Eredeti: The King of Love (A fordítás az oldalról letölthető pdf alapján készült.)
János 15,9-17: Amint az Atya szeretett engem, én is úgy szerettelek titeket. Maradjatok meg az én szeretetemben! Ha az én parancsolataimat megtartjátok, megmaradtok az én szeretetemben, amint én is megtartottam az én Atyám parancsolatait, és megmaradok az ő szeretetében. Ezeket mondtam nektek, hogy az örömöm bennetek legyen, és a ti örömötök beteljék. Ez az én parancsolatom, hogy úgy szeressétek egymást, ahogyan én szerettelek titeket. Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mint ha valaki életét adja barátaiért. Ti az én barátaim vagytok, ha azt teszitek, amit parancsolok nektek. Többé nem mondalak titeket szolgáknak, mert a szolga nem tudja, mit tesz az ura. Titeket azonban barátaimnak mondtalak, mert mindazt, amit az én Atyámtól hallottam, tudtul adtam nektek. Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket, és arra rendeltelek titeket, hogy elmenjetek, és gyümölcsöt teremjetek, és a ti gyümölcsötök megmaradjon, hogy akármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek. Ezeket parancsolom nektek, hogy egymást szeressétek.”
1János 4,7-16: „Szeretteim, szeressük egymást, mert a szeretet Istentől van, és mindaz, aki szeret, Istentől született, és ismeri Istent. Aki nem szeret, nem ismerte meg Istent, mert Isten szeretet. Abban nyilvánult meg Isten irántunk való szeretete, hogy az ő egyszülött Fiát küldte el Isten a világra, hogy éljünk általa. Nem abban van a szeretet, hogy mi szerettük Istent, hanem hogy ő szeretett minket, és elküldte az ő Fiát engesztelő áldozatul a mi bűneinkért. Szeretteim, ha így szeretett minket Isten, nekünk is szeretnünk kell egymást. Istent soha senki nem látta: ha szeretjük egymást, Isten bennünk marad, és az ő szeretete teljessé lett bennünk. Arról ismerjük meg, hogy benne maradunk, és ő mibennünk, hogy a maga Lelkéből adott nekünk. És mi láttuk, és bizonyságot is teszünk arról, hogy az Atya elküldte a Fiút a világ üdvözítőjéül. Aki vallja, hogy Jézus az Isten Fia, Isten megmarad abban, és ő is Istenben. És mi megismertük és elhittük Isten irántunk való szeretetét. Isten szeretet, és aki a szeretetben marad, az Istenben marad, és Isten is őbenne.”
Énekek éneke 1,1-4; 12-17; 2,1-6: „Énekek éneke, amely Salamoné. Csókoljon meg engem szája csókjaival! A te szerelmed jobb a bornál. Drága olajodnak jó az illata; neved, mint a kiöntött, drága olaj, ezért szeretnek téged a leányok. Vígy magaddal engem, hadd fussunk! Bevitt engem a király szobáiba. Örvendezzünk és vigadjunk benned, emlegetjük szerelmedet, mely jobb a bornál, méltán szeretnek téged.” „Mikor a király az asztalánál ül, jó nárdusillat árad rólam. Olyan nekem szerelmesem, mint egy köteg mirha, mely kebleim között nyugszik. Mint Engedi szőlőiben a ciprusfürt, olyan nekem a szerelmesem. Mily szép vagy, mátkám, mily szép vagy, szemeid olyanok, mint a galambok! Íme, te is szép vagy, szerelmesem, gyönyörűséges, és a mi ágyunk zöldellő. Házunk gerendái cédrusfák, mennyezete pedig ciprusfából van.” „Sáron rózsája vagyok, a völgyek lilioma. Mint liliom a tövisek közt, olyan az én mátkám a leányok között. Mint az almafa az erdő fái között, olyan az én szerelmesem az ifjak között. Árnyékában vágyom ülni, gyümölcse gyönyörűséges ínyemnek. Bevisz engem a borozóházba, és zászlaja fölöttem a szerelem. Erősítsetek engem aszúszőlővel, üdítsetek föl engem almával, mert a szerelem betege vagyok. Bal keze a fejem alatt van, és jobb kezével átölel engem.”
A Király eljön a földre, hogy megalapítsa királyságát
Tudjuk az Igéből, hogy létezik a tér és az idő fölött egy csodálatos, megfoghatatlan trónus, mely telve van dicsőséggel, smaragd, arany és tündöklő világosság ragyog körülötte, fölötte pedig élő lények folyamatosan ezt kiáltják: „Szent, szent, szent vagy, dicsőséged betölti az egész mennyet és a földet”. Ez a trón már a világ megalapozása előtt létezett; s egyszer csak hallhatjuk az isteni tanács kérdését: „Kit küldjek el, ki megy el követségünkben?” És jóval azelőtt, hogy Ézsaiás megszületett volna, Isten Örökkévaló Fia ezt mondta: „Itt vagyok, engem küldj!”
Az idő teljességében a dicsőség Királya levetette fénylő öltözetét, és mindazok szeme láttára, akik a trón előtt térdet hajtottak, lejött a földre, hogy nem csak titkos, hanem szolgáló Királlyá legyen. Eljött, és hirdette az örömhírt azon keveseknek, akik régóta vágyakoztak rá: „Isten Királya és Királysága elközelített”. Az emberek teljesen felbolydultak, és a vidék szinte kicsattant az élettől, amikor a Felkent szertejárt Galileában, és csodákat tett, a világosságról beszélt; megváltott, helyreállított és megjavított mindent, ami eltört és elveszett. Azért jött, hogy bűnösöket mentsen meg. Milyen csodálatos Király volt Ő – de csak kijelentés által lehetett meglátni mint királyt, és azt is csak keveseknek. De végül a halála által megnyílt a királyság mindannyiunk előtt – és dicsőség Istennek, azóta, hogy Jézus feltámadt a halálból és újra mint dicsőséges Király, felment az Atya jobbjára, Isten titka feltárulhatott.
