Megtartani a Szellem egységét a békesség kötelékében (Radu Gavriluţ)

Elhangzott Nagyváradon, 2021. november 24-én

PDF: 2021-11-24-Radu_Gavrilut_Megtartani_a_Szellem_egyseget

Miercuri 24 noiembrie 2021 – YouTube

A következőt kérdezte valaki: „Miként lehet »megtartani a Szellem egységét a békesség kötelében«, úgy, hogy közben ne legyünk megalkuvók, amikor kapcsolatban vagyunk olyanokkal, akik másként gondolkoznak?” Ez nagyon jó kérdés, de mikor a Biblia azt mondja: „őrizzétek meg a Szellem egységét”, ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy bizonyos dolgokban, bizonyos véleményekben egyetértünk, hanem ez a Szellem egységét jelenti. A Szellem egysége pedig annyira fontos, hogy ha elutasítanánk valakit, akit pedig az Úr elfogadott, az Úr nagyon megharagudna emiatt.

Az Efézus 4-ben a 3. vers ezt mondja: „igyekezzetek megtartani a Szellem egységét a békesség kötelében”, és ezután következik a 4, 5, 6. vers, ahol azokról az alapdolgokról van szó, amiből ki kell indulnunk. Ezek a dolgok jelentik az alapját annak, amiből kiindulva ezt a közösséget valakivel fenntarthatjuk. Testvérek, ha csak ezek a dolgok azok, ami által közösségünk van valakivel, ez elég ahhoz, hogy közösségünk legyen. És erre a közösségre építhetünk. Ez pedig nagyon nehéz! Mert mindenki a saját nézőpontját, a saját elképzeléseit akarja érvényesíteni; és ezt nem is tudjuk fenntartani senkivel, csakis erről az alapról kiindulva. De ez az alap nagyon fontos! Mert sokszor mondja a Biblia: „fogadjátok be egymást, ahogy Isten is befogadott titeket Krisztusban”. „Bocsássatok meg egymásnak”, „fogadjátok el egymást”. Tehát nagyon sok minden van, ami összeköt egymással, és ezek nagyon fontosak. És hiszem, hogy Isten úgy helyezett minket egymás mellé, hogy szükségünk legyen az ajándékokra, ami a többiekben van, hogy egymás épülésére legyünk. Nem nélkülözhetjük őket. Ez nagyon fontos.

A laodiceai gyülekezet jutott ma eszembe. Azt hiszem, mindenki úgy gondolkozik, hogy igen, ez a laodiceai gyülekezet nagyon problémás volt, de engedjétek meg, hogy azt mondjam, hogy ha olvassuk a Jelenések könyvét, a 2. és 3. fejezetben egyszer csak már nem említi a „gyülekezet” szót, csak az utolsó fejezetben. Tudjátok miért? Én úgy gondolom, hogy azért, mert a helyzet annyira súlyos lett. Már nincs az, ami volt. Ha ma szétnézünk, valami szokatlant látunk. Tehát ez a laodiceai gyülekezet rossz állapotban volt. És ebben a gyülekezetben az volt nyilvánvaló, hogy nincs valóság. De az Úr nem fordult el tőle, hanem azt mondta: „ímé, az ajtó előtt állok, és zörgetek, ha valaki meghallja az én szómat és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz.” És hogy a szavai bátorítóak, ez is nyilvánvaló, mert azt mondja: „Végy Tőlem tűzben megpróbált aranyat!” „Végy Tőlem fehér ruhákat, hogy öltözeted legyen, és ne látszódjék ki szégyenteljes mezítelenséged!” „Végy Tőlem szemgyógyító írt, hogy láss!”. Testvérek, ezek a szavak nekünk szólnak. A megpróbált, megtisztított arany a mennyei természetről szól. Mi azt gondoljuk, hogy egyes testvérek meg vannak próbálva, mi pedig nem. Sor kerül ránk is. Az nem lehet, hogy keresztülmegyünk ezen az életen, és ne lássunk meg bizonyos dolgokat.

A körülöttünk levő dolgok megrendülnek. Észrevettétek? Jött hozzánk egy testvér, aki elmondta, hogy egy olyan gyülekezetben volt, ahol kétszázötvenen voltak, és az imaórákra most öt ember jár. Tehát a dolgok meginogtak. Mert nem mindig könnyű szembe menni az árral. Láttuk, hogy nagy a nyomás, minden csupa hazugság, minden csupa keveredés és zűrzavar, ami nyomást helyez ránk. Tudjátok miért van mindez? Ez miértünk van, nem a világért. A világ, látjátok, megy a maga útján. Mindez miértünk van! Hogyan viszonyulunk mi ezekhez? Megtanuljuk-e ezekből a helyzetekből mindazt, amit meg kell tanulnunk? Egyszer elmondtam, hogy mikor John Saunders megtudta, hogy rákos, a gondolkozásában egy csomó minden automatikusan megváltozott. Előző nap megnézte egy kétrészes sorozat első részét, és másnap a második részt már nem nézte meg. Nagyon foglalkoztatták az építkezésben alkalmazott faszerkezetek, ez volt a szenvedélye, az utcán járva is nézte és csodálta ezeket. Miután megtudta, hogy rákos, már nem érdekelték ezek a dolgok. Ott van a valóság a mi életünkben? Van-e arany? Tűzben megpróbált, megtisztított arany?

Mikor az Egyesült Államokban jártam, elmeséltem pár dolgot, mert kíváncsiak voltak a testvérek, miként élünk mi itt, mert ott sok mindent lehetett hallani, hogy Romániában milyen katasztrofális állapotok uralkodtak akkoriban. Elmeséltem nekik, és miután elmondtam, sajnálkozni kezdtek rajtunk. De azt mondtam, hogy ne sajnálkozzanak, mert csak aki méltó, az lesz megpróbálva. Ha ma Isten megkímél bennünket, tudjátok miért van ez? Mert gyengék vagyunk. Ezért kímél bennünket az Úr. De a salaknak fel kell jönnie a felszínre. Nekünk nem kell naivaknak lennünk, és azt hinnünk, hogy ó, minden jó lesz, és jól lesz dolgunk. Tudjátok meg, hogy lesznek megpróbáltatások, nem olyanok, mint most, hanem sokkal nagyobbak. Felkészülteknek kell lennünk. Imádkozzunk, hogy az Úr változtassa meg a gondolkozásmódunkat! Ne várjuk azt, ahogy az 1Thesszalonikában van, 5,3: „amikor ezt mondják: békesség és biztonság, akkor hirtelen veszedelem jő rájuk”. Miért jöjjenek mi reánk ilyen szomorú dolgok, mert nem számítunk rá, hogy az Úr meg akarja próbálni, meg akarja tisztítani az aranyat. El akarja távolítani a salakot! Azt akarja, hogy valóság legyen az életünkben az, amit mondunk. Hogy az emberek láthassák, hogy valóság az, amit mondunk, nem csak szavak.

Tudjátok, mit mondott Kit testvér? Egyesek elmentek tőlük a gyülekezetből, és mikor elváltak egymástól, volt, aki örült, mások számára meg fájdalmas volt. Ő pedig azt mondta, hogy amikor egy végtagot levágnak, a test szenved, de a levágott tag nem érez semmit.

Testvérek, az Úr munkálkodjon az életünkben, hogy olyan emberek legyünk, akik megértik az időket, akik tudják, mi vár ránk. Imádkozzatok azért minden időben, hogy méltókká tétessetek arra, hogy elkerüljétek mindezeket, amik bekövetkeznek. Imádkozzatok, ne várjátok meg, hogy a dolgok megtörténjenek veletek, imádkozzatok már előre. A mi imádságunk ez kell, hogy legyen, hogy az Úr készítsen el bennünket.

Bizonyára, ahogy a testvérnő is elmondta az imént, az Úr vele volt, gondot viselt róla, és minden helyzetben ott volt az Úr, de mégsem volt könnyű, mert olyan helyzeteken megyünk át, ahol még nem jártunk. De hű az Úr, és hű is lesz, ahogy sok helyen találjuk a Bibliában, hogy Ő hű maradt mindvégig. Tehát ez a helyzet most, mikor mi élünk. Ő alaposságot kíván, hogy meg legyünk vizsgálva, hogy megláthassuk azokat a dolgokat, amelyeket Ő meg akar változtatni az életünkben. Az Úr legyen irgalmas hozzánk és munkálkodjon az életünkben.

A laodiceai gyülekezetnek írt levél (Kit Mays)

Elhangzott: Valea Draganului, 2021. augusztus 21. Videó (angol és román nyelven):  https://youtu.be/uI0G_Gp1zgg
Hang (angol és román): https://www.ekklesiaoradea.ro/uploads/20210821-KitMays4.mp3

PDF: Kit_Mays-A-laodiceai-gyulekezetnek-irt-level_Valea_Draganului_21082021

Szeretném, ha tudnátok, testvérek, hogy telve vagyok ma örömmel és boldogsággal, és mindkét érzést szeretem. Szeretek boldognak lenni, és néha boldog is vagyok! Sőt, legtöbbször boldog vagyok, de nem mindig. Néha szomorú vagyok. Akik ma bizonyságot tettek, és sokan mások is itt a teremben, lehet, hogy boldogok, lehet, hogy örömük van, és mindkettő jó. Csodálatos az öröm, és ez a mi elsőszülöttségi jogunk Krisztusban. Akár boldogok vagyunk, akár szomorkodunk, elsőszülöttségi jogunk, hogy meglegyen ez az örömünk Krisztusban.

Az Úr öröme a mi erősségünk. Az Úr Jézus azt mondta: „Az én örömömet adom nektek”. Neki nagy öröme van; és ezt nekünk adja. „Hogy az én örömöm bennetek legyen, és hogy a ti örömötök teljes legyen”. Hogy bennünk legyen és teljes legyen akkor is, amikor nincs semmilyen érzésünk, amikor reggel fölkelünk, és azt sem tudjuk, mi, hova, merre – tehát amikor reggel az álmunkból fölébredünk. Miénk ez az öröm, amikor végtelenül szomorúak és bánatosak vagyunk; amikor nagy veszteség ért; amikor vétkeztünk, és a bűnünk következménye utolért bennünket; amikor boldogtalanok vagyunk, mert valami, amire számítottunk, nem következett be; ha igazunk van, ha nincs igazunk, ez az öröm akkor is a mi osztályrészünk.

Nem azt mondom, hogy akkor is a miénk lehet és meg is tapasztalhatjuk az Úr örömét, amikor szándékosan vétkezünk, mert úgy nem lehet. Lehetünk jókedvűek, de az Ő öröme nem lehet a miénk, miközben rosszat teszünk. „Gyermekeim, ezeket írom nektek, hogy ne vétkezzetek; és ha valaki vétkezik, van szószólónk az Atyánál, az igaz Jézus Krisztus.”

Lehet, hogy azért fordulunk oda az Úrhoz, mert boldogtalanok vagyunk, vagy mert meggyőződtünk a bűnösségünk felől, vagy számtalan más ok miatt. De igényelhetjük az Ő örömét, és meg is tapasztalhatjuk még úgy is, hogy boldogtalanok vagyunk, hiszen amikor elfordulunk a bűntől, és odafordulunk az Úrhoz, hogy az Ő örömében részesüljünk, az valószínűleg nem lesz túl vidám dolog. Továbbra is szomorúak leszünk, és talán bánkódunk is, de meglesz az az örömünk, amely megtart minket, ha igénybe vesszük. Lehet, hogy akkor nem is érezzük, mint amikor valami úgy talált el minket, mint egy rakás tégla, és valaki odajön hozzánk, és felemel – lehet, hogy akkor nem is vagyunk tudatában annak, hogy valaki ott van, és tart minket. De akár érezzük, akár nem, ott van, és megtart.

Testvérek, akik átadtátok magatokat az Úrnak, akár most először, akár megújítottátok az önátadásotokat – hiszen sok idősebb testvér vagy testvérnő lehet, akik frissen odaszánták magukat az Úrnak ma délelőtt – rabszolgák, akik megérintitek azt a karikát a fületekben, bizton ígérhetem, hogy a boldogság érzése, ami most bennetek van, el fog múlni. A boldogság érzelem, és nem állandó, viszont az Úr öröme a mi erősségünk. És mondom nektek, testvérek, akik itt kint vallást tettetek, és akik a szívetekben tettétek meg ezt, és ti idősebbek, akik megújítottátok az Úrnak való odaszánásotokat, és az Iránta való szerelmeteket, megnöveltétek a mi Urunk örömét. Nagyobb öröm van a mennyben egy ember felett, aki bűnbánattal Hozzá fordul, mint sok már megigazult vagy megszabadult felett.

Van egy javaslatom nektek, akik tudjátok, hogy üdvösségetek van: Mi lenne, ha magatokba néznétek, és megtalálnátok, mi helytelen, és azt elvetnétek? És nagy örömöt szereznétek ezzel ma az Úrnak. Nagy hatalom ez, nem csekélység. Ő telve van örömmel; de még teljesebb lehet az öröme. Több örömről beszél, adjatok Neki sok örömöt ma! Énekeljetek Neki, örvendezzetek Benne ma, ne úgy menjetek ki innen, mint ahogy bejöttetek! Engem is emlékeztessetek, hogy ne úgy menjek ki, mint ahogy bejöttem! Örvendezzünk együtt a szabadulásunkban!

Ma boldog vagyok, és örülök, hogy boldog lehetek. De a boldogság mulandó, az az öröm viszont, amit ma az Úrnak adunk, és adunk Neki minden nap azáltal, hogy megéljük, amit mondtunk, az hozzátesz az Ő öröméhez, és ez hozzátesz az én erőmhöz, akár tudatában vagyok ennek, akár nem.

Elérkeztünk az utolsó naphoz, és szeretnék köszönetet mondani a magam nevében, és bátorkodom nőtestvérem, Hailey nevében is köszönetet mondani, aki eljött. Köszönjük nektek a vendégszeretetet és a közösséget. Köszönöm a látást, melyet erre az összejövetelre elhoztatok azzal, hogy úgy jöttetek ide, hogy vártátok, hogy az Úr szóljon, és ezáltal felszabadítottátok Isten Igéjét közöttünk. Köszönöm nektek a szeretetet, a vendéglátást és a tanúbizonyságot. Ámen? Ámen! Jó, hogy megvan ez a tanúbizonyság.

Ma egy olyan gyülekezetet fogunk megnézni, amelyre senki sem néz szívesen. Mindenki ujjal mutogat rá: a laodiceai gyülekezet az. Sokan gondolják, hogy a gyülekezeteknek szóló levelek annak a hét gyülekezetnek adattak, melyek valóban léteztek a Római Birodalom Ázsia nevű provinciájában, a mai Törökország területén. Azt hiszem, ebben mind egyet is értünk. Néhányan úgy vélik, hogy ezek azt a hét gyülekezeti korszakot jelöik, amelyet emberek hoztak létre. Nem szeretnék ebbe a vitába bocsátkozni – egyet tudok, hogy nekünk íratott! Annak, „akinek van füle, hallja meg, mit mond a Szellem a gyülekezeteknek!”

De szeretném elmondani a következőt: sokan, akik a gyülekezeti korszakoknak ezt fejlődési nézetét vallják, úgy látják, hogy az utolsó korszakban két jellemző gyülekezet áll fenn. Én nem állítom, hogy ez tényleg így van, senkivel nem szeretnék tanbeli nézeteltérésbe kerülni, de eszerint Filadelfia és Laodicea ugyanabban az időszakban, egyidőben létezik. Mindenki Filadelfiának örül, ott szeretne élni. Én is! Senki sem akar Laodiceában élni. Én sem! Mondok valamit: Senkinek nem kell Laodiceában élnie, és nem is kell elköltöznie onnan! Mindjárt kifejtem világosabban. De a laodiceai levél is megíratott, hozzánk tartozik. Meg kell látnunk benne a nekünk szóló tanulságot, amit a Szellem mond ma a gyülekezetnek. Olvassunk el pár Igét. Jelenések 3,14:

A laodíceai gyülekezet angyalának írd meg: ezt mondja az Ámen, a hű és igaz tanú, Isten teremtésének kezdete:”

Az Ámen, az utolsó szó. Testvérek, soha nem mi vagyunk az elsők, sem az utolsók. Soha nem a tanítványé az első vagy az utolsó szó. Mi soha nem vagyunk az alfa és az omega, a kezdet és a vég, Ő az Alfa és az Ámen. Az Ámen, akié az utolsó szó, Ő mondja nekünk az utolsó szót, amit itt olvasunk az utána következőkben.

Ő a hű és igaz Tanú”

Az, aki bennünk él, igaz és hű tanú. Mi is hű és igaz tanúk lehetünk, mert Ő bennünk van! Ő nem csak Tanú lesz a világ számára, hanem az igazságról is tanúskodni fog. Kérlek, hogy vegyétek ezeket az igéket, melyeket ma mondok nektek, és azokat amelyeket ezen a héten mondtam, és amelyeket más testvérek mondtak. Vigyétek ezeket a hű és igaz Tanúhoz, és lássátok meg, hogy van-e benne tanúbizonyság. Ő az Ámen, Övé az utolsó szó! Tudjátok, hogy ez a levél nektek íratott. A Jánosnak adott Ige az Úr rabszolgáinak szól. Senki se menjen ki innen úgy, hogy nem lett rabszolgává! Micsoda veszteség lenne neki! Micsoda veszteség lenne az Úrnak! Az Úr érzi az általunk való elutasítottságának sebeit, mert Ő igazán a lelkünk szerelmese és a Vőlegény, Aki várja, hogy a menyasszonya elkészítse magát.

Ő Isten teremtésének kezdete”

– és a Jelenések végén azt mondja: Új teremtést láttam a mennyből leszállni: az Új Jeruzsálemet, mely menyasszonyként készült el a férje számára. A régi teremtés elmúlt, és íme, új teremtés jött létre! Ő az Isten teremtésének kezdete, és ezt mondja a gyülekezeteknek. 15. vers:

Tudok cselekedeteidről, hogy nem vagy sem hideg, sem forró. Bárcsak hideg volnál, vagy forró!”

Mennyire gyűlöli az Úr a langyosságot! Sem forró, sem hideg. Bárcsak forró volnál vagy hideg! 16. vers:

mivel langyos vagy, és sem forró, sem pedig hideg: kiköplek a számból.”

Ez nagyon erős ige. „Mivel langyos vagy.” Nem langyos érzetű vagy, hanem a cselekedeteid langyosak. Csak úgy sodródsz. De miért lennénk langyosak, amikor Ő az ajtók előtt áll? Miért lennénk langyosak, amikor jön, ajándékokkal tele – a jutalommal, amelyet nekünk kíván adni. Gondoljuk csak meg! Nem kell langyosnak lennünk! Meghallja, ha Hozzá kiáltunk: „Uram, langyos vagyok! A szívem nem szeret úgy Téged, ahogyan Te szeretsz engem. Nem szeretem annyira a testvéreket, amennyire Te szereted őket! Nem szeretem úgy a feleségemet, ahogy Te szereted a gyülekezetet! Nem adom magamat érte úgy, ahogyan Te saját Magadat adtad a gyülekezetért.” Gondoljátok, hogy el fogja utasítani ezt az imádságot? Nem fogja! De ez veszélyes imádság! Minden kereszténynek, legyen fiatal vagy idős, hallania kell a következőt: Jól gondoljátok meg ezt az imát, hogy mit kértek! Mert el fog venni minden kisebb kedvtelést, élvezetes, kellemes dolgokat. Nem azért, mert kegyetlen, és azt akarja, hogy boldogtalanok legyünk, hanem mert Ő Isten, és azt akarja, hogy teljessé, bevégzetté legyünk!

Amikor van valamink, és felajánljuk az Úrnak, azt fogja mondani: „Köszönöm, elfogadom; és mi egyebet adsz még Nekem?” Ne tévesszen meg minket a gondolat: „Ha én ezt Neki odaadom, vissza fogja adni nekem.” Néha így történik, és az csodálatos, néha pedig nem így történik, és az is csodálatos, mert azt a bennünk lévő vágyódást az iránt, ami nem a miénk, Ő fogja saját Magával betölteni. Nem feltétlenül tesz boldoggá, de ennél sokkal többet, Önmagát adja nekünk. És sem az elkövetkezőkben, sem az örökkévalóságban nem fogjuk ezt megbánni soha.

A következőt szeretném elmondani nektek: Nem arról van szó, hogy vissza akarná tartani tőlünk a földi jókat, Őt nem ez vezérli abban, amit tesz. Ő nem gonosz! Nem akarja, hogy mindenáron szenvedjünk, nem akarja, hogy beteljesületlenek legyünk a földön. De komolyan beszélt, amikor ezeket az igéket mondta: „Senki nem lehet a tanítványom, aki nem gyűlöli meg apját, anyját, férfi- és nőtestvérét, feleségét, gyermekeit.” Azt jelentené ez, hogy azt akarja, gyűlöljünk mindent, amit szeretünk? Nem. Azt akarja, hogy minden a maga helyén legyen.

