„Elhívott minket szent hívással” (Radu Gavriluţ)

Elhangzott 2020. május 13-án, Nagyváradonhttps://www.ekklesiaoradea.ro/
PDF: Elhívott minket szent hívással

„Aki megtartott (román fordításban: megváltott) minket és hívott szent hívással, nem a mi cselekedeteink szerint, hanem az ő saját végzése és kegyelme szerint, mely adatott nékünk Krisztus Jézusban örök időknek előtte, megjelentetett pedig most a mi Megtartónknak Jézus Krisztusnak megjelenése által, aki eltörölte a halált, világosságra hozta pedig az életet és halhatatlanságot az evangélium által” (2Tim 1,9-10).

Ő elhívott minket és tudjuk, hogy rajtunk kívül még sokakat. Ezt a Lukács evangéliuma 14. részének 17-24. verseiben olvasható példázatban is láthattuk. A meghívottak azonban, mintha összebeszéltek volna, elkezdték kimentegetni magukat. Ahogyan az imént valaki a tizedet említette – nehéz kérdés, hogy mennyit adok az Úrnak az időmből? Hármat a huszonnégy órából? Ő azt akarja, hogy mind az Övé legyen. Ez pedig még nehezebb. Szent hívással hívott el bennünket. Úgy, ahogy elhívta azokat a tanítványokat is, akik mindenféle kifogással hozakodtak elő, akiknek az Úr dolgainál fontosabb teendőik is voltak.

Felmerül a kérdés, hogyan lehetünk mi biztosak abban, és hogy válaszolunk arra az elhívásra, amit Ő intézett felénk? Ő megváltott, de a megváltás nem elhívás. A megváltás ajándék. Miután megváltott, azután hívott bennünket szent hívással.

Az emberi testre gondoltam, ahol normális esetben minden vezérlés és minden reakció a fejből indul ki. A testi, fizikai területen a dolgok nagyon világosak, de szellemiekben hogyan kötődhetnék szorosan a Főhöz? Krisztus a Fő: a gyülekezet és minden más dolog felett. Ő akar irányítani mindent. Tudjátok, hogy a testvérek nagy hangsúlyt fektetnek a fej befedezésére. Tulajdonképpen mit jelent a fej befedezése? Azt, hogy egyetlen Fej legyen, a Krisztus. Ő akarja irányítani a mi életünket. Szellemi területen minden a Főtől indul ki. Miután mi megismertük, hogy Ő lett a mi Megváltónk, Ő azt akarja, hogy elismerjük Őt, mint Urunkat, Gazdánkat, mint Főt. Várja a mi beleegyezésünket, és nem tesz semmit erőszakkal. A Szent Szellem által, amelyet Ő helyezett belénk, szólni akar hozzánk. Figyelmeztet és mondja: Én vagyok a Fő. A mi számunkra egyrészt nagyon egyszerű, másrészt elég bonyolult, hogy megtanuljuk, miként uralkodjon a Fej az életünkben. Krisztus a Fej, de nemcsak az egyén, hanem a gyülekezet számára is. Amikor beleegyezésünket adjuk ahhoz, hogy Ő irányítsa az életünket, lényegében ez az odaszentelés.

Régebben jöttek néhányan a gyülekezetünkbe, és szerettek volna hozzánk kapcsolódni, de végül nem maradtak itt. 1990 után az Amerikai Egyesült Államokból is jöttek testvérek, akik őszinték voltak, szokásuk szerint buzgón tevékenykedtek az Úrért. Egyikük megkérdezte tőlem, hogy mit gondolok, mit tudna ő tenni Romániában? Én azt feleltem, hogy nem tudom. Az odaszentelés nem az, hogy tegyél valamit az Úrért, hanem hagyd, hogy Ő tegyen az életedben azt, amit Ő akar.

Sokan félnek attól, hogy megtegyék és kimondják: Uram, itt az életem, tegyél vele, amit akarsz! Eljön az idő, amikor a hitéletünkben határozottan meg kell tennünk ezt az első, de nagyon fontos lépést. Amikor egy lány férjhez megy, lemond a saját nevéről és felveszi a férje nevét, ezáltal azt mondja ki, hogy a férje a feje. Hajoljunk meg mi is, és hagyjuk, hogy Ő legyen a Fő. Ez másként nem megy, csak ha elismerjük, hogy a Szent Szellem az, aki munkálkodik bennünk, felfedi, hogy kik vagyunk és megmutatja, hogy valójában Krisztus a Fő.

Még egy igeverset szeretnék olvasni: „Kérlek azért titeket én, ki fogoly vagyok az Úrban, hogy járjatok úgy, mint illik elhívatástokhoz, mellyel elhívattatok. Teljes alázatossággal és szelídséggel, hosszútűréssel, elszenvedvén egymást szeretetben, igyekezvén megtartani a Szellem egységét a békességnek kötelében” (Ef 4,1-3).

Amikor az Úrhoz jövünk, és szóba elegyedünk egy számunkra ismeretlen emberrel, nem kell sokat beszélgetnünk ahhoz, hogy felfedezzük és ráébredjünk arra, hogy egyek vagyunk, vagy sem. A hitéletem elején utaztam valakivel a vonaton. Meglepő volt, hogy elkezdtünk beszélgetni és közben örvendeztünk. Meg sem kérdeztem honnan, milyen gyülekezetből jön. Egyszerűen csak láttam, hogy a Szellem egysége olyan ajándék, amit Isten nekünk adott.

Azt mondja az Ige: őrizzétek szorgalmasan, buzgón a Szellem egységét a békesség kötelékében. Ne vessétek el ezt az egységet! Ne hangsúlyozzatok igazságokat csak azért, mert azokat az Úr megmutatta nektek. Keressétek, hogy megőrizzétek a Szellem egységét a békességnek kötelékében, míg mindnyájan eljutunk a hit egységére. A Szellem egységével kezdjük és a hit egységével zárjuk.

Testvérek, nincs más út. Ha mi nagyon ragaszkodunk a saját csoportunkhoz és azokhoz, akik úgy látnak, mint mi, elkerülhetetlen, hogy elmélkedés, utánajárás és gondolkodás nélkül magunkévá tegyük a hallott dolgokat, automatikusan elfogadjuk, amit mások mondanak. Én is tettem így. Gondot kell fordítanunk arra, hogy a Szellem egységét minden testvérrel megőrizzük. Ezt nagyon fontosnak tartom.

Még valamit szeretnék mondani. „Akihez járulván, mint élő, az emberektől ugyan megvetett, de Istennél választott, becses kőhöz, Ti magatok is mint élő kövek épüljetek fel szellemi házzá, szent papsággá, hogy szellemi áldozatokkal áldozzatok, amelyek kedvesek Istennek a Jézus Krisztus által” (1Pét 2,4-5).

Tudjuk, hogy Isten azt akarta, hogy Izráel népe papi nemzetség legyen. De amikor az aranyborjút készítették, elbuktak. Akkor a tizenkét nemzetségből egy nemzetség, helyesebben egyetlen család lett kiválasztva, hogy a papi szolgálatot betöltse. Nekünk papi nemzetségnek kell lennünk. Mikor az Úr Jézus eljött, akkor Ő helyreállította ezt, és nagyon világosan elmondta, hogy mi szent papság vagyunk, hogy szellemi áldozatokkal áldozzunk, amelyek kedvesek Istennek a Jézus Krisztus által. Mi nem csak arra vagyunk elhívva, hogy tudjuk azt, hogy Ő megváltott minket. Ő megváltott és szent hívással elhívott, nem a mi cselekedeteinkért. Most azt akarja, hogy szolgáljunk, mindenki ahhoz képest, amit Isten ajándékozott neki.

Testvérek, a hit útján nem lehet előre haladni, és válaszolni az elhívásra, amellyel Ő elhívott, ha nem értjük meg, hogy nekünk papokként kell szolgálnunk. Mindnyájan kaptunk egy ajándékot az Úrtól, amellyel szolgálnunk kell.

Valaki megkérdezhetné, hogy hogyan tudhatná meg azt, hogy milyen ajándékot kapott? Tudjuk, hogy amikor egy kisbaba megszületik, akkor már minden szervével rendelkezik. Van szeme, füle, szája, orra, keze lába, de még nem tudja őket használni. A kezek például arra valók, hogy valamit csináljunk. De egy kicsi gyermek még négykézláb jár. Ki tanítja meg arra, hogyan járjon? Még ha a szülei próbálják is, de mert ő növekszik és fejlődik, egyszer csak rájön arra, hogy a lábai arra valók, hogy azokon járjon. Tehát a probléma lényege az, hogy ahhoz, hogy betöltsd a szolgálatodat, növekedned kell. Eközben felfedezel olyan dolgokat, amiket csak te tudsz megtenni. És ha azokat teszed, meglátod, hogy segítségére leszel a testvéreknek.

1985-ben élt itt két idős testvér, és egyetlen nap különbséggel mindketten meghaltak. Űr keletkezett, amit senki nem tudott betölteni. Én akkor nagyon fiatal voltam, harminckét éves. Ismertem a testvéreket, elkezdtem meglátogatni őket, de ezzel nem volt különösebb szándékom. Azt vettem észre, hogy mentem hozzájuk, és nem tudtam tíz percnél többet beszélni, tíz perc után megálltam. A testvérek azt mondták: beszélj hosszabban. Nincs mit mondanom. De az én számomra bátorítás volt, amikor ezt kérték. De ha a testvérek azt mondják, hogy beszélj rövidebben, akkor el kell gondolkoznod.

Még valamit szeretnék mondani. „Eljövén pedig az is, aki az egy tálentumot kapta vala, monda: Uram, tudtam, hogy te kegyetlen ember vagy, aki ott is aratsz, ahol nem vetettél, és ott is takarsz, ahol nem vetettél. Azért félvén, elmentem és elástam a te tálentumodat a földbe, ímé megvan ami a tied. Az ő ura pedig felelvén monda neki: Gonosz és rest szolga, tudtad, hogy ott is aratok, ahol nem vetettem, és ott is takarok, ahol nem vetettem. El kellett volna tehát helyezned az én pénzemet a pénzváltóknál, és én megjővén, nyereséggel kaptam volna meg a magamét. Vegyétek el azért tőle a tálentumot, és adjátok annak, akinek tíz tálentuma van. Mert mindenkinek, akinek van, adatik, és megszaporíttatik, akinek pedig nincsen, attól az is elvétetik, amije van” (Mt 25,24-29).

Mit gondoltok, hogy az a szolga, aki az egy tálentumot kapta, miért ásta el azt a földbe? A válasz a 24. és 25. versekben van: Uram, tudtam, hogy te kegyetlen ember vagy, aki ott is aratsz, ahol nem vetettél, és ott is takarsz, ahol nem vetettél. Azért félvén, elmentem és elástam a te tálentumodat a földbe, ímé meg van, ami a tied. Nekünk mi a véleményünk a mi Urunkról? Mert jönnek az életben mindenféle helyzetek, amelyek nem mindig rózsaszínűek. Addig, amíg minden jó, könnyen mondjuk, hogy az Úr jó, és szeretünk Uram. De amikor Ő kénytelen fegyelmezni bennünket, akkor a véleményünk megváltozik.

Testvérek, én azt hiszem, hogy a félelem nem elégséges a szolgálathoz („féltem tőled”). Egyedül a Gazdánk iránti szeretet az, ami ösztönözni tudja a mi szolgálatunkat, semmi más. Az Úr ezt kérdezte Pétertől: Péter, szeretsz engem? Uram, te tudod, hogy kedvellek, ragaszkodom Hozzád – ahogy egyesek fordítják. Legeltesd az én juhaimat, legeltesd a bárányaimat. Ez a teszt. Hogy mennyi a felelősségtudat bennünk ahhoz, amit Ő adott nekünk, az attól függ, hogy mennyire szeretjük Őt. Amikor megjött a gazda azt mondta: „gonosz és rest szolga, tudtad, hogy ott is aratok, ahol nem vetettem, és ott is takarok, ahol nem vetettem” (26. v.). Őt a saját szavai kárhoztatták azon a napon. Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes erődből. Ez az Úr vágya. Testvérek, amikor szeretünk valakit, akkor nagyon figyelmesek vagyunk vele.

Az Úr nem azt akarja, hogy csak egyesek, hanem hogy mindenki szolgáljon Őneki azzal az ajándékkal, amit kapott. Azt akarja, hogy táplálkozzunk a tiszta szellemi tejjel, és azon növekedjünk. Észre fogom venni, hogy amit teszek éppen, az az, amit az Úr nekem adott, hogy tegyem. Ne mást tegyünk testvérek. Ha szolgálsz, kell, hogy legyen visszaigazolásod az Úrtól, hogy ez az, amit tenned kell. Én nem tudom, hogy jön ez a visszaigazolás, de jönni fog. Láttátok ezt a ravasz (román fordítás szerint) szolgát. Azt mondja az Úr a 30. versben: és a haszontalan szolgát vessétek ki a külső sötétségre, ott lesz sírás és fogcsikorgatás. Ez fegyelmezést jelent.

Elvetette az Úr valaha is Izrael népét? Soha! Fegyelmezte őket? El sem lehet mondani, hogy hányszor. Egy nép sem volt annyiszor fegyelmezve, mint ők. És most is láthatjátok, hogy milyen helyzet van Izraelben. Tehát ez a nép folyamatosan fegyelmezve van, mert az Úr el akarja készíteni őket arra a pillanatra, amikor elérkezik hozzájuk a megbánás, megtérés Szelleme, és meglátják azt, Akit általszegeztek, és az Úr felé fogják fordítani a szívüket.

