A halandó test megelevenítése (Philip Mauro)

Teljes szöveg, PDF: Quickening_the_Mortal_Body-HU

részlet:

„Ha pedig Annak Szelleme, Aki életre keltette Jézust a halottak közül, bennetek lakozik, akkor az, Aki életre keltette Krisztus Jézust, megeleveníti a ti halandó testeteket is a bennetek lak(oz)ó Szellem által” (Róma 8,11 – Vida).

Erőteljesen megoszlanak a vélemények arról, mit is jelent a fönti igeversben szereplő ígéret. Valami olyan kiváltságra vonatkozik vajon, amelyet Isten gyermekei már most, földi testükben is élvezhetnek? Vagy pedig arra a feltámadásra utal, amelyik azután fog megtörténni, hogy letettük „halandó testünket”? Sokfelé fölmerül ez a kérdés mostanában, ami azt jelzi, hogy Isten népét ugyancsak foglalkoztatja; ez pedig arra enged következtetni, hogy Isten Szelleme (természetesen valamilyen speciális és fontos okból kifolyólag) csak napjainkban irányít különös figyelmet erre az igeversre. Ezért kétségtelenül hasznunkra válik, ha a lehető legnagyobb gondossággal és alapossággal megvizsgáljuk, úgy, hogy közben teljes mértékben ugyanennek a Szellemnek a vezetésére és megvilágosító munkájára hagyatkozunk.

1. Hogy az Ige a „halandó” szót használja az ígéretben szereplő testekre, a szerző számára már önmagában elegendő bizonyítékot szolgáltat arra, hogy itt nem a holt szentek jövőbeni feltámadásáról, hanem halandó testük jelenlegi kiváltságáról van szó. A test, melyben a szentek az Úr visszajövetelekor föl fognak támadni, nem „halandó” test, sem pedig azok nem halandók, melyek a sírban vannak – azok ugyanis holt testek. Nem valószínű, hogy a „halandó” szót ebben a versben bármilyen egyéb célból használták volna, mint hogy megkülönböztessék a hivatkozott testeket az eltávozott szentek meghalt testétől, valamint a halhatatlan vagy „szellemi” testtől (1Kor 15,44), melyet a feltámadáskor kapunk. Mivel azonban ez az érv nem mindenki számára meggyőző, menjünk tovább. Sok bizonyíték áll ugyanis rendelkezésre ezzel a témával kapcsolatban, és ha mindet összegyűjtöttük, kétség sem merülhet föl a szakasz értelmezését illetően.

2. Nagyon meggyőző bizonyítékot kapunk továbbá, ha a „megeleveníti” szót megvizsgáljuk. Igen jelentőségteljes ez is; az Ige tudniillik sehol nem használja a fizikai feltámadás leírására. Nagyon helytelen is lenne ebben az összefüggésben. Hogy a Róma 8,11 célja nem az, hogy arról biztosítson minket (hívőket), hogy fel fogja támasztani halandó testünket, világosan kitűnik abból, hogy a „feltámaszt” kétszer is szerepel ugyanebben a versben, és amikor a halandó testünket érintő változásról ír, másik szót használ. Olyan kifejezéseket olvasunk itt, mint hogy „feltámasztotta Jézust a halottak közül”, és „aki feltámasztotta Krisztust a halottak közül, (adott feltételekkel) megeleveníti a ti halandó testeteket is”. Bizonyos tehát, hogy a halandó test megelevenítése, amelyre a vers utal, a Krisztus feltámasztásától eltérőtermészetű isteni művelet. (…)

Mindezen szakaszok vizsgálatából a következők derülnek ki: Elsősorban, hogy a „megelevenít” szót tág értelemben használja az Ige az életerő bármiféle megújítására vagy annak átadására; másodsorban, hogy soha nem használja a test feltámadására. A fizikai feltámadásról éppenséggel mindig úgy beszél, mint a test lecseréléséről, és soha nem úgy, mint „megelevenítéséről”.

Az egész téma végkövetkeztetése tehát, hogy a Róma 8,11-ben szereplő „megeleveníti halandó testeteket is” kifejezés annak biztosítékát fejezi ki, hogy az élet Szellemét magukban hordozó szentek bátran számíthatnak halandó testük életerejének természetfölötti megerősítésére, megújítására, felerősítésére vagy megnövelésére; annak ideje pedig, amikor ezt a megígért megelevenítést megtapasztalhatjuk, akkor van, amikor a Szellem él abban a testben.

Ez a következtetés nagyon örvendetes kell, hogy legyen napjaink szentjei számára, akik egyre jobban ki vannak téve fizikai veszélyeknek és betegségeknek. A szakasz azon magyarázata, mely szerint az ígéret csak a hívő jövőbeni feltámadására vonatkozik, megfosztja ezt a részt attól az értékétől, melyet tartalmazni hivatott; hiszen a feltámadás ígérete és az új test ajándéka sok igevers alapján bizonyos. Továbbá nincs is semmilyen „ha” azzal kapcsolatban, hogy minden szent fel fog-e támadni. Minden holt szent fel fog támadni, az élők pedig egy szempillantás alatt elváltoznak az utolsó trombita hangjára; „mert trombita fog szólni, és a halottak feltámadnak romolhatatlanságban, és mi elváltozunk”. A halandó test megelevenítésére tett ígéret azonban feltételes, annak Szelleme bent lakozásától függ, aki feltámasztotta Jézust a halottak közül; és nem állíthatjuk határozottan, hogy az Ő Szelleme minden hívőben benne lakozik (azaz, folyamatosan benne marad).

Világosan látható, nagy különbség van aközött, hogy valaki hisz abban, „aki feltámasztotta a mi Urunkat a Jézust a halálból” (Róm 4,24), és aközött, hogy valakiben ott lakozik „annak Szelleme, aki feltámasztotta Jézust a halálból” (Róm 8,11). Az előbbitől függ a megigazulásunk, az örök élet mostani ajándéka, valamint a „szellemi”, halhatatlan test jövőbeni ajándéka. Az utóbbitól függ a mostani, „halandó” testünk megelevenítése, amikor arra szükség mutatkozik.

A halandó test megelevenítésének ígéretére nagyon nagy szükségünk van, hogy ellen tudjunk állni a halál erejét birtokló szörnyeteg egyre erősödő hatalmának, és hogy Istennek odaszentelt, Őt szolgáló életet éljünk ezekben az utolsó napokban. Nagy a veszélye, hogy sok szent csak akkor fog ráeszmélni a „halandó testük” számára elérhető áldásokra, amikor már mindörökre maguk mögött hagyták azt a testet.

Még valami. Ne elégedjünk meg annyival, hogy megértettük az Igének ezt a tanítását, hanem, miután bizonyosságot nyertünk, törekedjünk megtapasztalni annak Szellemének bennünk lakozó jelenlétét, aki feltámasztotta a mi Urunkat, Jézust a halálból. Ezért „teljesedjetek be Szellemmel”. Hogyan, milyen irányban keressük ezt a megtapasztalást? Mi szükséges ahhoz, hogy a Szellem bizonyosan bennünk lakozzon? Ezek elsőrendű fontosságú kérdések. Bizonyos, hogy az ebben a levélben a halandó testünk és annak tagjai használatára vonatkozó figyelmeztetések és az ezeknek való engedelmesség irányában kell keresnünk a megtapasztalást. Felelősséggel tartozunk azért, hogy minek adjuk át a testünket és a tagjainkat. Isten gyermeke, ha akarja, átadhatja magát Istennek, és átadhatja testi tagjait az igazságosság eszközeiként Isten számára (Róm 6,13); vagy pedig átadhatja tagjait régi természete szolgálatára, amely nincs alávetve Isten törvényének, nem is képes rá. A halandó testnek ez a két lehetséges választása oly távol áll egymástól, hogy óriási különbségnek kell lennie a következmények között. Ennek témájába most nem megyünk bele, elegendő most annyit mondanunk, hogy bátran számíthatunk arra, hogy Isten Szelleme birtokba veszi azok testét, akik teljesen eltávolodtak a bűn szolgálatától, és átadták magukat Istennek, és lakhelyévé tették magukat; másfelől pedig ugyanilyen biztosak lehetünk abban, hogy nem fog olyanok testében lakozni, akik a bűnt szolgálják. „Kérlek azért titeket, testvéreim, Isten irgalmára, hogy szánjátok oda testeteket élő, szent és Istennek kedves áldozatul. Ez a ti okos istentiszteletetek. És ne szabjátok magatokat e világhoz, hanem változzatok el az elmétek megújulása által, hogy megítélhessétek, mi Isten jó, kedves és tökéletes akarata” (Róm 12,1-2, RVK).

Tovább a teljes szövegre, PDF:

Quickening_the_Mortal_Body-HU

Szellemben szegények (Radu Gavriluț)

Elhangzott Nagyváradon, 2022. július 13-án. PDF: 2022-07-13-Radu_Gavrilut_Szellemben_szegenyek

Máté 7,21-29: „Nem mindenki megy be a mennyek országába, aki ezt mondja nekem: „Uram, Uram!”, hanem csak az, aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát. Sokan mondják majd nekem azon a napon: Uram, Uram, nem a te nevedben prófétáltunk-e, és nem a te nevedben űztünk-e ördögöket, és nem tettünk-e sok hatalmas dolgot a te nevedben? És akkor azt mondom nekik: Sohasem ismertelek titeket, távozzatok tőlem, ti gonosztevők! Mindaz, aki hallja tőlem ezeket a beszédeket, és megcselekszi azokat, hasonló a bölcs emberhez, aki kősziklára építette házát. És ömlött az eső, jöttek az árvizek, fújtak a szelek, és beleütköztek abba a házba, de nem dőlt össze, mert kősziklára épült. Mindaz, aki hallja tőlem ezeket a beszédeket, és nem cselekszi meg azokat, hasonló a bolond emberhez, aki homokra építette házát. És ömlött az eső, jöttek az árvizek, fújtak a szelek, és beleütköztek abba a házba, amely összeomlott, és romhalmazzá lett. Amikor befejezte Jézus ezeket a beszédeket, a sokaság álmélkodott tanításán, mert úgy tanította őket, mint akinek hatalma van, és nem úgy, mint az írástudók.”

Nagyon érdekes ez az igeszakasz, mert ez zárja a hegyi beszédet. Ez a befejező része. Több magyarázatot is hallottam erről a szakaszról, és azt látom, hogy ezt a kősziklára és a homokra épített házról szóló részt sokan nem értik meg. Milyen házról van itt szó? Milyen ház omlott össze?

Ahogy már említettem, amikor valaki a vízbe lép azzal a szándékkal, hogy bemerítkezzen, és utána kijön a vízből, ez azt jelenti, hogy egy utazás veszi kezdetét; rálép egy útra, melynek rögtön az elején ott található a kereszt. És nagyon érdekes, hogy Máté evangéliumának a legelején ezzel a hegyi beszéddel találkozunk, amit ha megértünk, az meg fogja változtatni az életünket. Mit gondoltok, miért van a boldogmondások elején ez az igevers, hogy „Boldogok a szellemben szegények, mert övék a mennyek királysága”? Mi inkább egy olyan igeverset tettünk volna ide, ami arról beszél, hogy „úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen”. De az Úr valami egészen mást tett ide: „Boldogok a szellemben szegények”.

Beszéltem néhányszor különböző helyeken arról, amit az Úr megmutatott nekem az Ő munkájáról; hogy az Úr Jézus is, mikor eljött, megüresítette Magát, rabszolgai formát vett fel, hasonlóvá lett az emberekhez, megalázkodott és engedelmes volt mindhalálig, éspedig a keresztfának haláláig. Ez volt az Ő élete. Ma egy testvér elmondta, hogy rájött, kicsoda ő – hogy milyen szörnyű, milyen visszataszító, milyen utálatos az énje. Örültem ennek. Gondoljátok meg, mikor az Úrhoz jövünk, az Úr belép az életünkbe, ez az én pedig tovább irányítja a lelkünk életét, és nem akarja átadni ezt a helyet. És minden nehéz helyzetet, mindazokat a dolgokat, amelyek bosszantanak, és amelyeket nem szeretünk, az Úr rendezi el, azzal a gondolattal, hogy megfossza a lelkünk feletti uralkodás trónjától ezt az ént. De ha mi nem látjuk ezt, akkor csak a nehéz helyzeteket fogjuk látni, és kérni fogjuk az Urat, hogy szabadítson meg tőlük. És nem fogjuk meglátni, hogy az Úr ezek által valójában gyengíteni akar minket.

