A Föld legkorábbi korszakai – Spiritizmus 3.d: Modern előtörés – 4. (G.H. Pember)

PDF: Pember_Earths_Earliest_Ages_HU-13d

részletek:

A démoni tanítások közül a második, közvetlenül megjövendölt elem a házasság tiltása.

A démoni tanítások második, közvetlenül is megjövendölt eleme, a házasság tiltása néhány év óta szintén erősödni látszik, melyet kétféle módon propagálnak, és mindkettő, amint azt mindjárt látni fogjuk, ugyanazt a célt, az özönvíz előtti bűn megismétlődését szolgálja.

Az első mód a közvetlen tiltás. Az önmegtartóztatás gyakori spiritiszta tanítás; és egyes szektáik, mint pl. „Az Új Élet Testvérisége” és az „Ezredéves Egyház” esetében ez a tagság elengedhetetlen feltétele. Az „Új Bibliában” tehát a cölibátust határozottan magasabb rendű állapotként határozzák meg, a teozófusoknál pedig már egyértelműen kijelentik, hogy a tökéletességhez feltétlenül szükséges ez az állapot, ezért mindenkinek el kell jutnia erre akár a jelenlegi, akár valamelyik eljövendő földi élete során. Hiszen, magyarázza Dr. Wild, ha a nőt, mint külső formát imádjuk a szellemi, a lényegi való helyett, az az anyag imádásához vezet. „Így a nő iránti szerelem a belső gyönyörök helyett a külsőre irányul, ez pedig előhívja az »Isteni Sophia« féltékenységét, akivel pedig azok egyesülhetnek, akik mélységes tisztelettel Istent Szellemként imádják, és ezáltal kifejlesztik szellemi középpontjukat, és rátalálnak a Logoszra. Ezek tudják, hogy létezik az a szellemi házasság, amely összeegyeztethetetlen a testiséggel” (Theosophy and the Higher Life [Teozófia és a magasabb rendű élet], 8-9. old.).

Az utolsó mondat ad némi támpontot, miért lehet szükség az önmegtartóztatásra: ugyanis akik ezt gyakorolják, az égi látogatók számára őrzik meg magukat. „Nem hiszem – vélekedik T. L. Harris –, hogy az embert nemnélküliség jellemezné fejlődésének magasabb rendű és végső állapotában.” Erről a témáról természetesen a lehető legkevesebbet szeretnénk mondani és idézni, de legalább annyit szükséges összefoglalnunk, amennyivel feltétlenül tisztában kell lennünk.

A „kettő az egyben” tanítása.

Jacob Böhme tanításai nyomán – melyek látszólag legalább részben az ősi misztériumokból származnak –, számos spiritiszta két különböző eseménynek tekinti az ember teremtésénél az 1Mózes első fejezetében és a másodikban szereplő leírást. Az elsőben azt, hogy „Isten képére teremtette őt, férfiúvá és nővé teremtette őket”, úgy értelmezik, hogy az ember eredetileg hermafrodita volt, „kettő az egyben, a nő a férfi oldalából, a férfi pedig a nő oldalából ered; és mindkettő tetszés szerint kifejezheti magát”.

Az ember bűnbeesése az elmélet szerint e két princípium kettéválását okozta, így szükségessé vált a házasság bevezetése, hogy a különválás fájdalmát átmenetileg enyhítse. De most elérkezett az idő, hogy helyreálljon az eredeti tökéletesség, és „a régi nemzési elvnek immár teljesen meg kell szűnnie, hogy az Isten királyságának rendje és mintája szerinti helyreállítás megtörténhessen. Össze kell gyűjtenünk az élet tengerének kiömlött cseppjeit, ahonnan az egész emberiség léte származik, és az életet magasabb rendű formációk számára kell fenntartanunk, ahogyan az tetszik Annak, akinek formáló hatalom van kezében, hogy olyan népet építsen magának, amely nem fog sem vétkezni, sem meghalni soha. Ez csak úgy valósulhat meg, hogy az emberi mivoltot magára öltő Úr által itt és most megtörténik a szellemi természet eredeti formára való visszaalakulása azon kiválasztott kevesek között, akik egész lényüket, testüket és lelküket Neki szentelve fogadják Őt, hogy kiformálhassa bennük a „hiányzó láncszemet”, amely nem más, mint a hozzájuk visszahozott másik felük, hogy az Ő képére újrateremtődhessenek, „kettő az egyben”, mint a kezdet kezdetén, és nem csak átmenetileg – mint ahogyan a mai médiumoknál látható, amikor transzállapotuk során sok szellem léphet ki testükből, illetve jelenhet meg rajtuk keresztül, mint kijárati ajtón, rövid időre, hanem amikor minden egyes újjáteremtett és helyreállított ember meg fogja kapni a maga másik felét, hogy vele és benne legyen, mint ahogyan az irányító szellem egy médiumban, mely időnként képes kézzelfoghatóvá tenni, vagy más szóval, materializálni magát, hogy mások is láthassák és beszélgethessenek vele.”

A kilencedik fejezetünket ismerő olvasó könnyen megérti e tanítás lényegét, amely „a föld és az ég dicsőséges házasságára” vonatkozik. Mert bár valószínűnek tűnik, hogy csak démonok, és nem a Sátán angyalai fogják végrehajtani a „kettő az egyben”-elvet a gyakorlatban, mégis az lesz a cél, hogy a világot a végső bűnre felkészítsék. Maguk a bukott angyalok valószínűleg nem fognak emberi testben lakozni, és – amennyire tudjuk – az emberekkel való testi viszonyuk sem fog az emberek leányain túlmutatni. De amikor – a még mindig megmaradt, bár csak rövid ideig tartó hatalmuk révén – mennyeinek látszó dicsőségben mutatkoznak majd meg, a korábbi tanítások és események arra fogják indítani az Istent elhagyókat, hogy úgy fogadják őket, mint a világosság angyalait, sőt – ahogy az imént idézett idézet is sugallni látszik – mint Magát az Urat.

