy ottmaradjon az útban Isten és közöttünk. „Bizony levágom magamról őket!”

Nem tapasztaltatok még olyat, amikor azt mondjátok, „le kell borulnom az Úr előtt, és most nagyon imádkoznom kell”? Eljutunk arra a pontra, amikor ki kell szabadítanunk a lelkünket ebből a börtönből, ebből a hálóból. Az ellenség gyakran megpróbál elvinni bennünket odáig, ahol már se lélegezni, se mozogni nem tudunk. Érzékenynek kell lennünk erre, hogy észrevegyük, és a Szent Szellem erejét keressük, hogy levághassuk magunkról, kijelentvén: „Ebből elég, ennek itt most véget vetek!”. Muszáj, hogy felgerjedjen bennünk a szent elhatározás, hogy ne tűrjük tovább, és kijelentsük: „Ez nem mehet így tovább, már így is túl sokáig hagytam, mostantól ellenállok ennek!” A Fiú Szelleme volt az, akit mikor a kereszten függve körülvettek, azt mondta: „Levetem magamról őket! Körülvettek engem mind a pogányok (…) körülvettek, mint a méhraj (…) Levágom őket (…) Levágom őket (…) Levágom őket.” Háromszor mondja, hogy „Levágom őket”. Levetette magáról a fejedelemségeket és hatalmasságokat.

Ó, Urunk, erősíts meg bennünket az ellenállásra! Túl sokszor adtuk meg magunkat. Az Úr túl sokat veszít, és mi is túl sokat veszítünk, ha hagyjuk, hogy a dolgok sokáig fajuljanak, míg végre felkelünk, és azt nem mondjuk „Elég!”. Olyan hosszú ideig elfogadjuk a dolgokat, és utána azt mondjuk: „Egy percig sem tűröm ezt tovább!” És akkor valami történik, valami szétrobban. Ha az emberekről van szó, velük kapcsolatban bármi lehet helyes vagy helytelen, de az ellenséggel kapcsolatban mindig helyes a közvetlen, egyenes robbantás.

Kérjük az Urat, hogy tegyen ilyenné bennünket, hogy akarjunk erőteljesen ellenállni, és nem tűrni az ellenség fojtogató, megkötöző munkáját, mellyel földre akar kényszeríteni bennünket.

És vigyázzunk mindig, legyünk figyelmesek, hogy ne vegyük föl azokat a dolgokat, amiket az emberek mondanak vagy tesznek, ne vegyük föl ezeket, ne forgassuk a gondolatainkban, ne nyalogassuk a sebeinket és ne kapjuk föl a vizet, hanem lássuk meg, mit nyerne vele az ellenség, ha az adott dolgot sikeresen elültetné a szívünkben. Ez a győzelem titka. Bárcsak azt mondanánk: „Igen, ez elég szerencsétlen húzás volt az illető részéről, helytelen dolog és emberi szempontból nem is védhető, de nem fogom hagyni, hogy az ördög megfogjon vele, körülfonjon, és az Úr és közém kerüljön!” Ez valódi lévita szolgálat.

Az Úr helyezze belénk ezt az elhatározást, hogy „Levetem őket magamról!” Legyünk éberek mindenkor, különösen az imaalkalmakkor. Milyen gyakran érezzük magunkat lefojtva, nincs áttörés, sötét lepel borul ránk – és az a veszély, hogy csak ülünk alatta, és elfogadjuk. Azt kell mondanunk: „Ezt nem tűrjük tovább; Isten számunkra elérhető, szabad az út Hozzá, Ő parancsolta, hogy imádkozzunk! Ezt nem tudja az ellenség megakadályozni, nem engedjük, hiába próbálja!” Vagy lehet, hogy egy összejövetelen történik; milyen gyakran van, hogy miközben szolgálunk az Igével, egyszer csak sötét lepel borul ránk, míg nem kiáltunk belül az Úrhoz, és kitörünk belőle azzal, hogy ellenállunk, és nem fogadjuk el.