És mit jelent valójában hordozni a keresztet? A keresztet hordozni azt jelenti, hogy elfogadjuk ezeket a hadműveleteket, amelyeket a Szent Szellem a körülmények által ellenünk irányít. Nagyon egyszerű: ha rosszat mondanak rólunk, ha megbántják az érzéseinket, ha úgy érezzük, nem tisztelnek, nem értenek meg, ha a becsületünket bemocskolják, és úgy érezzük, meg kell védenünk magunkat, igazolnunk kell magunkat, ezek mind olyan helyzetek, amelyeket az Úr enged meg az életünkben, mert meg akar üresíteni minket saját magunktól. Mi a célja a megüresítésnek? Az, hogy helyet készítsen Krisztus számára. Ha mi telve vagyunk saját magunkkal, Krisztus számára nincs hely! Mert mikor János azt mondja, hogy nekem alább kell szállnom, Neki pedig növekednie kell – tud-e Ő növekedni? Természetesen nem tud. Mert Ő úgy növekszik, hogy egyre több helyet foglal el a mi lényünkből. Adsz Neki helyet? Elfogadod a helyzeteket? Ezt jelenti hordozni a keresztet.

A félreértések nagyon jók. Nem értenek meg minket, rosszat mondanak rólunk, ahogy Pál mondja: „rossz és jó hír által”. Mert mindezekben Istennek egyetlen célja van: hogy meg tudjunk üresedni saját magunktól. Mi nem tudjuk magunkat megüresíteni. De egyvalami lehetséges – amit nagyon sok keresztény nem ért meg –, hogy a Szent Szellem munkájához szükséges a mi beleegyezésünk, a mi együttműködésünk. Ez nagyon fontos.

Tudjátok, mit akar tulajdonképpen mondani a Máté 7. fejezete? Hogy miként válaszolok én erre a munkálatra, amit Ő akar végezni bennünk, hogy a királyság fiaivá tegyen. Mert a királyság fiai Krisztushoz hasonlatosakká kell, hogy legyenek. Az átmeneti időszakban, Dávid idejében, voltak megtűrt emberek: Jóáb, Simei, Abjátár – de mikor eljött a királyság, ott már nem így volt. Ott ezt már nem lehetett. Ezért, most van az az idő, mikor az Úr munkálkodni akar az életünkben, és ez csak Őáltala megvilágosítva lehetséges, mert mi másként nem tudjuk meglátni az Úr kezét a helyzetekben, amelyeken átmegyünk.

Testvérek, ezeknek a helyzeteknek az eredményeképpen leszünk szellemben szegények. A szellemben szegény valójában azt jelenti, hogy az ember nem foglalkozik saját magával. Olyan, aki nem büszke, olyan, aki tud Krisztusra nézni, és elfogadja a bánásmódot, amit a Szent Szellem akar munkálni az életében.

Megjelent egy nagyon érdekes igeszolgálat, Lance Lambertnek egy szolgálata, amit abban az időben mondott el, amikor Angliában élt. A címe: Könnyek a mennyben. A mennyben nem mindörökké lesznek könnyek, mert eljön az idő, mikor Ő letöröl minden könnyet. De lesznek könnyek a mennyben. Testvérek, ez az Ő legfontosabb munkája ma. Ha meg akarjuk látni, mit beszél valaki, akkor ezt kell látnunk: „ha valaki jönni akar Énutánam”. Elsősorban nem az Úr iránti buzgóság számít, nem az ambíció, hanem az, hogy tagadja meg magát. „Ha valaki jönni akar én utánam, tagadja meg magát, vegye fel az ő keresztjét naponta és úgy kövessen engem.” Ez a jel.

Mi büszke emberek vagyunk, és tudjátok, mit csinálunk? Másokhoz hasonlítjuk magunkat. Persze, soha nem fogjuk nálunknál érettebbekhez hasonlítani magunkat, hanem nálunknál alacsonyabbakhoz, hogy felemelkedhessünk. De eljön egy nap, mikor a mennyei világosság ránk ragyog, és akkor mi is azt fogjuk mondani mint Jób: „az én fülemnek hallásával hallottam felőled, most pedig szemeimmel látlak téged. Ezért hibáztatom (megutálom – román) magam és bánkódom a porban és hamuban” (Jób 42,5-6). Tehát testvérek, mikor a szemünkkel meglátjuk Őt, mikor Ő kijelentette Magát, és megláttuk a szívünk romlottságát, akkor az eredmény az lesz, hogy „megutálom magam, és bánkódom a porban és hamuban”.

Ez az Ő munkája a mi életünkben; és azt mondja ott: „boldogok a szellemben szegények, mert övék a mennyek királysága”. Ez azt jelenti, hogy nem az, amit mi tudunk tenni, mert mi nem tudunk szellemben szegénnyé lenni – mert mi eredendően büszkék vagyunk. Bárhogy igyekeznénk, hogy elfojtsuk a büszkeséget, az felszínre jön. Mikor én másokat lenézek, ott már előjön a büszkeségem. Ez a munkálat, hogy ide jussunk, ez az, amit Isten Szelleme, Isten kegyelme tud munkálni az életünkben, ha szabad utat talál. Ezért ha valaki megérti ezeket a dolgokat, azt fogja mondani: csakis a kegyelem. Ez azonban nem azt jelenti, hogy nincs meg a mi részünk: hogy miként válaszolunk arra, amit az Úr munkál az életünkben. A körülmények, amelyeken átmegyünk, felfedik, mi van a mi szívünkben. Napvilágra hozzák azt.

Tehát a Máté 5. fejezete arról szól, amit a kegyelem meg tud valósítani az életünkben. Ezek az igeversek nem azt mondják, hogy boldogok azok, akik szellemben szegények akarnak lenni. Nem mondom, hogy ez nem jó dolog, de itt a hangsúly nem azon van, hogy „tenni”, hanem „lenni”. „Ti vagytok a föld sója.” Sokan magukra néznek, és következtetéseket vonnak le: jaj nekem, mikor jutok én oda! „Világ világossága…” Jaj, jaj, szó sincs róla, lehet mások, de nem én. Testvérek, a kegyelem munkálkodhat az életünkben, hogy eljussunk ide. A Szent Szellem az, aki mindent irányít, elrendez. Ő pontosan tudja, hogy azok az emberek vannak mellettünk, akikre nekünk szükségünk van. És ezek olyanok, hogy nem értékelnek, nem ismernek el minket, mert az Úr akar munkálkodni az életünkben. Az 5. fejezet tehát ezekkel a dolgokkal foglalkozik.

Ha pedig látni akarjátok annak a folyamatát, ahogyan az Úr munkálkodni akar az életünkben, olvassátok el a 6. fejezetet, az ugyanis ezzel foglalkozik; a 7. fejezet pedig azzal, hogy miként válaszolunk mi. Mi a mi felelősségünk? És a példázatban, amelyiket a sziklára épített házról olvastunk, ott a szikla a mennyei királyság igéje. Erről van szó. A homokra épült ház nem arról szól, hogy valaki elveszti az üdvösségét, hanem arra utal, hogy ez a munkálat ezzel kezdődik: „boldogok a szellemben szegények”. Ha nem ilyenek vagyunk, és úgy gondoljuk, hogy vagyunk valakik, akkor jön az eső, az árvíz, a szelek, és beleütköznek a házunkba, és az összeomlik. Erre utal az, hogy azok az emberek, akik az Ő nevében prófétáltak, csodákat tettek, de nem cselekedték Isten akaratát. Ez szörnyű dolog.

Lesznek könnyek a mennyben, de nem mindörökké, mert eljön az az idő, mikor Ő letöröl minden könnyet. De egy időre lesznek könnyek. Mert itt nem arról beszél, hogy egyeseknek azt fogja mondani, hogy „ti hamis emberek vagytok, mert azt mondtátok, hogy az én nevemben cselekesztek, de ti nem voltatok az én nevemben”. Itt nem erről beszél, hanem hogy az Ő nevében tették, és Isten, aki nem bánja meg az ő ajándékait és az ő elhívását, nem vonta vissza az ajándékait. De ezek az ajándékok nem tesznek alkalmassá a mennyei királyságra.

Lehetnek ajándékaid, de Isten akarata valósul meg az életedben? Elfogadod, mikor nehézségeken mégy keresztül? Látod az Úr kezét? Úgy teszel, mint Madame Guyon, hogy kész lennél kezet csókolni annak, aki bántalmaz téged?

Testvérek, az Úr segítsen, hogy így tudjunk eljárni. Mert ha nem ezt tesszük, és nem lesz együttműködés a részünkről, és nem értjük meg a felelősségünket, eljön az idő, mikor könnyek lesznek a mennyben. Mi felelősek vagyunk, mint egy szülő, aki neveli a gyermekét, és várja, hogy a gyermek felelősséget tudjon vállalni. Az Úr azt mondta egyesekről – és nagyon szép szavai voltak egyes szentekről az Ószövetségből is, és értékelte őket: „kedves férfiú”, ahogy Dánielnek mondta.

Örültem annak amit a testvérnő az imént mondott. Nagyváradon született, és tizenhét évesen ment el Magyarországra a családjával. A nagymamájától hallotta az igét. És valószínű, hogy ő élte azt, amit neki az igéből, az evangéliumról mondott, és ezt a magot hintette az unokája szívébe. Amikor pedig a testvérnő felnőtt, és az Úr felé fordult, több helyen is járt, és nem találta meg azt, ami a szívében volt. Nem volt megelégedett, és keresett mindenhol ő és a férje. És úgy van, ahogy ő mondta: „gyűjtsétek elém kegyeseimet, akik áldozattal erősítik szövetségemet”.

Testvérek, én meg vagyok győződve, hogy most nagyon világosan tudhatjuk, kik azok a testvérek, akik a világ különböző részein keresik az Urat. A világ előtt rejtve vannak, a világ nem értékeli őket. A világ nem érti a hegyi beszédet. Nem érti, mit jelent hasonlóvá lenni Krisztushoz. De nem lehetünk hasonlóvá Krisztushoz, ha először nem vagyunk megüresítve saját magunktól, és nem adtuk át magunkat az Úrnak, mint az ószövetségi rabszolga, önként és szeretetből. Nem lehet másként. Ezért adjunk hálát az Úrnak az ő kimondhatatlan nagy kegyelméért, amelyben részünk van! Tudjunk világosságot kérni az Úrtól, hogy lássunk, és kijelentést, hogy megláthassuk az Ő kezét, amikor foglalkozik velünk. Nincs ennél nagyobb munkálat, hogy Vele együtt örülhessünk az eljövendő királyságban. Nem kell nekünk erőlködnünk, hogy mi magunktól tegyünk dolgokat, csak világosságot kell kérnünk az Úrtól, hogy lássuk az Úr kezét, hogyan foglalkozik velünk. És meg fogjuk látni, milyen irgalmas Ő.

Imádkozzunk a vasárnapi alkalomért is. Valószínű, hogy a bemerítkezésnél lesznek vendégek, akik eljönnek, és nagyon fontos, hogy halljanak olyan igét, ami megragad a szívükben. Ne gondoljunk valami nagy kijelentésre, hanem valamire, amit az Úr munkált az életünkben. Mikor a testvérnő említett különböző személyeket, ezek valóban különleges emberek. És velem is az történt, hogy 1990 után nagyon sok mindenkivel találkoztam, akik komolyak voltak. De a szívemben mindig az volt, hogy nem ez az, amit keresek. Egyszer olvastam egy kis füzetet Austin-Sparkstól [Jézus Krisztus iskolája, magyarul megjelent az Evangéliumi Kiadónál], amelyben volt egy postacím. És írtam annak a kiadónak, hogy nem füzeteket kérek, hanem szeretnék olyan emberekkel találkozni, akik így élnek, ahogy ebben a füzetben olvastam. És így kerültem kapcsolatba John Saundersszel, Kit Mayszel és másokkal. És mindezekben a dolgokban láttam az Úr kezét.

