A dolgok hátterében az Urat lássuk meg (Radu Gavriluț)

Elhangzott Nagyváradon, 2022. május 1-jén

PDF: 2022-05-01-Radu_Gavrilut_A_dolgok_hattereben_az_Urat_lassuk_meg
https://www.ekklesiaoradea.ro/

Lukács 14,27-35: „Aki nem hordozza a maga keresztjét, és nem követ engem, nem lehet a tanítványom. Mert ki az közületek, aki ha tornyot akar építeni, nem ül le előbb, hogy kiszámítsa a költségeket, hogy lesz-e elég pénze arra, hogy befejezze? Nehogy miután lefektette az alapokat, már ne tudja befejezni, és csúfolni kezdje mindenki, aki látja, és azt mondja: Ez az ember elkezdte az építést, de nem tudta véghezvinni! Vagy ha az egyik király háborúba megy, hogy egy másik királlyal megütközzék, nemde leül először, és tanácsot tart, hogy a maga tízezer emberével szembeszállhat-e azzal, aki ellene húszezerrel jön? Mert különben amikor még az távol van, követséget küld, hogy megkérdezze a békefeltételeket. Ennek megfelelően aki közületek búcsút nem mond minden vagyonának, nem lehet az én tanítványom. Jó a só, de ha a só ízét veszti, mivel sózzák meg? Sem a földre, sem trágyának nem alkalmas, kidobják. Akinek van füle a hallásra, hallja meg! ”

Azt mondja a 28-30. vers: „ki az közületek, aki ha tornyot akar építeni, nem ül le előbb, hogy kiszámítsa a költségeket, hogy lesz-e elég pénze arra, hogy befejezze? Nehogy miután lefektette az alapokat, már ne tudja befejezni, és csúfolni kezdje mindenki, aki látja, és azt mondja: Ez az ember elkezdte az építést, de nem tudta véghezvinni!”

Ha követni akarjuk az Urat, akkor a dolgok gyökeresen megváltoznak. Hajlamosak vagyunk pedig azt gondolni, megy ez így is. Megkérdeztem egy fiatalt, akiről tudom, hogy megtért az Úrhoz, hogy mi a következő lépés, amelyet tesz valaki azután, hogy az Úrban hitre jutott. Mondhatom ugyanis, hogy hiszek, de gyakran ez a hit mégsem mutatkozik meg. Lehet, hogy a testvérek hallják valakiről, hogy hisz, de a hite nem nyilvánul meg semmiben. Milyen hit az, amely nem látszik? Az első bizonyítéka annak, hogy valaki hisz, hogy bemerítkezik. De látjuk, hogy az Úr megvizsgál embereket, és hitre jutnak. Valóban hiszik, hogy az Úr Jézus a Megváltó, de nem számolják ki a költségeket. De ha követni akarod az Urat, a dolgok gyökeresen megváltoznak. Már nem folytathatod ugyanúgy, ahogy eddig éltél. Egy kis flört, egy kis bűn, egy kis magaddal való foglalatosság, meg egy kis vallásosság, hit… Így nem megy. Vagy radikálisan megtérsz, vagy maradsz, amint vagy. Nem folytathatod a keresztény életet ugyanúgy, ahogyan elkezdted. Ennél az embernél is fennállt a veszély, hogy miután lerakta az alapokat – mert ez az alap a Jézus Krisztusban való hit – nem tudja bevégezni, és csúfolni kezdi őt mindenki, aki látja, ezt mondván: ez az ember elkezdte az építést, és nem bírta véghez vinni! Tehát száznyolcvan fokos fordulatra van szükség. Megfordulsz, és más irányba mész, ellenkező irányba, és akkor az életedben a dolgok lassan kezdenek megváltozni. Ez a kereszténység.

Ha valaki nem veszi fel az ő keresztjét és nem követ engem, nem lehet az én tanítványom. Ezenképpen azért valaki közületek búcsút nem vesz minden javaitól, nem lehet az én tanítványom” (Lk 14,27.33). Testvérek, van tovább, a dolgok nem állnak meg itt. Persze, ha valakinek vannak rejtett dolgai, és nem szánta el magát az Úr követésére, tudjuk, hogy az ilyen út egyszer bizonyosan zsákutcába fut. Akkor ráébredsz a valóságra, hogy meglásd, a bűnnel játszani nem jó dolog. Játszol, míg egy nap ráébredsz, hogy túl messzire mentél, és nem tudsz visszatérni – és megtörténhet, hogy így telik el az egész életed. Láttam ilyen eseteket, olyan embereket, akik a saját kezükbe vették az életüket, és sok év telt el azóta – és nem az történt, mint ahogy mi gondoljuk a tékozló fiú esetéről, hogy elment egy távoli országba, és hirtelen megéhezett, és egyszeriből a disznóknál kötött ki, és nagyon hamar hazatért. Ne gondoljuk, hogy így van. Évek múlva tért haza. Évekig tartó szenvedés után. Mert nem egyszerű, hogy az ember visszatérjen, hogy lerázzon mindent magáról, és azt mondja: „visszatérek az én Atyámhoz”. Ez csak bevezető volt, amivel annyit szeretnék mondani, hogy ha az ember az Úrhoz tér, késznek kell lennie a teljes megtérésre.

János 12,20-30: „Néhány görög is volt azok között, akik felmentek, hogy imádkozzanak az ünnepen. Ezek a galileai Bétsaidából való Fülöphöz mentek, és kérték őt: Uram, látni akarjuk Jézust. Fülöp elment, és szólt Andrásnak, majd András és Fülöp is elment, és szólt Jézusnak. Jézus pedig így felelt nekik: Eljött az óra, hogy megdicsőíttessék az Emberfia. Bizony, bizony mondom nektek, ha a búzaszem földbe nem hull, és el nem hal, csak egymaga marad, ha pedig elhal, sok termést hoz. Aki szereti a maga életét, elveszti azt, és aki gyűlöli a maga életét e világon, örök életre tartja meg azt. Ha valaki nekem szolgál, engem kövessen, és ahol én vagyok, ott lesz az én szolgám is, és ha valaki nekem szolgál, azt megbecsüli az Atya. Most az én lelkem háborog, és mit mondjak? Atyám, ments meg engem ettől az órától? De hiszen ezért az óráért jöttem. Atyám, dicsőítsd meg a te nevedet! És hang hallatszott az égből: Megdicsőítettem, és újra megdicsőítem. A sokaság, amely ott állt, és hallotta, azt mondta, hogy mennydörgött. Mások azt mondták: Angyal szólt neki. Jézus pedig azt mondta: Nem értem lett ez a hang, hanem értetek.”

Ez a gabonamag, amely a földbe esett, ha el nem hal, egymaga marad, de ha elhal, sok gyümölcsöt terem. Ebben a gabonamagban ott az élet már azelőtt, hogy a földbe esne – csakhogy ezt a benne lévő életet a maghéj akadályozza. És ha ez a héj meg nem reped, a zöld szár soha nem tör elő, soha nem fog meglátszani. Ez nagyon fontos, mert éppen ilyenek vagyunk mi: hitre jutottunk az Úrban, azóta az élet bennünk van, de ez a bennünk levő élet kifelé nem tud megmutatkozni.

Tudjuk, hogy az újszövetségi dolgok nagyon különböznek az ószövetségiektől. Az Ószövetségben például, mikor egy próféta szólt egy emberhez vagy a néphez, akkor azt mondta: „így szól az Úr”. És éppen úgy, mint ahogyan ma a telefonon küldhetünk hangüzenetet, és halljuk azt a hangot, a prófétának pontosan azt kellett továbbítania, amit az Úr mondott neki. „Így szól az Úr!” És elmondta az Úr üzenetét. A kapott üzenet nem ment át rajta, hanem egyszerűen továbbította. De az újszövetségi dolgok bonyolultabbak. Tudjátok, miért? Mert ha kaptál egy üzenetet az Úrtól – például azt hallottad az Úrtól: „ha a földbe esett gabonamag el nem hal, csak egymaga marad, de ha elhal sok gyümölcsöt terem”. Ennyi! Kaptál egy üzenetet – és ha továbbítani akarod, nem tudod megtenni, ha az elméd nem tudja pontosan közvetíteni.

Akarod szeretni a testvéreket – de hogyan akarod szeretni a testvéreket? Kelletlen arckifejezéssel? Azt mondod, hogy szereted a testvéreket, de az arcod nem ezt mutatja. Nem tudjuk szeretni a testvéreket, ha az érzelmeink nem szabadultak meg, és egész nap helytelen az irányultságuk és embereket szeretünk – hiszen, „ha valaki jobban szereti atyját, anyját, testvéreit… mint engem, nem méltó hozzám”. És a szeretetünk meg lesz próbálva, és látni fogjuk, mit szeretünk jobban. És ha a szeretetünk egyes emberekre vagy dolgokra irányul, már nincs meg a kapacitásunk, hogy ez a szeretet mások felé kiáradjon. Megvan bennünk, mint a gabonamagban, ott van bennünk az élet, ott van bennünk minden, ami szükséges, de nem mutatkozik meg. Miért? „Mert a földbe esett gabonamagnak el kell halnia, és miután elhal, terem sok gyümölcsöt.”

Emiatt testvérek, mindenféle megpróbáltatáson megyünk keresztül, és az Úr irgalmas hozzánk, hogy megtanítson bizonyos dolgokat. De ahogy Jákóbról beszéltem, mikor az a sok minden érte őt, mindez azért volt, hogy az a külső héj megrepedjen, és kezdjen megmutatkozni az élet. Ez volt az egésznek a lényege.

Nagyon sok ismeretet felhalmozhatunk, tudhatunk nagyon sok mindent az Úrról, nagyon jól ismerhetjük a Bibliát, erőlködhetünk, hogy elmenjünk és valahogyan beszéljünk az Úrról, de testvérek, ha az élet megmutatkozik, nem kell erőlködnünk. Nem kell kínlódnunk és izzadnunk, hogy legalább egy igeverset tudjunk mondani. Nem! Mert tudjátok milyen az élet? Az Úr ismerete olyan, mint egy illat, amely terjed; és a körülötted levő emberek látják, hogy te ismered az Urat – abból, ahogyan egy nehéz helyzeten átmész. Mi megtértünk az Úrhoz, és tudjuk, milyen nehéz volt ez. Hiszen nem könnyű megfordulni és az Úrhoz térni. Könnyű azt mondani, hogy hiszek, de valóságosan az Úr felé fordulni, és hátat fordítani azoknak a dolgoknak, amiket eddig gyakoroltunk, és ellenkező irányba menni, ez nem könnyű.

Itt vannak ezek az aranyos kis gyermekeink, és azt szeretnénk, hogy ezek a gyermekek mentesüljenek a problémáktól. Inkább szenvednénk mi, csak ők ne szenvedjenek. Csak ne lássuk a mi gyermekeinket szenvedni. Beszéltem valakivel, és ez az igevers jutott eszembe az Énekek énekében, tudjátok, mikor a vőlegény kopogtat az ajtón, és a menyasszony már ágyban van. Nem ment, hogy kinyissa az ajtót, mindenféle kifogást hozott fel. Végül mégis odament, és mikor ment, a kezéről mirha csepegett. Tudjátok, mi a jelentése a mirhának? Szenvedés. Hogy megnyisd az ajtót az Úrnak, ez szenvedést jelent. Hogy mindent az Úr kezében hagyj, ez szenvedést jelent. Hogy higgy, ezzel minden rendben van. Hiszek! De az, hogy kövesd az Urat és kiszámold a költségeket..?

Sokan megijednek a következményektől, ha az Úrhoz jönnek. Egy fiatallal beszélgettem, és azt mondtam neki: ha az Úrhoz jössz, már nem élhetsz úgy mint eddig. Láttam, milyen nehéz egy fiatal számára felfogni azt, hogy neki nincs barátnője. Másoknak van barátnőjük, alig tíz éves, és már tetszik neki valaki. Hogy lehet az, hogy ne legyen barátnőd? Mondtam ennek a fiatalnak: ez most már nem megy így, ha az Úrhoz jössz. Láttuk, Ábrahám elküldte Eliézert, hogy hozzon feleséget a fiának, Izsáknak. Persze Eliézer is és Ábrahám is imádkozott ezért. És mondtam ennek a fiatalnak, hogy ez most már nem megy így. Azt felelte erre: „félek, hogyha az Úrra bízom magam, ki tudja, kit hoz elém?” Azt mondtam: „Te okosabb vagy, mint az Úr. Jobban tudod, hogy mi a jó a te számodra. Te mindent tudsz. Vajon tényleg így van?”

A földbe esett gabonamagnak el kell halnia; ekkor a helyzetek, a körülmények, amelyeken átmegyünk, mind ütést mérnek ránk. És ha ez a héj kezd szétrepedni; és kezd kicsírázni, előbújni és növekedni a búzaszál, akkor már minden nagyon megváltozik. Az az ember, aki látott és imádkozott, hogy láthassa az Úr kezét, amikor jönnek a helyzetek az életében, meg fogja látni, hogy ez az Úr. Hogy meglásd, hogy azokból a dolgokból is, amikor tévedtél – mert tévedünk sokszor – azokból a dolgokból is végül az Úr valami jót hoz elő, és munkálkodik a mi életünkben. És kezdjük megérteni, hogy ha Ő akar valamit az én életemmel, akkor én ne akarjak mást. Ő egyféleképpen akarja, én másként. Emlékszem, hogy egy fiatal imádkozott, miután nagyon nehéz helyzeteken ment keresztül: „Uram, nem tetszik, amit csinálsz. Nem örülök annak, amit tettél velem.” Azt mondtam: Tudod te, mit imádkozol? Imádkozhatsz, mert az Úr megért, például így: „Uram, nagyon nehéz, segíts, hogy át tudjak menni ezeken a helyzeteken!” De mikor azt mondod, hogy nem tetszik, amit Ő tesz, akkor meglehet, hogy semmit nem fogsz megtanulni abból, amiért az Úr ilyen helyzetekkel jött az életedbe. Ő tudja, miért jön így.

És valóban meg kell látnunk ezt – mert ahogy mondtam, a családjainkban ott vannak ezek helyzetek a szeretteinkkel, a szenvedéseik, és ez nem könnyű. De ha a szívünk nincs átadva az Úrnak, és tovább is rejtett utakon járunk, nem sok telik bele, és a dolgok napvilágra kerülnek. Egyszer itt nálunk a gyülekezetben történt, hogy volt egy testvérnő, aki más utakon járt. Odajött hozzám, és megkérdezte, hogy részt vehet-e a kenyértörésen. Azt feleltem, hogy ha nincs semmi, amit meg kell vallania, és a dolgai rendben vannak, és nem tette azokat a dolgokat, amivel gyanúsítják, akkor részt vehet. „Nem tettem”, válaszolta. Nem voltam biztos benne, hogy igazat mond, de azt mondtam: ha nekem hazudsz, az semmi, de ha Annak, Aki az Igazság, a dolgok ki fognak derülni. Testvérek, nem telt el három nap, és dolgok kiderültek. És amit nekem mondott, nem volt igaz, tehát hazugság volt.

Az Úr irgalmas. És bárhol legyünk, bármiben tévedjünk, ha elbukunk – amikor felemeljük a tekintetünket, és az Úrra nézünk, és Felé fordulunk, és elismerjük Őt és elfogadjuk a körülményeket, az ütéseket, az ezekből származó sebeket az Ő kezéből, akkor megtanulunk bizonyos dolgokat, amelyek hasznunkra lesznek. És többé nem fogunk másokat hibáztatni a problémáink miatt, hanem meglátjuk, hogy a probléma valójában nálunk van. És testvérek, ha a dolgok így, a maguk rendje szerint mennek, én meg vagyok győződve, hogy minden körülmény között ragyogni fogunk. Akkor nem számítanak a körülmények. Minden helyzetben, amelybe kerülsz, ragyogni fogsz, és az életed teljesen más lesz, ha látsz, és imádkozol – mert mi magunktól nem vagyunk képesek meglátni a dolgokat, amik történnek velünk. Mi olyanok vagyunk, mint Bálám, hogy a szamár látta az Úr angyalát, de Bálám nem látta. És végül meg kellett szólalnia a szamárnak, hogy megmondja Bálámnak: „Ember, ébredj fel! Mikor nem vittelek én oda ahova akartad?” Mi is olyanok vagyunk, mint Bálám, nem látjuk az Úr kezét. A tekintetünket a dolgokra függesztjük.