(…)

A házasság közvetett tiltása.

Meg kell vizsgálnunk azonban még egy következő módját is annak, hogyan tiltják a házasságot – nem közvetlen módon, hanem valamiféle belső vonzalmat alapul vévő, lelki társak összekapcsolódásáról szóló furcsa tanok által, amelyek arra irányulnak, hogy a házasságot mint Isten által elrendelt intézményt teljesen elvessék.

Urunk határozott kijelentésével szemben az általunk jelenleg vizsgált irányzathoz tartozó spiritiszták azt tanítják, hogy a férfi és a nő házassága valójában a túlvilági élet nagy intézménye, és hogy minden embernek van egy lelki társa, aki mindörökre az ő párja lesz; bár e földi jelenben gyakorta elvétjük ezt, és következésképp, akik nem lelki társukkal kötik össze életüket, képtelenek kijönni egymással, és egységben élni. Állításuk szerint tehát ez húzódik minden házassági probléma hátterében.

Egyik könyvükben egy rossz házasság elszenvedőjét arra biztatják, viselje el a csapást, és vigasztalja magát azzal, hogy a túlvilágon biztosan megkapja majd élete társát, bár néha arra is utalnak, hogy akár már ebben az életben is bekövetkezhet enyhülés. De eltekintve attól, hogy mennyire ellentétes mindez a Szentírással, mennyire valószínűtlen, hogy egy ilyen elképzelés enyhíthetné a nem összeillő párok bosszúságát! Sok spiritiszta azonban ennél sokkal tovább megy, és kijelenti, hogy a házasság csak addig tarthat, amíg a szerződő felek hajlandók együtt élni: röviden, hogy Isten első rendelését – mint minden más korlátozást – szét kell szakítani, amint megterhelővé válik.

Mr. Herbert Noyes gondolatai a házassággal kapcsolatban.

Ítélje meg az Olvasó, milyen valószínű következményekkel fog járni, ha a most ismertetett vélemények elterjedtté válnak. Az idézeteket a Matrimonial Relations and Social Reforms [Házastársi kapcsolatok és társadalmi reformok] c. értekezésből vettük, melyet Mr. Herbert Noyes adott elő a Londoni Dialektikus Társaság előtt.

Miután kifejtette véleményét, hogy „a válásnak gyorsnak és szabadnak kell lennie, amikor csak kölcsönösen kívánják a felek”, és akkor is elérhetőnek kell lennie bizonyos feltételek és biztosítékok mentén, ha csak a pár egyik tagja szeretné, Mr. Noyes megjegyzi, hogy ezen állapotok elérésének legfőbb akadályát bizonyos „tarthatatlan egyházi téveszmék” képezik.

Ezután a következő intelmeknek ad hangot:

„A Mindenhatónak tulajdonított és az Ő igéjeként közzétett káromló találmányok közül kétlem, hogy van-e rosszindulatúbb és tévesebb annál, mint az a szöveg, amely azt állítja, hogy a mennyben nincs házasság. Azt állítom, hogy az egyházaknak teljes mértékben igazuk van, amikor azt mondják, az igazi házasság felbonthatatlan; de teljes mértékben tévednek, amikor azt állítják, hogy saját szertartásaik elegendőek az igazi házasság megteremtéséhez. Szilárd meggyőződésem, hogy a vonzalom és az érzelmi összhang nélkülözhetetlen a felbonthatatlan házassághoz, és hogy az átmenetileg felgerjedt állatias szenvedélyek nem megbízható jelei annak, hogy valóban meglennének az igazi házassági kapcsolat nélkülözhetetlen elemei. Hajlamos vagyok azt hinni, hogy egy igazi házasságban a férj és a feleség nem annyira egy test, mint inkább gyakorlatilag egy szellem és egy lélek – egyek az időben és egyek az örökkévalóságban; és hiszem, hogy amikor a mesmerizmus művészetét tudományos rangra emeljük – a lélek tudományára –, akkor olyan rejtélyeket kezdünk megérteni, amelyeknek csak halvány szikrája villan fel most az értelmünk előtt. A házasságnak az egyházi szertartásokból származó esetleges szentségét óhatatlanul elvetik majd a következő nemzedékek. A házassági kapcsolatok igazi szentségét azonban, amely az emberi természet isteni törvényein alapul, el kell majd ismerni a maga helyén, amikor a jövő nemzedéke teljesen beavatott lesz az Akarat misztériumaiba.”

Ezen eszmék közvetlen szembenállása az Igével. Létrejön a kapcsolatot a spiritiszták és a szekularisták között.

Több mint haszontalan volna az idézeteket szaporítani e fájdalmas témában, hiszen az eddigiek is megfelelően bemutatják a már egy ideje terjedő és fejlődő vélekedéseket. Csak annyit teszünk hozzá, hogy az amerikai spiritiszták még angol testvéreiknél is előrébb járnak.

Nem szükséges rámutatnunk, hogy az efféle nézetek milyen rendkívüli módon ellentétesek a Biblia tanításával. Isten törvénye ugyanis kimondja, hogy a férfi és a nő, amikor egybekelnek, egy testté lesznek, nem pedig egy szellemmé (1Móz 2,24), és hogy egyetlen okot, a hűtlenséget kivéve egyik sem hagyhatja el a másikat (Mt 5,32), míg a halál fel nem oldja a köteléket, amikor is az életben maradt fél szabaddá lesz. Az egész írás azonban, amelyből idéztünk, különösen is „az Akarat misztériumaival” kapcsolatos rész komoly előjele a törvénytelenség közelgő hullámának, amely egy időre gyakorlatilag elsöpörheti a Teremtő elsődleges intézményét a föld színéről.

