“Úgy éljetek, mint akik nem hiába kapták az Isten kegyelmét” – Radu Gavriluț

PDF-ben letölthető: Úgy éljetek, mint akik nem hiába kapták az Isten kegyelmét!

Elhangzott: 2019. március 3-án, Budapesten.

1Péter 1,10-13: „Ezt az üdvösséget keresték és kutatták a próféták, akik a nektek szánt kegyelemről prófétáltak, kutatva, hogy melyik vagy milyen időről tett kijelentést a Krisztus bennük levő Szelleme, amikor előre bizonyságot tett a Krisztusra váró szenvedésekről, és az ezeket követő dicsőségről.  Ők azt a kijelentést kapták, hogy nem maguknak, hanem nektek szolgálnak azokkal, amikről most az evangélium hirdetői prédikálnak nektek a mennyből küldött Szent Szellem által, és amikbe angyalok vágyakoznak beletekinteni. Ezért tehát elméteket felkészítve, legyetek józanok és teljes bizonyossággal reménykedjetek abban a kegyelemben, amelyet Jézus Krisztus megjelenésekor kaptok.”

Az üzenetem a 13. verssel fog foglalkozni, de mivel az úgy kezdődik, hogy „ezért tehát”, felolvastam a megelőző verseket is, hogy megértsük a szövegkörnyezetet.

A próféták, akik kijelentést kaptak az ószövetségi időkben a nekünk elkészített kegyelemről és üdvösségről, szorgosan kutatták, vizsgálták azt, hogy mikorra szól ez a kijelentés. A 13. vers román fordítása (hasonlít a magyarban a Károlihoz) így szól: „Azért elméteket felövezvén legyetek józanok, és teljes, tökéletes bizonyossággal reménykedjetek abban a kegyelemben, amelyet Jézus Krisztus a megjelenésekor hoz magával.” Ha az elsődleges értelmét tekintjük ennek a versnek, mintha azt mondaná, hogy tökéletesen reménykedjünk abban a kegyelemben, amelyet Jézus Krisztus a megjelenésekor fog majd hozni. De az Ige nem erre utal.

Galata 1,14-17: „És a zsidó hithűségben sok kortársamat felülmúltam népem körében, minthogy fölöttébb buzgó rajongója voltam atyáim hagyományainak. De amikor úgy tetszett annak, aki engem anyám méhétől fogva kiválasztott, és kegyelme által elhívott, hogy kinyilatkoztassa Fiát énbennem, hogy hirdessem őt a pogányok között, nem tanácskoztam testtel és vérrel. Nem is mentem fel Jeruzsálembe azokhoz, akik előttem lettek apostolokká, hanem azonnal elmentem Arábiába, aztán ismét visszatértem Damaszkuszba.”

„Galata 1:16 „hogy kinyilatkoztassa Fiát énbennem” – ugyanezek a szavak szerepelnek az 1Péter 1,13-ban is: „tökéletes bizonyossággal reménykedjetek abban a kegyelemben, amelyet akkor kaptok, amikor Jézus Krisztus ki van jelentve nektek.” Azt mondja tehát, hogy amikor kijelentést kapunk az Úr Jézus Krisztusról, akkor tökéletesen reménykedjünk ebben a kegyelemben.

Ennek a kegyelemnek pedig, melyről ez az Ige is szól, három jelentése van. Az első, hogy aki ezt a kegyelmet adja nekünk, az egy rendkívüli valaki, olyan személy, aki kegyelmet tud felajánlani. És nagyon nagyszerű mód az, ahogyan ezt a kegyelmet közli velünk.

Hogyan tud odavonzani magához? Mert beszélhetünk nagyon sokat erről a kegyelemről, hogy kegyelem által van üdvösségünk, hit által – és ez így is van, de van még valami, amit magába foglal a kegyelem. Nem csak az, amit gyakran megteszünk, hogy hálát adunk érte, valahányszor megemlékezünk az Úrról, hanem van még valami. Ez pedig az, hogy erre a kegyelemre nekünk válaszolnunk kell.

Ha ugyanis megkaptuk ezt a kegyelmet, akkor ennek meg kell változtatnia bennünket. Mindig hálát adhatunk, és szükséges is, hogy hálát adjunk, és sosem tudunk eléggé hálásak lenni Istennek ezért a kegyelemért. Ahogyan Pál apostol mondja, „a hozzám való kegyelme nem volt hiábavaló, mert többet munkálkodtam, mint a többi apostolok együttvéve – de nem én, hanem az Istennek bennem lévő kegyelme.

A megkapott kegyelemben tehát meg kell jelennie a felelősség vonásának is. Ne gondolja senki azt, hogy ugyanaz lehet, aki addig volt, miután megkapta a kegyelmet.

Egy kicsi gyerek nem tudja, hogy a szüleinek mennyi erőfeszítésébe kerül, hogy előteremtsék a család számára szükséges dolgokat, hogy megkeressék a mindennapi élethez szükséges pénzt, hogy törődjenek a gyerekkel – ő csak azt tudja, hogy neki megvan mindene, amire szüksége van. Nem tudja, mit jelent az, hogy érkeznek a számlák, amelyeket határidőre be kell fizetni. Nem tudja ezeket.

Egy idő után azonban, ahogyan növekszik, elkezd benne megjelenni a függetlenségre való törekvés – de sajnos ezzel arányosan nem növekszik benne a felelősségtudat. Egy serdülő ezért általában felelőtlen, de független ember. Szeret független lenni, de nem felelős a dolgokért. Viszont ahogy az élet egyre érettebbé válik benne, lassanként elkezd megjelenni benne a felelősségtudat is, és ez jó dolog.

Pontosan ez történik a hitéletben is. Nagyon nagy dolog az, amikor valaki eljut oda a hívő életben, hogy most már nem csak önmaga körül forog; amikor Krisztus keresztjét nem csak a saját szempontomból látom, hogy mit hozott nekem a Krisztus keresztje. Pedig a kereszt azért volt, hogy Őneki éljünk, ne önmagunkért. Nem ismerem nagyon jól a ti énekeskönyvetekben az énekeket, de például nálunk az énekek nagy többsége azt fejezi ki, hogy mi mit kaptunk Krisztustól. Miért jött Krisztus ebbe a világba – azért, hogy mi boldogok lehessünk, szabadok, hogy ne kössön meg többé a bűn… mindezeknek van igazságtartalma, de a teljes igazság az, hogy azért jött, hogy minket megszabadítson, és mi az Ő dicsőségének magasztalására éljünk.

Nagyon meglepett, amikor megtudtam, hogy az evangéliumokat a levelek után írták. Addig, ha beszéltem valakivel, aki nem ismerte az Igét, és kérdezte, mivel kezdje, mit olvasson, azt javasoltam, kezdje az evangéliumokkal, azok egyszerűnek tűntek nekem. De azok a testvéreink, akik írták a leveleket, olyan szellemi emberek voltak, hogy nem az foglalkoztatta őket, milyen körülmények között jött a földre az Úr, hogyan élt itt, hanem hogy mik ennek a következményei.