Azt kívánom testvérek, hogy tanuljuk meg, hogy az Úrhoz jöjjünk, és Ő mutassa meg, ha mi mást is jobban szeretünk, mint Őt. Hozza felszínre azt, ha van a bálványozásnak valamilyen útja a szívünkben, ha vannak más bálványaink. Olvastátok Ruth Paxson imádságát [magyarul: https://filippi314.com/2020/05/12/reggeli-imadsag/]. Ő azt mondja: az órák, amiket az Úr ad naponta, ne csak elmúljanak, hiszen azok az órák már nem térnek vissza. Sok területen fegyelmeznie kell, hogy azt tegyük, amit Ő akar.

Az Úr szent hívással hívott el bennünket, és a mi feladatunk az, hogy hit által válaszoljunk és fogadjuk el. Tanuljuk ezt meg. Tudjátok, hogy Pál megdorgálta a korinthusiakat, hogy: szorosságban vagytok a ti szívetekben…, tárjátok ki ti is a szíveteket!

Testvérek, tárjátok ki szíveteket! Radu, tárd ki a szívedet, hogy a testvérek mind beleférjenek. Azok is, akik nem úgy gondolkoznak mint te. Testvérek, nincs más út, hogy előrehaladjunk. Ha nem térünk vissza azokhoz a dolgokhoz, amelyekhez az Úr akarja, hogy visszatérjünk, nincs előrehaladás. Biztosan van sok akadály, sok veszély ezen a szövevényes úton, de mert a Szent Szellem az életünkben van, Ő meg tudja mutatni az utat, hogyan menjünk tovább. Testvérek, imádkozom, és azt kívánom, hogy mindenkit, akik hallgatják az Igét, az Úr érintsen meg úgy, hogy senki ne hátráljon meg. Én magam is azt kívánom, hogy ne hátráljak meg. Az Úr áldjon meg titeket.

Testvérek, szeretnék még mondani valamit. A jelenlegi világméretű koronavírus-járvány idején: Ne féljetek! Ne féljetek! Az Úr szabadítson meg a félelemtől. Tekintsünk bizalommal az Úrra, hogy Ő eljön, hogy elvigye az Ő népét. Ne féljünk attól, hogy mi fog történni. Attól féljünk, hogy nehogy ne kövessük az Urat és az Ő útját.

Testvérek, az Úr áldjon meg titeket!

A tálentumok és a minák Krisztus teste szolgálatában (Radu Gavriluț)

PDF: Tálentumok és minák
Elhangzott: 2020. április 29-én, Nagyváradon. www.ekklesiaoradea.ro

Máté 25,14-30: „Mert úgy van ez [a mennyek királyi uralma], mint amikor egy ember, aki külföldre utazott, maga elé (magához) hívta rabszolgáit és átadta nekik vagyonát, és (az) egyiknek öt talentumot adott és a másiknak kettőt, harmadiknak pedig egyet, mindegyiknek képessége szerint, és elutazott külföldre. Aki öt talentumot kapott, kiment, forgatta (dolgozott vele) és még ötöt szerzett. Hasonlóképpen, aki kettőt kapott, más kettőt szerzett. Aki pedig az egyet kapta, elment, földbe ásta és elrejtette ura pénzét. Sok idő múlva pedig megérkezett azoknak a rabszolgáknak ura és számadást tartott velük, és (oda)jött az, aki az öt talentumot kapta, másik öt talentumot hozott és ezt mondta: uram, öt talentumot adtál át nekem: nézd másik öt talentumot szereztem hozzá. (Ezt) mondta neki az ura: jól van jó és hűséges rabszolgám, kevesen hű voltál, sokat bízok rád: menj be urad örömébe, odajött az is, aki a két talentumot kapta, ezt mondta: uram, két talentumot adtál át nekem: nézd, másik két talentumot szereztem hozzá.
Ura ezt mondta neki: jól van, jó és (hit)hű rabszolgám, kevésen (hit)hű voltál, sokat bízok rád: menj be urad örömébe, odajött pedig az is, aki az egy talentumot kapta, ezt mondta: uram, tudom (ismerlek téged), hogy kemény ember vagy: aratsz ott, ahol nem vetettél, és ott is gyűjtesz, ahová magot nem szórtál. És ezért féltem, elmentem és elástam (elrejtettem) a földbe a talentumodat, nézd, itt van, ami a tied.
Az úr azonban így válaszolt neki: gonosz és lusta rabszolga, tudtad, hogy aratok, ahol nem vetettem és gyűjtök, ahova nem szórtam, tehát ezüstpénzemet pénzváltókhoz kellett volna vinned, hogy amikor megérkezem, kamatostul kapjam meg azt, ami az enyém. Vegyétek el tehát tőle a talentumot, és adjátok annak, akinek tíz talentuma van. Mert mindenkinek adnak, akinek van, kap és bővölködni fog, akinek pedig nincs, még azt is elveszik tőle, amije van, és a semmirekellő (hasznavehetetlen) rabszolgát pedig dobjátok ki a külső sötétségbe. Ott lesz sírás és fogcsikorgatás.” (Vida ford.)

Említettem az utóbbi időben, hogy nagyon sokat számít a hozzáállásunk az Úr jövetelével kapcsolatban. Mi az én hozzáállásom? Lehetetlen, hogy a szívemben ne tudjam ezt. Az én uram halogatja a hazajövetelt, ezért hosszútávra készítek terveket. És miért készítem ezeket a terveket? Mert a szívemben azt mondom: az én uram késlekedik. Ez a hozzáállás pedig oda vezet, hogy csak idő kérdése, mikor kezdek olyan dolgokat tenni, amiket nem kellene. Máté 24,50-51: „Megjön annak a szolgának ura azon a napon, amelyen nem várja, és abban az órában, amelyben nem is gondolja; akkor kettévágatja, és a képmutatók sorsára juttatja: ott lesz majd sírás és fogcsikorgatás.” Éppen úgy, mint a Máté 25,30-ban azt szolgát, aki nem használta a tálentumot, melyet kapott.

Ami az életünket illeti, szüzek vagyunk, ami pedig a szolgálatunkat illeti, rabszolgák vagyunk. Rabszolgáknak kell lennünk, szeretetből, és Neki kell szolgálnunk. A szüzek egy része okos volt, tartalék olajat készítettek maguknak. Nagyon elővigyázatosak voltak, hogy amikor a vőlegény megjön, a lámpásaik el ne aludjanak. Volt tartalék olajuk, mert amikor a földön voltak, megüresítették az edényüket, ezért az edény meg tudott telni, és így volt tartalékuk. A tartalék mentén sok minden történik. Ezekre az időkre kell, hogy legyen tartalékunk.

Most a tálentumok példázatáról szeretnék beszélni. Szeretném az elején elmondani, hogy különbség van a minák és a tálentumok példázata között. Tudjátok mit mondott az a szolga, aki egy minát kapott, és amikor megjött a gazda, a minák megsokasodtak, és tíz minája lett?

Lukács 19,16-18: „Megjelent az első, és azt mondta: Uram, minád tíz minát nyert (termelt1). Az erre így szólt: Jól van, jó szolgám, mivel hű voltál a kevésen, legyen hatalmad tíz város fölött. Aztán jött a második, és jelentette: Uram, minád öt minát nyert (hozott2).”

Máté 25,20: „és (oda)jött az, aki az öt talentumot kapta, másik öt talentumot hozott és ezt mondta: uram, öt talentumot adtál át nekem: nézd másik öt talentumot szereztem3 hozzá.” Itt már nem azt mondja, hogy „hozott” öt tálentumot. Amikor a másik szolga jött a két tálentummal, azt mondta a 22. versben: „A két tálentumos is hozzá ment, és így szólt: Uram, két talentumot adtál ide nékem, nézd, még két talentumot szereztem4.” (Csia ford.) Ő sem azt mondja: „Uram, a két tálentum még két tálentumot hozott”.

Mit gondoltok, miért így van? Mert áldásban részesültünk, és Krisztus Szelleme által minden tagnak van legalább egy ajándéka. Isten mindnyájunknak adott egy ajándékot, és azzal az ajándékkal szolgálnunk kell a testet. Ha van két szemem, akkor ez a kettő azt mondhatná: „micsoda áldásban részesültünk, mert látunk! Az orr egyáltalán nem lát, a száj nem lát, de mi látunk!” Nem így van. Az ajándékok nem Maga a Szent Szellem, hanem ezek a Szent Szellem ajándékai, a Szent Szellem megnyilvánulása. És mindenki, aki kapott egy ajándékot, azzal az ajándékkal kell a testnek szolgálnia.

Nagyon érdekes ez. A testvérek fel fogják ismerni, ha valóban rendelkezünk azzal az ajándékkal, amelyről azt állítjuk, hogy a miénk. Nem szükséges, hogy szellemiek legyenek, akkor is látni fogják. Ha van ajándékunk, hogy bátorítsuk a testvéreket, de mi tanítani szeretnénk, a testvérek látni fogják, hogy nekünk ez nem megy. Megpróbálunk tanítani, de nekünk nem ezt kell tennünk, hanem azt, amit az Úr nekünk adott. Akkor valóban örömünket fogjuk lelni abban, amit Ő adott nekünk.

A minák tízszeresen megszaporodhatnak. Miért így írja az ige: „a te minád hozott még tíz minát”? Mert Pál, amikor a minákról beszél, azt mondja: „többet munkálkodtam, mint ti mindnyájan.” És aztán megmagyarázza: „mégis nem én, hanem Isten bennem levő kegyelme.” A kegyelem a mina. Ahhoz, hogy a kegyelem általunk munkálkodhasson, és hogy a beszédünk kegyelemmel teljes és sóval fűszerezett legyen, nekünk magunknak félre kell állnunk. A mina önmagában hoz tíz minát. Bárcsak ismernénk ezt a kegyelmet! Nagy áldásban részesülnénk. Uram, taníts minket, hogy tudjunk félreállni, mikor Te munkálkodsz, és higgyünk! Zsoltár 37,5: „Hagyjad az Úrra a te utadat, és bízzál benne, majd ő teljesíti.” Félreállhatunk. Szeretnétek munkálkodni? Félre kell állnunk.

Miért mondta ezt a szolga: még szereztem hozzá két tálentumot, vagy öt tálentumot? Miért mondta ezt? Mert ahogyan írva van: „a próféták szelleme enged a prófétáknak”. Mi a testbe lettünk helyezve mint tagok. Mivel tagok vagyunk a testben, Isten bizonyos rendeltetéssel helyezett bennünket oda. Egyetlen tag sem passzív a testben. Minden tag tevékeny, aktív. Ez néha körülményes. Elmondok egy történetet. Sok évvel ezelőtt meghívtak valahova, ahol testvérek gyűltek össze. Az alkalom végén az egyik testvér bejelentette, hogy meg fogja őket látogatni valaki, akit én is ismertem – és gondolom, ez nem volt véletlen. A testvérek lelkesedtek ezért a látogatásért. Szóltam nekik: Testvérek, nem jó dolog, hogy ez a valaki ide jön, mert hogy egyebet ne mondjak, tévtanításokat terjeszt. Tudjátok, mit válaszoltak? Ha úgy van, akkor az Úr nekünk is meg fogja mutatni.

Testvérek, Krisztus testében, a helyi gyülekezetben, vannak olyanok, akiknek – nem azért, mert okosabbak lennének mint mások, de vannak bizonyos ajándékaik, ami másoknak nincs. Itt van a kezem és ezek az apró részecskék, amelyek azért működnek, hogy használni tudjam. Van valami, amit meg kell tanulnunk, amikor ezekről az ajándékokról beszélünk; ez pedig az, hogy korlátozva vagyunk. Nem rendelkezik mindenki minden ajándékkal. Ne csináljunk úgy, mint azok a testvérek, hogy „az Úr nekünk is megmutatja”.

Arra gondoltam az elmúlt napokban: ha nem értem az igét, akkor nem vagyok képes helyesen hasogatni az igazságnak beszédét. Tudjátok miért? Ha csak egy kicsit is jobban hangsúlyozok egy igazságot, mint kellene, mindjárt elvész az egyensúly. Annyira fontos, hogy a testnek szolgáljunk. De hogy szolgálhatunk Krisztus testének? Krisztus teste nem csak mi vagyunk. Krisztus teste mindazok, akik az Övéi, mind, akik újjászülettek. Ismertem itt a városban egy asszonyt, aki az ortodox templomba járt; nem volt világossága, de örült, valahányszor beszélgettünk. És meg vagyok győződve, hogy vannak testvérek mindenhol. Isten a tagokat a testbe helyezte, nem a helyi gyülekezetbe. Mi egymásnak tagjai vagyunk.

AKKOR, mikor az ember Fia eljön, Máté 25,14: „Mert úgy van ez [a mennyek királyi uralma], mint amikor egy ember, aki külföldre utazott, maga elé hívta rabszolgáit és átadta nekik vagyonát.” Testvérek, nem csak ajándékunk van, de az Úr ránk bízta a vagyonát és azt mondta: használd, kereskedj vele! Amikor pedig eljön, nem úgy lesz, ahogy mi gondoljuk: jól van, hát te sok mindent megpróbáltál, de nem jártál sikerrel. Nem így lesz. Az Én tőkémnek gyarapodnia kell! Kétszer annyi legyen! Ha öt tálentumot kaptál, akkor tízet kell hoznod. Ha kettőt kaptál, akkor négyet. Ha egyet kaptál, akkor az kell, hogy gyarapodjon!