Isten szerette a világot, és ez nagy titok. Ki értheti meg? Mégis, ez a bizonyíték, hogy Isten szerette a világot: elküldte a Fiát a földre, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem átmenjen a sötétség uralmából szeretett Fia királyságába. Milyen elképesztő Király ez! Tudjuk, hogy azóta nagy sokaság ment át az Atya szerelmes Fiának királyságába, és tapasztalta meg a kegyelmet, a megbocsátást, a szabadságot, a békességet, a gyógyulást az életében és az Atya szeretetét.
János kicsiny gyermekekhez szól a levelében, és azt mondja: „Lássátok meg, milyen nagy szeretetet tanúsított irántunk az Atya: Isten gyermekeinek neveznek minket, és azok is vagyunk.” Milyen csodálatos szeretetet tapasztaltunk meg az Atya részéről! És a Szent Szellem adatott nekünk, belénk és ránk, hogy átváltoztasson, felkészítsen, és dicsőségről dicsőségre vezessen, míg meg nem állhatunk a dicsőség fiaiként abban a királyságban – Magával a Királlyal, a Messiással, Urunkkal, Jézus Krisztussal együtt.
Azt szerettem volna elmondani, hogy mennyire fontos, hogy ezek a dolgok ki legyenek jelentve a szívünkben. Meg kell látnunk a szívünkben a dicsőség Királyát! Minél világosabban látjuk, mennyire dicsőséges a mi Királyunk, annál inkább meg fog látszani odaadásunkon, önátadásunkon, szolgálatunkon az Ő természete. Azt is megpróbáltam a korábbiakban megosztani veletek, hogy habár nagyon jól ismerjük ezt a kifejezést – Jézus a Krisztus –, olyan élő kinyilatkoztatásra van szükségünk a Krisztusról, hogy a Szent Szellemet Isten kitölthesse ránk. Ez az Ő legszemélyesebb felkenése minden egyes hívő és a gyülekezet számára, és amely meghatározott feladatokra és elhívásokra szól. Jézus, a Felkent, és Jézus, Aki felken, eljött, hogy kitöltse Szellemét ránk, és hatékony szolgákká tegyen bennünket a királyságban.
Jézus kijelenti magát azoknak, akik megtartják a parancsolatait
Van azonban egy másik kijelentés is a Királyról, amelyről most szeretnék beszélni. Az a tanítvány vezet be minket ebbe, akit Jézus szeretett: János, aki néhány nagyon bensőséges beszélgetést idéz fel Jézussal még a Golgota előtt, és egyedülálló módon írja le ezeket evangéliumában. A Jn 14,21-ben ezt mondja: „Aki befogadja parancsolataimat, és megtartja azokat, az szeret engem, aki pedig szeret engem, azt szeretni fogja az én Atyám; én is szeretni fogom őt, és kijelentem neki magamat.” Milyen csodálatos ígéret ez azoknak, akik megtartják parancsolatait!
A 23. versben ezt olvassuk: „Jézus így válaszolt: “Ha valaki szeret engem, az megtartja az én igémet; azt pedig az én Atyám is szeretni fogja, és elmegyünk hozzá, és szállást készítünk magunknak nála”. Jézus nagyon bensőséges dolgokat kezd megosztani a tanítványaival. Tudjuk, hogy az Atya szeretete nem személyválogató, Ő minden gyermekét egyformán szereti. Istennek egyetlen gyermeke sem mondhatja jogosan, hogy „Atyánk elhanyagolt engem”. Nem, mi ismerjük az Atya szeretetét. János az 1Jn 2-ben írja: „írtam nektek kisgyermekek, mivel megismertétek az Atyát. Írok nektek kisgyermekek, mert megbocsátást nyertek a vétkeitek az Ő nevéért” (12-13. v.).
Van azonban még valami más, valami több is azoknak, akik nekifeszülve igyekeznek. Van valami még mélyebb dolog ebben a bensőségességben, amit akkor tapasztalunk meg, ha szeretjük Őt és megtartjuk a parancsolatait.
A Jn 15-ben Jézus újra oly drága és bensőséges szavakkal beszél az együttlakozásról. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy ez teljesen magától értetődő – én Krisztusban lakozom, és Krisztus lakozik bennem. Igen kétségtelenül ez a mi helyzetünk Krisztus Jézusban, de itt, a 15. fejezetben olyan kapcsolatról beszél, melyben az ember Krisztusban marad, megtartja parancsolatait és hallgat a hangjára. A 15,9-ben mondja: „Amint szeret engem az Atya, én is úgy szeretlek titeket. Maradjatok meg az én szeretetemben.”
Jézus barátjává válni
A 14-15. versben ezt olvassuk: „Ti az én barátaim vagytok, ha megteszitek azt, amit én parancsolok nektek. Többé nem mondalak titeket rabszolgáknak”. Ne feledjük, hogy itt olyan rabszolgáról van szó, aki önként, szeretetből vállalta a rabszolgaságot. „Tudom, hogy saját, szabad akaratotokból jöttetek Hozzám, és adtátok magatokat Nekem; szolgálva meghajoltatok Előttem, ezért én nem nevezlek titeket ezután szeretett rabszolgáimnak, hanem a barátságomba fogadlak benneteket, és olyan dolgokat jelentek ki nektek, melyeket az Atyám mondott Nekem, mert a barátaim vagytok.” Ellentmondásosnak tűnhet, de nem az. Isten, az Atya minden gyermekét szereti, de vannak olyanok, akiket Jézus szeret, mint Jánost is, aki ezt a részt írta. Vannak olyanok, akik a barátai lettek.