Felolvasok pár verset az evangéliumokból, utána pedig a levelekből, és meglátjátok, milyen mélyek ezek, milyen valóságosak.

Lukács 19,11-24: „Amikor pedig ezeket hallották, még egy példázatot is mondott, mert közel volt Jeruzsálemhez, és azt gondolták, hogy azonnal meg fog jelenni az Isten országa. Így szólt tehát: “Egy nemes ember távoli országba utazott, hogy királyi méltóságot szerezzen magának, s úgy térjen vissza. Hívatta tíz szolgáját, átadott nekik tíz minát, és azt mondta nekik: Kereskedjetek, amíg vissza nem jövök. Polgártársai azonban gyűlölték őt, ezért küldöttséget menesztettek utána, és azt üzenték: Nem akarjuk, hogy ez uralkodjék felettünk. Amikor pedig megszerezte a királyi méltóságot és visszatért, magához hívatta azokat a szolgákat, akiknek a pénzt adta, hogy megtudja: ki hogyan kereskedett. Megjelent az első, és azt mondta: Uram, minád tíz minát nyert. Az erre így szólt: Jól van, jó szolgám, mivel hű voltál a kevésen, legyen hatalmad tíz város fölött. Aztán jött a második, és jelentette: Uram, minád öt minát nyert. Ehhez pedig így szólt: Uralkodj te is öt városon.

Megérkezett a harmadik is, aki így beszélt: Uram, itt a minád. Egy kendőbe kötve őriztem. Féltem ugyanis tőled, mivel könyörtelen ember vagy: azt is behajtod, amit nem fektettél be, és learatod azt is, amit nem vetettél el.

Ekkor az így szólt hozzá: A saját szavaid alapján ítéllek meg, gonosz szolga! Tudtad, hogy én könyörtelen ember vagyok, behajtom azt is, amit nem fektettem be, és learatom azt is, amit nem vetettem el? Miért nem tetted hát a pénzemet a pénzváltók asztalára, hogy amikor megjövök, kamatostul kapjam meg. Az ott állóknak pedig ezt mondta: Vegyétek el tőle a minát, és adjátok annak, akinek tíz minája van.”

Az 1Korinthus 15,10-ben ugyanez, amit az előbb felolvastunk, így szól: „De Isten kegyelméből vagyok, ami vagyok, és hozzám való kegyelme nem lett hiábavaló, sőt többet fáradoztam, mint ők mindnyájan; de nem én, hanem az Istennek velem való kegyelme.”

2Korinthus 6,1: „Vele együtt munkálkodva intünk is titeket; úgy éljetek, mint akik nem hiába kapták az Isten kegyelmét.”

Vannak olyan emberek, akik nem ismerik Istent, akik nem az Úréi, és amikor hallanak a kegyelemről, elutasítják. De vannak olyanok, akik elfogadták Istennek a kegyelmét, de mégsem ezáltal a kegyelem által élnek.

Mit kaptak a Lukács evangéliumából felolvasott igék szerint a szolgák? Mindegyik egyformán ugyanazt kapta. Mit kaptunk mi mindannyian egyenlőképpen? Isten kegyelmét. Miben különböztek egymástól ezek a szolgák, akik egyformán ugyanazt az értékes dolgot kapták? Jött az első szolga, és azt mondta: „Uram, minád tíz minát nyert.” Jött a második, és jelentette: „Uram, minád öt minát nyert.” Jött a harmadik, és azt mondta: „Uram, megőriztem, nagyon odafigyeltem rá, itt van érintetlenül; betakartam egy keszkenőbe, és elástam. Most itt hozom neked, visszaadom úgy, ahogy kaptam.”

Megbecsülte ez az ember a minát? Nagyon is megbecsülte – hiszen nagyon gondosan megőrizte. Elásta, vigyázott rá, és amikor jött az ura, mondta, „Uram, itt van, amit kaptam”.

Lehetséges az, hogy valaki hiába kapta a kegyelmet? Nehogy valaki azt mondja, hogy nem. Mert úgy az evangéliumokból olvasva, mint a levelekből, például a Zsidókhoz írt levélből kiderül, amikor azt írja: „már régóta tanítóknak kellene lennetek, de még most is tejre van szükségetek”. Nem szeretjük magunkra vonatkoztatni ezt az Igét, nem szeretünk úgy gondolkozni, hogy „én már járhatnék előrébb”. „Már régóta tanítóknak kellene lennetek”.

Van egy testvérnő, aki nagyon ritkán jön az alkalmakra nálunk, és amikor jön, megkérdezem, mi a probléma? Azt mondja, beszélnünk kell. Elmegyek hozzá, beszélgetünk, akkor egy ideig jár az alkalmakra, azután megint elmaradozik. Kérdezem, mi a probléma? Beszélnünk kell. Megint ugyanaz, megint beszélgetnünk kell. Hát már régóta tanítóknak kellene lennetek, és még mindig a tejnek italára van szükségetek? Az efezusbeli testvéreknek Pál azt írta, hogy ne legyetek többé gyerekek, akiket ide s tova hajt a tanításnak minden szele. Az elején pedig azt mondta:

1Korinthus 3,1-3: „Én tehát, testvéreim, nem szólhattam hozzátok úgy, mint szellemiekhez, hanem csak úgy, mint testiekhez, mint a Krisztusban kiskorúakhoz. Tejjel tápláltalak titeket, nem kemény eledellel, mert még nem bírtátok volna el. Sőt még most sem bírjátok el, mert még testiek vagytok. Amikor ugyanis irigység és viszálykodás van közöttetek, nem testiek vagytok-e, és nem emberi módon viselkedtek-e?” A Zsidók 5,11-ben mondja, hogy „erről még sok mondanivalónk lenne, de nem tudjátok elhordozni”.

Mondhatja valaki: „Ha a magam életére tekintek, velem minden rendben van, van kapcsolatom az Úrral, igyekszem a gonosztól távol tartani magam” – de lehet, hogy az Úrnak más a véleménye.

2Thesszalonika 1,10-12: „amikor eljön az a nap, hogy megdicsőüljön szentjei között, és csodálják mindazok, akik benne hittek, aminthogy ti is hittel fogadtátok bizonyságtételünket. Ezért aztán mindenkor imádkozunk értetek, hogy a mi Istenünk tegyen titeket méltóvá az elhívásra, és töltsön meg titeket teljesen a jóban való gyönyörködéssel és a hit minden erejével, hogy megdicsőüljön a mi Urunk Jézus Krisztus neve bennetek, és ti is őáltala a mi Istenünk és az Úr Jézus Krisztus kegyelméből.”