Egy férfi nem mondhatja: „Uram, én szolgálni akarlak Téged, de a feleségem nem örülne neki.” Egy asszony nem mondhatja: „Szeretem a férjemet, ahogyan az Ige is mondja, hogy szeressem, és az Ige azt mondja: «vágyakozni fog utána», és Te azt mondtad, hogy vessem magamat alá neki, ezért nem tudok engedelmeskedni Neked.” Ez nem elfogadható! Isten nem akar anarchiát a családban; az Ő vágya nem az, hogy a férjek ne szeressék a feleségüket úgy, mint ahogy Krisztus szerette a gyülekezetet; nem az a vágya, hogy a férj ne szeresse a feleségét úgy, mint Krisztus szereti a gyülekezetet, hogy ne adja oda önmagát érte. Arról van szó, hogy minden a miénk Krisztusban. Semmilyen jó dolgot nem fog az Úr visszatartani szolgáitól.

Testvérek, értsétek nagyon világosan, nem azt mondja, hogy mindent meg fog adni nekünk, amit csak akarunk, hanem azt mondja, hogy „Én mindaz vagyok neked, amit csak akarsz, és amire szükséged van”. És nem fogja visszatartani tőlünk azt a jót, amit hatalmában áll megadni. Ezt az igét nagyon komolyan kell vennünk.

Mivel langyos vagy, és sem forró, sem pedig hideg: kiköplek a számból.”

Senki ne menjen ki innen langyosan, egyetlen egy ember se! Bárhol is élj, ha Laodiceában laksz, ne menj ki ebből a teremből langyosan, az Úr iránt szenvedéllyel a szívedben menj ki, hiszen ezt kéred! És akkor a laodiceai gyülekezet nem lesz langyos. Értitek? 17. vers:

Mivel ezt mondod: Gazdag vagyok, meggazdagodtam, és nincs szükségem semmire; de nem tudod, hogy te vagy a nyomorult, a szánalmas és a szegény, a vak és a mezítelen:”

Kemény szavak! Mit mondtok, testvérek? Meg vagytok elégedve azzal, ahogy gyülekezetként vagy egyénekként éltek? Ha a gyülekezet élő, azért van, mert az Élet Ura életet adott neki. Mitek van, amit nem úgy kaptatok? Van ismeretetek az Úrról? Gazdagok vagytok szellemi javakban? Úgy érzitek, hogy mindenkit, aki szól hozzátok, meg kell ítélnetek? Nem igazságos ítéletre gondolok, hanem arra, hogy azáltal ítéltek, amit éreztek, amit hisztek. Teljesen más dolog, akár fiatalként, akár idősként valamit az Úr elé vinni, és megkérdezni Őt róla, mint ha meghallgatunk valakit, és amit mond, afölött a saját tapasztalataink, a saját értelmünk alapján ítélkezünk. Amikor úgy érzed, hogy semmire sincs szükséged, hogy minden azért kerül eléd, hogy ítélkezz fölötte, akkor az igazságos Bíró helyét foglalod el.

és nem tudod, hogy te vagy a nyomorult, a szánalmas és a szegény, a vak és a mezítelen:”

Lehet, hogy te nem érzed magad nyomorultul, csak mindenki más körülötted. Miután valaki szólt az összejövetelen, és hazamész ebédelni, és valaki megjegyzi: „Hát nem csodálatos volt ez az üzenet Isten szeretetéről?” Te meg így felelsz: „Igen, de hibásan idézte az Igét. Azt a dolgot meg nem kellett volna mondania, és miközben beszélt, a fülét babrálta, a gyerekek meg sírtak! És nem is hallottam jól, mert folyton a szája elé tette a kezét.” És ezzel az egész beszélgetést lezülleszted az ítélkezéseddel. A hústestre tekintesz, nem a Szellemre. A homokra tekintesz az aranymosó tálban, ahelyett hogy az aranyat, a csillogást, a ragyogást keresnéd. Mi nem csak azt akarjuk, hogy az üzenetek tiszta aranyból legyenek, hanem legyenek pénzérme formában, hogy kicsit könnyebben elkölthessük! Nem akarunk fáradni az Igével.

Testvérek, amikor az összejövetelen azzal vagyunk elfoglalva, hogy észrevegyük azokat a dolgokat, amelyeket kritikával illethetünk, nem gyakoroljuk a papságunkat. Az Úr vizsgálja a gyülekezeteket, Ő a nagy Főpap, Ő az, Aki a mécstartók között jár, de Ő azt keresi, hogy mit dicsérhet meg! Való igaz, tesz kiigazításokat, figyelmeztet; beszél dolgokról, amelyekre előretekint és megjövendöli, hogy el fogja mozdítani a mécstartókat, ha nem igazítják ki ezeket. Ebben a laodiceaiaknak szóló levélben, gondoljátok, hogy azt mondja: „Aki hallja az én hangomat, és megnyitja az ajtót, bejövök és vele vacsorálok, tegyétek ezt meg, mert meg fogom ítélni a többieket!” Gondoljátok, hogy ezt akarta? Gondoljátok, hogy ítéletet akar hozni a gyülekezetének, és félretenni, elvenni a bizonyságtételét, a mécstartóját? Bármilyen szinten, bármikor, bármilyen értelemmel rendelkezünk is, miért gondolná bárki ezt? Az Ő hívása a megtérésre szólít! Tanácsot ad Laodiceának, 18. vers:

Tanácsolom neked, végy tőlem tűzben izzított aranyat, hogy meggazdagodj, és fehér ruhát, hogy felöltözz, és ne lássék szégyenletes mezítelenséged; és végy gyógyító írt, hogy bekend a szemed, és láss.”

Az Úr tanácsa az egész gyülekezetnek, hogy „Jöjj hozzám, és vásárolj! Kössünk egyezséget! Gyere, és vásárolj tőlem!” Hogyan kell aranyat venni? Nem tudom! De azt tudom, hogy azt mondja, jöjj, és köss velem egyezséget. Mi az, ami értékesebb az aranynál, mi az, amit adhatunk Neki? Mi vagyunk értékesebbek az aranynál, a mi üdvösségünk értékesebb, mint az arany. A laodiceai gyülekezet tanúbizonysága értékesebb az aranynál. Éveken és évszázadokon át figyelmeztette ez a testvéreket, és mentett meg minket sok hűtlenségtől. És figyelmeztet minket ma is.

A fehér ruhák, az öltözet, melyet viselünk, a szentek igazságos cselekedeteit jelentik, amint azt később a Jelenésekben leírja. Ezek azok az igazságos cselekedetetek, melyeket elkészített számunkra a Föld megalapozása előtt, hogy ezekben járjunk. Tudjátok, azok alatt az igazságos cselekedetek alatt mezítelenség van, de az nincs felfedve, mert az Ő igazságossága takarja be.

Akartok látni? Gondot okoz a szellemi dolgok meglátása, megértése?

Gyertek hozzám, és vásároljatok szemgyógyító írt!”

Hogyan kell ezt? Hadd javasoljak valamit. Menj oda Hozzá, és mondd: „Uram, én megfogadom a tanácsodat. Hozzád jövök, hogy aranyat vegyek. Itt vagyok! Hogyan vásároljam meg? Itt vagyok, hogy fehér ruhákat vegyek: a szentek igazságos cselekedeteit, amelyeket elkészítettél a Föld megalapozásától kezdve. Hogyan járjak bennük, Uram? Szemgyógyító ír – Uram, nem látok túl tisztán. Azt mondtad, jöjjek Hozzád, és vegyek szemgyógyító írt. Itt vagyok, és bármim csak van, Neked adom. Azt mondtad, hogy vásároljak.”

Tudjátok, testvérek, az üdvösség ingyen van, de a szemgyógyító írt meg kell vásárolni. A fehér ruhák, amelyekben járnunk kell, azokban járnunk kell! A szentek igazságos cselekedetei, melyek az alapok levetésétől kezdve nekünk készíttettek, az Ő természetének aranya az életünkben munkálódik ki, de ezt meg kell vásárolnunk Tőle. Mi az, amit Ő kíván? Mi az ár, amibe nekünk kerül? Én nem tudom, menjetek, és kérdezzétek meg Tőle! Mondjátok meg Neki, hogy vásárolni akartok, és meg fogja mutatni.

A 19. vers megmutatja, hogyan viszonyul az Úr a laodiceai gyülekezethez:

Akit én szeretek, megfeddem és megfenyítem: igyekezz tehát, és térj meg!”

Nem azért jön, mert dühös, nem azért jön, mert elhatározta, hogy félreállítja ezeket a lázadókat, ezeket a lustákat, akik önmagukat is becsapják, és akiket az ellenség is megtéveszt. Egyáltalán nem ez van a szívén. Az Ő szívén az van, hogy elfogadják a feddését, elfogadják a fenyítéket, a nevelést, és bűnbánattal megtérjenek. Gondoljátok, hogy nekünk nem adná meg a megtérésnek ezt az ajándékát?

Tudjátok, néha odajövünk az Úr elé, és azt mondjuk, „Uram, megtérek!” De az Úr nem adja semmi jelét annak, hogy meghallotta volna kiáltásunkat. Néha ezt nem is igazán akarjuk, néha meg nagyon is akarjuk. De egyezséget kell kötnünk Vele. A megtérés értékes ajándék, kérnünk kell!

A Szent Szellem, ahogy az Ige mondja, amikor eljön a világba, és Ő eljött a világba, meggyőzi a világot a bűnről, az igazságosságról és az ítéletről. Ez a meggyőzés, ami jó dolog, de ez nem a megtérés. A bűnbánat nem jelent megtérést. Az elhatározás, hogy nem fogok többé így vétkezni, az sem megtérés. Megpróbálni nem vétkezni szintén nem megtérés. Rosszul érezni magunkat és levertnek, ugyancsak nem megtérés. Iskariótes Júdás halálosan megszomorodott, annyira, hogy megölte magát, inkább, mint hogy együtt éljen a bűnével vagy megtérjen belőle. A megtérés a bűnöktől való elfordulást jelenti, de nem csak a bűntől való elfordulást, hanem a Krisztushoz való odafordulást is. Ámen? Ha Őhozzá jövünk.

Emlékeztek arra az asszonyra, akinek volt az a kisgyermeke, egy pogány asszony, aki azt mondta: „Rátennéd kezedet a gyermekemre? Meggyógyítanád a gyermekemet?” Az Úr így felelt: „Asszony, én a királyság fiaihoz küldettem, nem az ebekhez.” Micsoda kemény szavak! Az asszony pedig azt mondja: „Igen, de még az ebek is ehetnek a morzsákból, melyek gazdájuk asztaláról lehullnak.” Kössetek egyezséget Vele, mint ez az asszony, és megkapjátok, amit ő is megkapott, a választ az imádságára.

Sokunk számára, amikor megmenekültünk, nagyon egyszerű volt: az Úr meggyőzött bennünket, mi áment mondtunk, és megtértünk, és megmenekültünk. Néha, amikor az ember már jó ideje keresztény, és próbál megtérni, szinte úgy van, mint Ézsau, nem találja a megtérés helyét. Mintha Isten gyűlölné. Ő nem gyűlöl minket. „Megfeddem, akit szeretek, és megfenyítem”, azt mondja, „igyekezzetek, és térjetek meg!”. Nem azt mondja, „ó, jaj, milyen borzalmas vagyok, brühühü, mindig csak én!” Igyekezzetek, és térjetek meg, tegyétek, mint aki komolyan is gondolja! Kérjétek Tőle! Ez ajándék! El tudtok képzelni egy gyereket, aki igazán vissza akar jönni az apjához, amikor tévútra tért? Ahhoz az apához, aki szereti őt, és kint ül a sátra ajtajában, figyeli az utat, várva, mikor tér vissza – hát hogyan ne lenne hajlandó megadni neki, amit kér?

Valószínű, hogy néhányan közületek valamikor eljuttok arra a pontra, hogy meg akartok térni, próbáltok megtérni, és nem találjátok a megtérés helyét. Még arra a következtetésre is juthattok, hogy ti vagytok azok, akinek Isten azt mondta, mint ahogy Ézsauról is: „Jákóbot szerettem, Ézsaut gyűlöltem.” Arra a következtetésre juthattok, hogy Isten gyűlöl titeket – de ez nem igaz. Igyekezzetek és térjetek meg, Ő meg fogja adni nektek ezt az ajándékot, és meglesz ez a bizonyosságotok. Ha egy perc kell hozzá, ha egy óra, egy nap, egy hét, egy hónap, egy év, akármennyi is kell, légy buzgó (igyekezz) tehát, és térj meg!

A következő vers:

Íme az ajtó előtt állok és zörgetek; ha valaki meghallja az én szómat és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz és vele vacsorálok, és ő én velem.”

Már beszéltünk erről korábban, hogy az Úr nincs a gyülekezetben, kívül van, zörget az ajtón, és nyomatékosan mondja: „Ha valaki meghallja az én hangomat, és kinyitja az ajtót.” Nem elég meghallani, ki is kell nyitnunk az ajtót. „Bemegyek ahhoz, és vele vacsorálok, és ő Énvelem.” Közösség Vele, még Laodiceában is.

Testvérek, mondok nektek valamit, és félelemmel mondom: Az Úr nem csak arra vágyik, hogy bejöjjön, és eggyel, kettővel, hárommal vagy néggyel vacsoráljon. Az Ő vágya, hogy a laodiceai gyülekezetben mindenki megtérjen, és kitárják az ajtót. Amikor halljátok az Urat az ajtónál, amikor az Úr kenetét adja, hogy menjünk és nyissuk ki az ajtót, nyissuk ki gyorsan, és hívjuk a testvéreket is, és mondjuk: Jöjjetek be! Jöjjetek be! Ő itt van, az ajtónál zörget, ti eddig nem hallottátok, de én hallom most. Ébredjetek! Jöjjetek be! Ő itt van, közösségben lesz velünk, együtt fog enni velünk! Meg fogja törni velünk a kenyeret, valóságosan! Azt mondja, hogy: „Én vele vacsorálok, és ő Énvelem.” Velünk fog vacsorálni, és mi Ővele! Jöjjetek be gyorsan, mert Ő itt van! Az Ige nem ezt mondja, hanem azt mondja: „Ha bárki hallja az én hangomat, és kinyitja az ajtót, bejövök hozzá, és vele vacsorálok, és ő Énvelem.” De nem hiszem, hogy az Úr boldogtalan lenne attól, ha teljesítenénk ezt a feltételt, és elmennénk a testvérünkért – akinek szintén magának kell kinyitnia az ajtót, de sok ajtó van ahhoz a teremhez. Értitek, miről beszélek? Ne elégedjetek meg azzal, hogy győztesek legyetek Laodiceában! A magányos farkas, az egyetlen, aki hűséges, vagy talán az a két ember, aki hűséges. Fogjátok karon a testvéreiteket, és vigyétek be magatokkal! Ha langyos vizünk van, és beleteszünk egy elektromos merülőforralót, az addig langyos víz lassan forrni kezd, és veszélyes, ha csak egy kis bögréről van szó, főleg, ha műanyagból készült, mert megolvad. Tapasztalatból mondom.

Ha nem vagyunk langyosak, hanem forrók vagyunk, és behelyeznek minket a testvéreink közé, akkor a gyülekezet nem marad langyos. Értitek? Ha a gyülekezet langyos marad, az a mi hibánk, nincs mentségünk. Nem kell elköltöznünk Laodiceából Filadelfiába, de eltávolíthatjuk Laodiceát, és Filadelfiává válhatunk. Már maga az a tett, hogy megalázzuk magunkat, hogy behívjuk a testvéreinket, és azt mondjuk: „Gyertek, gyertek, itt van Ő”, és nem azt mondjuk: „Ó, mily gazdag közösségben voltam ma az Úrral! Sajnálom, hogy nektek nincs ilyen gazdag közösségetek Vele! Bőségesen megvacsoráztunk az Igében, olyan nagyon éreztem az Ő szeretetét, ott kellett volna lennetek! Nem „ott kellett volna lennetek”, hanem „ide kell jönnötök most, mert Ő itt van!” 21. vers:

Aki győz, annak megadom, hogy velem együtt üljön az én trónusomon; mint ahogy én is győztem, és Atyámmal együtt ülök az ő trónusán.”

Amikor ezt tesszük, győzedelmeskedünk a bűn és a halál fölött, és afölött a téveszme fölött, hogy gazdagok vagyunk, meggazdagodtunk, és nincs szükségünk semmire. Tudni fogjuk, hogy mi vagyunk a „nyomorult, a szánalmas és a szegény, a vak és a mezítelen”, de nem fog számítani, mert Ő ott lesz velünk. Ő adja a ruhákat a menyegzőre. Gyorsan fölvehetjük, mint azok a példázatban. Jöhetünk Krisztusba felöltözve, örvendezéssel, és amikor ezen a módon győzedelmeskedünk, megtanultuk azt a leckét, mely a trónhoz juttat bennünket. Hogy minden gazdagság Krisztusban van, hogy az igazságos cselekedetek ruhái mind Krisztustól vannak, és a látás is mind Krisztustól és Krisztusról van, hogy Ő szeret minket, és hogy egyáltalán azért lehetséges egy ilyennek, mint mi, megtérni, mert Ő szeret minket. A jutalom pedig a trón, de nem csak a trón, hanem a trón Krisztussal együtt, hogy ott legyünk Ővele, ahol Ő van.

Akinek van füle, hallja meg, mit mond a Szellem a gyülekezeteknek!”

Ámen!

A szmirnai gyülekezetnek írt levél (Kit Mays)

Elhangzott: Valea Draganului – 2021. augusztus 19.

PDF: Kit_Mays-A-szmirnai-gyulekezetnek-irt-level_Valea_Draganului_19082021

https://www.ekklesiaoradea.ro/uploads/20210819-KitMays1.mp3

Testvérek, az elmúlt alkalmakkor ezekről a mostani időkről gondolkodtunk, amelyben élünk, valamint arról, hogy miként éljük az életünket. Az eddigiekben az Úr Jézus Krisztusról volt szó, és az Ő nagy kijelentéséről, amely abban a könyvben található, melynek Jézus Krisztus kijelentése [Jelenések könyve] a neve.

Sok kijelentés van számunkra ebben a könyvben; és mint már említettem, az Úr Jézus több, mint negyven elnevezése, címe, neve és leírása található benne, és ezeknek több, mint a fele az első három fejezetben szerepel, amelyet most vizsgálunk. Azt is mondtam már, de érdemes megismételni, hogy az Úr Jézusnak ezekben a neveiben élet van. Kijelentés van ezekben a nevekben.

Mi, az Egyesült Államokban nem vagyunk túl jók abban, hogy valamin igazán mélyen elgondolkodjunk, de helyesen tennénk – akár amerikaiak, románok, magyarok, németek vagy bárkik vagyunk –, ha komolyan elmélkednénk, elgondolkoznánk ezeken a neveken. Például, akik ingáztok a munkahelyetekre, fogjatok egy-egy kis lapot, írjátok fel rá egyenként az Úr Jézus neveit, és utazás, vezetés közben gondolkodjatok rajta. Az Úr feltárja rabszolgái előtt neveinek titkát. Ez nem csupán értelmi, hanem szellemi dolog.

Most a szmirnai gyülekezetnek szóló üzenettel foglalkozunk. Rövid igeversek (Jelenések 2,8-11):

„A szmirnabeli gyülekezet angyalának ezt írd: Ezt mondja az Első és az Utolsó, aki halott volt és feltámadott:”

A görög „szmürna” szó a mirhából származik. A nyugtalanság, a baj érzete kapcsolódik hozzá. Tudjuk, hogy a mirha egyike volt azoknak a fűszereknek, melyeket a halálkor használtak. A keleti bölcsek, akik az Urat keresték, ajándékba aranyat, tömjént és mirhát hoztak. Tudjuk, hogy amikor Urunkat a kereszten megfeszítették, és levették onnan, akkor gyolcsba göngyölték, melyben szintén mirha volt. A mirha a halálról beszél, és az Úr Jézus felfedi a szmirnai gyülekezet előtt, hogy mit kell majd elviselniük, és bátorítja őket, hogy mindhalálig hűségesek legyenek. A kijelentést azáltal adja, hogy megmondja, Ki szól; Ki mondja ezeket az Igéket:

„Az Első és az Utolsó”

Azért szeretjük az Urat, mert Ő előbb szeretett minket. Ő volt, aki először az Élet Igéjét szólta, és megmentett minket. És Ő az Utolsó, Aki hű, Aki mindvégig hűséges marad. „Meg vagyok győződve arról – írja az apostol –, hogy aki elkezdte bennetek a jó munkát, el is fogja végezni a Krisztus Jézus napjára” (Fil 1,6). Annak, hogy Ő az Utolsó, köze van ahhoz a teljes üdvösséghez1 is, amelyet Ő ad. Ő képes üdvözíteni (az Első), méghozzá teljességgel (az Utolsó) mindazokat, akik Őáltala Istenhez járulnak, mert mindenkor él; halott volt és életre kelt, hogy közbenjárjon mindazokért, akik Őáltala járulnak Istenhez.

