„Ő maga jelentette ki: semmiképpen sem hagylak el” (Watchman Nee)

Istennek egy gyermeke egyszer ígéretet kért Tőle a megélhetésével kapcsolatban. Egy napon ez a nőtestvér ezeket a szavakat olvasta: „Pénzsóvárgás-mentes legyen a ti viselkedésetek, elégedjetek meg azzal, amitek van, mert ő maga jelentette ki: semmiképpen sem hagylak el, sem nem hagylak cserben.” (Héberek 13,5, Vida ford.). Meglepődött, de meg is örült ennek az Igének. Az ilyenfajta ígéret feltételes: az embernek először szabadnak, mentesnek kell lennie a nyereségvágytól, és elégedettnek kell lennie azzal, amije van, és csak utána tapasztalhatja meg az Úr folyamatos gondoskodását és ellátását az anyagi szükségletekben. Áment, áment és áment mondott erre az ígéretre. Az elmúlt húsz éve alatt egyfelől végig fenntartotta azt az alapelvet, hogy „aki nem akar dolgozni, ne is egyék” (2Thessz 3,10), másfelől pedig megtapasztalta az Úr gondoskodását abban, hogy sem egy marok liszt a vékából nem futott a végére, sem a korsóból nem fogyott ki egy kis olaj (lásd 1Kir 17,8-16). Az Úr sem nem hagyta cserben, sem el nem hagyta őt.

Forrás: The Lord My Portion, c-f-p.com

A lélek üdvössége (Watchman Nee)

A teljes könyv letölthető PDF-ben (a fordító anonim).

“Olyan téma előtt állunk, melyre tudomásom szerint sok hívő ember soha nem figyelt föl. Ez a lélek üdvösségének problémája. Amikor a megváltás kérdéséhez közelítünk, van egy dolog amire nagyon fontos, hogy figyeljünk: lényeges a különbség a szellem és a lélek közt. A fenti Ige egyértelműen bizonyságot tesz arról, hogy az ember három fő részből áll: szellem, lélek és test. A szellem az a képesség, mellyel az ember kapcsolatban tud lenni Istennel; és ezzel a képességgel az állatok nem rendelkeznek. Ezért az embernél alacsonyabbrendűek: az állatok nem képesek Istent imádni. Másrészt: a lélek az a szerv az emberben, amely által van az értelem, az akarat és az érzelem. Ez olyan dolog, melyben osztozunk az állatvilággal, hiszen az állat is a lelke által él. Végül: a test az a részünk, amely segítségével érintkezünk az anyagi világgal. Mivel mi, emberi lények, szellem, lélek és test vagyunk: kell, hogy a megváltás is érintse mind a három részt.

„Hogy a szellem megmentessék az Úr Jézus napján…”( I. Kor. 5,5.) Ez az Ige a szellem megváltásáról szól. „…azaz a mi testünk megváltását.”( Róm. 8,23.) Itt a test megváltásáról van szó. De amit mi most meg akarunk vizsgálni az a lélek üdvössége. Ennek érdekében figyelmesen nézzük végig az Újszövetséget, hogy hol van megemlítve a lélek üdvössége. Csak így érthetjük meg annak valódi jelentését.”

„Akkor így szólt Jézus a tanítványaihoz: Ha valaki énutánam akar jönni,
tagadja meg magát, vegye föl keresztjét és kövessen engem. Ezért aki meg akarja menteni életét: elveszti azt, aki pedig elveszti életét énérettem (az én kedvemért): megtalálja azt. Mert mit használ az embernek ha az egész világot megnyeri is, de életét elveszti. Avagy micsoda váltságot adhat az ember az ő életéért? Mert az embernek Fia eljön Atyjának dicsőségében, az Ő angyalaival,
és akkor megfizet mindenkinek az ő cselekedetei szerint. Bizony mondom nektek: Azok között akik itt állnak vannak némelyek, akik sehogy sem kóstolják meg a halált, míg meg nem látják az embernek Fiát eljőni az Ő királyságában.” ( Máté 16,24 – 28)

„Akkor így szólt Jézus a tanítványaihoz…” Ebből megtudjuk azt, hogy ami ezután következik az nem a kívülállóknak szól, hanem az Ő tanítványainak. Ha tanítványok, akkor megváltott hívőkről van szó. Ezért ne feledjük, hogy Jézus most közvetlenül a megváltott szentekhez szól s nem a megváltatlan bűnösökhöz.

„Ha valaki énutánam akar jönni…” Azaz: ha valaki a megváltottak közül követni akarja az Urat… Egy megváltott tanítvány, akinek külön ez a vágya, hogy kövesse az Urat. A „kövessen engem” adja a kulcsot az ezután következő feltételekhez.

„Tagadja meg magát…” Az önmegtagadás azt jelenti, hogy semmibe veszem magamat, lemondok kiváltságaimról. Megtagadni magamat nem más, mint az, hogy nem önmagamnak élek, félreteszem (mellőzöm) magamat Isten kedvéért. Csak az ilyen ember képes követni az Urat. Dehát ez magától értetődő, hiszen hogyan követheti az az ember az Urat, aki a maga akaratát követi?!

„Vegye föl keresztjét, és kövessen engem…” Ez még mélyebb dolog, mint az önmegtagadás. Mert az önmegtagadás az énem figyelmen kívül hagyása, viszont a kereszt fölvétele az Istennek való engedelmesség. Az utóbbi pedig azt jelenti, hogy elfogadom azt, amit Isten elhatározott felőlem, és hajlandó vagyok szenvedni az Ő akaratából. Ha megtagadjuk magunkat és fölvesszük a keresztet, akkor igazán követhetjük az Urat.

„Ezért aki meg akarja tartani (menteni) életét: elveszti azt, és aki elveszti életét énérettem: megtalálja azt.” Az eredeti görög szövegben itt az élet szó helyett a „ psuche” áll, ami azt jelenti, hogy lélek. Ebből kifolyólag a fenti Ige a lélek megmentéséről illetve elvesztéséről szól. Tehát innét kapunk világosságot felvetett témánkat illetően.

Az „ezért” kötőszó összekapcsolja az előtte és az utána álló szöveget. Ez a szó segít belátnunk, hogy az előtte álló „tagadja meg magát, és vegye föl keresztjét” mondás ugyanarra utal, mint utána a lélek megmentése illetve elvesztése.

„Ezért aki meg akarja menteni lelkét …” Ez a fordítás így arra az emberre utal, aki bár vágyik követni az Urat, de nem akarja megtagadni magát és fölvenni a keresztet. A görög szöveg tehát segít megértenünk valamelyest a lélek megmentését. Az ilyen ember vonakodik semmibe venni az énjét, lemondani önnön kiváltságairól és szenvedésnek alávetni önmagát az Istennek való engedelmesség érdekében. Így felismerhetjük, hogy a lélek megtartásának (megmentésének) lényege pontosan az ellentéte az önmegtagadásnak és kereszt fölvételének. Ha valaki tudja: mi az önmegtagadás és mit jelent a kereszt hordozása, akkor az azt is tudja, hogy mire utal önnön lelkünk megmentése (megtartása).

Az Úr azt mondja nekünk: ha valaki tekintettel van önmagára, azaz nem hajlandó megtagadni önmagát, fölvenni a keresztet és szenvedni az Istennek való engedelmesség végett, akkor végül el fogja veszíteni lelkét. Aki a fenti értelemben próbálja megtartani (megmenteni) lelkét, az a jövőben — eredményképpen — elveszti a lelkét. Elveszteni a lelket azt jelenti, hogy a végén szenvedni és elveszteni mindazt, amiben örömét leli az ember. Tehát az az ember nem kapja meg azt, amit keres.

„Aki elveszti életét énérettem…” Ez az, amit önmegtagadásnak és kereszthordozásnak nevez az Ige. Elveszteni a lelket a jelenben ugyanaz, mint megtagadni önmagamat. Isten megengedi, hogy megtalálja az az ember a lelkét (a jövőben), aki (most) Őérte lemond a lelki örömökről és szenved Isten akarata szerint. Ez egyszerűen azt jelenti, hogy aki az Úr kedvéért megtagadja saját elképzeléseit és vágyait, hogy azokat ne elégítsék ki e világ dolgai, és sok szenvedést tűr el: az, egy „másik” időben, részesülni fog az Úr örömében. (magy. ford. megj.: A másik idő: jutalomosztás Krisztus ítélőszékénél.)