Nagyon vigyázzunk, hogy mit fogadunk el! Az ellenség mindig kínál valamit – ne fogadjuk el! Mondjuk azt: „Nem! Miért is tenném? Az Úr céljait szolgálja?” Tehát, amikor összegyűlünk imádkozni, álljunk meg szilárdan, álljunk ellen, ne vegyük föl a zavaró körülményeket. Kérjük az Urat, hogy helyezzen belénk szellemben egyre többet és többet abból, ami Őbenne volt a kereszten, hogy bár gyengeségben és lesoványodva, olyan állapotok közepette, amilyenben nekünk soha nem lesz részünk, de mindazonáltal belsőleg tökéletesen átadta Magát az Atya akaratának, és nem fogadta el az ördög akaratát egy pillanatra sem. „Le fogom vetni őket!” és levetette magáról a fejedelemségeket és hatalmasságokat. Az Úr erősítsen meg bennünket!

Szerkesztette és közreadja: Golden Candlestick Trust. Eredeti: Stripping Off Principalities and Powers.

A morva testvérek és John Wesley

"Bátorítván egymást, mivel ama nap közelget"

Into All the Wrold: Count Zinzendorf and the Moravian Missionary Movement bejegyzés alapján

A gazdag ifjú, aki igent mondott bejegyzés folytatása

Szerte az egész világba

Rövid időn belül Herrnhut misszionáriusokat kezdett kiküldeni a világ különböző részeire. Kis csoportok alakultak, akik összegyűltek imádkozni, Bibliát tanulmányozni és átutazták Európát, hirdetve az evangéliumot azoknak, akikkel találkoztak, különösen a társadalom kivetettjeinek. Ebből nőtt ki a kis csoportoknak az a hálózata, amely végül “Diaszpóra” néven vált ismertté.

Zinzendorf vezetése alatt, a morva misszionáriusok egy addig soha nem látott módon az egész világra elmentek. 1732. december 13-án vasárnap majdnem tíz hetes tengeri utazás után a hajó St. Thomas (Virgin-szigetek) kikötőjébe vitorlázott, hogy rabszolgákat érjen el Krisztus számára. Ez nagyon nehéz időszak volt, ahol a misszionáriusok közül sokan meghaltak. Az első 29 közül huszonketten életüket vesztették. A próbák és nehézségek ellenére azonban továbbra is indultak misszionáriusok Herrnhutból a világ minden részére.

1760-ra, amikor Zinzendorf meghalt, 28 évnyi…

View original post 741 további szó

A gazdag ifjú, aki igent mondott

"Bátorítván egymást, mivel ama nap közelget"

Into All the World: Count Zinzendorf and the Moravian Missionary Movement bejegyzés alapján

„Egyetlen szenvedélyem van – Ő, egyedül csak Ő.” (Ludwig von Zinzendorf)

A gazdag ifjú, aki igent mondott

Minden idők egyik legnagyobb missziói mozgalma azzal a gazdag ifjúval kezdődött, aki igent mondott az Úrnak. Nikolaus Ludwig von Zinzendorf gróf 1700-ban gazdag nemesi családban született, és az egyik legősibb osztrák nemesi családhoz tartozott. Hat héttel a fiatal Ludwig születése után apja tuberkulózisban halt meg, és amikor négy éves lett, anyja újra férjhez ment. Ekkor elkerült pietista Lutheránus nagyanyjához, aki sokat alakított jellemén és hitén.

Hat éves korában beleszeretett Jézusba, és iskolai évei alatt tovább erősödött Krisztusba vetett hitében. Életének rendszeres része volt az imádság, Bibliaolvasás és éneklés. A Biblia mellett a legdrágább kincse Luther Kisebb Katekizmusa (Smaller Catechism) volt. Zinzendorf kitűnő tanuló volt, és 15 éves korára görögül tudta olvasni a klasszikusokat és az Újszövetséget, és folyékonyan tudott latinul…

View original post 591 további szó

Organikus gyülekezet – Gene Edwards

PDF-ben a Letöltések fül alatt, a szerző nevénél megtalálható.

keskeny út - narrow way

Organic church by Gene Edwards

– § –

PDF formátumban letölthető itt: Organikus gyülekezet

Az egész világ reménytelenül vár vagy egy Újszövetségi vagy egy Organikus gyülekezetre. De melyik az igazi? A kettő közötti különbség olyan nagy, mint élet és halál. A következő szavakat még akkor hallottam mielőtt keresztyén lettem volna:

 “Újszövetségi gyülekezetre van szükség”

“Vissza kell térnünk az Újszövetségi gyülekezethez.”

