Maradjatok meg az én szeretetemben (Georg Steinberger)

PDF: Steinberger_Maradjatok_meg_az_en_szeretetemben
Részlet:

“A Krisztusban maradás nem érzelem, amelynek állapota a Hozzá való viszonyodtól függ, hanem mindenekelőtt eggyé létel Ővele. „Vajon járnak-e ketten együtt, ha előbb nem lettek egyekké?” (Ámós 3,3). Mindarról amit az eggyé létel magában foglal és jelent, itt nem szólhatok. Azt csendességben, a kinyitott Bibliád mellett térdelve kell megtanulnod. Ott kell Jézust szemlélned. Ott láthatjuk Őt, mint az ember Fiát az Ő kicsinységében és szegénységében, az Ő szolgálatában, szeretetében és önmegtagadásában; láthatjuk Őt mint a Bárányt az Ő alázatában és tűrésében; láthatjuk Őt a kereszten, ahol hív Magához a Vele való halálközösségbe, s így hamar észre fogod venni, hogy itt nem érzelmekkel foglalkozik, hanem sokkal többel: a te lelked ügyével. Amíg mi még érzelmek után kapkodunk, addig képtelenek vagyunk a Krisztussal való életközösségre, és ami még rosszabb, hogy ezzel kezet is nyújtunk a kísértésnek, és ajtót nyitunk a kétségbeesésnek. Egészséges lélek csak egyet keres és kérdez: vajon engedelmességben áll-e Urával szemben, vagy nem? Így azután olyan helyre jut, amely a föld magaslatai felett van (Ézsaiás 58). Tudod-e, mi volt Jézus öröme itt a földön jártakor? Az Atya akaratának cselekvése, engedelmesség Iránta mindhalálig, igen, egészen a kereszthalálig. Ismered-e ezt az örömet? Ó, milyen sok megtért ember taszítja el magától a keresztet! Ők nem tudják, mit jelent a kereszt. A keresztet csak addig szeretik, amíg az azt jelenti számukra: Az átoknak ezen a fáján halt meg értem Jézus. De ez csak egyik oldala a keresztnek. Van még egy oldala, amely azt mondja: Ezen a fán feszíttettünk meg Ővele. A fej nem tud egyedül lenni a kereszten, a testnek is vele kell lennie. Az ilyen emberek szeretik a Jézussal való életközösséget, az Ő feltámadásának erejét; de a Vele való halálközösségtől félnek. Feltámadhat-e vajon valaki, ha előbb nem halt meg és temettetett el? Ó, milyen sokan keresik az életet egészen megfordított módon! A keresztény életben minden gyengeség abból származik, hogy Krisztussal élni ugyan akarunk, de Vele meghalni nem. Az ilyen emberek elfelejtik, hogy csak a vágójuhok mennek be és maradnak a juhakolban; hogy a jó Pásztor csak a vágójuhoknak tud életet és teljes megelégedést adni. Akarsz-e ilyen vágójuh lenni? Akarsz-e mint szőlővessző egy lenni a szőlőtővel? Ha akarsz, akkor a Jézusban maradás alapfeltételét betöl-tötted; akkor megtaláltad a keskeny és egyenes utat, amelyen egyedül juthatunk előre, amelyen maradandó békességet és örömet találunk és tudunk megőrizni.

Ismét mások a kísértések által hagyják magukat Jézustól elűzni. Nem lehetünk kísértések nélkül, mert minél közelebb a Király, annál hevesebb a harc. A kísértés nem azért van, hogy elcsüggesszen, hanem Jakab apostol szavai szerint még inkább azért, hogy örömre szolgáljon. Az apostol így ír: „Örüljetek, ha különböző kísértésekbe estek” (Jakab 1,2). Ugyebár, sokáig voltunk úgy, hogy harcoltunk a kísértések ellen, és szomorúak voltunk, ha megkísérttettünk? És Jézus szolgája mégis azt mondja: „Örüljetek!” Mikor lesz úgy, hogy számunkra is örömet fog ez jelenteni?

1. Akkor, ha megtanultunk minden kísértéssel rögtön Jézushoz menni és nem azt kérdezni, hogy képes vagyok-e én, hanem képes-e Jézus azt legyőzni. Ha azoktól a követelményektől és feladatoktól, melyek elé minket a mindennapi élet állít, nem akarunk azzal az erővel, szeretettel és türelemmel szabadulni, amely a mi kis szívünkben van, hanem ahhoz a nagy szívhez fordulunk, amely elég gazdag minden követelmény kielégítésére. Egy szóval, ha győzni engedjük általunk azt, aki el tudta mondani: „Eljött a világ fejedelme, de énbennem nincsen semmije”.

2. Akkor, ha megtanultunk nemcsak ellenállni a kísértéseknek, hanem el is vesszük Krisztus teljességéből azt a részt, amelynek hiányában ért bennünket a kísértés. Valaki, aki ezen a téren már sokat tapasztalt, azt mondta: „Mikor ingerlékenység kísért, megragadom az Ő szelídségét; mikor el akarok bizakodni, keresem az Ő alázatosságát.” Így azután a kísértések átváltoznak áldásokká. Ahelyett, hogy elbuktatna, felemel; ahelyett, hogy Jézustól eltávolítana, közelebb visz hozzá. Pál is ebben a művészetben gyakorolta magát, és Péter és Jakab is erre intenek. Testvéreim, nem akarnánk-e mi is ennek a titoknak tanulásában gyakorolni magunkat?

3. Akkor, ha a kereső hitből átjutunk abba a bizalommal teljes hitbe, mely az áldásért és győzelemért hálát tud adni Istennek már akkor, amikor még az nincs is kezében, – de hitével már birtokolja. A kereső hit a nehézségeken át nézi Istent, mintha csak egy megfordított távcsővel néznénk a napot; a bízó hit pedig Istenen át nézi a nehézségeket. A kereső hit így szól: Uram, légy az én világosságom, légy az én szabadításom, légy az én életem ereje; a bízó hit pedig azt mondja: az Úr az én világosságom, szabadításom és életem ereje! Jézus Lázár sírjánál úgy adott hálát azért, hogy imája meghallgattatott, mintha már Lázár élve állt volna előtte, pedig akkor még holtan feküdt a sírban. Müller György gyakran megcselekedte, hogy mikor misszionáriusai számára pénzt akart küldeni, előre kitöltötte a négyszáz fontról szóló postautalványt olyankor, amikor még egy shilling sem volt a kezében. Ez bízó hit, győzelmes hit, olyan hit, amely győzelemről győzelemre halad. Ebben a bizakodó hitben kell magunkat gyakorolni, mely az Urat nemcsak közénk és bűneink közé, de közénk és az ellenség közé, valamint közénk és a mi mindennapi nehézségeink közé is be engedi lépni.”

Tovább: Steinberger_Maradjatok_meg_az_en_szeretetemben

A hegyi beszéd magyarázata (Watchman Nee)

PDF-ben a teljes fejezet: WatchmanNee-A_hegyi_beszed

 

Foglaljuk össze: Két kaput és két utat láttunk. A szoros kapu és a keskeny út nem magára Krisztusra vonatkozik, aki igazán szólt, amikor azt mondta máshol: „Én vagyok a juhok ajtaja” (Jn 10,7), és „Én vagyok az út” (Jn 14,6). Nem, a kapu és az út itt a hegyi beszédben elhangzott tanításra vonatkozik. Amikor a keresztény ember ezen az úton jár, sok mindent a kapun kívül kell hagynia. Vagy az történik, hogy kizárja magát és vagyonát is, vagy kint hagyja a vagyonát, maga pedig bemegy. E között a kettő között kell választanunk mindnyájunknak. Erre az útra nem bukkan rá senki véletlenszerűen; ezt meg kell találni. Kevesen vannak, akik a mennyek királysága útján járnak. A magányosság az ára annak, ha Isten tetszésére akarunk élni. Mindenki, aki izgalomra vágyik, ki van téve annak, hogy azon az úton járjon, amelyet az Úr helytelenít. Milyen kevesen vannak a keresztények között, akik a hegyi beszéd tanítását gyakorolják! Ez azonban egyáltalán nem meglepő, hiszen azok is kevesen vannak, akik valóban Isten tetszésére akarnak élni. Ha veréb vagy, verébcsapat vesz körül a földön. De ha sas vagy, egyesével számlálnak, mert a magányosság az ára a magasban szárnyalásnak. „Menjetek be” (13. v.). A legelső lépés az, hogy bemenjünk, enélkül semmi sem számít.

Miután hallottuk a hegyi beszéd tanítását, óvakodnunk kell a hamis prófétáktól, akik új tanításokat akarnak bevezetni a gyülekezetben. A Cselekedetek 20-ban látjuk, hogy Pál is pontosan ezt jövendölte meg, amikor így szólt: „távozásom után ragadozó farkasok jönnek közétek, akik nem kímélik a nyájat” (29. v.). Ezek a farkasok a hamis tanítók; ezek a báránybőrbe bújt „ragadozó farkasok”. Vannak, akik azt gondolják, hogy a rossz gyümölcs a szennyes, erkölcstelen dolgokat jelenti. Ez azonban nem feltétlenül van így, hiszen a Sátán olykor nagyon jó erkölcsű embereket használ, akik eszközeivé válnak a hamis tanításban. A báránybőr utalhat az erkölcsös magatartásra és a kellemes modorra – belül azonban farkasok. Amikor a Sátán megkísérti az embereket, magát a világosság angyalává változtatja (2Kor 11,4). Legsikeresebb taktikája, hogy a hamis tanítást jó erkölccsel vegyíti össze. Ilyen hamis próféták fognak feltűnni azzal a céllal, hogy a mennyek királyságának embereit elferdítsék azáltal, hogy megmásítják azt, amit az Úr megkövetel tőlük. Bármi, ami lejjebb szállítja az Úr kívánalmait, és könnyűvé teszi azokat, mind a hamis próféták munkája. Évszázadok óta folyamatosan vannak hamis próféták a gyülekezetben, akik megkísérlik megváltoztatni a hegyi beszédben elhangzott tanítást.

Az Úr most a két fa példázatát használja. Egyfelől itt vannak a jó fák, mint például a szőlő vagy a füge; másfelől pedig itt vannak a rosszak, mint például a tövis vagy a bogáncs. A tövisbokornak olyasmi fekete bogyótermése van, mintha szőlő lenne, de nem az. A bogáncs szintén úgy néz ki, mintha éretlen füge lenne rajta, de nincsen. Ami egyformának tűnik, az nem feltétlenül ugyanaz. Az Úr azt mondja, hogy „minden jó fa jó gyümölcsöt terem”. A 17. és 18. versben azt látjuk, hogy újra és újra megismétli ezt. Ez olyan tény, amit nem lehet megváltoztatni vagy összetéveszteni. A fa itt nem az életre vonatkozik, hanem a tanításra. A jó fa a hegyi beszédben elhangzott tanítást jelenti, a rossz fa pedig a hamis próféták tanítását. Egyedül az Úr tanítása alakítja ki a mennyek királyságának embereit. A hamis próféták tanítása teremhet olyanokat, akik hozzájuk hasonlóan néznek ki, de az Úr kijelenti róluk, hogy nem azok.

Pál apostol azt mondja, hogy a szellemi gyümölcs a Szent Szellemtől jön (lásd: Gal 5,22). Az Úr pedig azt mutatja meg itt nekünk, hogy a szellemi gyümölcs a tanításból származik. Az az igaz tanítás, amit az Úr tanít, és amit a Szent Szellem használ bennünk arra, hogy jó gyümölcsöt hozzon létre az életünkben. Az Úr tanítása és a Szent Szellem munkálkodása együtt eredményezi az ilyen gyümölcsöt. A Szent Szellem belső működése nélkül a tanítás hasztalan. Ha a Szent Szellem bennünk van ugyan, viszont az Úr igéje még nem jött el hozzánk, akkor nem tudjuk a Szent Szellemet igénybe venni. Ahhoz, hogy gyümölcs teremjen bennünk, egyaránt szükségünk van a tanításra és a Szent Szellemre is. A hegyi beszéd különösen is hatékony abban, hogy gyümölcstermésre ösztönözzön minket. Ez azért van, mert minél nagyobb a követelmény, annál inkább meg fog nyilatkozni a Szent Szellem ereje bennünk. Egy fiatal férfi- vagy nőtestvérnek az előrehaladása egyaránt függ a hegyi beszédben elhangzott tanítás követelményeitől és az élet ismeretétől is. Ha bárki gonosz tanításokat hirdet, azt kivágják, és a tűzbe vetik, mondja az Úr.