Testvérek, figyeljetek, azon a helyen, ahova az Úr helyezett titeket a testvérek között, ne tegyétek azt, amit nem kell tennetek! Amikor beszéltek, figyeljétek az embereket, és észre fogjátok venni, hogy amit tesztek, azt elfogadják-e? Isten odahelyezett bennünket valahova, és felelősek vagyunk azért, hogy azt tegyük, amit Ő adott nekünk.

Tudjátok azután mi történt? Ebben a példázatban is, és a minák példázatában is, az ige nagyrészt azzal a szolgával foglalkozik, aki egyetlen minát kapott, és elásta azt; vagy a tálentum esetében belekötötte egy kendőbe – a gazda pedig nem örült ennek, és azt mondta neki: „gonosz és rest szolga!”. Hogyan élt vajon az a szolga, aki elásta a minát a földbe? Tudjátok, hogyan? Mint egy hústesti ember. Tudjátok, hogyan él egy hústesti keresztény? Isten Szelleme benne van, de úgy él, mint a világ. Úgy reagál, mint a világ, úgy jár mint a világ, a vágyai ehhez a világhoz kötődnek és nem az Úrhoz.

Tudjátok, hogyan szolgál az az ember, aki nem használja a tálentumot, amit az Úrtól kapott? Nagyon nagy zűrzavart kelt az ilyen. Az emberek összezavarodnak, ahol ő van. Sok szolga a természetes adottsága, tehetsége szerint szolgál. Látjátok, most mindenki énekel. Nekem is küldenek mindenféle énekeket. Ez akkor tesz rám benyomást, ha ismerem az illetőt. Ma a testvérnő, amikor énekelt, az ő szíve vágyát fejezte ki. Istennek nincs szüksége természetes tehetségre, csak abban az esetben, ha az átment a halálon és a feltámadáson. A bolond szüzek nem mentek be a Bárány esküvőjének az ünnepségére. Az a szolga, aki egyetlen tálentumot kapott, de nem használta azt, ki lett vetve a külső sötétségre; ott lesz sírás és fogcsikorgatás.

Tudjuk, hogy meg vagyunk váltva mindörökre; és a mi megváltásunk azon alapul, hogy hittünk az Úr Jézus Krisztusban, aki bűneink büntetését hordozta. Az Ő életét kaptuk és az Övéi vagyunk. De ami a felelősséget illeti: ahogyan a felelősségünket teljesítjük, az határozza meg a jövőbeli sorsunkat. Kérdezd meg, imádkozz, és lásd meg: milyen ajándékot adott neked az Úr? Ne törekedj arra, hogy a Bibliát magyarázd, ha nem erre hívattál el! A helyzet nagyon-nagyon komoly. Isten elhívott bennünket, hogy szolgáljunk. A mi szolgálatunk pedig az, hogy Krisztust adjuk másoknak. De hogyan tudnánk Krisztust adni, ha nem vagyunk összetört emberek? Beszélhetsz az összetöretésről, de testvérek, ha például odamész valakihez, hogy bocsánatot kérj; és az eszeddel tudod, hogy tévedtél, és azt mondod: „Testvér, bocsáss meg!” – de ha ez csak észbeli meggyőződés a tévedésedről, és nem vagy összetörve, akkor nem sok mindent tettél. Az Úr össze kell törjön, hogy valóban bocsánatot tudjak kérni valakitől, és azt mondjam, „bocsáss meg!”.

Testvérek, nagyon fontos, hogy megértsük: az Úr mindegyikünknek adott egy ajándékot és ezzel az ajándékkal szolgálnunk kell a testet. A testen kívül semmilyen szolgálat nem létezik. Minden a testhez kötődik. És az Úr meg akar tanítani, hogy Tőle függjünk. Egyre jobban közeledjünk a Főhöz. Legyen szoros kapcsolatunk a Fővel, hogy azt tudjuk tenni, amit az Úr bízott ránk. Erre vagyunk elhíva. Ahogyan Pál mondta Timótheusnak: „az evangélista munkáját cselekedd, szolgálatodat, amit az Úrtól kaptál, teljesen betöltsd”. Ezt kívánom én is, testvérek, hogy az Úr elkezdjen munkálkodni a szívünkben, hogy ezt megértsük.

És meg leszünk próbálva. Tudjátok, mi történt Mózessel, mikor szolgálni akart a testvéreinek? Azt gondolta, a testvérei meg fogják érteni, hogy az Úr általa akarja megszabadítani őket, de el kellett menekülnie Midjánba negyven évre. Az Úr pedig negyven éven át tanította és formálta őt a pusztában, hogy visszajöhessen. Ha a testvérek nem fogadják el a szolgálatodat, akkor negyven évre el kell menned a pusztába. Ez nagyon fontos. Ne kövesd el azt a hibát, hogy a testvéreidet hibáztatod, ha nem fogadják el a szolgálatodat! Miután negyven év múlva Mózes visszatért, és elmagyarázta Izráel véneinek, tudjátok, mit tettek ezek az emberek? Meghajtották magukat Mózes előtt, és hálát adtak, hogy Isten meglátogatja Izráel népét.

Testvérek, az Úr munkálkodjon a szívünkben, hogy azok legyünk, akik azt teszik, amit tenniük kell. Ez nagyon fontos, alapvető dolog. Mert eljön az idő, mikor az Úr számon fogja kérni: „Mit tettél az Én vagyonommal? Mit tettél az ajándékokkal, amiket Én adtam neked?” Az Úr legyen irgalmas hozzánk. Mert ez az idő, amikor számon kér bennünket, ez AKKOR lesz, amikor eljön az ember Fia: az Ő jelenléte, a parúszia alkalmával. Az Úr munkálkodjon a szívünkben, hogy tudjuk azt tenni, amit az Úr ránk bízott. Ámen.

1proszergadzomai termel, hasznot hoz, gyarapodik

2poieó – terem; (termést) hoz;

3kerdainó – nyer, megnyer, szerez, megszerez

4kerdainó – nyer, megnyer, szerez, megszerez (a szerk. megj.)

„Ki tehát a hű és okos sáfár?” (Radu Gavriluț)

Elhangzott Nagyváradon, 2020. április 14-én. https://www.ekklesiaoradea.ro/
PDF: Ki tehát a hű és okos sáfár?

Amiről most szólni szeretnék, az inkább egy nagyon komoly figyelmeztetés, biztatás azzal kapcsolatban, amit az utóbbi időben az utolsó időkről mondtam.

Lukács 12,35-46: “Legyen derekatok felövezve, és lámpásotok meggyújtva. Ti pedig legyetek hasonlók az olyan emberekhez, akik várják, mikor tér vissza uruk a menyegzőről, hogy amikor megérkezik és zörget, azonnal ajtót nyithassanak neki. Boldogok azok a szolgák, akiket az úr, amikor megérkezik, virrasztva talál. Bizony, mondom néktek, hogy felövezi magát, asztalhoz ülteti őket, odamegy, és felszolgál nekik. És ha a második vagy ha a harmadik őrváltáskor érkezik is meg, és virrasztva találja őket: boldogok azok a szolgák! Azt pedig jegyezzétek meg, hogy ha tudná a ház ura: melyik órában jön a tolvaj, nem hagyná, hogy betörjön a házába. Ti is legyetek készen, mert abban az órában jön el az Emberfia, amikor nem is gondoljátok!”

Péter ekkor megkérdezte: “Uram, nekünk mondod ezt a példázatot, vagy mindenkinek? Az Úr így válaszolt: “Ki tehát a hű és okos sáfár, akit az úr szolgái fölé rendel, hogy idejében kiadja élelmüket? Boldog az a szolga, akit, amikor megérkezik az úr, ilyen munkában talál! Bizony, mondom néktek, hogy az egész vagyona fölé rendeli őt. Ha pedig ezt mondaná szívében az a szolga: Késik az én uram, és kezdené verni a szolgákat és szolgálóleányokat, elkezdene enni, inni és részegeskedni; azon a napon jön meg annak a szolgának az ura, amelyen nem várja, és abban az órában, amelyben nem gondolja: kettévágatja, és a hitetlenek sorsára juttatja.”

Kiegészítésként 1Péter 5,2-4: „Legeltessétek az Istennek köztetek lévő nyáját, gondot viselvén arra nem kényszerítésből, hanem örömest, sem nem rút nyerészkedésből, hanem jóindulattal. Sem nem úgy, hogy uralkodjatok a gyülekezeteken, hanem mint példányképei a nyájnak. És mikor megjelenik a főpásztor, elnyeritek a dicsőségnek hervadatlan koronáját.”

Egyszer egy testvértől hallottam a következőt: Ha télen nagyon hideg, havas idő van, és a madarak nehezen találnak élelmet, akkor, ha kiteszel egy etetőt, a madarak minden nap jönnek az élelem után, amit kitettél. De ha te elfeledkezel róluk, azok a madarak elpusztulhatnak, mert hozzászoktak, hogy ott élelmet találnak.

Testvérek, ezek az igeversek a Lukács 12-ben az utolsó napokra lettek megírva. Az Úr gyermekeinek táplálékra van szükségük. Az Úr gyermekeinek nem elsősorban ismeretre van szükségük, hanem életre, táplálékra van szükségük. Az a feladatunk, hogy Krisztust adjuk ezeknek az embereknek. Ez nemcsak egyeseknek a felelőssége; ez mindnyájunknak a felelőssége. Ha az Úr odahelyezett valaki mellé, vigyázz mit beszélsz! És vigyázz, mert a te felelősséged (esetleg csak egy időre), hogy Krisztust tudd adni annak a személynek. Ha te nem teszed ezt, Isten gondot fog viselni róla, de nehéz elhinnünk, hogy amikor az Úr eljön, felelősségre fog vonni érte.

Van egy mozgalom, amely nagyon tévesen azt mondja, hogy mi végül istenek leszünk. Ez a súlyos tévtanítás Witness Lee-től ered. Közöttük is vannak szeretett gyermekei az Úrnak, de hogy tudnál segíteni valakinek, hogy lásson? Ha azt mondod egy gyermeknek, aki közeledik a forró kályhához: „Ne nyúlj a kályhához, mert megégeted magad!” Tudjátok mit mondana? Semmit, mert semmit nem ért. Egyetlen dolgot tud, hogy neki oda kell mennie a kályhához, mert az valami érdekes. És csak azután fog óvakodni, miután egyszer megégette a kezét.

Testvérek, mi senkit nem tudunk meggyőzni a hívő élet veszélyeiről, de egy dolgot tehetünk. Ez pedig az, hogy Krisztust adjuk az embereknek, amikor megszólalunk. Azt mondja az 1Péter 4,10-11: „Ki milyen kegyelemajándékot vett, azzal szolgáljatok egymásnak, mint Isten különféle kegyelemajándékának jó sáfárai. Ha valaki beszél, mint Isten szavait; ha valaki szolgálatot tesz, mint azzal az erővel, melyet Isten szolgáltat: hogy mindenben az Isten dicsőíttessék Jézus Krisztus által, akié a dicsőség és a hatalom mindörökkön örökké. Ámen.” Mi Isten kegyelmének sáfárai vagyunk.

Testvérek, ha itt vagyunk, és ha a szívünkben ez a vágy nemcsak valami felületes dolog, hanem nagyon is tudatában vagyunk annak, hogy táplálékot kell adnunk, akkor, amikor megszólalunk, az a testvérek számára megerősítést, bátorítást ad. A Szent Szellem egyik neve Vigasztaló. Vigasztaló azt jelenti: az, aki együtt megy velünk. Minden bajunkban megvigasztal. Velünk van minden szenvedésünkben.

Ki a hű és bölcs sáfár? Lukács 12,42-43: „Kicsoda hát a hű és a bölcs sáfár, akit az úr gondviselővé tett a házanépe fölött, hogy idejében kiadja nekik élelmüket? Boldog az a szolga, akit megérkezésekor ura ilyen munkában talál!” Boldogok vagytok, testvérek. Nekünk ma kell ezt tennünk. Mert az Úr bármikor jöhet. Nekünk ma kell kérnünk az Urat: „Uram, nem szeretném csak magamat táplálni!” Én olvasok, imádkozom, és hiszem, hogy az Úr megáld és munkálkodik, és ad igét, megőriz, bátorít – de vajon milyen céllal? Hogy ami engem illet, én is tudjak másokat bátorítani.

Szeretnék ehhez a biztatáshoz a 2Korinthus 1-ből olvasni, 3-7. vers: „Áldott az Isten és a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyja, az irgalmasságnak Atyja és minden vigasztalásnak Istene. Aki megvigasztal minket minden nyomorúságunkban, hogy mi is megvigasztalhassunk bármely nyomorúságba esteket azzal a vigasztalással, amellyel Isten vigasztal minket. Mert amint bőséggel kijutott nékünk a Krisztus szenvedéseiből, úgy bőséges a mi vigasztalásunk is Krisztus által. De akár nyomorgattatunk, a ti vigasztalástokért és üdvösségetekért van az, mely hathatós ugyanazon szenvedések elviselésére, amelyeket mi is szenvedünk; akár megvigasztaltatunk, a ti vigasztalástokért és üdvösségetekért van az. És a mi reménységünk erős felőletek. Tudván, hogy amiképpen részetek van a szenvedésben (román), azonképpen a vigasztalásban is.” Tehát, ha az Úr megvigasztal, ha az Úr bátorít, ha az Úr megerősít, ez ne csak a mi számunkra legyen. Ámen.