Ha a lelkünk nem szabadult meg, nem lehetünk az Ő igazi szolgái. Van bizonyosságunk, van üzenetünk az Úrtól, de az akaratunk mást akar, és az Úr is mást akar. Az érzelmeink bizonyos dolgokra szegeződnek, nem szabadok, hogy az Úr használni tudja őket. Egy testvér azt mondta, hogy a belső ember a külső ember nélkül, vagyis engedelmes lélek nélkül béna, mert nem tud megmutatkozni. Nem tudom átadni az üzenetet a testvéreknek, ha az elmém nem szabad attól a sok mindentől, amire minden nap gondolok. Minden nap bizonyos dolgokra összpontosítok. Hogy érthetném meg az Úr dolgait? Nem értem! Miért nem értem? Hogyan érthetném meg, ha az elmém nincs megújulva?

Ha sok dolgot szeretünk, az érzelmeink azokhoz kötődnek, nem lehetnek szabadok, hogy az Úr mondhassa: szeresd a testvéreidet. Nem tudom szeretni, mert nem vagyunk egy hullámhosszon, nem vagyok közel hozzá. Hadd menjek ahhoz a másikhoz! Menj ahhoz, csinálhatod azt, amit Dávid és Jonatán, akik végül mégis elváltak egymástól. „Az én akaratom!” Neki olyan akaratra van szüksége, amely az Ő oldalán van minden helyzetben. Ne akarjak én mást, mint amit Ő akar. Nem egyszerű. És emiatt a mi belső emberünk, az a hely, ahol Isten Szelleme lakozik, ahol az élet van, ahol Krisztus van, Neki szüksége van az én lelkemre, hogy megmutatkozhasson, úgy mintha szüksége lenne egy eszközre, hogy munkálkodhasson. És ezért testvérek, ha látjuk, hogyan munkálkodik az Úr, és alárendeljük magunkat és engedelmeskedünk Neki, akkor látni fogjuk, hogy áldás lesz a szolgálatunkon. Az emberek megértik az üzenetet, amit az Úrtól kaptunk; látni fogják a szeretetünket, ami az érzelmeink által nyilvánul meg, látni fogják Isten akaratát, amely a mi akaratunk által nyilvánul meg. Más szavakkal: az Úrnak szüksége van ránk. Szüksége van egy megszabadult lélekre, egy lélekre, amely által ki tud fejeződni minden körülményben. Tudom, ez összetettebb üzenet, de nagyon hasznos. De amit ma megtanulhatunk az, hogy fogadjuk el az Urat, és ne embereket lássunk, ne helyzeteket, hanem az Urat lássuk a dolgok hátterében, amik történnek, és áldásban lesz részünk. Ámen.

A vizsga (G. Steinberger)

A húsvét ünnepe előtt pedig, tudván Jézus, hogy eljött az ő órája, hogy átmenjen e világból az Atyához, mivelhogy szerette az övéit e világon, mindvégig szerette őket” (Jn 13,1)

Jézus egész életének feladata végül is egy órában csúcsosodott ki: a gecsemánéi és golgotai szenvedések órájában. A Szent Szellem az idézett versben ezt az órát az „Ő” órájának nevezi. Így van ez a mi életünkben is. Sok évnek tapasztalatai, tanulmányai és áldásai életünknek egy bizonyos órájában csúcsosodnak ki. Ennek az órának „vizsga” a neve. Úgy van a hívő ember is, mint a diák, akinek évekig tartó tanulás után egy vizsga keretében kell beszámolni tanárai fáradozásairól, valamint saját hűségéről és érettségéről. Ez a vizsga az „ő órája”. Ha megállja ezt, akkor egy további osztály, egy magasabb iskola nyílik meg előtte, ha azonban megbukik, akkor a legjobb esetben még egyszer meg kell ismételnie azt; elölről kell kezdenie azt, amin egyszer már keresztülhaladt. Felületességével magának kárt, tanárainak pedig szomorúságot okozott. Milyen sokszor szomorodik meg a Szent Szellem is Isten népének meg nem tanult leckéi és ki nem állott próbái miatt! Bár sohasem kényszerülne a Szellem arra, hogy minket, mint egykor Mózes Izrael fiait, mindig újra visszavezessen a már egyszer megjárt területekre azért, mert feladatainkat azokon a helyeken nem tanultuk meg! Bár ne kellene a keresztyén igazságoknak ábécéjét mindig újból átvennie velünk, hiszen ezeknek már belénk kellett volna gyökereződniük, hogy azokat már elpecsételhetné és tovább vezethetne bennünket. Bár ne volna kénytelen a Szent Szellem a már egyszer elpecsételt dolgokat újra elpecsételni, azon szomorú oknál fogva, hogy mi a pecsétet feltörtük.

Sokszor nem éppen a bűnbeesés az, ami bennünket az utunkon feltartóztat, hanem a mindennapi életünkben előforduló kisebb gyarlóságok. Nem mindig csíny vagy rossz magaviselet akadályozza meg a tanulót abban, hogy az egyik osztályból a másikba léphessen, elég erre egyetlen „képtelen vagyok” is. Isten gyermekei közül hányan szokták már meg, hogy így mentegetőznek: „Képtelen vagyok”, és azt hiszik, hogy ez elfogadható mentség! Pedig nem az. Ez azt jelenti, hogy nem állták meg a helyüket a vizsgán. Elbuktak. Mert ezt mondani: „Képtelen vagyok”, szintén bukást jelent. Mi volt az a bűn, ami miatt Izráel népe elpusztult a pusztában? Azt olvassuk róla, hogy egyre ezt mondták: „Képtelenek vagyunk! Nem ihatjuk ezt a vizet! Nem vagyunk képesek hús nélkül élni! Nem tudjuk, mint lett Mózessel. Kelj fel, csinálj nekünk isteneket, akik előttünk járjanak!”

Vannak órák az életünkben, amikor kockán forog hívő életünk; órák, amelyekben eldől, vajon életünket erővel vagy sínylődve folytathatjuk-e; órák, amelyekben esztendőknek munkája pecsételhető el, vagy semmisülhet meg; órák, amelyek alapját vethetik, vagy gátjául szolgálhatnak egy áldásos életnek. Egy úgynevezett „gyenge óránkban” eljátszhatunk olyan áldásokat, amelyek soha többé nem pótolhatók. Ruben egy ilyen „gyenge órájában” veszítette el elsőszülöttségi jogát (1Móz 49,4) és az ezzel járó királyságot és papságot (1Krón 5,1–2). Nem halt ki, de a törzs embereinek száma kevés lett. „Éljen Ruben, ne haljon ki, ha kevés is a száma!” (5Móz 33,6). Te már sok kegyelmet és szeretetet kaptál Istentől, és gyakran beismerted: „A szeretetének egy sugarára sem vagyok érdemes. Hogyan is cselekedhet Isten velem így?” Ő erre megadja neked a feleletet. Összehoz egy szeretet nélküli és hálátlan emberrel. Nos, hát most van alkalmad mindazt, amit Isten áldásaiból reád árasztott, tovább árasztani azokra, akik a te szeretetedre éppen olyan kevéssé érdemesek, mint te az Istenére. De mit szólsz majd ahhoz, ha szeretetedet tettetésnek mondják, az odaadásokat pedig hidegséggel és hálátlansággal viszonozzák? Felhagysz-e majd törekvéseddel, mondván: „Nem tudom tovább szeretni!”?

Ő az övéit, akik e világon voltak, kik e világ módja szerint bántak vele, „szerette, mindvégig szerette őket”, vagyis a legvégső határig. Ő megállta a vizsgát minden helyen és minden iskolában; egészen a kereszthalálig a győztes mindig Ő maradt, sohasem volt legyőzött. Jöjj, járjunk az Ő iskolájába, lépjünk az Ő lábainak nyomába, mától fogva pedig legyen elég a „képtelen vagyok”-ból! Ez még csak elfogadható olyan emberek részéről, akik nem ismerik az „Ő kegyelmének gazdagságát”. De a mi Istenünk a „minden kegyelem Istene” (1Pt 5,10). Mindenekfelett lévő kegyelem van Őnála, olyan kegyelem, amely hatalommal ruház fel és tökéletessé tesz minden jócselekedetre. „… egymást kitartóan, tiszta szívből szeressétek” (1Pt 1,22b). Járjunk a Bárány iskolájába, hogy megtudjuk, mi a szeretet, s tegyük Őt ma életünk világító szövétnekévé, Őt, aki mindvégig szeretett!

(részlet innen: G. Steinberger: Út a Bárány nyomdokában, Evangéliumi Kiadó)

 

Az Ő öröksége dicsőségének gazdagsága a szentekben (T. Austin-Sparks)

PDF: Austin-Sparks_Az_O_oroksege_dicsosegenek_gazdagsaga_a_szentekben

És világosodjanak meg a ti értelmetek szemei, hogy megtudjátok (…), mi az ő öröksége dicsőségének gazdagsága a szentekben” (Ef 1,18 – Kecskeméthy ford.).

Látni fogjuk, hogy ez csak egy része az apostol hívőkért való imádságának: hogy megvilágosodjanak a szemeik, hogy megismerjék az Ő öröksége dicsőségének gazdagságát a szentekben. Egyetlen gondolatot szeretnék ezúttal megosztani egy általam nagyon lényegesnek érzett dologgal kapcsolatban.

Először is, idézzük fel, mire vetül az egész efezusi levél nézőpontja; és számos kis részletet találunk a levélben, amelyből kiderül, hogy ez nem más, mint „az ő öröksége dicsőségének gazdagsága a szentekben” (1,18); „az Ő dicsőségének magasztalására” (1,14); „az Ő dicsőségének gazdagsága” (3,16); „Hogy majd Önmaga elébe állítsa dicsőségben a gyülekezetet” (5,27).

Megfigyeltétek, hogy ezek a részletek milyen irányba mutatnak? Háromszor említik az Ő örökségét, az Ő dicsőségét; majd pedig, hogy „dicsőséges gyülekezetet állítson Maga elé”. Az egész levél nézőpontja az Úr felé irányul. Akik ismeritek ezt a levelet, tudjátok, hogy ez a teljesség és a befejezettség levele. És a teljességben és a befejezettségben minden az Úrért van, ezért olvassuk ezt a mindent átfogó igét: „Neki legyen dicsőség a gyülekezetben” (3,21).

Ez pedig valami sokkalta hatalmasabbat jelent, mint amit a felszínen látunk. Ha ezt a gondolatot szem előtt tartva ásunk mélyre a múltban, azt fogjuk látni, hogy ez a gondolat ellentétes az egész történelemmel. Nem hiszem, hogy lenne bárki, aki azt állítaná, hogy a világ történelme, amint azt ismerjük, valami nagyon vidám történet lenne. Tudjuk, hogy az Ószövetség a világ szerencsétlen, szomorú helyzetének történetét írja le, és azt is tudjuk, hogy az Újszövetség pedig csak kezeli ezt a helyzetet. A világunk története nagy vonalakban a bűn, a gonoszság és a szenvedés története, és minél jobban öregszik a világ, annál rosszabbá válik. Nem hiszem, hogy ez pesszimizmus lenne a részemről. Minél többet tudunk és hallunk erről a világról, annál reménytelenebbnek érezzük. Kérdezzük csak meg a politikusokat, mit gondolnak erről! Szóval, azt hiszem, szükségtelen amellett érvelnünk, hogy nem túlságosan boldog világ ez. De miért ilyen? Hogyan kezdődött ez az egész? Mindig föltesszük ezt a kérdést.

Ismeritek a kisfiút, akit jól elnadrágolt az apja. A fájós helyet tapogatva ezt kérdezte: „A te édesapád is ezt tette veled?” „Igen, az én édesapám is ezt tette”, felelte az apja. „És az ő édesapja is ezt tette ővele?” „Igen, az édesapám apja is pontosan ezt tette”, felelt ismét az apa. A kisfiú megvakarta a fejét, és így szólt: „Szeretném tudni, ki kezdte ezt az egészet!” Mi is a világban lévő nyomorúságról kérdezzük: „Kitől indult ki? Hogyan kezdődött ez az egész?” Nagyon világos válasz van erre.

Isten az embert saját Magának alkotta, és a világot is Önmagának teremtette. Az volt a szándéka, hogy minden Őhozzá jusson vissza, az ember azonban kinyújtotta a kezét, hogy magának vegye el. Az ember az egész rendet megfordította. Ahelyett, hogy mindent Isten számára tartott volna meg, arra törekedett, hogy mindent magának szerezzen meg. Ez a világ szelleme, és ez az emberi természet. Ez vált az ember természetévé, hogy megpróbáljon mindent magához húzni, és ezért istentelenség a kapzsiság. Az ember meglátta, és az ember elvette – ez a törvénye az emberi természetnek és az egész teremtésnek. Ez az élet önmaga felé irányultságának története. Az én vált immár céllá Isten helyett, és mind jól tudjuk, hogy így vagy úgy, de ez igaz ránk nézve. Telhetetlenség, féltékenység, irigység és társai mind-mind nem más, mint ennek a törvénynek a működése az emberi természetben. A világ problémáinak jelentős része amiatt van, hogy akinek nincs, annak nincs meg az, amije megvan annak, akinek van! Egyszerűbben fogalmazva: „Neked van valamid, ami nekem nincsen, de meg fogom szerezni!” Vajon nem ez a gyökere oly sok bajnak a világban? Ez az én felé húzás, az élet önnön magunk felé való irányultsága.

Ez pedig mindig az előrehaladás, a növekedés leállásában nyilvánult meg, ezt láthatjuk végig az Ószövetségben. Amikor az ember egy lépést is tett úgy, hogy azt mondta: „Az legyen, amit mi akarunk!(pl. 1Sám 8,19), valami történt, és a növekedésük megállt. Éppen most volt ennek a demonstrációja. Amikor az emberek azt mondták: „Építsünk magunknak tornyot, hogy elérjen az égig”, valójában azt fejezték ki: „A jövőben nem fogunk bízni Istenben. Megtaláljuk a módját, hogy legyőzzünk bármilyen özönvizet, ami csak jöhet” – és tudjuk, mi történt a Bábel tornyánál. Megtorpant az előrehaladás a világban.

A törvény a következő: valahányszor önmagunk felé próbálunk húzni, meghiúsítjuk Isten tervét az életünkben. A szellemi előrehaladás legnagyobb ellensége az én.

Tudjuk, hogy Izrael népe kétszer próbált a Jordánon átkelni és az Ígéret földjére bejutni. Az első kísérlet megrázó kudarcba fulladt, és véget vetett az előrehaladásuknak. Az a nemzedék egy tapodtat sem tett előre, sőt, visszafordult, és elhullott a pusztában. A növekedésük megállt, és ha megvizsgáljuk, miért, láthatjuk, hogy azért, mert az én volt a fő vezérlőelvük. Amikor meghallották a nagy, fallal kerített városokról és az ide-oda sétálgató óriásokról szóló jelentést, csak saját magukat látták, és azt, hogy őket hogyan fogja ez érinteni. Azt mondták: „Ez a föld fölemészti lakóit, és mi olyanok voltunk, mint a sáskák azoknak az embereknek a szemében. Ha átkelünk oda, fölfalnak minket.” Látjátok, az én irányította az egészet, az Úr pedig azt mondta: „Nem mehettek tovább”.