A 15-20. versben szerepel a példázat, a 21-23. versben pedig a példázat magyarázata. „Uram, Uram!” – ez a kiáltás lehet szőlő, de lehet tövis is; mert némelyek, akik kiáltanak, lehet, hogy alávetették magukat az Úrnak, míg mások esetleg saját magukra támaszkodtak. Senki sem tud engedelmeskedni az Úrnak anélkül, hogy a szívét ne adta volna át teljesen. Így válik külön tehát a szőlő és a tövis. Csak az engedelmesek alkalmasak arra, hogy belépjenek a mennyek királyi uralmába. A 22. vers megmagyarázza a rossz gyümölcsöt, a 23. versből pedig kiderül, hogy miért nem léphetnek be a mennyek királyságába azok, akik ilyen gyümölcsöt teremnek. A 22. vers azt jelzi, hogy vannak gyümölcsök, melyek szőlőnek vagy fügének látszanak, az Úr mégsem ismeri el őket, mert ez pusztán külső megjelenés. A 23. vers megmutatja, hogy az Úr pontosan tudja, hogy a prófétálás Isten akaratából történik-e vagy sem. Ha ugyanis nem, akkor az „törvénytelenség”. Bárki, aki saját magától tesz valamit, és nem Isten akaratát cselekszi, az törvénytipró.

„Távozzatok tőlem!” Ez a magyarázat. Ez magyarázza meg azt a korábbi kifejezést ebben a szakaszban, hogy „tűzbe vetik”, ami azt jelenti, hogy nem lehet szó a királyságba való belépésről. A királyságot egyedül engedelmesség által lehet megszerezni. Itt a cselekedetek nem pótolhatják az engedelmességet. Senki sem fáradozhat és munkálkodhat az Atya akaratának való engedelmesség helyett. A 13. versben azt olvassuk, hogy „sokan” vannak, akik a széles úton járnak; és a 22. versben szintén azt olvassuk, hogy „sokan” vannak azok, akiket el fog utasítani az Úr, ezért nem léphetnek be a menny királyságába. Igen jelentőségteljes, ha egymás mellé tesszük ezt a két „sokan”-t.

7,24-27. Nézzük meg most a két alapot. Ez a hatodik szakasz harmadik pontja. A „tehát” (24.v.) az előzőleg elmondottak összefoglalására utal. Az Úr igéje ez az alap. A „kőszikla” azt az igét jelenti, melyet maga az Úr szólt. Minden cselekedet alapja a kőszikla. A példázat minden hívőt úgy mutat be, mint aki házat épít; van, aki a kősziklára épít, míg mások a homokra építenek. Mindenki épít; egyedül az alap különbözik. A „kőszikla” annak a tanításnak az igéjét jelenti, melyet az Úr a hegyi beszédben elmondott. Ha erre építünk, az nagyon biztonságos. Mit ért házépítés alatt? Az Úr tanításának hallgatásából fakadó cselekedetet. Amilyen tanítást hallgatunk, az fogja meghatározni, milyen cselekedeteket végzünk. Az alap és a ház szorosan kötődik egymáshoz. A keresztény ember különféle cselekedeteiben annak a tanításnak az alapelve lesz megtalálható, amelyre hallgat.

Ez a ház nem pusztán azért épül, hogy az emberek lássák, és nem is egyedül azért, hogy ellen tudjon állni az esőnek, szélnek és árvíznek. Az ítélet napját megelőzően úgy tűnhet, hogy amelyik a kősziklára épült és amelyik a homokra épült, ugyanolyan. Azonban amikor az ítélet eljön, a homokra épült ház teljesen össze fog omlani. Ez párhuzamban áll azzal, amit Pál mond az 1Korinthus 3-ban a fáról, szénáról és szalmáról, amelyeket tűz éget meg. Itt, Máténál a cselekedetet (a végzett munkát) az eső, a szél és az árvíz próbálja meg; az 1Korinthusban pedig a tűz. Ezért nem szabad a saját elképzeléseink szerint élnünk, hanem csakis az Úr szerint. Azt látjuk ebből tehát, hogy a „kőszikla” az Úr igéje, a ház építése pedig a cselekedeteink.

„És mindenki, aki hallja ezeket az én beszédeimet és nem cselekszi meg azokat”. Számunkra úgy tűnhet, az a kifejezés, hogy „nem cselekszi meg azokat” arra utal, hogy nem történik semmilyen építési munkálat; de az Úr azt mondja, „a homokra építette házát”. Következésképpen az, hogy „nem cselekszi meg”, úgy értendő, hogy épül ugyan ház, de ebben az esetben a homokra alapozva. Ezért mindenki épít; ezért mindenki, aki él, cselekszik. Némelyek, miután hallották az Úr igéjét, a kősziklára építenek, míg mások nem követik az Úr igéjét, hanem helyette a saját gondolataikat követik. Minden cselekedet, melyet az ember nem az Úr igéjét követve végez, hanem munkálkodása a saját elképzelése szerint történik, az a homokra való építéshez hasonló. Mert amikor ráesik az eső, és jön az árvíz, és fújnak a szelek, az a ház teljesen össze fog omlani.

A két építő között az a különbség, hogy az egyik okos, a másik bolond. Ez megfelel a kétfajta szűznek a Máté 25-ben. Ha már az Úr tanítványaivá váltunk, akkor is megmarad az eshetősége annak, hogy a házunk összeomoljon. A mai naptól fogva minden cselekedetünket a hegyi beszéd tanítása szerint végezzük! Semmilyen más alapelvet nem követhetünk. Egyedül a hegyi beszéd követése által fognak minket igaz kereszténynek tekinteni. Most, hogy hallottuk a hegyi beszéd tanítását, fogadjuk el itt és most az Úrnak ezt az alapelvét, és eszerint éljünk a földön! Akkor semmilyen próbatétel nem fog maga alá gyűrni bennünket. Még az ítélet végső próbája sem fog legyőzni minket.

George Cutting: Biztonság, bizonyosság, öröm – 3/3. rész

PDF-ben a teljes füzetke letölthető (1-3. rész): George_Cutting-Biztonsag_bizonyossag_orom

– Ha megmenekültem – mondhatod mégis –, miként lehet, hogy a tapasztalataim olyan változékonyak? Oly gyakran elveszítem minden örömömet és vigaszomat, és ugyanolyan nyomorult és levert leszek, mint a megtérésem előtt.¹

Ezzel pedig elérkeztünk harmadik témánkhoz, mely nem más, mint

AZ ÜDVÖSSÉG ÖRÖME.

A Szentírás tanításában azt találjuk, hogy míg Krisztus műve által nyerünk üdvösséget és Isten Igéje által nyerünk bizonyosságot, vigasztalásban és örömben a Szent Szellem tart meg minket, aki minden üdvösségre jutott ember testében lakozást vett.

Nem szabad azonban elfelednünk, hogy mindenkiben, aki megmenekült, még mindig ott van a „hústest”, tehát az a bűnös természet, amellyel természetes emberként megszülettünk, és amely valószínűleg már az anyánk ölében nyugvó csecsemőként is megmutatkozott bennünk. A hívőben élő Szent Szellem ellenáll a hústestnek, és annak minden tevékenységétől, legyen az indíték, szó vagy tett, megszomorodik. Amikor a hívő „az Úrhoz méltón” jár, a Szent Szellem megtermi benne áldott gyümölcseit – „szeretet, öröm, békesség…” (lásd Galata 5,22). Amikor viszont hústesti módon, világiasan jár, a Szellem megszomorodik, ezek a gyümölcsök pedig kisebb vagy nagyobb mértékben hiányozni fognak. Hadd fogalmazzam meg a következőképpen azok számára, akik hisznek Isten Fiában:

Krisztus munkája és az üdvösségünk elválaszthatatlanul összetartozik, ha az egyik áll, a másik is áll, ha az egyik bukik, a másik is bukik.

A járásunk és az örömünk elválaszthatatlanul összetartozik, ha az egyik áll, a másik is áll, ha az egyik bukik, a másik is bukik.

Ha Krisztus váltságműve összeomolhatna (és áldott legyen Isten, hogy nem fog soha összeomlani), akkor a mi üdvösségünk is vele pusztulna. Ha a járásunkban megbotlanánk (és vigyázzunk, mert ez megtörténhet), akkor azzal együtt az örömünk is odalesz.

Ezért olvassuk az első tanítványokról, hogy „az Úr félelmében és a Szent Szellem vigasztalásában jártak” (Cselekedetek 9,31 – KJV). Majd ismét: „A tanítványok pedig beteltek örömmel és Szent Szellemmel” (Csel 13,52). Szellemi örömöm a megmenekülésem utáni járásom szellemi jellegével lesz arányos.

Látod már, kedves Olvasóm, miben hibáztál? Összetévesztetted az örömödet a biztonságoddal, ami két teljesen eltérő dolog! Amikor a saját vágyaid kielégítése, dührohamaid, világiasságod stb. miatt megszomorítottad a Szent Szellemet, és elveszítetted az örömödet, azt gondoltad, a biztonságod rendült meg. Holott, ismétlem:

A biztonságunk azon múlik, amit Krisztus tett ÉRTÜNK.

A bizonyosságunk azon múlik, amit Isten Igéje mond NEKÜNK.

Az örömünk azon múlik, hogy nem szomorítjuk-e meg a Szent Szellemet BENNÜNK.

Amikor Isten gyermekeként bármi olyat teszünk, amivel megszomorítjuk Isten Szent Szellemét, az Atyával és a Fiúval való közösségünk átmenetileg megszakad; és csakis, amikor megítéljük magunkat, és bűneinket megvalljuk Neki, akkor áll helyre az Istennel való közösség öröme.

Tegyük föl, hogy gyermekünk valami rosszaságot csinált. Az arckifejezéséből világosan látszik, hogy valami nincs rendjén. Fél órával korábban még vidáman sétálgatott velünk a kertben, megcsodálta, amit mi is, minden tetszett neki, ami nekünk is. Más szóval, közösségben volt velünk, a mieinkhez hasonló érzései és gondolatai voltak. Most azonban mindez megváltozott, és engedetlen, rossz gyermekként áll egyik lábáról a másikra a sarokban.

Bűnbánattal bevallotta ugyan tettét, és mi biztosítottuk megbocsátásunk felől, büszkesége és az énje azonban továbbra is távoltartja tőlünk, és savanyú ábrázattal búslakodik egymagában.

Hová lett a fél órával korábbi öröm? Tökéletesen szertefoszlott. Miért? Mert az egymással való közösségünk megszakadt.

Mi történt vajon a kapcsolattal, mely fiunk és miköztünk félórával ezelőtt fennállt? Talán annak is vége lett? Az is megsérült vagy megszakadt volna? Semmiképpen sem. Hiszen a gyermek hozzánk fűződő kapcsolata a születésétől függ; ám a velünk való közösségét a viselkedése határozza meg.

Most viszont egyszer csak kijön a sarokból, és megtört szívvel, megtört akarattal az egész dolgot megvallja az elejétől a végéig, mi pedig láthatjuk rajta, hogy épp annyira gyűlöli az engedetlenséget és a rosszaságot, mint mi – ölbe vesszük hát, és csókokkal borítjuk el. Az öröme helyreállt, mert a velünk való közössége is helyreállt.

Amikor Dávid olyan szörnyűségesen vétkezett Uriás feleségének dolgában, nem azt kérte: „Add vissza nekem szabadításodat”, hanem azt: „Add vissza nekem szabadításod (üdvösségem) örömét!” (Zsoltár 51,12).

Folytassuk azonban kicsit tovább az előbbi példázatunkat! Tegyük föl, hogy amíg gyermekünk a sarokban tölti az idejét, erőteljes kiáltás rengetné meg a házat: „Tűz van!” Mi történne akkor a gyermekkel? Sorsára hagynánk a sarokban, az égő ház összeomló falai közt? Lehetetlen! Nagyon valószínű, hogy őt vinnénk ki elsőként a házból. Jól tudjuk hát, hogy a szeretetkapcsolat egy dolog, az egymással való közösség öröme pedig valami egészen más.