„Ő változtatja meg az időket és az alkalmakat” (Szabó Zoltán)

Elhangzott 2020. március 22-én, Nagyváradon https://www.ekklesiaoradea.ro/

PDF: Ő változtatja meg az időket és az alkalmakat

Dániel könyvéből olvasok néhány verset, a 2. fejezetből. Ez az a rész, amikor a fiatal Dániel a király előtt áll, és megfejti a király álmát. „Ezt mondta Dániel: Isten neve legyen áldott örökkön örökké, övé a bölcsesség és a hatalom. Ő szabja meg a különböző időket és alkalmakat (más fordításban: ő az, aki megváltoztatja az időket és a korokat). Királyokat taszít el, és királyokat támaszt. Ő ad bölcsességet a bölcseknek és tudományt a nagy tudósoknak. Ő tárja fel a mélyen elrejtett titkokat; tudja, mi van a sötétségben, és nála lakik a világosság” (Dániel 2,20-22).

Úgy hiszem, sokan elcsodálkozunk, milyen gyorsasággal léptek életbe változások az életünkben. Hozzászoktunk ahhoz a mértékhez, mellyel az utóbbi években vagy évtizedekben ez történt. Megpróbáltunk folyamatosan alkalmazkodni a nyomáshoz, melyet az élet minden területén tapasztaltunk, de most egyszer csak, hirtelen történik valami, méghozzá elképesztő gyorsasággal.

A király álmának magyarázatában mond valamit Dániel a 34. versben: „Miközben nézted, egy kő zuhant le anélkül, hogy valaki hozzányúlt volna, ledöntötte a szobrot vas- és cseréplábairól, és darabokra zúzta az egészet.” A király egy szilárd anyagokból készült, teljesen stabilnak tűnő, lenyűgöző építményt látott maga előtt. Ám egyszer csak egy kő – sőt lehet, hogy csak egy kövecske – lezuhant, és az egészet darabokra zúzta. Ezek az igék voltak bennem Isten Igéjéből ezen a héten, amikor figyelemmel követtem, hogy mi történik a világban.

Meglepett az a gyorsaság, mellyel az egész földet elárasztotta ez a világjárvány, és az élet minden területén éreztette a hatását abban, amilyen változások történtek. Nagyon sokan elkezdtek félni, pánikba esni. A munkahelyemen láttam, hogyan változnak meg az emberek. Némelyeknek az arcán látszott a páni félelem attól, hogy mi következik. Egyesek attól félnek, hogy fogékonyak a betegségre, mások attól rettegnek, hogy egyáltalán mi lesz. A munkahelyen, ahol dolgozom, minden alkalmazottat el kellett küldeni harmincadikától kezdve. Olyan dolgozóink vannak, akik 1995 óta, egész életükben ott dolgoztak.

Ebben a helyzetben pedig a szokásosnál is jobban kerestem, milyen mondanivalója van az Úrnak. És az Ő válaszának egy része ez az ige volt Dániel könyvéből. „Ő változtatja meg az időket és az eseményeket. Övé a bölcsesség és a hatalom. És Ő jelenti ki, ami mély, és el van rejtve.”

Mindenféle elméletek vannak; van, aki megpróbálja megmagyarázni a dolgokat, mi hogyan történt, mások szerint emberi kéz műve, és nagyon könnyen mi is elveszhetünk ezekben a részletekben, melyek az igazság árnyékai lehetnek ugyan, de nincs meg a lehetőségünk rá, hogy pontosat tudjunk. Amit azonban biztosan tudhatunk, ami igazán lényeges és amit keresnünk kell, az ez: hogy Isten az, aki megváltoztatja az időket és az eseményeket, Ő alakítja a körülményeket, Ő tudja, mi van a sötétségben, és a világosság Vele lakik.

Testvérek, bárki bármit mond, az az ő véleménye, nekünk csak az számítson, amit Isten mond, amit Ő nekünk kijelent. És Isten kijelenti nekünk, mert a gyermekei vagyunk. És Krisztus bennünk lakik, és ezért van hozzáférésünk ehhez a világossághoz. Ez van most a szívemen, a bátorítás, buzdítás szavai, hogy felemeljük a tekintetünket Isten felé, hogy az Ő világosságában tudjunk döntéseket hozni. Fordítsuk a szívünket Isten felé, így éljük az elkövetkező napokat.

Van egy jól ismert, és legtöbbet idézett igeszakasz Habakuk próféta könyvében. A próféta egyszer csak azt látja, hogy jön az ítélet az Isten népét szorongató nép ellen. És ez az ítélet, az ellenség elpusztítása, Isten népe számára is szenvedést hoz. Habakuk utolsó versei: 3,16-19.: „Hallottam, és reszketett a szívem, hangjától megremegtek ajkaim. Fájdalom járja át csontjaimat, reszkető léptekkel járok. Bárcsak nyugtom lenne a nyomorúság napján, amely eljön a bennünket fosztogató népre! Mert a fügefák nem fognak virágozni, a szőlőtőkéken nem lesz gyümölcs. Hiányozni fog az olajfák termése, a kertek sem teremnek ennivalót. Kivész a juh az akolból, és nem lesz marha az istállókban. De én vigadozni fogok az Úr előtt, örvendezek szabadító Istenem előtt. Az Úr, az én Uram ad nekem erőt, olyanná teszi lábamat, mint a szarvasokét, és magaslatokon enged járni engem.”

Erről az Úrban való örömről, hogy hogyan lesz Isten menedék valóságos módon, erről szeretnék néhány szót szólni. Lehet, hogy egyesek közülünk, akik idősebbek, emlékeznek évtizedekkel ezelőtt történt dolgokra a testvérek körében. Emlékeztek, milyen gyakran mondtuk egymásnak és mi magunknak is, hogy Őbenne mindenünk megvan. Mindent megkaptunk Krisztussal együtt – ez Isten Igéje. De sok helyzetben, gyakran, én sem léptem be ebbe, nem vettem birtokomba ezt a valóságot. Most, amikor ezekben az időkben élünk, meg kell látnunk, hogy ezeket a körülményeket Isten készítette el, azért, hogy még inkább be tudjunk lépni ennek a ténynek a valóságába.

Ebben a levélben Pál megköszöni az ottani testvéreknek az ajándékot, amit küldtek, és ekkor nagyon fontos és aktuális személyes bizonyságot tesz, mert így folytatja: „Nem azért mondom, hogy szükségben vagyok; mert én megtanultam megelégedettnek lenni azokban, amikben vagyok. Tudok pedig nyomorogni, tudok bővelkedni is; mindenben és mindenikbe be vagyok avatva, jóllakásba is, éhezésbe is, bővelkedésbe is, szűkölködésbe is: mindent elbírok abban, aki engem megerősít, a Krisztusban” ( Filippi 4,11-13).

„Nem beszélek a szükségeimről”. Ha visszatekintünk csak az elmúlt napokra, vajon hányan nem beszéltünk a szükségeinkről? Pál azt mondja: „Nem a nélkülözésről beszélek, mert megtanultam valamit.”

Testvérek, azért van most mindez Istentől, hogy megtanuljunk valamit. Hogy úgy tekintsünk ezekre a változásokra nap mint nap, mint lehetőségre az Úrtól, hogy megtanuljunk valamit. Hogy megtanuljam, hogy úgy éljek, hogy megelégedett legyek abban, amiben vagyok. Csak akkor nem fogok többet a szükségletekről beszélni.

Kicsit tanulmányoztam ezt a szót: Mit jelent megelégedettnek lenni? Általánosságban véve azt, hogy valaki nem vágyik többre. De Isten Igéjében ennél többről van szó! Lehet, hogy valaki egy sarokban várja, hogy elvonuljon a vihar, és azt mondja, elégedett vagyok ezzel a sarokkal. De Isten nem ezért helyezett minket ebbe a világba! Mindannyian az Ő tervének részét képezzük, ott, ahová helyezett minket. Ahol vagyunk, ott kell visszatükröznünk ezt a világosságot, melyet Isten a szívünkben felragyogtatott.

2Korinthus 9,8: „Hatalmas pedig az Isten minden kegyelmet kiárasztani rátok, hogy mindenben mindenkor teljes elégségetek lévén, bőven legyen nektek minden jó cselekedetre.” Ebben a versben találjuk még ugyanezt a szót, hogy „megelégedés”.

Testvérek, tény, hogy Krisztus élete van bennünk, és Krisztussal együtt megkaptunk mindent, ami szükséges az életre és a kegyességre, de ha nem tanuljuk meg a mostani körülményeinkben, hogy ennek a valóságnak megfelelően éljünk, akkor a másik végletbe kerülünk. Akkor a szükségletekről fogunk beszélni, akkor tele leszünk félelemmel, pánikkal. Ez a két lehetőség van.

Pál azt mondja: Megtanultam. Nem tudott mindent még Pál apostol sem – de Isten olyan körülményeket készített számára, ahol ezt megtanulhatta. A körülmények tanították meg. Könnyű megelégedésről beszélni, ha van bőven élelem, ha tele a hűtő, és megkapjuk a fizetést minden hónapban. De ha ez meginog, akkor mit teszünk?

„Az Isten pedig hatalmas arra, hogy rátok árassza minden kegyelmét.” Testvérek, mindig mondhatjuk: Uram, amit eddig megismertem a kegyelmedből, már nem elég! Ez a helyzet most még nehezebb, itt még nem jártam. Add Uram, nekem a Te még több kegyelmedet! És megkapván ezt a kegyelmet, meg tudjuk tenni, ami ránk lett bízva. („Minden jótéteményre bőségben legyetek.”) És ha belépünk ebbe, akkor bátorítani tudjuk a körülöttünk levőket is.

Szükség van a családra, szükség van a testvérekre. Mondtam a testvéreknek Margittán is, amikor először hallottunk erről az összegyűlési tilalomról, hogy tudatosan keressük egymást, használjuk a telefonokat! Nem helyettesíti az összejövetelt, de tudjunk egymásról, osszunk meg egymással egy-egy igét, amit az Úr mondott nekünk, kérdezzük meg, hogy vagy abban, amin átmész. Segítsünk a testvéreknek a körülmények fölé emelkedni, Isten felé fordulni, mert minden, ami körülöttünk van, oda hat, hogy lefelé nézzünk.

Filippi 4,12: „Megtanultam, hogy minden körülmények között elégedett legyek. Tudok megaláztatni is, tudok bővölködni is; mindenben és mindenekben ismerős vagyok a jóllakással is, az éhezéssel is, a bővölködéssel is, a szűkölködéssel is.” De tudjátok, hogy ahogy Radu is szokta mondani, itt az „ismerős vagyok” helyett a „be vagyok avatva” fordítás a helyesebb. Mit jelent beavatva lenni? Hogy segítenek neked felfedni valamit, ami addig nem volt világos.

Testvérek, Isten Szelleme közel van mindnyájunkhoz, bennünk van. És várja, hogy meghalljuk a hangját, és Ő azt mondja: nem az, amit az online hírekben és az újságban olvasunk, nem az, amit a szomszédok meg a kollégák mondanak, nem az a valóság, az csak a felszín. A valóság Istennél van, aki világosságot ad. Mindenkit be lehet ebbe avatni, Isten mindegyik gyermekét. És akkor eljutok oda, hogy nem beszélek tovább a nélkülözésről, és megtanulom napról napra, helyzetről helyzetre, hogy ebben az értelemben is megelégedett legyek, hogy elegendő erőforrásom van Krisztusban, hogy minden jótéteményre bőségben legyek.

„Krisztus bennünk.” Egyik reggel a Héberekhez írt levél első részéből olvastam, ahol azt mondja az ige, a 3. versben: „Aki az Ő dicsőségének visszatükröződése és az Ő valóságának képmása.” És ahogy a Róma 8,32-ben van: „Mi módon ne ajándékozna vele együtt nekünk mindent.” Testvérek, tekintsünk úgy az eseményekre, amelyeken keresztülmegyünk, mint olyan alkalmakra, amikor ezt megtanulhatjuk.

Befejezésként egy történetet hozok Elizeussal. Miután hosszú utat tett meg Illéssel, az utolsó közös útjukat, átkeltek a Jordánon, és Isten felvitte Illést. Tudjátok mi történt akkor: leesett Illésnek a köpenye, Illés elvitetett, fiatal tanítványa pedig ottmaradt. És elindult visszafelé a volt gazdájának a köpenyével. Amikor a Jordánhoz ért, megállt, felemelte a köpenyt, és felkiáltott: „Hol van az Illés Istene?” Testvérek, régen egy bizonyos nehéz helyzetben az Úr szólt hozzám ez által az ige által. És azóta többször megtörtént, hogy megálltam egy helyzet előtt; nem tudtam merre induljak, nem tudtam, mit tegyek. És az Úr újra elém hozta ezt az igét, és Elizeussal együtt felkiáltottam: Hol van Illés Istene? És Illés Istene, a mi Istenünk, a mi Urunk Jézus Krisztus Istene kijelentette Magát, és választ adott.

Valószínű, hogy még egy ideig eltart ez a helyzet, és nem lesz lehetőség rá, hogy hetente két, három alkalommal a testvéri közösség felemeljen, bátorítson. Ha csak várom, hogy mikor lesz rá újra alkalom, akkor értékes időt vesztegetek el. Sőt, elveszítem annak a lehetőségét is, hogy most belépjek ezeknek a tényeknek a valóságába.

Testvérek, az Úr azt akarja, hogy ne arra nézzünk, ami meginog ezekben a helyzetekben, amelyekben most vagyunk, hanem tekintsünk arra, amit az Úr akar adni ezek helyett a dolgok helyett. Ami örökkévaló, ami nem tud meginogni. Az Úr segítsen, hogy a nehézségekben felnézzünk és felkiáltsunk: hol vagy Uram? Jelentsd ki Magad! És ilyen módon megtanulhatjuk Pál nyomdokain: igen, valóban, Krisztus elégséges ebben a helyzetben is és a másikban is. Az Úr segítsen ebben. Ámen.