Miért volt az, hogy a második generáció sikeres volt, amikor másodszorra átkeltek? Mert hallgattak Józsuéra és Kálebre, aki azt mondta: „Ha kedve telik bennünk az Úrnak, bevisz minket az Úr ebbe az országba és nekünk adja azt” (4Móz 14,8). Semmi sem számít, ha amit teszünk, az Úr érdekét szolgálja! Ha ez az Úr jótetszésére van, annál rosszabb az óriásoknak és a fallal körülvett városoknak! Átkeltek tehát, és győzelemről győzelemre haladtak. Amikor valami az Úrért van, akkor ott élet árad ki és előrehaladás történik. Bár az Úr vágya az, hogy népének gazdag öröksége legyen, a saját örökségükbe való bejutásuk azon múlik, hogy az Úr bejut-e az Övébe.

Vegyünk erre egy kis illusztrációt. Ismeritek jól, hogy a Biblia mit tanít a tizedről, azaz mindennek az egytized részéről. Az Úr megparancsolta, hogy a nép adja Neki minden gyarapodásának tizedrészét, de ezt a tizedet sosem tekintették úgy, mint valamit önmagában. Azt hiszem, egyesek úgy vélekednek, hogy ha egy tizedet az Úrnak adnak, akkor a többivel azt csinálhatják, amit csak akarnak, de nem ezt jelenti a tized a Bibliában. Amikor a bibliai ember elhozta a tizedét az Úrnak, így szólt: „Uram, ez annak a jele, hogy az egész a Tiéd, nem csak az egytized, hanem mind a tíz tized. Ez csak foglalója annak, hogy az egész az Úr számára van.” És amikor ez így volt, Istené volt az Ő népe. Isten mindent Magának alkotott, és amikor ezt a törvényt betartották, nagy áldás szállt a népre.

Ismerjük azt a megrázó kis könyvet az Ószövetség végén, Malakiás próféta könyvét. Az emberek éjt nappallá téve fáradoztak, de a munkájuk hiábavalónak bizonyult. Nagy betakarításra számítottak, de csak nagyon kicsi lett belőle. Azt mondja, hogy lyukas zsákokba tették a pénzüket, és amikor jöttek, hogy munkájuk gyümölcsét keressék, semmit sem találtak. Emlékeztek, mi erre a gyógyír? Az Úr azt mondta: „Hozzátok el az egész tizedet a kincstár házába (…) és próbáljatok csak meg engem ezzel (…), nem nyitom-e meg nektek az égnek ablakrácsait, hogy kiöntsek nektek áldást az elégnél is többet” (Malakiás 3,10, IMIT ford.). „Önmagatoknak éltetek és dolgoztatok. Az életeteket a magatok hasznára éltétek. Minden a rossz irányban zajlott. Most forduljatok meg, és engedjétek, hogy minden az Úrért legyen, és akkor felszabadulás és növekedés lesz az életetekben.”

Szövegrészünkhöz visszatérve: Az Úrnak befektetett tőkéje van az Ő népében, és befektetett tőkéje van a gyülekezetben. Befektetésének neve pedig: „az ő öröksége dicsőségének gazdagsága a szentekben”. Az Úr nagy örökséghez juthat bennünk az Ő kegyelme által. Azt mondja itt ebben a levélben, hogy nekünk örökkön örökké „az Ő kegyelme dicsőségének magasztalására” (1,6) kell lennünk, a kegyelem pedig nem más, mint befektetés. Ha a kegyelem az üdvösségünkben nyilvánul meg, akkor az Isten dicsőségét szolgálja. Ha Isten kegyelme a szenvedésben és a nehézségekben nyilvánul meg bennünk, akkor az is Isten dicsőségét szolgálja. Nehéz megértenünk, hogyan gazdagíthatjuk mi Istent, de akkor is, ha ez rejtély, az Ige azt mondja, hogy lehetséges. Istennek öröksége van az Ő népe életében.

Sok mindent szeretnék erről elmondani, de most arról beszélnék, hogy ezt az örökséget elvették Istentől, és az Isten Fia azért jött el ebbe a világba, hogy visszaváltsa ezt az örökséget. Példázatokat mondott erről az elvről, mint például a szántóföldben elrejtett kincsről szólót. Az ember megtalálta ezt a kincset, és elment, eladta mindenét, hogy megvehesse azt a szántóföldet azért, hogy megszerezhesse a kincset. A szántóföld a világ, a szántóföldben van pedig a gyülekezet, az Isten Fia pedig elhagyta a mennyei dicsőséget, hogy megszerezhesse ezt a kincset. Mindent föladott azért, hogy ezt az örökséget visszaszerezhesse Atyjának. Majd ott az igazgyöngy példázata, mely egy kereskedőről szól, aki szép gyöngyöket keres. Amikor egy nagy értékű gyöngyre talál, eladja mindenét, hogy megszerezze azt a gyöngyöt. Ha bármit is tudunk a világi gyöngyhalászokról, tudhatjuk, hogy nagyon nehéz mesterség. Én láttam munka közben ezeket a gyöngyhalászokat, és hogy milyen szörnyű pusztítást végez ez a testükön. Nem is sokan érik meg az öregkort, és a testükön nyomot hagy a tenger, melyben állandóan dolgoznak. Nagyon drága dolog gyöngyöt találni, és Isten Fiának mindenébe került, hogy megtalálja ezt a nagy értékű gyöngyöt. Ezek a kiválasztottak, akikben Istennek az öröksége van. Még sokkal több minden van erről az Újszövetségben, de hadd térjek a lényegre és fejezzem be ezzel.

Az Úr áldása az életünkben ettől az egy dologtól függ. Vegyük például a megválaszolt imádságot. Imádságaink közül hány van megválaszolt? Milyen sok mindent kell az Úrnak visszatartania tőlünk! Miért van ez így? Mert ez megy: „Uram, áldj meg engem! Uram, én ezt szeretném. Uram, én oda akarok menni. Uram, én ezt vagy azt nem szeretném. Ó, Uram, áldj meg!” És ennek sokféle alkalmazása van, az Úr pedig hallgat. Lehet, hogy valami egészen komoly dologról van szó, mint például valakinek a megtérése. Nagyon aggódunk annak az illetőnek az üdvössége miatt, és azt mondjuk: „Ó, Uram, szeretném, ha megmentenéd azt az embert”. Az Úr pedig vár, és semmi nem történik. Rossz irányt követtünk. Így kellene lennie: „Ó, Uram, nekem nem számít más, csak Te kapjál dicsőséget annak az embernek a megtérése által. Uram, nekem nem számít, hogy én odamegyek-e vagy sem, csak az, hogy Neked mi számít! Odamegyek vagy nem megyek oda, ahogy Neked tetszik. Uram, az életemet minden részletében ez a törvény irányítsa: Mit nyersz belőle Te?” Az a lényeg, hogy az Úr megdicsőüljön, akár élet, akár halál által.

Látjátok, ez mindennek a fordítottja. Saját magunkért van valami? Még a szellemi áldásokat is – magunknak akarjuk? Ha minden az Úrért van, akkor Ő szabad. Szabad a keze, hogy nekünk adja az áldást, ha az egyedül az Ő dicsőségére van, de próbára tehet bennünket ebben. Mondhatjuk: „Igen, az Úr akarata, úgy gondolom, ez az Úr akarata – és ez éppen az, amit én is akarok!” Hiszen oly gyakran az Úr akarata az, amit mi is akarunk.

Látjátok az áldásnak ezt az alapelvét? Mit terveztünk tenni? Hova terveztünk menni? Valóban odamentünk-e az Úrhoz, és mondtuk: „Uram, nem akarok menni, hacsak nem a Te számodra lesz benne valami. Uram, nekem ez a dolog nem kell, hacsak nem fogsz belőle Te nyerni valamit.” Ez „az Ő öröksége a szentekben”! Mennyire helytelen, ha mindig arra törekszünk, hogy magunkhoz vonjuk a dolgokat! Vannak, akik mindig megpróbálják magukra vonni a figyelmet, és ennek érdekében bármilyen trükkre képesek, de mindez az Úr ellenére van. Azt hiszem, leckét tanultam meg ebben, és azt hiszem, felfedeztem valamit. Komolyan kerestem, hogy megtudjam, hogyan lehet az Úr szabad az életemben, és úgy hiszem, ezt mondta: „Akkor leszek szabad, amikor te magad félreállsz az útból. Magadnak akarod ezt, vagy Nekem akarod?” Tudjátok, ez a kérdés nagyon megvizsgál. De pontosan minden szellemi előrehaladás középpontjába vezet.

Nyissa fel az Úr a szemünket, hogy meglássuk az Ő öröksége dicsőségének gazdagságát a szentekben!

Eredeti: http://www.austin-sparks.net/english/006505.html

A győzelmet el kell fogadnunk! (Radu Gavriluț)

Elhangzott: 2021. december 22-én, Nagyváradon

PDF: 2021-12-22-Radu_Gavrilut_A_gyozelmet_el_kell_fogadnunk

2Mózes 17,8-16: „Eljöve pedig Amálek és hadakozék Izráel ellen Refidimben. És monda Mózes Józsuénak: válassz nékünk férfiakat és menj el, ütközzél meg Amálekkel. Holnap én a halom tetején állok és az Isten pálcája kezemben lesz. És úgy cselekedék Józsué amint mondotta vala néki Mózes, megütközék Amálekkel: Mózes, Áron és Húr pedig felmenének a halom tetejére. És lőn, mikor Mózes felemelé kezét, Izráel győz vala, mikor pedig leereszté kezét, Amálek győz vala. Mikor azért Mózes kezei elnehezedének, követ hozának és alája tevék, hogy arra üljön, Áron pedig és Húr tartják vala az ő kezeit, egy felől az egyik, más felől a másik, és felemelve maradának kezei a nap lementéig. Józsué pedig leveré Amáleket és az ő népét fegyver élivel. És monda az Úr Mózesnek: írd meg ezt emlékezetül könyvbe és add tudtára Józsuénak, hogy mindenestől eltörlöm Amálek emlékezetét az ég alól. És építe Mózes oltárt és nevezé nevét Jehova-Nisszinek. És monda: megesküdött az Úr, hogy harca lesz az Úrnak Amálek ellen nemzetségről nemzetségre.”

Amálek volt az első ellenség, amely ellenállt annak, hogy Izráel eljuthasson az Ígéret földjére. Sokan ismerik Amálek jelentését azok közül, akik itt vannak ma: Amálek a hústestet jelképezi. És azt mondja itt az Ige: „válassz nékünk férfiakat és menj el, ütközzél meg Amálekkel!” Ezeknek a férfiaknak, akik Amálek ellen harcoltak, meg kellett érteniük, hogy a győzelem nem rajtuk múlik. El kellett fogadniuk, hogy az Amálek felett aratott győzelem attól függ, Mózes felemelte vagy leengedte-e a karját. Ez nagyon fontos, mert sokan úgy akarnak győzedelmeskedni, hogy az ádámi természetük bűnös vágyait, hajlamait, rossz tulajdonságait megpróbálják elfojtani, de nem értik, hogy győzelmünk nem így lesz. A nép harcolt – Józsué pedig azt jelképezi, aki harcolt, de megértette, hogy a győzelem Mózes karjainak felemelésétől függ. Tehát ezt a győzelmet el kell fogadni. Ez nagyon nagy dolog.

Nagyon sok testvérnek vannak rossz hajlamai, csúnya jellemvonásai, amit a mellettük lévők elítélnek – és lehet, hogy ők maguk is szeretnék ezeket elfojtani, de nem ez az út. Az út az, hogy a győzelmet el kell fogadni. De az a probléma, testvérek, hogy a mi bűnös természetünk rejtve van. Nem láthatjuk kezdetben, hogy mi minden rejlik a szívünkben, de ha haladni akarunk a hit útján, ezzel a bűnös természettel le kell számolni. Mi nem tudunk ellene harcolni, mert ez nem a mi harcunk, és meg kell tanulnunk, hogy a harc másvalakitől függ. A győzelmet el kell fogadni, és nem harcolni érte.

A pusztai vándorlás során – és nem csak Izráel tekintetében, hanem Dávid pusztai vándorlásának során, vagy Mózes esetében is, aki negyven évet volt a pusztában –, az Úr a mi bűnös természetünkkel akar leszámolni. Úgy rendezi a dolgokat ebben a pusztai időszakban, hogy felszínre kerüljön, ami a szívünkben van. És amikor ez felszínre jön, akkor a szellem harcol a hústest ellen, nem mi – ha ugyan megengedjük neki. Elfogadjuk-e, hogy a szellem harcolni fog a hústest ellen? Elhisszük mi ezt? Vagy mégiscsak megpróbálunk tenni valamit azért, hogy megváltoztassunk valamit, és nem akarjuk ezt elfogadni? Józsuénak is meg kellett tanulnia ezt, mert az elején Mózes felemelte a karját, azután elfáradt, és leengedte a karját. Amálek pedig erős volt, mikor Mózes karja lent volt. Tehát a győzelmet el kell fogadni.

Nemrég olvastam azt a történetet, mikor az Úr Jeruzsálembe készült, és Samárián kellett keresztülmennie, a samaritánusok azonban nem akarták átengedni őket. Arra gondoltam, hogy mekkora változás történt ebben a két tanítványban, akiket mennydörgés fiainak nevez ott az Ige, akik nagyon határozottan mondták az Úrnak, hogy szálljon alá tűz az égből ezekre a samaritánusokra. Bizony meg is tették volna, ha az Úr nem szól közbe. Ilyenek voltak ők, nem értették. Éppen olyanok, mint mi, távol attól, hogy megértsük a kereszt útját. „Uram, szálljon tűz ezekre a samaritánusokra!” És az Úr azt mondta: „nem tudjátok milyen szellem van tibennetek.” És ezekben a helyzetekben, amelyeken ezek a tanítványok átmentek a három év alatt, én hiszem, hogy az Úr munkálkodott az életükben, és nagyon megváltoztak. Ha olvassuk János leveleit, alig tudjuk elhinni, hogy ő írta ezeket. Az Úr képes kezelésbe venni a mi életünket.

Hogyan kerül felszínre, ami bennünk van? Láttuk, mit tett Mirjám a pusztai vándorlás során – pedig nagyon ragaszkodott Mózeshez, ő húzta ki a vízből, ő keresett neki dajkát, és jelen volt, mikor átkeltek a Vörös-tengeren. Ott volt az élen az asszonyokkal, énekeltek és örültek az Úr szabadításának. De volt a szívében valami: a Mózes felesége iránti féltékenység. És eljött az az idő, mikor a kígyó felemelte a fejét, és Mirjám úgy beszélt, ahogyan. Az Úr pedig meghallotta, odahívta őket, és nagyon szigorúan bánt velük. Mirjám elviselte az Úr fenyítését, az Úr pedig az ő oldalán állt, és hamar kigyógyult a leprából, de azt hiszem, hogy mindörökre megszabadult attól a gondolattól is, ami Mózes ellen volt benne.

Testvérek, így van ez velünk is. Ne igazoljuk magunkat, mikor az Úr megmutat valamit a mi bűnös természetünkből. Foglalkoznia kell azzal a természettel, úgy, amint a testvér is mondta, hogy Saulnak teljesen el kellett volna pusztítania Amáleket, és nem lett volna szabad megkímélnie. Ha mi megkíméljük, és elnézőek leszünk, és csak a rossz természetünkkel, a rossz jellemvonásainkkal harcolunk, eljön az idő, ahogy Saullal is történt, hogy bár ő megkímélte Agágot és mindazt, ami szép volt, végül az az amálekita nem kímélte meg őt. Mi lesz velünk, ha mi is megkíméljük, és nem tanuljuk meg ezt?