Pontosítsunk azonban valamit. Amikor azt énekeljük: „Ó, mily barátunk Jézus”, az teljesen helyes, teljesen csodálatos és teljesen igaz: Jézusban barátra leltünk. A Jn 15 azonban valami másról beszél: mi vajon az Ő barátai vagyunk? Elmondhatja-e Jézus: „Mily barátra leltem benned”? Ez egy másik ének. Igen, Jézus a barátunk, és sokszor számíthatunk erre, de ez itt arról beszél, hogy mi legyünk az Ő barátai! Most pedig a barátai még mélyebbre hatoltak, Vele lakoznak – nem járkálnak ki-be, ki és be. A barátai pedig hallgattak rá, megtartották a parancsolatait, és nem csak azt mondták: „Meg fogom gondolni, Uram. Majd később visszajövök. Add nekem megint! Ja, igen, elfelejtettem. Hát, még meggondolom.” Nem, ezek azok, akik mélyebbre mentek, rabszolgák lettek, de most már barátokká váltak, és bizonyos dolgok kezdenek megnyílni a barátok előtt.
A Király a szerelmesünk
A kijelentésnek ahhoz a pontjához szeretnék eljutni, amely annyira titokzatos és mély, hogy hiába mondom el, csak azok fogják megérteni, akik tudják, miről beszélek. Azok, akik a szívüket az Úrnak adták, akik az Ő szeretetből való, önkéntes rabszolgái, akik Vele együtt lakoznak és hallgatnak Rá, Felé igyekeznek, vágynak megismerni Őt, Őszerinte való szívük van… – ha ilyen vagy, akkor egyszer csak eljön a nap, amikor eljön hozzád, mintha egyik barátjához jönne, és egyszer csak megcsókol. Olyan hirtelen történik, és teljesen szíven üt, és tisztára szerelmes leszel, mert valami megnyílt benned, amit még sosem vettél észre korábban. Ismerted az Atya szeretetét, de nem ismerted még soha a Szerelmesnek a szerelmét.
Nagy gyönyörűségünkre pedig kiderül, hogy a Király a szerelmesünk. Olyan nehéz ezt kimondani, és jó okkal, mert a „szerelmes”, „szerető” mára már csak rossz értelemben használatos. De hogyan mondhatnánk másképpen? Ez a Király igazi szerelmes, és olyan szenvedély, erő, féltékenység, öröm, határozottság, gyönyörűség és bensőségesség van benne, hogy nem könnyű beszélni róla. De ez van, és ez megtörténik. Megragad, és annyira titokzatos. Nem is nagyon merünk róla beszélni, mert kitalációnak tűnik – ki mondhatja, „Képzeld, Jézus megcsókolt”? Úgy hangzik, mintha eltúloznánk valamit. Túlságosan is bensőséges. Vagy esetleg úgy érezzük, ez olyasmi, amit mi sohasem kezdeményezhetnénk, de az igazság az, hogy Ő kezdeményezi, és semmit nem tudsz tenni azon kívül, hogy elfogadod a csókokat az ajkadon.
Sulamit szerelmes lesz
Nagyon titokzatos az a kép, melyet az Énekek Énekében látunk. Salamonról és Sulamitról, azaz egy sulamita nőről szól, ami valójában „egy senkit” jelent. Mindez egészen elképesztően titokzatos, mert ez a senki és a föld legnagyobb királya jönnek össze egymással.
Amikor mi egy királyságra gondolunk, általában a külsődleges dolgok jutnak eszünkbe, a pompa, a ceremóniák, hatalom, erő, hadsereg, trónterem, trónus, követek, hajlongó alattvalók, győzelmek, gazdagság, arany aranyra halmozva; tehát mindaz, amije Salamonnak megvolt. Salamon dicsőséges király volt, a bölcsesség igazi gazdagságával és az Úr félelmével, nem beszélve azokról a javakról, melyeket életében összegyűjtött. Micsoda királyság volt ez! Mi ezek szerint a külsődleges dolgok szerint gondolunk a királyságra, pedig amikor Jézus a földön járt, és rejtetten volt Király, a királyságát mégis láthattuk. Láthattuk a tekintélyét és az eltökéltségét, a céljait; láttuk erővel és hatalommal cselekedni. Láttuk Őt megkötözni az ellenséget, és hatalmas csodákat tenni. Most pedig az Ő királyságában vagyunk.
Mire gondolunk, amikor azt a szót halljuk, hogy királyság? A kereszt hordozására, az Úr szolgálatára, a kötésre és oldásra való felhatalmazásra, a királyság kulcsainak használatára, imádkozásra és imádatra gondolunk; s a helyünkön megállva kijelentjük: „Jézus az Úr a földön”, és mi teszünk erről élő bizonyságot. A királyságnak megvan a maga erőszakossága. Szolgálat és valódi küzdelmek, harcok vannak itt. De van egy elrejtettség és valami mennyei is ebben a királyságban. Beszélünk a királyságról, és gondolunk ezekre a dolgokra; és tudjuk azt is, hogy a királyság középpontjában mindenki számára van egy kereszt. Ezért tapasztalunk üldözést, szenvedést és ezért hozunk áldozatokat ebben a királyságban.
Sulamit látása a királyságról
Hadd tegyek föl egy egyszerű kérdést: Vajon milyennek látta Sulamit a királyságot? Milyennek láthatta Salamon királyságát? Amikor az Énekek Énekére visszatekintünk, természetesen azt látjuk, hogy valami nagy titok máris történt, mert Sulamit ezekkel a szavakkal nyit: „Csókoljon meg engem szája csókjaival! A te szerelmed jobb a bornál. Drága olajodnak jó az illata; neved, mint a kiöntött, drága olaj, ezért szeretnek téged a leányok.” A király megcsókolta, és most Sulamit többet akar, mert szerelmes lett.