Ez a levél olyan keresztényeknek íródott, akikre szenvedés vár, és akik valóságosan szenvedtek abban az időben. A mi Urunk, Jézus halott volt, megfeszítették, testében hordozta a bűnünkért és szégyenünkért járó teljes büntetést. Bűnné lett értünk, és mi meghaltunk Őbenne, úgy, hogy Isten Őbelé helyezett minket. Tudja, mit jelent a halál, mert átment rajta, és mindörökké él, hogy közbenjárjon értünk! Ezt mondja a 9. versben:

Tudom a te dolgaidat, nyomorúságodat és szegénységedet (de gazdag vagy), és azoknak káromlását, akik azt mondják, hogy ők zsidók, de nem azok, hanem a Sátán zsinagógája.”

„A világban nyomorúságotok van, de ne féljetek, én legyőztem a világot.” Ő velünk van a nyomorúságban, közelről ismeri, annyira ismeri, amennyire mi is ismerjük. Mint ahogy a pusztaságban mondta, amint arra előző este is utaltam: „Minden szenvedésüket Ő is szenvedte”, Minden szenvedésünkben Ő is szenved. Mi a Krisztus teste vagyunk, és egyenként tagjai. Ha egy kalapáccsal rávágok az itt ülő testvér nagylábujjára, a feje érezni fogja! A Krisztus testének valósága nagyobb mint a testünk, de a testünk ennek a nagyobb valóságnak a gyakorlati szemléltetése, és Isten azért adta, hogy megértsük, Ő ismeri a mi nyomorúságunkat, és velünk van a nyomorúságunkban. Néha érezzük ezt, és ugye milyen csodálatos, amikor tudjuk, hogy Ő velünk van! Néha pedig nem érezzük, mert azt akarja, hogy hitben járjunk, ne látásban, ne az érzéseink szerint. És ez is épp olyan valóságos és épp olyan csodálatos.

Tudom a te nyomorúságodat és szegénységedet”

Testvérek, az Úr ismeri a mi szegénységünket, tudja, milyen szegénynek lenni. Tudjátok, sokunknak van a szükségesnél többje, de nem mindannyiunknak. Ő velünk van a szegénységünkben, és tudja, hogy milyen az. Ismeri, milyen szenvedéssel jár a szegénység. Tudja, milyen munkába menni, és fáradtan hazatérni. Megérti, milyen az, ha szegény vagy és magányos, és kevés vigasztalásod van. De Ő odajön hozzád, átölel a karjával, és azt mondja: Tudom, milyen! Ismerem a szegénységedet, megtapasztaltam, amikor Galileában jártam, és megtapasztalom, amikor Romániában járok, veled.

de gazdag vagy”

Milyen nagy megtiszteltetést jelent a Királytól, ha elismeri a gazdagságunkat! Azt mondja: Minden, ami fontos, Bennem van, gondoskodom a szükségleteidről, és nagy szellemi gazdagságot adok neked – a létező legnagyszerűbb szellemi javakat. Már ma együtt járhatsz a Királlyal. Megtagadhatod magad, felveheted a keresztet, és követhetsz engem, olyan szorosan, ahogyan csak akarod. És hallani fogod, amit csak suttogok, és egész nap tanítani foglak. És nem leszel egyedül, mert nekem sok tanítványom van.

és azoknak káromlását, akik azt mondják, hogy ők zsidók, de nem azok, hanem a Sátán zsinagógája”

Kicsit később visszatérünk ehhez, de a szmirnai zsidók kiváltképp gyűlölték a keresztényeket, és ahelyett, hogy Isten számára lett volna zsinagógájuk, a zsinagógájuk azt a célt szolgálta, hogy szembeszálljanak az Isten dolgaival, azzal, amit népével cselekedett. Szembefordultak az evangéliummal, és a Sátán zsinagógája lettek. Hazudtak, káromoltak, olyasmiket mondtak Istenről, ami nem igaz, és hirdették ezeket, mert „Mi vagyunk Isten népe, ez az igazság!”. Majd az Úr a következő csodálatos szavakat mondja, melyeket ma hallanunk kell:

Semmit ne félj azoktól a szenvedésektől, melyek reád jönnek.”

Halljátok? Azt mondja nekünk: Ne félj a rád váró szenvedéstől! Szenvedni fogsz, de ne félj tőle. És elkezdni leírni a súlyosabb dolgokat, melyek történni fognak. Azt mondja:

Íme – figyeljetek, vigyázzatok! –, az ördög közületek börtönbe fog vetni néhányat, hogy megpróbáltassatok; és tíz napig való nyomorúságotok lesz.”

Jól figyeljük meg a következő igét:

Légy hű mindhalálig, és neked adom az élet koronáját.”

Amikor házasságot kötünk, ígéretet teszünk: betegségben, egészségben, míg a halál el nem választ. Megígérjük, hogy hűségesek leszünk. Tegnap említettem, hogy a szeretet (szerelem) megköveteli a hűséget. Ez nem is annyira parancs, mint inkább emlékeztetés – megerősítés, felszólítás a szeretetünkre, ígéret az Ő jelenlétére és jutalmára.

Légy hű mindhalálig, és neked adom az élet koronáját.”

Van itt valami, testvérek, amit nagyon fontos rendeznünk. Hűségesek lesztek? A fiatalok közül néhányan lehet, hogy még nem gondolkodtak ezen. Hűségesek lesztek mindhalálig? Az idősebbek közül néhányan lehet, hogy ezt mondják: „Ó, hát remélem!” – mert láttatok hűtlenséget az életetekben. Ez nem az érzelmeinket akarja megcélozni, hanem mindegyikünk számára arra való felhívás, hogy az akaratunkkal döntsünk: hűek leszünk mindhalálig. Ne hagyjuk kiesni a gondolatainkból! Akarattal fontoljuk meg, és hozzuk meg a döntést!

Képes lesz ez a halálon átvinni minket? Persze, hogy nem! De ha azt mondjuk: Uram, eldöntöttem, hogy hű leszek mindhalálig. Uram, segíts! Ez a szívem vágya, add meg nekem, hogy hűséges legyek a halálig! Ne hagyd, hogy hűtlennek találtassak! Ne engedd, hogy eltántorodjak az eljöveteled előtt! Ne hagyd, hogy egy pillanatra is megalkudjak – egy pillanatnyi könnyebbségért vagy egy pillanattal hosszabb életért. Uram, Te megmentettél, és Te tartasz meg engem, és én bízom Benned, hogy megtartasz halálomig. Ez az én vágyam és az én fogadalmam.

Testvérek, házasságkötéskor az emberek ígéretet tesznek. Ez a fogadalmak végén van, és sokan izgulnak, amikor az esküvőjük van, és nem nagyon gondolnak bele akkor. De meg kell tartanunk ezt a fogadalmat – Isten kegyelme által! És meg tudjuk tartani, és képesek vagyunk hűségesek lenni mindhalálig, és ezért jutalom jár, az élet koronája.

A korona két dologról beszél: egyik, a hatalomról – ha miénk az élet koronája, azt jelenti, hogy legyőztük a halált. A korai keresztények némelyike a vértanúk koronájának nevezte ezt. A másik, hogy ez valami szépséges dolog, és nagy értéket képvisel. Bevallom, nem tudom, fog-e bárki koronát viselni a fején az örökkévalóságban, de az élettel megkoronázva lenni nagyon nagy koronát jelent, és amikor ott leszünk az üvegtenger mellett, melyről az Igében szó van, és ott vannak azok, akik a koronájukat az Úr Jézus lábaihoz teszik, nem kell így összeszorítva tartanunk a kezünket, odatehetünk valamit az Ő lábaihoz, ami nagy értéket képvisel és felbecsülhetetlen.

Akinek van füle, hallja, mit mond a Szellem a gyülekezeteknek: Aki győz, nem árt annak a második halál.”

A második halál, természetesen, úgy hiszem, az egész világ ítéletét jelenti. Nem tudom, hogyan képes ártani azoknak, akik megmenekültek, de ez azt jelzi, hogy ártani tud a megváltottaknak. Nem pusztítja el vagy öli meg őket, hanem azt mondja: „nem árt nekik”. Mármost, remélem, tudjátok, hogy én kifejezetten pozitív ember vagyok, nem egy gyászos valaki. Nem vágyom rá, és nem is szeretnék senkit sem ijesztgetni, de ez a Bibliában van, és komolyan meg kell fontolnunk.

Tudjátok, többségünk nem fog mártírhalált halni; legtöbben viszonylag normális életet fogunk leélni. Emlékszem, amikor negyvenéves voltam, és a fiaimmal beszéltem, és megkérdeztek tőlem valamit, mert éppen megbüntettem őket valami olyasmiért, amit nem lett volna szabad csinálniuk. Úgy emlékszem, a nappaliban baseballoztak, és eltörtek egy lámpát, és föltettem nekik az összes ilyenkor szokásos kérdést: Mi a csuda lelt titeket? Mégis mit gondoltatok? Miért csináltátok ezt? Elment az eszetek? – Mellékesen jegyzem meg, hogy egyik ilyen kérdésre sincs válasz, ezeket azért tesszük fel, hogy így fejezzük ki a rosszallásunkat, nemtetszésünket, és vezessük le a feszültséget és a dühöt. De mégis mit lehet tenni, amikor valaki a nappaliban baseballozik? Nem sokat lehet magyarázni. Megbünteted őket és kész. És utána az egyik fiam, azt hiszem, a nagyobbik, azt mondja: Apa, vasárnap azt mondtad, hogy szerinted az Úr nagyon hamar visszajön. Miért gondolod ezt?

El akarták terelni a témát, és bevallom, én is témát akartam váltani, mert nem tudtam, mi mást mondhatnék. Ezért elmagyaráztam nekik: Igen, hiszem, hogy az Úr hamar eljön. Hogy miért? Nagyon odafigyeltek rám, én pedig elmondtam nekik a próféciákat az Igében, említettem az idők jeleit körülöttünk, és beszéltem a Szent Szellem sürgetéséről bennem, és az az Úr szavairól, hogy hamar eljön.

És utána mondtam valamit, amit a fiaim nem hallottak túl gyakran, és nem számítottak ilyenre. Azt mondtam: De mi van, ha tévedek? Mi van, ha az életem hátralévő részét teljesen átlagosan élem le? Mi van, ha nem halok meg egy autóbalesetben holnap, mi van, ha nem lesz szívrohamom két héten, egy hónapon vagy három hónapon belül? Mi van, ha nem leszek rákos, és nem halok meg? A szemük tágra nyílt. Mi van, ha élek még negyven évet? Azt mondtam: Fiúk, már negyven évet éltem, és nagyon gyorsan eltelt. Nagyon hamar ott leszek az Úrral örökre, szemtől szemben.

Azért meséltem el ezt most, mert van egy sors, amely bármelyikünket érinthet. Vannak olyanok közöttünk, talán nem is kevesen, akik elvesztették szerettüket ebben a mostani járványban. Még többen voltak olyanok, akik betegség vagy időskor, baleset vagy más miatt veszítettek el valakit.

Tisztázni szeretném, hogy nem azt mondom, hogy most azok az idők jönnek, amikor felsorakoztatnak minket a fal mellé, és lelőnek, de eljöhetnek azok az idők. Nem szabad megrémülnünk semmi ilyesmitől, hanem egyszerűen csak hűségesnek kell lennünk, míg az Úr haza nem hív minket. A veréb sem hull le a földre az Ő engedélye nélkül, és mi értékesebbek vagyunk sok verébnél. A napjainkat számon tartja, mint a hajszálakat a fejünkön, a könnyeinket tömlőjébe gyűjti, hűséges tetteinket feljegyzi.

Tudjátok, Ő az Első és az Utolsó, Ő az, aki halott volt, de életre kelt, Akinél vannak a halál és a pokol kulcsai, Akinél van a Dávid kulcsa, Aki tökéletesen legyőzte a halált, Aki nyilvánosan kipellengérezte a Sátánt és gonosz birodalmának minden fejedelemségét és hatalmasságát. Nem ijesztgetni akarok bárkit is, de mondom nektek, ez olyasmi, amit el kell rendezni a szívünkben, mert meglepetésként törhet ránk. A szmirnai gyülekezetre üldöztetés várt. Mi kismértékű üldöztetést kezdünk látni az országomban; ti is látni fogtok kis- vagy nagymértékű üldözést.

A gyülekezet történelmében, a korai egyházban három nagy római keresztényüldözés volt: az első hullám Néró alatt, ennek során ölhették meg Pétert és Pált is, ez az első század második felének elején volt. A második keresztényüldözés Domitianus alatt volt, ez erőteljesebb és szélesebb körű volt a birodalomban, legvalószínűbb, hogy ennek során száműzték Jánost Patmoszra, és ez közelített Szmirna felé is akkoriban. A harmadik pedig párszáz évvel később, Diocletianus alatt következett be, aki nagyon értett az igazgatáshoz, és elvetemült ember volt, aki el akarta törölni a kereszténységet a föld színéről.

A legtöbb császár általános szabályokat hozott, a provinciákban azonban nagy mozgásteret engedett abban, hogy hogyan kivitelezik ezeket. Diocletianus azonban azt mondta: meg kell ölni minden pásztort, összeszedni mindenkit, aki kereszténynek vallja magát, és megölni. Azt mondta: Le kell rombolni minden helyet, ahol találkoznak, minden istentiszteleti helyet. Meg kell semmisíteni minden írásukat.

A történészek szerint, úgy tudom, Diocletianus felelős azért, hogy nem maradt fenn egyetlen teljes Biblia sem hiánytalan formában, azt hiszem, a harmadik századból és azelőttről. Ezernél is több töredékből kellett összerakni, ami van. Diocletianus eltökélte, hogy kiirtja a kereszténységet, és életének utolsó tíz éve másból sem állt. Annyira, hogy vannak, akik szerint az a tíz nap, melyről szó van, hogy „tíz napig való nyomorúságotok lesz”, uralmának utolsó tíz évére vonatkozik. Nem tudom, hogy valóban így van-e.

Az üldözés második hulláma valójában már Kr.u. 26-ban elkezdődött Szmirnában még azelőtt, hogy az Urat megfeszítették. Bocsánat a sok történelmi vonatkozásért, de fontos tudnunk ezekről valamennyit. Akkor még Tiberius volt a császár, és saját magának épített templomot Szmirnában, és egy oltárt, hogy ott őt istenként imádják. Valahol valaki kitalálta ezt, hogy ha mindenki a császárt imádná, akkor az egyesítené a Birodalmat. De mindenesetre azt el lehetett dönteni ez alapján, hogy valaki hűséges-e a császárhoz vagy sem.

Majd abban az időben, amikor a Jelenések könyve íródott, Szmirnában évente egyszer minden polgárnak egy meghatározott napon a városi tanács elé kellett járulnia. Ha elmondta: „A Császár az úr!”, és egy csipet tömjént a parázsra dobott, akkor kapott erről egy igazolást – ez pedig jogosítványt jelentett az üzletkötésre, illetve a mindennapi élet ügyeiben való részvételre, mint mondjuk ma ahhoz, hogy valaki vezetői jogosítványt szerezzen. Egyszerű dolog, évente egyszer. „A Császár az úr”, és kész is vagy – kivéve, ha nem teszed meg.

Polikárp, akit János apostol tanítványának mondanak, és akire Szmirna püspökeként hivatkoznak, de akkoriban még nem voltak püspökök, idős ember volt, és a zsidók gyűlölték, mert keresztény volt – annyira, hogy egy szombatnapon a városi tanács elé hurcolták, az ott álló katona őrizetére bízták, és elmentek fát gyűjteni, hogy máglyán elégessék. Szombatnapon! A katona azt mondta neki: „Nem kell meghalnod, csak ezt az egy kis dolgot tedd meg” – és hiteles történelmi feljegyzés van róla, hogy mit válaszolt. A prokonzul ugyanis rá akarta venni, hogy átkozza Krisztus nevét, és áldozzon a császárnak, vagy különben halál vár rá. Polikárp pedig azt mondta: „Nyolcvanhat éve szolgálom Őt, és soha nem tett nekem semmi rosszat. Hogyan is káromolhatnám a Királyt, Aki megmentett engem?”

Amikor hozzá akarták kötözni az idős embert az oszlophoz, azt mondta: „Nincs erre szükség, az az Isten, ki kegyelmét adja nekem, hogy átmenjek a tűzön, ahhoz is megadja kegyelmét, hogy megállhassak ott.” Polikárp idős ember volt, idősebb, mint valószínűleg bárki itt.

Látom, hogy néhányan, akik még nem vagytok idősek, azt gondoljátok, hogy ez olyan távoli, de hadd mondjak el nektek valamit, ami 1999-ben történt. Az országom egyik középiskolájában, a coloradói Columbine-ban két diák automata fegyvereket vitt be az iskolába, és lövöldözni kezdtek. Végül egy tucat embert megöltek, pontosabban tizenhármat, és húsznál is több másikat megsebesítettek. Puskákkal és gépfegyverekkel jöttek be, körbejártak, és azt kérdezték a diákoktól, hogy keresztények-e. A legtöbb embert véletlenszerűen ölték meg, de két fiatal lányt megkérdeztek, hogy keresztények-e, és ők azt mondták, igen. És azonnal lelőtték őket. Többet mondtak annál, hogy igen, és egyikük, aki nem halt meg, éppen imádkozott, amikor odamentek hozzá, és rálőttek. Hangosabban kezdett imádkozni: „Istenem, Istenem, ne hagyj meghalni!”. Megkérdezték tőle, hogy hisz-e Istenben, és ő azt mondta, igen. Miért?”, kérdezték. „Mert hiszek, és a szüleim így neveltek.” Arrébb kúszott, miközben a támadó újratöltötte a fegyvert, de nem lőtt rá ismét.

A lány később azt mondta: „Nem gondolkoztam a válaszon, eszembe sem jutott, hogy valami rossz fog történni. Megkérdezte, és nem mondhattam nemet. Nem bátorságnak tartom, hanem annak, hogy amit mondtam, igaz, mert egyszerűen ez vagyok. Mi mást mondhattam volna?”

Más hasonló példák is vannak, azért, mert van egy ellenségünk, aki őrülteket indít őrültségek elkövetésére. Azt hiszem, hogy több ehhez hasonló eset is fel van jegyezve. Nem próbálok érzelgősködni, nagyobb eséllyel halunk meg autóbalesetben, mint hogy lelőjenek minket a hitünkért, úgy hiszem. Sok betegség van, amely már fiatalon elvihet minket, sokkal inkább, mint hogy a hitünkért kivégezzenek, és ezeknél is valószínűbb, hogy felnövünk, és lehet, hogy nem is fogunk meghalni egyáltalán, mert hiszem, hogy az Úr nagyon hamar eljön.

Testvérünk, Stephen Kaung, akiről sokan hallottatok, és néhányan ismeritek is, százhat éves. Nemrégiben mondta nekem és másoknak, hogy nem kész a halálra, nem számít rá, hogy meghaljon. Azt mondta, nem hiszi, hogy a keresztényeknek készeknek kellene lenniük arra, hogy meghaljanak. Azt mondja, hiszi, hogy a keresztényeknek arra kell készen állniuk, hogy találkozzanak az Úrral a levegőben. Ámen!

Nem érzelgős próbálok lenni, de az Ige itt azt mondja, hogy hűségeseknek kell lennünk mindhalálig. Hadd mutassak rá, hogy ha hűségesek vagyunk a halálig, akkor hűségesek leszünk akkor is, ha az Úr azelőtt visszatérne, hogy meghalnánk. De ez olyan dolog, amit rendeznünk kell. Tudjátok, nincs okunk félni, Ő halott volt, és mindörökké él, Ő az élet Ura, és azt mondja nekünk: „Ne féljetek a haláltól, Én legyőztem a halált. Ne féljetek!” Ne féljetek a járványtól! Legyetek érzékenyek, legyetek engedelmesek Neki abban, amit adott nektek, hogy tegyétek. Ne legyetek balgák, bármit is jelentsen ez.

De ne féljetek! Nem a félelem Szellemét kaptátok, hanem a szeretet Szellemét, a bizalom, a józan gondolkodás, a szeretet Szellemét. Nem szabad félnünk! Bármi is következzen, Ő több mint elég a mi számunkra. Ő az, Aki Hűséges, Aki hű volt mindhalálig, és az Ő hite megtart minket mindenen keresztül, ami csak következik. De rendezzük a kérdést a mi oldalunkon az egyenletben! Ne játsszunk a hitünkkel, ne legyünk könnyelműek a hitünkkel, hanem legyünk hűségesek.