Az Úr időről időre megmutatja, mi van bennünk. Nem lehet, hogy ne mutassa ezt meg. Ha most megkérdezném: mi az, amit az Úr legutóbb megmutatott neked, ami ott van a szívedben, mit mondanál? Vannak, akik nem jutottak el oda, hogy meglássák, hogy amikor előjön valami ebből a romlott ádámi természetből, azt kezelni kell. Kérnünk kell az Urat, hogy vegye kezelésbe a mi természetünket! Mert nézzétek, mit mond az Efézus 5,25-27: „ti férfiak, szeressétek a ti feleségeiteket, miképpen a Krisztus is szerette az egyházat, és Önmagát adta azért, hogy azt megszentelje, megtisztítván a víznek fürdőjével az ige által, hogy majd Önmaga elébe állítsa dicsőségben az egyházat, úgy hogy azon ne legyen szeplő (folt), vagy sömörgőzés, vagy valami afféle, hanem hogy legyen szent és feddhetetlen.” Tudjátok, mit jelent a folt? Ezek a foltok a mi lelkünkön vannak, és ezek előjönnek. Ha te nem látod, a melletted levők látják. Ezeket itt kell kezelni, most. Ez nem választás kérdése. Ennek meg kell történnie.

A családjainkban felnövő gyermekekre gondolok, akik szófogadó, jó gyerekek, nem sokat tudnak – és mikor erre a felfedezésre jutnak, és meglátják, mi van a szívükben, ez teljesen letaglózza őket. Mert a mi szívünkben van valami, aminek felszínre kell kerülnie. Amikor Dávid a pusztában volt, és saját magáról beszélt, azt mondta: „mit művel ez a Saul, hogy egy bolhát kerget?” Dávid őszintén meg volt győződve arról, hogy ő ilyen.

Testvérek, azt akarom mondani, hogy van szabadulás, mert amikor kijövünk ebből a pusztából, velünk is úgy történik, ahogyan Izráel népével történt: Miután átkeltek a Vörös-tengeren, megszabadultak Egyiptomtól, de mikor átkeltek a Jordánon, akkor megszabadultak a hústesttől. Nem kell hústesti embereknek maradnunk, akik éppen úgy élünk, mint a többi ember, csak hordjuk ezt a kitűzőt, hogy az Úréi vagyunk. Vannak, akik nagyon hirtelen természetűek, és nem is gondolnak arra, hogy meg kell szabadulniuk. Pedig nem kellene ilyeneknek maradniuk. Ne hagyjunk a szívünkben rendezetlen dolgokat, ha mondjuk egy testvérrel összetűzésünk volt! Ezeket teljes mértékben rendezni kell. Nem felületesen, ahogy általában történni szokott. Az Úr vére által meg kell tisztítani, és a kapcsolatnak utána jobbá kell válnia, mint azelőtt volt. Számunkra van lehetőség, hogy így járjunk el.

A hústest tehát nagyon nagy ellenség, és nem akar bemenni Kánaánba. És tudjuk, hogy azok az emberek, akik kijöttek Egyiptomból, meghaltak a pusztában, mert nem látták meg, hogy a hústestükkel foglalkozni kell. Csak ketten jutottak be Kánaánba, és valószínűleg sok lévita. A többiek nem tudtak bemenni, mert a hústestük megakadályozta őket. Tehát a körülmények, a helyzetek a munkahelyen, otthon a családban, a gyülekezetben, arra szolgálnak, hogy megmutassák, mi van bennünk. Hála az Úrnak, hogy lehetőségünk van Hozzá jönni, hogy megtisztuljunk, és tudjunk haladni előre. Ha a Biblia azt mondja: „a szeretet képmutatás nélkül való legyen”, akkor így kell lennie. Mert az Úr megmutatja, ha van valami a szívünkben; vagy ha valami zavar, ha egy testvér jelenlétébe kerülünk. Testvérek, ne így legyen. Mert ha így van, végül a dolgok felerősödnek, mert egy kis kovász az egész tésztát megkeleszti. Nem véletlenül hangsúlyozza mindig János, aki a Biblia utolsó könyvét írta, hogy „szeressétek egymást”.

Testvérek, az Úr segítsen, hogy megértsük: a győzelmet el kell fogadnunk! Át kell átadnunk magunkat az Úrnak, hogy kezelje a dolgokat az életünkben. Ő el fog ezekkel bánni, Ő megszabadít. A lelkünkön nem kell, hogy foltok legyenek, se hirtelenkedés, se harag, se durvaság, se rosszaság, ahogy az Efézusi levél mondja, és meglátszódjék, hogy mi az Úrhoz tartozunk. Az Úr áldjon meg titeket.

Kit Mays bizonyságtétele a megtéréséről

PDF: Kit_Mays_bizonysagtetele_a_megtereserol_2021_aug_17

Elhangzott: Valea Draganului, 2021. augusztus 17.

“Nagyon fiatalon lett üdvösségem, nem is emlékszem pontosan, hány évesen; talán három, vagy valamivel több lehettem, tehát nagyon kicsi. Úgy menekültem meg, hogy kértem az Urat, hogy „Uram, ne hagyd, hogy meghaljak, mielőtt csatlakozhatnék a gyülekezethez!” Ez nem egészen olyan imádság, ami bárkit üdvösségre juttatna, de én megmenekültem ezáltal, mert Isten látta, mi van a szívemben. És Ő lakozást vett bennem, és kijelentette Magát nekem, bár még csak kisfiú voltam. Nyolc-kilenc éves koromban zsoltárokat írtam, méghozzá a King James-féle bibliafordítás régies szófordulataival. De az Urat ez egyáltalán nem zavarta. Nagyon vallásos kisfiú voltam, volt olyan idő az életemben például, amikor féltem bármit is bizonyossággal kijelenteni. Ez még kamaszkorom előtt volt. Ha megkérdeztétek volna tőlem, hány óra van, és én jól láttam volna az órán, hogy kilenc, akkor is úgy válaszoltam volna: „Úgy hiszem, kilenc”. Látszik, hogy nem sok mindent értettem. De az Urat nem zavarta egyik ilyesmi sem.

Kamaszkoromban, úgy tizenhárom-tizennégy évesen az életem normális, rendes mederben folyt. Majd tizenöt éves koromban elmentem egy cserkésztáborba, ahol egy csűr tetejéről lezuhant egy hordó, és a fejemre esett. Csak egy pillanat műve volt, de az egész életemre kihatott ez a szerencsétlen ütés. A következő tíz-tizenöt évben minden napom fejfájással telt; reggel kezdődött és eltartott egész nap. Elmentem egy helyi, jó szakemberként ismert orvoshoz, aki elküldött egy specialistához, egy memphisi idegsebészhez, aki szintén nagyon jónak számított a szakterületén. Ez a jelenség ma már jól ismert, poszttraumás fejfájás a neve, de akkoriban még nem ismerték. Nagyon sok vizsgálatot végeztek rajtam, ezek legtöbbjét ma már nem csinálják. Tűt vezettek be a nyaki artériámba mindkét oldalon, és festéket fecskendeztek bele. Ez a fajta érfestés elvileg nagyon fájdalmas lett volna, de semmit sem érzékeltem belőle, ugyanis ezzel egyidejűleg deréktájon tűt szúrtak a hátgerincembe, és jelentős mennyiségű gerincvelő-folyadékot vettek le. És amíg az nem termelődött újra, olyan érzés volt, mintha szét akarna robbanni az agyam. Ezért két héten keresztül teljesen mozdulatlanul feküdtem, és emiatt nem fájt a nyakam. Egyetlen kezelést sem találtunk, amely hatékonynak bizonyult volna, és ezután abba is hagytuk egy időre a próbálkozást.

Amikor tizenhat éves lettem, tehát a következő évben, hat hét eltéréssel mindkét szülőmről kiderült, hogy rákos, és hogy meg fognak halni. Anyámnak tüdőrákja, apámnak gyomorrákja volt. Anyám nagyon szerette az Urat, és csodálatos keresztény volt. Apám alkoholista és szkeptikus volt, kigúnyolt mindenkit, aki hitt az evangéliumban. Mindkettőjüket többször műtötték, megvolt az első műtét, a nagyműtét, az életmentő műtét, az utolsó műtét… és abban az évben, amikor érettségiztem, karácsony után két nappal meghalt az édesanyám. Már régóta beteg volt, és nagy fájdalmai voltak. Nem tudott fájdalomcsillapítót szedni, mert a narkotikumoktól émelygett, arra pedig, amit még szedhetett volna – legalábbis, amiről akkoriban tudtunk – allergiás volt. Minden egyes lélegzetvétel komoly fájdalommal járt a számára. Az utolsó ősszel, amikor még élt, mellette aludtam éjjelente, egy kiságyon az ágya mellett, és mindketten úgy tettünk, mintha aludnánk. Nagyon óvatosan lélegzett, én pedig úgy tettem, mintha aludnék, nehogy észrevegye, hogy én észrevettem, hogy nagyon nehezen veszi a levegőt. Nem tudom, hogy édesanyám miért imádkozott – mert biztos, hogy imádkozott –, de azt tudom, hogy én miért imádkoztam. Azért imádkoztam, hogy meghaljon. Nagyon szerettem őt, ne értsetek félre, és bárcsak azt mondhatnám, hogy azért kértem ezt, hogy megszabaduljon a fájdalmától és a nyomorúságától, de valójában én akartam megszabadulni az én fájdalmamtól és nyomorúságomtól.

Két nappal karácsony után halt meg, és az apám – aki, mint említettem, alkoholista volt – gyomorrákban szenvedett, ami szintén fájdalmas, de általában véve nem annyira, mint a tüdő. Azonban mivel alkoholista volt, nagyon hamar függőséget okoztak nála a fájdalomcsillapítók is. Én elmentem otthonról a főiskola miatt, ahová megígértem anyámnak, hogy járni fogok. Négy testvérem közül én voltam a legkisebb, és már csak én voltam otthon akkoriban, apám ennek ellenére nem kérte, hogy maradjak. Elmentem tehát a főiskolára, apám pedig egyedül maradt otthon. Megkeseredett ember volt. De nagyon szerettem az apámat.

És volt anyámnak egy ismerőse, egy Thoe G. nevű nőtestvér, akivel nem volt ugyan szoros kapcsolatban, de az összes gyermekét és a férjét rábízta, hogy szellemi értelemben vállaljon felelősséget értük. Tudom, ez furán hangzik, de ez az asszony nagyon szellemi volt, akkor is, ha anyámmal nem voltak különösebben szoros kapcsolatban. Tehát amikor én elmentem otthonról, rendszeresen átjött, hogy ránézzen apámra, aki egy darabig úgy tűnt, egészen jobban van. Ez az asszony ebédet hozott neki, ott volt vele, bevásárolt, ha kellett, de apám tudta róla, hogy keresztény, és egy percig sem bízott meg benne. Olyanokat mondott neki például, hogy „Mielőtt hazamegy, mutassa meg a táskáját, hogy nem lopott-e el tőlem valamit!” Thoe pedig megmutatta a táskáját, hogy nem lopott el semmit.

Amikor ez a módszer nem vált be, hogy megfutamítsa, elkezdett neki azokról a dolgokról beszélni, amiket anyámmal művelt; azokról a gonosz dolgokról, amiket az életében tett. Ez az asszony meglehetősen burokban élt; keresztény családban, egy igen konzervatív közösségben nőtt fel, és egyszer elmesélte, hogy a füle már szabályosan égett azoktól, amiket hallott – de nem adta fel.

Januárban mentem el otthonról, és valamikor március környékén történt, hogy az éjszaka kellős közepén csöngött a telefon ennél az asszonynál. Apám volt az: „Thoe, van most valami dolga?” Mire ő: „Hát, nincs”. „Akkor át tudna jönni?” „Öt perc múlva ott vagyok.” Így is történt. Thoe férje is csodálatos ember volt. Nagyanyám azt híresztelte, hogy bizonyára valami tisztességtelen kapcsolat van apám és Thoe között, vagy hogy Thoe akar valamit tőle – borzasztó dolgokat feltételezett egy istenfélő asszonyról. De a férje elengedte, mondta, hogy menjen csak el apámhoz. Amikor odaért, apám így szólt hozzá: „Azt hiszem, elmondtam magának minden gonosz dolgot, ami csak eszembe jutott, hogy elkövettem. Gondolja, hogy a maga Istene szerethet egy olyan embert, mint én? Meg tud engem menteni?” Thoe pedig azt felelte: „Hogyne tudná! Hiszen pontosan ezért jött.” És az apámnak üdvössége lett. És ott van az örökkévalóságban az Úr Jézussal most is.

Drámai megtérése volt. A szobája is más lett, ahol tartózkodott, nem volt ott többé sötétség. Bizonyos értelemben olyan volt apám, mint egy kisgyermek. Meglehetősen nagydarab ember volt. Számtalanszor operálták a gyomrát, és mivel elhízott volt, a sebét valami olyasmivel kapcsozták össze, ami úgy nézett ki, mint a drót ruhaakasztó, és mivel rákos volt, a sebei nem gyógyultak megfelelően. Amikor kivették a drótokat és a varratokat, jókora nyílás tátongott a hasán. Thoe a Krisztus Gyülekezete nevű egyházban nőtt fel, és mivel ehhez tartozott, ő is úgy gondolta, hogy ha nem merítkezel be, akkor nem üdvözülsz. Apám pedig nem volt bemerítkezve. És megkérdezte Thoe-tól: „Be kell merítkeznem?” Ő pedig azt mondta, hogy igen. Mire apám: „Rendben, akkor tegyük meg, mondd meg, hova menjek.” A helyi gyülekezet természetesen szívesen vállalta a bemerítést. Ott volt egyfelől a hasán ez a hatalmas nyílt seb, és ott volt másfelől Thoe a véleményével, hogy ha nem vagy bemerítkezve, nem üdvözülsz – tehát be kell merítkeznie. De közvetlenül a bemerítkezése előtt azt mondta neki Thoe: „Nem gondolom, hogy az ember mennybe mehet és üdvözülhet, ha nem merítkezik be. Hiszem, hogy a Biblia ezt tanítja. De mégis azt gondolom, hogy neked nem kell bemerítkezned ahhoz, hogy a mennybe juss.”

Ez valami nagyon különös. Thoe nagyon kemény és szigorú valaki volt, ahogy ismertem; szigorú saját magával szemben, és soha nem változtatta meg a véleményét abban, hogy be kell merítkezni az üdvösséghez. De Isten munkálkodott a szívében. Ha már itt tartunk, én nem hiszem azt, hogy a Biblia azt tanítaná, hogy be kell merítkezni ahhoz, hogy megmeneküljünk. De itt nem ez a lényeg, hanem az, hogy Isten munkálkodott.

Apám az összes gyermekével és mindenki mással is megbékélt, és három nappal a tizennyolcadik születésnapom előtt meghalt. A következő Halloweenkor, október 31-én munkába menet az autópályán hajtottam – a főiskola és az orvosi tanulmányaim alatt ugyanis végig dolgoztam. Nem vettem észre, hogy koccanás miatt egy autó áll a belső sávban, mellette emberek, de a mellettem lévő sáv is teli volt, én pedig már nem tudtam megállni, belehajtottam az álló járműbe. A rákövetkező nagyjából egy évből nem sokra emlékszem. Kórházba vittek, az intenzív osztályra kerültem. Az agyműködésem nem volt kielégítő, és hívtak egy idegsebészt, ugyanazt, akinél már korábban is jártam. Végzett néhány vizsgálatot, de nem csinált sok mindent, azt hiszem, elintézte annyival: „Igen, elég fura a srác, de emlékszem rá korábbról, akkor is fura volt.”

Hat hetet töltöttem körülbelül az intenzív osztályon, nem tudom, pontosan mennyit, mert semmire nem emlékszem abból az időszakból. Amikor eljött a kórházból való elbocsátásom ideje, nem igazán tudták, mihez kezdjenek velem. Érzelmileg ki voltam készülve, az agyműködésem zavart volt, és gondozásra volt szükségem, keresték tehát, hová helyezhetnének el. Thoe jelentkezett, hogy ő majd vigyáz rám, vigyenek csak oda hozzájuk. Tehát hazamentem vele és Roberttel, a férjével. Jónéhány hónapig náluk voltam, nem emlékszem pontosan, mennyi ideig. Nagyon nehéz helyzet volt ez nekik, de nekem is. Csak feküdtem az ágyban, és úgy tettem, mintha aludnék, míg a fiuk, John, aki két évvel volt fiatalabb nálam, fel nem kelt, hogy elinduljon az iskolába. Együtt megreggeliztek, Robert elment dolgozni, Thoe pedig kitette nekem a reggelimet, mint ahogyan egy befogadott, elütött kutyának kiteszik az adagját. És amikor mindenki elment, lementem, megettem, ami ki volt téve nekem, visszamentem az ágyba, és a nap hátralévő részében megint csak úgy tettem, mintha aludnék. El tudjátok ezt képzelni, hogy hónapokon keresztül ott legyen valaki a házatokban, ilyen módon, ahogyan leírtam az életüket?