Nem ismerjük a történetet emögött a pillanat mögött, de arra kell következtetnünk, hogy valami bizonyára történt. Elképzelhetjük esetleg a fiatal Salamont, amint egy nap feláll, otthagyja a templom épületének tervrajzait és a hozzá tanácsért és bölcsességért forduló sokaságot, s ellovagol abba az országba, ahol meglátja ezt a barna leányt. Odamegy hozzá és a szemébe néz, elmondja neki, hogy milyen szépséges és kedves, s mindazokkal a gyönyörű költői szavakkal és szép prózaisággal, királyi módon körüludvarolja. A lány lesüti szemét, majd amint felmosolyog rá, a király megcsókolja, és elmegy. Nyilván biztos visszamegy a palotájába, és újra kézbe veszi a tervrajzokat, meg az összes többi dolgot, amit szokott csinálni a királyságban. Sulamitnak azonban most volt először igazi látása a királyságról, és ez Salamon volt, és ő szerelmes lett bele.
Ez pedig valami csodálatos titokról beszél, mely Isten gyermekei között történik, hogy miközben szolgálunk, miközben szeretünk és igyekszünk, miközben éljük az életünket, akkor, amikor legkevésbé számítunk rá, a Királyunk, a dicsőség Királya eljön hozzánk, és mond nekünk valamit, ami megragadja a szívünket. Valami annyira személyes dolog ez, hogy az már-már félelmetes. Meghaladja a képzeletet. Nem is tudnánk magunktól kitalálni ehhez hasonlót. És ha valóban szeretett és megcsókolt minket a Király, egy titok válik valósággá bennünk, amit meg kell tartanunk. Megosztotta a szívét velünk.
A Király Sulamitot választja – egy senkit
El tudjuk képzelni ezt a dicsőséges királyt, amint megosztja a szívét ezzel a munkától lebarnult, egyszerű leánnyal? El tudjuk képzelni a dicsőség Királyát, hogy megosztja a szívét veled vagy velem? Felmerülhetett-e egyáltalán a leánnyal kapcsolatban, hogy méltó-e? Képezhette-e egyáltalán vita tárgyát? Amit azonban mondani tudott, az ez volt: „A szerelem betege vagyok”. És egy dolgot tudott megvallani: „Ő volt az, nem én”. A Salamon vezette Izrael királyságában egy szolgálólány soha nem kezdeményezhetett volna a királynál azzal, hogy „Szia, mi a helyzet?”. Nem beszéltél addig, amíg nem szólítottak. Nem néztél valakinek a szemébe, hacsak az nem mondta: „Nézz rám!”. Tudjuk tehát, hogy csakis a király lehetett az, ő kezdeményezett; nincs kétség efelől. Neki kellett odamennie a leányhoz. Aki pedig ezt mondta utána a barátnőinek: „Engem választott, eljött hozzám, és azt mondta: ’nem te választottál engem, én választottalak téged’. (Emlékszünk, ugye, hogy mit mondott Jézus a barátainak a Jn 15-ben?) És miután megcsókolt, tudjátok, mit csinált? Elvitt ebbe a vendégfogadó házba, és egy nagy felirat lógott felettünk: ’Salamon szereti Sulamitot’, és azt mondta: ’Gyere, drágám, ülj ide mellém.’ És behozták azokat a csodálatos ételeket. Micsoda ünnepség volt!”
A Király iránti szerelem első fázisa
Mindnyájan ismerjük ezeket a kis szövegpárokat az Énekek Énekében. A találkozás és a legelső hódítás eredményeképpen a király azt mondja: „Kedvesem, galambom, szépségem, annyira szeretlek.” Majd Sulamit a 2,16-ban azzal összegzi: „Szerelmesem enyém, s én az övé vagyok.”
Itt most már teljesen meggondolatlan a szerelemtől. Onnan lehet észrevenni, hogy saját magát teszi előre: „Szerelmesem enyém”. Úgy jön át, mintha tényleg azt hinné, ő fogta meg a királyt valahogyan, hogy ő a fődíj, a király pedig a szerelemtől fűtött udvarló. De éppen ez az, amit Salamon akart, hogy gondoljon. A lánynak nem volt semmilyen státusza egészen addig a napig. Elhanyagolták, a saját családja is lekicsinyelte, és olyan munkát kellett végeznie a földeken, hogy lebarnult és durva lett tőle a bőre. Nem volt státusza saját magában, de hirtelen, egyszer csak lett valaki, aki szereti őt. Még kimondani is hogyan lehetett, hogy a királyok királya, a dicsőséges Salamon az, aki szereti őt? És bár annyira le volt nyűgözve, hogy nem értette meg, amit mondott neki, de úgy beszélt vele, mintha egy királynő lett volna teljes pompájában, olyan gyönyörű, a tökéletesség mintaképe. Ezt mondta a király a leánynak, aki persze nem tudta elhinni mindezt, de boldog volt, hogy a király vak a szerelemtől. Megragadta tehát, és kérte: „mondjad még, drágám, mondjad még!” A király pedig költőien tudott mindent megfogalmazni, és a leány teljesen beteg lett a szerelemtől. Megvallotta szerelmét minden módon neki, és bebizonyította, hogy szereti. Mondhatjuk, hogy csacskaság és bolondság volt a lány részéről azt mondani, hogy „Szerelmesem az enyém, és én az övé”, de fülig szerelmes volt, és a király tudta, hogy a leány mennyire bizonytalan.