Légy hű mindhalálig, és neked adom az élet koronáját.”

Titokzatos ajándék ez, de olyan ígéret, amely a miénk lehet. Tegye az Úr világossá a számunkra! Ámen.

Az efezusi gyülekezetnek írt levél (Jel 2) – Kit Mays

Elhangzott: Valea Draganului (Dragan völgye, Románia) – 2021. augusztus 18. 
Angol nyelven, román tolmácsolással meghallgatható: https://www.ekklesiaoradea.ro/uploads/20210818-KitMays1.mp3

PDF: Kit_Mays-Az-efezusi-gyulekezetnek-irt-level_Valea_Draganului_18082021

Imádkozzunk!

Urunk, felemeljük kezeinket, és kérünk, hogy áldj meg ma bennünket hatalmasan, kérünk, hogy igazíts útba és taníts bennünket – hogy a Te útbaigazításod után még jobban szeressünk Téged és egymást, jobban megértsük a Te akaratodat és szándékodat, jobban megtaláljuk a saját helyünket a Te akaratodban és a Te szándékodban. Te vagy a Mindenható Isten, és mi a Te néped vagyunk. Urunk, hozzád fordulunk a Te áldásodért. Tölts meg és kenj fel bennünket a Te Szent Szellemeddel. Adj teljes kiáradást, ugyanakkor teljes visszafogást azoknak, akik szólnak, különösképpen nekem, Uram. De adj még sokkal többet, mint amit kérünk vagy gondolunk, hiszen a mi Urunk, Jézus nevében kérünk. Ámen.

Az előzőekben eljutottunk a Jelenések könyve 2. fejezet első verséig, és beszéltünk Arról, Aki a mécstartók között jár-kel, aki a hét csillagot jobbkezében tartja. Tartsuk szem előtt, hogy Maga az Úr az, aki szól hozzánk. Remélem, hogy sok rabszolgájához szól itt, ebben a teremben, remélem, hogy az egymással való közösség és öröm közepette, melyben részünk volt, nem mulasztottuk el megújítani szeretetünket az Úr iránt, és arról az igényéről sem feledkeztünk meg, hogy az Ő rabszolgái legyünk. Mert amit kijelentett a Jelenések könyvében, azt az Ő rabszolgáinak mondja, és ma délelőtt ezzel az Igével szól hozzánk:

„Tudom a te dolgaidat és a te fáradozásodat, és a te állhatatosságodat, és hogy nem szenvedheted a gonoszokat, és próbára tetted azokat, akik apostoloknak mondják magukat, pedig nem azok, és hazugoknak találtad őket, és tűrtél és van kitartásod, és az én nevemért fáradoztál és nem fáradtál el” (Jel 2,2-3).

Testvérek, Aki a mécstartók között jár, Aki mindent lát, ami a gyülekezetben történik, nem azért figyeli a gyülekezetet, hogy hibát keressen benne. Igen, kiigazításokat kell eszközölnie, de nézzétek mindezeket az elismeréseket! Tudjátok, beszéltem már arról, hogy a Jelenések könyvében milyen sok neve van az Úr Jézusnak. És azt is mondtam, hogy ezeknek nagyon nagy a hasznuk, és jól tesszük, ha odafigyelünk rájuk és elmélkedünk felettük, mert élet és táplálék van bennük. És ezek nekünk, az Ő rabszolgáinak szólnak. Ma délelőtt pedig egy újabb kulcsot adok nektek.

Amikor szeretünk valakit, amikor szeretetbeli rabszolgák vagyunk, azt akarjuk szeretni, amit az Úr szeret, és azt akarjuk gyűlölni, amit Ő gyűlöl. Amikor azt mondja: Szeretem a könyörületességet, szeretem az irgalmasságot; hegyezzük a fülünket, és azt mondjuk: irgalmasnak kell lennem, könyörületes leszek, mert Ő ezt szereti. Figyeljük meg, milyen sok mindent szeret az Úr az efezusi gyülekezetben: „Tudom a te dolgaidat és a te fáradozásodat, és a te állhatatosságodat”. Nagyon örül annak, hogy ezeket teszik. De tisztázzunk valamit: a tettek önmagukban semmik. Ha odaadom a testemet, hogy megégessenek, semmit nem jelent, ha szeretet nincs bennem. De a rabszolga életében, aki szeretetbeli rabszolgává lett, aki átadta az Úr Jézusnak önmagát és mindenét, amije csak van, ezek fognak következni.

Mármost, ha ezek a dolgok megmaradnak, a szeretet viszont meghidegül, akkor semmilyen jelentősége nincs annak, amit teszünk. Az Úr azt mondta: „az a kifogásom van ellened”, de nem az a kifogása, hogy ezeket a szeretetben elkezdett dolgokat tették, hanem az, hogy ha ezek nem szeretetben folytatódnak, kevés jelentőségük van. De mégis, ezek továbbra is a szeretet cselekedetei, amelyeket mi is követhetünk. A fáradozásunk, a kitartásunk – amikor azért teszünk valamit, mert szeretjük az Urat, amikor azért fáradozunk, mert ez örömöt szerez Neki, amikor nem tudunk nem megtenni valamit, mert tudjuk, hogy Ő örülni fog neki, ha megtesszük. Megvan a kulcsunk az Ő szívéhez. A szeretetnek kifejezést kell találnia. És ezeket megdicséri, mondván, ezek jó dolgok. Szeretet nélkül ugyan semmik, de ha a szeretethez nem társul tett, hogyan lehet akkor az szeretet? De feltételezzük, hogy ezeket a tetteket szeretetben végezték; úgy hiszem, mindannyian egyetértünk abban, hogy az Úr megdicséri ezeket a tetteket. Hiszem, hogy amikor ezek szeretetből fakadnak, akkor az Úr örül ezeknek.

Hogy nem szenvedheted (tűröd el) a gonoszokat”

Eltűritek a gonosz embereket? Az Úrnak nem teszik az ilyesmi. Ez ugyanis nem szeretet. Igaz, hogy tudunk úgy haragudni, hogy nincs bennünk szeretet; és igaz, hogy úgy is tudjuk nem eltűrni a gonoszokat, hogy az indítékunk nem a szeretet. De nem akarom minden állításomhoz hozzátenni, hogy a tetteknek szeretetből kell fakadniuk, hiszen ez nyilvánvaló.

Testvérek, mi gyakran eltűrjük a gonoszokat a gyülekezetben – félelemből, lustaságból, vagy azért, mert alszunk. Hogyan bánjunk a gonoszokkal? Úgy, hogy az Úr elé visszük a helyzetet; nem kötünk vele békét a szívünkben, hanem az Úrhoz visszük. Megalázzuk magunkat az Úr előtt: Urunk, mit tegyünk? Ez az Úr háza, és Ő szent. A gonoszokat nem szabad eltűrni Isten házában. Nem úgy értem, hogy bűnösöket nem szabad eltűrni Isten házában, hiszen akkor mindnyájunknak távozni kellene. De tudjátok, mire gondolok, hogyan érti az Ige, amikor „gonoszokról” beszél. Olyan emberek, akik apostoloknak mondják magukat, de nem azok. Akik olyan tekintély helyét foglalják el, amit Isten nem adott nekik; akik a nyájat a saját céljaikra akarják használni – néha úgy, mint lehetőséget az igeszolgálatra; néha anyagi haszonért; néha pedig egyszerűen csak használják Isten népét, és ez helytelen. Férfiak, ne tűrjétek az ilyet! Asszonyok, ébresszétek fel a férjeteket, testvérnők, beszéljetek a férfitestvéreitekkel!

Próbára tetted őket és hazugoknak találtad őket.”

Emlékszem, egyszer nagyon régen, volt egy igen kedves barátom, akinek a garázsában is laktam egy darabig (nem lakrész volt, hanem garázs, de vittem be áramot). Nagyon szerettem ezt az embert. És egyszer csak kitalálta, hogy nagy fejetlenség van, ezért úgy döntött, hogy egy másikkal együtt ők ketten apostolok. És azt mondták, hogy alá kell rendelnünk magunkat nekik. Odamentem ehhez a testvérhez négyszemközt, és azt mondtam neki: Mi történt veled? Te nem vagy apostol! Erre ő: „Ó, húha, jaj…” És rájöttem, hogy ez az ember nem álapostol, hanem egyszerűen csak tévedett. Ha valaki azt mondja magáról, hogy répa, attól még nem lesz álrépa. Bolond az lehet, de nem álrépa. Értitek? Az álapostol, a hamis apostol az, aki szándékosan félrevezeti a nyájat. Az Úr meg fogja adni az ítélőképességet, hogy különbséget tudjunk tenni a kettő között. Nem szabad álapostolokat – vagy „álrépákat” – követnünk, és mindkét esetben mást és mást kell tennünk. Az Úr megadja ehhez a bölcsességet.

és állhatatos vagy

Felfigyeltetek rá, hogy az állhatatosság kétszer szerepel ebben a felsorolásban?

Tudom a te dolgaidat és a te fáradozásodat, és a te állhatatosságodat” (Jel 2,2)

és állhatatos vagy, és az én nevemért fáradoztál” (Jel 2,3)

Ki kéri közületek az Urat naponként, hogy adjon neki állhatatosságot? Az Úr ezt nagyon nagyra értékeli. Az állhatatosság nem feltűnő: ha a feleségünk állhatatos a naponkénti főzésben, ha a férjünk minden nap munkába megy, és ebben kitart, ezt legtöbbször csak akkor vesszük észre, ha abbahagyják. De itt kétszer is említi az Ige. Csinálod a dolgodat, akkor is, ha van kedved, akkor is, ha nincs. Ez nagyon értékes az Úrnak – ha állhatatosak vagyunk azokban a dolgokban, melyekre hívattunk férfiként vagy nőként, férjként vagy feleségként, szülőként vagy gyermekként. Nagyon-nagyon drága és értékes ez az Úrnak. Állhatatosan kiállni az Ő bizonyságtétele mellett, akkor is, amikor az könnyű, és a látás világos; és akkor is, amikor az nehéz, és a látás sem világos.

Tudjátok, a látásunk időnként elhalványul, és néha az a benyomásunk, hogy el is tűnt teljesen. De nem tűnt el. Emlékeztek, hogy Péter mit mondott: „Uram, kész vagyok börtönbe, sőt akár a halálba menni veled”? Az Úr pedig azt felelte: „Péter, Péter, mielőtt a kakas kétszer kukorékol, megtagadsz engem, többször is.” Amikor arról olvasok, hogy Péter mit tett Kajafás udvarában, hogy esküvel tagadta meg az Urat a katonák és a szolgálóleány előtt is, azt mondhatnám, hogy elfogyott, eltűnt a hite. De az Úr mondatának második fele, amikor azt mondta Péternek, hogy még az éjjel megtagadja Őt, így hangzik: „de Én imádkoztam érted, hogy a hited el ne fogyjon. És mikor helyreálltál, erősítsd testvéreidet.”

Ha az Úr imádkozott azért, hogy Péter hite ne fogyjon el, akkor az azt jelenti, hogy Péter hite nem fogyott el. Péter kudarcot vallott, de nem kellett volna így lennie, hiszen volt hite, mert adatott neki. Az Úr figyelmeztette előre, az Úr megmondta, az Úr imádkozott érte. Nem lett volna muszáj engednie a kísértésnek, de engedett. A hite azonban nem tűnt el.

Testvérek, amikor úgy érzitek, hogy elveszítettétek a látást, nagy Főpapunk van a mennyben, Aki őrzi azt. Ő a hű Tanú, Ő az, aki bennünk él, Ő az, aki megtartja a hitünket, Ő az, aki mindenkor él, hogy közbenjárjon értünk. Hogyan veszíthetnénk el azt, amit Ő tart meg? Olyan ez, mint az igazságosságunk, Ő a mi igazságosságunk. Tudunk vétkezni? Igen. Vétkezzünk? Ne. Kell vétkeznünk? Nem. Vétkezünk? Igen. De az igazságosságunk biztonságban van a mennyben, mert Ő a mi igazságosságunk, és ha azonnal megvalljuk Neki bűneinket, Ő hűséges, hogy megbocsássa a bűneinket és megtisztítson minket minden hamisságtól.

Állhatatosság, kitartás.

és van kitartásod, és az én nevemért fáradoztál”

Amikor a kitartásra gondolok, az jut eszembe, aki verést kap, de nem fut el. Testvérek, néha könnyű elviselni az ütlegelést, bár sosem kellemes. Néha csak átvészeljük valahogy a dolgokat. Nőtestvérek, olykor ti is kaptok ütéseket a hitetekben. Remélem, hogy egyikünk sem szenved fizikai bántalmazást a másiktól. De többről van szó, mint hogy pusztán elviselni az ütéseket, hanem kitartásról van szó az Ő nevéért. Mit jelent ez? Mert az Ő becsülete forog kockán. Néha azért kapunk verést, mert rosszat csináltunk, de néha az Ő nevéért viseljük el.

A válaszunk hasonló Péter válaszához. Az ötezer megvendégelése utáni napon az Úr egy olyan valakinek válaszolt, aki csak azért követte Őt, mert olyan kevés étellel csodálatos módon megelégítette őket. Válaszával az Úr gyorsan elűzte Magától a hamis követőket. Azt mondta, hogy „az én testem igazi étel, és az én vérem igazi ital. Ha nem eszitek az én testemet és isszátok az én véremet, nincs élet bennetek.” És ezek a júdeaiak azt mondták: „Hé, ez kemény beszéd, ki képes hallgatni?” És otthagyták. Az Úr pedig a tanítványaihoz fordult, és azt mondta: „Ti is el akartok menni?” Úgy hiszem, Péter jó választ adott, azt mondta: „Hova mehetnénk, Uram, Tenálad vannak az élet Igéi.” Van más választási lehetőségetek? Van más választási lehetőségetek az Úr követésével szemben? Ha igen, akkor nem fogtok kitartani.

Van egy ellenségünk, aki nagyon okos. Nem bölcs és nem jó – az ördög az. De ki tud ismerni minket. Ha forgatunk valami mást is a szívünkben, figyelni fog minket, és rá fog jönni, hogy mi az. Számoljunk le az alternatívákkal, a más választásokkal, testvérek! Tegyünk aranykarikát a fülünkbe, ahol át lett szúrva Mesterünk házának ajtajánál, hogy ne gyógyuljon be – hogy mindenki láthassa, hogy Őhozzá tartozunk. Természetesen az ószövetségi rabszolgákra utalok, nem tudom, elolvastátok-e azokat az Igéket, melyeket az elmúlt nap említettem, de olvassátok el.

Ki kell tartanunk, és nem szabad megfáradnunk. Elfáradhatunk, de fáradjunk meg, ne jussunk el odáig, hogy abbahagyjuk a küzdelmet. Ha versenypályán futunk, az egyetlen biztos módja a verseny elveszítésének a verseny bármely pontján, ha megállunk és nem futunk tovább. Maradj versenyben! Ne add fel, ne hagyd abba, ne szállj ki, maradj versenyben!

Ilyen dolgokat szeret az Úr. Amikor elolvassuk az Ő jellemzőit, melyeket a Jelenések első három fejezetében található 22 vagy 24 címben olvashatunk, amikor az Úr saját Magát a neveivel jellemzi, láthatjuk, hogy Ő mi minden, és becsben tarthatjuk azokat a dolgokat, és magunkba fogadhatjuk, mert Krisztus bennünk az eljövendő dicsőség reménysége. És amikor látjuk ezeket a dolgokat, amelyeket Ő szeret, mondhatjuk, hogy én ezt akarom, én meg akarom élni ezt ma az én életemben. Szereti a könyörületességet, akkor én könyörületes leszek, az Ő kegyelme és nem a törvény által. Uram, add nekem a Te könyörületességedet ma; Uram, áldj meg!

De itt van ez a negyedik vers, és nagyon komolyan foglalkoznunk kell vele.

De az a [mondás]om ellened, hogy az első szeretetedet elhagytad.”

Gondoljátok, hogy az Úr haragos? Gondoljátok, hogy haragudott az efezusi gyülekezetre? Én nem hiszem, hogy haragudott. Szerintem Neki, Aki oly csodálatos, és a hét mécstartó között jár, fájt a szíve. Tudjátok, testvérek, a szeretetnek van egy vele járó igénye, egy elvárás, melyet azokkal szemben támasztunk, akik szeretnek minket: a hűség.

A könyv elején az Úr azt mondja: „Én vagyok a hű tanú.” A férjeknek és feleségeknek hűeknek kell lenniük egymáshoz, hogy meg tudjanak bízni egymásban. Szívből jövő bizalmat nem lehet adományozni, azt el kell nyerni. Az Úr elvárja, megkívánja és belénk építi a hűséget. Az, Aki hűséges és igaz, bennünk él – ha keresztények vagyunk –, és hűségesek lehetünk mindhalálig. Lehet, hogy ma már nem, de kicsit később el fogjuk ezt olvasni.

Az efezusi gyülekezet szíve kihűlt, mert az efezusi szentek szíve elhanyagolta a hűség gyakorlását. Hagyták, hogy meghidegüljön bennük a szeretet. Férjek, szeressétek a feleségeteket, ahogyan Krisztus szereti a gyülekezetet! Ne merjétek hagyni, hogy a feleségetek iránti szeretet kihűljön! Feleségek, ne tűrjétek el, hogy a szívetek meghidegüljön a férjetek iránt! Ne engedjétek megtörténni; amikor észreveszitek, hogy ez van, azt is vegyétek észre, hogy Isten arra hívott, hogy szeressétek a feleségeteket, férjeteket. Ő tehát meg fogja adni, amire szükségetek van, és így meg tudjátok adni a feleségeteknek, amire neki van szüksége, és ti is megkapjátok tőle, amire nektek van szükségetek.

Nem érdekes, hogy az Úr azt mondja, az 5. versben: „Emlékezzél meg tehát, honnét estél ki, és térj meg, és azokat cselekedd, amiket először cselekedtél”? Az Úr nem azt mondja: „Gerjessz magadban érzést, ragaszkodást! Gerjeszd fel az irántam való szeretetedet!” Hanem azt mondja: „Tedd a korábbi tetteidet.”

Van valami, amire nagyon szeretnék rámutatni. A szeretet több, mint érzés, több, mint érzelem, de ha nincs bennünk sem érzés, sem érzelem, az nem normális dolog. A szeretet több, mint érzés, de nem is kevesebb! Férjek, higgyétek el, bármit is tesztek, ha feleségetek nem érzi benne a szeretetet, az semmit sem jelent a számára. Lehet, hogy ez túl erős. De soha nem lesz elégedett azzal a szeretettel, mely pusztán csak gondoskodik róla, vigyáz rá, látja, hogy mire van szüksége és megadja neki. És nem is szabad beérnie ennyivel. „Úgy szeressétek a feleségeteket, ahogyan Krisztus szerette a gyülekezetet és Önmagát adta érte.” Azt gondoljátok, hogy az Úr rideg és közömbös irántatok? Gondoljátok, hogy rideg és közömbös a gyülekezete iránt? Az Úr szeretett téged és Önmagát adta érted. Az Úr szerette a gyülekezetet és Önmagát adta érte, hogy tiszta legyen, ránc és folt vagy bármi efféle nélkül való. Nem azért, mert tökéletes feleséget akart, hanem mert szerette őt, és azt akarta, hogy mindazzá válhasson, amivé csak válhat. Férjek, így éreztek a feleségetek iránt? Miért nem?

Testvérnők, vannak közöttetek hajadonok. Ne menjetek hozzá ahhoz a férfihoz, aki nem így fog szeretni titeket! Persze ki tudja, hogy ki fog így szeretni? De értitek, hogy mit akarok mondani. Ezt kell keresnetek. Olyat, aki önmagát adná értetek, aki nem elvenni akar tőletek, hanem adni nektek. Nem olyat, aki körül akar zárni, hanem aki szabaddá akar tenni Krisztusban, védelmezve és megtartva titeket.

térj meg, és azokat cselekedd, amiket először cselekedtél”

Először is, vissza kell emlékeznünk. Emlékszünk, amikor üdvösségünk lett? Minden könnyen ment, nem volt nehéz lemondani dolgokról. Emlékeztek, a Cselekedetekben, amikor Efezusról beszél? Emlékeztek, azt mondtam, hogy az Úr soha nem kíván olyasmit, amit ne adott volna előzőleg a gyülekezetnek vagy az egyénnek? Amikor elolvassuk az efezusiakhoz írt levelet, az telve van szeretettel.