Végül jobban lettem, és érzelmileg is valamelyest javultam. Visszamentem a munkába és a főiskolára, majd jelentkeztem az orvosi egyetemre. Nem azt mondom, hogy minden pontosan így történt, mert nem emlékszem olyan jól, inkább arra emlékszem, amit mások meséltek el nekem, de ki tudja. Amikor az orvosira felvételiztem, a szóbeli beszélgetésen az iskola dékánja megnézte a jelentkezési lapomat, és valami olyasmit mondott, hogy „Tudja, Mays úr, nézem az ön jelentkezési lapját, és csodálkozom, mert ugyan jeles eredményt ért el a felvételi vizsgán, de a jegyei nagyjából közepesek. Miért gondolja, hogy itt van a helye, közöttünk?” És ahogy visszaemlékszem, valami olyasmit mondtam, hogy „Dr. Kelson, kiüríthetem a szemetesüket kifelé menet? Csak hogy ez a nap ne vesszen teljesen kárba egyikünk számára sem.” Nos, általában nem ezt szokták az egyetemi tanárok sikeres felvételi beszélgetésnek nevezni. Így mentem tehát ki, minden reménység nélkül arra, hogy fölvegyenek.

Hogy miért mondom el mindezt? Mert ez is a bizonyságtételemhez tartozik. Azok a dolgok, amelyeket mindannyian szeretünk, amelyekre építünk – és ezek kellenek is, mert ezek Istentől vannak és jók: család, egészség, anyagiak, a személyiségünk, az érzelmi kiegyensúlyozottságunk, a jó agyműködésünk – látszólag mind elvesztek számomra, és nem csak látszólag, mert tényleg el is vesztettem ezeket. De van valami, ami nagyon fontos, és szeretném, ha ti, fiatalok is jól figyelnétek: az igaz szerelem. Volt egy lány, aki belém szeretett, és akibe én is beleszerettem a középiskolától kezdve, és aki végigcsinálta velem ezt az egészet. Gondozta édesanyámat – nagyon kedves lány volt. De mindenből elég lesz egyszer, és eljött az az idő, hogy elege lett. Túl sok rossz történt, folyamatosan jött a sok rossz, és ez egyszerűen már túl sok volt neki. Ejtett, mint egy rossz szokást. Nem hibáztattam ezért, akkor sem róttam fel ezt neki, de ostoba dolognak tűnt az egész. Hiszen már gyakorlatilag mindent elvesztettem, és egyszerűen már semmim sem maradt, amit még elveszthetnék. És amikor nincs semmid, akkor már semmi sincs, amit elveszthetnél – ahogy a régi ének is mondja.

Rájöttem, hogy az életem hasonlít egy filmhez, nem hiszem, hogy bárki látta volna, az a címe, hogy City Slickers (magyar címe: Irány Colorado!). Arról szól, hogy egy ember élete teljesen széthullik, mindent elveszít, és a barátai jönnek, hogy vigasztalják, és azt mondják neki: „Az életed ismét a nulláról indulhat”. És mit értenek ezalatt? Hogy újrakezdheted az életedet, senki sem vár tőled semmit, és azt csinálhatsz, amit csak akarsz. És én is erre a pontra jutottam. Keresztény voltam egészen kicsi koromtól fogva. De azt mondtam, hogy nem akarok az anyám hite által élni. Nem fogom az életemet valami olyanra alapozni, ami nem valódi. Így hát első éves főiskolásként nekifogtam, hogy történelmi szempontból bebizonyítsam a feltámadást. Csúfos kudarcot vallottam, hiszen nem volt meg hozzá sem a tehetségem, sem az időm, és ezt amúgy sem lehet bebizonyítani.

Testvérek, figyeljetek ide. Eljutottam egy pontra – mert anyámnak olyan hite volt, ami átvitte őt, egyenesen az örökkévalóságig. Nem tudtam figyelmen kívül hagyni a hitét – de ez az ő hite volt. Nem volt elég az én számomra is. Azt mondtam: „Uram, ha létezel, ha meg akarsz ismerni engem, itt vagyok. A Tiéd vagyok. Jelentsd ki Magadat nekem!” Nem jelent meg kézírás a falon, nem szólt hang a mennyből, nem láttam angyalokat. De tudtam a szívemben, hogy Isten az, aki. És tudtam, hogy végig Isten volt az, aki megengedte ezeket a dolgokat az életemben. Testvérek, nem vesztettem el semmi olyat, amit ne veszítenétek el ti is. Szinte mindenkinek lesznek anyagi gondjai, egészségügyi problémái, a szüleitek meg fognak halni – vagy ti haltok meg előbb. Betegek lesztek, csalódni fogtok a családtagjaitokban és a testvéreitekben a gyülekezetben; igaz szerelmetek cserben fog hagyni.

Ezek a felsorolt dolgok, mint a család stb., mind jók, nem rosszak, de nem elegendőek. A maguk helyén csodálatosak. És el kell, hogy mondjam, Isten visszaadta nekem mindezeket. A legcsodálatosabb feleségem van, akit az ember csak el tud képzelni. Van családom, tizenegy unokám, mindig utánuk kell számolnom, hogy biztosan tudjam, hányan is vannak. Az elmúlt évben kettő született, és hatan vannak öt évesnél kisebbek. Van egy csomó képem róluk, majd utána mindet megmutatom. Csak viccelek ám, nem terhellek vele titeket.

És Isten megadta nekem – mert tudjátok, öt éves koromtól kezdve az volt a vágyam, hogy orvos legyek. Minden mást elveszítettem. És ekkor kaptam egy levelet az egyetemről. Narancsszínű csík futott keresztbe a borítékon: „Hivatalos felvételi határozat az orvosi egyetemre.” Nem nyitottam fel azonnal, mert azt gondoltam, csak elcserélték a borítékot valaki máséval. De csodák csodája, felvettek! Ilyen gyanakvó figura vagyok. De biztos akartam lenni benne, hogy valóban ez az Ő akarata-e, hogy orvosi egyetemre menjek – csakhogy nem azért, mert szerettem Istent. Ne értsétek félre, tudtam, hogy Isten volt az, aki munkálkodott, tudtam, hogy szeret engem, én is szerettem Őt, de számomra itt arról volt szó, hogy nem akartam megint elveszíteni valamit. És tudtam, hogy Ő nem játszadozik velem. Keményen, de tisztességesen viselkedett velem szemben. Tudtam, hogy bármit is tartogat a számomra, az csakis a legjobb lehet. De megmaradt ez az egy, amihez ragaszkodtam. És tanácstalan voltam, hogy mit tegyek? Ezért azt mondtam, „Uram, itt van ez a felvételi határozat, és ha akarod, akkor elmegyek az orvosira, de ha nem akarod, akkor mondd meg, és akkor nem megyek.” Nem akartam volna azt, hogy odamegyek, és félidőben kiesek onnan. Úgy jártam végig az egyetemet, hogy azt mondtam az Úrnak: „Uram, szükségem van a jó jegyekre, a tandíjra és a békességre. Ha bármelyiket elveszed, én itt sem vagyok.”

Végig dolgoztam, emellett kaptam kölcsönt olyanoktól, akik hajlandók voltak kölcsönadni nekem, akik nem voltak ugyan túl sokan, de tőlük nagyra értékeltem. Nagyon élveztem az egyetemet, mert sosem gondoltam, hogy le is fogok diplomázni a végén. Tehát nem volt rajtam ez a nyomás, tanulhattam csak a magam örömére. A tandíjat úgy fizettem, hogy a dékánnak volt egy pénzalapja, ahonnan kölcsön lehetett venni a szükséges összeget a negyedév első napján, de vissza kellett fizetni, mire megkezdődtek a vizsgák.

Az orvosi egyetemen tizenkét negyedév van, ez összesen harminchat hónapot tesz ki, és minden alkalommal, mielőtt befizettem volna a tandíjat, azt mondtam: „Uram, ha nem akarod, hogy ide járjak, csak mondd meg! És akkor nem megyek.” De nem volt kézírás a falon, nem volt angyali szózat, nem érintette meg Isten a szívemet azzal, hogy „ne járj az egyetemre”, egészen a legutolsó negyedévig. Már csak a választható tárgyaim voltak vissza. Ez úgy működik, hogy két választható tárgynak kell lennie, mindkettő hathetes, és én ezeket meghagytam a legvégére. A választható tárgyakból sosem szoktak senkit megbuktatni. Van tehát tizenegy negyedév, ami kötelező, és az utolsó negyedév ebből a két választható tárgyból áll. Ha például szereted a sebészetet, akkor választhatsz még egy sebészeti tárgyat. Ha a kutatás érdekel, választhatod azt, ha el akarsz menni munkát keresni, azt is lehet ezalatt a hat hét alatt. Soha, senki, akit nem ítéltek el valamilyen bűncselekményért, vagy nem támadt a dékánra furkósbottal, nem bukott meg a választható tárgyából.

Közvetlenül az utolsó, tizenkettedik negyedévem előtt, a kórház, ahol laktam – ugyanis egy hallgatólagos megegyezés értelmében olyan szobákban alhattam, ahol éppen senki nem feküdt; nem fizettem lakbért, és az orvosi menzán ettem; a kórház alkalmazottja voltam, és az újszülöttekkel foglalkoztam, amikor még nem volt erre külön neonatológus – tehát a kórház elküldött az ország másik felébe valamilyen orvosi kongresszusra, és amikor leszálltam a gépről, elmondtam a szokásos imádságot a tizenkettedik szemeszterért, de változtattam rajta egy egészen kicsit. Csak egy egészen kicsit. Azt mondtam: „Uram, ha azt akarod, hogy járjak az egyetemre, mondd azt, és megyek! Neked csak azt kell mondanod, hogy menjek, és akkor megyek.” Nem volt írás a falon, nem volt angyali szózat, nem hallottam hangot, nem volt látomásom, és csak egyetlen egyszer mondtam el ezt az imát, mégis tudtam, hogy ott kell hagynom az egyetemet. És ezt tettem.

Hat hetet vártam, mielőtt bárkinek is elmondtam volna, mert tudtam, hogy a bátyám iszonyú mérges lesz. Mert szeretett engem. Vagy pedig kényszerítene, hogy menjek vissza, és tudtam, hogy nem tudnék vele ellenkezni. Ha már itt tartunk, csak azokkal közlöm megnyugtatásképpen, akiket kezeltem itt közületek, hogy később visszamentem, befejeztem az egyetemet, és meglett a diplomám. Tehát újra elmentem a dékán irodájába – ekkor már új dékán volt, és megmondtam neki, hogy kilépek az egyetemről. És föltette a szokásos kérdéseket, hogy elment-e az eszem, vagy be vagyok-e drogozva, vagy talán egy ásramba akarok-e elvonulni Indiában vagy valami – nem emlékszem pontosan, hogy mit kérdezett, de a kérdés lényege az volt, hogy miért csinálom ezt. Nem tudom, ismeritek-e az orvosi diplomákat, de a harvardi orvosi oklevél mindig akkora csak kb. mint egy A/5-ös lap, és sima fekete keretben van, egyszerű, fekete háttérrel, ami úgy néz ki, mintha a fénymásolóval csinálták volna. Ha hatalmas, igazi báránybőrre írt, díszes orvosi okleveleket láttok kitéve valahol, az minden valószínűség szerint valamilyen kuruzsló egyetemről származik. Ennek az embernek a fala pedig tele volt ezekkel a kis, fekete hátterű és keretű oklevelekkel. Nagyon jelentős zsidó orvos volt. A felesége öngyilkosságot kísérelt meg aznap délután, és engem azelőtt fogadott, hogy bement volna a feleségéhez a sürgősségire. De én ezt nem tudtam. Nekem szegezte: „Miért akarja abbahagyni az egyetemet?” „Mert meg kell tudnom, hogy melyik az én Istenem: Ábrahám, Izsák és Jákób Istene, vagy az az oklevél a falon.” Mondott valamit, majd megkérdezte: „Szeretné, hogy később visszajöhessen?” És azt válaszoltam, hogy igen, ha van ilyen lehetőség, akkor azt nyitva szeretném hagyni, nincs okom rá, hogy ezt ne tegyem meg. Azt felelte: „De mi lenne, ha azt mondanám, hogy nem jöhet vissza erre az egyetemre, és egyetlen más orvosi egyetemre sem a világon, ha most kilép?” Én pedig elnevettem magam: „Ön teljesen félreértett engem, ez nem valami játszma – nem engedélyt kértem a távozásra, hanem bejelentettem, hogy végeztem. Ha ez számítana, amit mondott, akkor eleve nem is mennék el.”

Több is van ennél, de nem akarom már ennyire részletezni, így is nagyon sok időtöket raboltam el. De a lényeg az, hogy Isten nekünk a legjobbat akarja adni. Az Ő terve és az Ő útja a mi életünkre nézve jó! Senki sem túl fiatal ahhoz, hogy üdvössége legyen! És tudjátok meg, bármit is terveztetek el a magatok számára, az nem elég jó. „A világban nyomorúságotok lesz.” Biztosíthatlak, hogy így lesz, hiszen a Biblia mondja, hogy nyomorúságunk lesz. Senkit nem ismerünk, akinek ne lenne nyomorúsága. De a keresztény embernek megvan ez a válasza az Úrtól: „De ne féljetek, én legyőztem a világot.” Az életben sok fájdalom ér minket. De ott van az az öröm, amely át fog segíteni mindenen. És Isten lehet, hogy nem azt adja majd, amiről azt hisszük, hogy szeretnénk, hanem azt, ami be fogja tölteni a szívünkben lévő szükséget.

Bocsánat, hogy ilyen hosszan beszéltem, de azt mondom nektek, hogy ez az a nap, a mai nap, amikor meg kell térnetek, ha még nincs üdvösségetek. Én már idős vagyok, ezért bizonyos tekintéllyel mondhatom, hogy nem fogjátok megbánni, amikor az életetek vége elérkezik. Kimondhatatlan, megdicsőült öröm – sok nyomorúsággal, nehézséggel, szívfájdalommal és szenvedéssel. Ámen.

Hogyan győzedelmeskedhetünk a hústesten? (Radu Gavriluț)

Elhangzott: 2021. szeptember 5-én, Aradon.

A teljes igeszolgálat PDF-ben: Hogyan győzedelmeskedhetünk a hústesten?

“Miután az ember bűnbe esett, a bűn bejött a világba, és az ember természete bűnös, korrupt, javíthatatlan lett, semmit nem lehetett vele kezdeni. Úgy mondja a Biblia, hogy az ember hústesti lett. Az a szó, ami az eredetiben itt szerepel, olyasmit jelent, amiben látszatra van valami nagyon jó is, annak ellenére, hogy Isten számára egyáltalán nem jó. Az ember mégis a saját természeti erejével, bölcsességével megpróbál Istennek szolgálni. Tudjátok, hogy Isten munkájában mi a legnagyobb probléma? Nem a bűn, hanem az, hogy az ember a saját természete által akar élni és szolgálni.