A megváltás bizonyossága
Isten gyermekei annyira bizonytalanok. Olyanok, mint akik éppen csak megmenekültek, és nem értik, hogy a Király hogyan is nézhetne rájuk? És amíg az nem világos, hogy a Király szeret minket, és tökéletesnek és dicsőségesnek lát, addig nem is tudjuk elhinni. Sulamit sem hitte volna el soha. Meg akarom kérdezni: Te vagy ő? Évek óta szolgáltad Istent, olvastad az Igét, imádkoztál, vágytál az Ő bizonyságtevője lenni, próbáltad ezt, próbáltad azt, talán sikerült, talán nem, a növekedésed az Úrban hol megállt, hol elindult, odaszántad magadat Neki, és akkor egyszer csak megcsókolt? Ne kérjétek, hogy elmagyarázzam, ez mit jelent, de ha megcsókolt, pontosan tudjátok. Nincs senki más, ahová mehetnénk. Talán szeretnél menekülni a felelősség elől, a feladatok, a terhek elől, az iskolád, a munkád vagy a környezeted elől, de tudod, hogy nincs hová menni Rajta kívül, csakis Őhozzá. Megcsókolt téged. Milyen szavakat mondott neked? Vajon hitetlenkedve leráztad magadról? Hiszel Isten Igéjében? Vagy azt mondod: „Nem, ez nem szólhat nekem. Biztosan valaki másnak szól. Én soha nem lehetnék dicsőségbe jutott fiú, vagy része a menyasszonynak. Én csak az leszek, aki odakint csikorgatja majd a fogát. Nem kell nekem nagy ház, csak egy kis viskó, nekem ennyi is elég.”
De ha a Király egyszer már valaha eljött, és szólt hozzád a szerelemről, Ő nem beszél félmondatokban. Nem mond csak félig dolgokat, vagy, hogy csak félútig fogunk eljutni. Ezek a mi gondolataink és az ellenség hazugságai. Mert amikor a Király eljön és megcsókol, van valami, amit haza akar hozni a szívünkbe örökre. Mi az Övé és Ő a miénk. Annyira szeretné lerendezni ezt a dolgot, hogy azt mondhassuk: „Jézus az enyém.” Ennek semmi köze ahhoz, hogy mennyire voltunk tökéletesek, mennyire voltunk jók, vagy bármi hasonló. Egyszerűen csak tudjuk, hogy Jézus a miénk, és ez a megváltás bizonyossága.
A morva testvérek nagyon erősek voltak az üdvösségükről való meggyőződés dolgában. Amikor beszélgettek John Wesley-vel, mindig megkérdezték: „John, van-e már üdvbizonyosságod? Amíg nincs, addig bent is vagy meg kint is. Megmenekültél és kételkedsz. Nem tudod, hol vagy, mi a helyzet veled.” Ám amikor azt mondhatjuk: „Szerelmesem enyém, s én az övé vagyok, és a zászlója felettem a szerelem”, akkor elérkeztünk ebbe a nagy titokba.
A Királyért érzett szerelem második fázisa
A második szópárt a 6. fejezet, 3. részben találjuk. Sulamit átélt egyet s mást, és itt azt mondja: „Szerelmesemé vagyok, s szerelmesem az enyém.” Látjuk, hogy most már Salamon az első, ő a mondat alanya, ő az, aki számít. „Szerelmesemé vagyok, és szerelmesem az enyém.” Istennek hála ezért a magabiztosságért. A 3-5. fejezetekben megváltozott Sulamit nézőpontja, és most Salamont teszi előre. Amikor szerelmes lett, saját magát tette előre. „Szerelmesem enyém. Adjon még több szerelmet nekem. Most a szerelmesemé vagyok, és megmondom neki, hogy mennyire szeretem.” Valami történt ezalatt az idő alatt; események sorozata, ami elmélyítette a szerelmét. Éjjelente rátört a félelem, amikor fölébredt, és nem találta őt. Kirohan az utcára, és kiáltozik: „Hol van, hol van ő?” és rögtön belerohan. Ő megragadja, megöleli, és azt mondja: „Itt vagyok.”
Azt vesszük néha észre az életünkben, hogy a távollét és a vágyakozás időszakai segítenek ráébrednünk, mennyire drága is az Ő szerelme. Jaj, amit annyira biztosra veszünk, és eltűnik előlünk egy időre, érezzük azt az ürességet, ahogy ide-oda rohanunk és kérdezgetjük, „hol van Ő, hol van?” Ő pedig azt mondja: „Itt vagyok”, és lecsendesíti félelmeinket. Ránktör a félelem, „Lehet, hogy már nem szeret, biztosan elrontottam valamit, és többé már nem szeret.”
Sulamit nagyobb mélységben kezdi értékelni a királyt
Észrevehetjük, hogy Salamon egyszer sem mond semmi negatívat a leánynak, Sulamit negativitása saját magából, a saját megítéléséből fakad. A félelemrohamok után a leány szeme előtt Salamon különböző aspektusokból kezdi megmutatni magát. A lány csak nézi, nézi őt, és kezdi meglátni dicsőségét, szépségét, erejét és királyságát. Kezd rájönni, hogy Salamon nagyon fontos dolgokban utazik. Igazi nagymenő. Nem tudom, hogy Sulamit föl tudta-e fogni igazán Salamon valódi királyi tekintélyét és felelősségét. Csak szerelmeseként ismerte eddig. Most pedig nézi őt és azt mondja: „Hű, hiszen ez a királyok királya! Okos, jóképű, és mindenki odavan érte. Mindenki szereti és tiszteli, és ő mégis engem szeret.” Salamon értéke jócskán megugrott így a lány szemében, a szerelme pedig elmélyült, mert elkezdte meglátni olyannak, amilyen ő valójában.