Amikor tehát a hívő vétkezik, megszakad az Istennel való közössége, örömét pedig elveszti. Ez nem is áll helyre, míg megtört szívvel az Atya elé nem járul, és bűnét meg nem vallja. Majd, Istent szaván fogva tudomásul veszi, hogy bocsánatot nyert, hiszen Isten Igéje egyértelműen kijelenti: „Ha megvalljuk bűneinket, ő hű és igaz, hogy megbocsássa bűneinket, és megtisztítson minket minden hamisságtól” (1János 1,9).

Vésd jól az eszedbe, drága hívő, hogy nincs semmi, ami oly erős lenne, mint az Istennel való kapcsolatunk köteléke, és nincs semmi, ami sérülékenyebb volna a Vele való közösségünk szálánál! Az előbbit semmiféle földi vagy ördögi tanács vagy hatalom egyesített ereje sem képes szétszakítani, míg az utóbbit egyetlen tisztátalan indíték vagy vigyázatlanul kimondott szó is megtörheti.

Ha fél órára felhő sötétíti el napodat, alázd meg magad Isten előtt, és vizsgáld meg útjaidat! Mikor pedig a tolvaj, ki megrabolta örömödet, lelepleződött, azonnal hozd világosságra a dolgot, valld meg bűnödet Istennek, az Atyának, és kíméletlenül ítéld meg magadat, hiszen vigyázatlan, gondatlan lelkiállapotodban hagytad a tolvajt akadálytalanul behatolni. De soha, soha, SOHA ne téveszd össze a biztonságodat az örömöddel!

Ne gondold ugyanakkor, hogy Isten szemernyit is elnézőbb lenne a hívők bűnével, mint a hitetlenekével szemben! Nincs kétféle mércéje a bűnre; a hívő bűnét ugyanúgy meg kell ítélnie, mint azét, aki az Ő szeretett Fiát elutasítja. Nagy különbség van azonban a két ember, a hívő és a hitetlen közt abban, hogy a hívő bűnei nem ismeretlenek Isten előtt, hiszen a Bárány mindet elhordozta, amikor a Golgota keresztjén függött, valamint hogy a bűn kérdése ott egyszer és mindenkorra jogilag rendeződött – mert az ítélet a hívő helyett az áldott Helyettesre sújtott, Aki „bűneinket maga vitte fel testében a fára” (1Péter 2,24).

Aki Krisztust elutasítja, annak saját magának kell hordoznia bűneit a tűz tavában örökre. Amikor azonban a hívő vall kudarcot, a bűn mint büntetőjogi kérdés nem hozható fel ellene ismét [azaz nem válhat megint megváltatlanná], hiszen azt Maga a Bíró rendezte el egyszer és mindenkorra a kereszten; az Istennel való közösség kérdése azonban minden egyes alkalommal napirendre kerül a Szent Szellem által, valahányszor a Szellemet megszomorítja.²

Végezetül hadd hozzak egy utolsó példát. Csodálatos, holdfényes éjszaka van, a telihold a szokásosnál is fényesebben, ezüstösebben ragyog. Egy férfi a kút kávájára könyökölve bámul le a mélybe, s a hold vízen tükröződő másában gyönyörködve jegyzi meg a mellette állónak:

– Mily kerek és csodálatosan szép a hold ma este! Mily csendesen és fenségesen terül el!

Épp csak elhallgat, mikor a másik váratlanul kavicsot ejt a kútba, mire emez így kiált fel:

– Jaj, a hold szétszakadt, és foszlányai össze-vissza úszkálnak a vízen!

– Ezt nem mondhatja komolyan – hökken meg a másik, – nézzen föl, ember! A hold szemernyit sem változott. A kút vize, mely visszatükrözi a holdat, az változott csak meg!

Hívő, alkalmazd saját magadra ezt a képet! Szíved a kút. Ha a gonosznak nem engedsz teret, Isten áldott Szelleme Krisztus dicsőségéből és értékességéből merít és jelenti azt ki számodra, hogy vigaszod és örömöd legyen. Ám amint valamilyen helytelen indítékot kezdesz szívedben dédelgetni, vagy haszontalan szó szalad ki a szádon, melyet nem ítélsz meg azonnal, a Szent Szellem felzavarja a kút vizét, és boldog élményeid szertefoszlanak; bensőd nyugtalanná válik és felkavarodik, míg megtört szellemmel meg nem vallod Isten színe előtt bűnödet (ami a belső felkavarodást okozta), és ezáltal újra helyre nem áll az Istennel való közösséged nyugodt, édes öröme.

Amikor azonban szíved így tele van nyugtalansággal, meg kell-e kérdeznem:

Krisztus műve megváltozott-e? Nem, egyáltalán nem! Akkor pedig üdvösséged sem változott.

Hát Isten Igéje megváltozott-e? Bizonnyal nem. Üdvösséged bizonyossága tehát nem rendült meg.

Mi változott hát akkor? Nem más, mint a Szent Szellem tevékenysége benned, mert ahelyett, hogy Krisztus dicsőségéből merítve az Ő becses voltának érzésével töltené meg szívedet, megszomorodott, mert el kellett fordulnia gyönyörűséges feladatától azért, hogy bűnösséged és méltatlanságod érzésével töltsön el téged. Elveszi tőled addigi vigaszodat és örömödet, míg meg nem ítéled és ellen nem állsz annak a gonosz dolognak, amit Ő is megítél, és aminek ellene van. Amikor ezt megtetted, az Istennel való közösséged is helyreállt.

Tegyen az Úr minket egyre elővigyázatosabbá, nehogy megszomorítsuk „az Isten Szent Szellemét, aki által megpecsételtett[ünk] a megváltás napjára” (Efezus 4,30).

Bármilyen erőtlen legyen is a hited, kedves Olvasóm, nyugodj meg annak bizonyosságában, hogy az áldott Úr, aki megnyerte bizalmadat, soha nem fog megváltozni! „Jézus Krisztus tegnap és ma és MINDÖRÖKKÉ ugyanaz” (Zsidókhoz írt levél 13,8). Az Ő elvégzett műve sem fog megváltozni soha. „Amit Isten cselekszik, az ÖRÖKKÉ megáll, ahhoz nincs mit hozzáadni, és abból nincs mit elvenni” (Prédikátor 3,14). Az Ő kimondott Igéje sem változik soha. „Megszárad a fű, és elhull a virága, de az Úr beszéde ÖRÖKKÉ megmarad” (1Péter 1,24-25). Bizalmam tárgya, biztonságom alapzata és bizonyosságom alapja így egyformán ÖRÖKKÉ VÁLTOZHATATLAN.

Szeretetem gyakran csekély,

örömöm hullámzón árad, apad,

de az Úr nem ismer változást,

békeségem Őbenne ugyanaz marad!

Én változom, de Ő soha,

nem hal meg Krisztus, Ki enyém,

Szerelmében van nyughelyem,

igazsága erős kötelék.

Hadd kérdezzem meg ismét: „MELYIK OSZTÁLYON UTAZOL?” Fordítsd szívedet Istenhez, és Neki válaszold meg ezt a kérdést.

„Inkább az Isten legyen igaz, minden ember pedig hazug” (Róma 3,4). „Aki azonban elfogadta [Krisztus] bizonyságtételét, ezzel megpecsételte, hogy az Isten igaz” (János 3,33).

Legyen ennek a „nagy üdvösségnek” örömteli bizonyossága a tiéd, kedves Olvasó, most és „amíg eljön”!

„Ezeket írtam, hogy tudjátok: nektek, akik hisztek az Isten Fiának nevében, örök életetek van” (1János 5,13).

1A hívő hullámzó tapasztalataival kapcsolatban lásd még Watchman Nee: A lélek üdvössége c. könyvének 3., Hit által élni c. fejezetét (megjelent Kiadónk gondozásában). (ford.)

2A hívő ítéletével kapcsolatos további részletekért lásd D.M. Panton: Krisztus ítélőszéke c. írását. (ford.)

George Cutting: Biztonság, bizonyosság, öröm – 2. rész

PDF-ben a teljes füzetke letölthető (1-3. rész): George_Cutting-Biztonsag_bizonyossag_orom

2. rész:

Meglehet, teljesen világos számodra, hogy egyedül Krisztus halála által vagy BIZTONSÁGBAN, de azt gondolod, az e felőli BIZONYOSSÁGOT az adja, amit érzel.

Vedd kézbe ismét a Bibliádat, mert szeretném, ha meglátnád Isten Igéjéből, miként kínálja Isten az embernek

AZ ÜDVÖSSÉG ISMERETÉT.

Mielőtt alaposan megvizsgálnánk azt a verset, mely arról beszél, honnan TUDHATJA a hívő, hogy örök élete van, hadd idézzem először azon az eltorzított módon, ahogyan az emberi képzelet gyakran átfogalmazza: „Azért adtam nektek, akik hisztek az Isten Fiának nevében, ezeket a boldogító érzéseket, hogy tudjátok, örök életetek van.” Nyisd ki most a Bibliát, és míg az előbbieket összehasonlítod Isten áldott és változhatatlan Igéjével, adja meg neked az Úr, hogy teljes szívvel kijelenthesd Dáviddal együtt: „A hiábavaló gondolatokat gyűlölöm, törvényedet szeretem egyedül” (Zsoltárok 119,113 – KJV). Az imént hibásan idézett vers pedig az 1János 5,13-ban található, és helyesen így hangzik: „Ezeket írtam, hogy TUDJÁTOK: nektek, akik hisztek az Isten Fiának nevében, örök életetek VAN”.

Miből tudhatta bizonyosan Izrael elsőszülöttjeinek sokasága, hogy biztonságban vannak a pészach és Egyiptom ítéletének éjszakáján?

Látogassunk csak el két házhoz, és nézzünk körül kicsit!

Az első házban félelemtől és kétségtől reszkető arcokat látunk. Mi lehet e sápadtság és remegés oka? Kérdésünkre válaszul a legidősebb fiú – az elsőszülött – elmondja, hogy a halál angyala az éjjel be fogja járni az országot, és minden családban megöli az elsőszülöttet, ő pedig nem tudja biztosan, vele mi lesz.

– Csak akkor tudom meg, hogy házunkat elkerülte, ha véget ért az ítélet éjszakája, és fölkelt a nap! Addig bizonytalanság fog gyötörni, és nem is tudom, miként lehetne már korábban bizonyosságom. Szomszédaink ugyan állítják, az ő fiuk biztosan életben marad, de szerintünk ez önhittség a részükről; mi nem mernénk ilyen elbizakodott kijelentést tenni. Mindössze reménykedni tudok, hogy túlélem ezt a hosszú, szörnyű éjszakát.

– Izrael Istene vajon ne gondoskodott volna népe biztonságáról? – csodálkozunk.

– Dehogynem – ismeri el a fiú –, és mi meg is tettünk mindent, amit mondott. Levágtuk az egyéves, hibátlan bárányt, a vérét egy köteg izsóppal a szemöldökfára és a két ajtófélfára kentük, de még mindig nem vagyunk teljesen biztosak abban, hogy ez valóban megvédene minket.

Hagyjuk most e kétkedőket tovább tépelődni, és menjünk át a szomszédba. Micsoda szembetűnő a különbség! Az arcok békességet sugároznak. Útra készen állnak, derekuk felövezve, botjuk a kezükben, és épp a sült bárányhúst fogyasztják.

Hogy lehetnek ilyen nyugodtak ezen a félelmes éjszakán?

– Mi csak Isten parancsára várunk – magyarázzák –, hogy útnak indulhassunk, és örökre itt hagyjuk az egyiptomi rabszolgaságot, kegyetlen elnyomóinkat!

– Várjatok csak, hiszen nem Egyiptom ítéletének éjszakája ez?

– De bizony, jól tudjuk, hogy ez az; a mi elsőszülöttünk azonban biztonságban van. A vért Istenünk kívánalma szerint az ajtófélfára kentük.

– Szomszédaitok is ezt tették – feleljük –, de szívüket félelem mardossa, mert nem érzik magukat biztonságban.