Nagyon megvizsgálta az Úr a szívemet ezek által az Igék által. Amikor Pál olyanokat mond, hogy az Úr megdicsőüljön az Ő szentjeiben, és csodálják mindazokban, akik benne hittek… Az Úr meg van dicsőülve a mennyben, és amikor az Úr Jézus fölment a mennybe, akkor a dicsőség örökkévaló kapui fölemelkedtek, és Őt dicsőségesen fogadták. A Jelenések könyve 4. és azután méginkább az 5. részben betekintést nyerünk, hogy mi történik a mennyben. Ő Úr, ott uralkodik a mennyben. De mibennünk? Itt van a probléma! Az Úr a mennyben dicsőségben van. És amikor eljön ama napon, az Ő bennünk végzett munkájának befejezettnek kell lennie, hogy megdicsőüljön az Ő szentjeiben, és csodálják Őt mindazokban, akik hittel elfogadták a bizonyságtételét.

Amikor Pál apostol ezekről beszél, utána mindig térdre hull, és azt mondja, „azért mindenkor imádkozunk értetek, hogy megdicsőüljön mi Urunk Jézus Krisztus neve tibennetek”.

A magyar fordítás nem pontos itt. Tudjátok, miért? Mert úgy mondja: „Hogy megdicsőüljön a mi Urunk Jézus Krisztus neve bennetek, és ti is Őáltala, a mi Istenünk és az Úr Jézus Krisztus kegyelméből.” Ez igaz így. De tudjátok, mi áll az eredetiben? „Hogy megdicsőüljön a mi Urunk Jézus Krisztus neve bennetek, és ti is Őáltala, a mi Istenünk és az Úr Jézus Krisztus kegyelme SZERINT.” Ez az egyik kulcsfogalom itt. Mennyire nagyon dicsőüljön meg az Ő neve bennünk? Valamennyire megdicsőül, valami történik. „Isten kegyelme szerint” azonban azt jelenti, hogy nagyon magasan van a mérce. Nem azt mondja az Úr, hogy jó, te is törekedtél valamire, valamit elértél. Hanem azt, hogy Isten és az Úr Jézus Krisztus kegyelme szerint, amilyen nagy a kegyelem, annyira dicsőüljön meg.

Mennyit tud munkálkodni a kegyelem az én életemben vagy a te életedben? A te minád tíz minát hozott? Az egyetlen felelősségünk az, hogy ne álljunk ellen annak a kegyelemnek, ami bennünk akar munkálkodni. Pál azt mondta, többet fáradoztam, többet munkálkodtam, mint a többiek együttvéve. Nagyon elbátortalanítana bennünket, ha csak ennyi lenne ott leírva, ha nem mondaná tovább, hogy de nem én, hanem „a te minád, az nyert még több minát”.

Végezheti az ő kegyelme a munkáját az én életemben? Sok mindennel van tele a fejünk, a gondolataink, amitől meg kell szabadulnunk. Néhány ilyen dolgot szeretnék mondani. A szolgák, akik kapták a minát, nekik ezt mondta: Tessék, itt van a mina, itt van a tőke, fektessétek be.

A mina nem lett az övék, hanem sáfárkodniuk kellett vele. Az volt az Úr szándéka, vágya, hogy az Ő tőkéje szaporodjon. Ha nem szaporodott, akkor nem volt megelégedve.

Ismeritek a hamis sáfár példázatát. Aszerint az Úr hallotta, hogy az egyik sáfára nem gondoskodik az ő vagyonáról, hanem elpazarolja. Testvérek, ne gondolkozzunk úgy, hogy kegyelmet kaptunk Istentől, most már akkor minden rendben van! Ne gondoljuk azt, hogy nem tartozunk felelősséggel ezért a kapott kegyelemért! És a hamis sáfár példázatában jön egy nap, amikor azt mondja az Úr, hogy adj számot a te sáfárságodról, mert nem maradhatsz tovább sáfár.

  1. Zsoltár, 9-11: „Abban telik kedvem, Istenem, hogy akaratodat teljesítsem, törvényed szívemben van. Hirdetem igazságodat a nagy gyülekezetben, és nem zárom be számat, jól tudod, Uram! Igazságodat nem rejtegetem szívem mélyén, hanem beszélek hűségedről és szabadításodról. Nem titkolom el szeretetedet és hűségedet a nagy gyülekezet előtt.”

Ezt jelenti kegyelem által élni. És meglepően folytatja a 12. vers: „Uram, ne vond meg tőlem irgalmadat, szereteted és hűséged őrizzen szüntelen!” Ha nem vagyunk hűséges sáfárok, akkor az Úr azt mondhatja nekünk egy napon: Nem lehetsz többé sáfár!

Testvérek, ismertetek olyan személyeket, akikre az Úr felelősséget bízott a gyülekezetben, és később elvette tőle? Én láttam ilyet. Mert ha nem vagy hűséges abban, amit Ő rádbízott, lehet, hogy eljön egy nap, amikor azt mondja, nem lehetsz tovább sáfár, nem foglalkozhatsz ezzel. Tehát a kegyelemnek elsősorban meg kell látszódnia az életünkben, hatással kell lennie az életünkre. Ha most valamilyen problémával küszködsz, és arról panaszkodsz, és tíz év múlva szintén ugyanarról panaszkodsz, akkor a kegyelem számodra nem kegyelem.

Pálnak volt egy tövise az életében, a Sátánnak egy angyala, mely állandóan gyötörte. És imádkozott, „Uram, vedd el ezt a tövist”. Az Úr azonban azt mondta: „Pál, elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által végeztetik el”.

Amikor ezt megértette, meglátta Pál, mert személyesen hozzá szólt az Úrnak ez az Igéje, akkor ott véget ért. „Dicsekszem a nyomorúságokban, szorultságban, nehézségekben Krisztusért.” Ilyen a kegyelem hatása az életünkre.

Annak, aki bebugyolálta és elásta a minát, azt mondta az Ura: „Miért nem adtad a pénzváltók asztalára a minámat, hogy kamatozzon?” Tudjátok, Testvérek, hogy mit jelent ez? Azt a kegyelmet, amit az Úr munkál az életünkben, nem szabad magunkba zárni! Osszuk meg másokkal! És szaporodni fog. Mert, ha látom azt, hogy milyen csodálatos az Úr kegyelme, milyen csodálatosan megtart, megőriz és velem van, és ezt magamba zárom; és amikor másokkal beszélek olyan dolgokról, melyekről nem kellene, akkor nem osztom meg ezt a kegyelmet. Meg kell osztanunk a kapott kegyelmet másokkal.

„Övezzétek föl azért elmétek derekait”, „legyetek éberek”, „és tökéletes bizonyossággal reménykedjetek abban a kegyelemben, amelyet Jézus Krisztus hoz, amikor kijelenti magát nektek”. Ez a kegyelem elégséges arra, hogy együtt egymással békességben éljünk a gyülekezetben. Elég arra, hogy megtanuljunk megbocsátani egymásnak, és szeressük egymást. Elég ahhoz, hogy az otthonunkban szép családi életet éljünk. Elég ahhoz, hogy a társadalomban úgy éljünk, ahogy kell.

A figyelmeztetés számunkra az, hogy vigyázzunk, nehogy hiába legyen az, hogy megkaptuk ezt a kegyelmet – hanem mint Isten kegyelmének jó sáfárai tegyük azt, amit Isten mond nekünk. Lépjünk előre, és Ő kegyelmet fog adni. Az Úr áldjon meg mindannyiunkat. Ámen.