Sulamit alábbszáll
Azt is észrevesszük, hogy Sulamit alábbszáll ezalatt az idő alatt. Volt az az eset, amikor Salamon az ajtóján kopogott az éjszaka közepén, és hívta: „Nyiss ajtót, szerelmesem, gyere, engedj be!”. A lány pedig azt mondja, „Hogy jöhetnék, már ágyban vagyok”. „Drágám, annyira szeretlek, kérlek, gyere ki”. Majd hirtelen csend lesz. A lány pedig észbe kap: „Várj, nem gondoltam komolyan, várj!” Kinyitja az ajtót, de Salamon már elment. Megszégyenülten tesz szemrehányást magának: „Mit tettem, mit tettem! Mi van, ha elveszítem? Hogy tehettem ezt?” Kirohan, hogy megkeresse, az emberek meg ide-oda lökdösik, taszigálják, bántalmazzák. A lány eléggé összezuhan, és rájön, hogy az ő státusza, identitása (a helyzete és az, hogy ki ő), tehát mindene mennyire egyedül csak a királyban van. Most Sulamit kezdi keresni őt.
De végig mindeközben, a király nem szűnik meg a szeretetét kifejezni a leánynak, aki rohanni kezd, hogy megtalálja. Minden szembejövőt megkérdez: „Hol van ő? Tudod, kiről beszélek, a legdrágább, legkedvesebb emberről a világon, hol van? Meg kell találnom, hibát követtem el!” Természetesen megtalálják egymást. Milyen csodálatos! Az eredmény pedig az, hogy Sulamit alábbszáll, a király pedig feljebb emelkedik. A lány részéről való vágyakozást megérlelte a távollét, és a távollét nagyobb szeretetet eredményezett. Ezek a szerelmi próbák mind a kapcsolat részét képezik. A lány rájött, hogy falak választották el őket egymástól, falak, melyeket mások emeltek, falak, melyeket ő épített, és ezeknek mindnek el kell tűnnie. Nem akar többé falakat, mert „én a szerelmesemé vagyok, és a szerelmesem enyém.” Ő az első. Ő a lány státusza és figyelmének középpontja, és boldog. Ragaszkodik a királyhoz, meg akarja tartani őt.
A Királyért érzett szerelem harmadik fázisa
Majd a harmadik szópárt a 7,10-ben találjuk meg, ahol azt látjuk, hogy újra változtak kicsit a szavak. A 6., 7., 8. fejezetekben a lány az egyre mélyülő kapcsolat további szakaszain megy át, végül azt mondja: „Én szerelmesemé vagyok, és ő is utánam vágyódik.” Most már tényleg nehezen hinné el, hogy a király bármi másra tudna gondolni őrajta kívül, mert ő alábbszállt, a király pedig megnövekedett. „Ő utánam vágyódik”. Többé nem pusztán a nagy ő a lány számára, hanem ő a minden. Pál apostol szavaira emlékeztet ez, amikor azt mondja: „nekem az élet Krisztus”. Nincs több legfontosabb dolog, Jézus a legfontosabb. Nem, Jézus minden; Jézus az élet. Egykor az áldás volt a lényeg, most az Úr. Sulamit tehát most azt látja, hogy ez az élet; az élet Krisztus; az élet az egyesülés; az élet a szerelem. Egységre talált vele, és azt mondja: „Soha nem akarok különválni tőled”. A király pedig azt mondja: „Soha nem akarok különválni tőled.” Immár együtt lakoznak, és beszélgetnek egymással ebben a lakozásban. Szeretetkapcsolat, párbeszéd és folyamatos kommunikáció van közöttük.
A 8. fejezetben csodálatos képet látunk: „Ki ez a lány, aki a pusztából jön szerelmesére támaszkodva?” Sulamit megtalálta a helyét: „Szerelmesére támaszkodva”. Immár együtt végzik a király küldetéseit. A második fázisban a lány nem értette még, mennyire fontosak ezek a küldetések. Most pedig a királlyal jár, és együttmunkálkodik vele minden ügyében. Meglátogatják a szőlőskertet, és a király illata a lány illatává lett. Még arra is találnak időt, hogy Sulamit húgának is segítsenek, hogy megtalálja a szerelmet, beteljesülést és áldást. Ez a kép tehát olyan egységet mutat be, amelyben egymásra bízzák a szerelmüket, és a szerelmes és a szeretet királya eggyé lettek. A könyv ezzel fejeződik be: „Fuss, szerelmesem, és légy hasonló a gazellához vagy a fiatal szarvashoz a balzsamos hegyeken!” Nagyon egyszerűen, amikor az ének véget ér, még mindig énekelnek, és még mindig nagy szerelem van közöttük egymás iránt.
Egyik szerelmes fut a Másik után
Egy egyszerű dologra szeretnék rámutatni, és ez az: a királyság olyan komolyan veendő valóság, mely magába foglalja az önátadásunkat, a kereszthordozásunkat és a Királynak való engedelmességünket. Ha azonban figyelmen kívül hagyjuk ennek a hátterét – hogy a munkálkodás és a szolgálat királysága mögött egy szerelmes szív szeretete húzódik meg, aki szerelmese után fut – éppen az egésznek a lényegét nem értettük meg. Mélyen, odabent, nem fogjuk megtalálni az Istent szolgáló Pál apostolt, aki így szól, „akkor is szolgálom Őt, ha éppen börtönben vagyok, mert tudom, hogy egy napon megkapom a jutalmamat, még ha ez a helyzet most meglehetősen gázos is”. Mit mond tehát Pál apostol? Ha jól emlékszem, a Filippi levélben írja – egyik szerelmes fut a Másik után. A Király megcsókolta Pált, aki most keresi, kutatja, követi Azt, Aki megragadta őt. Egészen a mennyig fog utána menni. Pál tudja, Ki az ő élete, és mi számára a nyereség. A Filippi levél nem más, mint „egy szerelmes futása a Szerelme után”. Pál kapott egy csókot, és most teljes erővel fut utána.