Tanulmányozva a fenti igeverset megérthetjük, hogy mit is jelent a lélek üdvössége. A lélek megmentése (megtartása) alatt azt értjük, hogy az ember boldogságot és örömet nyer szívének teljes kielégítésére. A lélek elvesztése pedig az örömökről illetve a vágyak kielégítéséről való lemondás.

Tehát a lélek elvesztése (mely megkívánja az önmegtagadást és a kereszthordozást) semmiképpen sem az, amit általában a lélek „elkárhozásának (meghalásának)” nevezünk. Másrészt: az Úr azt mutatja nekünk, hogy a lélek megmentése (megtartása) az, ha valaki nem tagadja meg magát és nem veszi föl a keresztjét. Ezek a fogalmak nincsenek rokonságban a szokásos „megmentetik” és „elkárhozik (‘örökre’ elveszik)” kifejezéseinkkel. De ez egyértelmű, hiszen ha a lélek megmentése (megtartása) az örök életet jelentené, akkor miért mondja azt az Úr Jézus, hogy annak az embernek el kell vesztenie lelkét az Úrért. Ha a lélek elvesztése a tűznek tavába jutásra utalna, akkor Isten nemde azt kérné tőlünk, hogy a tüzes tóba igyekezzünk kerülni Őérte ?! Következésképpen jelen igeversünknek egyáltalán semmi köze az örök élethez vagy a tűznek tavához. A vers első részében álló „elveszti azt (a lelkét)” és a második részében álló „elveszti életét (lelkét)” kell, hogy ugyanazt jelentsék. Ha a „valaki meg akarja menteni életét: elveszti azt.” azt jelentené, hogy aki nem tagadja meg magát az a tűznek tavába kerül, akkor a „valaki elveszti életét énérettem: megtalálja azt” mondat nem utalna másra, minthogy: aki az Úrért a tűznek tavába megy annak örök élete van. De ez abszurdum lenne. Tehát a valódi lényeg a következő: ha egy megváltott hívő keresztyén nem engedi, hogy lelke most szenvedjen akkor a jövőben fog szenvedni. De, ha megengedi, hogy lelke szenvedjen most az Úrért akkor nem fog szenvedni a jövőben.

Ráadásul: ha a lélek üdvössége az örök élet birtoklását jelente(de nem azt jelenti), akkor a lélek elvesztése a tűz tavába jutást jelezné. De így nem egyeztethetnénk össze az Úr Jézus korábbi megjegyzéseit az itteniekkel. Mert az Úr itt a tanítványaihoz szól, akik már elnyerték az örök életet. És tudjuk, hogy aki nem keresztyén az nem tudja megtagadni magát, sem a keresztet fölvenni és az Urat követni. Amikor Isten azt akarja, hogy egy személynek örök élete legyen, akkor azt kéri tőle hogy higgyen, és nem az önmegtagadást követeli. Csak az képes önmegtagadóan élni, fölvenni a keresztet és követni az Urat, akinek örök élete van. Egy bűnösnek, aki még nem nyert örök életet nem arra van szüksége, hogy megpróbálja követni az Urat, hanem: hogy higgyen az Úrban.

„Mert mit használ az embernek ha az egész világot megnyeri is, de életét elveszti. Avagy micsoda váltságot adhat az ember az ő életéért?” Itt is „élet” helyett „lélek” áll az eredeti görög szövegben. Itt az Úr folytatja annak magyarázatát, hogy milyen haszontalan dolog az, ha valaki most menti meg lelkét, és később elveszti azt. Ezen Ő azt érti, hogy ha egy személy nem tagadja meg magát, nem veszi föl a keresztet, sem nem követi Őt egészen szorosan, hanem ehelyett lelkének kielégítésére annak vágyai szerint cselekszik, akkor eljön majd az az idő, amikor elveszti lelkét, bár korábban az egész világot megnyerte. Bár sok kellemes dologban volt része lelke kívánságait követve, végül, azt mondja az Úr, vissza kell fizetnie mindent lelke örömeinek elvesztésével. Az Úr nézőpontjából sokkal jobb a végén megnyerni a lelket, mint most. Semmi nem adható váltságul a lélek végső kielégítéséért. Így a lelket most elveszteni sokkal jobb, mint a végén.

„Aki meg akarja menteni (tartani) életét: elveszti azt.” Ha valaki megmenti (megtartja) most a lelkét, mikor fogja elveszteni azt? „És aki elveszti életét énérettem: megtalálja azt.” Mikor is találja meg az ember az ő életét? Ugyanabból az igeversből látjuk, hogy az Úr így válaszol erre a kérdésre: „Mert az embernek Fia eljön Atyjának dicsőségében, az Ő angyalaival, és akkor megfizet mindenkinek az ő cselekedetei szerint.” (Máté 16,27. vers).

„Cselekedetei szerint…” azt jelenti, hogy aszerint amit az egyes ember tesz jelen életében. Ezek a cselekedetek két kategóriába sorolhatók: (1.) megmenteni (megtartani) a saját lelket most, és (2.) elveszteni lelkünket a jelenvaló világban az Úrért. „Megfizet mindenkinek az ő cselekedetei szerint”  tehát az Úr azt teszi, hogy elveszíti az a lelkét, aki most megmentette (megtartotta) azt, és megnyeri az a lelkét, aki a jelen világban az Úrért elvesztette azt. És mikor fog ez megtörténni? Az Ő eljövetelének idejében. Tehát legyünk tökéletesen tisztában azzal, hogy ha valaki a hústest dolgaival törődik, önnön lelkének gyönyörűségét keresi, és elutasítja a Krisztusért való szenvedést, akkor az Úr feddésében fog majd részesülni, sőt: talán sírásban és fogcsikorgatásban is lesz része, ahelyett, hogy az Ő dicsőségében örvendhetne az Úr jövetelekor. Viszont, ha saját jogairól lemond, teljesen elkülönül a világtól, és hűségesen engedelmeskedik Isten akaratának: akkor dicséretet kap az Úrtól, és élvezheti az Úr örömét szívének teljes kielégítésére.

Az Úr jövetele és jutalomosztása főleg a királyságban a Vele való uralkodással van kapcsolatban (ill. arra vonatkozik). Hiszen itt maga az Úr rögtön tájékoztat minket arról is, hogy hogyan fog eljönni. A 28. versben azt mondja az Úr: „…látják az embernek Fiát eljőni az Ő királyságában.”. Itt az Úr arra utal, hogy amikor Ő eljön a Földre uralkodni ezer esztendeig, akkor a hívők közül lesznek, akik vele együtt uralkodnak majd, míg a többiek nem.

Így tanulmányozott Igénknek lényege az, hogy a tanítványokat, akik hittek az Úrban és örök életet nyertek, két csoportra ossza. Az egyik csoport megtagadja önmagát és fölveszi keresztjét ; a másik csoport nem teszi egyiket sem. Az egyik csoport lemond mindenről az Úrért és elveszti a lelkét, míg a másik e világ örömeit igyekszik megnyerni önmagának és nem akarja elveszteni a lelkét. Krisztus tanítványa az, akit az Úr elkülönített a bűnösök közül. És az Úr újból külön fog választani egy csoportot: az önmegtagadó tanítványokat a nem önmegtagadó tanítványoktól. Tudnunk kell, hogy a jövőben a királyságban betöltött pozíciónk a jelen cselekedeteinken múlik. Ami ma nyereséget jelent, az a jövőben is nyereséget fog jelenteni; s ami ma veszteséget jelent az a jövőben is veszteséget fog jelenteni. Ha ma a nyereség e világ megnyerését és a szenvedések elkerülését jelenti, akkor a jövőben a nyereség az önmegtagadók számára a szenvedést nem ismerő világ elnyerése lesz. Ha ma a veszteség a világtól való elpártolást és a saját akaratom figyelmen kívül hagyását jelenti, akkor a jövőben a veszteség a nem önmegtagadók számára az akkori világ örömeinek elvesztését és vágyaik kielégítetlenségét fogja jelenteni. Az Úr ezen azt érti, hogy mindazok, akiket ma kielégít a világ: elvesztik azt a jutalmukat, hogy a jövőben együtt uralkodjanak Vele. Következésképpen a lélek üdvössége alapvetően különbözik attól, amit mi általában a szellem üdvösségének nevezünk (hiszen az utóbbi az örök élet birtoklását jelenti).