Testvérek, nem elég, hogy megtérünk az Úrhoz, és itt megrekedünk, tovább kell lássunk! Van egy út, van valami, amit az Úr akar munkálni az életünkben, és annak a munkálatnak kell, hogy legyen egy befejezése. És a befejezése ennek a munkálatnak bennünk az lesz, hogy hasonlóvá leszünk az Ő Fia ábrázatához. Ne elégedjünk meg kevesebbel! Ne elégedjünk meg azzal, ami ennél kevesebb! Ne elégedjünk meg olyan igehirdetésekkel, amelyek nem szólnak arról, hogy az ént félre kell tenni. A keresztnek kell munkálkodnia! És azok, akik látják a saját szívük romlottságát, és meglátják, kik ők – nem pedig azt, hogy milyenek mások. Ne elégedjünk meg kevesebbel.

Az Úr helyezze ezt a szent elégedetlenséget mindnyájunk szívébe, és helyezze a szívünkbe a vágyat Őutána – hiszen végső soron mit jelent az, hogy keressük először Isten országát és az Ő igazságát? Lehet, hogy nagyon sokan olvassák ezt az igét. Azt jelenti, hogy hasonlóvá legyünk az Ő Fia ábrázatához. De miként valósulhat ez meg? Elsősorban ez a kereszt munkája, hogy eltávolítsa a mi ádámi életünket. És hogyan igyekezhetünk erre? Hát úgy, hogy imádkozzunk, hogy megláthassuk az Úr kezét a helyzetekben. Ne álljak ellene, és tudjam elfogadni, mikor Ő munkálkodik az életemben.

Testvérek, adjunk hálát az Úrnak a mai napért, és imádkozzunk a vasárnapi alkalomért is. Lesznek, akik hallgatják, és imádkozzunk, hogy az élő ige behatoljon a szívükbe, és a mennyei világosság megérintse őket. Hogy ne elégedjenek meg kevesebbel. Csak az Úr tudja ezt munkálni az életünkben.

Mennyei Atyánk, köszönjük mindazt, amit Te munkálsz. Köszönjük, hogy Te azt szeretnéd, hogy ne csak kezdet, hanem befejezés is legyen az életünkben. Urunk, ha magunkra nézünk, nagyon kiábrándultak leszünk: hogyan fog ez megvalósulni? De ha Rád tekintünk bizalommal, Urunk, szükségünk van, hogy megnyisd a szemünket, hogy láthassunk Téged, hogy ne embereket, helyzeteket lássunk, ne legyünk kiábrándultak, hanem Téged lássunk, hogy Te akarsz munkálkodni. És el tudjuk fogadni örömmel a keresztnek ezt a munkáját. Urunk, Rád van szükségünk. Nagy szükségünk van Rád. Légy irgalmas hozzánk! Ne hagyd, hogy valahogyan elszunnyadva éljünk, és ne lássuk a dolgok hátterében a Te örökkévaló tervedet. Urunk, vágyunk erre! És ne azt halljuk, hogy gonosztevők voltunk, hanem azt szeretnénk hallani: „jól van, jó és hű szolgám”. Uram, köszönöm, hogy munkálkodsz. Munkálkodj Te, nem csak azokban, akik itt jelen vagyunk, hanem munkálkodj Te, Uram, hogy akik különböző helyeken megtértek Tehozzád, minél többen legyenek, akikben vágy ébred, éhség és szomjúság Teirántad. Köszönjük, hogy meghallgatsz. Az Úr Jézus nevében kérünk. Ámen.

 

Penúél jelentősége a hívő életében (Radu Gavriluţ)

Teljes igeszolgálat PDF-ben: 2020-12-13-radu_gavrilut-penuel_jelentosege_a_hivo_eletebenLetölt

Részlet: “Azzal kezdeném, hogy Jákób Istene, akiről az Ószövetség beszél, nem más, mint a Szent Szellem. Ő Jákób Istene, Jákób Hatalmasa, és Ő az, aki Jákóbot olyan edénnyé változtatta át, akit Isten felhasználhatott az Ő munkájában. Tudnunk kell, hogy mi nem lehetünk csak Izsák, mi egyidejűleg Jákób is vagyunk. Jákóbnak pedig át kell változnia, amiképpen nekünk is át kell változnunk. Isten minden fegyelmezése fokozatosan történt Jákób életében, mígnem eljutott arra a pontra Penúélnél (mely azt jelenti, „Isten arca”), ahol azt az ütést kapta, melytől azután egész életében sántított. Élete legvégén pedig megáldotta házanépét a botjára támaszkodva, ahogyan az ige mondja. Egész életében botra volt szüksége, hogy járjon.

Néhány szóban szeretném elmondani, talán úgy, ahogy közelebb van a mi szívünkhöz, hogy mi történt tulajdonképpen Penúélnél, és mi kell történjék Isten minden gyermekének az életében. Az Ószövetségben Isten megérintette Jákóbot; fizikailag kapott egy ütést a csípőjére, és kificamította a forgócsontját. Attól a pillanattól kezdve Jákób sántított. Ez tehát a jele annak, ha Isten valakit ilyen módon megérintett, ugyanis e penúéli találkozás lenyomatai az ember egész életére megmaradnak. Most a mi számunkra az Új Szövetségben nem ez történik, hogy Isten kificamítja a csípőnket, hanem Isten velünk való bánásmódját az Ő világossága jelenti, mely ránk ragyog. Mikor ez a világosság ránk ragyog, ez egyszerűen a földre kényszerít bennünket.”

Tovább a teljes igeszolgálatra:

2020-12-13-radu_gavrilut-penuel_jelentosege_a_hivo_eletebenLetölt

“Hogy megragadjam azt, amire engem is megragadott a Krisztus Jézus” (Lance Lambert)

Teljes igeszolgálat PDF-ben: lance_lambert-hogy_megragadjam_amire_engem_is_megragadott_krisztus_jezusLetölt

“De ne arról beszéljünk, ami megmagyarázhatatlan, hanem inkább térjünk vissza arra, hogy amikor az Úr megragadott minket, nekünk is meg kell ragadnunk azt, amire megragadott bennünket. Értitek? Ő megragad minket, mi megragadjuk Őt. Bármi is legyen az, amire Ő megragadott minket, mi megragadjuk azt hit által. És tudnunk kell, hogy miközben véghezvisszük az üdvösségünket, Isten az, aki munkálkodik bennünk. Ő munkálja az akarást is és a cselekvést is, az Ő jótetszéséből.

Mire ragadott hát meg bennünket az Úr – hogy világosabb legyen, mit kell nekünk megragadnunk? Először is megragadott bennünket, és ezt szinte szükségtelen is mondani, az üdvösségre. Nem így van? Ezt tudjuk. Megragadott minket. És nincs senki ebben a teremben, aki ne ragadta volna meg ezt az üdvösséget, amikor Ő megragadott minket. Sokan azt gondoljuk, hogy mi voltunk azok, akik megragadtuk Őt. Azt mondjuk: Elfogadtam Megváltómnak – így szoktuk mondani, elfogadtam Megváltómnak. Tudjátok, hogy valójában mit csináltunk? Megragadtuk azt, amire Ő megragadott minket. Megfogott bennünket, úgy, hogy nem tudtunk róla, az üdvösségre, és a szívünkben kiáltás ébredt, és végül formát öltött hitben, és azt mondtuk, elfogadom Megváltómnak. És abban a pillanatban üdvösségünk volt.

Mikor lett üdvösségünk, kétezer évvel ezelőtt? Ekkor lett üdvösségünk, hogyha hiszünk az Igében. Ismert minket a világ megalapozása előtt! Isten tudott mindent, még mielőtt a föld létrejött volna. Mindent tudott rólunk. De tegyük föl, mi lett volna, ha nem ragadjuk meg ezt az üdvösséget? Akkor nem menekültünk volna meg. Egyszerű, nem igaz? Tudjuk, hogy ez elvégzett munka volt, befejezett munka. Tudjuk, hogy Ő szeretett minket, és Önmagát adta értünk. Ezért megnyitottuk a szívünket, és megragadtuk azt, amire megragadott minket.

Bárcsak, amikor üdvösségünk lett, nagyobb látásunk lett volna, bárcsak több és mélyebb lett volna a megértésünk, micsoda változást jelentene; bárcsak, amikor megtérünk, nem csak öröm, békesség és élet lenne, hogy egy nap a mennybe megyünk, hanem megértenénk, hogy itt arról van szó, hogy az Ő képére változunk át, és minél jobban haladunk előre, annál jobban rájövünk, hogy Isten mit munkál. Mi saját magunkban a kettősség olyan fokozatait találjuk, a bűn, a sötétség olyan fokozatait, mélységeit, amilyet még álmunkban sem gondoltunk volna akkor, amikor üdvösségünk lett. Sőt, ahogy haladunk előre, inkább az az érzésünk, hogy egyre kevésbé hasonlítunk az Úrra, ahelyett hogy egyre inkább olyanok lennénk, mint Ő. És az a kérdés merül föl a szívünkben, hogy lehetséges-e ez egyáltalán, meg fog-e történni egyáltalán valaha? Jön a hitetlenség, ami megbéníthat minket.

De hallgassatok ide: Isten megragadott minket. Jézus Krisztus megfogott, megragadott bennünket, hogy átváltozhassunk az Ő képének hasonlatosságára. Hogy olyanok lehessünk, mint Ő. Gondoljuk csak meg! Ő ragadott meg.

A másik pedig, hogy Ő eleve sokkal többet tudott rólunk, mint amit mi tudunk saját magunkról. Ismerte a gonoszságnak, a kettősségnek a mélységeit bennünk. Amikor megragadott bennünket, az egészet pontosan ismerte már azelőtt, hogy egyáltalán belekezdett volna. Számára nincs új felfedezés, Istent nem éri meglepetés. Ő tudta, milyenek vagyunk. Bár felkelnénk hitben, és azt mondanánk, megragadom azt, amire Ő megragadott engem! Megragadom!

Kolossé 1,27: „Krisztus bennetek a dicsőség reménysége”. Majd 1Péter 5,10: Isten „az ő örök dicsőségére hívott el minket a Krisztus Jézusban”. De tudjuk, hogy a dicsőség ettől függ: minél több van bennünk Krisztusból, annál több lesz a dicsőség. Át kell hát változnunk az Ő hasonlatosságára, dicsőségről dicsőségre. Mit jelent ez? Azt vajon, hogy az egyik dicsőséges, eksztatikus megtapasztalást követi a másik, még dicsőségesebb, eksztatikus megtapasztalás, és ezt jelenti átváltozni? Istennek hála, hogy valóban megtapasztalunk örömöt, elmondhatatlan örömöt, telve dicsőséggel, de értsük meg nagyon világosan, hogy ez a dicsőségről dicsőségre való átváltozás igen-igen fájdalmas folyamat. Mert nem csak arról van szó, hogy a dicsőség megtölt minket, hanem arról is, hogy a befogadóképességünket növelni kell – és ez az, ami fájdalommal jár. Ha tehát mi megragadjuk az Urat azért, amiért Ő megragadott minket, meg fogunk ismerni némi fegyelmezést, ismerni fogunk valamit az Úr mélységes mély útjaiból – de hát nem éri meg? Óh, mennyire, hogy megéri!

Iskoláskoromban volt egy tanárom, aki folyamatosan franciául magyarázott nekünk, és mivel engem egyáltalán nem érdekelt, csak ábrándozva néztem ki az ablakon. Voltatok már így? Ti, fiatalabbak, még nem ismeritek ezt, de ti idősebbek tudjátok, milyen az, később megbánni az ilyet. Hányszor hallottam: Ó, bárcsak odafigyeltem volna gyerekkoromban, ó bárcsak… mennyire szeretném, ha most meg tudnám azt csinálni, mennyire szeretném megérteni most ezt – de már nincs rá időm.