A hívő életének hátterében egy szerelmi történet húzódik meg. Dicsőségről dicsőségre, megpróbáltatásról megpróbáltatásra haladunk előre, de a titok azt, hogy ezek közepette felfedezzük az Ő szerelmét. Mit fedezünk fel vajon a királyságban végzett szolgálatunkban? „Igen, persze, én jól szolgálok; nagyszerű szolga vagyok; jaj, nézzétek, milyen csodálatos a királyság!” – Nem, amit valójában felfedezünk az ez: „Jaj, én úgy szeretem a Királyt, és a Király is szeret engem, és csak az hajt, hogy kövessem, menjek utána, fussak utána, Őutána, aki először engem utolért.” Ez nagyon mély kijelentés és nagy titok, és nem tudom, lehet, hogy csak az értheti meg, aki már kapott ilyen csókot.
Az idősebbik fiú
Ha a Lukács 15-ben lévő példabeszédre gondolunk, rájövünk, hogy Isten gyermekei közül milyen sokan vannak, akik az idősebb testvérre hasonlítanak: kötelességtudók, nehezen találnak örömöt, gondosan mindent nyilvántartanak, irigyek bármire, amit nem kapnak meg, keményen dolgoznak az elismerésért. És mindeközben hiányoznak az életükből az atya ölelése és csókjai. Egyszerűen elképzelhetetlen számukra egy olyan apa, aki ezt tenné. Tehát amikor a tékozló – egy teljesen érdemtelen alak – hazajön, és az atya megcsókolja, megöleli, drága ruhát ad rá, a báty iszonyú dühbe jön. Oly sok keresztény van, akiket nem ölelt, nem csókolt meg még soha az Úr, és tele vannak haraggal: „Én miért nem kapok belőle?!” Ez olyan szomorú.
Hiszen Ő kegyelemből csókol meg. Mit volt vajon Sulamitban? Valami nagy titokzatosság lengte körül? Nem, egyedül a király kegyelme és szeretete jött elé. Isten szeretet. Megtalálta őt, megnyerte őt, megragadta őt, és utána a lány kezdett futni utána, ahogyan Ő futott a lány után. Erről szól a történet. Ez a történet vége. A történet mögött azonban a királyság szolgáit látjuk, akiket megcsókolt a Király.
Jákób és az Örökkévaló
Pál apostolén kívül is találunk szerelmes történetet a Bibliában: Jákób és az Örökkévaló történetét – mert igen, ez is egy szerelemről szól. Mondhatnánk persze, hogy ez nem is szerelmes történet, hanem egy rettenetes történet. Jákób szörnyű dolgokat tesz, és Isten hagyja is, egészen addig, míg egyszer birokra nem kel vele, és kiüti a forgócsontját. Ez valami rettenetes bánásmód – nem, ez Isten szerelme. Az a mi bajunk a szerelemmel, hogy él bennünk róla valami sekélyes, romantikus kis elképzelés, amit leginkább régi slágerekből merítettünk. Isten szerelme erőteljes, sőt, veszélyes. Meglepődünk féltékenységén és bánásmódján, szenvedélyén és szerelmén, megbocsátásán, azon a mozgási szabadságon, melyet néha ad, utána meg a korlátokon, melyeket megkövetel. Az Ő szerelme leírhatatlan.
Ha azonban megnézzük Jákób életét, ott megláthatjuk. Soha nem engedte el Jákóbot, sőt, mi több, soha nem is akarta volna soha elengedni. „Jákób, én örökkévaló szeretettel szerettelek.” A Róma 9-10-11 ezért jelenti Jákób és az Örökkévaló szerelmes történetének a folytatását. Megértjük vajon, hogy amikor Isten szeretetből választ, akkor nem ereszt el többet? De ez a szeretetet. Amikor átadod magad neki, édes. Ha küzdesz ellene, akkor igazi harcnak nézel elébe, de valami azt súgja, Ő fog nyerni.
A Király szerelme annyira meglepő tud lenni. Meglepő, hogy az Úr mit mond, amikor a szívünkhöz szól, különösen, ha kudarcot vallottunk vagy csüggedés vett erőt rajtunk. Néha csak annyit mond: „Te az én gyermekem vagy”, és mindössze ennyi elég ahhoz, hogy talpra álljunk. Amikor halljuk ezt mondani, olyan az, mint egy csók, és felkelünk a porból, és Isten irgalmából erőt kapunk, és többé nem csüggedünk. Az Ő szereleme ilyen csodálatosan erős.
Megismerni és elhinni Isten szerelmét
Figyeljük meg, mit mond János, akit Jézus szeretett, az 1Jn 4,16-ban. János magáról beszél és azokról, akik vele voltak, és ezt mondja: „És mi megismertük és elhittük Isten irántunk való szeretetét. Isten szeretet, és aki a szeretetben marad, az Istenben marad, és Isten is őbenne.”
Szeretném kicsit átfogalmazni ezt. A tanítvány, akit Jézus szeretett, és aki nyilvánvalóan szerette az Úr Jézust, azt mondta: „Megismertük azt a szeretetet, mellyel Isten irántunk van”. Mit akar mondani ezzel? Tudjuk, hogy az Úr azt mondja, hogy szeret minket, hogy mi Krisztusban és Isten szeretetében vagyunk. János azonban azt mondja: „Megismertem Isten szeretetét, és ez valósággá vált számomra, és azóta elhiszem.” De nem azt mondja az Ige, hogy aki hisz Őbenne, az nem vész el, hanem örök élete van, mert Isten úgy szerette a világot? Attól a pillanattól fogva, hogy hiszünk Jézusban, hisszük azt is, hogy Isten szeretett minket, és Jézus meghalt a bűneinkért. Most azonban eljutottam oda, hogy elhiggyem Isten irántam való szeretetét. Mintha Isten folyamatosan tovább vezetne: hisszük, tudjuk, majd néhány év múlva valóban elhisszük és tényleg megismerjük. Aki Istenben lakozik, az a szeretetben lakozik, és Isten lakozik őbenne. Ezt onnan tudom, hogy megtapasztaltam. Az a tanítvány, akit Jézus szeretett, aki a fejét Jézus mellkasára hajtotta, azt mondja: „Megismertem, és egyre jobban megismerem, és egyre jobban elhiszem azt a szeretetet, mellyel Isten van irántunk”.