Hogyan mentetik meg a lélek? „Ami Szellemtől született szellem az.” ( János 3,6.) János ev. 3. része alapján tudjuk azt, hogy aki hisz, annak örök élete van. A hívő ember szelleme meg van mentve. Ezek szerint a szellem üdvössége az örök élet birtoklását jelenti. De hogyan mentetik meg a lélek? A Máté 16 azt mondja nekünk, hogy ha elvesztjük lelkünket az Úrért, akkor mentetik meg az. Ezért a szellem üdvössége az örök élet birtoklása, míg a lélek üdvössége a királyság elnyerése.

Szellemem azáltal mentetik meg, hogy Krisztus hordozta a keresztet énérettem ; lelkem pedig azáltal, hogy én hordozom a keresztemet magam számára.

Szellemem megmentetik, amiért Krisztus letette az Ő életét énérettem ; lelkem pedig azért, amiért megtagadom magam és követem az Urat.

A szellem megmentése a hit alapján áll: egyszer hitt valaki, és a kérdés örökre el van döntve, megingathatatlanul. A lélek megmentése az Úr követésének alapján áll: ez egy életet végigkísérő dolog, egy versenypálya, ahol célba kell érni.

A szellem hit által mentetik meg, mert „aki hisz a Fiúban örök élete van.” ( János 3,36.). A lélek cselekedetek által mentetik meg, mert „…akkor (az Úr) megfizet mindenkinek az ő cselekedetei szerint.” ( Máté 16,27.). Amint a szellem megmentetik, az örök élet biztosítva van. Ha a pokol összes démona felkelne is megkísérteni engem: nem tudnának a pusztulásba kergetni. Ha az angyalok a mennyből alászállnának azért, hogy leigázzanak, megigézzenek engem: akkor sem tudnának a pusztulásba juttatni. A Szentháromság-Isten pedig ezt nem teszi meg. (magy. ford. megj.: hiszen akkor saját akaratával kerülne szembe.) Azonban a lélek megmentése nem befejezett, mert a lélek üdvösségét az Úr visszatérésekor fogja minősíteni.

A szellem üdvössége ma dől el, hiszen aki hisz az Úrban annak örök élete van. Azonban a lélek üdvössége az ember Fiának visszajövetelekor lesz értékelve.

A szellem üdvössége egy most megkapott ajándék , mert „…úgy szerette Isten a világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta…” ( János 3,16.). Ellenben a lélek üdvössége egy jövőben elnyerhető jutalom, amelyet az Úr visszatértekor kapnak meg azok, akik hűségesen követték Őt.”

Tovább:

“Az Úr barátsága azoké, akik őt félik” (Watchman Nee)

“Az Úr barátsága azoké, akik őt félik; és szövetségét megismerteti velük.” (Zsolt 25,14)

Miféle ember részesülhet Isten vezetésében? Azok, akik félik Istent; mert „az Úr titka azoké, akik félik őt, nekik nyilvánítja ki szövetségét” (ugyanez a vers, katolikus fordítás). Mit jelent az, hogy „félik Istent”? Félni Őt azt jelenti, hogy megszenteljük a nevét – azaz, hogy magasztaljuk Őt. Akik Isten akaratát tiszta és osztatlan szívvel keresik, és teljes mértékben engedelmeskednek Neki, azok félik Őt. Az ilyeneknek mondja el titkait, és mutatja meg szövetségét.

Forrás: The Lord My Portion július 9.

„Amit láttunk és hallottunk, azt hirdetjük” (Watchman Nee)

Amit láttunk és hallottunk, azt hirdetjük nektek, hogy nektek is közösségetek legyen mivelünk; és a mi közösségünk pedig az Atyával és az ő Fiával, a Jézus Krisztussal van” (1János 1,3).

Vegyük észre, hogy az evangéliumok megelőzik az apostoli leveleket. Először az evangéliumok elmondják, hogy Krisztus mit tett, és csak azután magyarázzák meg később a levelek, hogy valójában mi történt. Először a Krisztussal való megtapasztalás, utána a Krisztusról szóló tanítás. Először az élet, ami Krisztusé, azután a tanítás, ami Krisztusé.

Luther Márton sok szenvedésen és nehézségen ment át, mégsem nyerte el a megigazulást – míg egy napon Isten meg nem mutatta neki, hogy a megigazulás hit által van. Megigazult végül egyedül hit által; és utána tette közzé a hit általi megigazulásról szóló tanítást. Először az élet, utána az alkalmazható tanítás. Ne töltsünk túl sok időt egy-egy tanítás vizsgálatával, elemzésével és kutatásával! Ezek csak olyanok, mint a nádszál, nincs erejük arra, hogy megtartsanak, amikor az élet nehézségeivel találkozunk. Isten az, aki átvisz bennünket ezeken. Először a tapasztalat, azután a tanítás.

Forrás: The Lord My Portion június 21.

“Kérvén, hogy méltókká tétessetek” (Watchman Nee)

Vigyázzatok tehát minden időben, kérvén, hogy méltókká tétessetek mindezekből kimenekülni, amik történni fognak, és az Embernek Fia elé állíttatni” (Lukács 21,36)

Az Úr határozottan azt ígéri, hogy a gyülekezet megmenekülhet a nagy nyomorúságtól, és az Embernek Fia elé állhat – ami kétségkívül az elragadtatást jelenti. Van azonban egy feltétel. Ez  nem vonatkozik ugyanis mindenkire, aki újonnan született, hanem csak azokra az újonnan születettekre, akik éberen vigyáznak és imádkoznak. „Hogy méltóvá tétessetek” – ha vigyázunk és imádkozunk, akkor kimenekülhetünk ezekből. Ezért az ígéret azoké, akik ezeket teszik. Vajon a gyülekezet egészében mindenki éberen vigyáz és imádkozik? Figyeljünk oda erre.

Forrás: The Lord My Portion, június 8.

“Azért jelent meg az Isten Fia, hogy az ördög munkáit lerontsa” (W. Nee)

Azért jelent meg az Isten Fia, hogy az ördög munkáit lerontsa.” (1Jn 3,8)

Amint fölismerjük valamiben az ördög munkáját, a következőképpen imádkozhatunk: „Istenünk, a Te Fiad azért jelent meg, hogy az ördög munkáit lerontsa. Hálát adunk azért, hogy lerombolta az ördög munkáját a kereszten! De az ördög most megint munkálkodik. Kérünk, hogy rombold le a munkáját bennünk; rombold le minden mesterkedését, amivel a munkánknak akar ártani; rombold le minden eszközét a környezetünkben; rombold le minden munkáját!” Amikor imádkozunk, annak az aktuális helyzetnek megfelelően imádkozzunk, amiben éppen vagyunk! Ha észrevesszük, hogy a Sátán bennünk, a családunkban, a munkahelyünkön, az iskolánkban vagy a nemzetünkben munkálkodik, kérhetjük Istent, hogy rombolja le a munkáját azon az adott területen.

(Watchman Nee: The Lord My Portion, 05. 22. – Christian Fellowship Publishers)

https://www.grnewsletters.com/archive/devotional/May-22nd-Daily-Devotional-by-Watchman-Nee-559051201.html?e=&s=2c0TJd

Elhívás tanítványságra (Watchman Nee)

Máté evangéliumának utolsó magyarázata (1950-52),  3. fejezet, 6. rész (Máté 7,13-29)

PDF: Elhívás tanítványságra

A Máté 7,13-29-ig tartó szakasz a hegyi beszéd utolsó része, és az „Elhívás tanítványságra” címet adhatnánk neki. Az Úr három különböző igével mutatja meg, hogyan hív bennünket arra, hogy tanítványai legyünk. A hegyi beszéd első részétől az ötödikig (Mt 5,1-7,12) azt tudjuk meg, hogyan viseljék magukat azok, akik a mennyek királyságát keresik. A Mt 7,13-tól kezdve pedig, mely a hegyi beszéd hatodik, egyben utolsó része, az Úr arra hív bennünket, hogy mi is ilyen emberek legyünk.

A szoros kapun menjetek be. Mert tágas az a kapu, és széles az az út, amely a pusztulásba visz, és sokan vannak, akik azon járnak. De szoros az a kapu, és keskeny az az út, amely az életre visz, és kevesen vannak, akik megtalálják azt.” (Mt 7,13-14, Károli rev. 2011).