Három szellemi házasság – Zac Poonen

Three Spiritual Marriages – Zac Poonen

PDF formátumban letölthető itt: Három szellemi házasság

A Róma 7-ben Pál arról ír, hogy az a személy, aki egy bűn feletti győzelemre és szent életre vágyik, ott hibázza el, ahogyan megéli azt. A Szent Szellem a 4. versben a házasság képét használja. Mikor megtéretlenek voltunk, akkor az óemberrel voltunk házasságban. A megtérés után, ahelyett hogy Krisztussal lépnénk házasságra, elkövetjük azt a hibát, hogy a törvénnyel házasodunk össze. Minden hívő elköveti ezt a hibát, amikor a bűn feletti győzelmet keresi. A saját erősségeinkből fakadó bűnök feletti győzelem keresése érdekében az első próbálkozások a törvénnyel való házasság keretében történnek. A 6. és 7. fejezetekben három szellemi „házasságot” látunk: az első az óemberrel, a második a törvénnyel és a harmadik Krisztussal.

Az óember egy gonosz férjhez hasonlítható, aki veri a feleségét, prostituálttá teszi őt, tönkretéve az életét és a boldogságát. Ez a bántalmazott feleség hogyne szabadulna meg szívesen egy ilyen gonosz férjtől. Egy nap a férje – az óember – meghal és ő újjászületik!  Most már szabad arra, hogy új házasságot kössön, de ahelyett, hogy Krisztussal lépne házasságra, elköveti azt a hibát, hogy a törvénnyel lép házasságra, aki Krisztusra hasonlít.

A törvény tökéletes, ezért könnyű elköveted azt a hibát, hogy Krisztussal összetéveszd, mert a törvény tökéletes igazságot vár el tőled. A törvény nem hasonlít az óemberre. Nem veri a feleségét és más módon sem okoz szomorúságot neki. Tökéletességet igényel. Reggel pontosan 6 órakor fel kell kelned és 8 órakor az asztalon kell lenni a reggelinek. Nem lehet 8 óra 01 perc, hanem pontosan 8 óra. Ez a tökéletesség. A ház minden részének tisztának és rendben kell lennie. A cipőknek a maguk helyén kell lenni, a ruhák kimosva – folt nélkül – tökéletesen kivasalva. A törvény sosem kér tőled semmi gonosz dolgot. Melyik fiatal testvérnő ne menne hozzá egy ilyen jó emberhez, aki minden területen ennyire tökéletes? Az óemberrel való házasság után a törvénnyel való házasság azonban olyan, mintha csöbörből vödörbe estél volna. A törvény egy jó ember, de nagyon igényes. Sohasem kér semmi gonosz dolgot tőled, de sohasem tudod felmérni a személyes állapotodat annak fényében. Ekkor jössz rá, hogy egy rossz emberrel kötöttél házasságot. Mit tudsz most tenni? A törvény – Isten törvénye – nem halhat meg! Itt van egy egészséges és erős férj, aki örökké él. “A férjes asszony a férjéhez van kötve, amíg él (Róma 7:2). Ezért az asszony minden reményét feladja, hogy valaha is boldog legyen.

Ekkor Isten valami csodálatosat cselekszik. Halttá nyilvánítja az asszonyt és így felszabadítja a házassági eskü alól. Első alkalommal a férj (az óember) volt az, aki meghalt. Most te, mint feleség halsz meg. Atyámfiai, meghaltatok a törvénynek a Krisztus teste által, hogy legyetek máséi, azéi, aki a halálból feltámasztatott” (Róma 7:4). Most, hogy meghaltál a Krisztussal nem vagy többé a törvényhez kötve. Isten feltámaszt téged a halálból és így össze tudsz házasodni Krisztussal. Ez a harmadik házasság – és ez már dicsőséges! Azonban Krisztus is igényes. Ugyanolyan tökéletes, mint a törvény és a következőt mondja: “A reggelinek pontosan 8 órakor az asztalon kell lenni és nem 8 óra 01 perckor. Mindennek olyannak kell lenni, mintha „skatulyából húzták volna ki”. A háznak rendben kell lenni”, stb. Krisztus elvárási szintje egy cseppet sem alacsonyabb, mint a törvényé, sőt magasabb. A törvény azt mondja, hogy „ne kövess el házasságtörést”, Krisztus azonban azt mondja, hogy „még vágy sem lehet a szívedben egy asszony iránt.” Van egy nagy különbség a törvény és Krisztus között. Krisztus a következőt mondja: “Reggelizzünk együtt – te meg én.” Ő mindent veled való közösségben, veled együtt akar csinálni.

Képzelj el egy olyan gyámoltalan feleséget, aki a reggelivel csak délután 1 órára készül el! Az Úr nem ítéli el és nem veti el őt, mint azt a törvény tenné, ami a következőt mondja: “Ne gondold, hogy együttműködünk, és te jobb leszel.” Az Úr azonban együtt munkálkodik veled és néhány napon belül el fogod érni, hogy a reggeli már délelőtt 11-kor az asztalon lesz. Az Úr azt mondja: “Csodálatos! A délután 1 óra helyett már délelőtt 11 órára elkészültünk. Egy napon el fogjuk érni, hogy 8 órára elkészülsz. A tökéletességre fogunk törekedni.” Ha nem sikerül jól kimosnod a ruhát, mert a folt ottmaradt, az Úr a következőt mondja: “Ne bánkódj, mi ezen a területen is együttműködünk.” Legközelebb már az Ő segítségével mosod ki a ruhát és meg fogod látni, hogy kevesebb folt marad rajta. Az Úr eldöntötte, hogy mindaddig együttműködik veled, míg egyáltalán nem marad folt a kimosott ruhán. Addig működik együtt veled, míg el nem éred a tökéletességet.

Látod már, hogyan munkálkodik együtt az Úr az Ő menyasszonyával? Az Úr nem egyszerűen csak megparancsol nekünk dolgokat, mint azt a törvény teszi. Ő együttműködik velünk – mi az Ő munkatársai vagyunk. Jézus egy ilyen férj.

–  § –

Christian Fellowship Church, Bangalore, India – Minden jog fenntartva!

Ez az írás – változtatás nélkül – szabadon terjeszthető a szerző nevének és a CFC honlapcímének (http://www.cfcindia.com) egyértelmű feltüntetésével.

Fordította: Abonyi Sándor

https://keskenyut.wordpress.com

“…a törvény cselekvésétől függetlenül” – Watchman Nee

„Hiszen azt tartjuk, hogy hit által igazul meg az ember, a törvény cselekvésétől függetlenül” (Róma 3,28).