A házasságról és az emberi akarat isteni jogáról alkotott elképzeléseikben a spiritisztákat pedig nagy számban támogatják a szekularisták, akiknek soraiból folyamatosan csatlakoznak hozzájuk. [Kiemelkedő példa volt erre Sir A. Conan Doyle és Mrs. Besant – G. H. Lang. megj.] Furcsa, hogy azok, akik Isten csodáin gúnyolódnak, a Sátán csodáira odafigyelnek! Mennyire találóak ismét Urunk szavai: „Én Atyám nevében jöttem, és nem fogadtok be engem; ha más jön a saját nevében, azt befogadjátok” (Jn 5,43).”

Tovább a 13. fejezet utolsó, 4. részére: Pember_Earths_Earliest_Ages_HU-13d

A Föld legkorábbi korszakai – Spiritizmus 3.c: Modern előtörés – 3. (G.H. Pember)

PDF: Pember_Earths_Earliest_Ages_HU-13c

Részletek:

Két indoka lehet annak, hogy az Ige megemlíti ezt a látomást. Először is, Pál megtapasztalása alapján bizonyosak lehetünk abban, hogy már most is, míg a testben vagyunk, megbecsülhetjük, és szívből örülhetünk annak – ha képesek lennénk látni és felfogni –, amit Isten tartogat a számunkra.

Másodszor, megtudhatjuk, miért kell megelégednünk egyelőre az általános ismeretekkel. Annak a gyönyörűségnek a teljes ismerete, mely hamarosan a miénk lesz, annyira lefoglalná a gondolatainkat, és annyira alkalmatlanná tenne minket a mindennapi feladataink ellátására, hogy Isten kénytelen lenne sokkal súlyosabb és fájdalmasabb nehézségekkel meglátogatni minket, mint ami jelenleg szükséges. Irgalmasságból tehát ezt a tudást visszatartja tőlünk. És a nagy Atya intézkedései közül melyikbe tudnánk mélyen beleásni magunkat anélkül, hogy föl ne fedeznénk, Ő valóban a szeretet?

De ezeket a közléseket, melyeket Isten megtagadott, és Pálon keresztül törvénybe ütközőnek jelentett ki, a démonok mindig készségesen megadták. Ezért – amennyiben a Bibliát a Mindenható Isten gondolatának kijelentéseként tekintjük –, újabb bizonyítékunk van arra, hogy a spiritiszták bölcsessége nem felülről való.

Példák a halál utáni állapotról szóló démoni tanításokra.

A tiltott tanítások rendszerint olyan démonoktól származnak, melyek elhunytak szellemeinek adják ki magukat, mondván, azt a megbízatást kapták, hogy leírják tapasztalataikat barátaiknak. Gyakran kezdik azzal, hogy elmesélik saját haláluk körülményeit, és feloldódásukat közvetlenül követő érzéseiket; de a boldogságot, melyben részük van, nem Krisztus engesztelő áldozatának, hanem kizárólag saját cselekedeteiknek és erényeiknek tudják be.

(…)

A spiritizmus azt tanítja, hogy még ha el is hanyagolják az emberek az üdvösségüket ebben az életben, az eljövendő életben helyrehozhatják ezt a hibát.

De semmiképp nem ezek a gyermekinek tűnő dolgok jelentik a legsúlyosabb démoni megtévesztést. Ugyanis a Bibliának azt a tanítását, hogy most van az alkalmas idő, és most van az üdvösségünk egyedüli napja, teljes mértékben elvetik ezek a hamis hírnökök. Teljes mértékben visszautasítják Urunk figyelmeztetését, hogy az ember sorsa már a köztes állapotban is fixen eldőlt, és hogy valaki vagy Isten Paradicsomában várja az igazak feltámadását, vagy az elveszettek börtönében a nagy fehér trón előtti ítéletet. A démonok eltávolítják az Úrnak e rettentését, ami pedig a bölcsesség kezdete volt oly sokak számára, és a hét szféráról szóló régi, babilóniai tanítással helyettesítik.

(…)

A magasabb szférák lakóiként megjelenő szellemek számos közlésben elmondják, hogy leereszkedtek az alsóbb szférákba, hogy felébresszék és segítsék a bűnbánatra jutni nem akaró megátalkodottakat. Az általuk hirdetett evangélium azonban nem az Úr Jézus evangéliuma, hanem, amint azt olvastuk, csupán a bűnösöknek szóló figyelmeztetésekből áll, hogy tartsanak bűnbánatot, tekintsenek Istenre, amely esetben Isten magához vonzza őket, és tegyenek meg mindent, amit tudnak a körülöttük élőkért. Soha nem találkoztunk egyetlen esettel sem, amikor egy szellem azzal az örömhírrel lépett volna be az alsóbb szférákba: „Higgy az Úr Jézus Krisztusban, és üdvözülsz”.

M.A. Oxon kísérőszellemének közlése.

Épp ellenkezőleg, a spiritisztáknál, akárcsak a teozófusoknál és a buddhistáknál, a bűnt csakis személyes szenvedéssel lehet jóvátenni, és ezt a dogmát gyakran olyan vehemenciával hangoztatják, amilyen azoknak a bukott lényeknek a vakmerő irigységéből és haragjából kitelik, akiknek a természetét az Úr nem vette Magára, és akiknek a tanúságtételét nem fogadta el. „A bűnt egyedül bűnbánattal és vezekléssel lehet orvosolni – jelentette ki a médium, M.A. Oxon kísérőszelleme –, amelyet személyesen, fájdalommal és szégyenben kell elvégezni, nem pedig kegyelemért való gyáva könyörgéssel, és olyan kijelentések színlelt elfogadásával, amelyeknek borzadályt kellene kiváltaniuk.”