7,13-14. Az első igénk ebben: „A szoros kapun menjetek be.” Az Úr elismeri, hogy szűk ez a kapu; de ezen kell belépnünk ahhoz, hogy errefelé mehessünk. Hogyan lehet ezen a kapun belépni? Korábban, világi emberekként természetes módon büszkék és arrogánsak voltunk. Most azonban oda kell szentelnünk magunkat az Úrnak, és le kell tennünk a fegyvert: teljesen át kell adnunk magunkat Neki. Ez az Általa kijelölt bejáró, melyen keresztül be kell lépnünk. Ha ezt nem tesszük meg, soha nem fogunk tudni ezen az úton járni. El kell határoznunk a szívünkben, hogy felajánljuk egész valónkat, hogy teljesen alávetjük magunkat Neki. Az Úr itt azt mondja nekünk, hogy ezen a kapun keresztül kell belépnünk. Miután hallottuk a hegyi beszéd tanítását, egyedi odaszánásra van szükség a részünkről, azaz, szükségünk van az Úr egyedi, különleges bánásmódjára. Akkor fogunk elindulni ezen az úton. Lehetetlen csak úgy szegről-végről a mennyek királysága emberének lenni.

Mert tágas az a kapu, és széles az az út, amely a pusztulásba visz, és sokan vannak, akik azon járnak. De szoros az a kapu, és keskeny az az út, amely az életre visz, és kevesen vannak, akik megtalálják azt.” A hegyi beszéd érintőlegesen szól a keresztények jutalmazásáról és fegyelmezéséről is. Az „élet” itt az ezeréves királyságban töltött életet jelenti. Az Igében az „élet” egyes helyeken az örökkévalóságra vonatkozik, ugyanakkor gyakran még az „örök élet”, „élet” vagy „élni” is az ezeréves királyságra utal, például a Márk 9,43-47-ben, a Lukács 13,28-29-ben, a Róma 5,17-ben és a Galata 6,8-ban. Mindezek a szakaszok az ezeréves királyságban való életről beszélnek.

Nagyon fontos, hogy világos különbséget tegyünk a jutalom és a kezdeti üdvösség (megmenekülés) között. Az a kifejezés például, hogy „a jövendő korszakban pedig örök életet” (Márk 10,30) a királyságra vonatkozik. Bizonyos igeszakaszokban azt találjuk, hogy egyeseket fenyítés érhet a királyság idején; erre utal például: „méltó a gyehenna tüzére” (Mt 5,22), vagy hogy inkább „csonkán és sántán mégy be az életbe, minthogy két kézzel vagy két lábbal dobjanak (vessenek) az eoni /(világ)korszakig tartó/ tűzbe” (Mt 18,8 – Vida ford.). Ezek a szakaszok arról a fegyelmező nevelésről beszélnek, melyeket a királyságban fognak gyakorolni, illetve megtapasztalni. Mindazonáltal üdvösségünk bizonyos és biztos. Akinek örök élete van, annak lehet ugyan, hogy „árt a második halál” (Jel 2,11), de nem tapasztalja meg magát a második halált. A keresztény ember veszteséget szenvedhet, és némelyek esetében ez elkerülhetetlennek látszik, de mindazonáltal nem fognak elveszni örökre – a veszteséget tehát minden bizonnyal a királyság időszaka alatt fogják megtapasztalni.

A romlásba vezető kapu tágas, az út pedig széles. Az Úr parancsa azonban számunkra az, hogy a szoros kapun lépjünk be, mert egyedül ez vezet bennünket el az ezeréves királyságban való élethez és jutalomhoz. Az Úr arra hív most bennünket, hogy fogadjuk el a hegyi beszédben elhangzott tanítást, mert ez az a szoros kapu és ez az a keskeny út. Válaszoljunk az Úr hívására!

7,15-23. Ez a második ige ebben az utolsó szakaszban. Az Úr elmondta tanítását a hegyi beszédben – most az a dolgunk, hogy óvakodjunk a hamis prófétáktól. Mindenki, aki kiszélesíti ezt a kaput, vagy megváltoztatja ezt az utat, az hamis próféta. A hamis próféták azért jönnek, hogy kiszolgálják az ízlésünket. Megmásítják az Úr igéjét. Báránybőrt öltenek magukra, hogy külsőleg úgy tűnjenek, mint akik az Úréi, belül azonban ragadozó farkasok; nincs bennük Krisztus élete. A hamis próféták azok, akik ugyan báránybőrbe öltöztek, de szavaik farkasok szavai. A hegyi beszéd az Úr beszéde; a hamis próféták beszéde azonban saját magukból származik. Gyümölcseikről lehet felismerni őket; a gyümölcsök ugyanis a maguk természete szerint teremnek. Nem az a kérdés, hogy van-e gyümölcs vagy nincsen; hanem hogy milyen fajta gyümölcs terem a maga természete szerint? Az emberi tanítás kegyetlen, vad, ádáz, letaglózó tud lenni; nem képes gyönyörű jellemet létrehozni. Az a jellem, amelyet az ember énjéből származó tanítás formált, teljesen különbözik az Úr tanítása által formált jellemtől. Az ember erőszakos tanítása csak gonosz jellemet tud kialakítani. Tövisbokorról nem lehet szőlőt szedni; egyedül a helyes tanítás hoz létre megfelelő jellemet. Minden fát, mely nem terem jó gyümölcsöt, kivágnak, és a tűzbe vetnek. De ez az erőszakos tanítás nem csak a világban található meg, hanem a kereszténységben is jelen van. Azáltal, hogy megnézzük, milyen jellemet formált, megláthatjuk az ilyen tanítás helytelen voltát. Bármely tanítás, mely eltér a hegyi beszéd tanításától, rossz tanítás.

Nem mindenki megy be a mennyek országába, aki ezt mondja nekem: Uram, Uram” (21.v.). Nem azt mondja, hogy „senki nem megy be”, hanem azt, „nem mindenki megy be”; hiszen egyesek csak a szájukkal mondják, Uram, Uram, miközben nem hagyják, hogy az Úr Úr legyen a gyakorlati életükben is. „Nem mindenki” – ez az ige a királysággal kapcsolatos, nem az üdvösséggel. A hegyi beszéd kijelenti, hogy mi a mennyei Atya akarata. Mindenki, aki ezt megtartja, beléphet a mennyek királyságába.

A 22. és a 23. versben azt látjuk, hogy az Úr akaratlanul is a „nekem” személyes névmást használja. Öntudatlanul felfedi a személyét ezen a helyen. „Sokan mondják majd nekem ama napon [az ítélet napján]: Uram, Uram”. Mennyire értékes ez az ige! Mellékesen elárulja, hogy Ő Maga lesz az a jövőbeli Bíró. Az Ige tanulmányozásakor ezek azok a helyek, melyekre gondosan fel kell figyelnünk.

A 22. versben szereplő ige különösen is fontos azoknak a testvéreknek, akik túlhangsúlyozzák a szellemi ajándékokat. Ezeknek nincs semmi közük az üdvösségünkhöz. A szellemi ajándékokat úgy kapjuk, hogy a Szent Szellem leszáll ránk, míg a szellemi gyümölcsök a Szent Szellem bennünk lakozása révén teremnek. Ez a kettő különbözik egymástól. A Szent Szellem munkája bennünk ugyanis kettős: az egyik a szellemi életért, a másik a szolgálatban való erőért van. Az ajándékok kitöltése nem teszi szentebbé az életet. Például, a korinthusi hívőknek sok ajándékuk volt, de hústesti keresztények maradtak (vesd össze különösen az 1Kor 1,5-7-et a 3,1-3-mal). Ezért lehetséges ajándékokkal gazdagon felruházva lenni, ugyanakkor hústestinek maradni. Az ajándékok ugyanis nem függnek össze a belső élettel. Segíthetnek mások életének, de nem az ember saját életének. Könnyen megeshet az is, hogy minél több az ajándék, annál büszkébbé válik valaki. Az ilyen ember lehet, hogy nem ismeri a hegyi beszéd tanítását a gyakorlatban, és kizárhatják a királyságból. Helyesen kell tudnunk megítélni a szellemi ajándékok értékét. Nem nézzük le ezeket; sőt, bátorítjuk a testvéreket, hogy törekedjenek ezekre az ajándékokra. De hisszük, hogy az életre is nagy szükség van, sőt, az éltre még inkább szükség van.

