„Ő változtatja meg az időket és az alkalmakat” (Szabó Zoltán)

Elhangzott 2020. március 22-én, Nagyváradon https://www.ekklesiaoradea.ro/

PDF: Ő változtatja meg az időket és az alkalmakat

Dániel könyvéből olvasok néhány verset, a 2. fejezetből. Ez az a rész, amikor a fiatal Dániel a király előtt áll, és megfejti a király álmát. „Ezt mondta Dániel: Isten neve legyen áldott örökkön örökké, övé a bölcsesség és a hatalom. Ő szabja meg a különböző időket és alkalmakat (más fordításban: ő az, aki megváltoztatja az időket és a korokat). Királyokat taszít el, és királyokat támaszt. Ő ad bölcsességet a bölcseknek és tudományt a nagy tudósoknak. Ő tárja fel a mélyen elrejtett titkokat; tudja, mi van a sötétségben, és nála lakik a világosság” (Dániel 2,20-22).

Úgy hiszem, sokan elcsodálkozunk, milyen gyorsasággal léptek életbe változások az életünkben. Hozzászoktunk ahhoz a mértékhez, mellyel az utóbbi években vagy évtizedekben ez történt. Megpróbáltunk folyamatosan alkalmazkodni a nyomáshoz, melyet az élet minden területén tapasztaltunk, de most egyszer csak, hirtelen történik valami, méghozzá elképesztő gyorsasággal.

A király álmának magyarázatában mond valamit Dániel a 34. versben: „Miközben nézted, egy kő zuhant le anélkül, hogy valaki hozzányúlt volna, ledöntötte a szobrot vas- és cseréplábairól, és darabokra zúzta az egészet.” A király egy szilárd anyagokból készült, teljesen stabilnak tűnő, lenyűgöző építményt látott maga előtt. Ám egyszer csak egy kő – sőt lehet, hogy csak egy kövecske – lezuhant, és az egészet darabokra zúzta. Ezek az igék voltak bennem Isten Igéjéből ezen a héten, amikor figyelemmel követtem, hogy mi történik a világban.

Meglepett az a gyorsaság, mellyel az egész földet elárasztotta ez a világjárvány, és az élet minden területén éreztette a hatását abban, amilyen változások történtek. Nagyon sokan elkezdtek félni, pánikba esni. A munkahelyemen láttam, hogyan változnak meg az emberek. Némelyeknek az arcán látszott a páni félelem attól, hogy mi következik. Egyesek attól félnek, hogy fogékonyak a betegségre, mások attól rettegnek, hogy egyáltalán mi lesz. A munkahelyen, ahol dolgozom, minden alkalmazottat el kellett küldeni harmincadikától kezdve. Olyan dolgozóink vannak, akik 1995 óta, egész életükben ott dolgoztak.

Ebben a helyzetben pedig a szokásosnál is jobban kerestem, milyen mondanivalója van az Úrnak. És az Ő válaszának egy része ez az ige volt Dániel könyvéből. „Ő változtatja meg az időket és az eseményeket. Övé a bölcsesség és a hatalom. És Ő jelenti ki, ami mély, és el van rejtve.”

Mindenféle elméletek vannak; van, aki megpróbálja megmagyarázni a dolgokat, mi hogyan történt, mások szerint emberi kéz műve, és nagyon könnyen mi is elveszhetünk ezekben a részletekben, melyek az igazság árnyékai lehetnek ugyan, de nincs meg a lehetőségünk rá, hogy pontosat tudjunk. Amit azonban biztosan tudhatunk, ami igazán lényeges és amit keresnünk kell, az ez: hogy Isten az, aki megváltoztatja az időket és az eseményeket, Ő alakítja a körülményeket, Ő tudja, mi van a sötétségben, és a világosság Vele lakik.

Testvérek, bárki bármit mond, az az ő véleménye, nekünk csak az számítson, amit Isten mond, amit Ő nekünk kijelent. És Isten kijelenti nekünk, mert a gyermekei vagyunk. És Krisztus bennünk lakik, és ezért van hozzáférésünk ehhez a világossághoz. Ez van most a szívemen, a bátorítás, buzdítás szavai, hogy felemeljük a tekintetünket Isten felé, hogy az Ő világosságában tudjunk döntéseket hozni. Fordítsuk a szívünket Isten felé, így éljük az elkövetkező napokat.

Van egy jól ismert, és legtöbbet idézett igeszakasz Habakuk próféta könyvében. A próféta egyszer csak azt látja, hogy jön az ítélet az Isten népét szorongató nép ellen. És ez az ítélet, az ellenség elpusztítása, Isten népe számára is szenvedést hoz. Habakuk utolsó versei: 3,16-19.: „Hallottam, és reszketett a szívem, hangjától megremegtek ajkaim. Fájdalom járja át csontjaimat, reszkető léptekkel járok. Bárcsak nyugtom lenne a nyomorúság napján, amely eljön a bennünket fosztogató népre! Mert a fügefák nem fognak virágozni, a szőlőtőkéken nem lesz gyümölcs. Hiányozni fog az olajfák termése, a kertek sem teremnek ennivalót. Kivész a juh az akolból, és nem lesz marha az istállókban. De én vigadozni fogok az Úr előtt, örvendezek szabadító Istenem előtt. Az Úr, az én Uram ad nekem erőt, olyanná teszi lábamat, mint a szarvasokét, és magaslatokon enged járni engem.”

Erről az Úrban való örömről, hogy hogyan lesz Isten menedék valóságos módon, erről szeretnék néhány szót szólni. Lehet, hogy egyesek közülünk, akik idősebbek, emlékeznek évtizedekkel ezelőtt történt dolgokra a testvérek körében. Emlékeztek, milyen gyakran mondtuk egymásnak és mi magunknak is, hogy Őbenne mindenünk megvan. Mindent megkaptunk Krisztussal együtt – ez Isten Igéje. De sok helyzetben, gyakran, én sem léptem be ebbe, nem vettem birtokomba ezt a valóságot. Most, amikor ezekben az időkben élünk, meg kell látnunk, hogy ezeket a körülményeket Isten készítette el, azért, hogy még inkább be tudjunk lépni ennek a ténynek a valóságába.

Ebben a levélben Pál megköszöni az ottani testvéreknek az ajándékot, amit küldtek, és ekkor nagyon fontos és aktuális személyes bizonyságot tesz, mert így folytatja: „Nem azért mondom, hogy szükségben vagyok; mert én megtanultam megelégedettnek lenni azokban, amikben vagyok. Tudok pedig nyomorogni, tudok bővelkedni is; mindenben és mindenikbe be vagyok avatva, jóllakásba is, éhezésbe is, bővelkedésbe is, szűkölködésbe is: mindent elbírok abban, aki engem megerősít, a Krisztusban” ( Filippi 4,11-13).

„Nem beszélek a szükségeimről”. Ha visszatekintünk csak az elmúlt napokra, vajon hányan nem beszéltünk a szükségeinkről? Pál azt mondja: „Nem a nélkülözésről beszélek, mert megtanultam valamit.”

Testvérek, azért van most mindez Istentől, hogy megtanuljunk valamit. Hogy úgy tekintsünk ezekre a változásokra nap mint nap, mint lehetőségre az Úrtól, hogy megtanuljunk valamit. Hogy megtanuljam, hogy úgy éljek, hogy megelégedett legyek abban, amiben vagyok. Csak akkor nem fogok többet a szükségletekről beszélni.

Kicsit tanulmányoztam ezt a szót: Mit jelent megelégedettnek lenni? Általánosságban véve azt, hogy valaki nem vágyik többre. De Isten Igéjében ennél többről van szó! Lehet, hogy valaki egy sarokban várja, hogy elvonuljon a vihar, és azt mondja, elégedett vagyok ezzel a sarokkal. De Isten nem ezért helyezett minket ebbe a világba! Mindannyian az Ő tervének részét képezzük, ott, ahová helyezett minket. Ahol vagyunk, ott kell visszatükröznünk ezt a világosságot, melyet Isten a szívünkben felragyogtatott.

2Korinthus 9,8: „Hatalmas pedig az Isten minden kegyelmet kiárasztani rátok, hogy mindenben mindenkor teljes elégségetek lévén, bőven legyen nektek minden jó cselekedetre.” Ebben a versben találjuk még ugyanezt a szót, hogy „megelégedés”.

Testvérek, tény, hogy Krisztus élete van bennünk, és Krisztussal együtt megkaptunk mindent, ami szükséges az életre és a kegyességre, de ha nem tanuljuk meg a mostani körülményeinkben, hogy ennek a valóságnak megfelelően éljünk, akkor a másik végletbe kerülünk. Akkor a szükségletekről fogunk beszélni, akkor tele leszünk félelemmel, pánikkal. Ez a két lehetőség van.

Pál azt mondja: Megtanultam. Nem tudott mindent még Pál apostol sem – de Isten olyan körülményeket készített számára, ahol ezt megtanulhatta. A körülmények tanították meg. Könnyű megelégedésről beszélni, ha van bőven élelem, ha tele a hűtő, és megkapjuk a fizetést minden hónapban. De ha ez meginog, akkor mit teszünk?

„Az Isten pedig hatalmas arra, hogy rátok árassza minden kegyelmét.” Testvérek, mindig mondhatjuk: Uram, amit eddig megismertem a kegyelmedből, már nem elég! Ez a helyzet most még nehezebb, itt még nem jártam. Add Uram, nekem a Te még több kegyelmedet! És megkapván ezt a kegyelmet, meg tudjuk tenni, ami ránk lett bízva. („Minden jótéteményre bőségben legyetek.”) És ha belépünk ebbe, akkor bátorítani tudjuk a körülöttünk levőket is.

Szükség van a családra, szükség van a testvérekre. Mondtam a testvéreknek Margittán is, amikor először hallottunk erről az összegyűlési tilalomról, hogy tudatosan keressük egymást, használjuk a telefonokat! Nem helyettesíti az összejövetelt, de tudjunk egymásról, osszunk meg egymással egy-egy igét, amit az Úr mondott nekünk, kérdezzük meg, hogy vagy abban, amin átmész. Segítsünk a testvéreknek a körülmények fölé emelkedni, Isten felé fordulni, mert minden, ami körülöttünk van, oda hat, hogy lefelé nézzünk.

Filippi 4,12: „Megtanultam, hogy minden körülmények között elégedett legyek. Tudok megaláztatni is, tudok bővölködni is; mindenben és mindenekben ismerős vagyok a jóllakással is, az éhezéssel is, a bővölködéssel is, a szűkölködéssel is.” De tudjátok, hogy ahogy Radu is szokta mondani, itt az „ismerős vagyok” helyett a „be vagyok avatva” fordítás a helyesebb. Mit jelent beavatva lenni? Hogy segítenek neked felfedni valamit, ami addig nem volt világos.

Testvérek, Isten Szelleme közel van mindnyájunkhoz, bennünk van. És várja, hogy meghalljuk a hangját, és Ő azt mondja: nem az, amit az online hírekben és az újságban olvasunk, nem az, amit a szomszédok meg a kollégák mondanak, nem az a valóság, az csak a felszín. A valóság Istennél van, aki világosságot ad. Mindenkit be lehet ebbe avatni, Isten mindegyik gyermekét. És akkor eljutok oda, hogy nem beszélek tovább a nélkülözésről, és megtanulom napról napra, helyzetről helyzetre, hogy ebben az értelemben is megelégedett legyek, hogy elegendő erőforrásom van Krisztusban, hogy minden jótéteményre bőségben legyek.