– Pedig – feleli komolyan az elsőszülött fiú – nekünk nagyobb biztosítékunk van AZ AJTÓFÉLFÁN LÉVŐ VÉRNÉL, és ez nem más, mint ISTEN VÁLTOZHATATLAN IGÉJE EZZEL KAPCSOLATBAN. Isten azt mondta: „Ha látom a vért, elmegyek mellettetek” (2Mózes 12,13). Isten megelégszik a vérrel kívül, mi pedig megelégszünk Isten Igéjével idebent.

A vér helyez BIZTONSÁGBA;

Isten Igéje ad BIZONYOSSÁGOT.

Adhat-e bármi nagyobb biztonságot, mint a Bárány kiontott vére, és nagyobb bizonyosságot, mint Isten kinyilatkoztatott Igéje? Soha, semmi!

Hadd kérdezzek valamit, kedves Olvasóm! Mit gondolsz, a két család közül melyik volt nagyobb biztonságban? Talán a második, ahol minden olyan békés volt? Tévedsz, ha így gondolod! Egyformán biztonságban volt mindkettő. Biztonságuk ugyanis nem azon múlt, mit éreztek belül, hanem azon, ahogyan Isten a kívül lévő vérre tekintett.

Kedves Olvasóm, ha bizonyossá akarsz válni a magad helyzetét illetően, ne a saját érzéseid hullámzó tanúságtételére, hanem Isten Igéjének változhatatlan tanúbizonyságára hallgass: „Bizony, bizony mondom nektek, aki énbennem hisz, annak örök élete VAN” (János 6,47).

A bibliai példa után pedig vegyünk egy hasonlatot a mai, mindennapi életből:

Egy gazdálkodó arról értesült, hogy bérbeadják a tanyája közvetlen közelében elterülő szép legelőt. Valójában már régóta szemet vetett arra a darab földre, mert nem volt elegendő füve az állatainak. Írt a tulajdonosnak ebben az ügyben, de nem kapott rá választ. Elmondta mindezt a szomszédjának, aki így bíztatta:

– Szerintem biztosan megkapod azt a legelőt. Hiszen az uraság kedvel téged, emlékszel, milyen értékes vadhúst küldött neked karácsonykor, meg legutóbb is biccentett neked a kocsijából, amikor erre hajtott el.

A gazda szíve pedig megtelt reménységgel e szavak hallatán.

Igen ám, de a következő napon egy másik szomszédjával találkozott, aki imigyen szólt hozzá:

– Attól tartok, nincs esélyed a bérleményre, mert úgy hallom, az uraság egyik kedvenc bérlője is jelentkezett érte, tudod, akihez még el is szokott látogatni néha… – és így tovább. A szegény gazda reményei pedig szép lassan szertefoszlanak. Egyik nap még reménykedik, a másik nap már tele van kétséggel.

Egy szép napon azonban levél érkezik, s a gazda dobogó szívvel bontja föl a borítékot, mert felismerte rajta az uraság kézírását. Aggodalmas arckifejezése pedig örömtől derül föl, amint újra és újra elolvassa a levelet.

– Minden rendben van! – kiáltja oda feleségének. – Nem kell többé aggódnom, az uraság azt mondja, a legelő bérlete az enyém, ameddig csak akarom, ráadásul a legkedvezőbb feltételekkel! Ó, végre megnyugodhatok! Nem érdekel senki véleménye, az számít egyedül, amit ő maga mondott!

Mily sokan vesztegelnek a szegény, gondterhelt gazdához hasonló helyzetben, akiket az emberek véleménye, vagy saját, csalárd szívük nyugtalan gondolatai és változékony érzései hánynak-vetnek ide-oda! Csak, ha Isten Igéjét valóban Isten Igéjeként fogadjuk el, akkor veszi át a bizonyosság a kétség és az aggodalom helyét. Amikor Isten szól, ott bizonyosságnak kell lennie, akár a hitetlen ítéletéről, akár a hívő megmeneküléséről beszél.

„URAM! Igéd örökké megmarad, szilárdan áll a mennyben” (Zsolt 119,89); az egyszerű szívű hívő számára pedig ISTEN IGÉJE SZILÁRDÍT MEG MINDENT.

„Mond-e ő valamit, hogy meg ne tenné? Ígér-e valamit, hogy ne teljesítené?” (4Mózes 23,19).

„Nem kell nekem másik érv,

sem más bizonyíték,

ennyi elég: Jézus meghalt –

értem, bűnösért.”

A hívő pedig hozzáteheti: És nekem az is elegendő, hogy Isten ezt mondja.

– De hogyan lehetek bizonyos afelől, hogy a hitem helyes? – hallom szinte a kérdést. Nos, erre csak egyetlen válasz lehetséges:

– Bizalmadat a megfelelő Személybe helyezted-e, Isten áldott Fiába?

Nem a hit nagysága a fontos, hanem Annak szavahihetősége, Akiben megbízunk. Az egyik ember úgy ragadja meg Krisztust, mint a fuldokló a mentőövet, a másik meg éppen csak megérinti ruhájának szegélyét, de az első bűnös sincs nagyobb biztonságban az utóbbinál. Mindkettő ugyanazt a felfedezést tette: hogy ugyan minden, ami belőlük fakad, teljesen megbízhatatlan, de bátran bízhatnak Krisztusban, nyugodtan rábízhatják magukat Igéjére, és bizalommal nyugodhatnak az Ő elvégzett munkájának örök hatóerejében. Ezt jelenti hinni Benne. „Bizony, bizony mondom nektek, aki ÉNBENNEM hisz, annak örök élete VAN” (János 6,47).

Ügyelj hát, kedves Olvasóm, hogy bizalmadat ne a magad megjobbítását célzó cselekedeteidbe, ne a vallásos szertartásokba, vagy az ezek nyomán létrejövő, kegyes érzéseidbe, illetve erkölcsös neveltetésedbe és hasonlókba vesd! A legerősebb hited lehet ezek mindegyikében egyszerre vagy külön-külön is, mégis elveszel örökre. A hústest semmilyen színjátékával ne csald meg magad! A Krisztusba vetett legerőtlenebb hit is örökre megment, míg a bármi másba vetett legerősebb hit is semmi; nem más, mint a megcsalt szív puszta szüleménye – nem más, mint az ellenség álcája az örök kárhozat verme fölött.

Az evangéliumban Isten egyszerűen elénk állítja az Úr Jézus Krisztust, és azt mondja: „Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm” (Máté 3,17). „Teljes nyugalommal bízhattok Fiam szívében – mondja –, míg a sajátotokban nem bízhattok anélkül, hogy annak ne lennének számotokra káros következményei.”

Áldott, háromszorosan áldott Úr Jézus, ki ne bízna Benned, ki ne dicsérné a Te nevedet?

– Én igazán bízom Benne – magyarázta nekem szomorú arccal valaki az egyik nap – mégis, amikor meg kellene mondanom, van-e üdvösségem, nem szeretek igennel felelni, mert attól félek, talán hazudnék.

E fiatal nő egy közép-angliai kisváros hentesének leánya volt. Éppen piacnap lévén atyja még nem tért haza, ezért így szóltam:

– Tegyük föl, hogy mikor atyja megjön, ön megkérdezi tőle, hány juhot vásárolt ma, ő pedig azt feleli, tízet. Kis idő múltán vevő lép a hentesüzletbe, és megkérdezi öntől: „Hány juhot vásárolt ma az édesapja?” Ön pedig azt felelné: „Nem szeretném megmondani, mert attól félek, talán hazudnék.”

– De hiszen ezzel – jegyezte meg jogos felháborodással a leány édesanyja, ki szintén jelen volt –, apádat tennéd hazuggá!

Látod-e, kedves Olvasóm, ez a jó szándékú fiatal nő gyakorlatilag hazugnak állította be Krisztust, amikor azt mondta, „én hiszek az Isten Fiában, és Ő azt mondja, örök életem van, én mégsem szívesen mondom ezt, mert félek, talán hazudnék”, holott Krisztus Maga mondja, „Aki hisz Énbennem, annak örök élete van!” (János 6,47).

– De hogyan lehetek biztos abban, hogy valóban hiszek? – kérdezheti valaki. – Épp elég sokszor próbáltam hinni, és folyton vizsgálom, van-e már hitem, de minél inkább keresem magamban, annál kevésbé tűnik úgy, hogy van!

Ah, barátom, rossz irányban keresgélsz, és éppen az, ahogy hinni próbálsz, mutatja meg világosan, hogy rossz úton jársz! Hadd magyarázzam el egy újabb példával, amit meg szeretnék mutatni neked.

Egyik este nyugodtan üldögélsz a kandalló előtt, amikor egy férfi lép be azzal a hírrel, hogy az állomásfőnök aznap este a vasúton életét vesztette. A jövevény történetesen régóta tisztességtelen ember hírében áll, mi több, közismert hazudozó, a leghírhedtebb a környéken. Hiszel-e, vagy akár csak megpróbálsz-e hinni neki?

– Természetesen, nem! – kiáltasz fel.

– No, de miért?

– Ó, túlságosan jól ismerem én őt ehhez!

– Mégis, elmondanád, honnan tudod, hogy nem szabad elhinned a hírt? Onnan, hogy megvizsgálod a saját hitedet vagy az érzéseidet?

– Nem – feleled –, hanem onnan, hogy megnézem, ki hozta az üzenetet.

Ekkor az egyik szomszéd toppan be, s jelenti:

– Az állomásfőnököt elütötte egy tehervonat ma este, és azonnal szörnyethalt!

Távozása után óvatosan így szólsz:

– Nos, részben már elhiszem; mert ahogy emlékszem, ez az ember csak egyszer csapott be az életben, bár iskoláskorunk óta ismerem.

Ismét megkérdezem azonban: – Ezúttal talán onnan tudod-e, hogy részben hihetsz neki, hogy megvizsgáltad a hitedet?

– Nem – feleled megint –, hanem a hírhozó jelleméből következtettem.

Alig tette ki lábát a második férfi, egy harmadik is érkezik ugyanazzal a szomorú hírrel, mint az első. Ezúttal azonban kijelented: – Most már elhiszem. Mivel John, te mondod nekem, tudom, elhihetem.

Ismét neked szegezem a kérdést (mely, ne feledd, a sajátod is): – Honnan TUDOD, hogy ilyen bátran hihetsz John barátodnak?

– Mert régóta és nagyon jól ismerem – feleled –, soha nem csapott be, és nem tudom elképzelni róla, hogy valaha is hazudna nekem.

Akkor hát éppen ugyanígy tudhatom, hogy azért hiszek az evangéliumban, mert tudom, Ki a hír hozója. „Ha elfogadjuk az emberek bizonyságtételét, az Isten bizonyságtétele nagyobb, mert ez Isten bizonyságtétele, amellyel bizonyságot tett a Fiáról: aki hisz Isten Fiában, az magában hordozza a bizonyságtételt. Aki NEM HISZ ISTENNEK, HAZUGGÁ TETTE ŐT, mert nem hitt abban a bizonyságtételben, amellyel Isten bizonyságot tett az ő Fiáról” (1János 5,9-10). „Hitt Ábrahám az Istennek, és azt igazságosságul számították be neki” (Róma 4,3).

Egy aggodalmas lélek így szólt egyszer Krisztus szolgájához: – Kérem, én képtelen vagyok hinni!

Mire az igehirdető bölcs szelídséggel így felelt: – Valójában KI az, akiben képtelen hinni?

Ez pedig azonnal megtörte az igézetet. Ez a férfi úgy tekintett a hitre, mint arra a leírhatatlan, megfoghatatlan valamire, amit az embernek éreznie kellene ahhoz, hogy biztos lehessen benne, alkalmas a menny számára – holott a hit mindig kifelé tekint: Krisztus élő Személyére és az Ő befejezett váltságművére; és hallgat a hűséges Isten bizonyságtételére mindkettőről: a Személyről is és arról is, amit az tett.

A belső békességet ez a kintre tekintés hozza meg. Amikor az ember arccal a nap felé fordul, a saját árnyéka mögötte lesz. Nem tekinthetünk egyszerre önmagunkra is és a megdicsőült Krisztusra is a mennyben.