Tudjátok, hogy az egyik legelső, amit tettek, hogy azok, akik varázslást űztek, összehordták a könyveiket egy halomba és elégették. Ötvenezer ezüst értékben! Eladhatták volna olyanoknak, akik nem voltak keresztények. Még jó üzletet is hozhattak volna nekik, ha csak negyvenezerért odaadják. De a szeretet nem tenne ilyet! Olyanok lettek volna, mint Anániás és Szafíra, akik egy részt maguknak tartottak meg. A szeretet ilyet nem csinál. A szeretet azt mondja, ez rossz! Ez Isten szemében rossz, és meg fogjuk semmisíteni. És az ár semmit sem jelentett nekik, mert szerették az Urat, látták az Ő irántuk való szeretetét, és ők viszontszerették Őt. Mit akart az Úr, hogy cselekedjenek?

Megmondom nektek, az Úr egyszer sem mondta nekik, hogy égessék el azokat a könyveket, ez a dolog az ő szívükben merült föl. A szerelmeseknek megvannak a maguk titkai, megvan a maguk kis nyelvezete egymással. Közös emlékeik vannak. Szólnak egy szót, vagy rámutatnak egy képre, vagy kinyitnak egy könyvet és elolvasnak egy oldalt, vagy kinyitnak egy könyvet és látják, hogy a másik elolvas egy oldalt, és megrohanják őket az emlékek. Meglátnak egy virágot, vagy egy apró kis ajándékot, melyet kaptak, és elárasztják őket az érzések. Az Úr azt mondja, tedd az előzőeket, de nem mondja meg, mik voltak azok a korábbi dolgok. Azt mondja nekünk: Emlékezz. Emlékezz, és tedd azokat, amiket először – nem azt mondja, hogy gerjessz fel valamilyen érzést. Az nem elég, és nem fogja megoldani a problémát. Ehhez egy kis gondolkozásra van szükség, de nem túl sokra, mert azt mondja, hogy „különben eljövök hozzád hamar, és kimozdítom a te gyertyatartódat a helyéből, ha meg nem térsz”.

eljövök hamar”

Az a jó ebben, hogy ez azt jelenti, nem tart sokáig ezt a lépést megtenni, hogy bűnbánattal megtérjünk és visszaemlékezzünk a korábbi dolgokra, és megtegyük őket. Ezt hamar meg lehet tenni, hiszen azt mondja, „eljövök hamar”, azaz „gyorsabb lehetsz, mint Én”. Elhagytad az első szeretetedet? Tényleg elhagytad? Nem kell így maradnod. Nem bizony! Újra tiéd lehet az a szenvedély, ami benned volt, amikor megtértél. Néha vágyakozva tekintesz vissza, „Ó, bárcsak úgy éreznék, mint akkor!” Bánd meg a bűneidet, fordulj vissza, emlékezz, és tedd, amiket először tettél! Nem feltétlenül fogsz ugyanúgy érezni, mint akkor – teljesebb, gazdagabb és végtelenül édesebb lesz.

Ne tűrjétek ezt a ridegséget, ne tűrjétek ezt a hűvösséget, ne tűrjétek ezt a közömbösséget, ne törődjetek bele ebbe, hogy nem teszitek a korábbi dolgokat! Testvérek, nem valamiféle törvényről beszélek. Ha meggondoljátok, tudni fogjátok, hogy ez nem kötődhet törvényhez. Testvérek, ha egész életében minden nap vesztek a feleségeteknek egy csokor virágot, mert ez egy négyzet, amit ki lehet pipálni: Amikor beleszerettem, vettem neki virágot, tehát az élete hátralévő részében minden nap veszek neki virágot. Hívom is a virágost, adok neki egy jó nagy összeget, és megbízom, hogy a következő tíz év során minden nap szállítson ki a feleségemnek egy bokrétát. Ez így nem fog működni! Szívből kell, de a szív bennünk van. Az Úrért vágyódó szív bennünk van. Csak azért szerethettük Őt kezdetben, mert Ő előbb szeretett minket. Újra meg kell Őt látnunk, és ezért olyan értékes ez a könyv, a Jelenések könyve. Ez a látás könyve.

Kicsit túlmagyaráztam, de az a lényeg, hogy az Úr ezt szívből mondja, és ez megrázóan hat a gyülekezetre. És azt mondja:

De ez megvan benned, hogy gyűlölöd a nikolaiták cselekedeteit, melyeket én is gyűlölök.”

A nikolaiták voltak azok, akik megalkották a papságról és a laikusokról szóló tant. Egy (lelki)pásztor van fent, alatta pedig az összegyűlt hívek. Az Ige azt mondja: „Senkit ne hívjatok atyának, mert egy Atyátok van a mennyben, és ti mind testvérek vagytok. Senkit ne hívjatok rabbinak vagy tanítónak, mert mind testvérek vagytok.” Különböző ajándékaink, különböző feladatköreink vannak, melyek mind értékesek és fontosak, de nem szabad magunkat egymás fölé emelnünk.

A testet az illeszti és tartja össze, amit minden ízület vagy kapocs szolgáltat. Ha a miénk a világ legnagyszerűbb igehirdetője és a miénk a legjobb tanítás a világon, de a ház e köré az ember köré épül, akkor az lehet csodálatos ház, de nem lesz Isten háza. Ő a középpont, és Krisztus bennetek az eljövendő dicsőség reménysége. Az Úr gyűlöli a nikolaiták tetteit. Gyűlölitek azt, amit az Úr gyűlöl? Akkor legyetek óvatosak azzal az emberrel, akinek az arcát borotváljátok minden reggel, hogy ne érezze felsőbbrendűnek magát a testvéreinél, vagy elfoglalja azt a helyet, amely egyedül Krisztust illeti. Testvérnők, ti sem vagytok mentesek ez alól. Legyetek féltékenyek Krisztus tisztességére, ne tegyetek egy embert, akinek igeszolgálatra van ajándéka, arra a helyre, ahol nem szabadna lennie. Férjek, szeressétek feleségeteket, amiképpen Krisztus szerette a gyülekezetet, és Önmagát adta érte! Feleségek, tiszteljétek a férjeteket, ne tiszteljetek egy másik embert a férjetek felett! Értitek?

Akinek van füle, hallja, mit mond a Szellem a gyülekezeteknek: Aki győz, annak enni adok az élet fájáról, mely az Isten paradicsomának közepette van.”

Ádám és Éva elveszítette Isten paradicsomát. Isten egy szeráfot helyezett a kerthez vezető út őrzésére, hogy ne mehessenek vissza és ne ehessenek az élet fájáról. Ezt jó szándékból tette, mert ha így tettek volna, akkor örökké éltek volna a bukott állapotukban. De ez itt a visszanyert paradicsom, ami nem kis dolog.

Nos, az Úr áldjon meg mindnyájunkat, nem tudom, meddig fogunk jutni ebben a könyvben ezen a héten, de ha itt támpontot kapunk, hogyan kell csak ezt az első két-három fejezetet is megvizsgálni, az nagy kijelentést és változást fog hozni a szívünkben, a gondolkodásunkban és a gyülekezeteinkben. Sok táplálékot és elmélkedni valót fog adni nekünk. Az Úr segítsen bennünket! Ámen.

A szellem gyakorlása – A társadalmi élet (Stephen Kaung)

PDF-ben a teljes igeszolgálat: A_szellem_gyakorlása-A_társadalmi_élet

Az elmúlt alkalmakkor a szellem gyakorlásáról és a mindennapi életünkről beszéltünk. Tudjuk az Igéből, hogy a szellem gyakorlása mindenre hasznos (1Tim 4,8), mert mind a mostani, mind a következő korszakban való élet ígérete benne van. Most a hangsúlyt a mostani korszak, azaz a jelenvaló élet ígéretére helyezzük, hogy miként nyerhetünk örök életet a szellem gyakorlása révén. A korábbiakban már foglalkoztunk a szellem gyakorlása és a személyes élet, a családi élet, valamint a gyülekezeti élet összefüggéseivel. Ma pedig a szellem gyakorlása és a társadalmi élet vonatkozásait szeretnénk megvizsgálni.

Abban a pillanatban, amikor erre a világra születünk, részévé válunk ennek a világnak. Nem vagyunk magunkra hagyatva, hiszen ott van a családunk, a szüleink, a testvéreink, és velük gyakoroljuk a társas életet. Majd iskolába megyünk, ahol osztálytársaink, barátaink lesznek, majd miután elvégeztük az iskolát és belépünk a társadalomba, kollégák, szomszédok és megint csak a barátaink vesznek körül. Mindez azt jelenti, hogy társas lények vagyunk. A környezetünkben mindig vannak emberek, és emberek között élünk, így tapasztaljuk meg a társadalmi életet.

Amikor pedig hiszünk az Úr Jézusban, valami egészen rendkívüli dolog történik: beleszületünk Isten családjába – és ennek következtében a személyes, társas és családi életünkhöz még valami adódik, ami nem más, mint a gyülekezeti élet. Krisztus testének tagjává válunk. És a szellemi életnek, Isten életének, Krisztus bennünk lévő életének olyan bensőségességét, olyan egységét, olyan közelségét tapasztaljuk meg egymással, hogy a gyülekezeti élet kezdi a társadalmi életünk helyét elfoglalni.

Hadd magyarázzam el! Hogyan éltünk ebben a világban azt megelőzően, hogy Krisztus az életünkbe költözött? Még akkor is, ha azt találjuk, hogy minden ember különböző, egyvalami mégis közös mindannyiunkban: az az élet, melyet szüleinktől kaptunk, Ádámtól származik. Ez bukott élet, bűnös élet, a hústest élete, és ezért énközpontú. Ilyen annak az életnek a természete, melyet szüleinktől kaptunk, és mi ezáltal az élet által élünk a földön. Legyen szó akár a személyes, akár a családi vagy a társadalmi életünkről, mindet ezáltal a természetes élet által éljük. Isten Igéje szerint azonban az a fajta társadalmi élet, melyet hitetlenekként éltünk, nem olyan, amilyet Isten szeretné, hogy éljünk.

Az Efezus 2,1-3-ban ugyanis ezt olvassuk: „Titeket is együtt megelevenített, mikor meg voltatok halva vétkeitekben és bűneitekben, melyekben egykor jártatok e világ(korszak) folyása szerint”. Hogyan jártunk tehát a világban? E világkorszak folyása, azaz e világ szokása szerint. Sőt, ennél rosszabb, mert Pál apostol úgy folytatja, hogy „a levegőben levő hatalomnak, az engedetlenség fiaiban most működő szellemnek fejedelme szerint” jártunk. Külsőleg a világ szokása szerint jártunk, de valójában a levegőben lévő hatalomnak, az engedetlenség fiaiban most működő szellemnek fejedelme szerint jártunk, aki nem más, mint az ellenség, a Sátán, aki a világot irányítja. Tehát lehet, hogy külső látszat alapján e világ szokása szerint jártunk, de valójában a Sátán parancsa szerint jártunk.

Ezért mondja, hogy „akik között mi is mindnyájan forgolódtunk egykor a mi testünknek kívánságaiban, mikor testünknek és gondolatainknak akaratát cselekedtük, és természetnél fogva haragnak gyermekei voltunk, mint a többiek”. Ezek voltunk tehát mi, ez az, ahogyan magunkat viseltük ebben a világban a társadalmi életünkben.

Az Efezus 4-ben pedig ezt olvassuk: „járnak az ő elméjük hiábavalóságában”. Korábban bármit kigondoltunk, aszerint cselekedtünk. El lévén sötétedve gondolkodásunkban (18. v.) sötétségben jártunk. „Elidegenedve az Isten életétől a tudatlanság miatt, mely szívük megkeményedése miatt van bennük” – tehát nem volt bennünk Isten élete. És így folytatja, 19. vers: „mint akik elfásulva a kicsapongásnak adták magukat, minden tisztátalanság űzésére, kapzsiságból.” Így éltünk tehát korábban a világban.

De amint hittünk az Úr Jézusban, valami gyökeres változás történt bennünk. Ezért azt mondja, 20. vers: „De ti nem így tanultátok a Krisztust.” Amikor Krisztus Jézus lakozást vesz bennünk, gyökeres változás történik bennünk, mert ez a bennünk lévő élet más: többé nem Ádám élete, hanem Krisztusé; többé nem földi, hanem mennyei; többé nem hústesti, hanem szellemi. Most, hogy már Krisztus élete van bennünk, hogyan fogunk élni ebben a világban? Élhetünk tovább ugyanúgy, mint azelőtt – azaz továbbra is a saját életünk, önmagunk által, úgy ahogy mi gondolkodunk; úgy, ahogy mi akarjuk; énközpontúan? Nem! Ha befogadtuk Krisztus életét, az ebben a világban való járásunknak is gyökeresen meg kell változnia.

Emlékezzünk arra, hogy amikor Izrael fiai rabszolgák voltak Egyiptomban, az Úr a páskabárány által szabadította meg őket, de ugyanakkor azt parancsolta nekik Isten, hogy kenjék a bárány vérét az ajtófélfára, majd gyűljenek össze bent a házban, és fogyasszák el a bárány húsát. Miközben azonban ezt teszik, legyen rajuk a sarujuk, övezzék fel magukat, és tartsák kezük ügyében a holmijukat, készen arra, hogy elhagyják Egyiptomot. Ugyanazon az éjszakán tehát Izrael fiai kivonultak Egyiptomból, sőt, az Úr átvezette őket a Vörös-tengeren, hogy ne is lehessen visszatérés. Korábban a fáraó tulajdona voltak, őt szolgálták, de immár kijöttek Egyiptomból, és be lettek merítve tulajdonképpen Mózesbe (lásd: 1Mózes 12-14. fejezet).

És testvérek, pontosan ugyanez történt velünk is, hívőkkel. Amikor hittünk az Úr Jézusban, nem csak az történt, hogy megbocsáttattak a bűneink, és megmenekültünk az örök haláltól. Nem! Hanem az is, hogy nem maradunk többé Egyiptomban; ki kell mennünk Egyiptomból azonnal! Nem másnap, nem egy hónappal, nem egy évvel később, hanem azonnal és örökre. Ha megmenekültünk az örök haláltól, többé nem maradhatunk – szellemi értelemben – a világban.

A Kolossé 1-ben azt olvassuk, „[Isten] kiszabadított minket a sötétség hatalmából, és áthelyezett az ő szerelmes Fiának országába”. Tehát amikor megmenekültünk a bűntől és a haláltól, ugyanakkor ki is lettünk szabadítva a világból. Isten kivett minket a sötétségnek ebből a világából, és áthelyezett az Ő szeretett Fiának királyságába. Ide tartozunk tehát most.

És ez az oka annak, hogy amikor hiszünk az Úr Jézusban, be kell merítkeznünk. Különben valaki így gondolkozhatna: „Üdvösségem van, Krisztus élete van bennem, és örök életem van. Miért kellene bemerítkeznem? Nem a víz mossa le a bűneimet.” Ez azonban helytelen hozzáállás, hiszen parancsunk van arra, hogy bemerítkezzünk (Csel 2,37-38; Mt 28,19), ez ugyanis a mi tanúbizonyságunk válaszképpen arra, amit Isten elvégzett: Átvitt minket ebből a világi királyságból Krisztus királyságába (Kol 1,13). A bemerítkezésben tehát hittel reagálunk annak nyilvános megvallásával, hogy Krisztusba merítkeztünk be (Róma 6,3). Lemerülünk a víz alá, hogy kinyilvánítsuk, amiképpen eltemettetünk a bemerítkezés vizébe, úgy lett az óemberünk halálba adva és eltemetve (Róma 6,4a, 6a); és amikor feljövünk a bemerítkezés vizéből, azt nyilvánítjuk ki, hogy feltámadtunk az élet megújulásában Krisztus Jézusban (Róma 6,4b). A bemerítkezés tehát ezt jelenti – teljesen új és más közegbe kerültünk; saját magunkból és a világból át lettünk helyezve Isten szeretett Fiának életébe és királyságába. Amikor tehát megmenekülünk, gyökeresen megváltozik a helyzetünk, ami a a világhoz fűződő kapcsolatunkat illeti.

Emlékeztek, hogy a mi Urunk, Jézus imádságában a János ev. 17. fejezetében, melyet Jézus főpapi imájának nevezünk, az Úr Jézus az Övéiért imádkozik; és ebben az imában a világ négy különböző aspektusáról tesz említést.

1) Az első a 6. versben található: „Megjelentettem a te nevedet az embereknek [Jézus tanítványainak], akiket nekem adtál a világból”. Más szóval, ezt a verset magunkra alkalmazva, azt látjuk, hogy Isten kiszabadított minket a világból, és Krisztusnak adott bennünket. Mit jelent ez a kifejezés, hogy „a világból”? Azt jelenti vajon, hogy többé nem vagyunk itt a földön? Nem, a „világ”-nak fordított görög szó itt a kozmosz. Ez a Sátán által megszervezett világrendet jelenti, aki ennek a világnak az összes különböző oldalát vagy aspektusát egyetlen hatalmas rendszerré szervezte. És ezzel a rendszerrel – mely nem más, mint a világ, ahogyan ma ismerjük – Isten ellensége ellene akar szegülni Istennek és az Ő céljának. De hála legyen Istennek, hogy kiszabadított minket a sötétségnek ebből a kozmoszából. Ezért nem vagyunk többé részei ennek a világrendnek.

2) A 11. versben az Úr Jézus így imádkozik: „És nem vagyok többé a világban [mert hamarosan el fogja hagyni], és ezek [a tanítványok] a világban vannak”. Azaz, mi, akik hiszünk az Úr Jézusban, habár ki lettünk szabadítva a világrendből, még mindig itt vagyunk a világban. Mit jelent a világnak fordított szó? Egyszerűen a Földet és mindazok összességét jelenti, amit Isten csak teremtett. A 24. Zsoltár 1. versében látjuk ezt a gondolatot: „Az Örökkévalóé a föld és teljessége, a világ és a benne lakók (IMIT ford.). A héber versforma gyakran használ ismétlést a hangsúly kifejezésére. Ezért a „föld és annak teljessége” valamint „a világ és a benne lakók” pontosan ugyanazt jelentik. Azt tudjuk meg tehát Jézus imádságából, hogy a világnak van egy másik aspektusa – a Föld és mindazok, akik a Földön élnek. Ebből a szempontból tehát mi még mindig a világban vagyunk, még nem ragadtattunk el innen.

3) A világ harmadik aspektusát a 14. versben látjuk: „Én nekik adtam a te igédet, és a világ meggyűlölte őket, mert nem a világból valók, mint én nem vagyok a világból való.” Bár ki lettünk szabadítva a kozmoszból – a világrendből –, kétségkívül továbbra is a világban élünk, de mégsem vagyunk a világból valók. Ugyan továbbra is a Földön élünk, és annak ellenére, hogy a Sátán továbbra is az ő világrendjének istene, illetve fejedelme, és bizonyos értelemben továbbra is a világ dolgai vesznek körül bennünket, mi mégsem a világból valók vagyunk. Más szóval, nem tartozunk ehhez a világhoz. Ezt a világot ennek a világnak a dolgai képviselik, ahogyan azt az 1János 2,15-17-ben látjuk: „Ne szeressétek a világot, se azokat [a dolgokat], melyek a világban vannak. Ha valaki szereti a világot, nincsen abban az Atyának szeretete; mert minden, ami a világban van, a test kívánsága és a szemek kívánsága, és a vagyon kérkedése, nem az Atyától való, hanem a világból van.” Mi, akik Krisztus életével rendelkezünk, nem a világból valók vagyunk. Továbbra is a világban vagyunk, de nem tartozunk hozzá, mert a világgal való barátság ellenségeskedés az Istennel (Jakab 4,4).

4) A negyedik aspektus a 18. versben található: „Mint engem elküldöttél a világba, én is elküldöm őket [a tanítványait] a világba”. Igen, ki lettünk szabadítva a Sátán világrendjéből; igen, még mindig a világon élünk; igen, nem vagyunk a világból valók; és igen, most azt is megtudjuk, hogy el lettünk küldve a világba, épp ahogyan Isten is elküldte Krisztust a világba. Azaz, amikor mi ma kimegyünk a világba, amögött határozott cél húzódik. Nem azért megyünk, mert a világ barátja szeretnénk lenni, hanem azért, mert bizonyságot akarunk tenni a világnak a mi Urunkról, Jézusról.

Tovább a teljes igeszolgálatra (PDF): Stephen_Kaung-A_szellem_gyakorlasa-A_tarsadalmi_elet

Egy a test, egy a Szellem, egy az Úr, egy a hit (Radu Gavriluţ)

Magyar tolmácsolással hallgatható a lenti linkre kattintva.

Egyenest a cél felé

elhangzott: Marosvásárhely, 2021. 03. 07.

Ef 4, 1-7. 11-16. 2Kor 3,12-16. 2Krón 11,13-17. 1Kor 12,13. Róm 12,9-10.