A város világossága (T. Austin-Sparks)

A teljes fejezet PDF-ben: Az alapokkal bíró város 8 – A város világossága

Részlet:

“A színarany elhomályosítása

Ez pedig legelőször, ahogy láttuk, tanítás által történt. Ha az ellenség valamilyen hamis tanítást tud becsempészni, ha valamilyen tévelygést tud sugallni akár a legcsekélyebb mértékben is, akkor az már a gonoszság kovászaként fog tudni működni a kezében, s ez olyan méretűvé fejlődhet, hogy a Szent Szellem visszahúzódását okozza; az Úr nem fogja tudni tovább folytatni ott, ahol ez van; és beáll a megalkuvás, a bénultság és erőtlenség állapota. A színarany, a tiszta arany elhomályosult.

De nem csak a tanítást érintheti ez, hanem az életet is; és ugyanez a módszer és ugyanez a cél vezérli az ellenség működését ezen a területen is. Lehetséges ugyanis, hogy nagyon erősen megállunk a helyes tanításban, mégis a saját életünket, szellemi életünket, erkölcsi életünket illetően nagyon kétes és bizonytalan állapotban vagyunk; lehet, hogy nagyon hűségesek vagyunk Isten Igéjéhez, a saját szellemi életünkben és tanúbizonyságunkban mégis valami meggyengült, valami nincs rendjén. Ez lehet amiatt, ahogyan az üzleti vagy egyéb ügyeinket, kapcsolatainkat intézzük, vagy ahogyan a saját életünket éljük Isten előtt; valami, ami nem világos, valami, ami nem tiszta, ami nem átlátszó, nem egyenes, valami kétes dolog, talán egy titkos szokás. Ó, mennyi minden lehet, ami kimozdítja életünkből azt a bizonyosságot, azt az egyértelmű határozottságot, a valódiságot, a világosságot; ami néha szinte egészen észrevétlenül hozza létre az emberben a lelepleződéstől való félelmet; az attól való szorongást, hogy szembesítenek valamivel, és nyilvánvalóvá lesz, amit takargatunk.

Van a háttérben valami, ami valamilyen módon akadályt képez; megfosztja valódi erejétől a tanúbizonyságot; megakadályozza, hogy annak az életnek valódi hatása legyen; és elvonja a valódi gyarapodást, gyümölcstermést és valódi értéket a közösségből. Jelen van valami, még ha legtöbbször nem is kézzelfogható módon. Nem tudjuk megragadni, mi az, mégis tudjuk, hogy van valami abban az életben, ami nincs rendjén, ami nem tiszta; és ekkor kialakul a titkolózás, a kitérés, a távolságtartás, de sok egyéb gonosz tünet is kifejlődhet. És ez az egész azért van, mert van valami, ami nem teljes mértékben tiszta Isten előtt. Az ellenség bevitt egy olyan elemet, ami megrontotta a tiszta világosságot, és valami árnyék, valamilyen filmréteg vonja be azt az életet. Az ellenség célja, hogy tönkretegye az Istenben való élet tökéletes kristálytisztaságát, és ezáltal az egész életet megbénítsa. A külső forma ugyanúgy meg is maradhat, a gyakorlat is ugyanolyan lehet, mint addig, de az egész megtorpant és leállt.

Mindezt nem vádlásképpen mondom, hanem azért, hogy megmutassam az ellenség egyik kedvelt módszerét, mellyel megpróbálja lerombolni azt, amit Isten az Ő népének, Jeruzsálemnek szánt: hogy az végül Isten dicsőségével leereszkedjen a mennyből; hogy világossága hasonló legyen a legdrágább kőhöz, a jáspishoz; hogy mindene színarany legyen, kristálytiszta, mint az átlátszó üveg. Ó, micsoda szellemi értéke és súlya van ezeknek a szavaknak!

Mindez nyilvánvaló és vitathatatlan. Fel kell ismernünk, hogy az ellenség folyamatosan arra törekszik, hogy olyan helyzetbe juttasson bennünket, ahol bármit is teszünk, úgy érezzük, mintha egy felhő burkolna be. Olykor valamilyen hamis helyzetet hoz létre, amitől az lesz a benyomásunk, hogy hiányzik belőlünk a valóság. Pedig lehet, hogy nincs szó esetünkben a valódiság hiányáról, hanem ő törekszik arra, hogy úgy érezzük magunkat, mintha nem lenne meg valaminek a valósága az életünkben, azért, hogy eljuttasson arra a pontra, ahol elveszítjük a bizalmunkat, a biztonságérzetünket, a bizonyosságunkat, a szellemi helyzetünket, a pozíciónkat; ahol meggyengít bennünket valami olyan elem, mely becsempészte magát a gondolatainkba. Az ellenség célja, hogy Isten népét sötét felhővel vonja be, gyanakvásba vigye, és szívükben kétségeket, kételkedést ébresszen, hogy ezáltal lerombolhassa a világosságot, a bizonyosságot, az erőt, és az ember ne legyen más, mint egy nagy kérdőjel mindenkinek, de még saját magának is.”

Tovább: Az alapokkal bíró város 8 – A város világossága

A Test törvénye (Watchman Nee)

„Kelj fel és menj be a városba, és majd megmondják neked, mit kell cselekedned.” (Csel 9,6)

Az Úr ezt így értette: „Nem én mondom meg neked, mit kell tenned, hanem valaki más fogja megmondani.” Az Úr valaki mást használt fel arra, hogy Pállal közöljön valamit. Ez nem más, mint a Krisztus testéről szóló kijelentés. Pálnak már megmenekülése legelső napján az Úr kijelentette a test törvényét, illetve alapelvét. Bár Pált olyan eszköznek rendelte, akit hatalmasan fog használni, mégis más emberek közreműködését veszi igénybe, hogy segítsenek Pálnak. Ezért soha ne gondoljuk, hogy nekünk nem kell másoktól függenünk, mintha mi mindent megkaphatnánk közvetlenül Istentől. Persze nem azt akarja ez tanítani nekünk, hogy vakon kövessünk másokat, viszont komolyan arra int, hogy ne legyen olyan büszke hozzáállásunk, hogy azt higgyük, mi magunkban is megkaphatjuk az Úr Igéjét, és megoldhatunk minden problémát egyedül.

Forrás: The Lord My Portion, dec. 9.

“Ti adjatok nekik enni!” (Radu Gavriluț)

Teljes, két részes igeszolgálat PDF-ben: 2015-08-02-Radu_Gavrilut_Ti_adjatok_nekik_enni

Részlet:

“Sokak számára, akik az Úrhoz tértek, a gyülekezet titok maradt, mert elfedték a hagyományok. Az emberek gondolataiban nagy az összevisszaság, és egyszerűen nem látják, hogy mi valójában a gyülekezet. Azt mondtam egyes testvéreknek, akik összegyűlnek: testvérek, nagyon egyszerű megbeszélni egy időpontot, összejönni, és azt mondani: ez a gyülekezet. Együtt vagyunk, teszünk valamit, hogy elteljen az a két óra vagy annyi sem.

Az utóbbi időben egyre világosabban látom, hogy nagyon fontos a közösség. Csel. 2,42: „és foglalatosak valának az apostolok tudományában és a közösségben, a kenyér megszegésében és a könyörgésben.” Értjük, mit jelent az apostolok tudománya? Ez nagyon fontos, mert Isten Igéje nagyon terjedelmes. Az interneten majdnem minden gyülekezet megjelenik ilyen címekkel: „Hitvallásunk”, „Mit hiszünk mi”. És több pontban leírják azt, amit ők hisznek. Arra gondoltam: ti csak ennyit hisztek, amit itt leírtatok? A Bibliában még nagyon sok minden van ezeken kívül.

 Láttam olyanokat, akiknek vannak bizonyos meglátásaik, nézeteik, és ezekhez nagyon ragaszkodnak, mert ezek nagyon népszerűek. Az egyik az, hogy a gyülekezet elragadtatik a nagy nyomorúság előtt (annak ellenére, hogy ez ellentmond az írás szellemének). Félünk a szenvedéstől. Azt mondta valaki: milyen jó, hogy mi nem megyünk keresztül a nyomorúságon! Ezt feleltem: ha nem megyünk keresztül nyomorúságon, nem jutunk el oda, ahova kellene. Nevezhetjük nagy vagy kicsi nyomorúságnak, szükséges, hogy nyomorúságon menjünk keresztül. Nem lehet nélküle. A szenvedés kitartást szerez.

 Mikor a búza érik, és a búzaszem megfelelő nagyságú lesz, még nagyon sok nedvességet tartalmaz. Az első dolog, ami történik vele, hogy a szár elszárad, megszakad az összeköttetés a földdel, és csak a napfénnyel marad kapcsolatban. A napfény szenvedést jelent. Ettől kezdve nagy szüksége van a napfényre. Nem kell félnünk a nyomorúságtól, mert az Úr megígérte: „vele leszek a nyomorúságban” (Zsolt 91,15). El tudjátok képzelni, mi lenne velünk, ha tudnánk, mi fog történni holnap, vagy holnapután, vagy egy év múlva?

 A közösség nem csak azt jelenti, hogy te kapsz valamit általam Krisztusból, hanem hogy én is kapok valamit a benned lévő Krisztusból. Én most, ha szólok az Igéből, adok valamit a testvéreknek, és ezt szeretném tenni, de a végén, beszélgetve egy testvérrel vagy testvérnővel, én is szeretnék kapni általuk valamit Krisztusból. Ez a közösség. A közösség nem azt jelenti, hogy eljövök, és meghallgatok egy prédikációt. Krisztust kell tudnom adni másoknak minden alkalommal.

 Lukács 12,35-43: „”Legyen derekatok felövezve, és lámpásotok meggyújtva. Ti pedig legyetek hasonlók az olyan emberekhez, akik várják, mikor tér vissza uruk a menyegzőről, hogy amikor megérkezik és zörget, azonnal ajtót nyithassanak neki. Boldogok azok a szolgák, akiket az úr, amikor megérkezik, virrasztva talál. Bizony, mondom néktek, hogy felövezi magát, asztalhoz ülteti őket, odamegy, és felszolgál nekik. És ha a második vagy ha a harmadik őrváltáskor érkezik is meg, és virrasztva találja őket: boldogok azok a szolgák! Azt pedig jegyezzétek meg, hogy ha tudná a ház ura: melyik órában jön a tolvaj, nem hagyná, hogy betörjön a házába. Ti is legyetek készen, mert abban az órában jön el az Emberfia, amikor nem is gondoljátok!” Péter ekkor megkérdezte: “Uram, nekünk mondod ezt a példázatot, vagy mindenkinek?” Az Úr így válaszolt: “Ki tehát a hű és okos sáfár, akit az úr szolgái fölé rendel, hogy idejében kiadja élelmüket? Boldog az a szolga, akit, amikor megérkezik az úr, ilyen munkában talál!”

Mit jelent eledelt adni másoknak? Azt jelenti: Krisztust adni másoknak. Hogyan tehetnénk ezt akkor, amikor Ő eljön, ha nem tesszük meg ma? Ha ma nem tesszük, bizonyosan nem fogjuk tenni akkor sem, mikor eljön az Úr. Ezt ma kell elkezdeni.”

(…)

“Mindenhol, ahol a gyülekezet egy szervezet, egy rendszer lett, ezek a dolgok teljesen el lettek hanyagolva. A rendszer lerombol mindent, ami szellemi. Például a kenyértörés szertartás lett; és nem az történik, hogy az emberek számára valóságos, élő és friss lesz az Úrról való megemlékezés, hogy rá irányítsák a tekintetüket – Zsolt 34,6: „akik Ő reá néznek, azok felvidulnak, és arcuk meg nem pirul.” Hanem minden nagyon merev. Mikor gyerek voltam, egy ilyen helyre jártam, és ez számomra nagyon unalmas volt. Nem tudtam megérteni, mi történik. Az emberek arcán se láttam az Úrra való emlékezés örömét. Minden annyira eltávolodott. Tudjátok, mire gondolunk, amikor vasárnap reggel összegyűlünk? Arra gondolunk, hogy milyen lesz a prédikáció. Nem tudunk az Úrra gondolni. A prédikáció lett az összejövetelek középpontja. Elégedettek lennétek, ha nem lenne prédikáció? Én azt hiszem, hogy sokan elégedettek lennének, mert így az Úr felé fordulnának, Róla emlékeznének.

 A közösség nagyon fontos. Nem csak, hogy kapjunk valamit, hanem hogy adjunk is másoknak. Egyszer jött hozzánk egy nőtestvér, akinek nagyon sok problémája volt, és féltem ettől a találkozástól. Imádkoztam. Ez a nőtestvér elmondta, hogyan szabadította fel őt az Úr, és nagyon örültem, mert Krisztust láthattam meg benne. Nekünk Krisztust kell megtapasztalnunk!

 Reggel az evangéliumokból olvastam, és arra gondoltam: Isten itt volt a földön, és az emberek nem látták. Közöttük volt. Egyesek nagyon kemények voltak vele szemben, és haragudtak azért, amit tett és ahogy megnyilvánult. De Ő minden helyzetben tökéletes volt! El volt rejtve a szemeik elől. Az övéihez jött, de az övéi nem fogadták be, visszautasították, nem látták, hogy Ő az. Arra gondoltam, hogy bárha meg tudnánk állni egy kicsit az evangéliumok olvasása közben, hogy láthassuk, hogy minden beszédében, minden megnyilvánulásában van valami magasztos, valami, amit az ember nem tud megérteni! Nem tudod megérteni, ki volt és milyen volt Ő. Amikor a tanítványokkal beszélt, ott volt ez a nagyság, amikor az ellenségeivel beszélt, ugyanilyen volt; a fájdalmai közepette is méltósággal viselkedett. Mindenben különleges volt. Ha keresnénk azt, hogy az Úr megmutassa nekünk az Ő cselekedeteit, az Ő eljárásait, nagyon megérintene bennünket az, hogy milyen is Ő.