Tudjátok, egy napon a dicsőségben egy kicsit hasonló lesz, amikor végül ott leszünk az Úr előtt, és valaki azt mondja, „Ó, bárcsak kész lettem volna Istennel azon az úton járni, amelyiken vezetni próbált, de én nem akartam! És nézd meg most XY-t, mennyire sugárzik a dicsőségtől! Ragyog! Nem mintha ott lenne még egyáltalán irigység, de mégis, ezt tudni fogjuk, hiszen a tény az tény, az igazság az igazság. Azt fogjuk mondani, nézzétek, hát nem gyönyörűséges az Úr benne, csak nézzetek rá! És nézzetek rám, olyan vagyok csak, mint egy kis szentjánosbogár… Istennek hála, hogy van legalább valamennyi dicsőség bennem, hiszen itt vagyok! Az örökkévalóságig hálás leszek Istennek azért, hogy itt lehetek! De bárcsak hagytam volna, hogy végezze a munkáját bennem, bárcsak hagytam volna, hogy azon az ösvényen vezessen, amelyen vezetni akart, de én nem voltam kész. Nem ragadtam meg azt, amire Ő megragadott engem. Csak ültem, és azt mondogattam magamnak: Megkaptam mindent – ami persze teljesen igaz –, de nem ragadtam meg! Nem ragadtam magamhoz a Mennyek Királyságát erőszakkal, nem vettem birtokba azt, ami az enyém, nem érintettem le a talpamat a földre, és nem mondtam, hogy – Isten kegyelméből – ez az enyém!

Közületek, akik ma este be fogtok merítkezni, és ha az Úr késik, és eltelik húsz év, és mindannyian itt leszünk, meg fogjuk látni, kik lesznek azok, akik megragadták azt, amire megragadta őket a Krisztus Jézus. Látszani fog, bele lesz írva a jellemetekbe, rá lesz írva az arcotokra. Ha megnézitek a világot, és néhány idős embert a világban, látjuk a nyomorúság-szántotta vonásaikat, búskomor, üres tekintetüket… de végtelenül szomorú olyan idős keresztényt látni, aki nyomorúságos, fásult, csüggeteg… nagyon szomorú dolog ez. De nem kell, hogy így legyen! Mert itt nem a mi erőfeszítésünkről van szó; hanem arról, hogy Isten az Úr Jézus Krisztusban mindent megadott nekünk, a Szent Szellem pedig eljött, hogy bevezessen bennünket mindebbe. Nekünk csak meg kell ragadnunk azt, amire Ő is megragadott minket.

Még valami. Nagyon jól tudjuk, hogy erő adatott nekünk a szolgálatra. Nagyon jól tudjuk, hogy nem mehetünk az Isten munkájába, Isten szolgálatába Isten teljessége nélkül. Jaj annak, aki megteszi, mert nagy bajba kerül. Nem lehet Isten munkáját, Isten szolgálatát végezni a megfelelő felszerelés nélkül, az erő és a tekintély nélkül. Ezért volt, hogy még az Úr Jézus is, aki pedig Szellemtől született, harminc éves korában alámerült a bemerítkezés vizébe – mert ez volt az az életkor, amikor a papok és léviták szolgálatba léptek – és ekkor a Szent Szellem leszállt rá, és felkente Őt.

Nagyon jól tudjuk, hogy kaptunk Szent Szellemet. Nem így van? Gondolhatja-e bárki – sokan persze azt gondolják –, de gondolhatja-e bárki, hogy a Szent Szellem ma fog adatni? Már adatott! Mert az Úr Jézus akkor kapta meg a Szellem ígéretét, amikor fölment a magasságba, és foglyokat vitt fogságba, megkapta, és utána kitöltötte a Szent Szellemet. Miért van akkor mégis olyan sok üres keresztény, miért van olyan sok Szent Szellem nélküli keresztény? Azért, mert nem ragadták meg azt, amire Krisztus Jézus megragadott minket.

Az ígéret nektek és gyermekeiteknek és a távoliaknak nem az, hogy sok alkalommal fogunk mindig valami új dolgot megkapni, hanem, hogy lesz egy olyan megtapasztalásunk, amikor a Szent Szellem belénk költözik, ami a pünkösdhöz hasonló lesz a számunkra, „mert az ígéret nektek van és gyermekeiteknek és mindazoknak, akik távol vannak,” és, figyeljetek, azoknak, „akiket csak elhívott Urunk, a mi Istenünk”. Ti el lettetek hívva? Nem a missziós terepre, hanem Istenhez? El lettetek hívva az üdvösségre? A választottak közé tartoztok? Isten népének tagja vagytok? Akkor az ígéret nektek szól! Birtokba vettétek az ígéretet? Hála Istennek mindenkiért, aki a megtérésekor megragadta ezt az ígéretet, mely attól a pillanattól fogva beteljesedett! Ti vajon beléptetek ebbe? Adja meg Isten mindnyájunknak, hogy belépjünk, egyszerűen úgy, hogy „itt vagyok, Uram – nem mintha lenne bármim vagy lennék bármi, én semmi vagyok. De Te meghaltál azért, hogy nekem add mindezt. Én ma megragadom. Elfelejtem, amik mögöttem vannak” – Pál nem úgy értette, hogy az ember felejtse el a megtérését, felejtse el azokat a csodálatos megtapasztalásokat, melyekben része volt, amikor felragadtatott a harmadik égig, amikor olyanokat hallott, amit embernek nem szabad kimondania, és mindez a sok minden, ami azokban a leveleiben van, amelyeket ez előtt írt meg – persze, hogy nem így értette. Hanem úgy, hogy ne gondoljátok azt, hogy ez minden! Felejtsétek el ezeket, mert van több! Gyerünk tovább!

Ha Pál apostol azt mondta, hogy „nem mintha már elértem volna, testvérek, nem számítom magam úgy, mintha már megragadtam volna” – ha Pál apostol mindazzal a tapasztalattal és ismerettel úgy gondolja, hogy még nem ragadta meg, mennyivel kevésbé mi! Nincs több Krisztusból, amit megragadhatnánk? Nincs Isten teljességéből még több, melybe beléphetnénk? Persze, hogy van. A világ még vár arra, hogy megláthassa azokat, akik teljességgel beléptek mindabba, amit Isten tartogat a számunkra.

Lassan befejezem, de még el kell mondanom, hogy Isten valami egyébre is megragadott minket. Nem csak arra ragadott meg, hogy átváltozzunk képének hasonlatosságára, nem csak arra, hogy erőnk és teljességünk legyen, hanem arra is, hogy az Ő menyasszonya lehessünk. Hogy Isten lakóhelyévé válhatunk, milyen sok igevers szól erről, az Újszövetség milyen nagy része foglalkozik ezzel. Gondoljatok arra, hogy Pál apostol az efezusi levélben azt mondja, nézzetek ide, szeretném, ha megértenétek ennek a korszaknak a titkát, mely nekem adatott – és mi ez? Nem más, mint hogy mi mindannyian Isten lakóhelyévé lettünk, Isten hajlékává Szellemben. Majd elmagyarázza ezt a test szempontjából, utána pedig a feleség szempontjából.

Péternél is megtaláljuk ugyanezt. Péter apostol azt mondja: fölépülő ház vagyunk, Krisztus a szegletkő, mi pedig élő kövek, melyeket ugyanabból a sziklából fejtettek ki. Isten városává épülünk föl. Egy napon ott fogjuk találni Ábrahámot és Izsákot, Jákóbot, Józsefet, Mózest és a többieket mind. Ott lesznek mindannyian. Néha úgy le tudunk nézni egy-egy ószövetségi szentet, és úgy érezni velük kapcsolatban, mintha nem érkeztek volna meg, de Isten azt mondja, hogy Ő nem engedte őket megérkezni, ő nem engedte, hogy beteljesüljön az ígéret, mint az a csodálatos ige mondja a Héberek 11 végén. Ő nem engedte megérkezni őket, hogy ne juthassanak tökéletességre nélkülünk. Tehát épp fordítva van! Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy mi vagyunk a nép, ők meg a szegényebbek. De az Úr azt mondja, nem, Én tartottam őket vissza, és nem engedtem őket teljességre, tökéletességre jutni, mert azt akartam, hogy ti, pogányok bejöjjetek ebbe a dicsőséges munkálatba, melyet a kezdettől fogva végzek. És tehát ez az, amit Isten el akar érni.

És azért ragadott meg bennünket, hogy annak a testnek a részei lehessünk, részestársai a szenteknek, ugyanannak a testnek. „Lebontotta az elválasztó falat” – ha Isten erről látást adna nekünk, az hatalmas dolog lenne. Mert ez nem egy dolog, nem valami, hanem valaki, egy személy. Egyszerűen arról van szó, hogy részévé váltunk az Úr Jézus Krisztusnak, olyan szerves részévé, mint a test a fejnek.”

Tovább a teljes szolgálatra (PDF):

lance_lambert-hogy_megragadjam_amire_engem_is_megragadott_krisztus_jezusLetölt

Hogyan alakul ki a “királyi jellem” az életünkben?

Radu Gavrilut kézdivásárhelyi igeszolgálata, magyar tolmácsolással.

Egyenest a cél felé

Hogyan alakul ki a “királyi jellem” az életünkben, amitől alkalmassá válunk az Úr szolgálatára és a királyságra?

Elhangzott: Kézdivásárhely, 2020. 11.15.

Kenyértörés:

1Kor 10,15-17. és Zsid 9,12. (Szabó Tibor)

Luk 22, 13-20. (Radu Gavriluț)

View original post

Krisztus élő levelei (T. Austin-Sparks)

Teljes igeszolgálat PDF-ben: Austin-Sparks_Krisztus_elo_leveleiLetöltés

Részlet:

“Az emberek ugyanis nagyon sokra tartják ezeket az egyéb dolgokat: a hivatalos támogatást Jeruzsálemből vagy bárhonnan; az emberek általi kijelölést, a kinevezési okmányt. Nagyon sokra tartják ezeket, van azonban valami, ami nélkül mindezek semmit sem érnek, és semmit sem jelentenek. Nem ezek tesznek bennünket hitelt érdemlővé, nem adnak megbecsülést, sem illetékességet, sem tekintélyt. Az egyetlen igaz bizonyítvány az, ha az emberek látnak minket, és Krisztust olvassák. Mi Krisztus levele vagyunk, ők pedig Krisztust olvassák – nem valakinek a tanítását, nem valakinek a nevét. Lehet, hogy óriási mennyiségű tanítás van a fejünkben, mindent megszereztünk a hosszú évek alatt meg a sok konferencián, de ha az emberek nem olvassák Krisztust, amikor minket látnak, akkor az egész semmit sem ér. Ezt tartsuk észben. Akikkel egy fedél alatt élünk, olvassák-e Krisztust? Fel tudják-e ismerni, észre tudják-e venni Krisztust az életünkben? Vagy a munkatársaink? Ugyanis ez a mi szolgálatunk.

A szolgálat nem a gyülekezeti teremben vagy az összejövetelen történik az Úr napján vagy más, különleges alkalmakkor, hanem a szolgálat az otthonunkban zajlik – itt vagyunk a legjobban olvashatók. Olvassanak bennünket; ez a lényeg, ahol éppen dolgunk van; ez a lényeg bárhol, ahol vagyunk. Akárhol is legyünk éppen, az a mi szolgálati helyünk gyülekezetként és annak tagjaként. A szolgálat pedig az, hogy olvassanak bennünket – és ne aggódjunk, olvasnak bennünket. Olvasnak, akikkel egy fedél alatt élünk, olvasnak, akikkel egy munkahelyen vagyunk, mind-mind olvasnak bennünket, felmérnek magukban, megfigyelnek, eldöntik, milyennek tartsanak. És vajon mire jutnak magukban? Olyanok vagyunk, akikkel nehéz együtt élni, együtt dolgozni; kellemetlennek, zsémbesnek tartanak? Értitek, ugye? Vagy pedig Krisztust olvassák? „Krisztus levelét” – mondja Pál.”

Tovább a teljes igeszolgálatra: Austin-Sparks_Krisztus_elo_leveleiLetöltés

Mit akar Isten munkálni a nehézségek által? (Radu Gavriluț)

PDF: 2020-09-20-Radu_Gavrilut_Mit-akar-Isten-munkalni-a-nehezsegek-altalLetöltés

Elhangzott: 2020. szeptember 20, Nagyvárad

János 21; Galata 2,11-15; 1Mózes 45

Szeretünk hallani Izsák Istenéről – mert Izsák mindent készen megkapott. Nem kellett erőfeszítéseket tennie ahhoz, hogy kapjon valamit, egyszerűen minden fel lett kínálva számára. Felesége például meddő volt, de Izsák imádkozott, és gyermekei születtek. Nem volt semmilyen gondja. Nagyon sok testvér szereti a hitéletnek ezt az oldalát, amelyet Izsák Istenében mutat be az Ige. És vannak, akik inkább ezt a részét hangsúlyozzák a dolgoknak; hogy mit kaptunk Krisztusban. Ez azonban együtt jár a másik oldallal, amelyet a Biblia Jákób Istene által mutat meg. Amikor ugyanis Isten munkálkodni kezdett Jákób életében, Jákób találkozott valamivel – ami nem volt más, mint az ő természeti ereje: az ő eszessége; az, ahogyan a dolgait intézte. Azután Isten kezelésbe vette, különféle módokon foglalkozott vele, és ez a folyamat innentől kezdve egész életén át tartott; hogy végül megtörténjen, amit olvastunk róla: hogy megváltozott, átformálódott.

