„Minden imádságban és könyörgésben imádkozzatok minden időszakban Szellemben és evégett virrasszatok minden kitartással és könyörgéssel az összes szentekért.” (Ef 6,18, Vida)
A szerző előszava:
Jelen írás Amerikában már sokakhoz eljutott; most Isten egész gyülekezete – a Krisztus teste – elé tárjuk. Imádságunk, hogy a Szent Szellem mindenfelé felhasználhassa az Úr szeretett népének buzdításában arra, hogy magát teljes szívvel az imádságnak, könyörgésnek és közbenjárásnak szentelje, mind egyénileg, mind a családban, mind a gyülekezetben. Rámnehezedett a teher, hogy nagy szükség van most erre, és ebben a mély meggyőződésben ajánlom ezeket az oldalakat Krisztus szeretett nyájának. Arra bátorítom e könyv minden olvasóját, hogy adja át magát a közbenjárás értékes szolgálatának, és másokat is erre ösztönözzön. A mi Istenünk meghallgat minket és válaszol. Kiáltsunk hát Hozzá éjjel és nappal az egész gyülekezetért, a családjainkért, az Úr munkájáért és munkásaiért az egész földön! Amilyen gyakran csak lehet, gyűljünk össze ezzel a céllal, és bizonyosan áldást nyerünk a magunk, a testvéreink és szolgatársaink számára minden helyen.
Amikor az imádkozás rendkívül fontos témájával foglalkozunk, két dolgot kell megvizsgálnunk: először is, hogy mi az imádság helyes belső alapja, másodszor, hogy melyek a helyes belső feltételei.
1. Az imádság alapja például a következő igeversekből derül ki: „Ha énbennem maradtok és az én beszédeim tibennetek maradnak, amit csak akartok, kérjetek és meglesz nektek” (Jn 15,7, Vida). Majd ismét, „Szeretteim, ha szívünk nem vádol minket, bizodalmunk van az Istenhez; És akármit kérjünk, megnyerjük tőle, mert megtartjuk az ő parancsolatait, és azokat cselekesszük, amik kedvesek előtte” (1Jn 3,21-22, Károli). Amikor pedig az apostol a szentek imádságaiért folyamodik, kérésének helyes belső alapját a következőképpen fogalmazza meg: „Imádkozzatok értünk. Mert úgy vagyunk meggyőződve, hogy jó lelkiismeretünk van, igyekezvén mindenekben tisztességesen forgolódni” (Héb 13,18, Károli).
Ezekből és sok más hasonló igeszakaszból kiderül, hogy a hatékony imádsághoz az embernek engedelmes szívre, tisztességes gondolkodásra és jó lelkiismeretre van szüksége. Ha nincs meg az Istennel való közösségünk, ha nem maradunk Krisztusban, ha nem Isten szent parancsolatai szerint élünk, ha a szemünk nem tiszta, miképp várhatnánk feleletet imáinkra? Ilyenkor, ahogy Jakab apostol mondja, amit kérünk, „rosszul kérjük, azért, hogy élvezeteinkre tékozoljuk”. Hogyan teljesíthetne Isten mint szent Atya, ilyen kéréseket? Lehetetlenség.
Milyen fontos ezért, hogy őszintén törekedjük a helyes erkölcsi alapra, melyen imádságainkat előterjeszthetjük! Hogyan kérhette volna az apostol a testvérektől, hogy imádkozzanak érte, ha nem lett volna meg a jó lelkiismerete, tiszta (egy irányba tekintő) szeme, becsületes szándéka – az a belső meggyőződés, hogy valóban minden dologban őszintén kíván élni? Biztosra vehetjük, hogy különben nem tehetett volna ilyet.
Mégis, vajon nem vesszük-e észre néha magunkon, hogy oly könnyedén és felületesen kérünk meg másokat, hogy imádkozzanak értünk? Gyakori formula köreinkben, hogy „gondolj rám imádságban”, és bizonyos, hogy semmi sem lehet áldottabb vagy értékesebb, mint hogy Isten drága népe a szívén hordozzon minket, amikor a kegyelem trónusa elé járulnak; de vajon kellőképpen gondoskodunk-e arról, hogy meglegyen ehhez a helyes erkölcsi alapunk? Amikor azt kérjük: „Testvérek, imádkozzatok értünk”, hozzá tudjuk-e tenni, mintegy a szívek vizsgálójának jelenlétében állva, hogy „Mert meg vagyunk győződve arról, hogy jó lelkiismeretünk van, és igyekszünk mindenben tisztességesen eljárni”? Amikor pedig mi magunk borulunk le a kegyelem trónusa előtt, vajon olyan szívvel tesszük-e, mely nem ítél el minket, gondolataink vajon becsületesek-e, szemünk tiszta-e, és valóban megmaradtunk-e Krisztusban, megtartva az Ő parancsolatait?
Kedves Olvasóm, ezek a kérdések megvizsgálnak minket. Egyenesen a szívünk közepébe, a lényünk gyökeréhez és erkölcsi forrásához hatolnak. De jót tesz, ha mindennel, különösen is az imádsággal kapcsolatban alapos átvizsgálás alá esünk. A valóság – és a helyes belső alap – súlyos hiánya mutatkozik ugyanis az imádságinkban, melyek nagy részét „rosszul kérjük”.