Hálát adunk a minden vigasztalás Istenének, hogy nem nézi le az irgalomért való könyörgést, és nem veti meg az alázatos és megtört szívet. Ha pedig meghalljuk a Császár¹ őszinte beismerését, hogy az általa hirdetett hírvivők, vagy messiások nem kímélnék a bűnöst, hanem „ráeresztenék a korbácsot” (Spirit Teachings, 159. old.), kibeszélhetetlen hálára indít minket, hogy volt, Aki Magára vette a büntetést, hogy nekünk békességünk legyen, és elviselte a borzalmas sebeket, hogy mi meggyógyulhassunk.

Ami a „színlelt elfogadást” illeti, ez ismert hazug retorikai fogás, amikor hamis képet fabrikálnak, hogy azután arra jól lecsapva érjék el a kívánt hatást. De a mi Szentírásunk sehol nem ígér üdvösséget annak, aki csak színleli a Krisztusba vetett hitet. Épp ellenkezőleg, kijelenti, hogy a képmutató reménysége elvész, és gondot fordít arra, hogy rámutasson, habár bizonnyal egyedül hit által menekülünk meg, de ez a hit nem lehet meg bennünk, ha nem mutatkozik meg tetteink által.

A spiritizmus tendenciája, hogy a pápizmussal keveredjen, és magába szívjon minden más hamis vallást és filozófiát.

Az evangélium helyett ugyanakkor bugyuta meséket találunk arról, hogy a bűnbánó léleknek fények jelentek meg, melyek fokozatosan a kereszt alakját vették föl, a tanító angyalok pedig gyakran kezükben lángoló kereszttel láthatók. Fentebb már utaltunk a Heaven Opened c. pamfletre, ebben a közlések némelyikében itt-ott megjelenik a kereszt, melyhez a szerző a következő megjegyzést fűzi: „Szellemvezetőim szerint az üzenetekben szereplő kereszt az üzenet igazságának és az adott szellem szentségének a jele. Gonosz szellem nem tudja megadni a kereszt jelét.” Ez az utolsó mondat valóban fontos információt tartalmaz, csakhogy nehéz lenne a világtörténelemmel összeegyeztetni.

A kereszt jelképének használata azonban azt jelzi – és sok ilyen jel van –, hogy az új hit a katolicizmussal való összeolvadásra törekszik. Az Olvasó is minden bizonnyal észrevette, hogy a hét szféráról szóló tanítás szinte teljesen azonos a tisztítótűzről szólóval. És mivel a spiritizmus csupán az újjáéledése annak a behatásnak, mely először a pogányságot hozta létre, a pedig pápizmus nem más, mint pogányság megváltozott néven, a kereszténység fátyolával leplezve², valószínűnek tűnik, hogy e két rendszer összeolvadásának hamarosan nem lesz komoly akadálya.

Tovább a PDF-re: Pember_Earths_Earliest_Ages_HU-13c

A kárpit mögött, Isten jelenlétében (Radu Gavriluţ)

Elhangzott Nagyváradon, 2023. március 12-én

https://www.ekklesiaoradea.ro/uploads/20230312-RaduGavrilut2.mp3
PDF: 2023-03-12-Radu_Gavrilut_A_karpit_mogott_Isten_jelenleteben

Héberekhez írt levél 6,11-20: „De kívánjuk, hogy közületek mindenki ugyanazt az igyekezetet tanúsítsa mindvégig, amíg a reménység egészen be nem teljesedik, hogy ne legyetek restek, hanem kövessétek azokat, akik hit és türelem által öröklik az ígéreteket. Amikor Isten Ábrahámnak ígéretet tett, önmagára esküdött, mivel nem esküdhetett nagyobbra és így szólt: bizony gazdagon megáldalak, és nagyon megsokasítalak. És így, miután Ábrahám türelemmel várt, beteljesült az ígéret. Mert az ember önmagánál nagyobbra esküszik, és minden ellenvetésnek véget vet, mindent megerősít az eskü. Ezért Isten, mivel még teljesebben akarta megmutatni az ígéret örököseinek, hogy elhatározása változhatatlan, esküvel vállalt kezességet. Így ez a két változhatatlan tény, amelyekben lehetetlen, hogy Isten hazudjon, erősen bátorít minket, akik odamenekültünk, hogy megragadjuk az előttünk levő reménységet. Ez a reménység lelkünknek biztos és erős horgonya, amely behatol a kárpit mögé, ahova elsőként bement értünk Jézus, aki Melkisédek rendje szerint főpap lett örökké.”

Olvassunk még a Héberek 10-ből, 12-25. vers: „Ő ellenben, miután egyetlen áldozatot mutatott be a bűnökért, örökre Isten jobbjára ült, és ott várja, hogy ellenségei zsámolyul vettessenek lába alá. Mert egyetlen áldozattal örökre tökéletessé tette a megszentelteket. De bizonyságot tesz nekünk a Szent Szellem is, mert miután ezt mondja: ez az a szövetség, amelyet kötök velük ama napok múltán – így szól az Úr –: törvényemet szívükbe adom és elméjükbe írom, bűneikről és gonoszságaikról pedig többé nem emlékezem meg. Ahol pedig bűnbocsánat van, ott nincs többé bűnért bemutatott áldozat. Mivel tehát testvéreim, bízhatunk abban, hogy bemehetünk a szentélybe Jézus Krisztus vére által, azon az új és élő úton, amelyet ő nyitott meg előttünk a kárpit, vagyis az ő teste által, és mivel nagy papunk van az Isten háza felett. Járuljunk azért oda igaz szívvel és teljes hittel, mint akiknek a szíve megtisztult a gonosz lelkiismerettől, a testét pedig megmosták tiszta vízzel. A reménység hitvallásához szilárdan ragaszkodjunk, mert hű az, aki ígéretet tett. Ügyeljünk arra, hogy egymást szeretetre és jócselekedetre buzdítsuk. Gyülekezésünket ne hagyjuk el, ahogyan egyesek szokták, hanem bátorítsuk egymást annál is inkább, mivel látjátok, hogy közeledik az a nap.”