Erről a két dologról a Biblia úgy ír, hogy megkapjuk az Úrtól a kegyelem ajándékát, de amikor ezt kapjuk, az életünkben ez együtt jár a Szent Szellem munkájával. Ez a kettő kéz a kézben jár. És vannak nehéz dolgok. Például Péterre gondolok, akit az Úr sokat fegyelmezett. Elgondolkoztam azon, hogy amikor a testvérek beszélnek róla a János 21-ben, akkor azt mondják, hogy Péter helyre lett állítva akkor a tanítványok előtt, és újra fel lett emelve, de megláttam ennél valami többet: ott Péter új megbízatást kapott. Korábban elhívta őt az Úr, és azt mondta neki: „Kövess engem, és emberhalásszá teszlek!” De ott, az élete minden csődje után, az Úr megjelent, és azt mondta: „Tápláld az én juhaimat!” Ezt a megbízatást kapta tehát Péter ott, a Tibériás-tengernél.

Mindazok után, ami vele történt, minden áldás és minden csőd után, ami az életében bekövetkezett, mi azt mondtuk volna, hogy a dolgok végül leülepednek, és ezután minden nagyon jó lesz, Péter pedig szépen halad előre. És mégis, azt mondja Pál a Galata 2,11-15-ben: „Amikor pedig Kéfás Antiókhiába jött, nyíltan szembeszálltam vele, mert rászolgált a feddésre. Mert mielőtt néhányan odajöttek Jakabtól, a pogányokkal együtt evett, amikor pedig azok megérkeztek, visszavonult és elkülönült, mert félt a körülmetélkedésből valóktól. És vele képmutatóskodott a többi zsidó is, úgyhogy Barnabás is belesodródott képmutató magatartásukba. De amikor láttam, hogy nem járnak egyenesen, az evangélium igazságának megfelelően, mindnyájuk előtt azt mondtam Kéfásnak: Ha te zsidó létedre pogány módra, nem pedig zsidó módra élsz, hogyan kényszerítheted a pogányokat, hogy zsidó módra éljenek?” Pétert meg kellett tehát ítélni. Akkor Pál eléje állt, és ezt mondta neki, amit felolvastam. És Péter meg tudott alázkodni, és meg tudott változni.

Vannak dolgok, amelyeknek meg kell változniuk. Mindnyájunknak vannak ilyen dolgaink, amelyeknek meg kell változniuk. Megkérdeztem egyszer egy testvért, aki már senkire sem hallgatott: Testvér, van valaki ezen a földön, aki, ha azt mondaná, hogy tévedsz, te hallgatnál rá? Tudjátok mit mondott? Nincs senki!

Ezek a dolgok Péterrel pünkösd után történtek. Miután ő a tizeneggyel együtt felállt, és nagy bátorsággal szólt Isten kegyelméről, és mégis egy adott pillanatban megítélni való dolgot tett, úgy mi is néha megítélnivalók vagyunk. Szükséges, hogy meg legyünk dorgálva, rendre legyünk utasítva. Mert a Szent Szellem fegyelmezése helyet készít az életünkben Krisztus számára.

Ha nem lenne ez a fegyelmezés, és az Úr nem tartana számon, és nem jönne, hogy foglalkozzon az életünkkel, akkor olyan emberek maradnánk, akik végül semmiképpen nem úgy néznének ki, ahogy kellene, hogy kinézzünk. Ezért volt, hogy amikor az Úr elkezdett Jákóbbal foglalkozni, és elkezdett munkálkodni lassanként az életében, mindenféle helyzetek álltak elő. Tizenhárom évig nem mutatta meg Isten Jákóbnak, hogy József nem halt meg! Tudjátok miért nem mutatta meg? Mert Jákób kesergett; sajnálta, gyászolta a fiát. Nagyon szerette Józsefet. Különleges ruhát készített neki. Olyan volt, mint akit elsőszülöttnek tekintenek – Isten pedig elvette őt. És nem mondta meg neki, hogy él. Legalább tizenhárom évig hagyta, míg visszajöttek Egyiptomból a fiai, és hozták a bizonyítékot, hogy József él. És Isten hagyta őt. Tudjátok miért hagyta? Mert azt akarta, hogy Ő legyen az első helyen Jákób életében. Végül elvette Benjámint is egy rövid időre. És az Úr így könyörült Jákóbon. És így könyörül rajtunk is, mert Ő nem ad magyarázatot a dolgokra, amik velünk történnek, ha csak a dolgokra összpontosítunk. Jákób is összpontosíthatott volna a dolgokra – ahelyett, hogy azt kérdezné: Miért van ez? Mit akar Isten munkálni mindezek által?

Neki sokkal nagyobb céljai vannak. És Jákóbbal az volt a célja, hogy Izráellé legyen; és miután Izráellé lett, Isten utána is kézben tartotta, foglalkozott vele, hogy az élete végén ez az ember valóban Istent mutassa be. Isten szeretettel teljes irántunk. És valóban munkálkodni akar az életünkben, és foglalkozik velünk. És Ő munkálkodik akkor is, amikor mi nem látjuk, nem tudjuk, mit munkál, de Ő végzi munkáját. Munkálkodik éjjel és nappal az életünkben. És nagyon kínos helyzetekbe tesz, éppen azért, hogy megalázzon bennünket, hogy Benne bízzunk. De minden dolog oda hat, hogy a mi természetes erőnket megsemmisítse. Mert mindnyájan erősek vagyunk, nagyon erősek, és bárhogyan szeretnénk megváltozni, nem tudunk, csak abban a mértékben, ahogyan Isten munkálkodik, és összetöri a mi természetes erőnket. Ő hűséges. Jákób Hatalmasának nevezi az Ige. És ha Jákób Hatalmasa a neve, ez bizalmat ad nekünk, hogy Ő foglalkozik a mi életünkkel is.

A Szent Szellem, a gyülekezet és a nemzetek – 3/a (T. Austin-Sparks)

Krisztus Szellemének természete

„János ugyan vízbe merített be, de ti Szent Szellembe fogtok bemeríttetni nem sokkal e napok után” (Csel 1,5).
„És megteltek mindnyájan Szent Szellemmel” (Csel 2,4).
„Egy test és egy Szellem, (…) egy Úr, egy hit, egy bemerítettség” (Ef 4,4-5).

A Szent Szellem természetesen Isten Szelleme, de ebben a mostani korszakban különösen is Krisztus Szelleme. Maga a cím is, hogy Krisztus (mely nem más, mint a héber Messiás görög megfelelője), Felkentet jelent. Az Úr Jézus azt mondta, hogy az Úr Szelleme van Őrajta, mert az Úr felkente Őt (Lk 4,18). Számunkra így vált a Krisztusként ismertté. A Szent Szellem és Jézus mintegy egyesült, egybeolvadt; két személyről van szó, de egymástól teljesen elválaszthatatlanok. Olyan, mint mikor az embert megkenik olajjal – a kettő elválaszthatatlan lesz egymástól. A Szent Szellem tehát, aki az előző korszakban általános értelemben véve Isten Szelleme volt, ebben a korszakban kifejezetten a Krisztus Szelleme.

A Szent Szellem Krisztustól elválaszthatatlan

Csak végig kell lapoznunk az Újszövetséget ahhoz, hogy meglássuk, milyen gyakran szól erről a kapcsolatról. „Minthogy pedig fiak vagytok, kibocsátotta az Isten az ő Fiának Szellemét a mi szívünkbe” (Gal 4,6). „Jézus Szelleme” (Csel 16,7); „A Krisztus Szelleme” (Róma 8,9b). A Szent Szellem a Fiúnak adatott, hogy véghez vigye küldetését ebben a korszakban. Jézus arra az adott feladatra lett felkenve a Szent Szellem által, melyre az Atya – különösen erre a mostani korszakra nézve – kiválasztotta Őt. Ez a munka, ez a küldetés nem ért véget, amikor Jézus eltávozott ebből a világból. Egy nagyon is valós értelemben elmondhatjuk, hogy amikor elment, igazából akkor kezdődött – persze nem teljesen akkor, de teljesebb módon, egy sokkal teljesebb módon, mert a valódi küldetését akkor kezdte meg, amikor felemelkedett a Magasságos jobbjára a mennyekben. Mély benyomást kelt, ha megfigyeljük, hogy a Szent Szellem mindig mennyire Jézussal függ össze.

Az igehirdetés kezdetben egyértelműen a Szent Szellem ereje által történt. A tanítványok telve voltak Szent Szellemmel, és azonnal hirdették az evangéliumot (Csel 2,4.14). Nem kétséges, hogy a Szent Szellem által szóltak – hogy a Szent Szellem volt az, aki a beszédüket ihlette. Mit hirdettek az apostolok? Minden az Úr Jézusról szólt: Őróla beszéltek; a Szent Szellem arra indította őket, hogy Jézus Krisztust hirdessék.

A Szent Szellem volt jelen azokban a hatalmas cselekedetekben, melyeket az Igében mindenhol feljegyeztek. A „Cselekedetek” valójában a Szent Szellem cselekedetei. Tevékenységének nagyon sokféle formája volt – és nem csak a csodákban, melyeket tett. Az egyik apostol például el akar indulni egy adott irányban, de az Ige azt mondja: „de Jézus Szelleme nem engedte őket”. „Jézus Szelleme nem engedte őket” (16,7). Ugyanez az apostol, amikor az egyik gyülekezetnek ír, azt mondja, hogy számít a segítségükre és „Jézus Krisztus Szellemének segítségére” (Fil 1,19) – a segítség pedig azt a célt szolgálta, hogy Pál elvégezhesse küldetését.

A Szent Szellem volt ott az Úr Jézus minden egyes tanítása és az ígéretek beteljesítése mögött: „Amikor eljön Ő, az igazság Szelleme, elvezet benneteket minden igazságra” (Jn 16,3). Az igazság, melyet az Újszövetségben találunk, teljes mértékben Szellemtől jövő igazság; és az egész az Úr Jézushoz kötődik. A Szent Szellem munkája az is, hogy a hívőket Isten Fia képére formálja: Ő a formáló és átformáló Szellem, és a mintakép Krisztus. A Szent Szellem teljesen és tökéletesen elkötelezett az Úr Jézus iránt. Elmondhatjuk, hogy a Szent Szellem sokoldalú, és mindent magába foglaló munkája elsősorban és leginkább az, hogy az Úr Jézus helyét biztosítsa, ahol csak tudja.

A Szent Szellem biztosítja Krisztus helyét a világban

Nem szabad erről megfeledkeznünk. Nem fogalmazhatjuk meg máshogyan; nem gondolhatunk erre más fogalmak mentén. „A Szent Szellem ezt és ezt fogja tenni”, mondjuk. Igen, meg fogja tenni, de „ez és ez”, és talán még másik száz vagy ezer egyéb csakis egyetlen dologgal függ össze; mert ezek nem önmagukban lévő dolgok. Ezt nagyon erősen hangsúlyoznunk kell. A Szent Szellem adhat világosságot; a Szent Szellem adhat vezetést; a Szent Szellem nagyon-nagyon sokféle dolgot tehet, de nem szabad elfelejtenünk, hogy minden, amit a Szent Szellem tesz, az egyetlen szándékban összpontosul, mindennek egyetlen célja van. Ez a cél pedig legelsősorban az, hogy Krisztus helyét biztosítsa ebben az univerzumban – hogy az Úr Jézus helyét biztosítsa az emberekben, ebben a világban.