Napjaink gyülekezeteiben két ellentétes felfogás létezik a törvénnyel kapcsolatban: (1) Az embernek kegyelemből, és nem a törvény megtartása által van üdvössége; de a megszentelődéshez meg kell tartanunk a törvényt. (2) Az embernek hasonlóképpen kegyelemből van üdvössége; de nem kell megtartanunk a törvényt a megmenekülésünk után sem, a kegyelem parancsolatát viszont megtartjuk. Ez utóbbi felfogás a helyes. A Rómaiakhoz írt levél lényege, hogy egyetlen bűnös sem igazulhat meg a törvény cselekedetei által; a Galatákhoz írt levél központi gondolata pedig az, hogy egyetlen megmenekült hívő sem szentelődhet meg a törvény cselekedetei által. Ez a két levél elégségesen bizonyítja, hogy sem a megigazulás, sem a megszentelődés nem érhető el a törvény cselekedetei által.

We reckon therefore that a man is justified by faith apart from the works of the law. Romans 3.28.

The concepts towards the law in today’s church are of two opposite kinds: (1) People are saved by grace and not by keeping the law; but to attain sanctification we must keep the law. (2) Again, people are saved by grace and not by keeping the law; and hence we need not keep the law after we are saved, though we do keep the commandment of grace. The latter concept is correct. The gist of the Letter to the Romans is that no sinner can be justified by the works of the law; while the theme of the Letter to the Galatians is that no saved person can be sanctified by the works of the law. These two letters have sufficiently proven that neither justification nor sanctification comes by the works of the law.

G.H. Lang: Eszménykép és valóság – 6. rész

FIGYELMEZTETÉSEK A ZSIDÓKHOZ ÍRT LEVÉLBEN

(2. A KIRÁLY TÁRSAI)

A Zsid 3,14 fordítása [a KJV Bibliában] így szól: „We are made partakers of Christ if we hold the beginning of our confidence steadfast unto the end”, azaz: „Mert részeseivé lettünk Krisztusnak, ha a kezdeti bizalmunkat mindvégig szilárdan megtartjuk”. Ezt az Igét annak tanítására használják, hogy a Krisztusban való teljes megváltásunk attól függ, hogy kitartunk-e mindvégig, azaz, hogy a végső üdvösségünk felől sohasem lehet bizonyosságunk, amíg élünk. Ez a fordítás azonban vitatható, mert nem engedi meg, hogy „Krisztust” „Messiásnak” olvassuk, vagy hogy tegyünk elé egy névelőt: „a Messiásnak”; és emiatt a vers ellentmondásba kerül azokkal a szakaszokkal, amelyek a megigazítottak örök biztonságát jelentik ki. Az a szó, hogy „részesei” [metokhosz], ugyanaz, mint a Zsid 1,9-ben a „társaid”, akik fölé Isten „fölkent Téged (a Fiút) örömnek olajával”. Isten Fiának tehát vannak „társai”. Ezek Istennek azok a fiai, akiket dicsőségre vezet, nem pedig azok, akiket csak a pusztulástól mentett meg (Zsid 2,10). A 3,14-ben Delitzsch és Rotherham „partner”-t [jelentése: társ] használ, J.N. Darby a finomabb „companions”-t [társak, szintén. Magyarul Károli, ÚF, Kecskeméthy: „részeseivé”, Vida: „részestársai”, Masznyik: „részestársaivá”, EF: „társaivá”, Csia: „birtokostársaivá”]. A vers legjobb fordítása tehát ez lenne: „A Messiás (az eljövendő Király) társaivá válunk, ha a kezdetbeli bizodalmat mindvégig szilárdan megtartjuk (feltételezve tehát, hogy a végén ezt állapítják meg rólunk, ti., hogy a kezdeti bizodalmat szilárdan megtartottuk).

Olvasunk bizonyos ifjakról is, akik Roboámmal együtt nőttek fel, a király társai voltak, és az ő szolgálatára álltak (1Kir 12,8). Másokról pedig azt olvassuk, hogy úgy éltek ebben a szennyes világban, hogy sem magukat, sem a szívüket nem szennyezték be, és „követik a Bárányt, bárhova megy” (Jel 14,4), és Vele vannak mindenkor. Ezek „az elhívottak, a választottak és hűségesek” (Jel 17,14), és részesülnek a győzelemben, melyet Ő a királyok Királyaként aratott. Ezekhez, akik „nem szennyezték be a ruhájukat” (Jel 3,4), miközben a mocsokban jártak, hanem „tisztán megőrizték magukat a világtól” (Jak 1,27), a Király így szól: „fehérben fognak velem járni; mert méltók” (Jel 3,4, Károli), és „aki győz, az fehér ruhákba öltözik”, ez pedig elengedhetetlen ahhoz, hogy valaki a Bárány menyasszonya legyen, „mert a gyolcsvászon a szentek igazságos tettei” (Jel 19,8 – Vida), amelyekkel a menyasszony felkészítette magát a menyegzőre (Jel 19,7). A „menyasszony” alakja pedig ugyanannak a kiváltságnak a képe, mint amit a „társ” jelent, hiszen a menyasszony (a feleség) a férj legközelebbi, állandó  társasága. Ők tehát „a Messiás társai”, a Királyként eljövendő Isten Fiáéi, övék a megtiszteltetés, hogy mindig az Ő közelében lehetnek. Perzsia hét vezető emberéhez (Eszter 1,14) hasonlóan „látni fogják az ő arcát” (Jel 22,4), azaz bármikor odamehetnek hozzá, ami a király alattvalói többségének nem jár, és „legelöl ülnek az országban” (Eszt 1,14 – Kecskeméthy; Jel 22,5: „uralkodnak” – ÚF). Osztoznak a megpróbáltatásaiban most, és osztoznak majd a dicsőségében akkor. A jó uralkodó minden hűséges alattvalója áldott az uralma alatt, de társakká csak néhányan lesznek. Krisztus elutasításának ebben a korszakában minden hívő számára nyitott ez a kiváltság és jutalom: Mert részestársaivá lettünk Krisztusnak Isten kegyelmének céljaiban; de meg is kell ragadnunk ezt a megtiszteltetést, hogy el is jussunk arra, amire az Úr elhívott minket, amennyiben „az elkezdett bizodalmat mindvégig erősen megtartjuk”.

Érdemes idéznünk Delitzschet a Zsid 3,6-tal kapcsolatban: „Ha az újszövetségi gyülekezet – függetlenül attól, hogy mennyire nem hasonlít egymásra a jelen és a megígért jövő – a reménység kincsét állhatatosan megtartja, és megmarad mindazoknak a támadásoknak és buktatóknak csapdái között, amelyeket a kereszt ellenségeinek fenyegetései és csábításai vetettek számára, akkor, és csak akkor marad meg Isten házában.” A 14. versről pedig így ír: „A ha azt jelzi, hogy az első tétel csak akkor lesz igaz teljes mértékben, ha a második is hozzájön. Ami Krisztusé, az az övék is, és továbbra is az övék lesz – most még ugyan elrejtve, de nyilvánvalóvá lesz ezután –, de csakis, ha állhatatosak maradnak a hit bizodalmában, és így keresztény pályájuk vége összhangban lesz annak kezdetével.”