Megállok itt, bár érdekes dolgok vannak a következő igeversekben is. Az utóbbi időben említettem azokat az árnyékokat az Ószövetségből, amelyeknek megvan az igazi, valóságos megfelelője a mi napjainkban. Elmondtam akkor, hogy Mózest figyelmeztette az Úr: „meglásd, mindent a hegyen mutatott minta szerint csinálj.” És Mózes így is tett, és végül, mikor jött az ellenőrzés, Isten dicsősége alászállt, és a dicsőség betöltötte a sátort. Tehát az embernek nem adatott lehetőség arra, hogy magától kitaláljon valamit. Mindennek a hegyen mutatott minta szerint kellett készülnie.

Ma azonban az a helyzet, hogy ugyan olvashatjuk és láthatjuk nagyon világosan, hogy pontosan így történt; Mózes valóban hű volt Isten házában, és hallgatott Istenre, és mindent a hegyen mutatott minta szerint készített – de mi a helyzet ma velünk? Mikor egy izraelita a szövetség sátorához ment, bement az udvarba, és ott volt a rézoltár, a mosdómedence, sok-sok tevékenység. Isten vágya az volt, hogy az izraelita Isten jelenlétébe jusson. A külső udvarban nagyon sok minden volt, nagyon hasznos, szükséges és fontos dolgok, mint a rézoltár, ami nagyon impozáns volt, égett a tűz az oltáron, a füst felszállt Istenhez. Isten kedvesen tekintett az áldozatokra, és ez nagyon jó volt. Aztán ott voltak a papok, akik készültek bemenni a szentélybe. Megmosták a kezüket és lábukat a medencében, és így mehettek be a sátorba. Az udvarban mindenféle áldozatot mutattak be, sokféle, összetett tevékenység zajlott. A napfény világította meg az egészet, és az ember szabadon tevékenykedhetett. De mikor belépett a szentélybe, ott már nem volt semmilyen természetes fény. Zárt helyiség volt, ott voltak a kárpitok, a falak, teljes sötétség. Baloldalt helyezkedett el az arany mécstartó, amelyet a papoknak meg kellett gyújtaniuk, átellenben az asztal a kenyerekkel, szemben pedig ott állt az aranyoltár, és nem volt külső világosság. Az ember ott semmit nem láthatott a természetes világosságával. Elgondolhatjuk: hogy kellene csinálnom? Így kellene csinálni. Jó ez az ötlet? Igen, ez az ötlet nagyon jó! Testvérek, ott ez így nem megy; ott a természetes világosság nem működik. A hitélet olyan, hogy csak egyféleképpen élhetjük: a bennünk levő új élet által. Sokan próbálják a saját erejük által élni a hitéletet, és egyszer csak megrekednek, mert nem találnak erőforrást önmagukban, és kétségbe esnek.

Beszélgettem egy asszonnyal, aki nem hívő, és a sok idegeskedés és a stressz miatt problémái lettek a gyomrával. Azt mondta: – Találnom kell egy orvost. Mire azt feleltem: – Mit akarsz az orvossal? Nem látod, hogyan nézel ki? Nem látod, milyen stresszes vagy? Keresd, hogy megszabadulj a stressztől, aztán a gyomroddal is megoldódik a problémád. Azt akarod, hogy mindenféle vizsgálatoknak tegyenek ki, és végül úgysem találnak semmit? Te nem látod, hogyan nézel ki?

Az történik, hogy hívő emberek próbálják megélni a hitéletet: „Uram, imádkozom, olvasom a Bibliát, járok az alkalmakra, jócselekedeteim is vannak, keresem, hogy azt tegyem amit kell, és mégsem megy.” Mert a hitéletet csak úgy lehet élni, ha teljesen félretesszük azt, amik mi vagyunk. Nincs más út. Nem könnyű ezt meglátni, nem könnyű csődöt jelenteni és elismerni: „Nem tudom ezt tovább így csinálni, nekem ez nem megy.” De ha ezt nem tesszük meg, akkor nem fogjuk tudni élni ezt az életet.

De testvérek, a mi kiváltságunk nem csak annyi, hogy örüljünk annak, hogy Krisztus feláldozta magát helyettünk, és mi is meghaltunk vele együtt; hogy az Ő vére kifolyt, és mi bűnbocsánatot nyertünk. Ha ebben a világban járunk-kelünk, naponta beszennyeződünk az által, amit hallunk, Ő pedig felemel, és mi örülünk ennek – de ez nem elég. Tudjátok, mit jelent belépni a kárpit mögé? Mi akadályozta meg az embert abban az időben, hogy belépjen a kárpit mögé? Az, hogy tilos volt, mert csak a főpap mehetett be egyszer egy évben. A szentek szentjében az ember hallhatta Istent. A szentek szentjében az ember láthatta Istent. A szentek szentjében az ember megtapasztalhatta Istent. Ezekben a kiváltságokban nem volt része annak, aki csak kívül volt. Ha volt is világosság, ha volt is kenyér, és az ember láthatta az arany oltárra helyezett imádságokat, vagyis tömjént, a legfontosabb mégis az, hogy megtapasztalhassuk az Úr jelenlétét. A keresztények többsége nagyon elégedett azzal, ami a külső udvarban van. És ez is nagy dolog, hogy tudhatjuk, a bűneink meg vannak bocsátva, és mikor az Úr asztalához járulunk, tudjuk, hogy nem jutunk a pokolba, hanem a mennybe megyünk.