View original post

Kegyelem által adni (Radu Gavriluț)

Elhangzott: 2020. szeptember 27-én, Nagyváradon

Amikor először olvastam el az Apostolok cselekedeteit az elejétől a végéig, nem sok mindent láttam benne, csak történeteket és néha egy-egy fontos eseményt; a könyv részleteit azonban nem tudtam megfigyelni. Ám ahogy telt az idő, és egyre többet olvastam belőle, kezdtem meglátni, hogyan kapcsolódnak a különböző történések egymáshoz, valamint, hogy a Szent Szellem hogyan kezd munkálkodni, és egyes dolgokat felfedni; hogyan fog bele bizonyos munkálatokba. Ezért nagyon-nagyon értékes ez a könyv.

Szeretném megkérdezni: Mit gondoltok, Barnabás és Pál társulása hogyan, mi által kezdődött? Mikor és milyen alkalomból vált komolyabbá? Ez nagyon fontos, mert tudjuk, hogy Barnabás vitte Pált az apostolokhoz, és tudjuk azt is, hogy elment Tarzuszba, hogy megkeresse Pált, és elvigye Antiókhiába. De mikor fonódott köztük még szorosabbá a kapcsolat, tekintettel arra, ami következett? Milyen alkalommal? A mi szemszögünkből ez az alkalom nagyon jelentéktelennek tűnik; elolvasom a 11. fejezetből a 27-30. verset: „Ezekben a napokban pedig próféták jöttek le Jeruzsálemből Antiókhiába, előállt pedig egyik közülük, név szerint Agabus, megjelentette a Szellem által, hogy az egész lakott földkerekségen nagy éhínség lesz, amely meg is lett, Klaudiusz idején, a tanítványok pedig elhatározták, hogy amint kinek-kinek jól megy, (tehetségükhöz mérten) mindegyik segélyszolgálatot küld a Júdeában lakó testvéreknek, amit meg is tettek, elküldték a vénekhez Barnabás és Saul keze által.”

Próféták jöttek le Jeruzsálemből Antiókhiába, és azt hirdették, hogy nagy éhínség lesz az egész világon. A tanítványok kétféleképpen reagálhattak erre: vagy megindítja őket, és gondoskodnak a jeruzsálemi testvérekről, vagy nem is gondolnak rájuk. De mivel részt akartak venni ebben a segélynyújtásban, az antiókhiai tanítványok ez alkalommal Barnabás és Saul által küldték el ezt a segélyt. És akkor történt a nagy csoda, mely forradalmasította a világot. Tehát nem csak az események véletlen összjátéka volt Barnabás és Saul útnak indítása, hanem az volt a lényege, hogy nagyon szoros kapcsolatba kerüljenek. És tudjuk, hogy mire visszatértek Antiókhiába, már fel voltak készítve arra, hogy menjenek, és még távolabbra vigyék az evangéliumot.

27-28. vers: „Ezekben a napokban pedig próféták jöttek le Jeruzsálemből Antiókhiába, előállt pedig egyik közülük, név szerint Agabus, megjelentette a Szellem által, hogy az egész lakott földkerekségen nagy éhínség lesz, amely meg is lett, Klaudiusz idején”.

Egy prófétának a legkisebb megbízatása volt, hogy a jövőről szóljon. Ez volt az egyik legkisebb dolog egy próféta megbízatásából, hogy elmondja, mi fog történni. A legfontosabb rész az volt, hogy Isten tervéről szóljon. De az ő tevékenységüknek nem az volt a lényege, hogy irányt szabjanak valakinek az életében, hanem csak az, hogy igazolják, megerősítsék az illető szívében azt, amit az Úr már ott munkált. Ez nagyon fontos. Ha az Úr elkezd munkálkodni valamit a szívedben, és jön valaki, aki próféta, és szól, és megerősíti azt, amit az Úr már munkált az életedben, az valóban próféta. Egy prófétának ezt kell tennie, vagy pedig azt, hogy kiigazítson, ha valamilyen irányban tévedsz, de nem azt, hogy más irányt mutasson.

És tudjuk, az történt, hogy eljutottak Jeruzsálembe. 12. fejezet, 1-4. vers: „Ebben az időszakban rávetette Heródes király kezeit némelyekre a (kihívott) gyülekezetből valók közül, hogy rosszul bánjon velük, megölette Jakabot, a János testvérét karddal, látva pedig, hogy ez tetszik a zsidóknak, folytatta és elfogatta Pétert is, akkor voltak a kovásztalan kenyerek napjai, le is tartóztatta, tömlöcbe vetette, átadta négy négyes katonai őrségnek, hogy őrizzék; az volt szándéka, hogy pászka (húsvét) után a nép elé vezetteti.”

Amikor Barnabás és Pál a segélyekkel Jeruzsálembe érkezett, rendkívüli problémákkal, sőt, borzalmas helyzettel találkoztak Jeruzsálemben. Ugyanis, amikor a gonosz munkálkodik, akkor mindent el akar rontani, mindent el akar pusztítani, teljesen meg akarja semmisíteni a bizonyságot, hogy semmi se maradjon. Láttam ilyen helyzeteket, amikor a gonosz ezt akarja tenni. És sokszor azok, akiket ez a baj ér, nem is veszik észre, hogy ami történik, az valójában gonosztól van, aki mindent el akar pusztítani.

Pétert tehát a tömlöcben őrizték, és a gyülekezet nem szűnt meg könyörögni érte Istennek. 6-9. vers: „Amikor pedig Heródes azon volt, hogy elővezetteti, azon az éjszakán Péter két katona között aludt két lánccal megköt(öz)ve és az ajtó előtt őrök tartották szemmel a tömlöcöt. És lám! az Úr egy angyala (hírvivő követe) ott állt és fény ragyogott a helyiségben, meglökte Péter oldalát, felébresztette, és ezt mondta: állj fel gyorsan! és lehulltak a láncok a kezeiről. Így szólt pedig az angyal hozzá: övezd fel magadat és kösd fel saruidat. És megtette így, és ezt mondta neki: vedd magadra a felsőruhádat, és kövess engem! És kijött, követte őt és nem tudta, hogy való(igaz)ság az, ami az angyal által lett, hanem azt gondolta, hogy lát(om)ást lát.”

Nagyon érdekes. Tehát elment utána, és nem tudta, mi történik vele. És hogy a dolgok még érdekesebbek legyenek, azt mondja a 6. vers: „Péter két katona között aludt”. Pócsi testvér mesélte, hogy egyszer elvitte a Securitate [a román titkosszolgálat a diktatúra idején], hogy kihallgassák. Az volt a szokás, hogy az embereket hosszasan egy előszobában tartották, hogy megfélemlítsék őket. Volt ott egy újság, a testvér meg elkezdte olvasni, és közben elaludt. Amikor pedig a tisztek megjöttek, nagyon dühösek lettek, mert nem vált be a módszerük. Azt várták ugyanis, hogy akit ott találnak, az majd remegni fog a félelemtől, ez a testvér pedig nyugodtan aludt. Rákiáltottak: „Te alszol?” Mire ő: „Álmos voltam.” Tehát így járt ez a testvér is, mint Péter, hogy két katona közt aludt.

A gyülekezet pedig nem szűnt meg könyörögni érte. És éppen azon az éjszakán, amikor Heródes elő akarta őt állítani, az angyal megjelent, és kihozta Pétert. És tudjátok mi történt? A gyülekezet imádságának nagyon nagy hatása volt. Nem csak annyi, hogy Pétert kiszabadítsa a tömlöcből. A hatása az volt, hogy Isten igéjét szabadította ki, hogy tovább terjedjen. Senki nem gondolta volna, hogy tulajdonképpen mi fog majd történni; hogyan fog Isten munkálkodni, mi lesz azoknak az imádságoknak a hatása. Sokszor, mikor imádkozunk, nagyon rövidlátók vagyunk, és csak a saját problémáinkra gondolunk, és nem látjuk, hogy a dolgok hátterében Isten mit akar munkálni.

És nézzétek, mit mond itt, a 20-25. versben: „Heródes pedig haragos nehezteléssel volt a tírusziak és a szidóniak iránt, de azok közös megegyezéssel eljöttek hozzá, és megnyerték Blásztuszt, a király kamarását, békét kértek, mivelhogy vidékük (országuk) a királyéból kapta az élelmet. A kitűzött napon pedig Heródes király díszruhába öltözve bírói emelvényre ülve beszédet intézett hozzájuk. A köznép hangosan kiáltozott: Ez Isten hangja és nem emberé! Nyomban lesújtott rá az Isten angyala, mivel nem Istennek adta a dicsőséget és férgektől megemésztetve kilehelte lelkét. Az Úr Igéje pedig növekedett és terjedt. Barnabás pedig és Saul szolgálatukat elvégezve visszatértek Jeruzsálembe, magukkal vitték Jánost, akinek mellékneve Márk.”

Ezt csak bevezetésképpen olvastam fel. Arról szeretnék beszélni ugyanis, hogy nagyon érdekes, ahogyan 2. Korinthusi levél két fejezete beszél az adakozásról. Amikor az adakozásról van szó, az emberek nagy része azt a szót, hogy adakozás, a törvényhez köti. És sokan gyakorolják is a tizedfizetést, úgy, mint a törvényben. De ha elolvassuk a 2Korinthus 8-ban, nézzétek mit ír itt:

1-15. vers: „Ismertetjük veletek, testvérek, az Isten kegyelmét, amelyet adott Makedónia (kihívott) gyülekezeteiben, hogy a nyomorúság sok próbatétele között túláradó lett örömük és mélységes szegénységüket, jószívűségük gazdagsággá sokasította, mert tanú(bizony)ság vagyok, hogy képességük (erejük) szerint, sőt erejükön felül is önként adakoztak, sok buzdítással kérve-kérték tőlünk, hogy a kegyet és a szentek iránti szolgálat közösségvállalását fogadjuk el, és nem úgy, amint reméltük, hanem önmagukat adták először az Úrnak és nekünk, Isten akarata által. Úgyhogy megkértük Tituszt, hogy ahogy elkezdte, úgy fejezze is be nálatok ezt a jótékonyságot (kegyelmi munkát) is, de mint ahogy mindenben bővelkedtek (kitűntök): hit(hűség)ben, igeszólásban, ismeretben, minden buzgóságban és irántunk táplált szeretetben, úgy ebben a jótékonyságban (kegyelmi munkában) is tűnjetek ki. Nem parancsként mondom, hanem hogy a mások buzgósága által a ti szeretetetek valódiságát megvizsgáljam. Mert ismeritek a mi Urunk Jézus Krisztus kegyelmét, hogy értetek koldusszegénnyé lett gazdag létére azért, hogy ti az Ő koldusszegénysége által meggazdagodjatok. És tanácsot adok ebben, mert ez nektek használ, mint akik nemcsak a cselekvést, hanem az akarást is elkezdtétek tavaly óta, most pedig a cselekvést is végezzétek be, mert ahogyan megvolt az akarat készsége, olyan legyen a véghezvitel is abból, amitek van, mert ha a készség megvan, az aszerint kedves(en fogadott), ami van, nem aszerint, ami nincs, mert ne úgy legyen, hogy másoknak könnyebbségük, nektek pedig nyomorúság lesz, hanem egyenlően legyen, a mostani időszakban a ti bőségetek pótolja ki azoknak szűkölködését azért, hogy azoknak bősége is pótolja majd a ti szükségeteket, hogy így kiegyenlítődés legyen, amint meg van írva: aki sokat gyűjtött, nem bővelkedett, és aki keveset, nem szenvedett hiányt”.

Nem csak ebben a tekintetben, de más tekintetben is úgy vélekedünk, hogy ha az Úr megáld bennünket, és egy bizonyos helyzetből fel tudunk állni; ha az Úr igéje szól hozzánk, és felemel bennünket, és tudjuk dicsőíteni az Urat, akkor sokszor ezt a kegyelmet, amit Ő ad nekünk, megőrizzük magunknak, és nem akarjuk megosztani másokkal. Ezért lehetséges, hogy eljön az idő, amikor ti, a lakónegyedből, ott fogtok összegyűlni, mi, a városból pedig itt fogunk összegyűlni. És mikor ti ott a negyedben összegyűltök, csak ti magatok, akkor aktívnak kell lennetek. Nem lehet tudni, hogy mi lesz, hogy lesz a jövőben. Mindenképpen, ha nem is a közeljövőben, de lesznek problémák ebben a tekintetben. És akkor meg fogjátok érteni, hogy nem lehet üres kézzel jönni.

Úgy gondolkozunk, hogy ha az Úr megáldja az alkalmainkat, akkor – ahogy mondta valaki –, egyszer csak felébredünk, és folyni kezdenek belőlünk a szavak, úgy, hogy abba sem tudjuk hagyni. Én értem ezt, de a szavak nem folynak belőlünk, ha nem tanuljuk meg azt, és nem vagyunk beavatva abba, hogy lépéseket kell tennünk előre. Egy fiatal testvér megkérdezett egyik nap, és azt mondta: „Nem tudom, mi történik, mintha valami hiányozna az életemből.” Azt válaszoltam: Tudod mi hiányzik? Ne hidd, hogy egy szép napon egyszer csak megfogod a Bibliát, és elindulsz, hogy hirdesd az evangéliumot. Ezt el kell kezdened valahol; mindennek kell, hogy legyen egy kezdete. Ha nincs kezdet, nem fogod tudni, hogy mit tegyél. Lennie kell egy kezdetnek, a kezdet pedig ez: „Uram, kérlek, munkálkodj az életemben, hogy megértsem azt, amit Te akarsz; hogy amivel Te megáldasz, azzal én is áldására tudjak lenni másoknak!” Nagyon fontos tehát, amit ez a két fejezet megmagyaráz arról, hogy mit jelent adni, mert ez nem úgy működik, ahogyan ma teszik, hogy pénzt kéregetnek. Ilyesmi nincs az igében.

Macedóniában három gyülekezetről tudunk: Filippi, Thesszalonika, és Bérea. Valószínűleg ennél több is volt, de ezt a hármat ismerjük. Nézzük meg, ők hogyan jártak el – 8. fejezet, 1-4. vers: „Ismertetjük veletek, testvérek, az Isten kegyelmét, amelyet adott Makedónia (kihívott) gyülekezeteiben, hogy a nyomorúság sok próbatétele között túláradó lett örömük és mélységes szegénységüket, jószívűségük gazdagsággá sokasította, mert tanú(bizony)ság vagyok, hogy képességük (erejük) szerint, sőt erejükön felül is önként adakoztak, sok buzdítással kérve-kérték tőlünk, hogy a kegyet és a szentek iránti szolgálat közösségvállalását fogadjuk el.”

Szűkös anyagi helyzetük miatt, az apostolok nem akarták hagyni, hogy részt vegyenek a segélygyűjtésben. Valószínűleg sok nehézségen mentek keresztül; ki tudja, milyen szociális problémák vagy háborúk sújtották ezt a térséget, mely római tartomány volt. És az apostolok nem akarták őket hagyni, de azt mondja az ige: „Sok kérleléssel könyörögve kérték tőlünk azt a kegyelmet, hogy a szentek kiszolgálásában közösséget vállalhassanak” (Csia ford.). Megindult a szívük, ahogyan az antiókhiaiakat is megérintette ez a helyzet. Látjuk, hogy egy ilyen kicsi dolog, mint a jeruzsálemi szentek számára való gyűjtés, megindította a szívüket, és elküldték Barnabást és Sault Jeruzsálembe. És attól a pillanattól kezdett megváltozni és formát ölteni ez a missziós munkálat, amelyre a Szent Szellem kiküldte Barnabást és Sault. És elküldték őket, hogy hirdessék Isten igéjét. Ez pedig innen indult ki.

Talán egy apróság, valamilyen alig észrevehető dolog az életünkben mindent megfordítana, és nem figyelünk oda rá – vagy lehet, hogy igen: Mint például amikor tudjátok, elkezdtük segíteni a telkieket. Soha nem bánom meg, hogy segítettük őket. Kaptunk egy üzenetet a napokban: „Az Úr sokat tanított az alkalmainkon… az Úr általatok rám talált… általatok az Úr megerősített…” Nem mintha ez lenne valami. Mert ebből az fog majd meglátszani, amit megtanultunk ez által. Tudjátok, mit tanultunk meg? Hogy a zsebünkbe nyúljunk. Sok testvér nem tud másnak, csak magának élni. Minden legyen a miénk! Ha nem mára, akkor holnapra, holnaputánra. De több történt annál, mint hogy őket segítettük, mert ez a dolog munkálkodott a mi életünkben, és megtanultunk valamit, amit másképp nem tanultunk volna meg. Nem azért helyezte őket ide az Úr, hogy ők tanuljanak, hanem, hogy mi tanuljunk.

Hiszem, hogy amikor az Úr mindent megvizsgál, és minden dolog napvilágra kerül, akkor meg fogjuk látni, hogy az Úr továbbra is munkálkodni akar az életünkben. Van egy testvérnő, aki szokott ide járni közénk. Ma ott ült hátul. A városba költözött, elvált a férjétől, sokszor nincs mit ennie. Tudjátok ezt? Nem tudjátok. Nincs mit ennie. Egy nap kétségbeesetten telefonált a lánya valakinek – ő nem mond senkinek semmit –, hogy nincs mit enniük. Amikor Margittán voltam, nagyon kevesen voltunk; és akkoriban eléggé felületesek voltunk. Volt ott egy testvérnő, akinek nem volt mit ennie, és nekünk erről fogalmunk sem volt. Nem voltunk akkor valami nagy bőségben, de nem is nélkülöztünk; nem mondhatom, hogy valamiben is hiányt szenvedtünk volna. Amire szükségünk volt, megvolt, az akkori körülmények ellenére. De az a testvérnő köztünk volt, és mi nem tudtuk, hogy neki nincs mit ennie.

Testvérek, ha a kegyelem munkálkodik az életünkben, akkor ezt a kegyelemet nekünk tovább kell adnunk. A hitéletünknek ugyan csak jelentéktelen része, hogy ez a kegyelem a zsebünket is érinti, de ha ezt nem tanuljuk meg, hogyan tudnánk elmondani azokat a dolgokat, amiket az Úr munkált az életünkben, hogy mások is bátorítást nyerjenek? Nem kell, hogy valaki szóljon nekem: „Testvér, nem akarsz mondani valamit?” Lehet, hogy eljön az az idő, amikor ez a hely be lesz zárva, és nem tudunk összegyűlni. De nekünk nincs veszíteni valónk; senki nem tudta régebben sem megakadályozni, hogy találkozzunk valakivel. Margittán felettünk lakott egy Securitate tiszt, aki valójában jóravaló ember volt. Soha nem volt problémánk vele. Néha lejött hozzánk valamilyen szívességet kérni, mi sosem mentünk hozzá, hogy kérjünk valamit, csak ő jött hozzánk; a gazdagabb jött le a szegényebbhez.

De a lényeg, hogy senki nem akadályozott meg minket, testvéreket abban, hogy találkozzunk. Lehet, hogy csak az utcán találkozunk ketten, és onnantól egy darabig együtt megyünk, közben beszélgetünk, megvitatunk dolgokat, örülünk az Úrban, és elmondjuk az Úr hogyan áldott meg bennünket. Majd elválunk egymástól, megyünk tovább, és találkozunk egy másik testvérrel.

Ez a kegyelem emiatt ilyen, mert azt akarja, hogy másoknak adjuk tovább, és ne tartsuk meg magunknak. És milyen nehéz ez. De én örülök, hogy mindig megvan ez a lehetőségünk. Lehet, hogy eljön az idő, amikor több testvér is el akarja mondani, hogyan áldotta meg őt az Úr, és hogyan hordozta és emelte fel őt; hogyan adott az Úr örömöt. És ilyen módon a gyülekezet nagyobb áldásban részesül, mint amikor csak egyvalaki beszél. Testvérek, az Úr áldjon meg és munkálkodjon az életünkben, hogy megértsük: „mert ismeritek a mi Urunk Jézus Krisztus jótéteményét, hogy gazdag lévén, szegénnyé lett érettetek, hogy ti az Ő szegénysége által meggazdagodjatok.” Ámen.