Ezért nincs imádságainkban sem erő, sem hatékonyság, ezért van a külsőségesség, az üres formaságok, a tulajdonképpeni képmutatás. A zsoltáros így szól: „Ha hamisságot láttam volna szívemben; nem hallgatott volna meg az Úr” (Zsolt 66,18, Kecskeméthy). Milyen komoly dolog is ez! Istenünk a valóságot akarja, Ő arra vágyik, ami igaz a bensőnkben. Ő, áldott legyen az Ő neve, valóságosan fordul hozzánk, és azt akarja, hogy amikor mi Őhozzá fordulunk, az is valódi legyen. Azt akarja, hogy úgy járuljunk színe elé, amint vagyunk, és azzal, amit valóban szeretnénk.
De jaj, milyen gyakran másként van ez, akár egyedül, akár nyilvánosan! Imádságaink milyen gyakran szónoklatok inkább, semmint könyörgések – inkább tantételek hangoztatása, semmint szükségleteink feltárása! Úgy tűnik néha, mintha bizonyos alapelveket akarnánk elmagyarázni Istennek, és nagy mennyiségű információval kellene elárasztanunk Őt.
Ez az, ami hervasztóan hat imaóráinkra, elrabolja tőlük a frissességet, az egésznek a lényegét és az értékét. Akik valóban tudják, mit jelent az imádság, akik ismerik értékét, és tudatában vannak, mennyire szükséges imádkozniuk, azért mennek az imaórára, hogy imádkozzanak, nem pedig azért, hogy a térdeplőktől szónoklatokat, tanításokat és igemagyarázatokat halljanak. Ha tanításra kíváncsiak, akkor elmehetnek a megfelelő helyre, ahol ilyenek elhangoznak; amikor azonban az imaórára mennek, akkor imádkozni akarnak. Az imaóra számukra az a hely, ahol feltárhatják szükségletüket, és áldásra számíthatnak – ahol feltárhatják gyöngeségüket, és erőre számíthatnak. Ez a felfogásuk arról, „ahol az imádkozás szokott lenni” (Csel 16,13), és ezért, amikor összegyűlnek, nem szeretnének hosszúra nyúlt, prédikáló imádságokat hallgatni, olyanokat, melyek még a szószékről hangozva is alig volnának tűrhetőek, imádság formájában azonban teljességgel kibírhatatlanok.
Nem kertelünk, mert nagy szükségét érezzük az egyenes beszédnek. Mélységesen érezzük, mekkora szükségünk van a valóságra, az őszinteségre és az igazságra az imádságainkban és az imaösszejöveteleinken. Gyakorta megesik, hogy amit imának nevezünk, nem is ima valójában, hanem bizonyos ismert és elfogadott igazságok, alapvető tanok folyékony felmondása, melyeket az ember már oly gyakran hallott, hogy ezek ismételgetésére hihetetlenül fárasztó odafigyelni. Mi lehet fájdalmasabb annál, mint egy térdeplő embertől alapigazságok magyarázatát és tanítások kifejtését hallgatni? Önkéntelenül is fölmerül a kérdés, hogy „most kinek beszél, Istennek vagy nekünk?”. Ha Istennek, bizonyosan nincs semmi tiszteletlenebb vagy otrombább dolog annál, mint hogy megpróbáljunk elmagyarázni Neki dolgokat; ha pedig nekünk, akkor az egyáltalán nem is imádság, és minél előbb felkelünk az imádkozóhelyzetből, annál jobb, mivel állva egyszerűbb beszélni, nekünk meg ülve egyszerűbb hallgatni.
Ha pedig már fölmerült a testhelyzet kérdése, szeretettel fölhívnánk a figyelmet valamire, ami véleményünk szerint komolyan megfontolandó. Arra a szokásra gondolunk, amikor ülve végzik az imádság szent és komoly gyakorlatát. Pontosan tisztában vagyunk vele természetesen, hogy az imádsággal kapcsolatban az a legfontosabb, hogy a szívünk hozzáállása helyes legyen. Továbbá pedig tudjuk, és mindenkor szem előtt tartjuk, hogy az imaóra látogatói közül sokan vannak idősek, betegek, erőtlenek, akik talán nem tudnak hosszan térdepelni, sőt, talán semennyit se. Továbbá az is gyakran előfordul, hogy bár nincs testi gyengeség, és az emberek valóban vágynának letérdelni, mert érzik, hogy ez volna a helyénvaló testtartás, viszont helyhiány miatt képtelenség kivitelezni.
Mindezeket számításba kell venni, és annyira ki kell bővíteni az engedmények körét, amennyire csak lehet, de mégis meg kell állapítanunk, hogy nyilvános imaösszejöveteleinket sok esetben a tisztelettudás szánalomra méltó hiánya jellemzi. Gyakran látunk fiatalembereket, akik sem testi gyengeségre, sem helyhiányra nem panaszkodhatnak, mégis az egész imaórát végigülik. Meg kell vallanunk, hogy ez sértő, és úgy hisszük, megszomorítja az Úr Szellemét. Le kellene térdelnünk, amikor tudunk; ez fejezi ki a tiszteletteljes hódolatot és alázatot. A mi áldott Urunk is „térdre esvén imádkozott” (Lk 22,41). Apostola pedig ugyanezt tette, amint azt a Csel 20,36-ban olvassuk: „és amikor ezeket mondta, térdre esve mindnyájukkal együtt imádkozott”.
És nem ez volna a természetes és a helyes? De, bizonyosan. És van-e méltatlanabb dolog annál, mint a hanyatt dőlve nyújtózkodó és ásítozó emberek látványa, miközben imádság száll fel? Szerintünk ez megütközést keltő dolog, és a legkomolyabban kérjük az Úr minden gyermekét, hogy őszintén fontolja meg ezt a kérdést, és próbálja meg minden lehetséges módon mind elméletben, mind gyakorlatban az imaórákon való letérdelés szent szokását előmozdítani.
Hitünk célja 