Sohasem ismertelek titeket” (23. v.). Ez azt jelenti: „Nem ismerlek el benneteket.” Más szóval, az Úr nem elégszik meg azokkal, akiknek csak kifelé megnyilvánuló ajándékaik vannak, de nincs bennük a királyság élete. „Ti gonosztevők” – a görögben ezt azt jelenti, „ti törvénytelenséget cselekvők”. Mindent a saját akaratotok szerint csináltok, és nem Isten akarata szerint. A kereszt nem végezte el munkáját bennetek, mégis tele vagytok külsőleges tevékenységekkel, és szemernyivel sem vagytok közelebb a mennyek királyi uralmához, mint azok, akik a legtávolabb vannak tőle. Az Úr a cselekedeteiteket és cselekedeteitek gyümölcsét úgy ítéli meg, hogy hiányzik belőlük a hegyi beszéd tanítása szerinti élet.

Ha összehasonlítjuk Máténak ezt a három fejezetét az 1Korinthus 13-mal, azonnal észrevesszük, hogy amit az Úr itt tanít, a szeretetről szól. A cselekedet nem annyira lényeges, mint a jellemünk. Még a prófétálás, a démonok kiűzése és más hatalmas tettek végrehajtása is lehet törvénytelenség. Itt van a mi problémánk. Ugyanis a belsőleges kegyelem sokkal fontosabb, mint a külsőleges ajándék! A Szent Szellem gyümölcse sokkal szükségesebb, mint az ajándékok. A szeretet sokkal fontosabb, mint az erő. Akik ezzel tisztában vannak ma, azokat ez alázatra inti. Jaj azoknak, akik túl későn jutnak erre a felismerésre! Isten legyen kegyelmes hozzánk abban, hogy mostantól fogva a hegyi beszéd tanítása lehessen a mérce a számunkra! Ez az igaz keresztényég mércéje. Ezen a kapun keresztül akarjunk belépni. És mostantól fogva ezt a tanítást akarjuk a mi utunkká tenni.

Foglaljuk össze: Két kaput és két utat láttunk. A szoros kapu és a keskeny út nem magára Krisztusra vonatkozik, aki igazán szólt, amikor azt mondta máshol: „Én vagyok a juhok ajtaja” (Jn 10,7), és „Én vagyok az út” (Jn 14,6). Nem, a kapu és az út itt a hegyi beszédben elhangzott tanításra vonatkozik. Amikor a keresztény ember ezen az úton jár, sok mindent a kapun kívül kell hagynia. Vagy az történik, hogy kizárja magát és vagyonát is, vagy kint hagyja a vagyonát, maga pedig bemegy. E között a kettő között kell választanunk mindnyájunknak. Erre az útra nem bukkan rá senki véletlenszerűen; ezt meg kell találni. Kevesen vannak, akik a mennyek királysága útján járnak. A magányosság az ára annak, ha Isten tetszésére akarunk élni. Mindenki, aki izgalomra vágyik, ki van téve annak, hogy azon az úton járjon, amelyet az Úr helytelenít. Milyen kevesen vannak a keresztények között, akik a hegyi beszéd tanítását gyakorolják! Ez azonban egyáltalán nem meglepő, hiszen azok is kevesen vannak, akik valóban Isten tetszésére akarnak élni. Ha veréb vagy, verébcsapat vesz körül a földön. De ha sas vagy, egyesével számlálnak, mert a magányosság az ára a magasban szárnyalásnak. „Menjetek be” (13. v.). A legelső lépés az, hogy bemenjünk, enélkül semmit sem lehet számításba venni.

Miután hallottuk a hegyi beszéd tanítását, óvakodnunk kell a hamis prófétáktól, akik új tanításokat akarnak bevezetni a gyülekezetbe. A Cselekedetek 20-ban látjuk, hogy Pál is pontosan ezt jövendölte meg, amikor így szólt: „távozásom után ragadozó farkasok jönnek közétek, akik nem kímélik a nyájat” (29.v.). Ezek a farkasok a hamis tanítók; ezek a báránybőrbe bújt „ragadozó farkasok”. Vannak, akik azt gondolják, hogy a rossz gyümölcs a szennyes, erkölcstelen dolgokat jelenti. Ez azonban nem feltétlenül van így, hiszen a Sátán olykor nagyon jó erkölcsű embereket használ, akik eszközeivé válnak a hamis tanításban. A báránybőr utalhat az erkölcsös magatartásra és a kellemes modorra – belül azonban farkasok. Amikor a Sátán megkísérti az embereket, magát a világosság angyalává változtatja (2Kor 11,4). Legsikeresebb taktikája, hogy a hamis tanítást jó erkölccsel vegyíti össze. Ilyen hamis próféták fognak feltűnni azzal a céllal, hogy a mennyek királyságának embereit elferdítsék azáltal, hogy megmásítják azt, amit az Úr megkövetel tőlük. Bármi, ami lejjebb szállítja az Úr kívánalmait, és könnyűvé teszi azokat, az mind a hamis próféták munkája. Évszázadok óta folyamatosan vannak hamis próféták a gyülekezetben, akik megkísérlik megváltoztatni a hegyi beszédben elhangzott tanítást.

Az Úr most a két fa példázatát használja. Egyfelől itt vannak a jó fák, mint például a szőlő vagy a füge; másfelől pedig itt vannak a rosszak, mint például a tövis vagy a bogáncs. A tövisbokornak olyan jellegű fekete bogyótermése van, mintha szőlő lenne, de nem az. A bogáncs szintén úgy néz ki, mintha éretlen füge lenne rajta, de nincsen. Ami egyformának tűnik, az nem feltétlenül ugyanaz. Az Úr azt mondja, hogy „minden jó fa jó gyümölcsöt terem”. A 17. és 18. versben azt látjuk, hogy újra és újra megismétli ezt. Ez olyan tény, amit nem lehet megváltoztatni vagy összetéveszteni. A fa itt nem az életre vonatkozik, hanem a tanításra. A jó fa a hegyi beszédben elhangzott tanítást jelenti, a rossz fa pedig a hamis próféták tanítását. Egyedül az Úr tanítása hozza létre a mennyek királyságának embereit. A hamis próféták tanítása teremhet olyanokat, akik úgy néznek ki, mint ezek az emberek, de az Úr kijelenti róluk, hogy nem azok.

Pál apostol azt mondja, hogy a szellemi gyümölcs a Szent Szellemtől jön (lásd: Gal 5,22). Az Úr pedig azt mutatja meg itt nekünk, hogy a szellemi gyümölcs a tanításból származik. Az igaz tanítás az, amit az Úr tanít, és amit a Szent Szellem használ bennünk arra, hogy jó gyümölcsöt hozzon létre az életünkben. Az Úr tanítása és a Szent Szellem munkálkodása együtt eredményezi az ilyen gyümölcsöt. A Szent Szellem belső működése nélkül a tanítás hasztalan. Ha azonban a Szent Szellem bennünk van, viszont az Úr igéje még nem jött el hozzánk, akkor nem tudjuk a Szent Szellemet igénybe venni. Ahhoz, hogy gyümölcs teremjen bennünk, egyaránt szükségünk van a tanításra és a Szent Szellemre is. A hegyi beszéd különösen is hatékony abban, hogy gyümölcstermésre ösztönözzön bennünket. Ez azért van, mert minél nagyobb a követelmény, annál inkább meg fog nyilatkozni a Szent Szellem ereje bennünk. Egy fiatal férfi- vagy nőtestvérnek az előrehaladása egyaránt függ a hegyi beszédben elhangzott tanítás követelményeitől és az élet ismeretétől is. Ha bárki gonosz tanításokat hirdet, azt kivágják, és a tűzbe vetik, mondja az Úr.

A 15-20. versekben szerepel a példázat, a 21-23. versekben pedig a példázat magyarázata. „Uram, Uram!” – ez a kiáltás lehet szőlő, de lehet tövis is; mert egyesek, akik kiáltanak, lehet, hogy alávetették magukat az Úrnak, míg mások esetleg saját magukra támaszkodtak. Senki sem tud engedelmeskedni az Úrnak anélkül, hogy a szívét ne adta volna át teljesen. Így válik külön tehát a szőlő és a tövis. Csak az engedelmesek alkalmasok arra, hogy belépjenek a mennyek királyi uralmába. A 22. vers megmagyarázza a rossz gyümölcsöt, a 23. versből pedig kiderül, hogy miért nem léphetnek be a mennyek királyságába azok, akik ilyen gyümölcsöt teremnek. A 22. vers azt jelzi, hogy vannak gyümölcsök, melyek szőlőnek és fügének látszanak, az Úr mégis leértékeli őket, mert ez pusztán külső megjelenés. A 23. vers megmutatja, hogy az Úr pontosan tudja, hogy a prófétálás Isten akaratából történik-e vagy sem. Ha ugyanis nem, akkor az „törvénytelenség”. Bárki, aki saját magától tesz valamit, és nem Isten akaratát cselekszi, az törvénytipró.