A megszokott beszédfordulataink gyakran félrevezethetnek bennünket. Ilyeneket mondunk: „A Szent Szellem munkája, hogy lelkeket mentsen meg.” Igen, valóban – de miért? Csak azért, hogy megmeneküljenek? Nem; hanem azért, hogy az Úr Jézusnak helyet készítsen. Azok a megmentettek azért vannak, hogy az Úr Jézus lakozást vehessen bennük. A Szent Szellem taníthatja a hívőket, és építheti őket – mi célból? Csak azért, hogy érett keresztények legyenek? Egyáltalán nem; hanem hogy így az Úr Jézusnak még nagyobb helye legyen. Teljesen mindegy, mit tesz a Szent Szellem, Neki egyetlen, mindent magában foglaló szándéka és célja van: az Úr Jézus megdicsőítése; azaz, hogy az Úr Jézusnak meg legyen adva az Őt illető hely, és utána, hogy mindent Krisztussal töltsön be.

Mit jelent valójában az, hogy „Szent Szellemmel beteljesedve”?

Mindenféle elképzeléseink tudnak lenni. „Ó, betöltekezni a Szent Szellemmel!” – Miért, mi fog akkor történni? „Hát – gondoljuk –, akkor annyira jól fogjuk érezni magunkat; csodálatos élmény lesz, betölt az öröm, erőt kapunk az életünkbe” – és hasonló dolgok. Úgy gondolunk a Szellemmel való beteljesedésre, mint valami csodálatos lehetőségre! De ne feledjük, hogy a Szellemmel való beteljesedés Istennek azzal az öröktől való céljával és gondolatával kapcsolatos, hogy a Fiú „töltsön be mindeneket” (Ef 4,10). Lehet, hogy vannak ilyen megtapasztalásaink, eksztatikus élmények, meg kellemes érzések, és a többi hasonló, de ugyanakkor – de ugyanakkor – híján vagyunk az Úr Jézusnak. Miénk lehet mind a tanítás és az igazság, mégis Magából az Úr Jézusból olyan kicsiny mérték van bennünk.

Annyira szomorú a világban járva-kelve olyan keresztényekkel találkozni, akik az életüket is odaadnák a Szent Szellemről szóló tanításért – „Hiszek a Szentlélekben”, „A Szent Szellem személye” és így tovább –, de nem találkozol bennük az Úrral. Ővelük találkozol, valami olyan van előtted, ami csak őbelőlük való. Fáj a viselkedésük. Igen, tud ilyen lenni. Egész egyszerűen, de elengedhetetlenül, a Szent Szellem egyetlen célt tart szem előtt: hogy mindeneket Krisztussal töltsön be. Ha pedig tudni szeretnénk, mit jelent az, hogy „és megteltek mindnyájan Szent Szellemmel”, azt megtudjuk a következményekből: Egyszerűen csak az Úr Jézusról beszéltek, Krisztust hirdették. Bárhová mentek, az Krisztusról szólt; Krisztust vitték magukkal mindenhová, ahová csak mentek. Amikor csak engedték nekik, amikor csak beleegyeztek, és nyitott szívvel fogadták őket, úgymond „megtöltötték” az embereket Krisztussal, megtöltötték emberek csoportjait Krisztussal, megtöltöttek helyeket Krisztussal. Ez volt a Szent Szellem munkája.

Ezt a célt tartva szem előtt, a Szent Szellem mindig az átformálásra törekszik a hívőkben. Természettől fogva egyáltalán nem hasonlítunk Krisztusra, és nem is adunk Neki helyet; a Szent Szellem ezért tehát azt munkálja, hogy az Ő képére formáljon át bennünket. Krisztus, egyedül Krisztus, aki „a kezdet és a vég” (Jel 21,6).

Krisztus természete

Mindezzel kapcsolatban pedig az a nagy igazság vezérel mindent, hogy Krisztus munkájának, a Szent Szellem munkájának az alapja nem más, mint Krisztus természete. Krisztus mértéke a Szellem mértéke. Nem tud bennünk több lenni a Szent Szellemből annál, mint amennyi Krisztusból van bennünk. Ez pedig Krisztus természetének kérdése. E kettő fölött sajnos oly gyakran átsiklunk. A Szent Szellem jelenlétét és munkáját elválasztjuk a krisztusi természettől, és csak úgy önmagában gondolunk rá. A Szent Szellem, a Szent Szellem munkája, a Szellem ereje, a Szellem megnyilvánulásai, az Úrért való munkálkodás – gyakran csak önmagukban létező dolgok oly sokak felületes gondolkodásában. A Szent Szellem azonban távolról sem veszi ezt ilyen könnyedén. A Szent Szellem csakis a Krisztusnak kötelezi el Magát – ezzel legyünk teljesen tisztában. Nem kötelezi el magát sem nektek, sem nekem, sem semmilyen intézménynek vagy dolognak; egyedül Krisztusnak kötelezi el Magát. Méghozzá Krisztus mértéke szerint kötelezi el Magát a Szent Szellem, azaz, a Krisztus természetének olyan mértéke szerint, amilyet talál.

Az egész Biblia nagyon erőteljesen erre az igazságra mutat. A Szent Szellemmel kapcsolatos összes ószövetségi előképben – a felkenetés olaja stb. –, ha jobban megnézzük, ezek a szimbólumok mindig egy adott isteni rendelkezéshez vagy előíráshoz kapcsolódnak. Vegyük például az olajat: az ember testét nem érhette (2Móz 30,32). A megkenéshez ruházat kell, ami elfedi az ember testét; Isten tehát bizonyos feltételek fennállását követeli meg ahhoz, hogy a felkenetés olaját alkalmazni lehessen. Tovább is vihetnénk a szimbólumok magyarázatát; de amikor megértjük, akkor meglátjuk, hogy Isten előírása – legyen az a ruha, vagy bármilyen más követelmény, hogy az olajat az adott személyre önthessék – mindig valamilyen módon Krisztus természetéhez kapcsolódik.

Így mutatja be nekünk előre az Ige, hogy a Szent Szellem egyedül az Úr Jézusnak adatott. És egyedül Őneki is fog adatni. És nekünk is csakis olyan mértékben fog adatni, amilyen mértékben az Úr Jézusnak megvan a helye bennünk. Többre vágyunk a Szellemből – a Szellem nagyobb teljességére? Helyes, akkor azt kérjük, hogy a Szent Szellem szorítson ki bennünket, és mindent, ami belőlünk való; és nagyon rosszul fogjuk magunkat érezni. Azt gondoljuk, hogy ó, ha csak beteljesednénk Szellemmel, csodálatos elragadtatásba esnénk! Lehet, hogy ez az egyik fele, de – ne tévedjünk – lehet, hogy át kell vinni bennünket a tűzön, át az őrlőkövek között, hogy eljussunk oda. Attól függ, hogy mennyire állunk ellen Krisztusnak. Minél szabadabb az út, minél önzetlenebb az indíték, annál gyorsabban elvégződhet. Az alapelv, hogy ez a kettő együtt halad: a Szent Szellem munkája és Krisztus természete. Nem fogunk tudni ettől elszakadni. Krisztus természete jelenti a Szent Szellem munkálkodásának az alapját.

(Folyt. köv. a 3. fejezet második felével.)

Forrás: https://www.austin-sparks.net/english/books/001583.html

 

A Szent Szellem, a gyülekezet és a nemzetek – 2. (T. Austin-Sparks)

2. fejezet: A Szent Szellem személye és munkája.
PDF: A Szent Szellem személye és munkája Forrás: The Person, and the Work, of the Holy Spirit

Bevezetésünk végén föltettük a kérdést: Milyen alapon munkálkodik a Szent Szellem? Az erre adott válasz megfelel ugyanis az előző kérdésünkre is: Mi vetett gátat munkájának a kereszténység korai szakaszában? Ezért most további kérdéseket kell föltennünk: Kicsoda a Szent Szellem, és mi Ő?

A Szent Szellem – mit nem jelent?

Először is nézzük meg, hogy mi nem a Szent Szellem, és bizonyosan mi nem volt eljövetelének célja. Itt egy nagyon komoly tévedést kell elkerülnünk: hogy a Szent Szellemet személytelenné tegyük, és a Szent Szellem hatását tegyük a mindenné. A Szent Szellem ugyanis nem egy hatás. A Szent Szellem nem egy érzet; érzékelhetjük Őt, de Ő nem csak egy érzet. A Szent Szellem nem egy alapelv, bár munkálkodhat elvek alapján. A Szent Szellem nem is egy erő. Mindig fennnáll az a veszély, hogy a Szent Szellem hatásait tegyük meg mindennek. Ezek csak a jellegzetességei a Szent Szellemnek.

A Szent Szellem – mit jelent?

Maga a Szent Szellem egy személy, épp annyira valóságosan személy, mint az Atya és a Fiú. Az Úr Jézus sem személytelenül, „ami”-ként hivatkozott a Szent Szellemre. Habár a görögben a „szellem” szó semlegesnemű, János apostol mindig úgy írja le, amikor az Úr Jézus a Szent Szellemről beszél, hogy „Ő”, méghozzá hangsúlyosan: „És amikor Ő eljön”, „amikor eljön Ő, az igazság Szelleme” (Jn 16,8.13). Úgy érezhetjük talán, hogy ez a kérdés nem igényli, hogy ennyire hangsúlyozzuk, hiszen a legtöbb evangéliumi keresztény elfogadja és elismeri ezt. Gondjaink támadhatnak azonban, ha nem vagyunk elég óvatosak – ha nagyobb súlyt fektetünk a jellemzőkre, mint Magára a személyre. A Szent Szellem személyében a mindenható Istennel számolunk. Kérhetjük a szellemi érzékelőképességet, tudatosságot, világosságot, bölcsességet, erőt, kihatást, de sosem szabad megfeledkeznünk arról, hogy amit valójában keresünk, az nem más, mint az Ő isteni személye, aki az Atyával és a Fiúval együtt egy Isten. Ő a jelenvaló Isten; pontosan annyira Maga a jelenvaló Isten személyesen, mint ahogyan Jézus Maga is a jelenvaló Isten volt személyesen.

Ha végignézzük a Cselekedetek könyvét, látni fogjuk, hogy az embereknek a gyülekezetben és a gyülekezeten kívül nem valami elvont fogalommal volt dolguk, hanem egy jelenvaló, élő személlyel. Anániásnak, majd Szafírának is azt mondta Péter: „Miért töltötte meg a Sátán a szívedet, hogy hazudj a Szent Szellemnek?” (Csel 5,3). Egy elvont fogalomnak nem lehet hazudni. És így volt minden érintkezés során: az emberek egy jelenvaló, élő személlyel kerültek kapcsolatba – Magával Istennel. Amikor az apostol arról beszél, hogy bejönnek közéjük kívülállók, akik majd elmondják, mit éreznek, nem úgy fejezi ki magát, hogy „Azt fogják mondani, hogy valamilyen erőteljes hatás van itt! Milyen különös ez a légkör, amit érzékelek!” Hanem úgy: „Azt fogják mondani, hogy Isten van közöttetek!” (1Kor 14,25). Mindent Istennel fognak kapcsolatba hozni, és azt mondják: Istennel találkozom itt! Nagyon fontos dolog, hogy a benyomás senki mástól ne legyen, mint Magától Istentől. Ha ez így van, akkor annak nagyon messzire mutató hatása van. A Szent Szellem tehát nem „ami”, hanem „aki”, egy személy.

A Szent Szellem – mi nem volt célja eljövetelének?

A Szent Szellem nem azért jött, hogy új vallást hozzon létre. Jól jegyezzük meg, hogy a kereszténység nem egy új vallás. Nem valami olyasmi, amit más vallások fölé vagy mellé lehet helyezni, hogy az „összehasonlító vallástudomány” vizsgálódásának tárgya lehessen. Meglehetősen hosszú idő telt el, mire maguk a vezető apostolok is felismerték új helyzetük jelentőségét. Nem azonnal jöttek rá, hogy zsidó vallásuk mint olyan, véget ért, és most a kereszténységben vannak. Nem volt ilyen elválasztóvonal a tudatukban. Új helyzetük jelentősége nem azonnal világosodott meg előttük; nem egy pillanat alatt vált egyértelművé, hanem fokozatosan értették meg. Észre sem vették, de szellemben egy bizonyos irányba kezdtek haladni – lépésről lépésre eltávolodva valamitől, úgy érezvén magukat, hogy egyre inkább kint vannak valamiből – valamiből, amiben korábban benne voltak – és egyre jobban és jobban valami teljesen másvalamibe kerülnek bele, de hogy ez a másvalami micsoda, az elején még nem volt világos nekik.