Nem ért egyet mindenki ezzel?

Kétségbe merjük vonni ezt a vitathatatlan célt?

Az igazság az, hogy nincs olyan dolog, hogy “Újszövetségi gyülekezet”…..még az Újszövetségben sem! Amit az Újszövetség feljegyez az a gyülekezetek organikus tapasztalatának története, Kr.u. 30-tól 70-ig. Sok leírással rendelkezünk az első századi gyülekezetekről. Ezek a gyülekezetek különbözőek voltak, de mind organikusak. Nem tudunk újból létrehozni egy “Újszövetségi gyülekezetet”! Azonban, ha van bátorságunk, felfedezhetjük egy „organikus élőlény” újjászületését – egy élő személyt, egy asszonyt, ami a gyülekezet.

Az „ellentétben ezzel” vagy „ellentétben azzal” módszer nem vezet célhoz, hogy létrehozzunk…

View original post 8 056 további szó

A kritikus szellem (A.B. Simpson)

„Azért idő előtt semmit se ítéljetek, amíg el nem jön az Úr” (1Kor 4,5)

Semmi sem akadályozza jobban a Szent Szellem munkáját az ember szívében, mint a kritikus szellem. Egy összejövetel után egy fiatal testvér előrejött, és elmondta nekünk, milyen hatalmas áldásban volt része aznap délután; hogy a Szent Szellembe való merülés, ami a szívét és az egész lényét érintette, megszabadította az évekig tartó fogságból. Majd elmagyarázta: „Az egész az Ön válasza nyomán jött arra a kérdésre, hogy ’Akadályozza-e a kritikus szellem a Szent Szellemet abban, hogy betöltse valakinek a szívét?’”

A kérdés meg lett válaszolva, a testvér pedig így folytatta: „Évek óta úgy ültem a gyülekezetben, hogy szinte mindent kritizáltam, ami csak folyt, ellenvetettem ennek a dolognak is, amannak is; hibát kerestem egyesek szóhasználatában, az általuk használt kifejezések megválasztásában, a dicséretben és a bizonyságtételekben; és nagyon boldogtalannak éreztem magam. Az Úr azonban megvilágosította a választ a szívemben, meggyőzött a bűnöm felől, és akkor és ott letettem az egészet, és elkezdtem meglátni a jót a rossz helyett. Áldás esője hullott rám, a lelkem megtelt örömmel és magasztalással, megláttam, miben hibáztam: hogy éveken át a fejemmel próbáltam látni az igazságot a szívem helyett.”

Forrás: Days of Heaven Upon Earth, nov. 25.

“Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők” – W. Nee

“Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők”

Egyszer egy testvér nagyon erősen törekedett a győzelemre. De el kellett ismernie, hogy a folyamatos könyörgése ellenére Isten nem adott neki győzelmet. Egy napon Krisztus szavait olvasta a János 15,5-ből: “Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők.” Abban a pillanatban világossága lett. Letérdelt, és így imádkozott: “A legostobább ember vagyok a világon! A győzelmes élet, melyet keresek, valójában már az enyém! Szőlővesszők vagytok, ezt mondta Jézus, nem azt, hogy szőlővesszők lesztek!” Sok éven át imádkozott azért, hogy vesszőként a tőhöz csatlakozhasson, és nem fogta föl, hogy már szőlővesszőként a szőlőtőhöz csatlakozik. Ám amikor Isten ezt kijelentette neki, valódi hite lett. Később így fogalmazott: “Folyamatosan vereséget szenvedtem, ezért kerestem a győzelmet; a győzelem azonban sosem jött el. De azon a napon, amikor hittem, eljött a győzelem!”