Látjuk tehát, hogy Isten Fiának áldott Személye megnyeri a bizalmamat; AZ Ő BEFEJEZETT MUNKÁJA örökre biztonságba helyez; ISTENNEK pedig az ŐBENNE hívőkkel kapcsolatos IGÉJE megingathatatlan bizonyosságot ad. Krisztusban és az Ő művében találom meg az üdvösség útját, Isten Igéjében pedig az üdvösség ismeretét.

Folytatás – tovább a teljes PDF-re:  George_Cutting-Biztonsag_bizonyossag_orom

Watchman Nee: A juhok és kecskék példázata

The King and the Kingdom of Heaven – A Study of Matthew [A Király és a Mennyek királysága – A Máté ev. elemzése] 393-404. old. PDF: Watchman_Nee-A_juhok_es_a_kecskek_peldazata

Ez a példázat a pogány nemzetekről szól. Az Ige szerint a lakott világot az emberek három csoportja alkotja: a zsidók, a gyülekezet és a nemzetek. A 24. és a 25. fejezetben már szó volt a zsidókról és a gyülekezetről, most pedig a 25. fejezet hátralévő részében Jézus próféciáját olvashatjuk arról, mi fog történni a nemzetekkel az utolsó időben.

A példázatnak azonban két téves magyarázata terjedt el. Az egyik úgy látja, itt egy jövőbeni, egyetemes ítéletről van szó, a másik szerint pedig itt keresztények ítélete zajlik. Vizsgáljuk meg mindkettőt alaposan, mindkét értelmezéshez több magyarázatot fűzve.

(1) Egyetemes ítélet

(a) Ha ez a példázat egy jövőbeni egyetemes ítéletre utal, akkor ennek nyilvánvalóan ki kell terjednie a zsidókra, a gyülekezetre és a nemzetekre is, élőkre és holtakra egyaránt. Az a nézet azonban, hogy egyetlen, nagy, egyetemes ítélet lesz, súlyos tévedése néhányaknak ma az egyházban. A Biblia ugyanis sehol sem tanít egyetlen, egyetemes ítéletről. Épp ellenkezőleg, azt olvassuk, hogy az ítélet több részre oszlik – ami a gyülekezetet, a zsidókat és a nemzeteket illeti. Sajnálatos módon vannak, akik ezt a példázatot annak alátámasztására használják, hogy az ember nem lehet biztos az üdvösségében egészen az ítéletig. Következésképp sokan abban reménykednek, hogy az embereknek lesz még lehetőségük a halál után üdvözülni. Így válik a ma egyháza olyanok gyűjtőhelyévé, akik csak remélik az üdvösséget – hiszen, ha az egyetemes ítélet tanítása igaz, akkor valóban nincs semmi módunk az üdvbizonyosságra ma.

(b) Ki fog megítéltetni ebben a példázatban? Azt mondja, hogy „minden nemzet” (32. vers). A „nemzet” szó ugyanaz, mint amit „pogányok”-nak fordítanak a Máté 4,15; 6,32; 10,5.18; 12,18 és 20,19.25-ben. A görög szó jelentésébe az összes pogány beletartozik.

(c) Mikor lesz az ítélet, amelyről ez a példázat szól? Az Úr azt mondja, hogy erre az ezeréves királyság előtt kerül sor (lásd 34. vers). A Jelenések 20,11-15 azt mondja, hogy a nagy fehér trón ítélete az ezerév után lesz. E kettőből tudhatjuk, hogy az egyetemes ítéletről szóló elképzelés nem lehet igaz.

(d) Hol kerül sor a példázatbeli ítéletre? Azt olvassuk, hogy az Emberfia leül majd dicsőségének trónjára. A Jelenések 3,21-ben két trónt látunk – az Atyáét és a Fiúét. Urunk ma Atyjának trónján ül. A jövőben azonban a saját trónján fog ülni. A Máté 25,31-ben szereplő trón az Ő saját trónja, azaz az Ő földi trónja a királyságban; mert miképp különíthetők el a nemzetek egymástól, ha a levegőben vannak és nem a földön, hiszen a nemzeti határok csak a földön léteznek? Ha a levegőben lennének, az azt jelentené, hogy ezeket az elbíráltakat el kellett ragadni – ami azt is jelentené, hogy az elragadottak egy része megtéretlen lenne, ami, mint tudjuk, nem lehet igaz.

(e) A példázatban szereplők, akik ítéletre várnak, élők, egyikük sem holt. Az Igéből kiderül, hogy kétszer kerül sor feltámadásra, a két epizódot pedig időben ezer év választja el egymástól. Tudjuk, hogy az első feltámadás résztvevői között senki megtéretlen nincs. Itt a példázatban azonban a kecskéket örök tűzre ítélik, ezért itt nem lehet szó az első feltámadásról, és emiatt a keresztényekhez sincs köze.

(f) A példázatban jelzett időpontban a Sátánt még nem vetették a tűz tavába; hiszen a 41. versben a „készíttetett” szó bizonyítja, hogy ennek megtétele még nem történt meg. Ha az itteni ítélet ugyanaz lenne, mint a nagy fehér trón előtti, a Sátánt ekkorra már bevetették volna a tűz tavába.

(g) Az „Emberfia” név használata a királysággal áll kapcsolatban. Az ezerév után a Fiú „átadja a királyságot az Istennek és Atyának” (1Kor 15,24).

(h) A próféciákat más próféciák segítségével kell értelmezni. Ezt téve könnyen megláthatjuk, hogy a Biblia több ítéletről is beszél.

(2) A gyülekezet ítélete. A juhok és a kecskék példázata nem a gyülekezet elbírálására vonatkozik. Az emberek rendszerint úgy értik, hogy a juhok csakis a keresztényeket jelenthetik (lásd János 10), de itt nem erről van szó, a következők miatt:

(a) Mint azt már láttuk, a „nemzetek” a pogányokat jelentik.

(b) Ezek az emberek (juhok és kecskék egyaránt) soha nem ismerték az Urat.

(c) Nem a mózesi törvények alapján, és nem is a hitük szerint ítélik meg őket, hanem egyedül cselekedeteik alapján – ami megkülönbözteti őket a zsidóktól és a gyülekezettől is.

(d) A gyülekezet a világ megalapítása előtt kiválasztatott (lásd Ef 1,4), míg ezek a példázatbeli juhok a világ megalapítása óta lettek kiválasztva (Mt 25,34).

(e) Ezek a juhok jóindulatot tanúsítottak az Úr legkisebb testvérei iránt (lásd Mt 25,40) anélkül, hogy tisztában lettek volna azzal, hogy ezt az Úrnak teszik. Ha ezek keresztények lennének, miképp ne tudták volna ezt? Hiszen a keresztények bizonyosan azért bánnak jóindulattal az Úr legkisebb testvéreivel is, mert Magáért az Úrért teszik, a zsidók pedig alamizsnájukat szintén Jahve kedvéért adják; de ezek az emberek nem tudtak semmiről. A gyülekezet, melybe a rest és a gonosz szolga is beletartozik (lásd Mt 25,24 és 24,48) bizonyosan ismeri az Urat.

(f) A mi ítéletünkre (a keresztényekére) a levegőben kerül sor, nem pedig a földön.

(g) A példázatbeli ítéletnek nincs köze az első feltámadáshoz, mert ezek az emberek (juhok és kecskék egyaránt) megtéretlenek.

(h) Az itteni ítélet vagy örök élettel vagy örök halállal végződik, a hívők esetében viszont ez a kérdés már életükben eldőlt.

(i) Isten színe előtt sosem keverednek egymással az üdvösséget nyert és nem nyert emberek.

(j) A testvérek közül a legkisebbek (lásd Mt 25,40) szükségszerűen olyanok, akik különböznek a kecskéktől és a juhoktól. Ezek azok a hívők, akik már átmentek az ítéleten. Nem lehetnek a zsidók¹, hiszen a zsidókkal az Úr elvágta az ilyen jellegű kapcsolatot (Mt 12,46-50). Ha pedig a juhok keresztények, akkor valóban összekeveredtek a kecskékkel.

(k) A keresztények jól tudják, hogy szeretniük kell Isten gyermekeit, de ezeknek az embereknek nem volt ilyenről tudomásuk.

(l) Ha ezek a juhok keresztényeket jelképeznek, akkor a keresztények üdvössége nem hit által van, hanem azáltal, hogy jóindulatot tanúsítanak a legkisebb testvérek iránt.

(m) Ha az emberek azáltal üdvözülnek, hogy ételt osztanak, vendégszeretők, ruhákat küldenek, és meglátogatják a betegeket és a bebörtönzötteket, akkor éppen maguknak a legkisebb testvéreknek nem lenne esélyük üdvözülni; hiszen a bebörtönzöttek miképp tudnának ilyen jó cselekedeteket végrehajtani?

1 Ezzel kapcsolatban lásd a 25,34-40-hez (különösen a 35-36. versekhez) tartozó lábjegyzetet lejjebb. – az angol fordító megj.

Tovább: Watchman_Nee-A_juhok_es_a_kecskek_peldazata

Watchman Nee: Elragadtatás

The King and the Kingdom of Heaven – A Study of Matthew [A Király és a Mennyek királysága – A Máté ev. elemzése] 285-303. old. PDF: Watchman_Nee-Elragadtatas

A Máté evangéliuma 24. és 25. fejezetének megértéséhez elengedhetetlen, hogy az elragadtatás kérdésében világosan lássunk; ez ugyanis az egyik legfontosabb téma ebben az utolsó órában, és sokan sajnos komolyan félreértik.

Az „elragadtatás” szó ugyanaz, mint amit a János 14,1-3-ban találunk, ahol azt mondja, „magamhoz veszlek titeket”. Nem arról van szó, hogy az ember „fölküzdi” magát a mennybe, hanem hogy az Úr fölvesz minket Magához. Az „elragadtatás” szó azt fejezi ki, hogy az Úr magához ragad minket hamarosan, amikor eljön.

A hívők között különféle nézetek terjedtek el az elragadtatásról. Egyesek szerint (1) az üdvösséget nyert hívők egésze el fog ragadtatni a nagy nyomorúság kezdete előtt, mások úgy gondolják (2), hogy az üdvösséget nyert hívők egészének át kell mennie a nagy nyomorúságon, míg megint mások úgy tartják (3), hogy az üdvösséget nyertek egy része a nagy nyomorúság előtt, másik része pedig a nagy nyomorúság után fog elragadtatni. Ez a három legjellemzőbb értelmezési iskola e tárgyban; de pusztán azért, mert valamelyik különbözik attól, amit mi helyesnek tartunk, még nem vagyunk feljogosítva, hogy az eltérő nézetet eretnekségnek bélyegezzük. Helytelen pusztán emiatt elutasítani valakivel a közösséget.

Folytatás: Watchman_Nee-Elragadtatas

Watchman Nee: A tálentumok példázata

The King and the Kingdom of Heaven – A Study of Matthew [A Király és a Mennyek királysága – A Máté ev. elemzése] 377-393. old.

Teljes fejezet PDF-ben: Watchman_Nee-A_talentumok_peldazata

részlet:

“A példázat azonban a harmadik szolgára helyezi a hangsúlyt. Több vers szól róla, mint a másik kettőről együttvéve. A legnagyobb kísértésnek az van kitéve, aki csak egy tálentumot kapott; hajlamos ugyanis elásni ajándékát, és ellustulni. Szégyelli, milyen keveset kapott; és azzal is tisztában van, milyen keveset nyerhet, ha kereskedik vele. Így hát ajándékát egyszerűen a földbe ássa. Az emberektől gyakran hallani olyasmit, hogy a kevésnél a semmi is jobb, az Úr azonban azt mondja, hogy jobb a kicsi a semminél. Értsük meg, itt nem az adott és kapott mennyiség a lényeg, hanem hogy a tálentumot, illetve ajándékot hogyan és mire használjuk. Aki öt tálentumot kap, az felelős azért az ötért, akire két tálentumot bíznak, az azért a kettőért felel. Milyen elégedetlenek ma a hívők Isten ajándékával! Ha valaki, mielőtt szolgálatba állna, azt várja, hogy Istentől olyan ajándékot kapjon, mint amilyen egy bizonyos másik férfi- vagy nőtestvérnek van, hiába várja, mert Isten soha nem fogja neki megadni.