 Szeretném, ha az Úr munkálkodna az életünkben, hogy megértsük, hogy hosszú út áll előttünk. És itt elsősorban magamra gondolok, hogy meg tudjam érteni, hogy tudjam Krisztust adni a testvéreknek, és legyek kész elfogadni Krisztust másoktól. Lehet, hogy azt gondolod: mit tudok én adni? Ez nem helyes, mert amit te tudsz adni, azt más nem adhatja. Az Úr szólt az emberekhez, amikor nehéz helyzetekben voltak, és volt igéje a nyomorúságban levők számára. Ha nem vagyunk nehéz helyzetben, akkor nem tudjuk azt megérteni. Amit mi elmondhatunk, amit mi megtapasztalunk, az egyedi. Senki más nem tudja. Lehetnek ismeretei, lehetnek ajándékai, de nem tudja azt megtenni, amit én vagy te. Ahogyan te tudod építeni a gyülekezetet, olyan módon csak te tudod ezt megtenni. Ha te nem teszed, akkor a gyülekezet ezt megérzi. Ha magunkra nézünk, és azt mondjuk: „ugyan, mit tehetnék én? Hiszen itt vannak ezek a testvérek, nekik mindig van mondanivalójuk” – de ha így gondolkozunk, az Úr munkája kárt szenved.”

Tovább a teljes szolgálatra: 2015-08-02-Radu_Gavrilut_Ti_adjatok_nekik_enni

Tanulságok a gyülekezet történelméből – Lance Lambert

Részletek LANCE LAMBERT What is God doing? c. könyvéből (forrás: Filippi314, PDF-ben letölthető: Tanulságok a gyülekezet történelméből)

Az évszázadok során Isten egyetlen dolgot végez, amely az Ő nagyszerű céljával áll kapcsolatban. Ha Isten munkáját szemléljük a gyülekezet történelmén keresztül, világossá válik, hogy még a pokol hatalmai sem téríthetik el Istent attól, hogy elkészítse a
menyasszonyt és felépítse az örökkévaló várost. Mi, ma, a 21. században ennek az előrehaladásnak a folytatása vagyunk. Nem önállóan létező dolog vagyunk, elválasztva a korábbi századok gyülekezetétől. Ha odafigyelünk mindarra, ami mögöttünk mint Isten népe mögött van, akkor megőriztethetünk ugyanazoktól a hibáktól és kiegyensúlyozatlanságoktól.

Tanulságok a gyülekezet történelméből

Isten kegyelme segítségével és a Szent Szellem erejével szeretném aláhúzni azokat a tanulságokat, vagy legalábbis néhány tanulságot, amit megtanulhatunk Isten igaz gyülekezetének történelméből. Úgy gondolom, nem szükséges elmondanom, hogy Isten egyetlen dolgot végez ezen a korszakon keresztül: „Ezen a kősziklán építem fel eklézsiámat; és a pokol kapui sem vesznek diadalmat rajta. Néktek adtam a királyság kulcsait” (angolból, Máté 16:18-19.)

Amint tanulmányozzuk azokat a leckéket, amelyeket megtanulhatunk a gyülekezet történelméből, tisztában vagyunk azzal, hogy a gyülekezet történelmének végéhez értünk.

Mark Twain egyszer azt mondta: „Amit megtanulhatunk a történelemből az, hogy nem
tudunk a történelemből tanulni.” Nem lehetne ennél találóbb állítás a gyülekezet történelmére vonatkozóan. Mi valami nagyon értékes dologgal rendelkezünk a mai generációban, valamivel, amivel egyik korábbi generáció sem rendelkezett ugyanígy. Rendelkezünk azzal a gazdagsággal, ami mindeddig történt; tanuljunk hát belőle.

Az első tanulság: a legtöbb mozgalom már az első generáció után elhal

Az első tanulság, amit megtanulhatunk az, hogy a gyülekezet történelme során a Szent Szellemtől eredő majdnem minden megmozdulás az első vagy a második generáció alatt elhal, formává merevedik, megkristályosodik, és intézményi szervezetté válik. Az első generáció végére elkezd intézményi szervezetté válni, mert az ember veszi át az irányítást. Ez többé már nem a Szent Szellem ügye, már nem Isten a forrása, nincs isteni felkészítés és kenet, hanem az ember természeti erőforrásai, az ember szervező képessége, az ember előléptetése és népszerűsítése veszi át a helyet. Isten azonban még mindig megáldja ezeket a dolgokat. Ez, azonban, már teljesen más attól a munkától, amelyben ott van Jézus bizonyságtétele. Isten megáldja a gyermekeit, mert ők az Ő gyermekei, de az építőanyag, amivel Isten az Ő gyülekezetét építi, teljesen más anyag, és ezt világosan meg kell értenünk.

Egy generáción belül… Sok esetben, már az első húsz év alatt szakadás következett be, hihetetlen. Például, a Puritánok az első harminc év alatt négy fő csoportra szakadtak. Wesley követői két főbb csoportra oszlottak az első húsz év alatt. A Testvérek szintén két fő csoportra szakadtak az első húsz év alatt és a Pünkösdiek négy főbb ágra osztódtak az első hét év alatt.

A második tanulság: a szellemi látás fontossága

A látás határozza meg, hogy egy mozgalom milyen messze megy el, milyen minőséget foglal magába, és mennyi ideig marad életben. A látás azt jelenti, hogy megértjük, mi Istennek a célja, és ez a cél mire terjed ki; megértjük, mi az Istennel való járásunk természete, és mit jelent együtt felépülni. Ahol igazi látás volt, ott az adott mozgalom tovább tartott. Eredeti élete sokkal tovább tartott. Erre nagyon jó példa a Testvérek mozgalma (Brethren movement), mert ez a mozgalom, és különösképpen az eredeti vezetői, nagyon világos megértéssel rendelkeztek. Még emlékszem arra, amikor egyetlen testvér sem nevezte volna magát a Nyitott Testvérek tagjának. Inkább ezerszer meghaltak volna, mintsem azt mondják, “Én a Keresztyén Testvérek vagy a Nyitott Testvérek tagja vagyok.” Mindig nagyon határozottan annyit mondtak, “Hívő keresztyén vagyok.” A Testvérek eredeti első generációja nagyon világosan látta, mit akar Isten, és mit cselekszik Isten.

Hadd hangsúlyozzam, mennyire fontos mindannyiunk számára, hogy keressük az Urat, hogy legyen látásunk. A Példabeszédek 29:18 ezt mondja, “Ahol nincs látás, ott elvész a nép”, vagyis darabokra hullik, szétesik.

A harmadik tanulság: Isten nem érdekelt abban, hogy fenntartson egy formát

Az Urat, úgy tűnik, egyáltalán nem érdekli az, hogy életben tartson bármit is, csupán mint formát, mint szervezetet. Gyakran megkérdeztem magamtól, hogy ha Isten szuverén, márpedig Ő szuverén, és ha Isten mindenható, márpedig Ő mindenható, és ha Istené minden hatalom, márpedig Övé minden hatalom, és ha a Szent Szellem tehet valamit, akkor hogy van az, hogy Isten nem tudja életben tartani a Szent Szellemnek egyetlen mozgalmát sem egy vagy két generációnál tovább? Amikor a gyülekezet szóra gondolunk, és ha ez alatt valami intézményt, formát, szervezetet értünk, hogy lehet, hogy Isten nem tudja megmozgatni az egész mennyet, hogy ezt az intézményt nemzedékről nemzedékre életben tartsa? Az Úr, azonban, teljesen érdektelennek tűnik. Sőt, néha haza is hívja a kulcsembereket, amikor úgy érzi, elérkezett a dolog egy olyan pontra, ahol Ő már nem akarja, hogy az tovább tartson.

Talán ez magyarázatot ad arra, hogy mi miért imádkoztunk állandóan azért, hogy mi mindannyian első generációk hadd lehessünk, és ne legyen második generáció. Mert hisszük, hogy ha megmaradunk az első generáció szellemében, akkor a második generáció azok lehetnek, akik az első generáció szellemében élnek, és akkor nem lesz hanyatlás. De ha az Úr késne, és eltelik még száz év, mi is ugyanolyan formává merevedünk és intézménnyé válunk, mint bármelyik más csoport a gyülekezet történelmében, és senki sem fog tudni ellene tenni semmit. Olyan, mintha Isten abban az első generációban megszerezne magának valami nagyon alapvető, élő dolgot, ami valóságosan Őbelőle ered, ami örökkévaló, és aztán engedné azt a mozgalmat meghalni és megállni.

A negyedik tanulság: az új bornak új tömlőre van szüksége

A negyedik tanulságot, amit megtanulhatunk, az Úr szavai fejezik ki: „új bort új tömlőbe öntenek” Máté 9:17. Nem kerülhetjük ki ezt az egyszerű leckét. Vannak, akik a gyülekezet történelmét látva annyira elszomorodnak, hogy azt mondják, „Hát nem szörnyű, minden egyes alkalommal, amikor Isten Szelleme megmozdul, az emberek egy új felekezetet kezdenek.” Ez, természetesen, tragikus, de az az igazság, hogy a mozgalom kezdetekor nagyon is Isten volt az, aki cselekedett, nem az ember. Általában olyan ellenállással voltak az iránt, amit Isten Szelleme végzett, hogy vagy kitették ezeket a hívőket, vagy sok esetben mártírhalált kellett szenvedniük más hívőktől. Ez azért van, mert az új bor új tömlőt kíván, mert a régit mindig szétrepeszti.

Most úgy kell akkor ezt értenünk, hogy mi amellett vagyunk, hogy állandóan új dolgokat kell kezdeni? Egyáltalán nem. Csak arról van szó, hogy itt egy egyszerű törvényszerűség lép életbe. Minden alkalommal, amikor Isten előrelép, Önmagát időszerű módon fejezi ki. Isten a VAGYOK, nem a Voltam. A gyülekezet történelmének tragédiája, hogy nagyon sokan őszintén azt gondolják, hogy az Isten, akit mi imádunk, a Voltam, aki voltam, pedig az Ő neve a VAGYOK, AKI VAGYOK.

Mi történik pl. 1850-ben, amikor Isten közbelép? Hirtelen az ő népét úgy találja, mint akik 1640-ben élnek? Egyértelmű: Ő elkezd időszerű lenni. Időszerűen beszél, időszerűen
munkálkodik, és minden időszerűvé válik. Mi történt volna, ha Wesley-t sohasem dobják ki az Anglikán egyházból? Akkor az Anglikán egyházon belül lett volna egy „belső misszió”, de az alapelv ugyanaz marad, hogy az új bort új tömlőbe kell önteni. Valami oknál fogva, a brit gyülekezet történetében, majdnem minden alkalommal azokat, akik az új mozgalomban voltak benne, kitették az egyházból. Vagyis elejétől fogva végig mindig valami új kezdődött.

Ezeknek a mozgalmaknak az elején az élet áradása vitte őket tovább. Ha a gyülekezet történelmében megkeressük Isten Szellemétől eredő mindegyik mozgalomnak a kútforrását, egyik sem mondta azt, hogy ők szektává vagy egy meghatározott felekezetté akartak volna válni. Mindegyik esetében ez a második generációval jött be. Megint csak a Testvérek mozgalmára utalok. A kezdetekkor minden hívőt befogadtak, bármilyen ajánlólevél nélkül, és J.N. Darby is az Úr asztalához engedte az egyházi tisztséget viselő férfiakat, ha hívők voltak. Sohasem rekesztette kívül őket egy kifeszített kötél mögé valahol ott hátul, ami sajnos később szokássá lett.

Ne essünk abba a hibába, hogy azt gondoljuk, „mi vagyunk azok”

Van valami, amitől őrizkednünk kell. Kérnünk kell az Urat, mindabban, amit a mi időnkben az egész föld színén cselekszik, hogy őrizzen meg bennünket attól, hogy azt gondoljuk, mi vagyunk „azok”. Mindig, amikor az egyik ilyen csoport úgy gondolta, „minden más kudarcot vallott a gyülekezet történelmében, és most mi vagyunk a siker”, akkor ott az a mozgalom be is fejeződött. Nagyon-nagyon óvakodnunk kell ettől a fajta szellemiségtől, amely elválaszt bennünket mindattól, amit Isten eddig végzett.

Isten egyetlen munkát végez az elmúlt kétezer év során, ezt sohasem szabad elfelednünk.  Ő a várost építi, ez az Ő mindenek előtti célja. Mindennek egy a célja, hogy előállítsa az építőanyagot, hogy felépíthesse a menyasszonyt, hogy megszerezze az építőanyagot Isten városának felépítéséhez. Akik letérnek a pályáról, ők szinte mindig azok a csoportok, akik úgy tekintenek a gyülekezet történelmére, mint ami újra és újra csődöt mondott, de „itt vagyunk mi, és mi nem fogunk csődöt mondani! Mi a célba érünk.” De kudarcot vallanak. A valóság az, hogy helyes látást kell kapnunk a gyülekezet történelméről.

Az ötödik tanulság: ahol Jézus bizonysága van, ott van Isten jelenléte

Úgy tűnik, minden a lámpatartó jelenlétével illetve hiányával van összefüggésben. A Jelenések 1-ben és a Zakariás 4-ben olvastunk erről. Nagyon világosan mondja az Ige, hogy a hét lámpatartó hét gyülekezet, és a Jelenések 2:5 azt is mondja, „Emlékezzél meg azért, honnan estél ki, és térj meg, és az első cselekedeteket cselekedd; ha pedig nem, hamar eljövök és a te lámpatartódat kimozdítom a helyéből, ha meg nem térsz.”