Ki Ábrahám áldására vágyik,

Ábrahám útján kell járnia;

Idegenként, zarándokként,

Mint ő, átutaznia.

Az ellenséggel összecsapni,

Elkerülni a veszélyt,

Mert nem lesz a végén korona

Csak a hűséges katona fején.

(Paul Gerhardt)

KEGYELEM ÉS HIT

Tudjuk tehát, hogy Isten – amint azt láttuk – egy bizonyos, meghatározott módon bánik a népével, és azt is tudjuk,  hogy nagyszámú, feltételhez kötött ígéret létezik – amelyek közül már néhányat szintén megvizsgáltunk –; mindezekből pedig egy olyan alapelv fakad, amely meghatározza a Teremtő és a teremtmény kölcsönös kapcsolatának alapjait. Ez az alapelvet az Úr szavai között találjuk meg: „Legyen néktek a ti hitetek szerint” (Mt 9,29, Károli).

Az isteni gondviselés alapelve a kegyelem; a kegyelem elérésének alapelve pedig a hit; és a „hitetek szerint” pedig az abszolút feltétel. Mármost a hit nem pusztán bizonyos eszmék gondolkodás révén való megértése vagy egy logikus érvelés elfogadása, bár minkettő beletartozik: a hit olyan cselekvési elv, amely magában foglalja az akaratot, az Isten iránti engedelmességet és az emberszeretetet. A kezdeti hit abban az elsődleges kérdésben engedelmeskedik Istennek, hogy Krisztusba helyezi a bizalmát a haragtól való megmenekülésért, és ez a hit biztosítja azt a kedvező kimenetelt, amelyben bízik. A fejlődő hit Isten szent akaratának számos egymást követő, különféle kérdéseiben engedelmeskedik; ez pedig a jellem és a magatartás szentségét eredményezi;  és ennek a gyakorlati kegyességben való, hitbeli fejlődésnek megfelelően adatik majd a dicsőség pontosan olyan mértékben, amilyet az egyén képes lesz elbírni. „A fájdalom útja nem is a kiérdemlés, hanem az alkalmassá tevő felkészülés” a dicsőségre (Moule a Róm 8,17-ről).

Nem kérdéses, hogy ez az elkerülhetetlen, éppen ezért változhatatlan szabály működik az ebben az életben elérhető jutalmak esetében, az Igéből pedig egyértelműen kiderül, hogy ez a helyzet az evilági élet után elérhető kiváltságokat illetően is. E kiváltságok közül az egyik az első feltámadásban való részvétel, és ezáltal Isten királyságának öröklése. Nem találunk semmilyen alapot vagy indokot az Igében arra, hogy éppen ezek a kiváltságok ne tartoznának bele a kijelentett, változhatatlan szabályba. A szabály az ember alapvető természetében és Istennel való kapcsolatában rejlik, és sehogysem látszik lehetségesnek hatályon kívül helyezni vagy alóla kibújni, míg Isten az Isten és az ember ember. A hiten kívül lehetetlen Istennek tetszeni vagy Tőle bármiért elismerést kapni. Nem lehet Neki hitetlenséggel tetszeni, és nem is fogja megjutalmazni azt.

Az áldás mértéke a lehetőségek szintjén Krisztus megmérhetetlen, kimeríthetelen érdeme, amelyet Isten az Ő kegyelméből szabadon elérhetővé tett a bűnösöknek; a tulajdonképpeni, megszerzett áldásunknak a mértéke viszont a hitünk, az a hit, amelyet az előzőekben fogalmilag meghatároztunk és alátámasztottunk. Ezért a felvitetés (elragadtatás) és a jobb feltámadás az Istennek tetsző, hitből fakadó élet következménye, amint azt egyértelműen látjuk a Zsid 11,5-ben és 35-ben.

„Ily hitet adj, ó Istenünk,

Kegyelmesen halld meg, mit kérünk,

Fiadon, Jézus Krisztuson keresztül,

Ki egészségünk forrása egyedül.”

(Petrus Herbertus)

AZ ESZMÉNYKÉP ÉS A VALÓSÁG

A Jak 1,13-17-ben azt látjuk, hogy (1) Isten gonoszsággal nem kísérthető; (2) Ő maga sem kísért senkit a gonoszra; (3) minden ajándéka jó; (4) Ő nem változik. Ez a szakasz nem csak az emberekről beszél, mert azt mondja: „Ő maga sem kísért senkit”, és ebbe minden lény beletartozik, amit vagy akit Ő csak teremtett.

Azt is látjuk a továbbiakban, hogy sem az erkölcsi rossz bejövetele a világba, sem annak tartós ittmaradása nem volt Isten eredeti szándéka. Nem tervezte azt, hogy megjelenjen a rossz, vagy hogy Ő engedjen annak a kísértésnek, hogy rosszat hozzon létre, mert az lehetetlen is. Isten senkit nem indít erkölcsi rosszra: az a teremtmény saját, belső vágyaiban ébred. És mivel Isten nem változhat, Őrá nézve mindezeknek mindig is igaznak kellett lenniük, és így is kell maradniuk mindörökre.

Ez pedig akkor is így van, ha Isten előre látta, hogyan alakulnak majd a dolgok, és kegyelemből eltervezte a helyreállítás eszközeit is. Az eredeti terve nem tehette elkerülhetetlenné a rosszat, különben Ő lenne a felelős szerzője a rossznak.

Következésképpen az Alkotó vágya és szándéka nem lehetett más, mint hogy minidg mindenki megtartsa az eredeti tisztaságát és tökéletességét, és ebben Isten bizonyára kész is lett volna megtartani őket. A valóság azonban nem éri el ezt az eszményt: nem minden teremtmény tartotta meg az eredeti állapotát.

Amikor tehát Isten a megváltást eltervezte, a célja a teljes emberi nem megváltása volt (a Jn 3,16; 2Kor 5,19; 1Jn 2,2; 4,14 és 5,19-ben látjuk, hogy a „világ” a Sátán hatalma alatti teljes emberi nemet jelenti, nem csak a választottakat). A valóság azonban itt sem éri el az eszményt:  nem minden ember üdvözül.

Amikor Isten eltervezte Izrael Egyiptomból való megszabadítását, a szövetsége, a szándéka és az ígérete az volt, hogy a teljes nép örökölje Kánaánt; a valóság azonban jócskán elmaradt az eszménytől (1Kor 10; Zsid 3 és 4).

Továbbá, Isten első ajánlata az volt, hogy minden izraelita az Ő papja legyen, hogy ők képviseljék Előtte a népeket, és az Ő áldásának közvetítői legyenek a többi nép számára (2Móz 19,6). A gyakorlatban pedig mindössze egyetlen család tarthatta meg ezt a kiváltságot: a valóság jóval alatta maradt az eszménynek.