A példázat ezért arra a szolgára helyezi a hangsúlyt, aki az egy tálentumot kapta. Bár nem tud nagyszerű prédikációkat tartani és egyszerre százakat megmenteni, bár nem képes ilyen látványos cselekedetekre, attól még megtehet egy kisebb dolgot az Úrért. A tálentum földbe ásása és betemetése azt mutatja, nincs meg az eltökéltsége ahhoz, hogy bármit is tegyen. Legyünk készek egy kis dolgot megtenni, ha Isten kész volt egy kis ajándékot adni nekünk.

Figyeljük meg egyébként, hogy a szolga az ajándékot nem a padláson egy ládába rejtette, hanem a földbe temette. A föld könnyen eltemetheti Isten ajándékát. A világgal való barátkozás hamar földbe temeti Isten ajándékát, úgy, hogy az Isten ajándéka hozzáférhetetlenné válik. Hogyan tudna például egy hívő kiállni az emberek elé és az igazságot szólni, ha éppen előtte durva viccet mondott, vagy tisztátalan szavakat használt? Elveszítette a bizonyságát. Ezért álljunk meg szilárdan, és gyakoroljuk az ajándékot, amelyet kaptunk. Ne barátkozzunk a világgal, különben eltemethetjük az ajándékunkat. Sose feledjük, a hústest mindig arra fog késztetni, hogy lekicsinyeljük Isten ajándékát, a világ hatására pedig elveszítjük az Istenről szóló bizonyságtételünket.

„Kereskedni” azt jelenti, forgatni, vagy aktívan foglalkozni valamivel. Tegyen Isten minket áldásainak csatornájává!

Ha ma nem tanuljuk meg, miként éljünk ajándékainkkal, hogyan tudunk majd pozitívan (jó eredménnyel) számot adni a jövőbeni elszámoláskor? Igen valószínű, hogy annál kevésbé gyakorolhatjuk az ajándékokat az eljövendő királyságban.

Ha összehasonlítjuk a tálentumok példázatát a tíz szűz példázatával, azt látjuk, hogy az első a Szent Szellem ajándékainak használatát, míg a második a Szent Szellemmel való beteljesedés fontosságát hangsúlyozza. A tálentum az Úr számára, az olaj azonban az egyén számára van. Mindenkit, akinek Isten ajándékot adott, az Úr arra használ, hogy az Ő gyülekezetét építse, nem pedig arra, hogy az ember önmagát építse. Isten soha nem ad olyan ajándékot, amely pusztán az egyénnek szól. (Még ha például a nyelveken szólás építi is az embert, mégis a gyülekezetnek is szól.) Ezért amikor valaki eltemeti az ajándékát, az Urat éri veszteség. Amiképp az olaj az életért van, úgy a tálentum a szolgálatért. Az olaj – vagyis a Szent Szellem teljessége – teszi képessé az embert arra, hogy bölcsen használja ajándékait.

A képesség önmagában hiábavaló, mert semmit sem érhetünk el tőke, tálentum és ajándék nélkül. Mily nagy szükségük van a hívőknek a Szent Szellem ajándékára!

Az ajándéknak pedig a Szent Szellem teljessége által kell megvalósulnia. A tálentum, vagyis az ajándék igen veszélyes olaj nélkül. És pontosan ezért előzi meg a tíz szűz példázata a tálentumok példázatát. A korinthusi gyülekezet azért volt olyan zűrös, mert az ottani hívőknek számos ajándékuk volt, viszont kevés olajuk. A tálentum, vagyis ajándék nélküli olaj eredményezhet jó életet, de jó cselekedeteket nem – mint ahogy az olaj nélküli tálentum, vagyis ajándék eredményezhet jó cselekedeteket, de jó életet nem.

A tíz szűz példázata az elragadtatásról, a tálentumok példázata pedig Krisztus ítélőszékéről és királyságáról beszél. Az elragadtatás feltétele a szüzek számára, hogy telve legyenek olajjal – ami tulajdonképpen azt jelenti, hogy a Szent Szellem szerint élnek. Annak pedig, hogy a szolgák a királyság örömét élvezhessék, az a feltétele, hogy kereskedjenek a tálentumaikkal – ami azt jelenti, hogy hűségesen szolgálják az Urat. E kettő szoros kapcsolatban áll egymással.”

Tovább: Watchman_Nee-A_talentumok_peldazata

Watchman Nee: A tíz szűz példázata

The King and the Kingdom of Heaven – A Study of Matthew [A Király és a Mennyek királysága – A Máté ev. elemzése]  360-377. old.

PDF-ben a teljes fejezet: Watchman_Nee-A_tiz_szuz_peldazata

részlet:

“A példázatot hét részre oszthatjuk: (1) a tíz szűz felkél a vőlegény fogadására (1.vers); (2) a szüzek két különböző csoportja (2-4. vers); (3) hogyan jártak el a múltban és most (5-7. vers); (4) rájönnek, hogy valami hiányzik (8-9. vers); (5) nyilvánvaló lesz a különbség (10. vers); (6) a bolondok kérése (11-12. vers); és (7) a tanulság (13. vers).

Az 1. versben az „akkor” a parúszia [„jelenlét” – az Úr eljövetelének és az elragadtatásnak az időszaka] idejére utal. Itt most nem a gyülekezetről, hanem a „menny királyi uralmáról” van szó. A menny királyi uralma Isten igazságosságának a hatóköre, az a szféra, ahol Isten kormányoz és uralkodik.

A „szüzek” a keresztényekre, a „vőlegény” pedig az Úrra utal.

A „tíz” az igében olyan szám, mely, mint látni fogjuk, egy egésznek a nagyobbik részét jelöli. A Bibliában összesen négy olyan szám van, mely a tökéletességet szimbolizálja: a három (az isteni tökéletesség); a hét (az idő tökéletessége, azaz ideig való tökéletesség); a tíz (az emberi tökéletesség); és a tizenkettő (a korszakok tökéletessége, örökkévaló tökéletesség). A Jelenések 21-ben minden kiemelt dologból tizenkettő van – kapu, gyöngy, apostolok neve, Izrael törzsei, drágakő, falmagasság [144 = 12²]. A 21. fejezet előtt mindenből hét van a Jelenések könyvében. A 21. fejezet témája, az új ég és új föld kezdetekor azonban már minden tizenkettő. Három az Isten száma és négy az ember száma. Három meg négy az hét (Isten száma meg az ember száma), melyet még fel lehet bontani, ezért szimbolizálja az ideig való tökéletességet. Háromszor négy az tizenkettő (Isten száma szorozva az ember számával), mely felbonthatatlan, és ezért az örökkévaló tökéletességet jelenti. A tíz egy kicsivel kevesebb, mint a tizenkettő tökéletessége. Ha hozzáadunk kettőt, az eredmény az örökkévaló tökéletesség száma lesz: ebben az összefüggésben vegyük észre, hogy a Máté 24-ben a malommal őrlő két asszony az életben lévő hívőket jelképezi, míg a 25. fejezetben a tíz szűz az elhunyt hívőket („elálmosodtak mindnyájan, és elaludtak” – 5. vers).

A Bibliában a görög is és a héber is gyakran úgy használja a tizenkettőt, hogy tíz meg kettő: tíz a többség száma, kettő a maradék száma. Például: tíz báty és két öcs (1Móz 42,3-4); tíz kém meg Józsué és Káleb (4Móz 14,37-38); Ahijjá próféta tizenkét darabra szakítja az új köpenyét, és tíz darabban és két darabban adja át (1Királyok 11,29-31); valamint tíz tanítvány ellenkezik kettővel (Mt 20,24).

„Szüzek” – Egy példázatban nem vehetjük szó szerint a szüzesség kérdését. Ezek a szüzek minket szimbolizálnak, akik Krisztusban újjá lettünk teremtve. Ez a kép inkább az elrejtettségünkre utal, semmint az erkölcsi tisztaságra, hiszen férjes asszonyok is lehetnek erkölcsileg tiszták. Az a szó, hogy „szüzek” nem alkalmazható sem a zsidókra, sem a hitetlenekre; ez ugyanis egyedül a keresztényekre illik. E szüzek egyedüli célja, hogy lámpásaikkal elinduljanak a vőlegény fogadására.

A „lámpás” sok mindent jelenthet a Bibliában: (1) az Úr igéjét (Zsolt 119,105); (2) a prófétai igét (2Péter 1,19); és (3) a keresztények látható bizonyságát (Mt 5,14-16). Nem „gyertyáról” beszél, mert a gyertya a saját viaszát égeti ahhoz, hogy világítson, az olajat viszont kívülről öntik a lámpásba, hogy az világítson. A keresztényeken tehát annak kell látszania, hogy indulnak a vőlegénnyel való találkozásra – ahogyan a kenyértörésben nemcsak az Úr befejezett művére emlékezünk, hanem arra is, hogy eljövetelének napja közel.

2-4. versek: A szüzek két csoportja. Sok kommentáríró véli úgy, hogy az öt bolond szűz a megtéretleneket jelöli, de ezt az értelmezést számos megingathatatlan érv cáfolja. Ezek közül most tizenötöt említünk meg, melyek egyben bizonyítják a bolond szüzek megtért voltát is:

(1) Ezek a bolondok mind az öten szüzek. Még a 11. versben is szüzeknek nevezi őket az Ige. Az Úr ezt az egész példázatban egyszer sem vitatja; épp ellenkezőleg, folyamatosan tényként ismeri el.

(2) A lámpásuk világít (8. vers). Ez a fény tartotta meg őket éjfélig, az pedig, hogy a lámpásaik „kialusznak” (tehát nem is „kialudtak”), azt mutatja, hogy a fényük még nem hunyt ki. Így lehetséges, hogy ezeknek a szüzeknek a bennük lakozó Szent Szellem által vannak „jó cselekedeteik”, és „mennyei Atyjukat dicsőítik” (Mt 5,16), csakhogy fényük most kialudni készül.

(3) Mindannyian elindulnak a vőlegény fogadására. Akinek nincs üdvössége, az soha nem fog a vőlegény fogadására indulni. Vajon a bűnözők is fáklyát gyújtanak, és elindulnak a kormánycsapatokkal való találkozásra?

(4) „De éjfélkor kiáltás támad: Ihol jön a vőlegény, jertek elébe” – a kiáltás mind a tíz szűznek szól. Az arkangyal minden bizonnyal nem téved ilyesmiben, és az Úr sem használ egyetlen szót sem helytelenül.

(5) Olaj a lámpásaikban, még ha nyilvánvaló is, hogy az edényükben nincsen olaj. Az olaj a Szent Szellemet szimbolizálja, ezért a bolond szüzek csakis megtértek lehetnek.

(6) „Akkor felkeltek mindnyájan azok a szüzek” (7. vers). Ez arra az egy feltámadásra utal, amelyben mind a tízüknek része van. Jegyezzük meg ugyanis, hogy ezer év fogja elválasztani egymástól az üdvösséget nyert hívők és az üdvösséggel nem rendelkező hitetlenek feltámadását.

(7) Az öt okos szűz bemegy a vőlegénnyel (10. vers); ezután jönnek a bolond szüzek is (11. vers). Mindnyájan elragadtatnak a levegőégbe, csakhogy az utóbbi öt nem mehet be a menyegzőre.

(8) Az öt okos és az öt bolond szűz közötti különbség a viselkedésükben rejlik, nem pedig a természetükben – hiszen mindannyian szüzek, nincs szó arról, hogy egyik igaz lenne, másik hamis, mert az egyedüli különbség köztük az, hogy okosak-e vagy bolondok. A bolondság nem jelenti azt, hogy valakinek nincs üdvössége.

(9) A bolondok lámpásai a vőlegény késése miatt alusznak ki (5. vers). Ha a vőlegény nem késne, akár ezek is éppúgy bemehetnének, mint az okosak.

(10) Az öt bolond az elejétől a végéig szűz (11. vers).

(11) „Vásároljatok magatoknak” (9. vers). Akinek nincs üdvössége, az nem „vásárolhat”, az csak „kérhet”, hiszen a kegyelem ingyen adatik. A „vásárlás” egyedül olyanoknak szólhat, akik már üdvösséget nyertek, mivel ez valamilyen árnak a megfizetését jelenti.

(12) Ha az öt bolond megtéretlen lenne, akkor e szerint a magyarázat szerint ez azt jelentené, hogy a haláluk után kapnak még egy lehetőséget a megtérésre, hiszen az okos szüzek azt tanácsolják nekik, hogy menjenek, és vegyenek olajat.