Fel kell tennünk a kérdést, hogy mi történt volna az Efézusi gyülekezettel, ha a lámpatartóját kimozdította volna az Úr a helyéből? Bizonyára, az újonnan született tagok továbbra is újonnan született tagok maradtak volna. És közülük hányan tudták volna, hogy a lámpatartó már nincs ott? Mi volt akkor a lámpatartó? Honnan tudjuk megmondani, amikor a lámpatartó már nincs a helyén? Mert teljesen világos, hogy minden gyülekezeti alkalom folytatódhat tovább – az imaóra, a bibliaóra, az Úrvacsora, minden alkalom, és mégis, a lámpatartó már eltűnt. Például, a Laodiceai gyülekezetben, az Úr valójában az ajtón kívül állt és kopogtatott:

„Íme, az ajtónál állok és kopogtatok: ha valaki meghallja a hangomat és kinyitja az ajtót, bemegyek hozzá, és vele vacsorázok és ő énvelem.” Jel. 3:20.

Eredetileg ez egy élő gyülekezetnek szólt, az első században, és az Úr kívül volt. Habár a lámpatartó hét gyülekezetet jelképez, valami sokkal többet is jelképez annál, mint a Krisztus testének azon tagjainak üdvösségét. Valami mélyebbet kell, hogy jelentsen, amit szerintem ez a rövid kifejezés tartalmaz: „Jézus bizonyságtétele.” Kétszer említi a Jelenések 1. része (2. és 9. versek), és a 12. része (17b vers), azokra vonatkozóan, akiknél a Jézus bizonysága van, és aztán a 19. részben:

„Szolgatársad vagyok neked és a testvéreidnek, akik tartják a Jézus bizonyságtételét; Istent imádd, mert Jézus bizonysága a prófécia szelleme.” (angolból, 10. vers)

Elszomorít, hogy egyes modern fordításokban elhomályosítják ennek a kifejezésnek a jelentését: Jézus bizonyságtétele, mintha csak azt jelentené, bizonyságot tenni Jézusról. Ennek semmi köze a Jézusról való bizonyságtételnek; ez Jézusnak a bizonyságtétele. Ez valami, amit mi tartunk. Ezért használom én mindig a lámpatartó szót. Mi a lámpatartó funkciója? A lámpát tartja, a világosság pedig a lámpában van.

„Isten dicsősége világította meg, és a Bárány annak lámpása” (Jel. 21:23, angolból).

Mi tartjuk Jézus bizonyságtételét. Mi tartjuk Isten életét Krisztusban. Ez sokkal több annál, mint hogy nekem és neked örök életed van; az Úr bennünk lakozó jelenléte a miénk, és ez Isten ránk bízott jelenléte. Ez Jézus bizonyságtétele – Isten ránk bízott, ill. elkötelezett jelenléte. Isten jelenléte meglátogathat egy népet, jön és megy. Végigsöpörhet egy gyülekezeti hallgatóságon, bejön és aztán elhagyja őket néhány nap, hónap vagy egy év múlva. De akik Jézus bizonyságtételét tartják, akkor az Úr ott lakozik. Ő ott van és elkötelezte ott magát, „én ezt a helyet nem meglátogatom, nem támogatom, én nem csak mögöttük állok, hanem ők állnak Énmögöttem, ők tartanak Engem, ők támogatnak Engem.” Ez a különbség. „ez nem az ő örökségük, hanem az én örökségem a szentekben.” Ezt jelenti Jézus bizonyságtételét tartani.

A gyülekezet történelmében végig ott találjuk a lámpatartónak ezt a hatalmas témáját. Amíg ott van, addig minden spontán, szerves, dinamikus és végig mozgásban van. Amikor már nincs ott, akkor statikussá, intézményessé, formaivá, és végül hideggé és halottá válik.

Nagyon érdekes és talán nagyon negatív tanulmány lenne végigmenni a gyülekezet történelmén, és megpróbálni meghatározni, hogy mikor mozdíttatott ki a lámpatartó a helyéből. Nagyon kevesen vették akkor észre, de az Úrnak voltak prófétái, akik meglátták. Bizonyára igaz volt ez a Testvérek mozgalmára (Brethren movement). Ha volt az Úrnak prófétája, akkor az G. H. Lang volt, aki egyik figyelmeztetést a másik után szólta a Testvéreknek, arra vonatkozóan, hogy mi zajlik közöttük és merre felé tartanak. Ők azonban kitették Langot, először kizárták az egész mozgalomból, végül pedig a helyi gyülekezetből. A gyülekezet történelmében ugyanezt láthatjuk újra meg újra. Amíg a lámpatartó ott volt, addig úgy tűnik, az építőanyag, amiből a város épül, létrejött.

A hatodik tanulság: a létrehozott építőanyag soha nem vész el

A Biblia utolsó két fejezetében, a Jelenések 21. és 22. részében minden az Isten városáról szól, az Új Jeruzsálemről, a Bárány menyasszonyáról. Ez a város, amely teljesen szimbolikus, három dologból épül fel: aranyból, amely meg van tisztítva és olyan átlátszó, mint a kristály; drágakő, amely a város alapját képezi, olyan folyamat során alakult ki, hogy hihetetlenül gyönyörűvé lett; és gyöngy, amely fájdalmon keresztül érlelődött a kagyló legpuhább részében, és ebből áll a város tizenkét kapuja. Ez a három az egyedüli építőanyag, és mind a három Krisztusról beszél: Krisztus természetéről, Krisztus szenvedéseiről és Krisztus életéről. Az Ő kikutathatatlan gazdagságáról beszél, amely a miénk.

Az látszik, hogy a város építőanyaga a gyülekezet történelmében az Isten Szellemétől eredő minden mozgalomnak az első generációja alatt jön létre. Ott látunk igazán történni dolgokat, és az Úr ott munkálkodott a legfigyelemreméltóbb módon. A valóság az, hogy azon az első generáción belül ezek az építőanyagok Isten népe együttességén keresztül, a Krisztusban az egymáshoz való kapcsolatukon keresztül jött létre, az együtt maradásuk által, az együtt haladásuk által, az együtt való felépülésük által, az által, hogy tudták, mit jelent győzni Isten kegyelme által és győzni az Ő üdvösségében. Az építőanyagot Isten Szelleme hozza létre az emberi életekben, amely felvitetik a városba. Úgy tűnik, mintha Isten, miután megszerezte ezeket az anyagokat, azt mondaná, „Most hagyhatjuk a dolgot elhalni, a következő generációig. Ugyanezt fogjuk majd tenni egy kicsit később.” De még több építőanyagunk van a város számára.

Tudom, meglep egyeseket, de számomra a gyülekezet történelmének ez a legkielégítőbb szemléletmódja. Különben a gyülekezet történelme csupán egy rettenetes zűrzavar. De én úgy látom, ha a gyülekezet élő, spontán és szerves, ha a Bárány felesége, amely felépülőben van, és az építőanyag, amiből ő felépül, az nem más, mint maga Krisztusnak az élete és természete, akkor kezdem megérteni, hogy Isten Szellemének minden egyes mozgalma kezdetén, Ő valamit elvégez az emberekben, és ez az építőanyag bekerül a városba, és sohasem vész el. Az értéke örökké ott van. Husz Jánost megégethették a máglyán, de életének értéke a városban van. Watchman Nee mártírhalált szenvedett, de életének értéke bent van a városban. Több ezer keresztyént pusztítottak el az inkvizíció során, de életük értéke bekerült a városba.

További tanulságok

Nem számít, hová tekintünk a gyülekezet történelmében, minden alkalommal, amikor Isten Szelleme megmozdult, visszatért az eredeti irányelvekhez. Mit értünk ez alatt? Hadd mondjam el nektek, hogy mi történt egyszer Lynmouthban. 1952-ben három vagy négy napos kiadós eső után Exmoorban a vizek majdnem egy méter magasságig megduzzadtak, és hirtelen, ez a nagy vízfal egy éjszaka rázúdult Lynmouthra. Ennek a kis halászfalunak a felét belemosta a vízáradat a tengerbe. Rettenetes katasztrófa volt. Az esetet követő vizsgálatok során kiderítették, hogy kb. 80 évvel korábban a Lyn folyó medrét mesterségesen megváltoztatták. Úgy gondolták, jobb, ha más irányba folyik, ezért az emberek megváltoztatták a folyam medrét. Amikor eljött az árvíz, a folyó automatikusan visszatért eredeti folyómedrébe, és a fél falut belesodorta a tengerbe.

A gyülekezet történelmében, minden alkalommal, amikor Isten Szelleme megmozdult, Isten élete visszatért az eredeti folyómedrébe. Egy idő után, az emberek a folyót ebbe vagy abba az irányba terelték saját intézményi formájuknak megfelelően, de mindig, amikor Isten Szelleme jön, Ő nem oda megy, hanem pontosan visszafolyik eredeti céljához. Egyszer csak az emberek kezdik felfedezni egymást, megtalálni egymást az Úrban.

Ami a Szellem minden megmozdulásában megtalálható:

1. Hogy Krisztus abszolút fő. Egy ember, vagy emberek egy csoportja teljesen Krisztus , mint fej alá rendeli magát. Amikor ez megtörténik, óriási mozgalom kezdődik. Mindegy, hogy ez a reformáció vagy a puritánok, quakerek, vagy bármelyik következő mozgalom, azt láthatjuk, hogy mindegyikben ott volt az Úr Jézus Krisztus főségének helyreállítása.

2. Isten népének egysége. Az egyik érdekes dolog ezekben a furcsa hangzású nevekben, mint paulinusok, bogumilok, albigensek, waldensek stb. az, hogy ezeket sohasem ők maguk vették magukra; mások nevezték el őket így. Ők egyszerűen csak az Úr Jézus tanítványai voltak, testvérek voltak. Pl. Wesley könyveinek második kiadásában már ez áll: „Énekek gyűjteménye azon emberek használatára, akiket „metodistáknak” neveznek.” Ez volt az elhajlás kezdete. A kezdetekben nem volt ilyesmi. Ők magukat egyszerűen csak Isten gyermekeinek nevezték.

3. Igazi közösség, egy másik védjegy – osztozás, részvétel, funkcionálás. Az egyik dolog, amin az emberek nem tudták túl tenni magukat a reformációt megelőző korai kis csoportoknál – főleg a bogumiloknál, a donatistáknál és a montanistáknál – hogy ők bárkinek megengedték a részvételt. A quakerek összejövetelei olyanok voltak, hogy bárki részt vehetett, Isten Szellemének vezetése alatt. A Testvérek ugyanilyenek voltak, hittek a Szent Szellem szuverenitásában, hogy használhasson bárkit (a nőket nem), ahogyan Isten Szelleme vezette őket.

4. Jellegét tekintve élő, szerves. Egy másik jellemző, természetesen az, hogy a gyülekezet élő, szerves. A Szellem mindegyik ilyen megmozdulásában, az első generáció élő, szerves volt. Sok esetben nem voltak képzett szolgálattevők; nem arról van szó, hogy mi elleneznénk ezt, hanem a valóság az, hogy őket Isten képezte és tette alkalmassá a szolgálatra.

Imádkozzunk a Szent Szellem megmozdulásáért a mi generációnkban

Láthattuk a Szent Szellem megmozdulását a gyülekezet történelmében, minden generációban. Nem kellene hát imádkoznunk ezért? Közeledünk a korszak végéhez, ezért nem kellene hát kérnünk, „Sionért nem hallgatok, és Jeruzsálemért nem nyugszom, míg földerül, mint fényesség az Ő igazsága, és szabadulása, mint a fáklya tündököl.” (Ézs. 62,1).
Az Úr saját szavai ne szolgálhatnának imádságunk alapjául? Miért olyan gyenge az imádságunk? Mert nincs meg a hozzá szükséges alap. De itt van Isten Szava, amire ráállhatunk, és így szólhatunk: „Urunk, ez a te terhed, és mi eszerint imádkozunk, és imádkozni akarunk!”

A gyülekezet küldetése (Radu Gavriluț)

Eredeti bejegyzés: Filippi314 – Mi a gyülekezet küldetése?

A gyülekezet küldetése egyetlen dolog: hogy a Fejet emelje fel. Nincs más küldetése. Ha minden kapcsolat vagy minden alkalom tökéletes is lenne, az mind semmi lenne, ha nem látnák meg közöttünk Krisztust. Mi nem tudunk semmivel sem dicsekedni, csak azzal, hogy Őt ismerjük. Az 1Királyok 10. részében olvashatunk Séba királynőjéről, aki elámult, amikor meglátta Salamon minden dicsőségét. Aki meg tudja mérni igazi szellemi értékünket, szellemi súlyunkat, az csak az Úr. Ő tudja, mennyi bennünk Krisztus. Ő látja, mennyi a szolgálatunkból Krisztus és mennyi vagyunk mi. Senki sincs, aki azt mondhatná, Őbenne minden csak Krisztus. Aki ezt gondolja, az téved. Az Úr tudja egyedül, hogy mennyi bennünk Krisztus és mennyi vagyunk mi.

A gyülekezetnek azáltal kell épülnie, amit ki-ki ad. Nem azáltal épül, hogy valaki prédikál. Amikor valakinek megnyílik a szeme, és meglátja azt, hogy a gyülekezetben szolgálnunk kell a testvéreknek, az nagy dolog. Amikor csak néhány testvér gyűlik össze valahol, a nagy veszély annak kialakulása, hogy egyesek mindig csak beszélnek, a többiek pedig csak hallgatnak.