Gondoljunk csak Péterre és Kornéliusz házára! Péter egyáltalán nem látta tisztán ennek a furcsa kezdetnek, Isten eme újdonságának a jelentőségét. Ha Péter számára nyilvánvaló lett volna, hogy a judaizmus bevégeztetett, és a kereszténység jött, hogy átvegye a helyét, akkor nem lett volna semekkora küzdelem a szívében amiatt, hogy pogányok közé menjen. Voltak Jeruzsálemben mások, vezető apostolok és vének, akiknek nagyon sokáig tartott, ha ugyan egyáltalán sikerült nekik, hogy teljesen világosan lássanak ebben a kérdésben. A Szent Szellem tehát nem azért jött, hogy egy új vallást hozzon létre, melynek „keresztény vallás” a neve. Nagyon fontos, hogy fölismerjük ezt.

A Szent Szellem nem is azért jött el, hogy új mozgalmat indítson ebben a világban. Ha ez lett volna a célja, akkor ebben a könyvben olyan feljegyzéseket találnánk, melyek mindenféle tanácsadó és végrehajtó bizottságok felállításáról szólnak, valamint a világ evangelizálásának terveiről, minden ehhez kapcsolódó eszközállománnyal és szervezeti háttérrel egyetemben. Nagyon szembeötlő azonban, hogy az egész könyvben sehol nem találunk semmi olyasmit, ami az induló munka alapjául szolgálhatna. Semmilyen előre kigondolt kampány nem létezett. Az apostolokat és a testvéreket nagyon gyakran érte meglepetés; olyan dolgok megtételére kényszerültek, amire soha nem gondoltak, és nem is akarták; teljes mértékben meghaladták az önnön mértéküket. Sok mindenre, amit elterveztek, sosem került sor, vagy félre lett téve egy időre. Nem, ez nem valamilyen új mozgalom volt – nem nagybetűs Mozgalom – amelyet a Szent Szellem beindítani jött.

Továbbá, a Szent Szellem nem is azért jött, hogy egy új tanítást vezessen be. Fontos, hogy helyes információink és helyes útmutatásunk legyen ebben a kérdésben. Abszolút semmi alapja sincs annak a feltételezésnek, és az egész történetben nincs semmi, amire ezt építeni lehetne, hogy az apostolok azért mentek volna ki a világba, hogy Jézus tanítását hirdessék. Ez meglepőnek, sőt meghökkentőnek hangozhat. De abszolút semmi nem igazolja azt az elképzelést, hogy ezek a férfiak Jézus tanítását mentek terjeszteni, mintha azt mondanánk, hogy bármit is tanítson Konfuciusz, bármit is tanítson Buddha, bármit is tanítsanak a nagy vallási vezetők, mi elmondjuk Jézus tanítását. Egyáltalán nem ez volt az elképzelésük, és a Szent Szellemé sem. Semmilyen módon nem volt szó arról, hogy valamilyen tanrendszert propagálnának.

Az Újszövetség tanítása mindig azok miatt a dolgok miatt vált szükségessé, amik éppen történtek. Mindig minden azelőtt történt, hogy meglett volna a magyarázat – a tanítás az esemény után érkezett. Történtek dolgok, majd következett a magyarázat. Nem úgy volt, hogy: „Mármost, ez és ez a tanítás, most pedig menjetek, és ültessétek gyakorlatba, mindent eszerint alakítsatok! Íme, a helyes tanok – ezért mindent ezekhez szabjatok!” Így helytelen irányból közelítették volna meg a dolgokat. Nem lehet ezen a módon újszövetségi gyülekezetet létrehozni, nem lehet a Szent Szellem áramlását ezen a módon előidézni.

A Szent Szellem tehát a saját kezébe vette a dolgokat, és gyülekezetet azonnal bedobta a mélyvízbe; és így útjára eresztve jóval a maga felfogóképességén és megértésén túlra juttatta; és csak ezután állított elő felkent, felruházott férfiakat, akik tanítani tudták a hívőket arról, hogy mit jelentenek mindazok, amiket megtapasztaltak, mit jelent az, ami történt velük. A helyes irányból kell tehát megközelítenünk a dolgokat. Az lenne jó, ha visszatérhetnénk ide, hogy a Szent Szellem tesz valamit, és mi nem értjük, mit csinál, vagy hogy mire akar kilyukadni, majd az Igéhez fordulunk, és megtaláljuk: „Ez az!” (Csel 2,16). Ez a magyarázat, itt, az Isten Igéjében!

Végül, a Szent Szellem nem azért jött el, hogy létrehozzon egy olyan „valamit”, amit gyülekezetnek nevezünk. Való igaz, hogy a gyülekezet pünkösd napján született. De itt egy kicsit világosabbá kell tennünk az elképzeléseinket, egy kicsit ki kell igazítani ezeket; a „gyülekezet” szóval kapcsolatos gondolataink ugyanis egy kicsit meg lehetnek kavarva. Lehet ugyanis, hogy valamilyen dologra gondolunk, egy gyülekezet nevű dologra, ami sok egyéb mellett fut ezen a néven. A Szent Szellem azonban nem azért jött, hogy egy új, „gyülekezet” nevű dolgot hozzon létre.

Mi célból jött a Szent Szellem?

Ha a Szent Szellem ezek közül egyikért sem jött, akkor miért jött? Azért jött, hogy Jézus Krisztus életét valósítsa meg az emberek életében. A gyülekezet vagy ez vagy semmi; a tanítás vagy ezzel kapcsolatos, vagy semmit nem jelent. A Szellem minden irányú mozdulása ebbe az irányba hat, különben teljesen félreértettük Őt. Ő azért jött, hogy az Úr Jézus életét hozza létre az emberek életében! Mindent eszerint kell megvizsgálnunk. Minden tevékenységet, igyekezetet, befektetett energiát és költséget, minden meghozott áldozatot és háttérmunkát, minden cselekedetet és tanítást; azaz mindent, ami a kereszténység részévé vált, egyetlen szabály alapján kell lemérnünk: az-e a következménye, hogy Jézus Krisztus élete formálódik ki az emberek életében, méghozzá úgy, hogy mennyei jelek igazolják, hogy Jézus oly valóságosan itt van ebben a világban, mint amennyire itt volt kétezer évvel ezelőtt? Igen, szükséges, hogy Ő valóban itt legyen, nem csak úgy, mint akkor, hanem még erőteljesebben, mert akkor úgy beszélt Magáról, mint aki korlátozva van, amíg a Szellem el nem jön. Jelen kell lennie, nem csak olyan cselekedetekben, melyeket akkor tett, hanem az Ő saját szavai szerint: a hívőknek „ezeknél nagyobbakat” kell cselekedniük, „mert én az Atyához megyek” (Jn 14,12; 16-18; Jn 16,7-15; Lk 12,50).

Ez így volt az első harminc évben, ezt vették észre az emberek mindenhol. Krisztus jelenléte volt az, ami mély benyomást keltett. „Felismerték őket, hogy Jézussal voltak” (Csel 4,13). Ezért nevezték a hívőket keresztényeknek – khrisztianoi – Krisztushoz tartozók. Csak így lehetett megmagyarázni. Ez Krisztus! Ez volt a Szent Szellem eljövetelének célja. És ha azokat a megtapasztalásokat bármilyen mértékben folytatni vagy ismételni kell, akkor az csakis – csakis! – nem pusztán a Jézus Krisztusban, az Ő istenségében, bűntelenségében, az Ő engesztelő áldozatában való hit, vagy tanítás révén lesz, hanem annak révén, hogy a Szent Szellem által Ő élő módon jelen van bennünk. Azokban az első napokban egyszerűen így volt, a Szent Szellem által Krisztus hatalmasan jelen volt a hívőkben. Amikor arra gondolunk, vagy arról beszélünk, hogy „beteljesedni Szent Szellemmel”, hogyan értjük? Mit értünk pontosan ez alatt a kifejezés alatt? Amit az Újszövetség ért azon, hogy „beteljesedni Szellemmel”, nem jelent mást, mint hogy az Úr Jézussal vagyunk beteljesedve.

Most megállok itt, de már közeledünk ahhoz, hogy megtudjuk, mit jelent a Szent Szellem; és ez az a pont, ahol átlépünk a pünkösd valódi jelentőségébe. Ez pedig nem más, mint hogy Krisztust mintegy újra visszahozza, új és hatalmas eljövetellel; ám ezúttal nem külsőleg, hanem benső módon. És ismétlem, mindent ennek alapján kell megítélnünk. Amikor az Úrnak helye van, amikor Övé az Őt illető hely a Neki járó mértékben az Ő népében, akkor történni fognak dolgok, annyira spontán módon és hatalmasan, mint akkor. És az egésznek az a célja, hogy Jézus legyen megdicsőülve!

A Szent Szellem, a gyülekezet és a nemzetek – 1. (T. Austin-Sparks)

1. Fejezet – Bevezető gondolatok
(Forrás: https://www.austin-sparks.net/english/books/001581.html)

Olvassuk: Csel 1,1-5
„Jézus (…) felvitetett, miután a Szent Szellem által megbízást adott az apostoloknak, akiket kiválasztott (…). Amikor együtt volt velük, megparancsolta nekik: “Ne távozzatok el Jeruzsálemből, hanem várjátok meg az Atya ígéretét, amelyről hallottátok tőlem; mert János vízbe merített be, ti pedig nemsokára Szent Szellembe fogtok bemeríttetni.”
Nekünk, az Úr népének legfőképpen két dologra kell különös gondot fordítanunk. Legelőször is, nagyon valóságosan arra kell törekednünk a szívünkben, hogy a keresztény életet a megismerhető legteljesebb módon éljük. Az erre való törekvés jelenti a szükséges kapcsot miköztünk és aközött, ami az Úr akarata számunkra: hiszen megfigyelhetjük, hogy amikor az Ige a Szent Szellem eljöveteléről ír, legtöbbször a „megtölt, betölt” szavakat használja. Az Úr gondolata a „teljesség”, a megtelt, megtöltött állapot: nem csak arról van szó, hogy „befogadjuk” a Szellemet (pl. Csel 8,15.17), hanem hogy be is teljesedjünk Szellemmel; ne csak „jóllakjunk” (1Kor 4,8), hanem be is legyünk töltve a Szellemmel. Ha tehát be akarunk lépni abba, amit Isten számunkra kigondolt, szükséges, hogy komolyan és megfontoltan törekedjünk arra, hogy az életet akkora teljességben ismerjük meg, ahogyan azt az Úr nekünk szánta.
Másodszor, komoly gondot kell fordítanunk arra is, hogy a gyülekezet a lehető leghatékonyabb tanú legyen a világban – hogy a gyülekezet tanúbizonysága a nemzetek között annyira hatásos legyen, amennyire az Úr csak szeretné. Ez a kettő alapvető ahhoz, hogy felismerjük az Úr gondolatát és szándékát. Van azonban néhány fontos dolog, melyet figyelembe kell vennünk ezzel kapcsolatban.

Szent Szellem nélkül nincs gyülekezet, sem kereszténység

Legelőször is, a „kereszténység” – a keresztény élet és a gyülekezet – egész léte a Szent Szellem eljövetelének köszönhető, azon a napon, melyet a történelemben a pünkösd napjaként ismerünk. Sok pünkösd volt ezt megelőzően, hiszen a hetek ünnepe, a zsenge aratásának ünnepe (2Móz 23,16; 34,22), melyet Izrael népének a pészach utáni ötvenedik napon kellett megülnie (a görög pentékoszté [pünkösd] ötvenediket jelent), a hét legfontosabb ünnep egyike volt Izraelben. A pünkösd napját évről évre megünnepelték az évszázadok során. De soha korábban nem volt ilyen pünkösd, mint ez – annyira, hogy mindig erre az egyetlen pünkösdre gondolunk, valahányszor ezt a szót használjuk. Megfeledkezünk róla, hogy erre évente sor került, és teljesen megszokott volt Izrael életében. Habár természetesen maga a „pünkösd” kifejezés csak a Krisztus előtti utolsó évszázadokban került bele a görög nyelvű zsidók és prozeliták szótárába, maga az ünnep szerves részét képezte az izraelita ünnepek sorának; mondhatjuk, hogy teljesen megszokott dolognak számított Izraelben. Ez a konkrét eset azonban az összes korábbi ünnepet elhomályosította. Elhozta ugyanis annak teljes, beteljesült jelentését, amit a korábbiak csak előrevetítettek; ez volt a Pünkösd napja, a Szentírás jogosan nevezi így. A kereszténység és a gyülekezet annak köszönheti létét, ami azon a napon történt. Azt jelenti mindez, hogy nincs olyan kereszténység és nincs olyan gyülekezet, melyet a menny és Isten Igéje elismer, mely ne a Szent Szellem munkája által jött volna létre. A Szent Szellem nélkül sem a gyülekezeti, sem a keresztény élet nem lehetséges.
Ebből pedig az következik, hogy a kereszténység és a gyülekezet soha nem töltheti be rendeltetését, és nem érheti el Istentől rendelt célját semmilyen más alapon, mint amelyen eredetileg elindult, és ez nem más, mint a Szent Szellem alapvetése. Nem áll rendelkezésre semmilyen más lehetőség; a Szent Szellemet semmi sem helyettesítheti. Ha a Szent Szellem nem folytatja tovább velük, akkor a kereszténység és a gyülekezet elveszíti létezésének értelmét.