Radu Gavriluț bizonyságtétele

Elhangzott 2020. június 3-án, Nagyváradon. PDF: Radu Gavriluț bizonyságtétele
https://www.ekklesiaoradea.ro/

Szeretnék elmondani egy történetet az életemből. 1975-ben tértem az Úrhoz. A kezdeti öt év alatt sok probléma volt, azután 1980-ban kezdtek a dolgok lecsendesedni, ekkor kerültem Margittára. Soha nem jártam ott azelőtt, tehát nem ismertem senkit. Mivel ott éltem, kerestem testvéreket, akikkel közösségben lehetek. Senki nem mondta nekem, hogy üljek nyugodtan, és a saját dolgaimmal foglalkozzam, hanem bejártam az egész környéket, hogy testvéreket találjak. Miután minden lehetőséget kimerítettem, találtam is, de nem olyanokat, akikkel a közösséget gyakorolni lehetett volna. Amikor pedig megértettem, hogy nem kell így folytatnom tovább, akkor otthon maradtam. Ketten voltunk a feleségemmel, és imádkoztunk, hogy az Úr küldjön testvéreket, akikkel közösségünk lehet. Szép lassan az Úr elkezdett munkálkodni, és elénk hozott olyanokat, akikkel közösségben lehettünk. Örültünk ennek a közösségnek. Nagyon kevesen voltunk. És mi történt? Problémák jöttek azoknak a testvéreknek az életében, akik odajöttek. Én azt vártam volna, hogy túllépjenek ezeken a helyzeteken, hogy ne győzze le őket az adott probléma az életükben. De az történt, hogy a próbák leverték őket, és elmentek. Annak ellenére, hogy nagyon kevesen voltunk, elmentek. Nagyon összezavarodtam, mert úgy imádkoztam: Uram, munkálkodj Te a testvéreknek az életében, hogy ne menjenek el, hogy megnyíljanak a szemeik, és tudjanak a Te oldaladon maradni. Ennek ellenére elmentek. Akkor imádkoztam, és azt kérdeztem: Uram, mi a magyarázat, miért mentek el ezek a testvérek?

Mielőtt elmondom az Úr válaszát, amit akkor megmutatott nekem, szeretnék valami mást említeni. A hitéletem elején egy testvér nagyon világosan azt mondta nekem: „Radu, arról beszélj, amit az Úr munkált a te életedben! Ne szólj egyebet!” Voltak körülöttem jóindulatú testvérek, akik tanácsoltak volna, hogy mit tegyek. De ez a testvér azt mondta: „Azt, amit az Úr munkált a te életedben!” ezzel pedig valamilyen konkrét megtapasztalásra utalt. „Ezzel kapcsolatban kérj az Úrtól két-három igeverset, és erről beszélj!” Persze, amikor ő ezt mondta nekem, én nem láttam nagy veszélyt ebben a dologban. És rövidesen, olvasva, tanulmányozva a Bibliát, elkezdtem sok dolgot megérteni az Igéből, és azt hittem, hogy sok mindent tudok. Nem voltam felkészülve arra, hogy a testvér tanácsát megfogadjam. Már nem volt ott velem, hogy figyelmeztessen. Ha ott lett volna, biztos figyelmeztetett volna: „Radu, állj meg!”

Akkor imádkoztam, és kértem az Urat: Uram, mi a magyarázat? És az Úr adott két igeverset. Egyik a Róma 15,18: „…mert nem merek szólni semmiről, amit nem Krisztus cselekedett volna általam….” A másik az 1Jn 1,3: „…amit hallottunk és láttunk, azt hirdetjük néktek…”. Más szavakkal, akkor megértettem, hogy leginkább én voltam hibás abban, hogy ezek a testvérek elmentek. Azt kell hirdetni, amit láttunk, amit hallottunk, és nem azt, amit csak olvastam… Mert ha egy bizonyos helyzetben mond egy Igét az Úr, például, hogy „ne félj”, és ha hallottad ezt, ha megláttad az Urat – akkor a dolgok megváltoznak. Olvashatok igeverseket, hihetem, hogy ezek választ adnak a szükségemre, hihetem, hogy ezek az igék az Úrtól vannak, és szeretném, ha mindez így történne. De ahhoz, hogy az Úr megtanítson nekem valami valóságosat, sokféle helyzeten visz keresztül. Összezavarodunk, minden kusza bennünk, míg rá nem ébredünk a valóságra, hogy ne beszéljek olyanról, amit nem Krisztus munkált bennem. Ha Ő szól hozzám, akkor valami egészen más történik.

Elkezdjük olvasni a Bibliát, azután beszélünk azokról a dolgokról, amiket olvastunk. Nagyon sok testvér csak beszél. Jó, ha ismerjük a Bibliát. De testvérek, valamit megtapasztalni, az valami egészen más! Lehetnek olyan alkalmaink, amikor olvassuk a Bibliát, és sok mindent magunkévá teszünk a történetekből. De eljön az idő, amikor az Úr szólni akar hozzánk. Nem azt, amit megértettem, ami nekem tetszett egy szövegből. Nem! Én elmondhatom mi az, ami nekem tetszett, de amit az Úr akar munkálni az életemben, az egészen más. A hallott Ige, az az Ige, amit a Szent Szellem akar közölni nekem személyesen, az az Ige az ÉLET. És a hit ennek az Igének a hallása nyomán jön létre. Elolvashatunk igeverseket, és kereshetünk vigasztalást, biztonságot bennük, de ez a biztonság nem áll meg, nem tart sokáig. Mert az Úr arra akar megtanítani, hogy Tőle függjünk.

Voltam valakinél az elmúlt napokban, aki varázslókhoz járt és olyan papokhoz, akik jósolnak. A természeti ember olyan, hogy szeretné tudni, egy adott helyzetben mi fog történni. Mi lesz a házasságommal? És a természeti, hústesti ember megy, és megkérdezi ezeket az embereket. De az Úrnál másként van. Amíg az Úr nem mondja meg, hogy mi lesz veled, addig te csak bízzál Benne. Az Úr nagyon elégedett, amikor valaki bízik Benne.

Mi lesz az életemmel? Az Úr munkálkodik. Adhat egy Igét, amely például azt mondja, hogy mivel Ábrahám türelmesen várt, birtokba vette az ígéreteket. És lehet, hogy azt mondja: „Radu, neked életed végéig várnod kell, míg egyes ígéretek beteljesülnek.” És ha Ő ezt mondja, nem pedig azt, amit már sokszor mondtam, hogy amikor az Úr szétosztotta Kánaán földjét, egyesek kaptak birtokot, amelynek örülhettek, de a papok és a léviták nem kaptak birtokot. Milyen áldás ez! Hogy bízzanak az Úrban, és áldást nyerjenek az Úrban! Milyen áldás, ha az Úr nem mondja meg, mi lesz veled, hanem bíznod kell Benne, és tudnod azt, hogy Ő munkálkodik, Ő irányítja az életedet. Mert az Úrnál nem az imádságra kapott válasz a legfontosabb, hanem amit Ő munkál ez alatt az idő alatt, míg te várod a választ az imádságra, és hálaadással jössz az Úrhoz: Uram, ne válaszolj, ha nem akarsz. Nem annak akarok örülni, hogy Te válaszolsz, és a Te válaszod az, amit én gondoltam, hanem annak akarok örülni, hogy Te irányítod az életemet. Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm, Ő füves legelőkre visz, és csendes vizekhez terel. Ő asztalt terít nekem ellenségeim előtt. Én így akarok élni.

Ha vannak olyan helyzetek, amikor az Úr nem válaszol, és egyes testvérek sajnálkoznak rajtam: te nem örülhetsz annak, mint mások, hogy például karácsonykor az egész család az asztal körül van, és milyen nagy öröm, mikor mind ott vannak. Igen, ez igaz. De aminek örülni tudok az az, hogy: te nem kapsz ilyen értelemben örökrészt. Én vagyok a te örökséged. Én veled vagyok, és Én meg akarlak áldani.”

Ahogy a testvérnő az imént mondta, nála a dolgok nehezebben mennek. Hála az Úrnak ezért! Mert az Úr azt akarja, hogy Ő legyen a mi örömünk. Örülj a testvéred sikereinek is, de addig is tudd azt mondani: Uram, én kész vagyok minden évben újra vizsgázni, de örülni akarok Benned. Mert Te céllal teszed ezeket a dolgokat az életemben. Mint azok a szent asszonyok, akik meddők voltak. Mások szültek, ők pedig meddők voltak, és még gúnyolódtak is velük emiatt, de az Úr megáldotta őket. Az Úr újítsa meg az elménket, hogy láthassuk az „arany napokat”, ahogy a testvérnő mondta. Hogy értékelni tudjuk az időt, és tudjunk az Úrban bízni akkor is, ha nem válaszol az imádságainkra – és kiváltképpen akkor.

Ezt tapasztaltam annak idején, és nagy hatással volt az életemre, amikor megértettem: Uram, nem akarom megnyitni a számat, hogy olyan dolgokról beszéljek, amiket nem láttam, és nem hallottam. Mert tudjátok, hogy akkor mi történik? Semmi hatással nem lesz azoknak az életére, akik hallgatják. „…Nem merek szólni semmiről, amit nem Krisztus cselekedett volna általam…” ezt mondja Pál apostol.

Az Úr áldjon meg minden testvért, és a nehezebb helyzetekben, amelyeken átmegyünk, tudjunk az Úrhoz jönni, és lássuk meg az Urat a problémák közepette. Ez adhat örömöt és megelégedést, ha meglátom Őt. Hogy megnyíljanak a szemeim, hogy láthassak, hogy nem vagyok elhagyatva, elfelejtve. Az Úr nem feledkezik el rólunk. Értékesek vagyunk az Ő szemeiben, és az Ő céljai értékesek.

„Elhívott minket szent hívással” (Radu Gavriluţ)

Elhangzott 2020. május 13-án, Nagyváradonhttps://www.ekklesiaoradea.ro/
PDF: Elhívott minket szent hívással

„Aki megtartott (román fordításban: megváltott) minket és hívott szent hívással, nem a mi cselekedeteink szerint, hanem az ő saját végzése és kegyelme szerint, mely adatott nékünk Krisztus Jézusban örök időknek előtte, megjelentetett pedig most a mi Megtartónknak Jézus Krisztusnak megjelenése által, aki eltörölte a halált, világosságra hozta pedig az életet és halhatatlanságot az evangélium által” (2Tim 1,9-10).

Ő elhívott minket és tudjuk, hogy rajtunk kívül még sokakat. Ezt a Lukács evangéliuma 14. részének 17-24. verseiben olvasható példázatban is láthattuk. A meghívottak azonban, mintha összebeszéltek volna, elkezdték kimentegetni magukat. Ahogyan az imént valaki a tizedet említette – nehéz kérdés, hogy mennyit adok az Úrnak az időmből? Hármat a huszonnégy órából? Ő azt akarja, hogy mind az Övé legyen. Ez pedig még nehezebb. Szent hívással hívott el bennünket. Úgy, ahogy elhívta azokat a tanítványokat is, akik mindenféle kifogással hozakodtak elő, akiknek az Úr dolgainál fontosabb teendőik is voltak.

Felmerül a kérdés, hogyan lehetünk mi biztosak abban, és hogy válaszolunk arra az elhívásra, amit Ő intézett felénk? Ő megváltott, de a megváltás nem elhívás. A megváltás ajándék. Miután megváltott, azután hívott bennünket szent hívással.

Az emberi testre gondoltam, ahol normális esetben minden vezérlés és minden reakció a fejből indul ki. A testi, fizikai területen a dolgok nagyon világosak, de szellemiekben hogyan kötődhetnék szorosan a Főhöz? Krisztus a Fő: a gyülekezet és minden más dolog felett. Ő akar irányítani mindent. Tudjátok, hogy a testvérek nagy hangsúlyt fektetnek a fej befedezésére. Tulajdonképpen mit jelent a fej befedezése? Azt, hogy egyetlen Fej legyen, a Krisztus. Ő akarja irányítani a mi életünket. Szellemi területen minden a Főtől indul ki. Miután mi megismertük, hogy Ő lett a mi Megváltónk, Ő azt akarja, hogy elismerjük Őt, mint Urunkat, Gazdánkat, mint Főt. Várja a mi beleegyezésünket, és nem tesz semmit erőszakkal. A Szent Szellem által, amelyet Ő helyezett belénk, szólni akar hozzánk. Figyelmeztet és mondja: Én vagyok a Fő. A mi számunkra egyrészt nagyon egyszerű, másrészt elég bonyolult, hogy megtanuljuk, miként uralkodjon a Fej az életünkben. Krisztus a Fej, de nemcsak az egyén, hanem a gyülekezet számára is. Amikor beleegyezésünket adjuk ahhoz, hogy Ő irányítsa az életünket, lényegében ez az odaszentelés.

Régebben jöttek néhányan a gyülekezetünkbe, és szerettek volna hozzánk kapcsolódni, de végül nem maradtak itt. 1990 után az Amerikai Egyesült Államokból is jöttek testvérek, akik őszinték voltak, szokásuk szerint buzgón tevékenykedtek az Úrért. Egyikük megkérdezte tőlem, hogy mit gondolok, mit tudna ő tenni Romániában? Én azt feleltem, hogy nem tudom. Az odaszentelés nem az, hogy tegyél valamit az Úrért, hanem hagyd, hogy Ő tegyen az életedben azt, amit Ő akar.

Sokan félnek attól, hogy megtegyék és kimondják: Uram, itt az életem, tegyél vele, amit akarsz! Eljön az idő, amikor a hitéletünkben határozottan meg kell tennünk ezt az első, de nagyon fontos lépést. Amikor egy lány férjhez megy, lemond a saját nevéről és felveszi a férje nevét, ezáltal azt mondja ki, hogy a férje a feje. Hajoljunk meg mi is, és hagyjuk, hogy Ő legyen a Fő. Ez másként nem megy, csak ha elismerjük, hogy a Szent Szellem az, aki munkálkodik bennünk, felfedi, hogy kik vagyunk és megmutatja, hogy valójában Krisztus a Fő.

Még egy igeverset szeretnék olvasni: „Kérlek azért titeket én, ki fogoly vagyok az Úrban, hogy járjatok úgy, mint illik elhívatástokhoz, mellyel elhívattatok. Teljes alázatossággal és szelídséggel, hosszútűréssel, elszenvedvén egymást szeretetben, igyekezvén megtartani a Szellem egységét a békességnek kötelében” (Ef 4,1-3).

Amikor az Úrhoz jövünk, és szóba elegyedünk egy számunkra ismeretlen emberrel, nem kell sokat beszélgetnünk ahhoz, hogy felfedezzük és ráébredjünk arra, hogy egyek vagyunk, vagy sem. A hitéletem elején utaztam valakivel a vonaton. Meglepő volt, hogy elkezdtünk beszélgetni és közben örvendeztünk. Meg sem kérdeztem honnan, milyen gyülekezetből jön. Egyszerűen csak láttam, hogy a Szellem egysége olyan ajándék, amit Isten nekünk adott.

Azt mondja az Ige: őrizzétek szorgalmasan, buzgón a Szellem egységét a békesség kötelékében. Ne vessétek el ezt az egységet! Ne hangsúlyozzatok igazságokat csak azért, mert azokat az Úr megmutatta nektek. Keressétek, hogy megőrizzétek a Szellem egységét a békességnek kötelékében, míg mindnyájan eljutunk a hit egységére. A Szellem egységével kezdjük és a hit egységével zárjuk.

Testvérek, nincs más út. Ha mi nagyon ragaszkodunk a saját csoportunkhoz és azokhoz, akik úgy látnak, mint mi, elkerülhetetlen, hogy elmélkedés, utánajárás és gondolkodás nélkül magunkévá tegyük a hallott dolgokat, automatikusan elfogadjuk, amit mások mondanak. Én is tettem így. Gondot kell fordítanunk arra, hogy a Szellem egységét minden testvérrel megőrizzük. Ezt nagyon fontosnak tartom.

Még valamit szeretnék mondani. „Akihez járulván, mint élő, az emberektől ugyan megvetett, de Istennél választott, becses kőhöz, Ti magatok is mint élő kövek épüljetek fel szellemi házzá, szent papsággá, hogy szellemi áldozatokkal áldozzatok, amelyek kedvesek Istennek a Jézus Krisztus által” (1Pét 2,4-5).

Tudjuk, hogy Isten azt akarta, hogy Izráel népe papi nemzetség legyen. De amikor az aranyborjút készítették, elbuktak. Akkor a tizenkét nemzetségből egy nemzetség, helyesebben egyetlen család lett kiválasztva, hogy a papi szolgálatot betöltse. Nekünk papi nemzetségnek kell lennünk. Mikor az Úr Jézus eljött, akkor Ő helyreállította ezt, és nagyon világosan elmondta, hogy mi szent papság vagyunk, hogy szellemi áldozatokkal áldozzunk, amelyek kedvesek Istennek a Jézus Krisztus által. Mi nem csak arra vagyunk elhívva, hogy tudjuk azt, hogy Ő megváltott minket. Ő megváltott és szent hívással elhívott, nem a mi cselekedeteinkért. Most azt akarja, hogy szolgáljunk, mindenki ahhoz képest, amit Isten ajándékozott neki.

Testvérek, a hit útján nem lehet előre haladni, és válaszolni az elhívásra, amellyel Ő elhívott, ha nem értjük meg, hogy nekünk papokként kell szolgálnunk. Mindnyájan kaptunk egy ajándékot az Úrtól, amellyel szolgálnunk kell.

Valaki megkérdezhetné, hogy hogyan tudhatná meg azt, hogy milyen ajándékot kapott? Tudjuk, hogy amikor egy kisbaba megszületik, akkor már minden szervével rendelkezik. Van szeme, füle, szája, orra, keze lába, de még nem tudja őket használni. A kezek például arra valók, hogy valamit csináljunk. De egy kicsi gyermek még négykézláb jár. Ki tanítja meg arra, hogyan járjon? Még ha a szülei próbálják is, de mert ő növekszik és fejlődik, egyszer csak rájön arra, hogy a lábai arra valók, hogy azokon járjon. Tehát a probléma lényege az, hogy ahhoz, hogy betöltsd a szolgálatodat, növekedned kell. Eközben felfedezel olyan dolgokat, amiket csak te tudsz megtenni. És ha azokat teszed, meglátod, hogy segítségére leszel a testvéreknek.

1985-ben élt itt két idős testvér, és egyetlen nap különbséggel mindketten meghaltak. Űr keletkezett, amit senki nem tudott betölteni. Én akkor nagyon fiatal voltam, harminckét éves. Ismertem a testvéreket, elkezdtem meglátogatni őket, de ezzel nem volt különösebb szándékom. Azt vettem észre, hogy mentem hozzájuk, és nem tudtam tíz percnél többet beszélni, tíz perc után megálltam. A testvérek azt mondták: beszélj hosszabban. Nincs mit mondanom. De az én számomra bátorítás volt, amikor ezt kérték. De ha a testvérek azt mondják, hogy beszélj rövidebben, akkor el kell gondolkoznod.

Még valamit szeretnék mondani. „Eljövén pedig az is, aki az egy tálentumot kapta vala, monda: Uram, tudtam, hogy te kegyetlen ember vagy, aki ott is aratsz, ahol nem vetettél, és ott is takarsz, ahol nem vetettél. Azért félvén, elmentem és elástam a te tálentumodat a földbe, ímé megvan ami a tied. Az ő ura pedig felelvén monda neki: Gonosz és rest szolga, tudtad, hogy ott is aratok, ahol nem vetettem, és ott is takarok, ahol nem vetettem. El kellett volna tehát helyezned az én pénzemet a pénzváltóknál, és én megjővén, nyereséggel kaptam volna meg a magamét. Vegyétek el azért tőle a tálentumot, és adjátok annak, akinek tíz tálentuma van. Mert mindenkinek, akinek van, adatik, és megszaporíttatik, akinek pedig nincsen, attól az is elvétetik, amije van” (Mt 25,24-29).

Mit gondoltok, hogy az a szolga, aki az egy tálentumot kapta, miért ásta el azt a földbe? A válasz a 24. és 25. versekben van: Uram, tudtam, hogy te kegyetlen ember vagy, aki ott is aratsz, ahol nem vetettél, és ott is takarsz, ahol nem vetettél. Azért félvén, elmentem és elástam a te tálentumodat a földbe, ímé meg van, ami a tied. Nekünk mi a véleményünk a mi Urunkról? Mert jönnek az életben mindenféle helyzetek, amelyek nem mindig rózsaszínűek. Addig, amíg minden jó, könnyen mondjuk, hogy az Úr jó, és szeretünk Uram. De amikor Ő kénytelen fegyelmezni bennünket, akkor a véleményünk megváltozik.

Testvérek, én azt hiszem, hogy a félelem nem elégséges a szolgálathoz („féltem tőled”). Egyedül a Gazdánk iránti szeretet az, ami ösztönözni tudja a mi szolgálatunkat, semmi más. Az Úr ezt kérdezte Pétertől: Péter, szeretsz engem? Uram, te tudod, hogy kedvellek, ragaszkodom Hozzád – ahogy egyesek fordítják. Legeltesd az én juhaimat, legeltesd a bárányaimat. Ez a teszt. Hogy mennyi a felelősségtudat bennünk ahhoz, amit Ő adott nekünk, az attól függ, hogy mennyire szeretjük Őt. Amikor megjött a gazda azt mondta: „gonosz és rest szolga, tudtad, hogy ott is aratok, ahol nem vetettem, és ott is takarok, ahol nem vetettem” (26. v.). Őt a saját szavai kárhoztatták azon a napon. Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes erődből. Ez az Úr vágya. Testvérek, amikor szeretünk valakit, akkor nagyon figyelmesek vagyunk vele.