Tehát ez nagy dolog, de a kárpit ott van. Az ember nem tud bejutni a kárpit mögé, mert a kárpitnak ketté kellett hasadnia a tetejétől az aljáig. És mikor az Úr Jézus Krisztus kiadta szellemét a golgotai kereszten, a kárpit kettéhasadt, és megnyílt az út a szentek szentjébe. De mi akadályozza, hogy mi beléphessünk oda? A kárpit, vagyis a hústestünk, mi magunk. Az hiányzik, hogy megszabaduljunk önmagunktól. Mi nem örülünk, ha kigúnyolnak, nem örülünk, ha megaláznak, nem örülünk, ha nem értékelnek minket. És mivel nem örülünk ezeknek, nem tudunk megszabadulni önmagunktól, hogy beléphessünk Isten jelenlétébe. A külső udvarban zajongás volt: az állatok zajt csaptak, a léviták jöttek-mentek, mindenféle tevékenység volt, és ugyan ez mind hasznos tevékenység volt, de nem volt elég. A mi helyünk Isten jelenlétében van.

Vannak helyek, ahol az emberek hallják ezt az alap-evangéliumot, és örülnek, és ez nagyon jó, mert Istennek nagyon sok szolgája beszél erről. De az, hogy belépjünk a kárpit mögé, ez valami sokkal több; hogy meghalljuk, mit mond az Úr – nem, hogy mit mondanak mások, hanem mit mond Ő neked.

Bár az Úr nagyon hangsúlyozza a személyes életet, és nagyon fontos, hogy személyesen tudjak az Úr jelenlétébe jönni, és tudjak jönni Hozzá, ahogy valaki említette, amikor Ezékiás jött azzal a levéllel, és felolvasta az Úr előtt. Mit tehetett volna ennél többet? Nem volt kihez menjen Rabsakénak a levelével. Testvérek, ez az egyéni élet nagyon fontos, és ezt mindnyájunknak meg kell tapasztalnunk.

De a következő lépés a közösségi élet. Ez a legfontosabb kérdés. A többiekkel való élet. Ha megyek a gyülekezetbe, mi az én legfőbb gondolatom? Az vajon a legfőbb gondolatom, hogy én épüljek, hogy az Úr megérintsen, hogy örülhessek? Nem az jár-e a fejemben, hogy mi lesz a mellettem levővel? Tudok-e felé fordulni, és észreveszem-e, ha valami miatt lógatja az orrát? – De ez nem nagyon érdekel. Nekem is megvannak a saját problémáim, azok körül kell forognom, azokat kell megoldanom. De láttuk, Istennek az a vágya, hogy az Ő népe között lakozzon. Ez volt az Ő vágya kezdettől fogva. Közöttünk akar lakozni.

De az Ő háza nem ez – ahogy mondani szokták, „Hova mész?” „Isten házába.” Isten háza nem ez! Isten háza nem kőből és téglából van, Isten háza valami élő, Isten háza mi vagyunk, és Ő itt akar lakni. És hogy közöttünk lakozhasson – láttuk, hogyan épült a találkozás sátora. Milyen fedele volt, hogy mindazok a takarók egymáshoz voltak rögzítve. És úgy olvassuk a Bibliában, a 2Mózes 26-ban, hogy mindez egy egységes egész legyen. Ezek az anyagok pedig aranykapcsokkal voltak egymáshoz csatolva. És mindenféle anyag volt ott, ami befedte ezt a sátort, mert ezt a sátort be kellett fedni, ezt védeni kellett, és egységes egésznek kellett lennie, ahol Isten neve lakozott. És különböző deszkák is voltak ott egymáshoz rögzítve és ezüsttalpakra helyezve, és olyan jól össze voltak szerkesztve, hogy megtartották a sátrat. És ezeknek az arannyal bevont akácdeszkáknak stabilan kellett állniuk ott.

Szeretném megkérdezni: Ki lehet oszlop Isten templomában? Tudjuk, hogy van egy ilyen ígéret: oszloppá teszlek. Egy oszlopot azért helyeznek el, hogy megtartsa az épületet. Nő is lehet oszlop? Természetesen lehet. Jeruzsálemben három oszlop volt (ott nem volt nő köztük): Péter, János és Jakab. Ezek oszlopok voltak Jeruzsálemben. „Aki győz, azt oszloppá teszem az én Istenem templomában, és ott marad örökké.” Ezek a deszkák nagyon jól rögzítve voltak ott, annyira, hogy nem is lehetett őket elmozdítani onnan.

De azt akarom mondani, testvérek, hogy a mi hústestünkön, a mi életstílusunkon nem könnyű réseket ejteni, hogy beléphessünk Isten jelenlétébe. Nagyon bonyolult ez, mert nem szoktuk meg, hogy ezen az úton járjunk. Beszéltem valakivel, és elmesélte az életét. Nem volt megtérve az Úrhoz. Nagyon nehéz élete volt, nagyon sok problémával. Magára tekintett, visszatekintett a régi dolgokra, férje nincs, elvált, az unokája elment… csak romok maradtak. Elvált a férjétől, mielőtt az meghalt, mert iszákos volt, és nem tudta, mit tegyen. Tehát az élete egy romhalmaz volt. Azt mondtam: Ha nem lennének ezek a romok az életedben, soha nem beszélgettél volna itt velem, mert te erős vagy. Mondjátok csak, ha egy család minden szempontból rendben van, a szülők szeretik egymást, a gyermekek szófogadók, a világban az üzleti dolgok jól mennek… mondjátok meg, ilyen emberek jönnek az Úrhoz? Nem jönnek. Hogy valaki az Úrhoz jöhessen, az élete előre el kell, hogy legyen készítve. Kornéliusz élete vajon el volt-e készítve előre, mikor Péter elment hozzá? Természetesen el volt készítve. Adakozott, imádkozott, és egyszer csak Isten megszólította: „A te imádságaid meghallgattattak. Küldj Joppéba és ott van valaki, Péternek hívják, hívd őt magadhoz, és ő megmondja neked mit kell cselekednek, és üdvözülsz mind te, mind a te házad népe.” Tehát minden előre el volt készítve, mielőtt hallotta volna az igét. Így van velünk is. Nem úgy van, mint ahogy most történt legutóbb, hogy voltam valahol, bementem a házba, ahol vártak négyen, és bejön a postás, és a gazda azt mondja neki: „Nem akarsz te is velünk maradni?” „Megyek még két házhoz, és visszajövök.” És visszajött, és ottmaradt három órát. Mondhatjuk, nahát, milyen érdekes eset: a postás megfeledkezett a dolgairól, visszajött, és hallgatta az evangéliumot! De testvérek, ez nem így van, ugyanis már sok testvér beszélt vele azelőtt, és az anyja is hívő. Tehát az Úr előre elkészítette a dolgokat. Ő mindent elkészített.