Forrás: The Lord My Portion, Christian Fellowship Publishers

Az újonnan születés (T. Austin-Sparks)

PDF-ben letölthető itt: Austin-Sparks-Újonnan születés

„Jézus így válaszolt: “Bizony, bizony, mondom néked: ha valaki nem születik újonnan, nem láthatja meg az Isten országát (királyságát, királyi uralmát). (…) Ne csodálkozz, hogy ezt mondtam neked: Újonnan kell születnetek.” (Jn 3,3.7)

„Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. (…) Aki hisz őbenne, az nem jut ítéletre, aki pedig nem hisz, már ítélet alatt van, mert nem hitt az Isten egyszülött Fiának nevében.” (Jn 3,16.18)

„Újonnan (fentről, illetve újra) kell születnetek”

Három oka is van annak, hogy most erről az igéről beszélek. Az egyik, hogy vannak olyanok, akik nem tudják pontosan, mit jelent újonnan születni; a másik, hogy vannak, akik ugyan tudják, de emlékeztetni kell őket, mi a különbség az újonnan születettek és az összes többi ember között; harmadszor pedig folyamatosan találkozunk olyanokkal, akik semmit sem tudnak róla, és időről időre nekünk szegezik a kérdést, hogy magyarázzuk el, mit jelent az újonnan születés; miben más, aki újonnan született.

Gyakran kerülünk olyan helyzetbe, mely könnyen elbizonytalaníthat ebben a kérdésben, ha hagyjuk. Például sok olyan kedves és külső viselkedésében nagyon nemes és jó emberrel találkozunk, akik bizonyosan nem születtek újonnan, és ugyancsak kedvezően jönnek ki az általunk ismert, elvileg újonnan született emberekkel való összehasonlításból. Az újonnan született emberek gyakran alulmaradnak a szemünkben, ha egyes nem újonnan született ismerőseinkkel összehasonlítjuk őket, és ez elbizonytalaníthat bennünket; s olyan kérdések merülnek föl bennünk, melyek lerombolják bizonyságtételünk, hitvallásunk bizonyosságát, határozott egyértelműségét.

Néha pedig, különösen a fiataloknak, nehéz pontosan és egyértelműen megválaszolniuk azt a kérdést, hogy mit jelent valójában kereszténynek lenni? Nagyon bonyolultan és mindenféle mellékes dolgokon keresztül próbálják ezt elmagyarázni. Ritkán találkozom olyannal, különösen, ha az illető fiatal még az Úrban, hogy képes lenne tömören és pontosan elmagyarázni, mit jelent kereszténynek lenni, illetve mit jelent újonnan születni. Ezért szeretnék most erről a témáról beszélni: „Szükséges nektek újonnan születnetek”. Próbálom annyira egyszerűen és világosan kifejteni, amennyire csak lehet, a következő három kérdés mentén.

Mit jelent újonnan születni?

Először is, mit jelent újonnan születni? Ugyan ez nagyon általános kérdés, és hosszan kifejtve lehetne válaszolni rá, most mégis egyetlen egyszerű feleletre szorítkozunk. Maga a születés ugyanis végső soron a vér kérdése, és a Biblia vérről szóló tanításait látszólag körülvevő nagyon sok olyan titkot összefoghatunk abba az egyetlen közismert ténybe, hogy életet adó, életmentő vércserét nem lehet két akármilyen élőlény között elvégezni.  Nem lehet a különböző fajok vérét összekeverni, azaz egyik faj vérét a másikba átömleszteni. Ha ezt tesszük, nem csak zsákutcába jutunk, hanem kárt is csinálunk. Nem ömleszthetjük az állat vérét az ember szervezetébe úgy, hogy annak bármi valódi értéke legyen – nem létezik transzfúzió állat és ember között. Ezen a módon nem lehet sehova sem eljutni; nincsen semmi értelme, sőt csak károsodást okoz. Minden fajnak megvan a maga vére, és az a vér az adott fajhoz tartozik, és nem szabad más fajba átömleszteni.