„Krisztus bennünk.” Egyik reggel a Héberekhez írt levél első részéből olvastam, ahol azt mondja az ige, a 3. versben: „Aki az Ő dicsőségének visszatükröződése és az Ő valóságának képmása.” És ahogy a Róma 8,32-ben van: „Mi módon ne ajándékozna vele együtt nekünk mindent.” Testvérek, tekintsünk úgy az eseményekre, amelyeken keresztülmegyünk, mint olyan alkalmakra, amikor ezt megtanulhatjuk.

Befejezésként egy történetet hozok Elizeussal. Miután hosszú utat tett meg Illéssel, az utolsó közös útjukat, átkeltek a Jordánon, és Isten felvitte Illést. Tudjátok mi történt akkor: leesett Illésnek a köpenye, Illés elvitetett, fiatal tanítványa pedig ottmaradt. És elindult visszafelé a volt gazdájának a köpenyével. Amikor a Jordánhoz ért, megállt, felemelte a köpenyt, és felkiáltott: „Hol van az Illés Istene?” Testvérek, régen egy bizonyos nehéz helyzetben az Úr szólt hozzám ez által az ige által. És azóta többször megtörtént, hogy megálltam egy helyzet előtt; nem tudtam merre induljak, nem tudtam, mit tegyek. És az Úr újra elém hozta ezt az igét, és Elizeussal együtt felkiáltottam: Hol van Illés Istene? És Illés Istene, a mi Istenünk, a mi Urunk Jézus Krisztus Istene kijelentette Magát, és választ adott.

Valószínű, hogy még egy ideig eltart ez a helyzet, és nem lesz lehetőség rá, hogy hetente két, három alkalommal a testvéri közösség felemeljen, bátorítson. Ha csak várom, hogy mikor lesz rá újra alkalom, akkor értékes időt vesztegetek el. Sőt, elveszítem annak a lehetőségét is, hogy most belépjek ezeknek a tényeknek a valóságába.

Testvérek, az Úr azt akarja, hogy ne arra nézzünk, ami meginog ezekben a helyzetekben, amelyekben most vagyunk, hanem tekintsünk arra, amit az Úr akar adni ezek helyett a dolgok helyett. Ami örökkévaló, ami nem tud meginogni. Az Úr segítsen, hogy a nehézségekben felnézzünk és felkiáltsunk: hol vagy Uram? Jelentsd ki Magad! És ilyen módon megtanulhatjuk Pál nyomdokain: igen, valóban, Krisztus elégséges ebben a helyzetben is és a másikban is. Az Úr segítsen ebben. Ámen.

A Szent Szellem, a gyülekezet és a nemzetek – 3/a (T. Austin-Sparks)

Krisztus Szellemének természete

„János ugyan vízbe merített be, de ti Szent Szellembe fogtok bemeríttetni nem sokkal e napok után” (Csel 1,5).
„És megteltek mindnyájan Szent Szellemmel” (Csel 2,4).
„Egy test és egy Szellem, (…) egy Úr, egy hit, egy bemerítettség” (Ef 4,4-5).

A Szent Szellem természetesen Isten Szelleme, de ebben a mostani korszakban különösen is Krisztus Szelleme. Maga a cím is, hogy Krisztus (mely nem más, mint a héber Messiás görög megfelelője), Felkentet jelent. Az Úr Jézus azt mondta, hogy az Úr Szelleme van Őrajta, mert az Úr felkente Őt (Lk 4,18). Számunkra így vált a Krisztusként ismertté. A Szent Szellem és Jézus mintegy egyesült, egybeolvadt; két személyről van szó, de egymástól teljesen elválaszthatatlanok. Olyan, mint mikor az embert megkenik olajjal – a kettő elválaszthatatlan lesz egymástól. A Szent Szellem tehát, aki az előző korszakban általános értelemben véve Isten Szelleme volt, ebben a korszakban kifejezetten a Krisztus Szelleme.

A Szent Szellem Krisztustól elválaszthatatlan

Csak végig kell lapoznunk az Újszövetséget ahhoz, hogy meglássuk, milyen gyakran szól erről a kapcsolatról. „Minthogy pedig fiak vagytok, kibocsátotta az Isten az ő Fiának Szellemét a mi szívünkbe” (Gal 4,6). „Jézus Szelleme” (Csel 16,7); „A Krisztus Szelleme” (Róma 8,9b). A Szent Szellem a Fiúnak adatott, hogy véghez vigye küldetését ebben a korszakban. Jézus arra az adott feladatra lett felkenve a Szent Szellem által, melyre az Atya – különösen erre a mostani korszakra nézve – kiválasztotta Őt. Ez a munka, ez a küldetés nem ért véget, amikor Jézus eltávozott ebből a világból. Egy nagyon is valós értelemben elmondhatjuk, hogy amikor elment, igazából akkor kezdődött – persze nem teljesen akkor, de teljesebb módon, egy sokkal teljesebb módon, mert a valódi küldetését akkor kezdte meg, amikor felemelkedett a Magasságos jobbjára a mennyekben. Mély benyomást kelt, ha megfigyeljük, hogy a Szent Szellem mindig mennyire Jézussal függ össze.

Az igehirdetés kezdetben egyértelműen a Szent Szellem ereje által történt. A tanítványok telve voltak Szent Szellemmel, és azonnal hirdették az evangéliumot (Csel 2,4.14). Nem kétséges, hogy a Szent Szellem által szóltak – hogy a Szent Szellem volt az, aki a beszédüket ihlette. Mit hirdettek az apostolok? Minden az Úr Jézusról szólt: Őróla beszéltek; a Szent Szellem arra indította őket, hogy Jézus Krisztust hirdessék.

A Szent Szellem volt jelen azokban a hatalmas cselekedetekben, melyeket az Igében mindenhol feljegyeztek. A „Cselekedetek” valójában a Szent Szellem cselekedetei. Tevékenységének nagyon sokféle formája volt – és nem csak a csodákban, melyeket tett. Az egyik apostol például el akar indulni egy adott irányban, de az Ige azt mondja: „de Jézus Szelleme nem engedte őket”. „Jézus Szelleme nem engedte őket” (16,7). Ugyanez az apostol, amikor az egyik gyülekezetnek ír, azt mondja, hogy számít a segítségükre és „Jézus Krisztus Szellemének segítségére” (Fil 1,19) – a segítség pedig azt a célt szolgálta, hogy Pál elvégezhesse küldetését.

A Szent Szellem volt ott az Úr Jézus minden egyes tanítása és az ígéretek beteljesítése mögött: „Amikor eljön Ő, az igazság Szelleme, elvezet benneteket minden igazságra” (Jn 16,3). Az igazság, melyet az Újszövetségben találunk, teljes mértékben Szellemtől jövő igazság; és az egész az Úr Jézushoz kötődik. A Szent Szellem munkája az is, hogy a hívőket Isten Fia képére formálja: Ő a formáló és átformáló Szellem, és a mintakép Krisztus. A Szent Szellem teljesen és tökéletesen elkötelezett az Úr Jézus iránt. Elmondhatjuk, hogy a Szent Szellem sokoldalú, és mindent magába foglaló munkája elsősorban és leginkább az, hogy az Úr Jézus helyét biztosítsa, ahol csak tudja.

A Szent Szellem biztosítja Krisztus helyét a világban

Nem szabad erről megfeledkeznünk. Nem fogalmazhatjuk meg máshogyan; nem gondolhatunk erre más fogalmak mentén. „A Szent Szellem ezt és ezt fogja tenni”, mondjuk. Igen, meg fogja tenni, de „ez és ez”, és talán még másik száz vagy ezer egyéb csakis egyetlen dologgal függ össze; mert ezek nem önmagukban lévő dolgok. Ezt nagyon erősen hangsúlyoznunk kell. A Szent Szellem adhat világosságot; a Szent Szellem adhat vezetést; a Szent Szellem nagyon-nagyon sokféle dolgot tehet, de nem szabad elfelejtenünk, hogy minden, amit a Szent Szellem tesz, az egyetlen szándékban összpontosul, mindennek egyetlen célja van. Ez a cél pedig legelsősorban az, hogy Krisztus helyét biztosítsa ebben az univerzumban – hogy az Úr Jézus helyét biztosítsa az emberekben, ebben a világban.

A megszokott beszédfordulataink gyakran félrevezethetnek bennünket. Ilyeneket mondunk: „A Szent Szellem munkája, hogy lelkeket mentsen meg.” Igen, valóban – de miért? Csak azért, hogy megmeneküljenek? Nem; hanem azért, hogy az Úr Jézusnak helyet készítsen. Azok a megmentettek azért vannak, hogy az Úr Jézus lakozást vehessen bennük. A Szent Szellem taníthatja a hívőket, és építheti őket – mi célból? Csak azért, hogy érett keresztények legyenek? Egyáltalán nem; hanem hogy így az Úr Jézusnak még nagyobb helye legyen. Teljesen mindegy, mit tesz a Szent Szellem, Neki egyetlen, mindent magában foglaló szándéka és célja van: az Úr Jézus megdicsőítése; azaz, hogy az Úr Jézusnak meg legyen adva az Őt illető hely, és utána, hogy mindent Krisztussal töltsön be.

Mit jelent valójában az, hogy „Szent Szellemmel beteljesedve”?

Mindenféle elképzeléseink tudnak lenni. „Ó, betöltekezni a Szent Szellemmel!” – Miért, mi fog akkor történni? „Hát – gondoljuk –, akkor annyira jól fogjuk érezni magunkat; csodálatos élmény lesz, betölt az öröm, erőt kapunk az életünkbe” – és hasonló dolgok. Úgy gondolunk a Szellemmel való beteljesedésre, mint valami csodálatos lehetőségre! De ne feledjük, hogy a Szellemmel való beteljesedés Istennek azzal az öröktől való céljával és gondolatával kapcsolatos, hogy a Fiú „töltsön be mindeneket” (Ef 4,10). Lehet, hogy vannak ilyen megtapasztalásaink, eksztatikus élmények, meg kellemes érzések, és a többi hasonló, de ugyanakkor – de ugyanakkor – híján vagyunk az Úr Jézusnak. Miénk lehet mind a tanítás és az igazság, mégis Magából az Úr Jézusból olyan kicsiny mérték van bennünk.