(13) Ha az öt bolond nincs megtérve, mondaná-e nekik az öt okos: „Nehogy se nekünk, se nektek ne legyen elég”? Ha ezek a bolondok ténylegesen megtéretlenek lennének, az öt okos nem kereshetne semmilyen kifogást; bármi áron segíteniük kellene nekik, hiszen hogyan nézhetnék tétlenül, hogy azok elvesznek?

(14) „Vigyázzatok ezért”, mondja az Úr (13. vers). Ahhoz, hogy valaki vigyázni tudjon, élet szükséges. Ha az öt bolondnak nem lenne üdvössége, nem lehetne őket arra buzdítani, hogy vigyázzanak, hanem arra kellene őket felszólítani, térjenek meg.

(15) A Máté 22-ben olvasható és az elveszetteknek szóló királyi menyegző példázatával szemben ez a példázat a tanítványoknak szól. A Máté 22 fő témája az, hogy valaki üdvözül-e vagy elvész, de a Máté 25 nem ezzel foglalkozik. Bárki legyen is, akit a Máté 22 példázatában megkötöznek és kivetnek, az teljesen magatehetetlen, de a kívülre zárt bolond szüzek továbbra is elég szabadon mozoghatnak. A korábbi példázat a király nyereségére vagy veszteségére vonatkozik, míg ez utóbbi történet a szüzekére. Az egyik a király dicsőségével kapcsolatos, a másik a szüzek boldogulásával foglalkozik.

Napjainkban a hívők amikor a Szentírást magyarázzák, szinte teljes mértékben arra helyezik a hangsúlyt, hogy valaki meg van-e térve vagy nincs, és nem veszik észre, hogy a királyság kérdése épp ugyanilyen fontos azután, hogy valakinek üdvössége lett.

Az okosak és a bolondok természetüket illetően nem különböznek egymástól, egyedül viselkedésükben. Az Újszövetségben egy hely van, amely bizonyíthatja ez a pontot, ehhez pedig a Máté 7,24-26-hoz kell fordulnunk. A bölcs (okos) ember az, aki megcselekszi az Úr beszédeit, míg a bolond ember az, aki nem engedelmeskedik azoknak. A kőszikla az Úr igéit jelenti, a homok pedig az emberi elképzeléseket. A kősziklára építeni azt jelenti, hogy mindent Isten Igéje szerint teszünk; homokra építeni pedig azt, hogy a saját elképzeléseink szerint cselekszünk. „A bölcsesség kezdete az Úrnak félelme” (Péld 9,10). Bölcs dolog ezért egyszerűnek lenni Isten előtt, és esztelenség lázadni Ellene. Ha azt mondjuk, „esetleg”, vagy hogy „az én véleményem szerint”, valójában esztelenek vagyunk. Ha pedig azt tesszük, amit Isten mond, az teljes bolondságnak tűnhet az emberek előtt, de Isten számára valódi bölcsesség.”

Tovább a példázat teljes magyarázatához: Watchman_Nee-A_tiz_szuz_peldazata

A Föld legkorábbi korszakai – Spiritizmus 3.c: Modern előtörés – 3. (G.H. Pember)

PDF: Pember_Earths_Earliest_Ages_HU-13c

Részletek:

Két indoka lehet annak, hogy az Ige megemlíti ezt a látomást. Először is, Pál megtapasztalása alapján bizonyosak lehetünk abban, hogy már most is, míg a testben vagyunk, megbecsülhetjük, és szívből örülhetünk annak – ha képesek lennénk látni és felfogni –, amit Isten tartogat a számunkra.

Másodszor, megtudhatjuk, miért kell megelégednünk egyelőre az általános ismeretekkel. Annak a gyönyörűségnek a teljes ismerete, mely hamarosan a miénk lesz, annyira lefoglalná a gondolatainkat, és annyira alkalmatlanná tenne minket a mindennapi feladataink ellátására, hogy Isten kénytelen lenne sokkal súlyosabb és fájdalmasabb nehézségekkel meglátogatni minket, mint ami jelenleg szükséges. Irgalmasságból tehát ezt a tudást visszatartja tőlünk. És a nagy Atya intézkedései közül melyikbe tudnánk mélyen beleásni magunkat anélkül, hogy föl ne fedeznénk, Ő valóban a szeretet?

De ezeket a közléseket, melyeket Isten megtagadott, és Pálon keresztül törvénybe ütközőnek jelentett ki, a démonok mindig készségesen megadták. Ezért – amennyiben a Bibliát a Mindenható Isten gondolatának kijelentéseként tekintjük –, újabb bizonyítékunk van arra, hogy a spiritiszták bölcsessége nem felülről való.

Példák a halál utáni állapotról szóló démoni tanításokra.

A tiltott tanítások rendszerint olyan démonoktól származnak, melyek elhunytak szellemeinek adják ki magukat, mondván, azt a megbízatást kapták, hogy leírják tapasztalataikat barátaiknak. Gyakran kezdik azzal, hogy elmesélik saját haláluk körülményeit, és feloldódásukat közvetlenül követő érzéseiket; de a boldogságot, melyben részük van, nem Krisztus engesztelő áldozatának, hanem kizárólag saját cselekedeteiknek és erényeiknek tudják be.

(…)

A spiritizmus azt tanítja, hogy még ha el is hanyagolják az emberek az üdvösségüket ebben az életben, az eljövendő életben helyrehozhatják ezt a hibát.

De semmiképp nem ezek a gyermekinek tűnő dolgok jelentik a legsúlyosabb démoni megtévesztést. Ugyanis a Bibliának azt a tanítását, hogy most van az alkalmas idő, és most van az üdvösségünk egyedüli napja, teljes mértékben elvetik ezek a hamis hírnökök. Teljes mértékben visszautasítják Urunk figyelmeztetését, hogy az ember sorsa már a köztes állapotban is fixen eldőlt, és hogy valaki vagy Isten Paradicsomában várja az igazak feltámadását, vagy az elveszettek börtönében a nagy fehér trón előtti ítéletet. A démonok eltávolítják az Úrnak e rettentését, ami pedig a bölcsesség kezdete volt oly sokak számára, és a hét szféráról szóló régi, babilóniai tanítással helyettesítik.

(…)

A magasabb szférák lakóiként megjelenő szellemek számos közlésben elmondják, hogy leereszkedtek az alsóbb szférákba, hogy felébresszék és segítsék a bűnbánatra jutni nem akaró megátalkodottakat. Az általuk hirdetett evangélium azonban nem az Úr Jézus evangéliuma, hanem, amint azt olvastuk, csupán a bűnösöknek szóló figyelmeztetésekből áll, hogy tartsanak bűnbánatot, tekintsenek Istenre, amely esetben Isten magához vonzza őket, és tegyenek meg mindent, amit tudnak a körülöttük élőkért. Soha nem találkoztunk egyetlen esettel sem, amikor egy szellem azzal az örömhírrel lépett volna be az alsóbb szférákba: „Higgy az Úr Jézus Krisztusban, és üdvözülsz”.

M.A. Oxon kísérőszellemének közlése.

Épp ellenkezőleg, a spiritisztáknál, akárcsak a teozófusoknál és a buddhistáknál, a bűnt csakis személyes szenvedéssel lehet jóvátenni, és ezt a dogmát gyakran olyan vehemenciával hangoztatják, amilyen azoknak a bukott lényeknek a vakmerő irigységéből és haragjából kitelik, akiknek a természetét az Úr nem vette Magára, és akiknek a tanúságtételét nem fogadta el. „A bűnt egyedül bűnbánattal és vezekléssel lehet orvosolni – jelentette ki a médium, M.A. Oxon kísérőszelleme –, amelyet személyesen, fájdalommal és szégyenben kell elvégezni, nem pedig kegyelemért való gyáva könyörgéssel, és olyan kijelentések színlelt elfogadásával, amelyeknek borzadályt kellene kiváltaniuk.”

Hálát adunk a minden vigasztalás Istenének, hogy nem nézi le az irgalomért való könyörgést, és nem veti meg az alázatos és megtört szívet. Ha pedig meghalljuk a Császár¹ őszinte beismerését, hogy az általa hirdetett hírvivők, vagy messiások nem kímélnék a bűnöst, hanem „ráeresztenék a korbácsot” (Spirit Teachings, 159. old.), kibeszélhetetlen hálára indít minket, hogy volt, Aki Magára vette a büntetést, hogy nekünk békességünk legyen, és elviselte a borzalmas sebeket, hogy mi meggyógyulhassunk.

Ami a „színlelt elfogadást” illeti, ez ismert hazug retorikai fogás, amikor hamis képet fabrikálnak, hogy azután arra jól lecsapva érjék el a kívánt hatást. De a mi Szentírásunk sehol nem ígér üdvösséget annak, aki csak színleli a Krisztusba vetett hitet. Épp ellenkezőleg, kijelenti, hogy a képmutató reménysége elvész, és gondot fordít arra, hogy rámutasson, habár bizonnyal egyedül hit által menekülünk meg, de ez a hit nem lehet meg bennünk, ha nem mutatkozik meg tetteink által.

A spiritizmus tendenciája, hogy a pápizmussal keveredjen, és magába szívjon minden más hamis vallást és filozófiát.

Az evangélium helyett ugyanakkor bugyuta meséket találunk arról, hogy a bűnbánó léleknek fények jelentek meg, melyek fokozatosan a kereszt alakját vették föl, a tanító angyalok pedig gyakran kezükben lángoló kereszttel láthatók. Fentebb már utaltunk a Heaven Opened c. pamfletre, ebben a közlések némelyikében itt-ott megjelenik a kereszt, melyhez a szerző a következő megjegyzést fűzi: „Szellemvezetőim szerint az üzenetekben szereplő kereszt az üzenet igazságának és az adott szellem szentségének a jele. Gonosz szellem nem tudja megadni a kereszt jelét.” Ez az utolsó mondat valóban fontos információt tartalmaz, csakhogy nehéz lenne a világtörténelemmel összeegyeztetni.

A kereszt jelképének használata azonban azt jelzi – és sok ilyen jel van –, hogy az új hit a katolicizmussal való összeolvadásra törekszik. Az Olvasó is minden bizonnyal észrevette, hogy a hét szféráról szóló tanítás szinte teljesen azonos a tisztítótűzről szólóval. És mivel a spiritizmus csupán az újjáéledése annak a behatásnak, mely először a pogányságot hozta létre, a pedig pápizmus nem más, mint pogányság megváltozott néven, a kereszténység fátyolával leplezve², valószínűnek tűnik, hogy e két rendszer összeolvadásának hamarosan nem lesz komoly akadálya.

Tovább a PDF-re: Pember_Earths_Earliest_Ages_HU-13c

George Cutting: Biztonság, bizonyosság, öröm – 1. rész

PDF-ben a teljes füzetke letölthető (1-3. rész): George_Cutting-Biztonsag_bizonyossag_orom

Hívő vagy, de nem vagy biztos az üdvösséged felől?

Van üdvösséged, de nincsen örömöd?

TE melyik osztályon utazol?

Milyen gyakran halljuk ezt a kérdést! Hadd tegyem föl neked én is, kedves Olvasóm, hiszen bizony te is utazol – utazol az időn át az örökkévalóság felé, és ki a megmondhatója, nem jársz-e éppen most közel a NAGY VÉGÁLLOMÁSHOZ?

Hadd kérdezzem meg hát tőled szeretettel: Melyik osztályon utazol?

Három van ugyanis. Hadd mutassam be mindegyiket, hogy megvizsgálhasd magad Az előtt, „Akinek számot kell adnunk”.

Első osztály – itt utaznak azok, akiknek üdvösségük van, és ezt tudják is.

Másodosztály – ezen utaznak, akik nem biztosak az üdvösségük felől, de nagyon szeretnének bizonyosságot nyerni.

Harmadosztály – akiknek nemcsak, hogy nincs üdvösségük, de teljesen hidegen is hagyja őket a kérdés.

Ismét fölteszem a kérdést: Te melyik osztályon utazol?

Ó, az esztelen közömbösség, amikor az örökkévalóság kérdése forog kockán!