A Szellem cselekedetei mögött húzódó alapelvek

A következő, amit meg kell fontolnunk, hogy a Szent Szellem tevékenységének kezdeti fázisa nem pusztán egymástól független eseményének sorozata. Azt megtesszük néha, hogy behelyettesítjük a Bibliában mesterségesen és nem helyénvalóan adott „Apostolok Cselekedetei” címet egy másik helyesebbre, és úgy mondjuk, hogy „A Szent Szellem cselekedetei”, de még mindig úgy tekintjük az itt följegyzett eseményeket, mintha pusztán mindenféle cselekedetek lennének egymás után. Helyesen tulajdonítjuk ezeket a Szent Szellemnek, de számunkra nem mások ezek, mint – nyilvánvalóan csodálatos – „cselekedetek”, melyekből igen sok van. Azonban ezek nem egymástól független cselekedetei voltak a Szent Szellemnek, és bizonyosan nem az apostoloknak. Az utóbbi cím téves volta abból is kiderül, hogy nem egészen féltucat apostol szerepel a könyvben az első fejezet után. Miután fel lettek mind sorolva, legtöbbjük teljesen el is tűnik a könyvből; azok az apostolok, akiknek valóban szerepük van a Cselekedetekben, nem sokan vannak – Péter és Pál, valamint egy vagy két másik. Ez tehát lehet, hogy néhány apostol cselekedetének a feljegyzése, de összességében tekintve nem az „apostolok cselekedetei”.
Mire akarok kilyukadni: hogy azok a cselekedetek, melyekről itt olvashatunk, mind a Szent Szellem legfontosabb alapelveihez köthetők. Ezek az események önmagukban sem a kezdetét, sem a végét nem jelentették semminek, hanem bizonyos mögöttük húzódó szellemi valóságok bemutatására szolgáltak. Teljesen félrevezetődünk, ha elmulasztjuk felismerni ezt. Ezek nem pusztán különálló történések voltak, anélkül, hogy további jelentőségük lett volna önmagukon kívül. Nagyon is mély jelentésük volt – sokkal nagyobb jelentőségük, mint ami a felszínen látszott; mély szellemi igazságokat hordoztak ezek magukban. Ha valóban fontos számunkra a teljes keresztény élet és az, hogy a gyülekezet hatékony tanúbizonyság legyen a nemzetek között, akkor a cselekedetek mögé kell kerülnünk; oda, hogy meglássuk, mit jelentenek ezek a cselekedetek; el kell jutnunk azokhoz az alapelvekhez, melyeket ezek a cselekedetek bemutatnak, mivel ezek igen nagy jelentőségűek, mint azt látni fogjuk.

A gyülekezet kezdetben – és most

Meg kell jegyeznünk itt – ami sajnos túlságosan is egyértelmű – hogy szomorú ellentét van a kereszténység és a gyülekezet első harminc éve, valamint az utána következő századok között, egészen mostanáig. Semmi olyan nem történt azóta a századok során, ami összehasonlítható lenne azzal a harminc évvel. Az ismert világ bizonyosan sokkal kisebb volt, mint ma. De akkor is vitathatatlan tény marad, hogy akkor, a nemzetek és népek szűkebb ismert világára olyan kihatással volt a gyülekezet, mellyel azóta semmit sem lehet egy szinten említeni. Kétséges, hogy akár az ezután következő évszázadok együttesen kiadnák-e azt a szellemi erőt, ami jelen volt akkor a kezdeti időkben, amikor a nemzetek közötti tanúbizonyság semmihez sem volt fogható hatékonyságát tekintve. Csak fel kell idéznünk, mi minden történt csak Pál apostolnak az életében: hogy meggondoljuk, hogyan álltak a dolgok, amikor Pál megtért – a gyülekezet kicsi és küzdelmes, korlátozott fizikailag és hatásában is – és hogyan, amikor Pál elment, hogy az Úrral legyen: gyülekezetek gyakorlatilag minden nemzetben, és jóval távolabb is, nagy messzeségben. „Az egész földre elhatott az ő hangjuk, és a földkerekség széléig az ő beszédük” (Róm 10,18) – ezt mondja. Elképesztő összefoglalása a keresztény szolgálat – és részben főként egyetlen ember – pusztán harminc évének. Semmi ehhez fogható nem volt azóta.

De akkor egyszer csak bejött valami, ami szinte teljes mértékben gátat vetett a szellemi kihatásnak, és beindította a hanyatlást; annyira, hogy a tanúságtétel kicsiny lámpásai csak itt-ott, különböző, akár igen távoli helyeken villantak fel időről időre, és a gyülekezet mint egész elveszítette tanúbizonyságát és az ezért való felelősség érzetét is a világban. Annyira mély és riasztó valóság lett ez, hogy még a tizennyolcadik század végén is, amikor William Carey (1761-1834) egy vidéki gyülekezetben járva arról beszélt, hogy mekkora Isten gyülekezetének a felelőssége abban, hogy Krisztus jó hírét a pogányokhoz elvigye, az összegyűltek közül valaki rögtön nekiesett, és megfeddte, mondván: „Fiatalember, ha Isten egyáltalán meg akarná téríteni a pogányokat, ahhoz jobb alapanyagot választana, mint maga!” „Isten a mi segítségünk nélkül is meg tudja ezt tenni!” – ez volt az általános vélemény. Teljes mértékben elveszett a felelősség érzete.
Ám ekkor újra feléledt – mondhatjuk, újjászületett – ez a felelősség. Most nem akarom a missziók történetét ecsetelni, nem ez a lényeg most, hanem csak gondoljunk arra, mi minden lett odaszánva erre a feladatra mondjuk az elmúlt száz évben [1957-hez képest]! Gondoljunk mindazok életére, akik kimentek a nemzetek közé az evangéliumot hirdetni – férfiak és nők nagy és hatalmas serege; gondoljatok az anyagi milliókra, melyet erre szántak az emberek. Ha össze lehetne állítani egy dokumentumban, hány missziós társaság jött létre, hány embert foglalkoztattak megalapításuk óta, mennyi szerveződés történt, hány országból érkeztek személyi, anyagi erőforrások és energia, az egészen megdöbbentő és lenyűgöző lenne.
Ma azonban a világ nagyobbik fele semmit sem tud az evangéliumról! A világ nagyobbik része érintetlen! És ami több, a kereszténység fokozatosan elveszíti befolyását a világra – csak meg kell néznünk a saját hazánkat, Nagy-Britanniát, hogy ezt észrevegyük. Ezekben a napokban is látjuk ezt. Milyen szomorú, hogy elvész a tanúbizonyság a magas pozíciókból, hogy Istennek már nincs helye a hatalmasságok és a vezetők között; az istentelenség rettentően növekszik, az emberek megfeledkeznek Istenről, és nem veszik figyelembe Őt a nyugati világban. Mi a probléma?
Azért mondom mindezt, hogy összehasonlítást tegyek. Kezdetben a gyülekezet akkora hatással volt a világra, hogy az emberek így kiáltottak: „Ezek, akik az egész világot felforgatták, itt is megjelentek”! (Csel 17,6). Az uralkodók és a nemzetek – és a pokol – fel lett kavarva, félelem ébredt bennük ennek a „dolognak” a jelenlététől. Most már nincsen ez. Nem akarok túl sokat időzni ezen, és minden tiszteletem azok iránt, akik odaszántak, igazak és önfeláldozók, de a szellemi hatékonyság ma, az a fajta kereszténység, mely ma általánosan elterjedt, az borzasztóan nem tud semmit sem elmondani. Általánosságban véve mondom. Miért? Mi a probléma?

Az Úr folytatni akarja eredeti munkáját

Ezzel visszakanyarodunk a Szent Szellemmel kapcsolatos témakörre, ami bizonyosan jó néhány kérdést felvet bennünk, sőt nekünk is szegez. Ami azonnal felmerül a szívünkben: Van-e bármi alapunk hinni, hogy a Szent Szellem folytatni akarná vagy megismételné annak az első harminc évnek a munkáját? Vajon az nem csak egy adott ideig volt? Vajon Isten nem csak akkor akart valamit ezen az erőteljes módon bemutatni, amit nem is akart ismételni vagy folytatni, ami csak egy időre szólt, és amit csak az idő távlatából tanulmányozhatunk?
A válasz, úgy vélem, két irányba mutat. Először is, bizonyos, hogy Lukács második elbeszélésének elején legalábbis céloz erre: „Első elbeszélésemet mindafelől írtam (…), amit Jézus kezdetben tett és tanított addig a napig, amelyen az égbe felvétetett”. Az állításban nem csak az van benne, hogy Lukács azt mondja: „Elmondom most neked, hogy Jézus mit cselekszik tovább azután, hogy felvitetett”, hanem az is, hogy az Ő felvitetése, és az, hogy most ebből a mennyei helyzetből folytatja munkáját, az olyasmi, ami egyáltalán nincsen időhöz kötve, sokkal kevésbé egyetlen emberi élet néhány rövid évéhez, az Úr életéhez a földön. Bizonyosan van alapunk hinni, hogy az Úr a mennyei helyzetből is folytatni fogja, és valóban folytatja is a munkáját, mert, ahogyan az Írás szerte mindenhol tanúsítja, ez olyan munka, mely az egész korszaknak szól. Az Úr Jézus Maga mondta: „Én veletek vagyok minden nap a világkorszak bevégződéséig” (Mt 28,20, Vida ford.). Hiszen a világkorszak vége nem jött el akkor, amikor Pál apostolt kivégezték, és ő az Úrhoz ment!
De más bizonyítékunk is van, ami megválaszolja kérdésünket: hogy ebben a korszakban, és a mi napjainkban is, ahol csak az Úr által megkívánt feltételek a rendelkezésére állnak, Ő pontosan ugyanezt végzi. Ő megteszi – a dolog megtörténik! Lehet, hogy nem hat ki az egész világra, de mégis, itt és amott, időről időre az Úr tesz valamit, ami mértékét tekintve ahhoz fogható, mint ami kezdetben történt. Ő megteszi, most is megtette. És a világ bizonyos részein is éppen ezt teszi: ott van, látható. Az Úr valami csodálatos dolgot végez, és amikor látjuk és felismerjük ezt, azt kell mondanunk: Hiszen pontosan erről olvasunk a Cselekedetek könyvében! Igen, vannak a történelemben olyan esetek, melyek bizonyítják, hogy ha az Úr számára megvannak a megkívánt feltételek, akkor Ő ugyanazt a fajta munkát fogja végezni, mint amit a kezdetben is végzett.
Ez pedig továbbvezet bennünket a következő kérdéshez: Miért állt le a munka? Miért kezdett ez a munka eltűnni a kereszténység történetének egy bizonyos, világosan meghatározható pontjától kezdve? Láthatjuk, mikor kezdődött ez, és ha gondosan megvizsgáljuk, azt is megláthatjuk, hogy miért történt. Sőt, máshogyan is feltehetjük a kérdést: Mi a Szent Szellem munkálkodásának az alapja? Ha meg tudjuk válaszolni a második kérdést, azzal az elsőt is megválaszoltuk – miért lett a munkája megakasztva? A választ abban találjuk meg, ha felderítjük, mi az az alap, melyen a Szent Szellem munkálkodik, és amelyen tovább folytatja munkáját.

(Folytatása – reménység szerint – következik, PDF-fel együtt)