A Bibliában a vér, mint tudjuk, az életet jelképezi, és amikor azt mondja, hogy Jézus Krisztusban, illetve a Benne való hit által mi örök életet kapunk, az nem más, mint hogy részesülünk az Ő vére – szimbolikus nyelvezetű – ivásának megszentelő hatásában. „Aki issza az én véremet, annak örök élete van” (Jn 6,54), és ez azt jelenti, hogy megkapjuk – használhatom-e ezt a szót az Úr Jézussal kapcsolatban? – egy másik „fajnak” az életét. Nem létezik az Úr Jézushoz hasonló „faj” a világegyetemben; Ő a teremtés egyedülálló rendje, különleges rendje. Valami olyasmit képvisel, ami nem található meg sehol máshol, és újonnan születni azt jelenti, hogy a teremtés egy olyan rendjének az életét kapjuk meg, melynek Ő a legelső képviselője.

Mit jelent tehát újonnan születni? Azt, hogy egy másik, teljesen újfajta életet kapunk, és ennek a lényege, ha valóban Isten újonnan született gyermekeivé lettünk, nem a természetünkben és nem a külsőségekben rejlik. A létünk legmélyén, odabent van valami, amit kaptunk, ami teljes mértékben különbözik minden emberi dologtól. Bármennyire is jó lehet valaki viselkedését tekintve, ez más – itt lényegi különbség van. Mi magunk is tudjuk, hogy önmagunkban a különbség nem teljesen látható, mégis tudjuk, hogy alapvető változás történt; ott van bennünk, ami ezt létrehozta; és ezt a dolgot semmilyen módon nem lehet kierőszakolni vagy erőltetni, hanem annyira természetes, mint minden más ezzel az új teremtéssel kapcsolatban. Tudjuk, hogy valami történt bennünk, amitől mások lettünk, mint a többi ember, és ez az alapvető tény folyamatosan megismerteti magát bennünk. Olyan, mint egy újfajta felfogás és világlátás, újfajta tudatosság és lelkiismeret, amely mindig jelen van mint egy választóvonal; indít valamire vagy visszafog. Ott van bennünk ez a másik rendből, az Isten Fiának rendjéből való új, másik élet; ez hozza létre ezt a különbséget, mely nem más, mint az újonnan születés.

Sok kereszténynek – és nem csak olyanoknak, akik fiatalok az Úrban –, nehézsége adódik, amikor komoly megterhelés vagy próbatétel éri őket; amikor a természeti életre valamilyen okból inger vagy nyomás nehezedik, talán testi bajok, gyengeség, vagy kívülről jövő kényszerítő erő formájában. Ilyenkor a természeti élet nagyon is erősnek tűnik még mindig a rossz oldalon, és elég határozottan érvényesítik magukat a természeti élet régi dolgai. Ekkor az ellenség megkísért bennünket a kérdéssel, hogy hát, ha így viselkedünk, így gondolkozunk, akkor mégis miben jelent különbséget Isten gyermekének lenni? Csakugyan jelentene valamit újonnan születettnek, új teremtésnek lenni? Van egyáltalán különbség?

A válasz pedig mélyen, sokkal mélyebben rejlik, mint a saját természetünk. Amik mi természet szerint vagyunk, az megmarad, de jelen van az új teremtés is. Nagyon fontos a hangsúlyt a helyes kifejezésre helyezni. Amikor az apostol azt írja: „Azért ha valaki Krisztusban van” – és sok fordítás úgy adja vissza, „új teremtés az” vagy „új teremtmény az”. Más fordításokban viszont a mondat így hangzik: „Azért ha valaki Krisztusban van, ott új teremtés van” (2Kor 5,17). Hol van új teremtés? Krisztusban; az az új teremtés, amik mi Krisztusban vagyunk; ott, ahol Krisztusban vagyunk, és amikor Krisztusban vagyunk. Nem az az új teremtés, amikor magunkban vagyunk, hanem az, amikor Krisztusban vagyunk. Ott van az új teremtés. Az, ami Krisztusban van, az az új teremtés.