A bűnbeeséskor tehát minden elromlott. A lélek kezdett uralkodni a szellem felett; a lélek vette át a vezetést, a test pedig teljesen megromlott. Ezekben a körülményekben születtünk. „Bűnben fogant engem az én anyám.” Mikor ezt mondja az Ige, akkor valójában erről a megromlott természetről beszél. És természetes, hogy ez a megromlott természet bűnöket eredményez.
Nagyon sok keresztény számára nem világos, hogy mi történt, és milyen változások következtek be akkor, amikor hittünk. Mert hallva az evangéliumot, ahogy az Efézus 1,13-14-ben olvassuk: „Akiben ti is, minekutána hallottátok az igazságnak beszédét, idvességetek evangéliumát, amelyben hittetek is, megpecsételtettetek az ígéretnek ama Szent Szellemével. Aki záloga a mi örökségünknek Isten tulajdon népének megváltására, az Ő dicsőségének magasztalására.” Mi csak azt látjuk, hogy valaki megtér az Úrhoz – de ha látnánk, hogy a háttérben valójában mi történt, akkor sok mindent megláthatnánk. Nemcsak azt, hogy a bűn terhe elvétetett róla, hogy meg lett tisztítva, hanem még sok egyéb is történt vele. És az egyik ilyen dolog az, hogy az Élet, Krisztus, a Szent Szellem lakozást vett a szellemében. De még semmi nem történt – vagy csak nagyon felületesen – ezzel a megromlott, korrupt természettel. Ez a bűnös természet még mindig ott van.

„Ha azt mondjuk, hogy nincsen bűn mibennünk…” – és itt éppen erről a természetről van szó. Soha nem fogunk megszabadulni ettől a természettől. De nem kell ennek a természetnek uralkodnia. Amikor az Úrhoz jövünk és hiszünk, ez a negatív rész nagyon erős, és az új nagyon gyenge; és általában az történik, hogy „amit nem akarok, azt mívelem”. Ha az történik velem, ami a Róma 7-ben van leírva, ez azt bizonyítja, hogy újjászülettem. Sokak számára ez harc, és nem értik, hogy tulajdonképpen mi történik akkor, amikor a gonosz vádolja őket, és újra elkövetik ugyanazt. Hallottam szülőket is a megtért gyermekeiknek azt mondani: „egy keresztény nem tesz ilyet”. Én azt hiszem, hogy csak a Sátán mondja ezt, hogy „egy keresztény nem tesz ilyet”. Egy olyan valaki számára, aki régóta keresztény, ez nem zavaró, mert tudja, hogyan van ez. De ha valaki, aki kezdő és magára tekint…?

Miért zavarja a keresztény embert az, hogy a gonosz elítéli? Mert azt hiszi, hogy benne mégiscsak van valami jó, de ma nem sikerült azt tenni, amit kell; és mert nem tudott uralkodni magán; nem sikerült, hogy ne telefonozzon, de ha holnap úgy kezdi, hogy többet imádkozik, akkor lehet, hogy sikerülni fog… Nem fog sikerülni, mert nem ez az út. Ez nem azt jelenti, hogy nem jó dolog imádkozni, nagyon jó, ha imádkozol.

Amit mondok, az nem csak elmélet, amit olvastam a Bibliában, hanem a saját tapasztalatom, láttam, hogy így van. Mikor én megtértem, meg voltam győződve arról, hogy a következő alkalommal másképp lesz. Mindig ezzel a meggyőződéssel voltam, soha nem gondoltam úgy, hogy most már leteszem a fegyvert, és azt mondom: Uram, most már cselekedj Te! Nem azért, mert nem akartam, hanem mert nem tudtam, és nem is mondta senki, hogy: Ember, tedd le a fegyvert! És én minden alkalommal meg voltam győződve arról, hogy ezután másképp lesz. És minden alkalommal még rosszabb volt, egy bizonyos napig, mikor megértettem ezt a dolgot. Mert az a legnagyobb kérdés, hogy miként győzedelmeskedem? Hogyan történik ez, hogy végül az Élet, Krisztus, aki bennem van, Ő uralja az én természetemet, és ne az én természetem uralkodjon felettem, hanem ez az új természet mutatkozzon meg? Hogyan tudjak közeledni valakihez közvetlen módon, és ha mond rólam valamit, ismerjem el és ne igazoljam magam, ne adjak igazat magamnak, és ne legyen nehéz elismerni: igen, így van, vétkeztem, sajnálom? Tehát ez a legnagyobb probléma: Hogyan lehetséges ez?

Olvassátok el W. Nee Normális keresztény élet című könyvét. Ezt a könyvet nem lehet három nap alatt elolvasni. Olvasol egy fejezetet és elmélkedsz rajta. Például: Mi a kapcsolat a vér és az ellenség között? Sok keresztény mondja ezt: „Uram, a Te véred oltalmában állunk.” Ilyesmi nincs a Bibliában. Hanem ott arról van szó: „Meglátom a vért az ajtófélen, és ha meglátom a vért, elmegyek melletted.” Ha ott a vér a te szíveden, az a vér, amely a keresztfán kifolyt a te bűneid bocsánatáért, az a vér, amely megigazít, jöhetsz Isten színe elé. Ne úgy jöjjünk Őelé, hogy: „Uram, ma jól sikerült, és jó nap volt a mai”, és este jövök, és azt mondom: „Uram, hiszem, hogy elfogadsz, mert ma jól sikerült minden”.

Ő soha nem fogad bennünket más alapon, csak ezen az alapon: az új és élő út, Krisztus vére által (Zsid 10,20). Hozzá soha nem közeledhetünk másként. Ekkor a gonosz semmit nem talál bennünk, és a dolgaink el vannak rendezve, és el vannak fedve a vér által. „Ha megvalljuk bűneinket, Ő hű és igaz, hogy megbocsásson és megtisztítson minden bűntől” (1Jn 1,9). És mikor jön a Sátán, hogy vádoljon, az Úr nem talál semmit.

Tehát, ez az út és nincs más. Hiába mondom: „Uram, a Te véred oltalmába jövök”, a Sátánt ez nem zavarja. Őt a valóság érdekli. Van-e valami, ami csak látszat, amiben nincs ott a valóság, hagytál-e neki utat, nyitott ajtót? Mert azon az ajtón, amit te nyitva hagytál, a Sátán jöhet, hogy vádoljon téged. Ha nyitva hagytad, ő mindig jönni fog. Beszéltem valakivel, akit legalább tizennégy éve kínoz egy probléma, és nem volt ezekkel a dolgokkal tisztában. Mondtam neki, hogy az Úrhoz kell jönnie, hogy megvallja. Azt mondtam neki: „Veled az történt, hogy tőled a Sátánhoz már egész autópálya van kiépítve. Ő így jön és megy.” És ez az asszony a Sátán ítélete alatt élt, mert a testvérek vádolója éjjel és nappal vádolja őket (Jel 12,10). Láttátok, hogyan vádolta Jósuát? Téged vádolt már valaha? Engem igen, míg az Úrhoz nem jöttem, és akkor az Úr elfogadott. Mert Ő mindenkit elfogad, mert az Ő vére elégséges. Ez csak egy zárójel volt a könyvvel kapcsolatosan, hogy olvassátok el.

De hogyan lesz szabadulás számunkra? Hogyan fogunk megszabadulni ettől a vádaskodástól, ebből az állapotból? Mert a harc azonnal elkezdődik, miután hittünk. Ha eddig nem voltak nagy problémáink, most már lesznek. Ezután kezdünk sírni.

Majd jön ez az ismeret – ami az első lépés kell, hogy legyen –, hogy az Úr megmutassa nekem, hogy az óember Krisztussal együtt meg lett feszítve (Róm 6,6). Nem létezik más szabadulás, csak ez. Én így szabadultam meg attól a kezdeti küzdelemtől, amikor a Sátán vádolt, és szerettem volna másképp élni, hogy ne én legyek, hanem az Úr legyen. Sok ideig nem sikerült, míg egy napon az Úr megmutatta nekem nagyon világosan, hogy az óember Krisztussal együtt meg lett feszítve. Az óember és a hústest ugyanaz az igazság, két különböző nézőpontból. Az óember nem az „én óemberem”, a „te óembered”, az „ő óembere”. Az óember egy, de ha szubjektíven beszélek róla, akkor az én hústestemről beszélhetek. Az én hústestemben, azaz bennem, nem lakik semmi jó (Róm 7,18).

Tehát a hústesttől két irányból jön a szabadulás. Egyik, hogy: „akik a Krisztuséi, megfeszítették a hústestet az ő kívánságaival és indulataival együtt” (Gal 5,24). Ez történelmi tény. Akár érezzük, akár nem, ez a dolog megvalósult. De az, hogy halottnak tekintsem magamat a bűn számára és élőnek Isten számára (Róm 6,11), ez csak akkor valósulhat meg, mikor az Úr megnyitotta a szememet, hogy meglássam, hogy Krisztussal együtt meghaltam, a hústest meg lett feszítve. És az erő, amely megtart minket ebben a körülményben, a Szent Szellem. A Szent Szellem mondja: „szellem szerint járjatok és nem fogjátok teljesíteni a hústest kívánságait.” A szellem szerint való járás azt jelenti, hogy megmaradunk a Galata 5,24-ben. Tehát testvérek, nagyon fontos ez. A Szent Szellem elengedhetetlen, mert Ő irányítja a mi életünket, és ha nyugodtan maradunk és megkérdezzük: „Uram, mit akarsz, hogy tegyek? Mi a Te akaratod?” – Ő mindig megmutatja nekünk. Ha hallgatunk Rá, a hústest kívánsága nem lesz teljesítve. Ha nem hallgatunk, tudjátok mi fog történni? Ha nem hallgatunk Rá, ki fogjuk nyitni az ajtót, és újra azt fogjuk tapasztalni, hogy a hústest uralkodik felettünk, mert mi nem hallgattunk Rá. A legtöbb fordítás azt mondja: „szellem szerint járjatok és nem fogjátok teljesíteni a hústest kívánságait” (Gal 5,16). Egyszerűen nem fogjuk teljesíteni.

A kísértés jön, és nem akkor kell felébrednünk, amikor jön. Reggel egy bárány…, és este egy bárány. Reggel, mikor felébredsz, át kell adnod az életedet az Úrnak: „Uram, itt az életem.” És így, mikor jön a kísértés, a próba, Ő eszedbe juttatja, és mondani fogja: „nem ez az út…”; „erre menj…”; „ne menj oda”. Tehát egyszerű mondani, nehéz megtenni. Nagyon egyszerű, de nehéz, mert nagyon sok keresztény, aki valóban ismeri az Urat, egyszerűen nem tudja mit jelent a Szellem vezetése alatt járni. Mint mikor Mózes elküldte a kémeket egy gyenge pillanatában, és azt mondta: „Nézzétek meg, milyen az ország. Vizsgáljátok meg, hogy jó vagy nem jó?” Nem ez az út. Az út ez: „szellem szerint járjatok, és nem fogjátok teljesíteni a hústest kívánságait”.

Tovább a teljes igeszolgálatra (PDF): Hogyan győzedelmeskedhetünk a hústesten?

Megtöretés – az áldáshoz vezető út (Radu Gavriluț)

Elhangzott Nagyváradon, 2022. január 16-án. PDF: 2022-01-16-Radu_Gavrilut_Megtoretes_az_aldashoz_vezeto_ut

https://www.ekklesiaoradea.ro/

Sokszor hallottam testvéreket, hogy azt mondják: „elméletileg tudom a dolgokat, a probléma a gyakorlattal van”. Soha nem értettem egyet az ilyen beszéddel. Tudjátok miért? Mert ahhoz, hogy a hit útján járhassunk, egyvalami létfontosságú: hogy legyen felülről való világosságunk, azért, hogy láthassunk. Ha nincs felülről jövő világosságunk, akkor nem láthatunk.

Az elmúlt napokban olvastam az 51. zsoltárt, 18-19 vers: „Mert nem kívánsz véres áldozatot, hisz megadnám; égő áldozatban nem gyönyörködsz: Istennek való áldozatok a töredelmes szellem, töredelmes szív; és aki meg van törve, Istenem, nem veted meg.” És ha meg akarjátok keresni a kereszthivatkozásokat, megtalálhatjátok ezt az Ézsaiás 57,15-ben is, ahol ugyanígy a megtört szívről, a töredelmes és az alázatos szellemről beszél. Vajon miért kedveli Isten az összetört szellemet?

Nem mondhatja senki, hogy ő megtört ember, mert olvassa a Bibliát és érti azt. Nem így történik. Mikor valaki összetört ember, azt látni lehet. Mi a bizonyítéka, hogy megtört ember vagy? Az, hogy suttogva beszélsz? Nem ez a bizonyíték. A bizonyítéka annak, hogy megtört ember vagy, az, hogy az elméd megújult, másként gondolkozol.

Egyszer azt mondta egy testvér: „Nekem nem tetszik, ahogyan az Úr munkálkodik az életemben, én nem szeretem az Ő útjait.” Azt válaszoltam: Ember, te csak az éneddel foglalkozol, akinek nem tetszik? Mikor fog az énednek tetszeni az Úr útja? Soha! Soha nem fog egyetérteni azzal, hogy te úgy lásd a dolgokat, ahogyan Ő. Testvérek, felülről jövő kijelentésre van szükségünk, hogy megláthassuk, mit munkál az Úr az életünkben. Ha kijelentést kapunk az Úrtól, akkor meglátjuk, hogy ami az életünkben történik, azt mind Ő készítette el. Mi nem vagyunk megtörve. Nekünk megvan a magunk gondolkozása. Tudunk összefüggéseket keresni a Bibliában, és tudunk beszélni róla, de nem értjük. Miért? Mert az elménk nincs megújulva.

Megnéztem, mi történt Jákóbbal, és sok mindent megláttam, ami vele történt. Egy testvér szerint a Lábánnál eltöltött idő időveszteség volt, de én nem gondolom, hogy az elvesztegetett idő lett volna, mert ebben az időszakban az Úr szép lassan egyre közelebb jött Jákóbhoz. És a dolgok nem úgy mentek, ahogy ő szerette volna. Nem akarta, hogy így történjenek a dolgok vele. És annak ellenére, hogy megkapta, amit akart, és nagyon gazdag lett, sokkal gazdagabb, mint ahogy Izsák meggazdagíthatta volna, mégsem volt elégedett. Meggazdagodott tehát, és az Úr sokféle helyzeten keresztül munkálkodott az életében, és láthatjuk, hogy nem szólt semmit, nem kommentált, nem mondta: nem szeretem, ahogy munkálkodsz. Soha nem mondta ezt. És így az Úr közeledett hozzá. Miért fontos az összetöretés?

Van a Bibliában egy ilyen meghatározás, Ézsaiás 57,14-15: „Egy hang ezt mondja: Töltsétek, töltsétek föl, készítsétek az utat, népem útjából vegyetek el minden buktatót! Mert így szól a Magasságos és Felséges, aki örökké él, és akinek szent a neve: Magasságban és szentségben lakom, de a megtörttel és alázatos szívűvel is, hogy megelevenítsem az alázatosok szellemét, és megelevenítsem a megtörtek szívét.”

Nagyon érdekes: készítsétek az utat! Melyik ez az út, amit az Úr készít? Hát ez az, hogy ne te legyél, hanem Ő lehessen. Mert végső soron az összetöretés azt jelenti: ne te legyél, hanem Ő legyen. De nem egyik pillanatról a másikra vesz kezelésbe és csap le ránk, hiszen Jákób életében sem ez történt, hanem az Úr lépésről lépésre foglalkozott vele, és egyszer csak elkészítette azt a pillanatot, mikor az Úr Jézus Krisztus harcolt vele. És látva, hogy nem tudja legyőzni – mert Jákób nagyon erős volt, éppen olyan erős, mint mi vagyunk – egy ütést mért rá a legerősebb területen, ott ahol ő legerősebb volt. És akkor készítette el az utat az áldás számára. Nincs út az áldás számára a mi életünkben, ha nem vagyunk összetörve.