Annyira szomorú a világban járva-kelve olyan keresztényekkel találkozni, akik az életüket is odaadnák a Szent Szellemről szóló tanításért – „Hiszek a Szentlélekben”, „A Szent Szellem személye” és így tovább –, de nem találkozol bennük az Úrral. Ővelük találkozol, valami olyan van előtted, ami csak őbelőlük való. Fáj a viselkedésük. Igen, tud ilyen lenni. Egész egyszerűen, de elengedhetetlenül, a Szent Szellem egyetlen célt tart szem előtt: hogy mindeneket Krisztussal töltsön be. Ha pedig tudni szeretnénk, mit jelent az, hogy „és megteltek mindnyájan Szent Szellemmel”, azt megtudjuk a következményekből: Egyszerűen csak az Úr Jézusról beszéltek, Krisztust hirdették. Bárhová mentek, az Krisztusról szólt; Krisztust vitték magukkal mindenhová, ahová csak mentek. Amikor csak engedték nekik, amikor csak beleegyeztek, és nyitott szívvel fogadták őket, úgymond „megtöltötték” az embereket Krisztussal, megtöltötték emberek csoportjait Krisztussal, megtöltöttek helyeket Krisztussal. Ez volt a Szent Szellem munkája.

Ezt a célt tartva szem előtt, a Szent Szellem mindig az átformálásra törekszik a hívőkben. Természettől fogva egyáltalán nem hasonlítunk Krisztusra, és nem is adunk Neki helyet; a Szent Szellem ezért tehát azt munkálja, hogy az Ő képére formáljon át bennünket. Krisztus, egyedül Krisztus, aki „a kezdet és a vég” (Jel 21,6).

Krisztus természete

Mindezzel kapcsolatban pedig az a nagy igazság vezérel mindent, hogy Krisztus munkájának, a Szent Szellem munkájának az alapja nem más, mint Krisztus természete. Krisztus mértéke a Szellem mértéke. Nem tud bennünk több lenni a Szent Szellemből annál, mint amennyi Krisztusból van bennünk. Ez pedig Krisztus természetének kérdése. E kettő fölött sajnos oly gyakran átsiklunk. A Szent Szellem jelenlétét és munkáját elválasztjuk a krisztusi természettől, és csak úgy önmagában gondolunk rá. A Szent Szellem, a Szent Szellem munkája, a Szellem ereje, a Szellem megnyilvánulásai, az Úrért való munkálkodás – gyakran csak önmagukban létező dolgok oly sokak felületes gondolkodásában. A Szent Szellem azonban távolról sem veszi ezt ilyen könnyedén. A Szent Szellem csakis a Krisztusnak kötelezi el Magát – ezzel legyünk teljesen tisztában. Nem kötelezi el magát sem nektek, sem nekem, sem semmilyen intézménynek vagy dolognak; egyedül Krisztusnak kötelezi el Magát. Méghozzá Krisztus mértéke szerint kötelezi el Magát a Szent Szellem, azaz, a Krisztus természetének olyan mértéke szerint, amilyet talál.

Az egész Biblia nagyon erőteljesen erre az igazságra mutat. A Szent Szellemmel kapcsolatos összes ószövetségi előképben – a felkenetés olaja stb. –, ha jobban megnézzük, ezek a szimbólumok mindig egy adott isteni rendelkezéshez vagy előíráshoz kapcsolódnak. Vegyük például az olajat: az ember testét nem érhette (2Móz 30,32). A megkenéshez ruházat kell, ami elfedi az ember testét; Isten tehát bizonyos feltételek fennállását követeli meg ahhoz, hogy a felkenetés olaját alkalmazni lehessen. Tovább is vihetnénk a szimbólumok magyarázatát; de amikor megértjük, akkor meglátjuk, hogy Isten előírása – legyen az a ruha, vagy bármilyen más követelmény, hogy az olajat az adott személyre önthessék – mindig valamilyen módon Krisztus természetéhez kapcsolódik.

Így mutatja be nekünk előre az Ige, hogy a Szent Szellem egyedül az Úr Jézusnak adatott. És egyedül Őneki is fog adatni. És nekünk is csakis olyan mértékben fog adatni, amilyen mértékben az Úr Jézusnak megvan a helye bennünk. Többre vágyunk a Szellemből – a Szellem nagyobb teljességére? Helyes, akkor azt kérjük, hogy a Szent Szellem szorítson ki bennünket, és mindent, ami belőlünk való; és nagyon rosszul fogjuk magunkat érezni. Azt gondoljuk, hogy ó, ha csak beteljesednénk Szellemmel, csodálatos elragadtatásba esnénk! Lehet, hogy ez az egyik fele, de – ne tévedjünk – lehet, hogy át kell vinni bennünket a tűzön, át az őrlőkövek között, hogy eljussunk oda. Attól függ, hogy mennyire állunk ellen Krisztusnak. Minél szabadabb az út, minél önzetlenebb az indíték, annál gyorsabban elvégződhet. Az alapelv, hogy ez a kettő együtt halad: a Szent Szellem munkája és Krisztus természete. Nem fogunk tudni ettől elszakadni. Krisztus természete jelenti a Szent Szellem munkálkodásának az alapját.

(Folyt. köv. a 3. fejezet második felével.)

Forrás: https://www.austin-sparks.net/english/books/001583.html

 

Átmenet a kegyelem korszakából a királyság korszakába (Radu Gavriluț)

Elhangzott Nagyváradon, 2020. március 15-én. PDF: 2020-03-15-Radu_Gavrilut-Kegyelem_korszakabol_a_kiralysagba

Ma a kegyelem időszakát éljük, de ez a kegyelmi időszak véget fog érni, és belépünk az ezeréves királyság időszakába – bizonyos fontos eseményeken keresztül. Ekkor a kegyelem elvétetik. Most azonban még ezt a kegyelmi korszakot éljük. A királyságba való átlépés pedig bonyolult és nehéz lesz, mert sok esemény övezi. Röviden szeretnék szólni erről.

Izráel történetében fordulópontot jelentett, amikor Ruth könyvében Boáz feleségül veszi Ruthot. Azért volt ez fordulópont, mert ebből a kapcsolatból született Obed, Isai és végül Dávid. Nagyon fontos esemény ennek a kapcsolatnak a létrejötte Ruth életében. Azelőtt csak kalászokat szedegetett Boáz földjén, és így elegendő élelmet gyűjthetett össze ahhoz, hogy anyósával együtt fenntartsák magukat. De egyszer csak történt valami: Boáz és Ruth összeházasodtak. A házasság előtt Ruth annyit mondhatott: milyen gazdag Boáz! De a házassága után az mondhatta: milyen gazdag vagyok én!

Nézzétek, mit mond Pál az 1Korinthus 3,21-23-ban: „Azért senki se dicsekedjék emberekkel, mert minden a tiétek. Akár Pál, akár Apollós, akár Kéfás akár világ, akár élet, akár halál, akár jelenvalók, akár következendők, minden a tiétek. Ti pedig Krisztusé, Krisztus pedig Istené.” Nagyon nagy fordulópontot jelentett tehát Ruth életében a Boázzal való házassága. Mit jelent ez? Testvérek, ez azt jelenti, hogy már nem úgy van, mint addig, hogy kegyelemből élsz, és ez elégséges neked és az anyósodnak; nehezen túléled a dolgokat, mész tovább, de nincs bővölködő életed.

Végül tehát megszületett a király. Ahhoz azonban, hogy a király megszülethessen, lenniük kellett bizonyos személyeknek, akik elkészítették ezt az átmenetet a Bírák könyvéből, amely egy időleges helyzet volt, egy véglegesbe, amely a királyság. Szükség volt olyan emberekre, akik átmentek ezeken a rendkívüli harcokon, amelyen Anna is átment, mire át tudott adni mindent az Úrnak, és megszületett Sámuel. Sámuel az anyaméhtől fogva názír volt. Názírnak lenni azt jelenti, hogy nem örülhetsz annak, aminek a világ örül, és tekintély alatt kell élned. Ezt jelentette az, hogy nem vághatta le a haját; fennhatóság alatt kellett élnie. És nem kellett a hústest irányítása alatt élnie. Ez volt Sámuel. Ilyen embereket használ Isten erre az átállásra.

Mi most azt az időszakot éljük, amikor a kegyelemből a királyságba való átmenet zajlik. Jelenleg a kegyelem uralkodik. Tudjátok a királyságban mi fog uralkodni? Az igazság. Akkor nem lesz kegyelem, akkor igazság lesz. Éppen így történt, mikor Salamon trónra került: Simeit meg kellett büntetni, Joábot ki kellett végezni, és mindent rendbe kellett tenni. Most a kegyelem időszaka van, de ennek vége lesz. Dávid bemutatta nekünk az életét. Királyi életet kellett élnie már a trónra jutása előtt.

Mi szeretnénk Krisztussal együtt uralkodni; szeretnénk, hogy fennhatóságunk legyen tíz város fölött, hogy fennhatóságunk legyen öt város fölött – szeretnénk fontos személyek lenni a királyságban. De testvérek, most van az az idő, amikor az Úr fel akar készíteni bennünket a királyságra! Nem lehetünk olyanok, mint a többiek! A helyzetekben és a körülményekben, amelyekben élünk, mindannyiunknak meg kell tanulnunk, hogy ezt a győzelmes életet éljük. Az iskolában, a munkahelyen, a gyülekezetben. Senki sem hozhat olyan helyzetbe, hogy azt mondd: a testvérek fáradtak. Valaki elmondta nekem, hogy amikor nem voltam itthon, az alkalmon nagy csend volt. És ez a testvér, aki ezt elmondta nekem, így szólt: „sajnálom, hogy én tegnap, szombaton, nem csináltam semmit, mert azt hittem, hogy te itthon vagy. És ha te itthon vagy, akkor én lazíthatok.” De mi soha nem lazíthatunk.

Mikor Kit testvér jön hozzánk, nagyon keveset alszik. Én erre képtelen vagyok, ő ugyanis felkel három-négy órakor. Nem is tudom, mit csinál éjjel. Én nyugodtan pihenhettem volna, de azt mondtam magamban: most is felkelek ugyanabban az időpontban, mint máskor. Nem akarok lustálkodni, azt mondani: hiszen itt van Kit, úgyis ő fog szolgálni. Ott akarok lenni mellette, azok mellett, akik szolgálnak, és imádkozni akarok ez alatt az idő alatt, hogy az Úr akarata megvalósuljon.

Testvérek, Dávid megmutatja nekünk, milyen az az ember, aki trónra fog jutni. Megmutatja azt, hogy nem juthatunk a trónra, ha nem megyünk itt át azon az időszakon, amikor szenvedések által felkészülünk, megedződünk. Jonatán nagyon szerette Dávidot. Együtt sírtak, átölelték egymást, együtt szenvedtek. Jonatán azonban visszament a palotába, a kényelembe, a jó körülmények közé, ahol a király fiai éltek. Dávid meg visszatért, és a barlangokban lakott. És valószíleg napok teltek el, míg megmosakodhatott. Nem volt egyszerű élete.

Az életnek, amelyet ma élünk, győzelmes életnek kell lennie minden helyzetben. Senki sem fog kényszeríteni, hogy másként járjunk el, mint mások. Az egyetlen dolog, ami kényszeríthet, a Krisztus szeretete. Mi másként tegyük a dolgokat! Mindig azt tegyük, amit kell. Ez a Dávid élete; és az ilyen ember fog a trónra kerülni. És ilyen emberek fognak Krisztussal együtt uralkodni: ha ma ezekben a speciális körülményekben, melyekben élünk, másként élünk, mint a többiek.