Az, hogy mi ide jöttünk, hogy megnyitottuk a szívünket, hogy megértettünk valami többet, hogy egyszer csak már nem volt elég a nap világossága, hanem be kellett mennünk a szentélybe, és azzal a világossággal élnünk, amely az oltárról jön, a mennyei világossággal. Ezért testvérek, nekünk szükségünk van erre a világosságra, szükségünk van, hogy megértsük, milyen komoly a hitélet. Nem értjük meg ezt, csak mikor egy adott pillanatban felragyog a világosság. És akkor, mikor a világosság felragyog felettünk, tudjátok, mi ennek a hatása? Leesünk a földre, semmivé leszünk. „Testvérek, nézzétek, mit láttam meg én!” – Nem, nem ez történik. Ott vagy lent, senki vagy és a magad dolgával foglalkozol.

A mi számunkra nagyon fontos, hogy felfedezzük ezt, hogy mi egymás mellé lettünk helyezve. Összekapcsolva. Nem könnyű elfogadni a mellettünk levőt, és hogy el tudjuk fogadni éppen úgy, ahogy Isten elfogadta őt. Vigasztaljátok egymást – mondja az Ige. Könyörüljetek némelyeken, másokat rettentéssel mentsetek meg. Tehát különböző intések, amelyek a mi közös életünkkel kapcsolatosak, nem az egyéni élettel. Az az ember, aki ezt nem érti, nagyon keveset értett meg az írásokból: csak annyit, hogy tökéletes egyéni életet kell, hogy éljen. Ez így is van, de meglátni, hogy szükségünk van a többiekre, és nemcsak harminc, negyven évre, míg együtt vagyunk, hanem nekünk szükségünk van egymásra az örökkévalóságban!

Ezért testvérek, adok egy nagyon gyakorlati tanácsot. Ha ezt meg akarjátok tapasztalni, akkor keressétek a kapcsolatot azokkal a testvérekkel, akik kényelmetlenek számotokra. Ne csak azokkal, akikkel barátok vagytok, hanem azokkal, akik a legnehezebbek számotokra. Keresd, hogy közeledj hozzájuk. Ha sikerül közeledned azokhoz a testvérekhez, ez azt jelenti, hogy kezdesz a benned levő új élet által élni. Az Úr munkálkodjon az életünkben, hogy megértsük, milyen fontos ez az élet, amit együtt élünk. Miért gyűlünk itt össze? Élhetnénk mindnyájan otthon, írunk egy-egy üzenetet egymásnak: nézd, hogy megáldott engem az Úr! Nézd, hogy oldottam meg ezt és ezt a dolgot. Sok mindent mondhatnánk, de miért is vagyunk mi elhívva itt? Miért kell mennünk a nagy gyülekezetbe? El kell mondanunk, hogyan áldott meg minket az Úr, hogy a többiek bátorítást nyerjenek. Ha van itt valaki, aki szeretne mondani valamit, ne tartsuk ezt meg magunknak, mondjuk el! Ezért vannak a pénteki alkalmaink is és az online alkalom is, hogy a testvérek megszólaljanak, és amit megtapasztaltunk, az legyen áldásként azok számára, akikkel találkozunk. Mert ez a szent templom azáltal növekszik, fejlődik, amit ad minden egyes tag. Nem jelennek meg dolgok a semmiből, hanem azáltal, amit ki-ki megtapasztalt. Az Úr munkálkodjon. Ámen.

A keresztény ember öt teendője – 1. Az újonnan születés (F. B. Meyer)

PDF: FB_Meyer_A_kereszteny_ember_5_teendoje-1-ujonnan_szuletes

Előszó

Minden ember lelkében, akiben a Szent Szellem munkálkodni kezdett, olyan mély vágyódás él, melyet nem lehet pusztán intellektuális szempontból kielégíteni. Ahogy Dávid és a mi saját tapasztalatunk is mutatja, szívünk és testünk az élő Isten után kívánkozik. Isten azonban Szellem, és akik Őt imádják, illetve abban az isteni közösségben szeretnének osztozni, melybe Ő meghívott minket, szellemben és igazságban kell ezt tenniük.

A gyülekezetlátogatás jelenlegi hanyatlása valószínűleg nagyrészt annak tudható be, hogy az igehirdetők nem voltak képesek megfelelni az emberi szellem azon igényének, hogy keresztény hitünk szellemi és örökkévaló vonatkozásait megfelelőbb módon mutassák be, valamint erőteljesebben és világosabb elemzés által tárják föl a sötétségen keresztül az Istenhez vezető lépéseket.

Ehhez nem szükséges az Újszövetség oldalain túllépnünk. A múlt nagy szentjei, kiknek neve ragyog a menny boltozatán, minden szükségeset megtaláltak a Bibliában, és ami nekik elegendő volt, az nekünk is megfelelő lesz. A következő oldalakon – bármennyire méltatlanul is –, ezeket a lépéseket soroljuk fel és magyarázzuk meg, hogy a kereső lélek útmutatást kapjon abban az oda fel való törekvésben és belső megtapasztalásban, mely az Istennel való egységben csúcsosodik ki.