Ezt nem elemezzük most tovább, de szeretném, ha észrevennétek, hogy lényegi különbség van, és ezt a különbséget ismerjük. Ez az a különbség, ami a szellemi növekedésünkkel párhuzamosan egyre valóságosabbá válik számunkra; a különbség aközött, hogy mi Krisztus, és mik vagyunk mi, és mi az ember mint egész a maga természete szerint; mit jelent az a különbség, hogy mi – szimbolikusan – új vért kaptunk, más vért; illetve, a helyes kifejezéssel: egy másik, teljesen más életet kaptunk. Mit jelent újonnan születni? Ezt jelenti.

Miért kell újonnan születnünk?

Miért kell újonnan születnünk? Miért hangsúlyozta ezt ennyire az Úr Jézus? Figyeljük meg ezt a kettős felszólítást: „Bizony, bizony, mondom neked” Miért? A válasz a teljes kijelentésben található: „ha valaki nem születik újonnan, nem láthatja meg az Isten országát (királyságát, királyi uralmát)”. Isten királyságára nincs utalás a szövegösszefüggésben, ezért feltételeznünk kell a következőket: Nikodémusnak, és a népnek, akihez tartozott, nem volt szüksége magyarázatra Isten királyi uralmát illetően. Azaz nem volt ez titok előttük, biztosan lehetett abból kiindulni, hogy tudtak Isten királyi uralmáról. Nikodémus is tudott valamit róla; Jézus nem valami idegen témát vezetett be. De akár új eszme volt ez, akár nem, a lényeg ez: az Úr Jézus nem kezd hosszas magyarázatokba arról, hogy milyen Isten királysága, nem mondja, hogy ilyen vagy olyan, hanem rögtön abból indul ki, hogy ez alapvetően lényeges dolog, ami nagyon is számít, ami a legfontosabb és legeslegnagyobb jelentőségű, és a hozzáállása egyszerűen ez: – Nézd, Nikodémus, itt végül is, alapvetően, mindenek előtt az Isten királyi uralmáról van szó; közel az idő, amikor nem lesz más uralom, csak Isten királyi uralma. Minden más királyság meg lesz ítélve, le lesz rombolva, meg lesz szüntetve, és az egész világegyetem Isten királysága lesz! Az a legfontosabb kérdés tehát, hogy te benne leszel vagy kívül leszel rajta? Nem lesz más, amit választhatsz. Vagy bent leszel Isten királyságában, vagy kívül leszel: „… el ne vesszenek, hanem örök életük legyen”. Elveszni azt jelenti, hogy kiesni abból, amit Isten meg fog valósítani, kívülre kerülni azon, elveszíteni, és méltatlannak ítéltetni arra, amit Isten létre fog hozni, amit el fog készíteni.

Isten királyi uralma tehát az egyedüli, ami számít, mert végül mindenre ki fog terjedni és mindent magába foglal majd. Ezért kell újonnan születnünk, mert nem automatikusan történik az oda való bejutás. Ez születés kérdése, természet kérdése. Ezt a királyságot isteni természet fogja megalapozni; a királyság alattvalóiba és minden polgárába beoltott isteni természet, mely az állam berendezkedésének alapelve lesz. A két út pedig a következő: elveszünk azáltal, hogy kívül vagyunk vagy örök életet nyerünk azzal, hogy belül vagyunk; ezt az életet pedig egyedül születés révén lehet megkapni.