Hit a lélek megmentésére (Philip Mauro)

A teljes tanulmány (Philip Mauro: Isten zarándokai c. könyvének 16. fejezete) PDF-ben letölthető: Philip Mauro: Hit a lélek megmentésére

Részlet:

Amennyire jelen sorok szerzője tudja, a lélek üdvösségének témájával nem foglalkozik kielégítően egyik könyv sem, mely jelenleg (1912) Isten népéhez eljutott. Általánosságban véve úgy használják ezt a kifejezést, mintha a lélek üdvössége az egyén kárhozattól való megmenekülését jelentené, tehát, mintha a bűnös ember megigazításával és azzal az örök élettel lenne egyenértékű, mely az Isten evangéliumában való hit eredménye. Más szóval, az újonnan születést és a lélek üdvösségét egymás szinonimáiként használják, mintha ugyanazt jelentenék. A Szentírás szerint azonban ez a kettő nagyon különbözik. Minden egyes esetben, ahol a lélek üdvössége (megnyerése, megmenekülése) szóba kerül, ott egyértelműen valamilyen jövőbeli dologra történik utalás, mely ráadásul olyan feltételhez kötődik, mely az egyén magatartásától függ. Az örök élet Isten ajándéka, melyet minden hívő ingyen megkapott Krisztusban. A lélek üdvösségét azonban egyértelműen úgy adja elénk számos igehely, különösen az Úr saját szavai is, hogy ez nem ajándék, hanem jutalom, melyet szorgalommal, állhatatossággal és az Ő parancsainak való engedelmességgel lehet elnyerni.

A félreértés fő oka ennél a pontnál az, hogy nem teszünk különbséget a lélek és a szellem között, pedig az Ige e kettőt gondosan megkülönbözteti egymástól, és ezt meg is fogjuk mutatni. A dolognak ugyanis akkora jelentősége van, és olyan komoly következményekkel jár, hogy erőteljesen biztatjuk olvasóinkat, fordítsanak különös figyelmet az Úr Jézus szavaira és a többi idézett igeversre ebben a fejezetben.

Az egyik hely, ahol az Úr a lélek megnyeréséről, illetve elveszítéséről beszél, a Máté 16,25-27-ben található. Fontos megjegyeznünk, hogy a 25. versben szereplő szó [pszükhé], melyet néhány kivételtől [Csia L., Vida S.] eltekintve életnek fordítanak, ugyanaz a szó, mint amelyiket a 26. versben szinte minden verzió léleknek fordít: „Ha valaki énutánam akar jönni (kész utánam jönni, tehát eltökélte), tagadja meg magát és vegye fel a keresztjét, és kövessen engem, mert aki meg akarja menteni (tartani) a lelkét, elveszti azt, aki pedig elveszti (kész elveszíteni) a lelkét énértem, megtalálja azt. Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, de a lelkét kár éri (elveszti a lelkét), avagy mit adhat az ember cserébe a lelkéért? Mert az Emberfia eljön Atyja dicsőségében angyalaival, és akkor megfizet mindenkinek tevékenységéhez mérten (kinek-kinek tettei szerint).”

Világosan látható ebből az igeszakaszból, hogy a lélek elveszítése vagy megnyerése az ember saját döntésén múlik; és pontosan ugyanígy van a témával foglalkozó összes többi igerészben is. Azt is látjuk továbbá, hogy azok, akik azt választják, hogy most veszítik el a lelküket Krisztusért, akkor fogják megkapni jutalmukat (hogy újra megtalálják a lelküket), amikor az Emberfia visszatér ANGYALAIVAL az ATYJA DICSŐSÉGÉBEN. Már ebből az egyetlen igeversből is egyértelmű, hogy a lélek üdvössége nem az örök kárhozattól való megmenekülést jelenti. A bűnös embernek a bűn zsoldjából való megváltása nem az én megtagadásán, a kereszt felvételén és az Úr Jézus követésén múlik, mert ez Isten kegyelmének ajándéka, mely azonnal és örök érvénnyel adatik a bűnösnek abban a pillanatban, amikor hisz a megfeszített és feltámadott Megváltóban. Csakis a hívő képes úgy dönteni, hogy megtagadja önmagát, fölveszi a keresztet, és állhatatosan követi az Urat azon az úton, amelyen Ő járt. Azoknak, akik végig így tesznek, az Úr jutalmat ígér. Ez a jutalom pedig nem más, mint hogy az eljövendő korszakban megtaláljuk a lelkünket, melyet a mostaniban szándékosan elveszítettünk.

Ki kell tehát derítenünk, amennyire csak szorgalmas és imádságos kereséssel lehet, hogy az Úr mit értett azon, hogy valaki elveszíti és megmenti a saját lelkét. Ez az az üdvösség, melyet kezdetben az Úr hirdetett, „majd azok, akik hallották – tehát az apostolok –, megerősítettek számunkra” (Héb 2,3). Bármit is jelentsen a lélek megmentése, legalább az világos, hogy ez nem a bűnös embernek Isten kegyelméből, a Krisztusba vetett hit által történő megigazulására vonatkozik, hanem valamilyen jutalom-természetű dologra, mely azok elé lett kitűzve, akik már megigazíttattak. A lélek üdvössége nem olyasmi, amit a keresztény élet elején kapunk a földön, hanem olyan, amit ennek a végén nyerhetünk el.”

(…)

Az Úr Jézus abban a beszédében, melyre hivatkozni fogunk, megkülönbözteti az embert a lelkétől, olyannyira, hogy úgy beszél a lélekről, mint az ember tulajdonában lévő dologról, amit valaki meg tud tartani, vagy el tud veszíteni. Ezt a különbségtételt azonban napjaink teológiájából gyakorlatilag száműzték, de legalábbis teljesen félretették, annyira, hogy vannak, akik kifejezetten azt állítják, hogy a lélek magát az embert jelenti, valahányszor ez a szó előfordul a Bibliában.

Ennek a téves értelmezésnek a másik oka (ahogyan mi látjuk), hogy sok helyen nem figyelnek oda elég gondosan az Úr Jézus tulajdon szavaira. Nem is lehet vitatni vagy kétségbe vonni, mennyire értékesek azok az igék, melyeket az Úr saját véleményét tükrözik egy-egy adott dologgal kapcsolatban. Ezek „szellem és élet” (Jn 6,63). Ezeket a szavakat Urunk az Atya parancsára mondta, és ezek fogják megítélni azokat, akik nem fogadják be ezeket (Jn 12,47-50). Az Úr minden mondása Ő MAGA (Jn 8,25). Az Atya igéjének továbbadásával teljesedett be az a cél, amiért az Atya elküldte Őt a világba (Jn 17,8). Tanítványai felismerték, hogy „örök élet igéje van” Nála (Jn 6,68). Igéjének megtartása az Iránta való szeretet próbája, és nagy jutalom ígérete kapcsolódik hozzá. „Ha valaki szeret engem, az MEGTARTJA AZ ÉN IGÉMET.” „Mert MEGTARTOTTAD AZ ÉN KITARTÁSRA INTŐ IGÉMET.” (Jn 14,23; Jel 3,8;10). Ha azonban szégyelljük az Ő igéjét, az katasztrofális következményekkel fog járni (Mk 8,38).

Jóllehet ezek a súlyos és félreérthetetlenül világos kijelentések az Úr Jézus szájából származnak, be kell látnunk, hogy a mai tanításokban az Úr Jézusnak az evangéliumokban feljegyzett szavait egyértelműen alacsonyabb rendűként kezelik. Annak érdekében, hogy az egyes diszpenzácionalista (korszakos) nézeteket tartani lehessen, szükséges, hogy Krisztus testben végzett, földi szolgálatát pusztán a „zsidó maradékra” szűkítsék le, és kijelentéseit úgy kezeljék, mintha csak valami távoli közük lenne hozzánk, és nem vonatkoznának közvetlenül az Ő saját Testének tagjaira, a gyülekezetre.

A korszakos tanítás egyik következménye, hogy egyre inkább elhanyagolják az Úr szavait, ezen kívül számos szent szívét és lelkiismeretét teszi érzéketlenné az Úr egészséges buzdításaival és figyelmeztetéseivel szemben, hiszen ezekről azt tanítják, hogy úgy kell tekinteni őket, mintha csak Izrael egy jelentéktelen számú maradékára vonatkoznának. Egy másik következménye pedig ennek a tanításnak, hogy megvakította a szentek gondolkodását a lelkük üdvösségével kapcsolatos, mindent felülmúlóan fontos kérdéssel szemben; ugyanakkor, ezzel párhuzamosan a tantételeket tartalmazó apostoli levelek tanulmányozását emelték elsődleges fontosságúvá, a legnagyobb értékké pedig az vált, ha valaki képes megérteni a tanításokat, és azokat a helyes szófordulatokkal vissza tudja adni az elfogadott teológiai normák szerint. Aki ezekben vét, arra kíméletlenül lesújtanak; míg a Krisztus törvényének fajsúlyosabb dolgaiban – különösen a minden szentek iránti szeretetben – történő hiányossággal szemben közönyösek. Bizonyosan mondhatjuk, hogy „ezeket kellene tenni, és azokról sem megfeledkezni”.”

Tovább a teljes tanulmányra: Philip Mauro: Hit a lélek megmentésére

A keresztény élet titka a kereszt hordozása (Radu Gavriluț)

A teljes igeszolgálat PDF-ben: A keresztény élet titka a kereszt hordozása

Olvassuk: Ezékiel 47,1-10.

Itt azt mondja az ige, hogy a víz a templomból jött ki. A Bibliát olvasva kiderül, hogy mi a Szent Szellem temploma vagyunk. Az oltár helyéről jött ki a víz, és ahogy ez a férfi mért újabb ezer singet, a víz egyre nagyobb lett, végül mély folyóvá lett, és már nem lehetett átmenni rajta. Mi a Szent Szellem temploma vagyunk, és Krisztus élete bennünk van. Ez az élet, amely bennünk van, egyféleképpen szabadulhat ki: ha az énünk félre lesz téve. Ha az énünk nincs félretéve, akkor a szép szavaink, az erkölcsös magatartásunk mind hiábavalók. Mert ott van az énünk.
Beszélgettem a napokban egy fiatal testvérrel, akinek valami kellemetlenségei voltak valakivel, aki nem keresztény, és azt mondtam neki: Nekünk Krisztust kell bemutatnunk minden körülmények között. Azt értem ez alatt, hogy az énünket félre kell tenni, mert ha mi magunk nem vagyunk félretéve, akkor az emberek nem láthatják meg a bennünk levő életet. Elbeszélgettem ezzel a fiatal testvérrel. De amikor ismét találkozott azzal az illetővel, megint ugyanaz történt: mentegette magát, igazolta magát, és nem tudta az Úr kezébe letenni a dolgokat.
Most csak egy igehelyet említek, de ha megkeresitek az utalásokat, máshol is ott van a kereszt az igében. Máté 16,24-28: „Akkor Jézus ezt mondta tanítványainak: Ha valaki követni akar engem, tagadja meg magát, és vegye fel az ő keresztjét, és úgy kövessen engem. Mert aki meg akarja tartani az ő életét, elveszíti azt; aki pedig elveszíti az ő életét énérettem, megtalálja azt. Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, a lelkében pedig kárt vall? Vajon milyen váltságot adhat az ember az ő lelkéért? Mert eljön majd az Emberfia az ő Atyjának dicsőségében az ő angyalaival, és akkor megfizet mindenkinek cselekedete szerint. Bizony mondom nektek, az itt állók között vannak némelyek, akik nem ízlelik meg a halált, míg meg nem látták eljönni az Emberfiát az ő országában.”
Itt azt olvassuk: „Ha valaki jönni akar én utánam, tagadja meg magát, és vegye fel az ő keresztjét, és kövessen engem.” Szeretnék néhány gyakorlati dolgot említeni, mit jelent hordozni a keresztet. Az egyik leggyakoribb, ami keresztényekkel történik, hogy félreértik őket. És mikor félreértenek, hajlamos vagy magyarázkodni. Magyarázkodsz, nem akarod, hogy az embereknek rossz véleményük legyen rólad. De mikor magyarázkodni akarsz, akkor nem teszel egyebet, mint, hogy nem hordozod a keresztet. Tedd az Úr kezébe! Hagyd, hogy félreértsenek! Mert Ő hozza világosságra a te igazadat, de a maga idejében, nem amikor mi akarjuk. Megvan a lehetőséged, hogy igazold magad, hogy magyarázkodj? Ne tedd! Hagyd a dolgokat az Úr kezében.