Az Úr nem azt akarja, hogy csak egyesek, hanem hogy mindenki szolgáljon Őneki azzal az ajándékkal, amit kapott. Azt akarja, hogy táplálkozzunk a tiszta szellemi tejjel, és azon növekedjünk. Észre fogom venni, hogy amit teszek éppen, az az, amit az Úr nekem adott, hogy tegyem. Ne mást tegyünk testvérek. Ha szolgálsz, kell, hogy legyen visszaigazolásod az Úrtól, hogy ez az, amit tenned kell. Én nem tudom, hogy jön ez a visszaigazolás, de jönni fog. Láttátok ezt a ravasz (román fordítás szerint) szolgát. Azt mondja az Úr a 30. versben: és a haszontalan szolgát vessétek ki a külső sötétségre, ott lesz sírás és fogcsikorgatás. Ez fegyelmezést jelent.

Elvetette az Úr valaha is Izrael népét? Soha! Fegyelmezte őket? El sem lehet mondani, hogy hányszor. Egy nép sem volt annyiszor fegyelmezve, mint ők. És most is láthatjátok, hogy milyen helyzet van Izraelben. Tehát ez a nép folyamatosan fegyelmezve van, mert az Úr el akarja készíteni őket arra a pillanatra, amikor elérkezik hozzájuk a megbánás, megtérés Szelleme, és meglátják azt, Akit általszegeztek, és az Úr felé fogják fordítani a szívüket.

Azt kívánom testvérek, hogy tanuljuk meg, hogy az Úrhoz jöjjünk, és Ő mutassa meg, ha mi mást is jobban szeretünk, mint Őt. Hozza felszínre azt, ha van a bálványozásnak valamilyen útja a szívünkben, ha vannak más bálványaink. Olvastátok Ruth Paxson imádságát [magyarul: https://filippi314.com/2020/05/12/reggeli-imadsag/]. Ő azt mondja: az órák, amiket az Úr ad naponta, ne csak elmúljanak, hiszen azok az órák már nem térnek vissza. Sok területen fegyelmeznie kell, hogy azt tegyük, amit Ő akar.

Az Úr szent hívással hívott el bennünket, és a mi feladatunk az, hogy hit által válaszoljunk és fogadjuk el. Tanuljuk ezt meg. Tudjátok, hogy Pál megdorgálta a korinthusiakat, hogy: szorosságban vagytok a ti szívetekben…, tárjátok ki ti is a szíveteket!

Testvérek, tárjátok ki szíveteket! Radu, tárd ki a szívedet, hogy a testvérek mind beleférjenek. Azok is, akik nem úgy gondolkoznak mint te. Testvérek, nincs más út, hogy előrehaladjunk. Ha nem térünk vissza azokhoz a dolgokhoz, amelyekhez az Úr akarja, hogy visszatérjünk, nincs előrehaladás. Biztosan van sok akadály, sok veszély ezen a szövevényes úton, de mert a Szent Szellem az életünkben van, Ő meg tudja mutatni az utat, hogyan menjünk tovább. Testvérek, imádkozom, és azt kívánom, hogy mindenkit, akik hallgatják az Igét, az Úr érintsen meg úgy, hogy senki ne hátráljon meg. Én magam is azt kívánom, hogy ne hátráljak meg. Az Úr áldjon meg titeket.

Testvérek, szeretnék még mondani valamit. A jelenlegi világméretű koronavírus-járvány idején: Ne féljetek! Ne féljetek! Az Úr szabadítson meg a félelemtől. Tekintsünk bizalommal az Úrra, hogy Ő eljön, hogy elvigye az Ő népét. Ne féljünk attól, hogy mi fog történni. Attól féljünk, hogy nehogy ne kövessük az Urat és az Ő útját.

Testvérek, az Úr áldjon meg titeket!

A tálentumok és a minák Krisztus teste szolgálatában (Radu Gavriluț)

PDF: Tálentumok és minák
Elhangzott: 2020. április 29-én, Nagyváradon. www.ekklesiaoradea.ro

Máté 25,14-30: „Mert úgy van ez [a mennyek királyi uralma], mint amikor egy ember, aki külföldre utazott, maga elé (magához) hívta rabszolgáit és átadta nekik vagyonát, és (az) egyiknek öt talentumot adott és a másiknak kettőt, harmadiknak pedig egyet, mindegyiknek képessége szerint, és elutazott külföldre. Aki öt talentumot kapott, kiment, forgatta (dolgozott vele) és még ötöt szerzett. Hasonlóképpen, aki kettőt kapott, más kettőt szerzett. Aki pedig az egyet kapta, elment, földbe ásta és elrejtette ura pénzét. Sok idő múlva pedig megérkezett azoknak a rabszolgáknak ura és számadást tartott velük, és (oda)jött az, aki az öt talentumot kapta, másik öt talentumot hozott és ezt mondta: uram, öt talentumot adtál át nekem: nézd másik öt talentumot szereztem hozzá. (Ezt) mondta neki az ura: jól van jó és hűséges rabszolgám, kevesen hű voltál, sokat bízok rád: menj be urad örömébe, odajött az is, aki a két talentumot kapta, ezt mondta: uram, két talentumot adtál át nekem: nézd, másik két talentumot szereztem hozzá.
Ura ezt mondta neki: jól van, jó és (hit)hű rabszolgám, kevésen (hit)hű voltál, sokat bízok rád: menj be urad örömébe, odajött pedig az is, aki az egy talentumot kapta, ezt mondta: uram, tudom (ismerlek téged), hogy kemény ember vagy: aratsz ott, ahol nem vetettél, és ott is gyűjtesz, ahová magot nem szórtál. És ezért féltem, elmentem és elástam (elrejtettem) a földbe a talentumodat, nézd, itt van, ami a tied.
Az úr azonban így válaszolt neki: gonosz és lusta rabszolga, tudtad, hogy aratok, ahol nem vetettem és gyűjtök, ahova nem szórtam, tehát ezüstpénzemet pénzváltókhoz kellett volna vinned, hogy amikor megérkezem, kamatostul kapjam meg azt, ami az enyém. Vegyétek el tehát tőle a talentumot, és adjátok annak, akinek tíz talentuma van. Mert mindenkinek adnak, akinek van, kap és bővölködni fog, akinek pedig nincs, még azt is elveszik tőle, amije van, és a semmirekellő (hasznavehetetlen) rabszolgát pedig dobjátok ki a külső sötétségbe. Ott lesz sírás és fogcsikorgatás.” (Vida ford.)

Említettem az utóbbi időben, hogy nagyon sokat számít a hozzáállásunk az Úr jövetelével kapcsolatban. Mi az én hozzáállásom? Lehetetlen, hogy a szívemben ne tudjam ezt. Az én uram halogatja a hazajövetelt, ezért hosszútávra készítek terveket. És miért készítem ezeket a terveket? Mert a szívemben azt mondom: az én uram késlekedik. Ez a hozzáállás pedig oda vezet, hogy csak idő kérdése, mikor kezdek olyan dolgokat tenni, amiket nem kellene. Máté 24,50-51: „Megjön annak a szolgának ura azon a napon, amelyen nem várja, és abban az órában, amelyben nem is gondolja; akkor kettévágatja, és a képmutatók sorsára juttatja: ott lesz majd sírás és fogcsikorgatás.” Éppen úgy, mint a Máté 25,30-ban azt szolgát, aki nem használta a tálentumot, melyet kapott.

Ami az életünket illeti, szüzek vagyunk, ami pedig a szolgálatunkat illeti, rabszolgák vagyunk. Rabszolgáknak kell lennünk, szeretetből, és Neki kell szolgálnunk. A szüzek egy része okos volt, tartalék olajat készítettek maguknak. Nagyon elővigyázatosak voltak, hogy amikor a vőlegény megjön, a lámpásaik el ne aludjanak. Volt tartalék olajuk, mert amikor a földön voltak, megüresítették az edényüket, ezért az edény meg tudott telni, és így volt tartalékuk. A tartalék mentén sok minden történik. Ezekre az időkre kell, hogy legyen tartalékunk.

Most a tálentumok példázatáról szeretnék beszélni. Szeretném az elején elmondani, hogy különbség van a minák és a tálentumok példázata között. Tudjátok mit mondott az a szolga, aki egy minát kapott, és amikor megjött a gazda, a minák megsokasodtak, és tíz minája lett?

Lukács 19,16-18: „Megjelent az első, és azt mondta: Uram, minád tíz minát nyert (termelt1). Az erre így szólt: Jól van, jó szolgám, mivel hű voltál a kevésen, legyen hatalmad tíz város fölött. Aztán jött a második, és jelentette: Uram, minád öt minát nyert (hozott2).”

Máté 25,20: „és (oda)jött az, aki az öt talentumot kapta, másik öt talentumot hozott és ezt mondta: uram, öt talentumot adtál át nekem: nézd másik öt talentumot szereztem3 hozzá.” Itt már nem azt mondja, hogy „hozott” öt tálentumot. Amikor a másik szolga jött a két tálentummal, azt mondta a 22. versben: „A két tálentumos is hozzá ment, és így szólt: Uram, két talentumot adtál ide nékem, nézd, még két talentumot szereztem4.” (Csia ford.) Ő sem azt mondja: „Uram, a két tálentum még két tálentumot hozott”.

Mit gondoltok, miért így van? Mert áldásban részesültünk, és Krisztus Szelleme által minden tagnak van legalább egy ajándéka. Isten mindnyájunknak adott egy ajándékot, és azzal az ajándékkal szolgálnunk kell a testet. Ha van két szemem, akkor ez a kettő azt mondhatná: „micsoda áldásban részesültünk, mert látunk! Az orr egyáltalán nem lát, a száj nem lát, de mi látunk!” Nem így van. Az ajándékok nem Maga a Szent Szellem, hanem ezek a Szent Szellem ajándékai, a Szent Szellem megnyilvánulása. És mindenki, aki kapott egy ajándékot, azzal az ajándékkal kell a testnek szolgálnia.

Nagyon érdekes ez. A testvérek fel fogják ismerni, ha valóban rendelkezünk azzal az ajándékkal, amelyről azt állítjuk, hogy a miénk. Nem szükséges, hogy szellemiek legyenek, akkor is látni fogják. Ha van ajándékunk, hogy bátorítsuk a testvéreket, de mi tanítani szeretnénk, a testvérek látni fogják, hogy nekünk ez nem megy. Megpróbálunk tanítani, de nekünk nem ezt kell tennünk, hanem azt, amit az Úr nekünk adott. Akkor valóban örömünket fogjuk lelni abban, amit Ő adott nekünk.

A minák tízszeresen megszaporodhatnak. Miért így írja az ige: „a te minád hozott még tíz minát”? Mert Pál, amikor a minákról beszél, azt mondja: „többet munkálkodtam, mint ti mindnyájan.” És aztán megmagyarázza: „mégis nem én, hanem Isten bennem levő kegyelme.” A kegyelem a mina. Ahhoz, hogy a kegyelem általunk munkálkodhasson, és hogy a beszédünk kegyelemmel teljes és sóval fűszerezett legyen, nekünk magunknak félre kell állnunk. A mina önmagában hoz tíz minát. Bárcsak ismernénk ezt a kegyelmet! Nagy áldásban részesülnénk. Uram, taníts minket, hogy tudjunk félreállni, mikor Te munkálkodsz, és higgyünk! Zsoltár 37,5: „Hagyjad az Úrra a te utadat, és bízzál benne, majd ő teljesíti.” Félreállhatunk. Szeretnétek munkálkodni? Félre kell állnunk.

Miért mondta ezt a szolga: még szereztem hozzá két tálentumot, vagy öt tálentumot? Miért mondta ezt? Mert ahogyan írva van: „a próféták szelleme enged a prófétáknak”. Mi a testbe lettünk helyezve mint tagok. Mivel tagok vagyunk a testben, Isten bizonyos rendeltetéssel helyezett bennünket oda. Egyetlen tag sem passzív a testben. Minden tag tevékeny, aktív. Ez néha körülményes. Elmondok egy történetet. Sok évvel ezelőtt meghívtak valahova, ahol testvérek gyűltek össze. Az alkalom végén az egyik testvér bejelentette, hogy meg fogja őket látogatni valaki, akit én is ismertem – és gondolom, ez nem volt véletlen. A testvérek lelkesedtek ezért a látogatásért. Szóltam nekik: Testvérek, nem jó dolog, hogy ez a valaki ide jön, mert hogy egyebet ne mondjak, tévtanításokat terjeszt. Tudjátok, mit válaszoltak? Ha úgy van, akkor az Úr nekünk is meg fogja mutatni.

Testvérek, Krisztus testében, a helyi gyülekezetben, vannak olyanok, akiknek – nem azért, mert okosabbak lennének mint mások, de vannak bizonyos ajándékaik, ami másoknak nincs. Itt van a kezem és ezek az apró részecskék, amelyek azért működnek, hogy használni tudjam. Van valami, amit meg kell tanulnunk, amikor ezekről az ajándékokról beszélünk; ez pedig az, hogy korlátozva vagyunk. Nem rendelkezik mindenki minden ajándékkal. Ne csináljunk úgy, mint azok a testvérek, hogy „az Úr nekünk is megmutatja”.

Arra gondoltam az elmúlt napokban: ha nem értem az igét, akkor nem vagyok képes helyesen hasogatni az igazságnak beszédét. Tudjátok miért? Ha csak egy kicsit is jobban hangsúlyozok egy igazságot, mint kellene, mindjárt elvész az egyensúly. Annyira fontos, hogy a testnek szolgáljunk. De hogy szolgálhatunk Krisztus testének? Krisztus teste nem csak mi vagyunk. Krisztus teste mindazok, akik az Övéi, mind, akik újjászülettek. Ismertem itt a városban egy asszonyt, aki az ortodox templomba járt; nem volt világossága, de örült, valahányszor beszélgettünk. És meg vagyok győződve, hogy vannak testvérek mindenhol. Isten a tagokat a testbe helyezte, nem a helyi gyülekezetbe. Mi egymásnak tagjai vagyunk.

AKKOR, mikor az ember Fia eljön, Máté 25,14: „Mert úgy van ez [a mennyek királyi uralma], mint amikor egy ember, aki külföldre utazott, maga elé hívta rabszolgáit és átadta nekik vagyonát.” Testvérek, nem csak ajándékunk van, de az Úr ránk bízta a vagyonát és azt mondta: használd, kereskedj vele! Amikor pedig eljön, nem úgy lesz, ahogy mi gondoljuk: jól van, hát te sok mindent megpróbáltál, de nem jártál sikerrel. Nem így lesz. Az Én tőkémnek gyarapodnia kell! Kétszer annyi legyen! Ha öt tálentumot kaptál, akkor tízet kell hoznod. Ha kettőt kaptál, akkor négyet. Ha egyet kaptál, akkor az kell, hogy gyarapodjon!

Testvérek, figyeljetek, azon a helyen, ahova az Úr helyezett titeket a testvérek között, ne tegyétek azt, amit nem kell tennetek! Amikor beszéltek, figyeljétek az embereket, és észre fogjátok venni, hogy amit tesztek, azt elfogadják-e? Isten odahelyezett bennünket valahova, és felelősek vagyunk azért, hogy azt tegyük, amit Ő adott nekünk.

Tudjátok azután mi történt? Ebben a példázatban is, és a minák példázatában is, az ige nagyrészt azzal a szolgával foglalkozik, aki egyetlen minát kapott, és elásta azt; vagy a tálentum esetében belekötötte egy kendőbe – a gazda pedig nem örült ennek, és azt mondta neki: „gonosz és rest szolga!”. Hogyan élt vajon az a szolga, aki elásta a minát a földbe? Tudjátok, hogyan? Mint egy hústesti ember. Tudjátok, hogyan él egy hústesti keresztény? Isten Szelleme benne van, de úgy él, mint a világ. Úgy reagál, mint a világ, úgy jár mint a világ, a vágyai ehhez a világhoz kötődnek és nem az Úrhoz.

Tudjátok, hogyan szolgál az az ember, aki nem használja a tálentumot, amit az Úrtól kapott? Nagyon nagy zűrzavart kelt az ilyen. Az emberek összezavarodnak, ahol ő van. Sok szolga a természetes adottsága, tehetsége szerint szolgál. Látjátok, most mindenki énekel. Nekem is küldenek mindenféle énekeket. Ez akkor tesz rám benyomást, ha ismerem az illetőt. Ma a testvérnő, amikor énekelt, az ő szíve vágyát fejezte ki. Istennek nincs szüksége természetes tehetségre, csak abban az esetben, ha az átment a halálon és a feltámadáson. A bolond szüzek nem mentek be a Bárány esküvőjének az ünnepségére. Az a szolga, aki egyetlen tálentumot kapott, de nem használta azt, ki lett vetve a külső sötétségre; ott lesz sírás és fogcsikorgatás.

Tudjuk, hogy meg vagyunk váltva mindörökre; és a mi megváltásunk azon alapul, hogy hittünk az Úr Jézus Krisztusban, aki bűneink büntetését hordozta. Az Ő életét kaptuk és az Övéi vagyunk. De ami a felelősséget illeti: ahogyan a felelősségünket teljesítjük, az határozza meg a jövőbeli sorsunkat. Kérdezd meg, imádkozz, és lásd meg: milyen ajándékot adott neked az Úr? Ne törekedj arra, hogy a Bibliát magyarázd, ha nem erre hívattál el! A helyzet nagyon-nagyon komoly. Isten elhívott bennünket, hogy szolgáljunk. A mi szolgálatunk pedig az, hogy Krisztust adjuk másoknak. De hogyan tudnánk Krisztust adni, ha nem vagyunk összetört emberek? Beszélhetsz az összetöretésről, de testvérek, ha például odamész valakihez, hogy bocsánatot kérj; és az eszeddel tudod, hogy tévedtél, és azt mondod: „Testvér, bocsáss meg!” – de ha ez csak észbeli meggyőződés a tévedésedről, és nem vagy összetörve, akkor nem sok mindent tettél. Az Úr össze kell törjön, hogy valóban bocsánatot tudjak kérni valakitől, és azt mondjam, „bocsáss meg!”.

Testvérek, nagyon fontos, hogy megértsük: az Úr mindegyikünknek adott egy ajándékot és ezzel az ajándékkal szolgálnunk kell a testet. A testen kívül semmilyen szolgálat nem létezik. Minden a testhez kötődik. És az Úr meg akar tanítani, hogy Tőle függjünk. Egyre jobban közeledjünk a Főhöz. Legyen szoros kapcsolatunk a Fővel, hogy azt tudjuk tenni, amit az Úr bízott ránk. Erre vagyunk elhíva. Ahogyan Pál mondta Timótheusnak: „az evangélista munkáját cselekedd, szolgálatodat, amit az Úrtól kaptál, teljesen betöltsd”. Ezt kívánom én is, testvérek, hogy az Úr elkezdjen munkálkodni a szívünkben, hogy ezt megértsük.

És meg leszünk próbálva. Tudjátok, mi történt Mózessel, mikor szolgálni akart a testvéreinek? Azt gondolta, a testvérei meg fogják érteni, hogy az Úr általa akarja megszabadítani őket, de el kellett menekülnie Midjánba negyven évre. Az Úr pedig negyven éven át tanította és formálta őt a pusztában, hogy visszajöhessen. Ha a testvérek nem fogadják el a szolgálatodat, akkor negyven évre el kell menned a pusztába. Ez nagyon fontos. Ne kövesd el azt a hibát, hogy a testvéreidet hibáztatod, ha nem fogadják el a szolgálatodat! Miután negyven év múlva Mózes visszatért, és elmagyarázta Izráel véneinek, tudjátok, mit tettek ezek az emberek? Meghajtották magukat Mózes előtt, és hálát adtak, hogy Isten meglátogatja Izráel népét.

Testvérek, az Úr munkálkodjon a szívünkben, hogy azok legyünk, akik azt teszik, amit tenniük kell. Ez nagyon fontos, alapvető dolog. Mert eljön az idő, mikor az Úr számon fogja kérni: „Mit tettél az Én vagyonommal? Mit tettél az ajándékokkal, amiket Én adtam neked?” Az Úr legyen irgalmas hozzánk. Mert ez az idő, amikor számon kér bennünket, ez AKKOR lesz, amikor eljön az ember Fia: az Ő jelenléte, a parúszia alkalmával. Az Úr munkálkodjon a szívünkben, hogy tudjuk azt tenni, amit az Úr ránk bízott. Ámen.

1proszergadzomai termel, hasznot hoz, gyarapodik

2poieó – terem; (termést) hoz;

3kerdainó – nyer, megnyer, szerez, megszerez

4kerdainó – nyer, megnyer, szerez, megszerez (a szerk. megj.)