Távozzatok tőlem!” Ez a magyarázat. Ez magyarázza meg azt a korábbi kifejezést ebben a szakaszban, hogy „tűzbe vetik”, ami azt jelenti, hogy nem lehet szó a királyságba való belépésről. A királyságot egyedül engedelmesség által lehet megszerezni. Itt a cselekedetek nem pótolhatják az engedelmességet. Senki sem fáradozhat és munkálkodhat az Atya akaratának való engedelmesség alternatívájaként. A 13. versben azt olvassuk, hogy „sokan” vannak, akik a széles úton járnak; és a 22. versben szintén azt olvassuk, hogy „sokan” vannak azok, akiket el fog utasítani az Úr, ezért nem léphetnek be a menny királyságába. Igen jelentőségteljes, ha egymás mellé tesszük ezt a két „sokan”-t.

7,24-27. Nézzük meg most a két alapot. Ez a harmadik pont a hatodik részben. A „tehát” (24.v.) a megelőzőleg elmondottak összefoglalására utal. Az Úr igéje ez az alap. A „kőszikla” azt az igét jelenti, melyet Maga az Úr szólt. Minden cselekedet alapja a kőszikla. A példázat minden hívőt úgy mutat be, mint aki házat épít; van, aki a kősziklára épít, míg mások a homokra építenek. Mindenki épít; egyedül az alapok különböznek. A „kőszikla” annak a tanításnak az igéjét jelenti, melyet az Úr a hegyi beszédben elmondott. Ha erre építünk, az nagyon biztonságos. Mit ért házépítés alatt? Azt a cselekedetet, amely az Úr tanításának hallgatásából fakad. Amilyen tanítást hallgatunk, az fogja meghatározni, milyen cselekedeteket végzünk. Az alap és a ház szorosan kötődik egymáshoz. A keresztény ember különféle cselekedeteiben annak a tanításnak az alapelve lesz megtalálható, melyet hallgat.

Ez a ház nem pusztán azért épül, hogy az emberek lássák, és nem is egyedül azért, hogy ellen tudjon állni az esőnek, szélnek és árvíznek. Az ítélet napját megelőzően úgy tűnhet, hogy amelyik a kősziklára épült és amelyik a homokra épült, ugyanolyan. Azonban amikor az ítélet eljön, az a ház, amelyik a homokra épült, teljesen össze fog omlani. Ez párhuzamban áll azzal, amit Pál mond az 1Korinthus 3-ban a fáról, szénáról és szalmáról, amelyek meg lesznek égetve. Itt, Máténál a cselekedetet (a végzett munkát) az eső, a víz és az árvíz próbálja meg; az 1Korinthusban pedig a tűz. Ezért nem szabad a saját elképzeléseink szerint élnünk, hanem csakis az Úr szerint. Azt látjuk ebből tehát, hogy a „kőszikla” az Úr igéje, a ház építése pedig a cselekedeteink.

És mindenki, aki hallja ezeket az én beszédeimet és nem cselekszi meg azokat”. Számunkra úgy tűnhet, hogy az a kifejezés, hogy „nem cselekszi meg azokat” arra utal, hogy nem történik semmilyen építési munkálat; de az Úr azt mondja, hogy „a homokra építette házát”. Következésképpen az, hogy „nem cselekszi meg”, úgy értendő, hogy ház épül ugyan, de ebben az esetben a homokra alapozva. Ezért mindenki épít; ezért mindenki, aki él, cselekszik. Egyesek, miután hallották az Úr igéjét, a kősziklára építenek, míg mások nem követik az Úr igéjét, hanem a saját gondolataikat követik helyette. Minden cselekedet, melyet az ember nem az Úr igéjét követve végez, hanem munkálkodása a saját elképzelése szerint történik, az a homokra való építéshez hasonló. Mert amikor ráesik az eső, és jön az árvíz, és fújnak a szelek, az a ház teljesen össze fog omlani.

A két építő között az a különbség, hogy az egyik okos, a másik bolond. Ez megfelel a kétfajta szűznek a Máté 25-ben. Ha már az Úr tanítványaivá váltunk, akkor is megmarad az eshetősége annak, hogy a házunk összeomoljon. A mai naptól fogva minden cselekedetünket a hegyi beszéd tanítása szerint végezzük! Semmilyen más alapelvet nem követhetünk. Egyedül a hegyi beszéd követése által fognak minket igaz kereszténynek tekinteni. Most, hogy hallottuk a hegyen elhangzott tanítást, fogadjuk el itt és most az Úrnak ezt az alapelvét, és eszerint élnk a földön! Akkor semmilyen próbatétel nem fog maga alá gyűrni bennünket. Még az ítélet végső próbája sem fog legyőzni minket.

7,28-29. Végül, a 28. versben azt olvassuk, hogy „a sokaság”. Minél több az ige hirdetése, annál többen hallgatják. Urunk eredetileg a tanítványokhoz kezdett beszélni, de a sokaság is odajött a hegyre, hogy hallgathassák Őt. „A sokaság álmélkodott tanításán, mert úgy tanította őket, mint akinek hatalma van, és nem úgy, mint az írástudók” (28b-29. v.).

Copyright: Christian Fellowship Publishers – https://www.c-f-p.com/

Isten igazgatása (Watchman Nee)

Watchman Nee: Máté evangéliumának utolsó magyarázata (1950-52), 3. fejezet, 5. rész (Máté 7,1-12)
PDF: WatchmanNee_Mt_ev_magyarazata-3-5-Isten_igazgatasa

A hegyi beszéd most következő, 5. részének a következő címet adhatnánk: „Isten igazgatása” – azaz hogyan igazgatja Isten a gyermekeit. Hogyan vehetjük ezt az igeszakaszt egyetlen, összefüggő résznek? Rögtön egyértelművé válik, amikor egymás mellé tesszük a 2. és a 12. verset. A 2. vers második felében az Úr azt mondja: „amilyen mértékkel mértek, nektek is olyannal mérnek”. A mérték jelenti az egyensúlyt. A 12. versben pedig azt mondja: „Amit tehát szeretnétek, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is ugyanazt cselekedjétek velük”. Mindkét vers ugyanazt jelenti. A 2. vers elkezdi, a 12. vers a befejezi ugyanazt a gondolatot. Ha pedig ez a két vers ugyanazt a témát tárgyalja, logikus feltételezni, hogy a közöttük lévő versek is mind ugyanerről a témáról szólnak – a Biblia tanulmányozásának ez az egyik alapelve. Minden egyéb magyarázat szükségszerűen helytelen. Ezért vélem úgy, hogy ez a tizenkét vers egyetlen tömböt alkot, mely egyazon témával foglalkozik. Nem szabad tehát ezeket egymástól független igékként kezelni.

7,1. „Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek!” Az Úr itt semmiképpen nem a – bármilyen szintű – állami, világi kormányzásra utal; hiszen Pál a Róma 13-ban kifejezetten azt mondja, hogy Isten bírókat és uralkodókat rendel a földön, akiknek pedig nyilvánvalóan ítélkezniük kell. Ezért a Máté 7-ben itt szereplő igének semmi köze nem lehet a földi kormányzáshoz. Az 1Korinthus 5,12 továbbá azt mondja: „Mert mit tartozik rám a kívül valókat megítélni? Avagy ti nem a belül levőket ítélitek-e meg?” Ez pedig a helyi gyülekezeten belüli ítélethozatalt jelenti, mint például a kizárást.

A Máté 7-ben szereplő „ne ítéljetek” jelentése azonban az, hogy ne pletykáljunk, ne jussunk felületes következtetésre az emberek indítékait és szándékait illetően, mert egyszerűen nem tudhatjuk. Azt a gondolatot is magában foglalja, hogy ne keressünk hibát másokban, és ne kritizáljuk őket. Azt is jelenti még, hogy az ember ne kezelje tényként a saját véleményét; ne hagyja, hogy a személyes vonzalom, érdek, hajlandóság vagy a bosszúállás szelleme teret nyerjen a mások ügyeiről szóló bármilyen beszélgetésben.

Ítélkezni azt jelenti, hogy én és az én szavaim ugyanazon az oldalon állunk: azt jelenti, hogy a saját szubjektív érzéseim szerint beszélek, nem pedig objektív nézőpontból. Az az ember, aki ítélkezik, egyértelműen nem szabadult meg még az énjétől.