A másik, ami nagyon gyakran megtörténik, hogy amikor valamilyen nehéz helyzetben vagyunk, áldás származik abból, ha a dolgok hátterében felismerjük az Úr kezét, és meglátjuk azt, hogy az események nem véletlenszerűen történnek. De ha harcolunk a körülményekkel, hogy megváltoztassuk azokat; ha próbálkozunk, hogy változtassunk a dolgok állásán; amikor pedig kellemetlenségek érnek, elégedetlenkedünk, zúgolódunk, és úgy érezzük, hogy becsapnak és megkárosítanak minket, ez azt jelenti, hogy nem hordozzuk a keresztet.

Van két nagyon érdekes dolog. Az egyik, hogy könnyen hálát tudunk adni az Úrnak a kegyelemért, amit kaptunk; a drága vérért, amely eltörölte a bűneinket; Krisztusért, a Megváltóért. Ha ezt tesszük, ez nem sokba kerül nekünk. De amikor olyan körülmények jönnek, amelyekre nem számítunk, ha elhúzódó nehéz helyzetek következnek be, és mi ezekben a helyzetekben teljes szívből azt tudjuk mondani: „Uram, elfogadom ezt a helyzetet a Te kezedből, elfogadom ezeket az életkörülményeket a Te kezedből!”, akkor, ha így jártunk el, meglátjuk, hogy valami történik velünk: az élet elkezd kiáradni belőlünk. De ha elégedetlenek leszünk azokkal a helyzetekkel, amelyeket az Úr megenged az életünkben, akkor azt látjuk, hogy nincs növekedés az életünkben. És az Úr úgy munkálkodik, hogy megvannak mindnyájunk számára azok a megmagyarázhatatlan helyzetek, amelyeket az Úr megenged. Nincs magyarázat. Miért engeded ezt meg? Azért, mert meg akar tanítani arra, hogy hálát adjunk Neki, és a hálaadásunk olyan legyen, mint az áldozat. Ez a fajta hálaadás tehát kerül valamibe, ezért árat kell fizetnünk. És így az Úr megdicsőül, és ez Őt megelégíti.
Ha viszont nem így járunk el, akkor azt fogjuk látni, hogy bármilyen kellemetlenség jön az életünkben, minket minden lesújt, és mindig elégedetlenek leszünk azzal, ahogyan az Úr bánik velünk. Ha panaszkodunk másokra, és azt nézzük, hogy mások mit csinálnak, akkor nem hordozzuk a keresztet. Az Úr azt mondja, hogy ha valakinek panasza van a másikra, tehát van okunk, hogy valakire panaszkodjunk, akkor egy dolgot tehetünk: hogy megbocsátunk. Ha panaszkodunk másokra, akkor nem hordozzuk a keresztet. És aki nem hordozza a keresztet, az kicsi, gyenge ember marad.
Nemrégiben, amikor Hollandiában voltam, beszélgettem egy testvérrel. Könnyes szemmel megölelt, nagyon kedves, barátságos volt, és hiszem, hogy valóban örült annak, hogy találkoztunk. Egy későbbi alkalommal megkértem őt, hogy látogasson meg egy bizonyos testvért. De amikor ennek a testvérnek a nevét kimondtam, láttam, hogy az arca elváltozik. Láttam, hogy háborog, és elkezdett felemlíteni bizonyos dolgokat. Mikor ezt láttam, azt gondoltam: Ennek az embernek meg kell tanulnia, mit jelent a kereszt. Lehetsz kedves, barátságos, lehet sok természetes jó tulajdonságod, de az éned nyomorúságos. Az énünk nyomorúságos. És ha nem tanulom meg azt, hogy a kereszt munkálkodjon, és elfogadjak mindent; hogy megnyíljanak a szemeim, hogy lássak; hogy meglássam azt, hogy a dolgok hátterében ott van az Úr; ha ezt nem látom meg, akkor kicsi ember maradok. Egy olyan ember, aki semmit nem tud.

Hogyan tud a bennünk levő élet kiáradni, és folyni mások felé? Hogyan áradhat ki, hogy gyógyulást hozzon? Ahol ez a víz folyt, minden meggyógyult, megjelent az élet, fák növekedtek, és gyümölcs termett. De ahhoz, hogy ez az élet megmutatkozzon, az egyetlen út az, hogy az Úr ezekben a ránk szabott helyzetekben, amelyeken keresztülvisz bennünket, elkezd mérni újabb ezer singet. Jön egy helyzet az életedben. Mit teszel? Elfogadod az Úr kezéből? Vagy hadakozol a helyzet ellen?
A kereszt nem népszerű dolog. Ott, Hollandiában voltam egy helyen, ahol valaki prédikált. Nem mondtam véleményt a dolgokról, hanem egy ottani testvér mondta ezt nekem: „Testvér, itt Hollandiában úgy van, hogy ha embereket akarsz megnyerni, akkor nem kell a keresztet és a bűnt emlegetni. De ahogy elkezdesz a keresztről beszélni, ahogy próbálsz szólni valakinek néhány szót, hogy helyreigazítsd, azonnal előbújik az én az ő utálatos formájában.” „Ha valaki nem veszi fel az ő keresztjét és nem jön Énutánam, nem lehet az Én tanítványom.” Járhatunk a gyülekezetbe, ameddig akarunk, tehetünk sok jó dolgot, de az egyetlen út, hogy előre haladjunk, és az élet kiáradjon belőlünk, és a körülöttünk levőket megérintse ez az élet, az, hogy megértsük, hogy hordoznunk kell a keresztet minden nap.

A kereszt hordozása az út, amely által felszabadul az élet, amely bennünk van. Ez az élet itt van mindnyájunkban. És ez nem úgy van, hogy akinek nagyobb a tudománya, abban nagyobb, több az élet. Nem. Az élet ott mutatkozik meg, ahol jelen van a halál. És ha a mindennapi dolgokban megtanuljuk, hogy lemondjunk az énünkről, megtanuljuk, hogy szeressük az ellenségeinket, megtanuljuk, hogy áldjuk azokat, akik minket átkoznak (nem is nagyon találkozunk ilyen megátalkodott emberrel, hogy valaki átkozódik); hogy áldjuk, hogy hangos szóval imádkozzunk: „Uram, áldd meg ezeket az embereket!” Ez az út. Hogy lemondjunk a vélekedéseinkről, meggyőződéseinkről, ez a kereszt hordozása. Ha azt mondod, „Az én elképzeléseim a legjobbak! Semmiképpen nem adom fel ezeket!”, az semmi másról nem szól, mint hogy az életedben az éned az, aki uralkodik.
Én úgy látom, hogy ezek nagyon gyakorlatias dolgok. Elkeserített, mikor ezzel a testvérrel beszéltem, és láttam, hogy nem tudja elfogadni ezt. Nem tudta azt mondani: „Testvér, elfogadom ezeket a helyzeteket, félre akarom tenni az énemet, azt akarom, hogy az Úr láthatóvá váljék rajtam keresztül.” De addig, míg te nem vagy félreállítva, az Úr nem válik láthatóvá. Nem a mi szép szavaink mutatják meg Őt, hanem egyszerűen az élet, amely bennünk van.

Még egy dolgot említek. Olyan világosan láttam magam előtt, ahogy az Úr Jézus diadalmasan bevonult Jeruzsálembe egy szamárcsikó hátán, amelyiken még senki sem ült. És egészen biztos, hogy erről a szamárról nincs többé említés sehol. Az Úr használta, bevonult diadalmasan Jeruzsálembe, és azután tovább semmit sem tudunk róla. És arra gondoltam, hogy azokba a helyzetekbe is, amelyekben mi élünk, az Úr diadalmasan be akar vonulni; de ahhoz, hogy Ő diadalmasan tudjon bevonulni ezekbe, szüksége van egy szamárcsikóra. Nem könnyű egy olyan szamárra felülni, amelyiken még senki sem ült, mert azonnal ledob magáról. De úgy gondolom, hogy az Úrnak célja van velünk azokban a helyzetekben, amelyeken keresztülvisz bennünket. Azt akarja, hogy mi legyünk az a szamárcsikó, amelyik hordozza Őt, hogy a különböző élethelyzetekbe diadalmasan bevonulhasson. Itt nem nekünk kell előtérben lennünk, hogy „Lásd, milyen győzelmet adott nekem az Úr”. A győzelem az Úré, de Neki szüksége van egy szamárcsikóra, aki Őt hordozza, hogy diadalmasan bevonulhasson Jeruzsálembe. De mi van, ha Ő nem rendelkezik ilyen emberekkel, akik ezt elfogadják?
Az Úr korlátok közé helyez, belevisz minket bizonyos helyzetekbe egy bizonyos céllal. Nem azért teszi ezt, mert kedvét leli abban, hogy elkeserítsen bennünket, és tönkretegyen, hanem azért helyez oda, mert valamit el akar érni ezek által. Azt akarja, hogy mi legyünk az a teherhordozó, mint az a szamárcsikó, aki hordozza az Urat, aki nem rázza le magáról, hanem elfogadja. De ha Ő így bánik velünk, akkor mi tiltakozunk. Nem akarjuk ezt, mert veszítünk, elveszítjük a személyiségünket, mindent. Az Úr mégis azt akarja, hogy mi ilyen szamárcsikók legyünk. Győzedelmeskedni akar azokban a helyzetekben, amelyekben vagyunk, és ehhez mindig szüksége van ránk.
Érdekes ez a leírás, ahogy elküldte a tanítványokat, és azt mondta: „Menjetek, kössétek el, és ha megkérdeznek, mondjátok, hogy az Úrnak van rá szüksége.” Eljön az idő, mikor az Úr használni akar minket is valamiképpen, ilyen értelemben. Sokszor találkoztam emberekkel, akik elégedetlenek voltak az összejövetelekkel, a testvérekkel, bárkivel, de ők nem voltak készek arra, hogy az Úr őket használja, és általuk vonuljon be diadalmasan arra a helyre. Ez nem a mi dolgunk. A mi dolgunk az, hogy elfogadjuk a helyzeteket, hogy a legkisebb dolgokban is megláthassuk az Úr kezét, elfogadjuk, és ezt tudjuk mondani: „Uram, elfogadom.” Amikor pedig az Úr megkapja azt, amit Ő el akart érni, meg vagyok győződve, hogy megszűnik a nyomás, megszűnnek a problémák – de addig, amíg egy csökönyös szamár vagy, aki nem fogadod el ha megzaboláznak, Ő mindaddig folytatja. És ez kegyelem, hogy Ő folytatja, és foglalkozik velünk. Azt akarja, hogy olyan emberek legyünk, akik hordozzuk Őt a győzelemben.
A győzelem az Úré. A szabadítás az Úré. Tudnunk kell azt, ha egy bizonyos helyzetben van győzelem, ez azért van, mert ott jelen van az Úr. Azt kívánom, hogy ezeket a gyakorlati dolgokat tudjuk megérteni, és olyan emberek legyünk, akik elfogadják a kereszt munkáját, elfogadják, hogy ők jelentéktelenek, elfogadják, hogy saját magukat megtagadják, hogy felvegyék a keresztet minden nap. És ilyen módon az élet elkezd kiáradni. Nagyon szomorú az, testvérek, hogy azokon a helyeken, ahol mi vagyunk a mindennapokban, ott nagyon kevés meggyógyult ember van. Kevesen vannak, akiket megérintett az életünk. Mi azt szeretnénk, ha a szavaink érintenék meg őket, hogy evangelizáljunk, de mindezt meggátolja az, hogy az élet nem árad ki belőlünk.