Már hétfő reggel így kell imádkoznunk: Uram, szeretnék kapni valamit, amit vihetek a testvéreknek, ami építi a gyülekezetet. Akkor az Úr meg fogja adni, amit majd vihetünk. Például, olvasol valamit az Igéből, és egyszer csak megvilágosodsz, az Úr megvilágít számodra valamit. Ez a fény belülről jön, de neked kell időt szánnod rá. Az Úr nem tudja megáldani a lusta embereket. Nem láttam még lusta embert, akinek nagy igei világossága lett volna. Amit olvastál, maradjon benned, elmélkedj rajta, forgasd a szívedben, és majd megvilágosodsz.

Amit te teszel, a te szolgálatod nagyon fontos. Nem kell magunkat másokhoz hasonlítani, hogy ők mit tesznek, és azt gondolni, az ő szolgálatuk fontosabb. Tedd továbbra is azt, amit teszel, és az Úr meg fog áldani.

A dolgok meg fognak inogni – és akkor mit teszel majd? Tökéletes gyülekezet nem létezik. A fontos, hogy hogyan fogunk válaszolni a problémákra, mikor azok jönnek, mert jönni fognak. Mert valahogyan válaszolnunk kell. Az a gond, hogy én hogyan fogok eltűrni valakit, aki például sokat beszél. Egy ilyen helyzetben az a fontos, hogy én mit gondolok, és hogyan érzek a másik testvér iránt. Amikor meglátok valamit, ami nem jó, ne legyek olyan, mint Péter, hogy azonnal kirántom a szablyámat. A mi dolgunk, úgy fogadjuk be azt a testvért, ahogyan az Úr őt befogadta.

Amikor összejövünk, Krisztusról kell beszélnünk, nem a gyülekezetről. Csak egyetlen egy dologgal tudunk dicsekedni: Krisztussal, hogy ismerjük Őt.

Milyen nehezen tud két személy együtt menni. Mindenkinek megvan a saját személyisége, de hogy a különbözőségek ellenére mégis együtt járjunk, és végtelenszer meg tudjunk bocsátani, ez csak az Úrtól lehet.

Amikor bocsánatot kérsz valakitől, ne mondd azt, amit a másik tett veled, csak azt mondd, amit te tettél, azért kérj bocsánatot. De ne mondj többet.

Egymást elfogadni úgy, ahogy vagyunk, hogy keresztények együtt tudjanak élni – ez csoda. Amikor közelebb kerülünk a másikhoz, és elkezdünk látni dolgokat, például, hogy a másik szereti a pénzt, vagy nem tud veszíteni stb. – akkor ahogyan ebben a helyzetben viselkedünk, ekkor mutatkozik meg, hogy mennyi bennünk Krisztus.

Krisztust dicsőítsük, ez legyen látható, és akik idejönnek közénk, ezt kell, hogy meglássák, hogy az Úr van itt jelen.

A Jel. 3:7-től olvasunk Filadelfiáról, és a nekik írt levélről. Filadelfia azt jelenti: testvérek iránti szeretet. Filadelfiában dicsőséges helye volt az Úrnak. Ha megtanuljuk azt, hogy az Úrra hallgassunk, hogy Őtőle függjünk, hogy Őbenne bízzunk, hogy Őáltala éljünk, akkor az Úr neve fog magasztaltatni.

Egymást szeretni, egymásnak megbocsátani, egymást tisztelni nem könnyű. Aki megértette és tudja, mi Filadelfia, az nem lehet többé vallásos. Laodicea helyére csak Filadelfia süllyedhet. Laodicea problémája mi volt? Gazdag vagyok, stb.: sokat megértettünk, mély tanításokat ismerünk, de ha így gondolkodunk, akkor nem lesz Krisztus magasztalva.

A mi felelősségünk, hogy Krisztus legyen látható bennünk és közöttünk, és ehhez arra van szükség, hogy ebben mindenki részt vegyen.

Az első szeretet – 4., utolsó rész (T. Austin-Sparks)

Pár szóval beszéljünk a következőről is: „Állhatatosak voltak az apostolok tanításában”. Ne gondoljátok azt, hogy ez itt az újszövetségi írásokra vonatkozik, hiszen még egyetlen apostoli levél sem született még meg, amikor ez történt. Ebben az időben még semmi sem állt rendelkezésre az Újszövetség teljesebb tanításából, tehát ez az állítás kétségtelenül az apostolok szóbeli tanításaira vonatkozik, mellyel a testvéreknek szolgáltak. Ha megvizsgáljuk, azt fogjuk látni, hogy az apostolok az Ószövetség alapján tanítottak; azt mutatták be, hogy hol, hogyan és mit mond az Ószövetség Jézus Krisztusról.

Bárki, aki azt mondja, hogy az Ószövetséget félre lehet tenni, mert annak ma már nincs semmilyen jelentősége, az elveti az apostolok legelső tanításait. Péter pünkösdi beszédében minden az Ószövetségből származott, ahogyan az is, amit az Úr Jézus a feltámadása után az apostoloknak mondott. Az apostolok tanítása pedig az Úr Jézust mutatja be; összefoglalja és világossá, érthetővé teszi azokat a dolgokat, amiket a régi próféták Őróla mondtak. „Kitartottak az apostolok tanításában.” Mit csináltak? Buzgó örömmel adták át magukat az Úr Jézus egyre mélyebb megismerésének az apostolok ószövetségi magyarázatainak révén.

Én így látom, hogy egyszerűen ez történt. Péter és a többi apostol – a Szent Szellem belső megvilágosító munkája által – megragadták és folytatták azt, amit az Úr Jézus a feltámadása után elkezdett: „Mózestől meg valamennyi prófétától kezdve elmagyarázta nekik mindazt, ami az Írásokban róla szólt”. Az apostolok ezt megragadták, és immár teljes világosságban mutatták be a testvéreknek az Úr Jézust az ószövetségi igeszakaszok alapján; ezek a hívők pedig átadták magukat az Úr Jézus megismerésének, hogy kikutassák ezeket a dolgokat, hogy meggazdagodjon a szívük mindazzal, amit az Írás az Úr Jézusról mondani akar. Maga az Úr Jézus volt a szemük előtt; rabul ejtette őket, és most mindent meg akartak tudni Róla, amit csak lehetett, az apostolok pedig megadták ehhez a kulcsot. Átadták magukat annak, hogy kövessék az apostolok tanítását.

Ha meg akarjuk tudni, mi volt ez a tanítás, vegyük csak Péter pünkösdi beszédét, és nézzük meg mindazokat a dolgokat, melyeket egyedül abban a beszédben érint. Említi Isten előre tudását; említi az Úr keresztre feszítését Istennek eme előre tudása szerint; említi a feltámadást; említi a felvitetést; beszél a Szent Szellemről, hogy mi a célja az Ő eljövetelének. Beszél az Úr Jézus jelenlegi, uralkodói és megmentői hatalmáról. Majd tovább folytatja a gondolkodás megváltoztatásával, a bemerítkezéssel a bűnök bocsánatára, majd végül az egészet ezzel a kijelentéssel foglalja egybe: „Mert az ígéret nektek adatott és a gyermekeiteknek”. Ez összefoglaló üzenet, Péter nagyon sok mindenre kitér benne. Ezek a hívők pedig átadták magukat ennek, hogy megragadják, és még többet ismerjenek meg belőle.

A gyakorlati alkalmazása számunkra pedig ez: az első szeretet mindig valódi, szívbeli vágyakozást és odaadást jelent azzal kapcsolatban, hogy többet ismerjünk meg Abból, Aki annyira hőn szeret bennünket. Az győz, aki visszatér az első szeretethez. Pál, a nagy győztes, azt mondja a Filippi 3-ban: „Hogy megismerjem őt…”. Hogy jobban megismerje a szeretetét, hogy jobban megismerje Őt Magát buzgó igyekezettel, a gyakorlatban. És ezek a tanítványok kitartottak, állhatatosak voltak ebben; örömteli lendület volt az Ő ismeretének keresésében.

Állhatatosak voltak az apostolok tanításában és állhatatosak voltak a közösségben: „Kitartók voltak a közösségben”. Úgy tűnik nekem, hogy nagy jelentőséget tulajdonítottak az egymással való közösségnek. Csak a véleményemet mondom, hogy hacsak nem tulajdonítunk ennek valóban nagy jelentőséget, akkor könnyen kárt szenved ez a dolog. Örömteli lendületre, első szeretetre van hozzá szükség. Úgy érzem, hogy van még hiányosság bennem is és talán mindannyiunkban az egymással való közösség iránti kitartás ügyében. Ennél sokkal jobban is át tudnánk adni magunkat annak, hogy közösségben legyünk a testvérekkel. Túl könnyen feladjuk, hagyjuk, hogy a közösségünk megszakadjon, és az egymással való közösséget felfüggesztjük, a kapcsolat meggyengül, mert úgy vesszük a dolgokat, ahogyan jönnek; nem ragadjuk meg az egymással való közösség ügyét. Azt mondom tehát, hogy az első szeretetet az egymással való közösséghez való gyakorlati hozzáállásunk, a buzgóságunk mértéke, a benne való kitartó állhatatosságunk is mutatja. Segítsen bennünket az Úr ebben, hogy állhatatosak tudjunk lenni az egymással való közösségben!

Ha pedig elutasításba ütközünk, akadályba vagy valamilyen nehézségbe, oly egyszerű lenne belenyugodni és hagyni, hogy az egymással való közösségünk hanyatlani kezdjen. Adja az Úr, hogy azt mondhassuk: „Nem! Állhatatosak és kitartók vagyunk az egymással való közösségben, mert ez az Ő akarata!”

„(…) a kenyér megtörésében”. Ez nem más, mint a Krisztusról, az Ő elvégzett munkájáról szóló együttes, közös, testületi bizonyságtétel. A megtört kenyér az, ami a testvéreket összehozza, ez áll a gyülekezeti élet fókuszában. A gyülekezeti élet az Úr asztalánál zajlik, az Úr teste és az Úr vére a bizonyság, mely a testvéreket egyesíti. A tanítványok tehát kitartottak a Vele és Benne való egységükről szóló bizonyságtételben. Az életüknek új középpontja lett, és a kenyér megtörésében találták meg a lehetőséget és alkalmat ennek kifejezésére, és kitartottak ebben. Adjon az Úr kitartást és állhatatosságot az Úr Jézus valóságának együttes, közös tanúságtételére! Ha az Úr asztala meggyengül közöttünk, az az első szeretet hanyatlásának jele. Ha ennek az asztalnak megvan az őt megillető helye és szellemi valósága, akkor közöttünk élet lesz, éltető energia, lendület és öröm.

„(…) és az imádkozásban”. Ez volt a tanítványok új elhívása. Úgy vélem, ez volt a legelső és legfontosabb kifejezésmódja az Úr és az Ő dolgai iránti odaszánásuknak. Vajon milyen okból imádkoztak, és kiért, milyen dologért? Biztos vagyok benne, hogy imádságukban kiöntötték a szívüket Istennek, hogy amilyen csodálatos dolgokat ők megtapasztaltak, és aminek a birtokába jutottak, azt mindenki más is tapasztalja meg, az legyen minden emberé mindenhol; terjedjen, hogy mindenki megismerje az Úr Jézusból azt, amit ők is megismertek. Ó, mennyire imádkozhattak azért, hogy mindenki megismerhesse az Ő ismeretének páratlan nagyságát, úgy, ahogyan ővelük is történt!

A lényeg ez: volt valamijük, és nem akarták csak maguknak megtartani, túl jó volt ahhoz; azt akarták, hogy terjedjen. Bárhogy is fogalmazzuk, ez a lényeg. Azt akarták, hogy az a megismerés és az a tapasztalat, amiben nekik részük volt, abban mások is részesülhessenek. És imádkoztak, és kitartottak ebben. Ha végignézzük az ApCselben az imaéletüket, láthatjuk, hogy az imádságaikban mindig ezzel foglalkoztak, hogy bizonyságtételük terjedhessen, hogy másokban is valósággá váljon, hogy mások is beléphessenek ennek örömébe. Nem úgy álltak hozzá, mint kötelességhez, mint valamilyen elvégzendő feladathoz, hanem az első szeretet indította őket erre. „Van valamink! Ó, bárcsak mindenki más is megismerhetné!”

Megkérdezhetem, hogy vajon ti is így vagytok-e azzal kapcsolatban, amitek van? Bárcsak láthatnám azt az imaórát, amely ezt bizonyítja! Ó, ha csak egy kicsit is visszatérnénk az Apostolok Cselekedeteihez, az imaóráink szárnyakat kapnának! Nem lennének nagy hallgatások, csak szívből kiáltanánk az Úrhoz: „Urunk, hadd ismerjenek meg Téged mindenhol az emberek, úgy, ahogyan mi megismerhettünk Téged!”

Állítsa helyre az Úr mindegyikünkben az első szeretetet, hogy a miénk lehessen az öröm, a lendület; és tegyen bennünket ilyen néppé, akik állhatatosan kitartanak az Ő ismeretében, az egymással való közösségben, annak tanúságtételében, hogy ki Ő testületi értelemben, és a mindenki másért való imádságban, hogy ők is megismerhessék azt, amit az Úr nekünk adott.

Az angol szöveget szerkesztette a Golden Candlestick Trust. Eredeti helye:

http://www.austin-sparks.net/english/005293.html

A teljes magyar szöveg (1-4. rész) PDF-ben letölthető: Austin-Sparks-Az első szeretet