Tehát, ha a királyi uralom az, ami végtére is és valójában számít, és emiatt kell újonnan születnünk, és semmilyen más módon nem lehet ide bejutni, csak újonnan születés által, akkor erről van szó, ez a lényeg. Tehát, ha valaki megkérdezi tőlünk, mit jelent újonnan születni, mit jelent kereszténynek lenni, egyszerűen azt feleljük, hogy azt jelenti, kaptam egy új, egy másik életet, amelyik bensőbb és mélyebben van, mint a saját, természettől való életem, és ez egyre növekszik bennem, egyre nagyobb területet foglal el, egyre inkább érezteti a hatását, és például ezért van, hogy nem veszek részt bizonyos dolgokban, amiket ti szerettek. Nem arról van szó, hogy én úgy döntöttem, nem teszem ezeket a dolgokat; hogy írtam volna egy listát arról, hogy mit szabad és mit nem, vagy mit tegyek és mit ne tegyek. Egyszerűen csak történt bennem valami, ami létrehozza ezeket a változásokat, és én egy másik életnek a törvényszerűségeit követem, azét az életét, amelyik bennem munkálkodik, tehát ez nem pusztán valamilyen törvényt követő dolog. Ez a különbség, ezt jelenti újonnan születettnek lenni, és ezért kell újonnan születnünk. Végül ugyanis csak egyetlen királyi uralom lesz, Isten királysága, és úgy jutunk be ebbe a királyságba, hogy újonnan születünk. Vagy kint leszünk vagy bent leszünk, de ha bent akarunk lenni, újonnan kell születnünk.

Hogyan születünk újonnan?

Akkor hogyan születünk újonnan? Mit kell tennünk ahhoz, hogy újonnan szülessünk? Legelőször is el kell ismernünk, hogy bűnös természetünk van. Ez nem csak azt jelenti, hogy elismerjük, csináltunk néhány rossz dolgot, hogy bűnöket követtünk el – ez nem elég. Sokan azt gondolják, hogy ha keresztény akarsz lenni, akkor megvallod, hogy miket csináltál, milyen rossz dolgokat, kéred Istent, hogy bocsásson meg, és megígéred, hogy többet nem csinálod ezeket. Nem így működik. Nem a bűnökről van szó, hanem a bűnről; nem arról van szó, hogy mit teszünk vagy nem teszünk, hanem arról, mik vagyunk. Úgy soha nem jön egyenesbe senki Istennel, ha elismer egy rakás bűnt, még ha azok jó nagy kupacba tornyosulnának is, hiszen Isten még sokkal többről tud, olyanokról is, amikre nem is emlékszünk, vagy tudatában sem vagyunk. Amit Ő vár, az az, hogy elismerjük, bűnös az egész természetünk, hogy ilyenek vagyunk önmagunkban, és majd, ennek fényében, elismerjük Krisztust mint Isten Fiát.

Nagyon fontos dolog rejlik itt ebben. Azt vártátok, azt fogom mondani, hogy Krisztust mint megváltót ismerjük el, de nem mondtam ezt; hanem azt, hogy Krisztust mint Isten Fiát ismerjük el. Nézzük meg az Újszövetséget; pünkösdtől kezdve ezt kellett elismerniük az embereknek, hogy Jézus az Isten Fia. Miért? Fiúnak lenni jelent valamit, arra utal, hogy van egy apa, ami pedig a születésre utal, és ez azonnal odavisz bennünket, hogy meglássuk a családi kapcsolat létrejöttét, a családba való bekerülést. Az ajtó ebbe a családba az Úr Jézus, az Elsőszülött. Ő az út, mely ebbe a családba vezet, és nekünk el kell ismernünk Őt, nem mint nagy prófétát, nagy tanítót, mint jó embert, a legjobbat, aki valaha élt, hanem ezt a különleges, egyedülálló kapcsolatot kell elismernünk, hogy Ő a Fiú; mi viszont természet szerint nem vagyunk Isten gyermekei ugyanilyen módon, mint Ő.

Alapvetően nem létezik olyan, hogy Isten mindenkinek egyetemesen az Atyja, és hogy minden ember egymásnak testvére lenne; nincs ilyen univerzális testvériség. Teljes képtelenség ez a gondolat, és hiábavalóság vele foglalkozni, mert nem vezet sehova. Isten, az Atya ugyanis különleges módon apa, Jézus Krisztus különleges és egyedi módon fiú, és a köztük lévő családi kapcsolat is bezárólagos; és csakis egyféleképpen lehet ebbe a családba bekerülni, mégpedig egyedül Jézus Krisztus mint Fiú által.