A Máté 5-ből olvasok még egy igét. 11-12: „Boldogok vagytok, ha szidalmaznak és háborgatnak titeket és minden gonosz hazugságot mondanak ellenetek én érettem. Örüljetek és örvendezzetek, mert a ti jutalmatok bőséges a mennyekben, mert így háborgatták a prófétákat is, akik előttetek voltak.”
Másként is lehet viszonyulni, megharagudhatunk, érezhetjük úgy, hogy üldöznek, sértve érezzük magunkat, és imádkozunk. De az Úr azt mondja: „örüljetek és örvendezzetek, mert a ti jutalmatok bőséges a mennyekben!” Ez a normális hozzáállás: örüljetek és örvendezzetek! Testvérek, a keresztény élet titka a kereszt hordozása. Ez a titok. Mert ha a keresztet nem hordozzuk, lesznek olyan helyzetek, mikor megjelenik bennünk az ellenszegülés, az elégedetlenség, a zúgolódás és mindenféle hasonló dolog. És mindez nem egyéb, minthogy szeretjük saját magunkat. Minél inkább megtanulunk veszíteni, annál többet nyerünk. Ha nem tanulunk meg veszíteni nem fogunk nyerni sem. Az Úr munkálkodjon az életünkben, hogy a kereszthordozás valósággá legyen. Ámen.

“Higgy az Úr Jézus Krisztusban!” (Radu Gavriluț)

A teljes szolgálat PDF-ben: Higgy az Úr Jézus Krisztusban!

Részletek:

“Nem úgy lesz valaki kereszténnyé, hogy ő dönt az Úr mellett, hanem úgy, hogy az isteni mag egyszer csak a szívébe hull. Elmondok erről egy történetet. Volt egy testvér, aki 1985-ben elköltözött az Úrhoz, és akitől sok mindent hallottam. Egyszer meghívta őt egy fiatal család, hogy beszéljen nekik az Úrról. Ez a testvér elment, és amikor beszélgettek, jelen volt egy fiatal lány is. A testvér a családra összpontosított, hogy nekik beszéljen az Úrról. És tudjátok ki tért meg? Az a fiatal lány. Ez a testvér ezután mindig emlegette ezt az esetet. Tehát mindnyájan, akik itt vagytok, nagy „veszélyben” vagytok, mert nem kell semmilyen döntést hoznotok, de a lelkiismeretetekben igazat fogtok adni Istennek. Mert Isten igéje igazság.”

“A következő dolog. Azt mondja itt az ige: „Figyelmezzetek a mi hitvallásunknak apostolára és főpapjára, Krisztus Jézusra. Aki hű ahhoz, aki őt rendelte, valamint Mózes is az ő egész házában.” Az Úr Jézus, miután felemeltetett a földről, a mi bizonyságunk Főpapja lett. Ez rendkívül fontos dolog. Mi ugyanis úgy gondolkodunk, mint a tanítványok. Amikor az Úr Jézus azt mondta nekik: „Szükséges, hogy én elmenjek, mert ha el nem megyek, nem jön el hozzátok a Vigasztaló”, őket ez megrémítette. Amikor az Úr először beszélt arról, hogy megfeszítik, és azután feltámad, mindezek előtt pedig a vének kezébe adják, a tanítványokat elfogta a kétségbeesés. Mentek utána, Ő pedig teljes higgadtsággal sorolta, hogy mi fog vele történni. Rémülten követték. Ez az ember készül meghalni! Mi meg minden reményünket belé vetettük. Mi lesz velünk?
Mi is gondolhatnánk, hogy itt hagyott bennünket a földön. Megtértünk az Úrhoz; küszködünk, hogy a Bibliához alkalmazzuk az éltünket, de nem tudjuk pontosan, mit tegyünk, hogyan tegyük? Melyik legyen az út? Hogyan haladjunk tovább, hogy mégis valahogy segítséget kapjunk? Az Úr elkészítette a biztos utat, de ezt az utat ma nagyon elhanyagolják. Azt mondta a tanítványoknak: „Én bennetek leszek.” „Az igazság Szelleme bennetek van.” De valahogy nem tudjuk ezt elhinni. Azt még csak megértenénk, hogy Ő velünk van; velünk van, és elkísér az úton, úgy mint az emmausi tanítványokat. Ezt értjük. De azt nem értjük, hogy hogyan lehet Ő bennünk! A János 14, 15, 16. fejezetekben az ige azt írja, hogy a Szent Szellem olyan, mint egy jogi képviselő, ügyvéd. Valahányszor beszélek erről a témáról, mindig megkérdezem: Kinek az ügyvédje Ő? Ő nem a mi ügyvédünk, Ő Krisztus ügyvédje. Az Ő érdekeit védi! Ha nem hallgatunk rá, akkor ellenségünk lesz, és harcol ellenünk. Meg akar minket győzni. Mert a mi testünkben egyedül az Úr érdekei fontosak.”

“Miután az Úr Jézus bemerítkezett, a Szellem azonnal elvitte Őt a pusztába. Mi sokszor úgy gondolkozunk, ahogy egy fiatal gondolkozik akkor, amikor az Úrhoz tér, és kísérti őt egy bűn. Imádkozik, küzd. Sokszor láttam fiatalokat, akik nagyon örültek, hogy megszabadultak a bűntől. De az történt, hogy egy idő után újra elbuktak. Hogyan lehetséges ez? Egyesek pedig, akik megszabadultak, azt hitték, hogy minden rendben van. Azt gondolták, hogy a hívő élet az, hogy megszabaduljunk a bűntől. De miután a bűntől megszabadultak, észrevették, hogy íme, megjelennek bizonyos egészségi problémák. Mit akar Isten velem? Nem jó az én állapotom? Nincs rendben a családom? Nem azt szeretném-e, hogy a gyermekeim hitre jussanak? Mit akar Ő velem? De az Úr nem téved. Ő az elkövetkezendő időkre való felkészítésünket tartja szem előtt. Hogy megmutassa a következő időkben az Ő kegyelmének végtelen gazdagságát. De a felkészítés helye a mi számunkra itt van. “

Tovább a teljes szolgálatra: Higgy az Úr Jézus Krisztusban!

A város világossága (T. Austin-Sparks)

A teljes fejezet PDF-ben: Az alapokkal bíró város 8 – A város világossága

Részlet:

“A színarany elhomályosítása

Ez pedig legelőször, ahogy láttuk, tanítás által történt. Ha az ellenség valamilyen hamis tanítást tud becsempészni, ha valamilyen tévelygést tud sugallni akár a legcsekélyebb mértékben is, akkor az már a gonoszság kovászaként fog tudni működni a kezében, s ez olyan méretűvé fejlődhet, hogy a Szent Szellem visszahúzódását okozza; az Úr nem fogja tudni tovább folytatni ott, ahol ez van; és beáll a megalkuvás, a bénultság és erőtlenség állapota. A színarany, a tiszta arany elhomályosult.

De nem csak a tanítást érintheti ez, hanem az életet is; és ugyanez a módszer és ugyanez a cél vezérli az ellenség működését ezen a területen is. Lehetséges ugyanis, hogy nagyon erősen megállunk a helyes tanításban, mégis a saját életünket, szellemi életünket, erkölcsi életünket illetően nagyon kétes és bizonytalan állapotban vagyunk; lehet, hogy nagyon hűségesek vagyunk Isten Igéjéhez, a saját szellemi életünkben és tanúbizonyságunkban mégis valami meggyengült, valami nincs rendjén. Ez lehet amiatt, ahogyan az üzleti vagy egyéb ügyeinket, kapcsolatainkat intézzük, vagy ahogyan a saját életünket éljük Isten előtt; valami, ami nem világos, valami, ami nem tiszta, ami nem átlátszó, nem egyenes, valami kétes dolog, talán egy titkos szokás. Ó, mennyi minden lehet, ami kimozdítja életünkből azt a bizonyosságot, azt az egyértelmű határozottságot, a valódiságot, a világosságot; ami néha szinte egészen észrevétlenül hozza létre az emberben a lelepleződéstől való félelmet; az attól való szorongást, hogy szembesítenek valamivel, és nyilvánvalóvá lesz, amit takargatunk.

Van a háttérben valami, ami valamilyen módon akadályt képez; megfosztja valódi erejétől a tanúbizonyságot; megakadályozza, hogy annak az életnek valódi hatása legyen; és elvonja a valódi gyarapodást, gyümölcstermést és valódi értéket a közösségből. Jelen van valami, még ha legtöbbször nem is kézzelfogható módon. Nem tudjuk megragadni, mi az, mégis tudjuk, hogy van valami abban az életben, ami nincs rendjén, ami nem tiszta; és ekkor kialakul a titkolózás, a kitérés, a távolságtartás, de sok egyéb gonosz tünet is kifejlődhet. És ez az egész azért van, mert van valami, ami nem teljes mértékben tiszta Isten előtt. Az ellenség bevitt egy olyan elemet, ami megrontotta a tiszta világosságot, és valami árnyék, valamilyen filmréteg vonja be azt az életet. Az ellenség célja, hogy tönkretegye az Istenben való élet tökéletes kristálytisztaságát, és ezáltal az egész életet megbénítsa. A külső forma ugyanúgy meg is maradhat, a gyakorlat is ugyanolyan lehet, mint addig, de az egész megtorpant és leállt.

Mindezt nem vádlásképpen mondom, hanem azért, hogy megmutassam az ellenség egyik kedvelt módszerét, mellyel megpróbálja lerombolni azt, amit Isten az Ő népének, Jeruzsálemnek szánt: hogy az végül Isten dicsőségével leereszkedjen a mennyből; hogy világossága hasonló legyen a legdrágább kőhöz, a jáspishoz; hogy mindene színarany legyen, kristálytiszta, mint az átlátszó üveg. Ó, micsoda szellemi értéke és súlya van ezeknek a szavaknak!