Érdekes módon, ennek a szakasznak egy későbbi részében azt látjuk, hogy az Úr kijelenti valakiről: „Képmutató!” (5.v.). Ez vajon nem példa arra, hogy az Úr maga is ítélkezik? Nem mond ellent önmagának? Nem, ugyanis az Úr itt az objektív valóságnak megfelelően beszél.

Legerősebben Jakab kel ki az ítélkezés ellen, mégis ő maga sokakat elítél. Azonban Urunkhoz hasonlóan ő is objektíven, tényszerűen szól; nem a saját szeszélyei szerint beszél, hogy mi tetszik neki és mi nem. Ezért ez nem az, amit az Úr megtilt itt a Máté 7-ben. Urunk azt a fajta ítélkezést tiltja meg, amelyikben az ember saját érzései is helyet kapnak. Lehet, hogy az ilyen ítélet nem téves vagy hibás, mégis olyan fajta ítélkezés, mely ellen az Úr Jézus felszólal. Értsük meg világosan, hogy még az igazságnak megfelelő beszéd is lehet ítélkezés, ha az ember saját érzései is helyet kapnak benne; mert ha belül örömöt érzünk, amikor szomorkodnunk kellene, vagy ha az ítéletünkben megrovás van, mikor helyreállításnak kellene lennie – akkor ez ítélkezés.

Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek.” Így igazgat Isten; ennek az eljárásmódnak megfelelően fegyelmezi és neveli a gyermekeit. A következő alapszabály szerint jár el: ahogyan mi megítélünk másokat, Ő is úgy fogja megengedni, hogy mások megítéljenek bennünket. Amikor kritizálnak bennünket, ne háborodjunk fel, hiszen mi is ugyanígy kritizáltunk másokat. Ezt jelenti Isten igazgatása. „Amit az ember vet, azt aratja is” (Gal 6,7). Isten így igazgatja az embereket.

Minél előrébb jár valaki, annál szigorúbban ítéli meg saját magát, és annál elnézőbb lesz másokkal szemben.

7,2. A 7,1 vers az ítélkezés tényéről beszél; a 2. vers pedig a mikéntet hangsúlyozza: „Mert amilyen ítélettel ítéltek, olyannal ítéltettek; és amilyen mértékkel mértek, nektek is olyannal mérnek.” Gyakorta megesik, hogy amit egy testvér tesz, azt mi szájunkra vesszük, és amit mi csinálunk, arról meg mások beszélnek.

Amikor másokat megrovással illetünk, csak attól félünk, hogy nem vagyunk elég határozottak. Ha azonban minket rónak meg csak egy kicsit is, azt nem tűrhetjük. Sok hívő ilyen. Isten gyermekeiként a szívünknek azonban tele kellene lennie szeretettel. Még a feddésünknek is szeretettel kellene tele lennie. Szeretet nélkül semmi sem helyes.

7,3. A 7,3 verstől kezdve több minden említésre kerül. „Miért nézed a szálkát atyádfia szemében, a magad szemében pedig miért nem veszed észre még a gerendát sem?” Azért látunk hibát másokban, mert bennünk is ott van a hiba. Ha képesek vagyunk meglátni a szálkát – mely aprócska dolog – a testvérünk szemében, miért nem látjuk meg a jókora gerendát a sajátunkban? Minél tisztátalanabb valaki, annál könnyebben meglátja a tisztátalanságot másokban. Minél szentebb valaki, annál kevésbé fog hibát találni másokban. Egy jó természetű ember egyáltalán semmilyen hibát nem talál. De minél inkább tudja valaki a saját hibáit, annál könnyebb számára, hogy másokban hibát találjon. A bűn miatt az emberi természetet különösen is foglalkoztatja a bűn. Miért van, hogy olyan könnyen gyakorol ránk mély benyomást Ábrahám hazugsága és Dávid házasságtörése, de sok időre és erőfeszítésre van szükségünk ahhoz, hogy a jó oldalaikat is meglássuk?

Azért van ez, mert bűnösökként a természetünk közel van a bűnhöz. Annak az embernek, aki a bűn felé hajlik a maga életében, azonnal eszébe jut a másik embernek a hiányossága, amint annak nevét megemlítik előtte. Aki azonban a szentség felé közelít a maga életében, a másiknak a kedvességére emlékszik, amikor a nevét meghallja. Ezt mi magunk is kipróbálhatjuk. A saját szemünkben lévő gerenda különös módon azt teszi, hogy még a legapróbb szálkát is észrevegyük a testvérünk szemében. Amiből sok van bennünk, azt hajlamosak vagyunk másokban is felismerni és abból többet meglátni.

7,4-5. A 7,4. vers a meglátásról, az 5. vers a kivételről szól. Az egyik vers azt tudatja velünk, hogy a szemünkben lévő gerenda révén látjuk meg a szálkát a testvérünk szemében; a másik vers pedig azt, hogy a szemünkben lévő gerenda okozza, hogy nem tudjuk a testvérünk szemében levő szálkát kivenni – azaz nem vagyunk képesek segíteni neki. Kritizálni egy dolog, segíteni pedig egy másik. A kritizálás nem kerül semmibe, a segítésnek viszont ára van: „ti, akik szellemiek vagytok, igazítsátok helyre az ilyet” (Gal 6,1). Először szelleminek kell lennünk ahhoz, hogy másokat helyre tudjunk igazítani; a szellemivé válás pedig sokba kerül az ember énjének. Könnyű meglátni a hibát másokban, de ez önmagában semmit sem segít. Az a fajta ítélkezés, melyre Jézus figyelmeztet, semmit sem állít helyre. Először nekünk magunknak kell helyreállnunk; ugyanis ha nem vettük ki azt a hatalmas gerendát a saját szemünkből, nem leszünk képesek az aprócska szálkát eltávolítani a testvérünk szeméből sem.

Képmutató, vedd ki előbb saját szemedből a gerendát (…)”. Először nekünk kell Isten elé állnunk, hogy szigorúan megítéljen bennünket; csakis ezután leszünk képesek segíteni másoknak. Az Úrnak ez a parancsa, hogy „ne ítéljetek”, arra az ítélkezésre vonatkozik, amikor valaki nem lett törvény szerint megítélve, mégis a saját véleményét hangoztatja. Ha azonban kikerül a gerenda a szemünkből, megvilágosodunk; és így képesek leszünk arra, hogy segítsünk testvéreinknek meglátni a világosságot. Immár ez nem ítélkezés többé.

7,6. „Ne adjátok oda a kutyáknak azt, ami szent, gyöngyeiteket se dobjátok oda a disznók elé, nehogy lábukkal széttapossák azokat, majd megfordulva széttépjenek titeket.” Íme egy példa a görög nyelvtan keresztbe ívelő szerkezetére, melyet így ábrázolhatunk:

Ne adjátok oda a kutyáknak azt, ami szent,          gyöngyeiteket se dobjátok oda a disznók elé,                                                                                         X
    nehogy lábukkal széttapossák azokat,                     majd megfordulva széttépjenek titeket.

A kutyáknak és a disznóknak meghatározott szimbolikus jelentésük van az Igében. A 3Mózes 11 szerint mindkettő tisztátalan állat. A kutya teljesen tisztátalan, kívül és belül egyaránt. A disznó tisztátalan belül, de tiszta kívül, mert „hasított körmű ugyan, és egészen kettéhasadt körme van, de nem kérődzik” (3Móz 11,7). A kutyák ezért azokat szimbolizálják, akik elvesznek; a disznók pedig a képmutatókat vagy a névleges keresztényeket. (Némelyek szerint a kutyák a bűnösöket, a disznók az egyháztagokat jelképezik.) Ha ma a szent dolgokat a kutyák elé vetjük, azok nem képesek felismerni, hogy ezek szentek. Ezért, mivel nem elégíti meg őket, sőt, még ellenszenvesnek is találják, megfordulva széjjeltépnek minket. Ha pedig gyöngyeinket a disznók elé szórjuk, azok nem ismerik föl ezeknek a dolgoknak az értékes voltát, ezért lábukkal szét fogják taposni őket.