A Sátán persze jól tudja ezt. Talán nincs is más egyéb a történelemben, amit a Sátán ennél jobban el akart volna érni, mint hogy teljes mellszélességgel tagadja Jézus Krisztus fiúságát. Az egyetlen dolog, amit támadásainak és csaló ravaszságának célkeresztjébe vett a korszakokon át, az Jézus Krisztus fiúsága a maga teljességében, kizárólagosságában, egyedülálló voltában. A különféle hamis tanításokban mindben felbukkant ennek tagadása valamilyen formában. Jézusnak mint Isten Fiának elismerése a mi megmenekülésünkért tehát az újonnan születés útja.

Utána pedig következik a hit általi elfogadás és az odaszánás határozott cselekedete. Én nem egy olyan valaki vagyok, aki sok bűnt elkövet, vagy ilyen vagy olyanfajta bűnöket, hanem bűnös vagyok természet szerint. Jézus Krisztus egy más rend szerint a Fia Istennek. Én, az elfogadás és elköteleződés határozott lépésével, hiten alapuló kapcsolatba kerülök Krisztussal, hogy vigyen be engem ebbe a családba, amely egy másik, teljesen másfajta család!

Értitek ezt? Mit jelent tehát újonnan születni? Meg tudjátok egyszerűen válaszolni? Miért kell újonnan születnünk? Hogyan születünk újonnan? Ha itt bárki nem tudja, mit jelent újonnan születni, akkor nagyon röviden ezt jelenti. Most már ismeritek a módját.

Ha bármelyikőtöknek is akadt problémája ezzel, hogy vannak nagyon kedves és jó emberek, akik egyáltalán nem mondják magukat kereszténynek, és vannak olyan keresztények, akik egyáltalán nem ilyenek, vagy saját magunkban sem azt látjuk, amit szeretnénk, és elgondolkodunk, „tényleg annyira számít ez, hiszen mi a különbség egyáltalán; nagyon is úgy tűnik nekem, hogy sok keresztény egyáltalán nem ér fel odáig, ahol sok nem keresztény van! Mi a különbség, mit jelent?”, akkor megvan erre a nagyon is valóságos válasz. Nem soroltam el mindent, de a válasz igazi. És miért? Nincs más ok, ami fontosabb lenne annál, hogy miért kell újonnan születnünk, hogy az Isten királyi uralma lesz az, ami mindent kormányozni fog. Hogy bent vagyunk-e Isten királyi uralmában vagy sem, ez a legfontosabb kérdés, amivel bárki szembesülhet.

Hogyha tehát ez igaz, és engem meggyőzött, vagy bárki mást meggyőzött, hogy ez olyasmi, amit komolyan fontolóra kell venni; és megkérdezik, hogyan kell csinálni, hogy történik, mi a módja –  tudtok akkor már válaszolni rá? Megértettétek mindannyian? Használja az Úr ezt a nagyon egyszerű igét a mi megerősítésünkre, megvilágosításunkra és új örömünkre.

Első kiadás: Witness and Testimony Publishers, 1935.

https://www.austin-sparks.net/english/002817.html

Szolgálati közlemény

Kedves Olvasóim!

Frissítettem az oldal tetején található “Letöltések” menüpont alatti tartalmat, így névsorrend szerint rendszerezve, könnyebben és gyorsabban hozzá lehet férni a különböző igeszolgálatokhoz. A pdf formátumnak köszönhetően jobban olvashatók és saját használatra könnyebben ki is nyomtathatók ezek az írások. Folyamatosan töltöm fel az anyagokat, szeretnék egy amolyan “mélyebb keresztény élet”-könyvtárat létrehozni. Kívánom, hogy sokunk épülésére szolgáljon!

Kéry Zsuzsi

Az idő és az idők megértése – Dana Congdon

Kiket jelképeznek Issakár fiai ma? Mit láttak meg Dávid király idejében, és mire van szükség ezekben az utolsó napokban?

Hogyan készít fel bennünket az Úr az Ő eljövetelére? Hogyan élhetünk a Királyság időzónájában már most?

Ezekre a kérdésekre kapjuk meg a választ, és még sok meglepő dolgot is megtudhatunk Dana Congdon igeszolgálatán keresztül Isten országával (királyi uralmával) kapcsolatban (magyar felirattal).