Mindez nyilvánvaló és vitathatatlan. Fel kell ismernünk, hogy az ellenség folyamatosan arra törekszik, hogy olyan helyzetbe juttasson bennünket, ahol bármit is teszünk, úgy érezzük, mintha egy felhő burkolna be. Olykor valamilyen hamis helyzetet hoz létre, amitől az lesz a benyomásunk, hogy hiányzik belőlünk a valóság. Pedig lehet, hogy nincs szó esetünkben a valódiság hiányáról, hanem ő törekszik arra, hogy úgy érezzük magunkat, mintha nem lenne meg valaminek a valósága az életünkben, azért, hogy eljuttasson arra a pontra, ahol elveszítjük a bizalmunkat, a biztonságérzetünket, a bizonyosságunkat, a szellemi helyzetünket, a pozíciónkat; ahol meggyengít bennünket valami olyan elem, mely becsempészte magát a gondolatainkba. Az ellenség célja, hogy Isten népét sötét felhővel vonja be, gyanakvásba vigye, és szívükben kétségeket, kételkedést ébresszen, hogy ezáltal lerombolhassa a világosságot, a bizonyosságot, az erőt, és az ember ne legyen más, mint egy nagy kérdőjel mindenkinek, de még saját magának is.”

Tovább: Az alapokkal bíró város 8 – A város világossága

A Test törvénye (Watchman Nee)

„Kelj fel és menj be a városba, és majd megmondják neked, mit kell cselekedned.” (Csel 9,6)

Az Úr ezt így értette: „Nem én mondom meg neked, mit kell tenned, hanem valaki más fogja megmondani.” Az Úr valaki mást használt fel arra, hogy Pállal közöljön valamit. Ez nem más, mint a Krisztus testéről szóló kijelentés. Pálnak már megmenekülése legelső napján az Úr kijelentette a test törvényét, illetve alapelvét. Bár Pált olyan eszköznek rendelte, akit hatalmasan fog használni, mégis más emberek közreműködését veszi igénybe, hogy segítsenek Pálnak. Ezért soha ne gondoljuk, hogy nekünk nem kell másoktól függenünk, mintha mi mindent megkaphatnánk közvetlenül Istentől. Persze nem azt akarja ez tanítani nekünk, hogy vakon kövessünk másokat, viszont komolyan arra int, hogy ne legyen olyan büszke hozzáállásunk, hogy azt higgyük, mi magunkban is megkaphatjuk az Úr Igéjét, és megoldhatunk minden problémát egyedül.

Forrás: The Lord My Portion, dec. 9.

Az isteni kijelentés után az én megtagadására van szükség (Szabó Zoltán)

Az igeszolgálat PDF-ben letölthető: Kijelentés után az én megtagadására van szükség

Olvassunk Igét a Máté 16,13-17-ig: „Amikor Jézus Cézárea Filippi területére ért, megkérdezte tanítványait: “Kinek mondják az emberek az Emberfiát?” Ők így válaszoltak: “Némelyek Bemerítő Jánosnak, mások Illésnek, megint mások pedig Jeremiásnak vagy valamelyik prófétának.” Erre megkérdezte tőlük: “Hát ti kinek mondotok engem?” Simon Péter megszólalt, és így felelt: “Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.” Jézus így válaszolt neki: “Boldog vagy, Simon, Jóna fia, mert nem hústest és vér fedte fel ezt előtted, hanem az én mennyei Atyám.”

A 21. verstől olvasom tovább a 25. versig: „Ettől fogva kezdte el Jézus Krisztus mondani tanítványainak, hogy Jeruzsálembe kell mennie, sokat kell szenvednie a vénektől, főpapoktól és írástudóktól, meg kell öletnie, de harmadnapon fel kell támadnia. Péter ekkor magához vonta őt, és feddeni kezdte: “Isten mentsen, Uram, ez nem történhet meg veled!” Ő pedig megfordult, és így szólt Péterhez: “Távozz tőlem, Sátán, botránkoztatsz engem, mert nem az Isten szerint gondolkozol, hanem az emberek szerint.” Akkor Jézus ezt mondta tanítványainak: “Ha valaki én utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét, és kövessen engem. Mert aki meg akarja menteni az életét, elveszti azt, aki pedig elveszti az életét énértem, megtalálja azt.”

Tudom, hogy ez nagyon jól ismert szövegrész. Nemrég hallgattam meg én is azt a felvételt, amikor itt szóltatok róla. Ennek egy bizonyos megjelenése foglalkoztat engem is egy ideje. Ezt szeretném megosztani veletek.

 Simon Péter azt mondta: „Te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia.” Ezt a dolgot Péter nem az Úrral való járás hároméves tapasztalatából, nem az Írás tanulmányozásából tudta; nem is másoktól hallotta, hanem maga az Úr Jézus mondta meg neki, hogy ez kijelentés volt. „Nem hústest és vér jelentette ezt ki neked, hanem az én mennyei Atyám”. Egyesek számára talán titokzatosnak tűnik az, hogy kijelentés. Igen, titokzatos, de a legfiatalabb keresztény is tapasztalatból ismer valamit ebből. Aki soha nem kapott kijelentést az Atyától, az nem keresztény. Nem így van? Legalább egyszer megtörtént az életünkben, hogy Isten világossága felragyogott Krisztus arcán. Akkor tudtuk, hogy Ő a mi Megváltónk. Akik már hosszabb ideje hiszünk, sok hasonló tapasztalatban részesültünk. Mindnyájan sok olyan alkalomra emlékszünk vissza, amikor tudtuk, hogy most Isten személyesen szólt hozzám. Nem így van?

 Ami engem foglalkoztat, hogy mi történik az isteni kijelentéssel, amit kapunk? Tudjuk jól, és mondjuk, hogy Isten Igéje élő és ható, és elvégzi a munkáját, de azt hiszem, legtöbbször el kell ismernünk, hogy voltak esetek, amikor Isten valamit kijelentett számunkra, és mégsem történt meg a változás az életünkben. Vagy a ti életetekben mindig célt ért a kijelentés? Velem sokszor megtörtént, hogy egy különleges alkalom után, egy igei üzenet után, amely megérintette a szívemet, amikor azt mondtam: igen Uram, ez Te vagy, felismerem! – egy idő után mégis azt kérdeztem magamtól: lehet, hogy tévedtem? Hol van az az Ige? Testvérek, a valóság az, hogy Isten teljes munkája egy ember életében nem csak a kijelentésből áll, hanem a kijelentést követnie kell valaminek.

Péternek volt része isteni kijelentésben, és ha egy pillanatra is kételkedett volna ebben, ott volt az Isten Fiának szava, aki megerősítette: igen, az Atya jelentette ezt ki neked. Ezután pedig, talán fél óra sem telik bele, Péter félrehívja az Urat, és megfeddi: hogy gondolod, hogy meghalsz, mikor te vagy minden reménységünk? Péternek az ő saját, természet szerinti élete akadályt jelentett az isteni kijelentés útjában. Ezért szólt rá az Úr Jézus világosan és határozottan: Távozz tőlem! És azután ezt mondta az Úr Jézus: „ha valaki jönni akar én utánam, tagadja meg magát és vegye fel az ő keresztjét, és kövessen engem”. Ha valaki válaszolni akar az isteni kijelentésre, az énjét, a lelkét félre kell tennie az útból. Nem azért, mert rossz ember, nem azért, mert bűnről lenne szó; egyszerűen azért, mert van egy akadály a lényünkben, amely nem tud választ adni, sőt megakadályozza azt, hogy válaszolhassunk Isten kijelentésére.

 Valamiképpen hasonlít ez a helyzet arra a pillanatra, amikor egy üzletben meglátsz egy kívánt árut. Tudod, hogy ez az, amit régóta keresel. Nézed, méregeted. Igen, tökéletes! De, amikor meglátod az árát, akkor jön el a döntő pillanat. Ott vagy te, a szükségeddel, és ott az áru. Túl drága. Sokszor hagytam ott ilyen módon a kívánt dolgokat. Túl drága, ennyit nem fizetek. Lehet, hogy mások igen, de én nem.

 Mikor Isten szól hozzánk, ezt mindig követi a számla. Ilyen módon: valamit az énemből félre kell tennem, másként nem tudom követni a kijelentést. Másként csak emlék marad, vagy kérdezgetem: tényleg az Úr szólt? Vagy mi történt? Miért nem valósult meg? Nem történt semmi, mert azt mondtam: Uram, úgy van ahogy Te mondod, de én nem akarom magamat megtagadni. Itt is megvannak az érveink.

 „Ha valaki jönni akar énutánam, tagadja meg magát, és vegye fel az ő keresztjét és kövessen engem.” Sokszor olvastam és hallottam is ezt a biztatást, és azt kérdeztem: de mit jelent a kereszt? Mit vegyek fel? Mit tagadjak meg? A legtöbb keresztény elég őszinte, hogy azt mondja: tudom, hogy sok gyengeségem van és sok olyan dolog, melytől szeretnék megszabadulni. Boldogan megtagadnánk ezeket. Sokszor kezdtem így: Uram, én elhagyom ezt a dolgot, amelyik engem zavar. És nem ment. Tudjátok miért? Mert nem választhatom meg, hogy mi az, amit meg kell tagadjak. Nem választhatom meg én a sorrendet, hogy mi menjen a keresztre. És mikor az Úr mond valamit, akkor bennem valami megakadályozza ennek a megvalósulását. Valami ellenáll Istennek. Azt a dolgot kell megtagadni, akkor és ott. Ha nem, akkor itt megáll a folyamat.

 Nem választhatom meg én, hogy mi az, amit meg kell tagadjak. Ha pedig az Úr szól valamit, és én elkezdem mondani: „Igen, Uram, de…” – ami ez után a „de” után következik, az a következő a sorban az Úr előtt. Sokszor tudom, hogy az Úr szólt, és én nem voltam kész megfelelő módon válaszolni. Sokszor láthatjuk, hogy az életünk bizonyos hiányosságainak ez az oka. Nem voltam kész megfelelő módon válaszolni az Úrnak. Ami megakadályozta az isteni kijelentésnek való engedelmességet az életemben, azt a dolgot nem voltam hajlandó félretenni. Viszont valahányszor ezt megteszem, közelebb kerülök az Úrhoz, és tudok vele lépést tartani, hogy kövessem Őt. Másként lemaradok. Igaz, hogy az Úr az Ő kegyelme és irgalma szerint újra felkeres, mert nem mondott le rólunk. Mert, ha Ő lemondott volna rólunk, akkor nem lennénk ma itt.

 Ezeket a dolgokat véste az Úr az eszembe és a szívembe az utóbbi időben, hogy az Ő kijelentésének ezt a választ kell eredményeznie: Igen, Uram, itt vagyok, lemondok arról a dologról, ami megakadályoz, hogy ennek a kijelentésnek engedelmeskedjek; hogy kövesselek, bárhová mégy.