Megérezni jelenlétének és visszatérésének illatát
Lehet, hogy sokan nem értik ezt, vagy képtelenségnek tartják, de ha valakit szájon csókolt a Király és lelkünk szerelmese, el lehet-e felejteni azt az első csókot? Néhányatok nehéz időkön ment át, és könnyen feladhatta volna. De én nem hiszem, hogy az Úr Jézus haragosan mondta volna az efezusiaknak: „Emlékezzetek, honnan estetek ki, térjetek meg, és tegyétek az első cselekedeteiteket.” Szerintem ezzel azt akarja mondani: „Nem emlékeztek az első szeretetetekre? Hát nem akartok visszajönni?” Ha valakit Ő megcsókolt, el lehet-e valaha azt feledni? Ha valakit megcsókolt örök szerelmével, lehetséges lenne, hogy az nem akarja, hogy újra és újra megcsókolja? Hát nem érzünk valamit, amitől Sulamittal együtt mondanánk: „Csókoljon meg engem szája csókjaival! Szerelmed jobb a bornál.”
Vannak, akiket megcsókolt, és akik lehet, hogy azóta elmentek, hogy a világgal csókolózzanak. Borzalmasan keserű íze lehet. Ha kudarcot is vallottunk, és megfeledkeztünk róla, Sulamitnak elég volt megérezni jelenlétének illatát, ahogy felé közeledett, hogy újra felpezsdítse. Még oda sem ért, és mégis már lehetett érezni jövetelének illatát. Nem ébreszt benned vágyat jövetelének illata, hogy felkelj és Belészeress?
Nekem az élet Krisztus
Hogyan szeretjük Istent teljes szívünkből, teljes elménkből, teljes lelkünkből, és teljes erőnkből? Isten kegyelméből egy napon megragad bennünket Ő, és minden gondunk ellenére örömtelinek találjuk megvallani neki szerelmünket. Hiszen ki máshoz mehetnénk? Ha egyszer megcsókolt minket a dicsőség Királya, hogyan érhetnénk be bármilyen másik csókkal? Egyedül Ő tudja megelégíteni a lelkünket.
Mint szolgái és gyermekei, amikor ezt megértjük, akkor egy teljes háttértörténet alakul ki az életünkhöz. Amikor olyanok önéletrajzát olvassuk, akik olyan nagy áldozatokat hoztak az életükben, vagy akiket üldöztek, mivel találkozunk ezekben? Olyan belső tartással, mely telve van örömmel és békességgel bennük. Hogyan lehetséges ez? Úgy, hogy az üldözés mögött egy szerelmes történet húzódik, és egy Szerelmes, akire rátaláltak, és akinek a szerelme lett az életük mozgatója.
Akár élünk tehát, akár elmegyünk, hogy az Úrral legyünk, dicsőséget akarunk Neki szerezni. „Az élet nekem Krisztus, és a meghalás nyereség”. Ezek egy szerelmesnek a szavai. Téged már megragadott Jézus Krisztus? Vagy még mindig csak egy távoli Megváltó? Amikor az Úr asztalához jössz, Ő ugyan még mindig egy Atya, aki szeret téged és megmentett téged, egy Megváltó, aki a vérét ontotta érted, de most ez mind olyan távolinak, évekkel ezelőttinek tűnik? Hát nem találkoztál Vele, nem hallottad Őt, nem láttad Őt, a szívedet nem ragadta meg? Csak annyit mondok, hogy akkor keresd, kutasd Azt, Akit szeretsz!
A dicsőség Királyát tisztelet illeti
Amikor üdvösségre jutunk, Isten az Úr Jézus iránti szeretetet helyezi a szívünkbe, és ha ezt tápláljuk, akkor a Szellem lángra fogja lobbantani. Ő a királyság Királya, és a dicsőség Királyát tisztelet illeti. Nem szeretném senkiben azt a benyomást kelteni, hogy olyan bizalmaskodóan beszélhetnénk az Úr Jézussal, mintha egyenrangúak lennénk.
Jó pár évvel ezelőtt teológiára jártam, hogy felkészüljek a szolgálatra, és ez akkoriban volt, amikor egyes teológusok egy nagyon leegyszerűsített Jézus-képpel álltak elő. Egyikőjük írt egy könyvet: Lógunk együtt, Jézus? – címmel. Napi áhítatok voltak benne, körülbelül ebben a stílusban: „Hali, Jézus, hogy vagy? Minden oké veled? Mert én elég vacakul vagyok. Segíts már, légyszi.” Annyira bizalmaskodó volt – semmi hódolat vagy tisztelet. Semmi sem volt a Királyból azokban az áhítatokban.
Jézus a Messiás, a Király, az Úr, a dicsőség Királya, aki előtt minden térd meghajol. Hajoljunk meg Előtte mi is, imádjuk Őt, szolgáljuk Őt, és engedelmeskedjünk a parancsainak. Ha ezt tesszük, eljön hozzánk és körülvesz szerelmével. Ez az a kijelentés, amelyet az Énekek Énekében találunk. Áldjon meg bennünket az Úr, és adjon igazi, és még teljesebb szerelmet Jézus iránt mindannyiunk szívébe. Jöjjön el az Ő királysága, és legyen meg az Ő akarata úgy a földön, ahogyan a mennyben is.
Ámen.
Tetszett a bejegyzés?
Tetszik Betöltés...
Hitünk célja 