Nem sokkal ezelőtt történt, hogy egy férfi lélekszakadva rohant be a vasútállomásra, és teljesen kifulladva épp csak elfoglalta a helyét az egyik kocsiban, amikor megindult a vonat.

– Jó nagyot futott! – jegyezte meg az egyik utas.

– Az ám – felelte a férfi még mindig levegő után kapkodva –, de így nyertem négy órát! Ezért megérte futni!

Nyert négy órát! Nem ment ki a fejemből ez a pár szó – mindössze „négy óra” megéri a legnagyobb erőfeszítést! Hát akkor az örökkévalóság? Hát akkor az ÖRÖKKÉVALÓSÁG? Emberek sokaságát látjuk ebben a világban jó érzékkel, okosan szem előtt tartani érdekeiket, miközben teljesen vakok az örökkévalóság iránt! Pedig Isten megmutatta a tehetetlen, magukat megváltani képtelen lázadók iránti szeretetét a Golgotán, és tudtukra adta, mennyire gyűlöli a bűnt, az ember mégis, ugyan tisztában van ezekkel, éppúgy, mint e földi élet rövidségével, mégsem törődik sem Istennel, sem halállal, sem ítélettel, sem mennyel, sem pokollal, hanem csak rohan, rohan egészen az elkerülhetetlen végig, s nem rettenti meg, milyen szörnyű ítélet vár rá a halál után, és mekkora esélye van annak, hogy végül arra az elviselhetetlen megbánásra eszméljen, hogy az áthatolhatatlan szakadék pokol felőli oldalára került. Ha te, Olvasóm, szintén ezek közé tartozol, Isten legyen hozzád irgalmas most, ebben a percben, és míg e sorokat olvasod, nyissa föl szemedet, hogy meglásd, milyen veszélyes helyzetben vagy, hiszen a végtelen gyötrelem szakadékának peremén egyensúlyozol!

Barátom, ha hiszed, ha nem, helyzeted valóban kétségbeejtő! Ne rázd le többé az örökkévalóság gondolatát! Ne feledd, a halogatás olyan, mint az ördög, aki becsap téged vele – aki nemcsak „tolvaj”, hanem „embergyilkos volt kezdettől fogva”. Sok igazság van a spanyol közmondásban: A Majd útja Soha városába vezet! Kérve kérlek, ismeretlen Olvasó, ne járj tovább ezen az úton! „MOST van az alkalmas idő, MOST van az üdvösség napja!”

– De hiszen – mondhatod – én nem vagyok közömbös a lelkem jóléte iránt. Az én nagy bajomat másik szóval lehet kifejezni:

KÉTSÉG –

én a másodosztály utasa vagyok azok közül, akiket említett.

Nos, kedves Olvasóm, a közöny és a kétség egyazon fának a gyümölcse – a hitetlenségé. A közöny a bűnnel és az ember romlottságával kapcsolatos hitetlenségből, a kétség pedig Istennek az ember számára kínált egyedüli orvossággal kapcsolatos hitetlenségből fakad. Különösen azoknak szólnak ezek az oldalak, akik arra vágynak, hogy Isten színe előtt teljesen és minden kétséget kizáróan BIZONYOSAK legyenek az üdvösségükben. Nagyon meg tudom érteni lelked mély gyötrelmét, kedves Olvasóm, és meg vagyok győződve, minél őszintébben igyekszel választ kapni erre a mindennél fontosabb kérdésre, szomjúságod is annál nagyobb lesz, míg teljes bizonyossággal fel nem ismered, hogy valóban és örökre megmenekültél. „Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall?” (Márk 8,36).

Egyszer egy szerető apa egyetlen fia tengerre szállt. Egy idő múltán az apa arról értesült, hogy fia idegen partokon hajótörést szenvedett. Ki a megmondhatója, milyen gyötrelmeket él át szívében az apa, míg a legmegbízhatóbb forrásból hírt nem kap, és bizonyosságot nem nyer, hogy fia épségben és biztonságban van?

Vagy éppen távol vagy az otthonodtól. Az éj sötét és zimankós, az út előtted teljesen ismeretlen. Útelágazáshoz érkeztél, és nem tudod, merre indulj, hogy a kívánt városba juss. Egy arra haladótól kérsz útbaigazítást, aki habozva mutatja, szerinte melyik út a helyes, és hozzáteszi, reméli, minden rendben lesz, ha azt az irányt választod. Beérnéd vajon ezzel a bizonytalan felvilágosítással? Nyilván nem elégednél meg azzal, hogy „szerinte” „talán” merre kellene menni. Biztosan akarnád tudni, hogy a helyes utat választottad-e, különben aggodalmad minden egyes lépéssel csak növekedne. Nem csoda hát, hogy voltak, akik sem enni, sem aludni nem tudtak, míg örök biztonságuk kérdése inogni látszott!

„Ki vagyont veszít, nagy a kára,

ki egészségét, még nagyobb,

de lelkét aki veszni hagyja,

helyre soha nem hozhatja.”

Most hát a következő három dolgot szeretném, kedves Olvasóm, a Szent Szellem segítségével világossá tenni és a Szentírás nyelvén megfogalmazni számodra:

1. Az üdvösség útját (Cselekedetek 16,17)

2. Az üdvösség ismeretét (Lukács 1,77)

3. Az üdvösség örömét (Zsolt 51,12)

Látni fogjuk, hogy bár e három szorosan összefügg egymással, mégis mindegyik más alapon áll. Megtörténhet ezért, hogy valaki ismeri az üdvösség útját, mégsem tudja bizonyosan, neki magának van-e üdvössége. De előfordulhat az is, hogy valakinek megvan az üdvössége felőli bizonyossága, viszont az ezzel járó öröm hiányzik az életéből.

Hadd szóljak először röviden

AZ ÜDVÖSSÉG ÚTJÁRÓL.

Olvasóm, kérlek, nyisd fel Bibliádat Mózes második könyvénél, és olvasd el figyelmesen a 13. fejezet 13. versét, ahol az Úr következőket mondja: „De a szamár minden első ellését báránnyal váltsd meg. Ha pedig nem váltod meg, szegd a nyakát. Az embernek is minden elsőszülöttjét váltsd meg a fiaid közül.”

Utazzunk vissza gondolatban háromezer évvel ezelőttre, és képzeljük el a következő jelenetet:

Két ember, Isten papja és egy szegény izraelita komolyan beszélget egymással. Álljunk oda melléjük, és figyeljünk csak! Mindkettő gesztusai arról árulkodnak, hogy valami fontos dologról tárgyalnak nyíltan, és nem nehéz észrevenni, hogy a beszélgetés tárgya nem más, mint a mellettük álló, remegő kis csacsi.

– Szeretném megkérdezni – tördeli kezét a szegény izraelita –, nem lehetne most az egyszer könyörületből kivételt tenni? Ez a szerencsétlen kis jószág a szamaram első ellése, és bár tudom jól, mit mond Isten törvénye róla, bárcsak irgalomból megmaradhatna nekem! Szegény vagyok a nép között, szükségem van rá a munkához! Nagyon nagy kárt jelentene, ha elveszíteném!

– De – cseng határozottan a pap hangja – az Úr törvénye világos és egyértelmű: „A szamár minden első ellését báránnyal váltsd meg. Ha pedig nem váltod meg, szegd a nyakát”. Hol a bárány?

– Jaj, uram, hát bárányom, az nincs.

– Akkor menj, vegyél egyet és jöjj vissza, különben nyakát kell szegnünk a szamárnak. Vagy a bárány, vagy a szamár, de egyiknek meg kell halnia.

– Ó, jaj! Akkor oda minden reményem – kiált fel panaszosan a férfi –, hiszen túl szegény vagyok ahhoz, hogy bárányt vegyek!

A beszélgetés közben egy harmadik férfi csatlakozott hozzájuk, aki – hallván a szegény ember panaszát – kedvesen fordul oda hozzá:

– Ne félj, én segíthetek rajtad! – Majd így folytatta: – Ott, a dombtetőn, a házunkban van egy kis bárányunk, a családi tűzhely mellett neveltük, „hibátlan, szeplőtelen” bárány. Egyszer sem kóborolt el otthonról, és a házunkban mindenki nagyon szereti, nem véletlenül. Elhozom neked ezt a bárányt.

Azzal elindult a domb irányában. Hamarosan hozta is magával a szép kis állatot, gyengéden terelgette lefelé, míg a bárány és a csacsi egymás mellett nem álltak.

Majd a bárányt az oltárra kötözték, vérét ontották, és tűz emésztette meg.

Az igazságos pap most a szegény emberhez fordult:

– Nyugodtan hazaviheted a szamaradat, biztonságban van; nem fogjuk nyakát szegni. A bárány meghalt helyette, így a kis szamár szabadon távozhat, barátodnak hála.

Szegény, nyugtalan lélek, látod ebben a képben, Isten hogyan menti meg a bűnösöket? Bűneink miatt „nyakunkat kellene szegni”, azaz igazságos ítélet járna bűnös fejünkre, amit semmiképp nem kerülhetünk el, csakis az Istentől jóváhagyott helyettes halála által. Mi magunk nem találhattunk senkit, aki kiválthatott volna minket, hogy sorsunkat elkerüljük; szeretett Fia Személyében azonban Isten Maga adta értünk a Bárányt. „Íme, az Isten Báránya”, fordult János a tanítványaihoz, amikor látta az áldott és hibátlan Bárányt, Jézust közeledni. „Íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűnét!” (János 1,29).

Úgy ment a Golgotára, mint „bárány, amelyet mészárszékre visznek” (Ézsaiás 53,7), és ott „szenvedett egyszer a bűnökért, az igaz a nem igazakért, hogy minket Istenhez vezéreljen” (1Péter 3,18). „Halálra adatott bűneinkért, és feltámasztatott megigazulásunkért” (Róma 4,25). Isten tehát jottányit sem enged a bűnnel szembeni igazságos, szent kívánalmaiból, amikor megigazítja (azaz a bűnösség minden vádja alól fölmenti) az istentelen bűnöst, aki hisz Jézusban (Róma 3,26). Áldott legyen Isten az ilyen Szabadítóért, az ilyen szabadításért!

Hiszel-e az Isten Fiában?

– Mint halálra ítélt bűnös – feleled –, meggyőződtem róla, hogy Benne bátran megbízhatok. Hiszek Benne.

Ha így áll a dolog, elmondhatom, Isten nem ítél el téged, mert Krisztus áldozatára és halálára, tehát mindarra, amit Ő tett, úgy tekint, mintha te magad tetted volna meg!

Ó, milyen csodálatos ez az üdvösség! Hát nem nagyszerű, magasztos és fenséges – méltó Istenhez? Saját, szerető szívét megelégíti, drága Fiának dicsőséget szerez és a bűnöst megmenti – mindezt egyszerre elvégzi ebben a csodálatos üdvösségben! A kegyelem és a dicsőség micsoda bősége ez! Áldott legyen a mi Urunk Jézus Krisztus Istene és Atyja, aki úgy rendelte, hogy az Ő szeretett Fia végezzen el mindent, és az Övé legyen minden dicsőség – mi pedig, szegény, nyomorult bűnösök, ha hiszünk Benne, ne csak az áldásban részesüljünk, hanem Annak csodálatos társaságát is élvezhessük örökkön örökké, Aki minket így megáldott. „Magasztaljátok velem az Urat, és emeljük fel együtt az ő nevét!” (Zsolt 34,3 – KJV).

Megtörténhet azonban, hogy valakit a következő kérdés foglalkoztat:

– Miként lehet, hogy bár tényleg nem bízom sem önmagamban, sem a saját cselekedeteimben, hanem teljes mértékben Krisztusban bízom és az Ő elvégzett munkájában, mégsincs teljes bizonyosságom az üdvösségem felől? Ha egyik nap úgy érzem, megmenekültem, a következő nap biztosan elvesztek minden reményt, és hullámok közt hánykolódó hajónak érzem magam, melyet semmilyen horgony nem tart biztosan.

Ah! Pontosan itt követed el a hibát! Ki hallott már olyat, hogy a kapitány a hajó belsejébe vesse a horgonyt, ha biztonságban akarja tudni hajóját? Senki, soha! A horgonyt mindig kifelé vetik!

Tovább: George_Cutting-Biztonsag_bizonyossag_orom