Péter akkor nem tudta mindezt, de hamarosan olyan idők jöttek, hogy meg kellett tanulnia. Ebben a dologban mégis mind olyanok vagyunk, mint Péter. A mi énünk, a lelkünk nem képes a megfelelő választ adni Isten kijelentésére. Megvan a saját utunk. Valahányszor nem ezt mondom: „Uram, kész vagyok lemondani”, megismétlődik ugyanez az eset, mint Péteré. Lehet, nem olyan látványosan, de ugyanolyan természetű a dolog. Semmit nem értünk az Úr útjairól. Az Úr segítsen, hogy megtaláljuk ezt a párosítást, hogy amikor az Úr szól, mindjárt meglássuk azt is, mi az akadály. És ha kész vagyok engedni az Úrnak, akkor következik az Ő áldása, és akkor a kijelentés, az az Ige, a réma, amit az Úr személyesen nekem szólt, elvégzi a munkát, és nem tér vissza gyümölcstelenül. Szeretném ezt megtanulni a gyakorlatban, valahányszor az Úr szól, és ezt kívánom a ti számotokra is. Ámen.

Az Úr megkísértése (Watchman Nee)

Részlet Watchman Nee: Máté evangéliumának utolsó magyarázatából (1950-52), 2. fejezet, 3. rész. PDF: Az Úr megkísértése

Máté 4,1-2: „Akkor a Szellem Jézust a pusztába vitte, hogy az ördög megkísértse. És negyven nap és negyven éjjel böjtölt, végül megéhezett.”

Az Úr megkísértése időben rögtön a bemerítkezése után történt, ahogyan Márk elbeszéléséből egyértelműen kiderül: „Ezután a Szellem azonnal kivezette őt a pusztába.” (Mk 1,12). Hogy a sietségre miért volt szükség, némi magyarázatra szorul. Emlékezzünk vissza, hogy amikor az Úr bemerítkezett, Isten nyilvánosan kijelentette, hogy gyönyörködik Jézus személyes, földi életében. A templomban történt eseményen kívül, amikor az Úr még csak tizenkét éves volt, az Ige semmit sem mond Jézus életének első harminc évéről. Ha azonban megismerhetnénk ezt a harminc évet, az derülne ki számunkra, hogyan élt Jézus mint ember Isten jelenlétében. Bár a Szentírás erről hallgat, az Istentől jövő Ige mégis képet ad erről az időszakról: „Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm” (Mt 3,17). Isten ezalatt a harminc év alatt végig gondosan figyelte Jézus minden egyes gondolatát és tettét, és végül megállapította, hogy egyáltalán nincs semmi olyan, ami ne gyönyörködtetné Őt az Ő Fiában. Hogy meg lehessen állapítani, Jézus alkalmas-e Megváltónak, Isten legszigorúbb vizsgálatán kellett átesnie. Végül pedig Isten elismerte a Páskabárányt annak bemerítkezésekor; és ez az esemény jelzi Jézus személyes, nem a nyilvánosság előtt zajló életének lezárását.

A 4. fejezettől pedig azt látjuk, hogy az Úr megkezdi munkáját. Csak ekkortól foghatott bele megváltói munkásságába. Senki sem lehet Isten munkása, ha mint ember alkalmatlan. Mielőtt valakinek a munkáját elfogadná, Istennek először azt az adott személyt kell jóváhagynia. Ez az egyik alapelv az Igében. A Biblia sohasem utal olyasmire, hogy Isten valakit az általa végzett munka alapján fogadna el; következetesen azt képviseli, hogy az ember munkájának az elfogadása mindig magának a személynek az elfogadásától függ.

Bár az Úr eleget tett Isten elvárásának, most ellensége előtt is ki kell nyilvánítania alkalmasságát. Az 1Mózes 3, Jób 1 és a Máté 4 nagyon sok mindent elárul nekünk az ördögről. Jób igazságos ember volt, Isten is elismerte annak, Sátán mégis vitatta ezt. Isten ezért eltávolította védőkorlátját szolgája mellől, a Sátán pedig mindenféle módon megpróbálta megkísérteni. Jób végül szilárdan megállt, és Isten újból igaznak nyilvánította ki őt. Urunkra most ugyanez várt. A Sátán megpróbálta megkísérteni, de végül az ellenség szája ismét be lett tapasztva. A Máté 4 történéseit megelőzően Sátán nem mondhatta, hogy „Jézust ismerem”; de utána gonosz szellemein keresztül már elmondhatta ezt (lásd: Csel 19,13-17). Ezért vitte ki Isten a pusztába Krisztust, és hagyta korlátlanul megkísérteni. Azáltal, hogy kiállta a kísértést, Jézus nem csak Isten elvárásának tett eleget, de az ellenség száját is befogta.

Az Úr pusztába vezetésének és megkísértésének tanulmányozásakor jó, ha megfigyeljük az 1Mózes 3 és a Máté 4 közötti kapcsolatot. Ha nem értjük meg helyesen az 1Mózes 3-at, nem leszünk képesek megérteni a Máté 4-et sem. Az 1Mózes 1-ben Isten kijelenti, hogy az ember, akit az Úr teremtett, jó. Majd az 1Mózes 3-ban látjuk az ember megkísértését. Először történik tehát az elfogadás, majd a Sátán megjelenik, hogy bebizonyítsa, Isten elhamarkodta jóváhagyását. Úgy tűnik, mintha ebből a Sátán jött volna ki győztesen. A Máté 3-ban, Jézus esetében Isten újfent kinyilvánítja helyeslését. A Máté 4-ben pedig látjuk, hogy Sátán ismét megpróbálja megcáfolni ezt. Hetekig tartana teljesen megértenünk az 1Mózes 3-at, ezért itt most csak a Máté 4-gyel kapcsolatos vonatkozásait fogjuk megvizsgálni.

Először is említsünk meg azt a két legfontosabb dolgot, melyet az 1Mózes 3-ból megtanulhatunk. Az egyik, hogy az embernek, akit Isten alkotott, örökre meg lett szabva a helye. Kaphat életet, de Isten soha nem lehet belőle. Sátán kísértésének mégis ez volt a központi eleme. Arra próbálja meg rávenni az embert, hogy lépje át Isten felségterületének határát, hogy az imádóból váljék az imádat tárgya, hasonlóan Istenhez. Minden tekintetben hasonlókká lehetünk Istenhez, egyedül az Ő istensége, az Ő Isten volta a kivétel. Ez volt az első kísértésnek a lényege, mely valaha megesett a világon.

A kísértés második részére a Sátán szavaiból következtethetünk: „Bizony nem haltok meg (…) megnyílik a szemetek, és olyanok lesztek, mint az Isten: jónak és gonosznak tudói” (4-5. v.). A tiltott gyümölcsre való csábítás előtt az ember nem tudott különbséget tenni jó és rossz között, nem is ismerte a jó és a rossz fogalmát. Ez a tudás Istené volt, nem az emberé. Ádám és Éva nem ismert olyat, hogy jó vagy rossz, ezért mindig Istent kellett kérdezniük. Ha Isten azt mondta, jó, ők is azt mondták, jó. Az ember és az asszony nem volt független az Éden kertjében; nem alkothattak egyéni ítéletet. Azzal viszont, hogy ettek a jó és a rossz tudása fájának gyümölcséből, kikiáltották a függetlenségüket Istentől – hiszen már maguktól is tudták, mi a jó és mi a rossz, nem volt szükségük az Istennel való kommunikációra. És pontosan erről van szó, amikor az ember bukásáról beszélünk. Az ember legelső bűne, hogy megszüntette a Teremtőjétől való függés szükségességét. Korábban együgyű volt Isten nélkül; az ember nem élhetett egy napot sem Nélküle. Folyamatos kapcsolatban kellett lennie Alkotójával. Minden felmerülő kérdést egyedül a Vele való közösség révén lehetett megoldani. Hit és imádság által szerzett az ember ismeretet. Most viszont az ember elbukott, mert a bűn belépett a világba. A bűn hatására az ember függetlenné vált Teremtő Istenétől.

Tehát az 1Mózes 3 két fő mondanivalója: (1) Az ember átlépte a határt, és behatolt Isten felségterületére; (2) az ember kinyilvánította Istentől való függetlenségét. Az első ember (Ádám) rettenetesen elbukott azután, hogy meg lett kísértve. Urunk a második ember (lásd 1Kor 15,47); s ha az Úr elbukna a kísértés eme óráján, az visszafordíthatatlan következményekkel járna. Istennek hála azonban, Ő kiállta a kísértést, és teljesen megsemmisítette a Sátán minden munkáját.

Hogy Urunk kitette magát a Máté 4-ben feljegyzett kísértésnek, az semmiképpen nem véletlen, hanem nagyon is szándékos volt. Isten minden védelmet eltávolított, és megengedte a Sátánnak, hogy kísértse Őt. Az első földi kísértés az Éden kertjében történt, mely a legkedvezőbb környezet volt ahhoz, hogy az ember győzedelmeskedhessen, mégsem így történt. A mostani kísértésre a második ember esetében viszont a pusztában került sor. Az első embernek minden szükséglete ki volt elégítve, hiszen a kertben rengeteg gyümölcsfa nőtt, nem csak egy. Ha élelemre volt szüksége, talált bőséggel. A kert közepén pedig ott állt az élet fája. Azt a kísértést tehát nem a szükség jellemezte, hanem az élvezet. Ez a kísértés viszont, melyet Urunknak kellett kiállnia, a szükségletre épült. Negyven napon keresztül böjtölt, és valóban éhezett. Ami azt illeti, már a legelső nap után éhes volt, a negyvenedik nap után pedig már valószínűleg az éhhalál szélén állt. Igen erősen gondolhatott az evésre. Elő volt hát készítve a terep, hogy a Sátán megkísértse az Isten Fiát. Isten elvette az Úr Jézus testi ellenállóképességét, a kísértő pedig megszólította: „Ha te vagy…”

Máté 4,3-4: „Ekkor odament hozzá a kísértő, és ezt mondta: „Ha Isten Fia vagy, mondd, hogy ezek a kövek változzanak kenyérré.” Ő így válaszolt: „Meg van írva: Nem csak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Isten szájából származik.”

Figyeljük meg alaposan Sátán szavait és az Úr válaszát, mert komoly ellentétet láthatunk közöttük. Az egyik szó „az Isten Fia”, a másik „az ember”; az ellenség kísértései pedig mindvégig erre a pontra irányultak. A Sátán éppen ezt megelőzően hallotta a Máté 3-ban lejegyzett Igét: „Ez az én szeretett Fiam”, ezért arra próbálta rávenni az Urat, hogy Isten Fiaként cselekedjen. Ha az Úr valóban az Isten Fia, akkor nyilvánuljon is meg úgy. Ha azonban Jézus az Isten Fiának helyzetébe lépne, azonmód elbukna. Valódi mivoltában Ő tényleg az Isten Fia, a földön azonban emberi helyzetben van: „aki amikor Isten formájában volt, nem tekintette zsákmánynak azt, hogy Istennel egyenlő, hanem önmagát megüresítette, szolgai formát vett fel, és hasonló lett az emberekhez” (Fil 2,6-7).

A folytatáshoz kattints (kb még ugyanennyi van vissza): Az Úr megkísértése