De addig, nézzétek, mit mond Péter, a mi szeretett apostolunk. 1Péter 2,19-20: „mert az kedves dolog (kegyelem), ha valaki Istenről való meggyőződéséért tűr keserűséget, méltatlanul szenvedve. Mert micsoda dicsőség az, ha vétkezve és arcul veretve tűrtök? – akkor lehajtjuk a fejünket: igen, sajnálom – De ha jót cselekedve és mégis szenvedve tűrtök, ez kedves dolog (kegyelem) Istennél. Mert arra hívattatok el, hiszen Krisztus is szenvedett érettetek, néktek példát hagyván, hogy az ő nyomdokait kövessétek. Aki bűnt nem cselekedett, sem a szájában álnokság nem találtatott, aki szidalmaztatván, viszont nem szidalmazott, szenvedvén nem fenyegetőzött, hanem hagyta az igazságosan ítélőre.” Nem úgy felelt, ahogy itt mondta valaki, hogy forrongott magában. Nem így! Egyszerűen arra tekintett, hogy az Úr készítette el számára ezt az utat.

És emiatt akarja ezt az Úr, testvérek, hogy így legyünk itt a földön, hogy ezt elfogadjuk. De ha mi nem fogadjuk el az Ő utait, és azt a bánásmódot, amelyet alkalmaz velünk szemben, akkor olyan emberek leszünk, akik csodálkoznak azon, amik történnek velük. Mindig meglepődünk, hogy nem jó az, ami velem történik; nem értékelnek; szeretném, ha értékelnének; szeretném, ha lennék valaki. Nem azt kell kérnünk, hogy elfogadjuk ezt, hanem világosságot kell kérnünk az Úrtól, hogy amikor jönnek ezek a helyzetek, megláthassuk ezekben az Urat. Tehát nem élhetk a hitéletet kijelentés nélkül. Megérthetjük, hogy igen, így van, és én hiszem, hogy mindenki megérti azt, hogy ez így van, de mikor jön az a helyzet, csak akkor tudsz keresztül menni rajta, ha megláttad, hogy az Úr az. Tudjátok, hogyan látták Őt meg a tanítványok? Az Úr van ott! Nem a testvérek, nem a körülötted levők, akik rosszat akarnak neked. Éppen a melletted levők a legalkalmasabbak arra, hogy az Úr általuk kezelésbe vegyen téged. De nem őket kell látnod, hanem az Urat minden dologban.

A lélek, mely összetört, olyan lélek, melyet az Úr használni tud. Nem azt jelenti, hogy ez a munkálat olyan hamar befejeződik; mert ez olyan munkálat, amely eltart, míg mi ezen a földön leszünk. Folyamatosan foglalkozik velünk az Úr. De testvérek, kérjünk az Úrtól világosságot, hogy az Urat tudjuk meglátni. Tehát emiatt akar az Úr foglalkozni a mi életünkkel, hogy megtört emberek legyünk. Testvérek, kérjünk az Úrtól világosságot, hogy láthassunk. Ámen.

„Fussuk meg kitartással az előttünk lévő pályát!” (T. Austin-Sparks)

PDF: Austin-Sparks-Fussuk_meg_kitartassal_az_elottunk_levo_palyat

Fussuk meg kitartással az előttünk lévő pályát. Tekintsünk föl a hit szerzőjére és beteljesítőjére, Jézusra” (Héb 12,1-2, Békés-Dalos ford.).

Nem tudjátok, hogy a pályán futók közül, habár mindnyájan futnak, mégis csak egy nyer pályadíjat? Úgy fussatok, hogy elnyerjétek!” (1Kor 9,24 – Csia).

Jól futottatok; kicsoda gátolt meg titeket (…)? (Gal 5,7 – Károli).

„Fussuk meg”! Nem is annyira a futás vagy a verseny a lényeg, hanem a végcél, a pályadíj. Mi a célja a futásunknak? Az ezzel kapcsolatos elképzelések igen különbözőek, az evangélium hirdetése pedig legtöbbször pusztán a bűnbocsánatra és a mennybemenetelre szorítkozik. Amikor azonban az Újszövetséghez fordulunk – mely a végső tekintély ebben a kérdésben –, azt látjuk, hogy habár a menny, a dicsőség és az áldások is beletartoznak, de a valódi cél egy Személy. A pályadíjról kiderül, hogy az egy személy, és ez a személy nem más, mint az Úr Jézus Krisztus. A Héberekhez írt levélnek ezen a pontján már összegzést és buzdítást olvasunk, de ahhoz, hogy megérthessük e felszólítás erejét, nyilvánvalóan vissza kell mennünk e csodálatos írás elejéig.

A levél kezdetén az Úr Jézus személyének két-három jól ismert bemutatása egyikét találjuk. Biztosra veszem, hogy ha nem is Pál írta valójában, az író Pál iskolájához tartozott, különösen ami Krisztus páratlan nagyságának felfogását illeti. Az első öt versben Isten Fiának kimagaslóan szép bemutatását látjuk. Erre a Fiúra – Jézusra – kell néznünk, miközben futunk. Ő a cél: Ő a pályadíj! A levél legfőbb célja, hogy bemutassa az isteni teljességet és bevégzettséget Isten Fiában, és ezt a hit elé tárja, hogy a hit ezt megragadhassa és magáévá tehesse. Teljesség Krisztusban – mindenek egybefoglalása Őbenne. Bevégzettség Krisztusban – mindenek beteljesedése és megvalósulása Őbenne. Majd részletesebben megvizsgálja, hogy mi Ő, és mit tett; mi az Ő sokrétű képessége és szolgálata mint az Isten Fia; majd pedig arra buzdít, hogy mindezt jól szem előtt tartsuk, és fussuk meg a versenypályánkat úgy, hogy mindvégig a Krisztusban való teljesség és bevégzettség legyen a célunk. Földi életünk nem lesz elegendő arra, hogy elérjük ezt: az örökkévalóságra lesz szükség ahhoz, hogy felfedezzük, valójában mit jelent a teljesség.

Ha a cél és a pályadíj Krisztus, akkor a verseny abból fog állni, hogy legyőzzük mindazt, ami nem Krisztus. A keresztény élet nem más, mint pályafutás, méghozzá igen fárasztó és küzdelmes pályafutás, mely a lehető legnagyobb összpontosítást, odaszentelést és önátadást követeli meg tőlünk. Hiszen nem lehetséges semmilyen előrehaladás, hacsak nincs valami, ami ellen dolgozni kell, és bármily furcsának tűnjék is, a súrlódás szinte elengedhetetlennek tűnik a haladáshoz. Az ember nem futhat a jégen, és csak lassan és rossz hatásfokkal juthat előre mély homokban. Kell valami, ami ellen nyomást gyakorolhatunk, valami, ami az embenek ellentart, aminek ellen kell állni és amit le kell győzni. A versenyfutásunk tehát erről a győzelemről szól, és legfőképpen arról, hogy a természetest a szellemivel győzzük le. Tanulmányozott három szövegünkben három területet láthatunk, ahol erre a győzelemre van szükség a keresztény életben. Három ellentétpárt találunk.

1. Természetes értelem vagy a Szellem gondolata

Nézzük meg először, Pál mit mond a keresztény versenyfutásról a korinthusi levélben. Felszólította őket, hogy fussanak, és később hozzátette: „Én azért futok” (1Kor 9,26). Nem kell túl sokáig vizsgálódnunk, hogy felfedezzük, mi ellen kellett versenyt futnia annak, aki az akkori korinthusiak között élt. A levél a szellemi ember és a természetes ember közötti teljes ellentéttel kezdődik, és megmutatja, hogy ebben a versenyben a szellemi embernek a természetes ellen kell futnia, és le kell győznie. Figyelnünk kell arra, hogy nem arról van szó, hogy a természetes embert a természetes emberrel győzzük le – ez ugyanis reménytelen vállalkozás. Nem, a szellemi ember az új teremtés embere, Szellemtől született, és most a keresztény ember legmélyebb belső valósága. Arról van szó, hogy a keresztény ember lényén belül egyaránt ott létezik a természetes ember, aki mindig akadályozza Isten szándékait, valamint a „szív elrejtett embere”, akit a Szellem gondolata vezérel. A pályadíj elnyerése pedig annak az eredménye, hogy milyen mértékben növekedett az, ami Krisztusból való az ember életében, és hogy mennyire hagyta el, gyakran küzdelem által azt, ami nincs Krisztusból.

A levél nagy részében azt láthatjuk, hogyan viselkedik a természetes gondolkodás az Isten dolgaiban. A keresztények egymással való közössége, sőt, még az Úr asztala és a szellemi élet sok más fontos eleme is összekuszálódott és elhomályosodott, mert a korinthusiakat a saját természetes gondolkodásmódjuk irányította. Természetes értelmünk nagy akadályt jelent a versenyben, melyet futunk, minduntalan felbukkan a maga komplexusaival, érveléseivel, érdekeivel és módszereivel. Amikor a korinthusiak bekerültek a gyülekezetbe, elhagyták nyilvánvaló bűneiket, de áthozták magukkal ebbe az új tartományba is a régi, természetes gondolkodásmódot és logikát, amely a világhoz tartozott, nem pedig Isten Szelleméhez. Az apostol azonban rájuk szólt: „Bennünk ellenben Krisztus értelme van” (1Kor 2,16), így buzdította őket, hogy engedjék a keresztet a természetes és a szellemi gondolkodás közé állni.

Csakis úgy juthatunk el a Krisztus teljességére, ha elhagyjuk a természetes emberi gondolkozást, és egyre inkább a Krisztus értelmének útján haladunk előre. Mindenről, minden egyes értékítéletről, minden következtetésről, minden helyzetértékelésről, minden véleményről meg kell kérdeznünk az Urat: „Ez a Te gondolatod, Uram, vagy az enyém?” Néha úgy érezhetjük, hogy a legszilárdabb alapunk van arra, hogy egy bizonyos magatartást tanúsítsunk, vagy egy bizonyos következtetésre jussunk; úgy érezhetjük, hogy minden bizonyíték a birtokunkban van, ezért teljesen meg vagyunk győződve; és mégis lehet, hogy tévedünk.

Az ember, aki a korinthusi levelet írta, mély és keserű tapasztalatok árán jött rá, hogy ez így van. „Én természetesen azt gondoltam magamban, hogy a názáreti Jézus neve ellen sokat kell cselekednem” – mondta a Csel 26,9-ben. Senki nem volt, aki jobban meg lett volna győződve ügye helyességéről, mint a tarzuszi Saul. A benne végbement gyökeres fordulat, amikor Krisztushoz tért, ezt mondatta vele: „Gondolkodásmódom tekintetében mindvégig tévedtem.” E vallástétel után jól haladhatott előre a versenyben, mert mindig kész volt gondolkodását megfeszített Ura ítélethozatali hatásköre alá vonni. Ez a szellemi előrehaladás útja. Nem juthatunk túl messzire úgy, hogy közben a saját véleményünkhöz és a saját következtetéseinkhez ragaszkodunk, még ha mások támogatnak is ezekben; meg kell tanulnunk legyőzni természetes értelmünket a Krisztus értelmének való alávetés által. Ez elengedhetetlen, ha fejlődni szeretnénk szellemileg. A szellemi fejlődés pedig Krisztus növekedését jelenti – ezen kívül nincs más.

2. Természetes érzelmek vagy Krisztus szeretete

Pál azt írta a galatáknak: „Jól futottatok, mi akadályozott meg benneteket (…)?” Valami közbejött, és megakasztotta futásukat a szellemi küzdőtéren. Olyan súlyos dolog volt ez, hogy Pált lénye legmélyéig felkavarta. Úgy tűnik, hogy a galaták esetében is megint a természetes ember volt a tettes, de ezúttal a természetes érzelmek területén. Abban az állapotban lehettek, amely a köves helyre, a sekély talajba esett magnak felel meg Krisztus példázatában. A magot azonnal és örömmel befogadták, de azután a gyümölcstermés elmaradt. Vannak, akik így indulnak, nagy lelkesedéssel, és nagy felhajtással maguk körül, de azután nem haladnak állhatatosan tovább.

Ezek a galaták ilyenek voltak; rendkívül erőteljesen reagáltak, hangosan bizonygatták odaadásukat, de azután nagyon gyorsan kiszálltak a versenyből. Hogy miért? Mert az érzelmeik, az érzéseik szerint éltek, és ezek változékonyak voltak. Ez lehet persze vérmérséklet kérdése is, de valójában legtöbbünkben megtalálható valami hasonló tulajdonság. Válaszolunk egy felhívásra, valamilyen erőteljes érzelem hatása alá kerülünk, aztán meglankadunk. Az Úr Jézus szavaival élve: „Amint nyomorgatás vagy üldözés támad (…), azonnal megtántorodik” (Mt 13,21).

Világos tehát, hogy ha mindvégig ki akarunk tartani, akkor a természetes érzelmi életünknél nagyobb erőre van szükségünk. Az egyetlen reményünk, hogy ránk is igaz lehet, ami Pálra: „Krisztus szeretete szorongat” (2Kor 5,14). A szeretet hatóerejének kérdésében elmondhatatlan a különbség a természetes és a szellemi között. Az a szó, amelyet „szorongat”-nak fordítanak, ugyanaz, amelyet Jézus letartóztatásánál használ az ige, amikor azt mondja: „azok a férfiak, akik FOGVA TARTOTTÁK Jézust” (Lk 22,63). Megragadták, nem hagyták, hogy elmeneküljön, főnyereménynek tartották, és jutalmat vártak a letartóztatásáért. Ugyanígy kell Krisztus szeretetének megragadnia és fogva tartania minket, a Szellem hatalmas erejével győzedelmeskedve természetes érzelmeink fölött. Érzéseink jönnek és mennek; időnként erősek lehetnek, de olykor nagyon el is gyengülhetnek. Ha nem ismerünk valamit Krisztus szeretetének hatalmas szorításából, soha nem fogjuk végigfutni ezt a megerőltető pályát. Hiszen Krisztus szeretete jelenti Krisztus teljességét. Ha végül eljutunk erre a teljességre, az csakis az Ő szeretetének szorítása és megtartó ereje által történhet.

„Jól futottatok; ki akadályozott meg benneteket?” A válasz az, hogy TI voltatok, akik a saját érzéseitek erejéből futottatok; Isten hívására adott lelkes válaszképpen futottatok, mert valamikor hatással volt az érzelmeitekre.

A galatákhoz írt levél a Szent Szellem helyét hivatott hangsúlyozni a hívő ember életében, mert egyedül Ő képes ellátni bennünket a szeretet szükséges energiájával ahhoz, hogy jól fussunk tovább.

3. A természetes akarat vagy Isten akarata

Harmadik szövegrészletünk a Héberekhez írt levélből származik, és felszólítás formájában hangzik el: „Fussuk meg (…)”! Párhuzamot von Izraellel a pusztában, mint akik azokat példázzák, akik elindultak, de soha nem fejezték be a versenyt. Mi volt velük a baj? Van egy utalás az igében, ami kudarcuk titkos magjára tapinthat: „(…) nemzedék, amelynek szíve nem volt szilárd, és szelleme sem volt hű Isten iránt” (Zsolt 78,8). Ez úgy tűnik, hogy az akarat dolgában bekövetkezett valamilyen bukásra utal. Igaz, hogy a héberek, akiknek a levél íródott, megbotolhattak a természetes értelem és a természetes érzelmek területén, de a fő elesésük – mint Izrael esetében régen – az akarat területén történt. Akár gyengének, akár erősnek tartjuk ezt a természetes akaratot, alattomos hatással van a szellemi életünkre.

Valódi előrehaladás csak úgy lehetséges, ha ezt a természetes akaratot félretesszük Isten akaratáért. Hitünk nagy Szerzője ezen az alapon indulhatott el az Ő pályáján: „Íme, itt vagyok (…), hogy cselekedjem a te akaratodat, Istenem” (Héb 10,7). Micsoda küzdelmet kellett vívnia, hogy hű maradjon Isten akaratához! Még az Ő esetében is volt, amit alá kellett vetni vagy félretenni, pedig az Övé tökéletes természet volt. A mi természetünk messze nem tökéletes, így nyilvánvaló, hogy Isten akaratának le kell győznie bennünket, ha előre akarunk haladni a pályán.