És megannyi más eset is van még. A működő alapelv szerint Isten mindig egy eszményi tervet formál, és határozottan kész lehetővé tenni a terv hatálya alá esők számára, hogy azt elérjék és beteljesítsék. Azonban a saját dolgaikban az angyaloknak is és az embereknek is biztosított döntési lehetőséget; ezért senkit sem kényszerít, sem nyíltan, sem rejtetten semmire – ez nem volt benne a tervében sosem –, következésképpen a teremtmény visszaélhet ezzel a csodálatos lehetősséggel a saját kárára: „Hányszor akarta[lak] összegyűjteni (…) de ti nem akartátok” (Mt 23,37). Így az ember akarata győzedelmeskedhet Isten akarata fölött az ember saját személyes dolgaiban, és a valóság kevesebbnek bizonyul az eszménynél.

A helyreállítása (az újonnan születése) után tehát a hívőnek továbbra is megmarad a saját dolgait érintő döntési joga. „Vajon ti is el akartok menni [Tőlem]?” – kérdezte Krisztus az apostoloktól (Jn 6,67). Hatalmukban állt megtenni. Isten, kegyelméből, a fejlődésünkhöz és a célhoz érésünkhöz szükséges minden lehetséges mozdító erőt és gondoskodást megad, de nem kényszeríti gyermekeit, hiszen egyedül az értékes Számára, ami szeretetből fakad, a szeretetnek pedig szabadon kell megnyilvánulnia.

Itt lép be a képbe az Isten jóságából fakadóan megnyílt kiváltságok el nem nyerésének eshetősége, amelyet számos igehely alapján bemutattunk, és amely olyan biztosan és elkerülhetetlenül vonatkozik a jövőbeni dolgokra, mint a jelenlegiekre, a mennyei dolgokra, mint a földiekre. „Az ő isteni hatalma (…) mindennel megajándékozott bennünket (…), ez ígéretekre támaszkodva ti is teljes serénységet vessetek latba (…), azért annál inkább serénykedjetek testvéreim, hogy elhivatásotokat és kiválasztott voltotokat megszilárdítsátok (2Pt 1,3-11; Csia).

G.H. Lang: Eszménykép és valóság – 3. rész

A KEGYELEM TARTALMAZHAT FELTÉTELEKET

Rámutattunk, hogy (a) minden ajándék Istentől származik, méghozzá kegyelemből, mivel a haragon kívül semmi mást nem érdemelnénk. „A bűnösnek a kárhozaton kívül minden kegyelem”. (b) Hogy mindazonáltal mindig fennáll a lehetőség, hogy az ember ne fogadja el, amit a kegyelem kínál, és így ne nyerjen semmit Isten kegyelmi ajánlatából.

Ez a megváltatlanokra is igaz: számukra a szabadítás az, amit teljes egészében visszautasíthatnak vagy figyelmen kívül hagyhatnak; de a megváltottakra is igaz marad, ha elmulasztják megszerezni azokat a további kincseket, amelyek felé a helyreállításuk megnyitotta az utat.

Senki sem kérdőjelezi meg ezt a jelenvaló élettel kapcsolatosan, hiszen bizonyos, hogy számos hívő nem élvezi a maga teljességében Krisztusból mindazt, ami pedig most is minden keresztény számára elérhető lenne. A megváltás bizonyossága, az Istennel való tudatos apa-gyermek kapcsolat, a papi bemenetel és erő a közbenjárásban, a Krisztussal a mennyeiekben való lakozás bensőséges észlelése – ezek lehetnek olyan kiváltságok, amelyek gyakran nincsenek meg, sőt, amelyekről valóban sokaknak, akik pedig tudják, hogy Jézus a megváltójuk, nincs is semmi ismeretük, sőt még lehetőségként sem hallottak róla. A hiányos tanítás miatt olyanok, mint azok a tanítványok, akik nem fogadták még be a Szellemet, mert nem tudták, hogy nekik adatott (ApCsel 19,2).

Az is bizonyos, hogy vannak olyanok, akik nagyon is ismerték ezeket a kiváltságokat, azoknak erejét, ám elveszítették ezeket a tapasztalatokat a testiesség és a világiasság miatt.

Ha tehát a jelenlegi kiváltságoknak híján lehetünk, akkor milyen alapon kellene azt gondolnunk, hogy a jövőbelieknek nem? Az Ige gondos tanulmányozói persze nem is tartják így. Általánosan elismerik, hogy a királyságban adott jutalmak arányosak lesznek a hit cselekedeteivel, a szeretetből fakadó fáradozással, a királyságért való szenvedéssel ebben az életben, és hogy ezek a jutalmak díj- illetve koszorú-természetűek, tehát elveszíthetők.

Az itt szóban forgó lényeges pont azonban az, hogy nem csak a királyságban kapott pozíció és jutalom, hanem egyáltalán az oda való bejutás is pontosan ezen az alapon áll! Semmilyen új elméletet nem vezetünk itt be az életről vagy a jutalmazásról, hanem csak kiterjesztjük ugyanazt a már meglévő alapelvet – ezért azt kell már csak megnéznünk, hogy mi az Ige tanúságtétele a kérdésről. Ez a tanúságtétel pedig szerintünk oly világos és bőséges, mint az az igazság, hogy Isten királyságának léteznie kell. A tanítványoknak címzett kijelentéseket úgy vesszük, hogy pontosan azt jelentsék, amit mondanak, pl. ezeken a helyeken: Mt 5,20; 18,3; Róm 8,17; 1Kor 6,7;10; Gal 5,19-21; Ef 5,5; Fil 3,10-11; 2Tessz 1,11; 2Tim 2,11-13; Jel 2,27-28; 3,4;5;21 stb.

Beszélik, hogy amikor I. Erzsébet egyszer egy életére törő merénylő kegyelmi kérvényén gondolkozott, azt ajánlotta végül, hogy kegyelmet ad az általa megnevezett feltételek betartása esetén. A kérvény írója azonban visszaüzent, mondván, hogy a feltételekhez kötött kegyelem nem kegyelem. Erzsébet állítólag azt mondta erre, hogy jobb teológiai lecke volt ez számára, mint amit a püspökeitől valaha is tanult.

Bizonyára sokak számára találó ez a gondolat, habár nyilvánvalóan hamis. A kegyelem nem kevésbé kegyelem, ha okkal, de feltételeket tartalmaz. John Bampton jelentős örökséget hagyományozott az oxfordi egyetemre, azzal a végakarattal, hogy a róla elnevezett előadásokat évente megtartsák. Ez kegyelem, hiszen senki nem kötelezte, hogy örökül hagyja a javait. Azonban, hogy biztosítsa a színvonalat, feltételként szabta, hogy az előadó legalább MA fokozattal rendelkezzen; azért pedig, hogy biztosítsa az előadások fennmaradását, megszabta, hogy az előadó addig nem kaphatja meg a tiszteletdíját, míg harminc példányt ki nem nyomtattak az előadás szövegéből. Ezek a feltételek nem kisebbítik a kegyelmet, ellenben bölcsességről tanúskodnak.

Az ajándék lehet feltétel nélküli vagy feltételes. Az előbbi esetén az adományozó csak annyiban dönt, hogy kinek ad vagy nem ad javakat. Ha viszont feltételes, az adományozó visszakérheti, vagy megtagadhatja attól, aki kapja, mert a fogadó fél elveszíti a jogosultságát, ha nem teljesíti a feltételeket.