Amikor megítéljük az embereket, ne feledjük, hogy nem csak testvérekkel vagyunk körülvéve a világban, hanem kutyákkal (bűnösökkel) és disznókkal (névleges gyülekezeti tagokkal) is. A mi meglátásaink a saját szemünkben igen drágák és értékesek; a legszentebb dolgokhoz hasonlók. A kutyák azonban megmarnak és széttépnek bennünket, a disznók pedig össze fogják tiporni ezeket a lábukkal. Hiábavaló lesz a beszédünk, mert nem képesek megérteni. A szent dolgok itt különösen is Jézus hegyi beszédben elhangzott tanításaira vonatkoznak. Ha a világot a hegyi beszéd magasabb mércéje szerint ítéljük meg, a világ megfordulva szét fog tépni bennünket. Ha pedig ezt a tanítást tesszük meg mércének az áltestvérek (névleges gyülekezeti tagok) számára, azok a lábuk alá fogják tiporni, mert nem kedves számukra. A világ számára ez alapot teremt a támadásra, a névleges gyülekezeti tagok pedig nem becsülik meg. Amilyen mértékkel mérünk az igazi testvérek számára, ugyanolyan mértékkel fognak ők is mérni nekünk. A világiak azonban vagy megfordulnak és megmarva széttépnek bennünket, vagy a mértéket összetiporják a lábukkal.

7,7-11. „Kérjetek, és adatik nektek, keressetek, és találtok, zörgessetek, és megnyittatik nektek. Mert aki kér, mind kap, aki keres, talál, és a zörgetőnek megnyittatik” (7.v.). Az Úr a 8. vers igéit használja a 7. vers ígéretének bizonyítására. Három jelentésfokozatot találunk ebben a két versben. „Kérjetek” – ehhez nem tartozik cselekedet, ezért ez valamilyen vágy kifejezését jelenti. „Keressetek” – ez cselekvést is magában foglal, de még nem találta meg, amit keresett. „Zörgessetek” – ez azonban már megérkezett oda. Isten minden imádságot meghallgat; válasza pedig igen nagyvonalú. A 9. és 10. versben az Úr egy olyan példát hoz fel, mellyel biztosít bennünket e hatalmas ígéret felől, méghozzá minden feltétel nélkül. Miért van, hogy ha kérünk, akkor adatik nekünk; ha keresünk, akkor találunk; és ha zörgetünk, akkor megnyittatik nekünk? Mert Isten igéje a 11. versben ez: „mennyivel inkább ad jókat a ti mennyei Atyátok azoknak, akik kérik tőle”! Úgy látszik, a világ gyermekei okosabbak, mint a világosság gyermekei, ők sosem kérnek követ vagy kígyót. Mi azonban, a világosság gyermekei, nem vagyunk ilyen okosak. Mi olykor kenyérnek hisszük a követ, és halnak a kígyót. Atyánk mindig válaszol nekünk, de nem feltétlenül aszerint, amit kértünk. Amikor rosszul kérünk, Isten akkor is jóval válaszol. Az imádság megválaszolásakor Isten aszerint jár el, amit Ő tud, nem aszerint, amit mi. Az Atya jó dolgokat ad nekünk; Ő nem feltétlenül azokat a dolgokat adja nekünk, amiket kérünk.

7,12. Amikor ezt a részt összefüggő egységként tanulmányozzuk, feltűnik, hogy minden említett dolog párba van rendezve, például: a mi mértékünk a mások mértékével szemben; a mi gerendánk a testvér szálkájával szemben; a kutyáknak adott szent dolgok és a kutyaharapás a disznók elé gyöngyök szórásával és azok összetiprásával szemben; a földi atyák gyermekeiknek adott jó ajándéka a mennyei Atya nekünk adott jó ajándékaival szemben. A 12. versben találjuk a végkövetkeztetésképpen adott igét: „Amit tehát szeretnétek, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is ugyanazt cselekedjétek velük”. Az emberekkel való bánásmódunkat az irányítsa, hogy mi hogyan szeretnénk, hogy azok bánjanak velünk, ne pedig az, hogy valójában hogyan bánnak. Az emberekkel szembeni keresztény hozzáállás és cselekedet a legmagasabb alapelvet követi. Nem a tények befolyásolják. A keresztény ember minden ereje belülről származik, nem a körülményeiből. Azért van ez, mert a keresztény emberben Krisztus élete van. Ezért nekem, mint kereszténynek, ez által a belső erő által kell cselekednem.

Isten úgy fog velünk bánni, ahogyan mi bánunk másokkal. Ezért tehát (1) a testvérekkel legyünk nagyvonalúak; (2) a nem hívő pogányok és az áltestvérek elé pedig ne tárjunk szellemi dolgokat elővigyázatlanul. Isten Igéje itt Isten fegyelmező neveléséről is beszél. Különösen a 11. versben láthatjuk, hogy a mennyei Atya jó dolgokat ad a gyermekeinek, ahogyan a földi atyák is jó ajándékokat adnak a gyermekeiknek. Mivel az emberek így adnak, a mennyei Atya is így ad. A mennyei Atya tetteire így hatnak az emberek tettei.

A 12. vers levonja a következtetést: „Mindent tehát, amit akartok” – aszerint a tanítás szerint, mely közvetlenül az imént adatott – „hogy az emberek veletek tegyenek, tegyétek meg ti is nekik”. Ez a befejező ige. „Ha tehát ti gonosz (romlással teli) létetekre tudtok jó adományokat adni gyermekeiteknek, mennyivel inkább ad jót égi Atyátok azoknak, akik kérik (kérnek) Tőle?” (Vida ford.). Ez pedig az imára adott válasszal kapcsolatban áll itt.

A 11. versben azt mondja: „Ha tehát ti”, nem pedig „ha tehát mi”. Ez olyan gyönyörű. Habár apróság, mégis megmutatja nekünk, hogy Urunk az Isten, aki különválik a bűnösöktől.

A törvény és a próféták összefoglalása pedig az, hogy szeressük embertársainkat – hogy jót akarjunk nekik és ne rosszat. Az Úr kijelenti, hogy nem azért jött, hogy eltörölje a törvényt és a prófétákat, hanem hogy betöltse azokat. Ha a törvény és a próféták az emberek javát keresik, mennyivel inkább az Úr tanítása! Ő betölteni jön, nem eltörölni.

Copyright: Christian Fellowship Publishers – https://www.c-f-p.com/

“Az ő parancsolatai pedig nem nehezek” (Watchman Nee)

“Mert az az Isten szeretete, hogy megtartjuk az ő parancsolatait; az ő parancsolatai pedig nem nehezek” (1János 5,3).

Néhány nőtestvér elmondta egyszer nekem, hogy nagyon nehéz számukra az engedelmesség. Úgy látják, mások könnyen engedelmeskednek, de nekik ez olyan nehéz, mintha az egész világ szenvedését hordoznák. Hadd szögezzem le itt és most: ha valaki soha nem tette le az akaratát, és nem adta át magát Istennek teljes őszinteséggel, ha soha nem dobta félre azt, ami a legdrágább neki, és nem tagadta meg, amit a legjobban szeret, az hiába próbál engedelmes lenni. Ha sosem volt ilyen megtapasztalásunk, nem leszünk képesek az engedelmesség útján járni.

Forrás: The Lord My Portion, április 23.

“Mindent aszerint készíts el” (Watchman Nee)

„Ahogyan Isten parancsolta Mózesnek, amikor el akarta készíteni a sátort. Mert így szólt: Vigyázz, mindent aszerint a minta szerint készíts el, amelyet a hegyen megmutattam neked.” (Héberek 8,5)

Istennek megvan az előre elrendelt terve a gyülekezet felépítésének munkájával kapcsolatban. Függetlenül attól, hogy nagyobb vagy kisebb dologról legyen szó, Neki megvan a Maga meghatározott elképzelése. Ahogyan Mózes nem volt felelős a szentély terveiért, hanem felelőssége egyedül addig terjedt, hogy mindent a hegyen látott minta szerint készítsen el, ugyanúgy Krisztus szolgájának dicsősége sem abban rejlik, hogy Isten munkáját milyen leleményesen végzi, hanem abban, hogy gondosan végrehajtja azt, amit Isten akarataként értett meg. Megismerni az Úr szándékát, és azt pontosan végrehajtani – ez jelenti Krisztus szolgájának dicsőségét.

Egy nőtestvér, aki sok éven át szolgálta az Urat, így fogalmazott: „Az embernek semmilyen szabadsága nincsen Isten munkájában.” Amikor Mózes felépítette a szentélyt, nem kapott szabad kezet még annak eldöntésében sem, hogy a legapróbb szög ezüstből vagy aranyból készüljön-e. Minden egyes részletet pontosan úgy készített el, ahogyan az Úr parancsolta.

Forrás: The Lord My Portion, április 20.