Nem szabad elfelejtenünk, hogy csak azért lehet lehetőségünk arra, hogy megismerjük Krisztus e mindent átfogó teljességét, mert Ő végtelenül képes az elengedésre. Ha nem így lenne, soha nem jött volna el hozzánk. Ha nem így lenne, soha nem tűrte volna el ezt a földi életet egyetlen napig sem. Krisztus mindent átfogó teljessége azért jöhetett el hozzánk, mert Ő végtelenül képes az elengedésre. A dicsőségének letételéről, az Önmaga megüresítéséről, a megaláztatásáról, a kereszthaláláról szóló történet soha nem íródott volna meg, ha nem lett volna képes minden ponton az elengedésre, és arra, hogy elfogadja Isten akaratát. „Ezért Isten is felmagasztalta őt, és olyan nevet ajándékozott neki…” (Fil 2,9). Isten akkor ad, amikor mi elengedünk. Akkor „fussuk meg kitartással”!

 

Forrás: Austin-Sparks.Net – Chapter 1 – The Race

Megtartani a Szellem egységét a békesség kötelékében (Radu Gavriluţ)

Elhangzott Nagyváradon, 2021. november 24-én

PDF: 2021-11-24-Radu_Gavrilut_Megtartani_a_Szellem_egyseget

Miercuri 24 noiembrie 2021 – YouTube

A következőt kérdezte valaki: „Miként lehet »megtartani a Szellem egységét a békesség kötelében«, úgy, hogy közben ne legyünk megalkuvók, amikor kapcsolatban vagyunk olyanokkal, akik másként gondolkoznak?” Ez nagyon jó kérdés, de mikor a Biblia azt mondja: „őrizzétek meg a Szellem egységét”, ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy bizonyos dolgokban, bizonyos véleményekben egyetértünk, hanem ez a Szellem egységét jelenti. A Szellem egysége pedig annyira fontos, hogy ha elutasítanánk valakit, akit pedig az Úr elfogadott, az Úr nagyon megharagudna emiatt.

Az Efézus 4-ben a 3. vers ezt mondja: „igyekezzetek megtartani a Szellem egységét a békesség kötelében”, és ezután következik a 4, 5, 6. vers, ahol azokról az alapdolgokról van szó, amiből ki kell indulnunk. Ezek a dolgok jelentik az alapját annak, amiből kiindulva ezt a közösséget valakivel fenntarthatjuk. Testvérek, ha csak ezek a dolgok azok, ami által közösségünk van valakivel, ez elég ahhoz, hogy közösségünk legyen. És erre a közösségre építhetünk. Ez pedig nagyon nehéz! Mert mindenki a saját nézőpontját, a saját elképzeléseit akarja érvényesíteni; és ezt nem is tudjuk fenntartani senkivel, csakis erről az alapról kiindulva. De ez az alap nagyon fontos! Mert sokszor mondja a Biblia: „fogadjátok be egymást, ahogy Isten is befogadott titeket Krisztusban”. „Bocsássatok meg egymásnak”, „fogadjátok el egymást”. Tehát nagyon sok minden van, ami összeköt egymással, és ezek nagyon fontosak. És hiszem, hogy Isten úgy helyezett minket egymás mellé, hogy szükségünk legyen az ajándékokra, ami a többiekben van, hogy egymás épülésére legyünk. Nem nélkülözhetjük őket. Ez nagyon fontos.

A laodiceai gyülekezet jutott ma eszembe. Azt hiszem, mindenki úgy gondolkozik, hogy igen, ez a laodiceai gyülekezet nagyon problémás volt, de engedjétek meg, hogy azt mondjam, hogy ha olvassuk a Jelenések könyvét, a 2. és 3. fejezetben egyszer csak már nem említi a „gyülekezet” szót, csak az utolsó fejezetben. Tudjátok miért? Én úgy gondolom, hogy azért, mert a helyzet annyira súlyos lett. Már nincs az, ami volt. Ha ma szétnézünk, valami szokatlant látunk. Tehát ez a laodiceai gyülekezet rossz állapotban volt. És ebben a gyülekezetben az volt nyilvánvaló, hogy nincs valóság. De az Úr nem fordult el tőle, hanem azt mondta: „ímé, az ajtó előtt állok, és zörgetek, ha valaki meghallja az én szómat és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz.” És hogy a szavai bátorítóak, ez is nyilvánvaló, mert azt mondja: „Végy Tőlem tűzben megpróbált aranyat!” „Végy Tőlem fehér ruhákat, hogy öltözeted legyen, és ne látszódjék ki szégyenteljes mezítelenséged!” „Végy Tőlem szemgyógyító írt, hogy láss!”. Testvérek, ezek a szavak nekünk szólnak. A megpróbált, megtisztított arany a mennyei természetről szól. Mi azt gondoljuk, hogy egyes testvérek meg vannak próbálva, mi pedig nem. Sor kerül ránk is. Az nem lehet, hogy keresztülmegyünk ezen az életen, és ne lássunk meg bizonyos dolgokat.

A körülöttünk levő dolgok megrendülnek. Észrevettétek? Jött hozzánk egy testvér, aki elmondta, hogy egy olyan gyülekezetben volt, ahol kétszázötvenen voltak, és az imaórákra most öt ember jár. Tehát a dolgok meginogtak. Mert nem mindig könnyű szembe menni az árral. Láttuk, hogy nagy a nyomás, minden csupa hazugság, minden csupa keveredés és zűrzavar, ami nyomást helyez ránk. Tudjátok miért van mindez? Ez miértünk van, nem a világért. A világ, látjátok, megy a maga útján. Mindez miértünk van! Hogyan viszonyulunk mi ezekhez? Megtanuljuk-e ezekből a helyzetekből mindazt, amit meg kell tanulnunk? Egyszer elmondtam, hogy mikor John Saunders megtudta, hogy rákos, a gondolkozásában egy csomó minden automatikusan megváltozott. Előző nap megnézte egy kétrészes sorozat első részét, és másnap a második részt már nem nézte meg. Nagyon foglalkoztatták az építkezésben alkalmazott faszerkezetek, ez volt a szenvedélye, az utcán járva is nézte és csodálta ezeket. Miután megtudta, hogy rákos, már nem érdekelték ezek a dolgok. Ott van a valóság a mi életünkben? Van-e arany? Tűzben megpróbált, megtisztított arany?

Mikor az Egyesült Államokban jártam, elmeséltem pár dolgot, mert kíváncsiak voltak a testvérek, miként élünk mi itt, mert ott sok mindent lehetett hallani, hogy Romániában milyen katasztrofális állapotok uralkodtak akkoriban. Elmeséltem nekik, és miután elmondtam, sajnálkozni kezdtek rajtunk. De azt mondtam, hogy ne sajnálkozzanak, mert csak aki méltó, az lesz megpróbálva. Ha ma Isten megkímél bennünket, tudjátok miért van ez? Mert gyengék vagyunk. Ezért kímél bennünket az Úr. De a salaknak fel kell jönnie a felszínre. Nekünk nem kell naivaknak lennünk, és azt hinnünk, hogy ó, minden jó lesz, és jól lesz dolgunk. Tudjátok meg, hogy lesznek megpróbáltatások, nem olyanok, mint most, hanem sokkal nagyobbak. Felkészülteknek kell lennünk. Imádkozzunk, hogy az Úr változtassa meg a gondolkozásmódunkat! Ne várjuk azt, ahogy az 1Thesszalonikában van, 5,3: „amikor ezt mondják: békesség és biztonság, akkor hirtelen veszedelem jő rájuk”. Miért jöjjenek mi reánk ilyen szomorú dolgok, mert nem számítunk rá, hogy az Úr meg akarja próbálni, meg akarja tisztítani az aranyat. El akarja távolítani a salakot! Azt akarja, hogy valóság legyen az életünkben az, amit mondunk. Hogy az emberek láthassák, hogy valóság az, amit mondunk, nem csak szavak.

Tudjátok, mit mondott Kit testvér? Egyesek elmentek tőlük a gyülekezetből, és mikor elváltak egymástól, volt, aki örült, mások számára meg fájdalmas volt. Ő pedig azt mondta, hogy amikor egy végtagot levágnak, a test szenved, de a levágott tag nem érez semmit.

Testvérek, az Úr munkálkodjon az életünkben, hogy olyan emberek legyünk, akik megértik az időket, akik tudják, mi vár ránk. Imádkozzatok azért minden időben, hogy méltókká tétessetek arra, hogy elkerüljétek mindezeket, amik bekövetkeznek. Imádkozzatok, ne várjátok meg, hogy a dolgok megtörténjenek veletek, imádkozzatok már előre. A mi imádságunk ez kell, hogy legyen, hogy az Úr készítsen el bennünket.

Bizonyára, ahogy a testvérnő is elmondta az imént, az Úr vele volt, gondot viselt róla, és minden helyzetben ott volt az Úr, de mégsem volt könnyű, mert olyan helyzeteken megyünk át, ahol még nem jártunk. De hű az Úr, és hű is lesz, ahogy sok helyen találjuk a Bibliában, hogy Ő hű maradt mindvégig. Tehát ez a helyzet most, mikor mi élünk. Ő alaposságot kíván, hogy meg legyünk vizsgálva, hogy megláthassuk azokat a dolgokat, amelyeket Ő meg akar változtatni az életünkben. Az Úr legyen irgalmas hozzánk és munkálkodjon az életünkben.

Az Úr karja – A kereszt (T. Austin-Sparks)

A teljes igeszolgálat PDF-ben: Austin-Sparks_Az_Ur_karja-A_kereszt
Részlet:

Figyeljük meg az 52:13-at: „Szolgám (…) felemelkedik és felmagasztaltatik, és naggyá lesz igen.” Ez volt rögtön a kezdetben; hamarosan visszatérünk ehhez. A fejezet legvégén pedig: „magot lát (…), lelke szenvedése folytán látni fog (…)”. Hatalomban: „igen naggyá lesz”; utódaiban: „magot” – más szóval, gyülekezetét. Igazolva és felmagasztalva; felmagasztalva és igazolva, mégpedig a kereszt által.

Ez pedig, drága barátaim, nagyon közel hozza a dolgokat hozzánk, ugyanis az egész legelőször is azt teszi próbára, hogy mennyire fontos számunkra Krisztus felmagasztalása és Krisztus igazolása. Tudniillik, ezt a kérdést veti föl ez az egész. Mennyire fontos számunkra valójában az (tegyük föl magunknak egyen-egyenként ezt a kérdést), hogy az Úr Jézus fölmagasztaltassék és igazoltassék? Szemernyi kétségem sincs, hogy ha egyenként odamennék hozzátok, és megkérdeznélek benneteket, vagy ha arra kérnélek, hogy közösségileg is mondjatok valamit ebben a kérdésben, azt felelnétek: „Én nagyon fontosnak tartom, hogy az Úr Jézus föl legyen magasztalva! Nincs semmi más, amire ennél jobban vágynék, és amiért szívesebben munkálkodnék, mint, hogy az Úr Jézus legyen fölmagasztalva és igazolva. Hogy Ő igazolást nyerjen; mi lehet ennél nagyobb, amiért élhetnénk, amiért munkálkodhatnánk, mint ez?” Ezt felelnétek, szemernyi kétségem sincs efelől, ha föltenném ezt a kérdést. De tudjátok, barátaim, hogy mi bizonyítja, és mi méri meg, mennyire fontos számotokra ez? Hogy mennyire vagytok készek elfogadni a keresztet. Nincs más út az Úr Jézus fölmagasztalásához és igazolásához, mint a kereszt útja. Hogy igazán fontos-e, és mennyire fontos számunkra, azzal bizonyítjuk, hogy milyen mértékben vagyunk készek elfogadni a keresztnek ezt a munkáját bennünk, hogy kezeljen minden olyan helyzetet, amely méltatlan az Úrhoz.

Ó, olyan könnyen beszélünk, prédikálunk arról, hogy az Úr Jézus fölmagasztaltatott, hogy az Atya Isten jobbjára ült, hogy megdicsőült – igen, nagyon csodálatos erről beszélni. És természetesen nagyszerű dolog az Ő gyülekezete, Krisztus gyülekezete, igen, Isten nagy mesterműve, a gyülekezet, mely a Krisztus teste – erről is szeretünk beszélni. De a próbája, hogy mindez valóban, valóban megragadta-e a belső életünket, az, hogy mennyire hagyjuk a keresztet munkálkodni bennünk, mert ezek dolgok nem valósulhatnak meg, nem lehetséges a megvalósításuk – az Ő felmagasztalása és az Ő gyülekezete – csakis a kereszt munkája által a hívőkben. Azt mondom, hogy ez a próba azonnal előttünk terem, és nagyon megvizsgál. A dolog ide lyukad ki, ahogy előre haladunk, előbb vagy utóbb ide lyukad ki.

Az egész nyelvezetünket, az egész beszédünket és mindent, ami ezzel kapcsolatos, próba elé fogja állítani a következő: „Igen, de kész vagy-e megengedni, hogy a kereszt munkálkodjon benned ebben a bizonyos esetben, és abban a konkrét személyes kapcsolatban, ebben a téged érintő kérdésben, és ebben a hozzátartozóidat, ismerőseidet illető dologban? Kész vagy megengedni, hogy a kereszt foglalkozzon ezzel?” Az erre adott válasz pontosan meg fogja mutatni, hogy végül is valóban érdekel-e minket, hogy Krisztus föl legyen magasztalva és igazolást nyerjen. Hogy ezzel a két dologgal mennyire törődünk, az a kereszt megbecsülésében és a kereszthez való hozzáállásunkban fog megmutatkozni.

Ha azt mondjuk: „Ó, már annyit hallottunk erről a keresztről; ez az az egysíkú dolog…” – tudjátok, ha képesek vagyunk efféle hozzáállást tanúsítani, hogy bármilyen módon, de lekicsinyeljük a keresztet, vagy a keresztet bármiféleképpen kisebbítjük annál, minthogy Isten azt elkészítette; ha a hozzáállásunk alábecsüli a kereszt jelentőségét, ha elfogadjuk az ilyen egyéb érvek bármelyikét, az azt bizonyítja, hogy még nem ragadott meg minket belsőleg az Úr Jézus felmagasztalására való vágy.

Az Úr soha nem lett volna fölmagasztalva, ha nincs az Ő keresztje. Ezt ne feledjük. „Ezért…”, ezért, vagy amiért „engedelmes volt halálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért Isten felmagasztalta őt”. Soha nem lett volna fölmagasztalva; és soha nincs is fölmagasztalva, elvieket tekintve, csak olyan mértékben, amilyenben a kereszt munkálkodása az Ő népében végbemegy. Nos, persze, ez megint nagyon egyszerű, nagyon világos, nem igaz? Ha a kereszt nem foglalkozott a dolgokkal bennünk, akkor az Úr Jézus nem dicsőül meg az életünkben.

Ami pedig az Ő gyülekezetét illeti – a gyülekezet soha nem lett volna, ha nincs a kereszt, és soha nem is létezhet, ha nincs a kereszt. Kezdete, fennállása, növekedése és beteljesedése mindig a kereszt törvénye által van; a gyülekezet minden apró gyarapodása szellemileg és létszámban is a kereszt által történik. Nincs más út. Ez tehát nagy megmérettetést és próbát jelent a számunkra.

Isten Szelleme pedig itt ismét megmutatja, hogy Isten útjai és eszközei mindig pozitívak és nem negatívak. Szeretném ezt nyomatékosítani; és szeretném, ha gondolatban jól aláhúznátok. Isten útjai mindig építők és nem rombolók; Isten útjai mindig tervszerűek, és nem öncélúak. És ha Isten mindent magába foglaló módszere, Isten mindent magába foglaló, mindenre kiterjedő módszere és eszköze a kereszt, akkor értsétek meg most, egyszer és mindenkorra, hogy Isten a kereszt által egy célért munkálkodik – egy hatalmas célért. A keresztnek soha nem az a rendeltetése, hogy pusztítással végződjön. Soha nem arra szolgál, hogy negatív véget érjen el. Isten valami hatalmas dologért munkálkodik, és a keresztet ezen a pozitív módon használja; ezen a pozitív módon!”

Tovább a teljes igeszolgálatra: Austin-Sparks_Az_Ur_karja-A_kereszt