Az örökhagyás ismeretesen olyan feltételek mentén működik, mint például, hogy az örökös (a) felveszi az örökhagyó nevét, vagy (b) továbbra is a kívánt házban lakik, vagy (c) soha nem lesz római katolikus. Ezek a feltételek két csoportba sorolhatók: az (a) azelőtt lép életbe, mielőtt a vagyon az örökösre száll; (b) és (c) folytatódik a vagyon átruházása után. Az (a) esetében, amint a nevet felvették, az ajándék feltétel nélkülivé válik, de a (b) és (c) esetében mindig feltételes marad. Isten ajándékait tekintve azok szükségszerűen feltételesek, néhány az (a) csoportba, mások a (b) és (c) csoportba tartoznak.

A megigazítás és az örök élet a legelső; ez a megkívánt, és szükségszerűen elengedhetetlen feltétel: bűnbánat Isten előtt, és hit az Úr Jézus Krisztusban. Ha ez a feltétel nem teljesül, a kegyelem által kínált említett ajándékok sohasem szállnak át a bűnösre. Azonban ha ez a feltétel teljesült, a hozzá kapcsolódó jótétemények működésbe lépnek, méghozzá Isten részéről visszavonhatatlanul és a kedvezményezett részéről elveszíthetetlenül. Ezért íratott meg a bűnbánó és hívő emberről, hogy „ingyen megigazíttatott” Isten kegyelme által azzal a megváltással, illetve annak révén, amely Jézus Krisztusban van, és „Isten kegyelmi ajándéka pedig örök élet a mi Urunk Krisztus Jézusban” (Róm 6,23). A kifejezéseket szabadon értelmezve, a kegyelmi ajándék nem csak azt jelenti, hogy a bűnös számára vételártól mentes, hanem szabad bármilyen utólagos feltételtől is, ha egyszer valaki bűnbánat és hit alapján ezeket az ajándékokat megkapta.

Nem találjuk azonban igazolva, hogy ugyanez vonatkozna minden, az Isten kegyelme által felkínált ezután következő kiváltságra is. Ezek ugyanúgy a kegyelem ajándékai, de vagy a (b) vagy a (c) csoportba tartoznak, melyek folyamatos fennállásához feltételek kapcsolódnak. Ha Isten a Fiával az Ő királyságában való uralkodást a Vele való jelenlegi szenvedéshez kötötte, az nem csorbítja az emberek iránti kegyelmét amiatt, hogy egy ilyen nagyszerű lehetőséget adott, hanem azt mutatja, hogy valóban „teljes bölcsesség és értelem” (Ef 1,8) jellemzi, hiszen az Ő kegyelmével nem lehet visszaélni, hogy a restséget és a hűtlenséget támogassa.

 

A bűn feletti győzelem / Overcoming Sin

(See English version below.)

Mert a bűn ti rajtatok nem uralkodik; mert nem vagytok törvény alatt, hanem kegyelem alatt.” (Róma 6,14)

Élt egyszer Amerikában egy hívő, aki az életében számos dolog fölött győzelmet aratott, de volt négy-öt olyan bűne, amelyeket időről-időre elkövetett. Megvallotta, hogy az élete folyamatos bűnvallásból állt. Egy napon azonban a Róma 6,14-et olvasta, majd ennek megfelelően így imádkozott: „Uram, a Te Igéd azt mondja, a bűn nem fog uralkodni rajtam, de a jelenlegi helyzet az, hogy nagyon is uralkodik. Mégis én hiszek a Te szavadban, ezért kijelentem, hogy legyőztem a bűnt.”

Később, amikor a szokásos kísértéssel találkozott, megint mindig csak elbukott volna, ha magára néz – de valahányszor Isten szavában bízott, és azt mondta az Úrnak, hogy az Ő Igéje nem lehet hamis, győzelmet aratott. Így győzelmes lett az egész élete. Ez a legfontosabb dolog, amibe bele kell kapaszkodnunk: Isten Igéje. Ha magunkra nézünk, ugyanolyan romlottak leszünk, mint korábban, ha a minket körbevevő dolgokat figyeljük, éppolyan nehéz lesz ellenállni, mint mindig. Ha azonban Isten szavában hiszünk, akkor képesek leszünk győzedelmeskedni.

Watchman Nee

English:

For sin shall not have dominion over you: for ye are not under law, but under grace. Romans 6.14.

 In America there was once a Christian who had been able to overcome many things in his life except for four or five sins which he committed repeatedly. He confessed that his history was a story of continual confession. One day he read Romans 6.14. He accordingly prayed as follows: “Your word says sin shall not have dominion over me, but my situation attests that sin has had dominion over me. Nevertheless, today I believe in Your word, therefore I declare I have already overcome my sin.”

 Later on, when one of the same temptations came his way, he would still fall if he looked at himself; but whenever he trusted in the word of God, telling God that His word could not be untrue, he experienced victory. And thus he lived a victorious life. Here is the most important thing for us to lay hold of: God’s word. If you look at yourself, you shall be as corrupted as you were before. If you look at your environment, it will be as difficult as it has always been. But if you believe in God’s word, you are able to overcome.

Watchman Nee

“Mivel pedig fiak vagytok…” (Watchman Nee)

„Az apa viszont ezt mondta szolgáinak: Hozzátok ki hamar a legszebb ruhát, és adjátok reá, húzzatok gyűrűt a kezére, és sarut a lábára!” (Lukács 15,22)

A tékozló fiú előre eltervezte, mit fog mondani az apjának amikor hazatér, de annyira megérintette az apa szeretete, hogy nem tudta befejezni úgy, ahogyan kigondolta: „tegyél engem olyanná, mint béreseid közül egy”. Ha gondosan tanulmányozzuk a szövegkörnyezetet, azt látjuk, hogy az apa nem is hagyta volna, hogy a fia ezt mondja. Eleget hallott ugyanis. Nem várta meg, hogy befejezze a mondókáját, hanem egyből utasította a szolgát, hogy a legjobb köntösét hozza a fiára, gyűrűt az ujjára és cipőt a lábára.

Ez a fajta megmenekülés fedi fel előttünk, hogyan fog Isten velünk bánni: nem úgy, ahogy mi gondoljuk. Ha a mi gondolkodásunk szerint bánna velünk, legjobb esetben is csak béresek lehetnénk mindörökre. Úgy gondolunk önmagunkra, mint bűnösökre, Isten azonban azt mondja, gyermekek vagyunk. Azt hisszük, elveszünk, de Ő az asztalhoz ültet bennünket. Ha Isten kegyelméről beszélünk, nem áll fenn a veszély, hogy túlzásokba tudnánk esni! Azt hisszük, nem érdemeljük meg, hogy fiaknak neveztessünk, Ő azonban sokkal-sokkal többet tesz annál, mint amit valaha is el tudtunk volna képzelni.

Watchman Nee