F. B. Meyer

1. Az újonnan születés szükségessége

Az újonnan születés

„Dicső és szerető mennyei Atyám! Hálát adok Neked, hogy hit és a Te Szent Szellemed helyreállító kegyelme által felülről születtem. Add, hogy lehessek minél inkább gyermeki szívű, add nekem a gyermekszív egyszerűségét! Tegyen bizonyságot a Te Szellemed az én szellememmel, hogy a Tiéd vagyok örökre – a Te mindent felülmúló szereteted által!”

„Felülről kell születnetek” (Jn 3,3.7)

Ez volt az első, amit Krisztus Nikodémusnak mondott, amikor az az éjszaka leple alatt eljött Hozzá. „Senki sem láthatja meg Isten királyságát, ha felülről nem születik (…). Ne csodáld, hogy azt mondtam néked, hogy felülről kell születnetek” (Csia ford.).

Ha nem szabad csodálkoznunk a dolog módján, bizonyosan csodálkozhatunk először is azon a rendkívüli lehetőségen, mely megnyílt számunkra, hogy az Örökkévaló Isten fiai és leányai lehetünk; másodszor pedig azon, ha valaki semmibe veszi ezt a hatalmas lehetőséget.

Az emberi lehetőségek egész sorában az a legcsodálatosabb dolog, hogy nekünk, halandóknak lehetőségünk kínálkozik arra, hogy a Mindenható, Örökkévaló Isten fiai és leányai legyünk, ha pedig gyermekek, akkor örökösök is, örökösei Istennek és örököstársai Krisztusnak. „Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, s még nem vált láthatóvá, hogy mikké leszünk” (1Jn 3,2). Mégis, így kell lennie, különben az Isten Fia soha nem jött volna el, hogy megismertesse velünk a számunkra elérhető bámulatos lehetőségeket. Az örökkévalóság csodája lenne az is, ha angyalok ilyen magasztos dicsőségre hívattak volna el; noha ők sosem buktak el úgy, mint mi, vagy vétkeztek úgy, mint mi. De hogy nekünk, egy bukott faj gyermekeinek lehetőségünk legyen arra, hogy a legbensőségesebb értelemben a Mindenható Úr Isten fiaivá és leányaivá legyünk, és az Ő dicsőségében osztozzunk, ha ezt mélyen meggondoljuk, a szavunk is elakad!

És csodálkozásunk még nagyobb lesz, valahányszor bepillantást nyerünk saját szívünk gonoszságába! „Bizonyosan – mondta Jonathan Edwards – nem lehet észszerűtlen, hogy mielőtt Isten megszabadítana minket bűnös állapotunkból és a ránk váró örök veszedelemtől, megadja nekünk, hogy kellően felfoghassuk, micsoda gonoszságból szabadít meg minket, hogy így jobban értékelhessük mindazt, amit Ő tenni készül értünk.” Joseph Alleine pedig elmondja, hogy saját gonosz szívével kapcsolatban így kiáltott fel: „Ó, Uram, Istenem, elveszett vagyok, és ha Te nem találsz valamilyen megoldást, soha nem menekülök meg! Ó, Uram, irgalmazz!” És mi lehet szörnyűbb annál az állapotnál, amelyben S. H. Hadley is volt, aki megtérése után százak megmentésének eszköze lett Jerry McAuley missziójánál New Yorkban. A következőket mondta:

„Egyik este egy harlemi kocsmában ültem nincstelenül, haldokló, idült alkoholistaként. Nem volt sem otthonom, sem barátaim, és mindenemet vagy elzálogosítottam, vagy eladtam, csak hogy italra költhessem. Aludni csak úgy tudtam, ha előtte holtrészegre ittam magam. Napok óta semmit sem ettem, és négy napja éjjelente delirium tremenstől szenvedtem. Korábban megfogadtam, belőlem nem lesz csavargó, mielőtt ide jutnék, ha erre kerülne a sor, inkább a folyó mélyét választom otthonomul.”

A legelhagyatottabb, legmélyebbre süllyedt emberek tízezreit emelte ki Isten a szennyből egyenesen a Bárány trónjához. Bálványimádók, elasszonyultak, házasságtörők, tolvajok, harácsolók, iszákosok, gyalázkodók, uzsorás rablók voltak – de megmosattak, megszenteltettek, megigazíttattak a Jézus nevében és a Szent Szellem ereje által. „És mindazoknak, akik befogadták őt, felhatalmazást [jogosultságot (R.V.)] adott, hogy Isten gyermekeivé legyenek, azoknak, akik hisznek az ő nevében; kik nem vérből, sem testi akaratból, hanem Istenből születtek” (Jn 1,12-13, angolból).

Hármas természetünk

Segítségünkre lesz a következő felsorolás. Három szinttel vagyunk képesek érintkezni.

1. Szellemünk által érintkezhetünk a felettünk lévő világgal.

2. Lelkünk által érintkezhetünk a körülöttünk lévő világgal.

3. Testünk által érintkezhetünk az alattunk lévő világgal, az anyagi világgal, mellyel testünk az öt érzék – szem, fül, orr, száj és érintés – kapuja révén szoros kapcsolatban áll.

A lélek az öntudat lakhelye, a személyiségünk központja. Az egyéni természetünk itt alakul ki és itt uralkodik. Isten azt mondta: „Minden lélek az enyém” (Ez 18,4). A lélek szintjén találhatók a tudat részei, az akarat, a gondolkodás, a szeretetteljes vonzalom, a gyakorlati életben való eligazodás képessége – mindezek az egyéni létünk alkotóelemei. A lélek ezen szintjéről lépcső vezet felfelé a szellemhez, melynek révén Istennel és a szellemi világgal kerülhetünk kapcsolatba, a lefelé haladó lépcső pedig a testhez visz, mely által az anyagi világot érintjük. Ó, mily sajnálatos, hogy a szellemi lépcső szőnyege ma is majdnem ugyanolyan érintetlen, mint amikor lefektettük, míg az, amelyik a fizikai világhoz vezet, mára szinte rongyosra kopott!

Az ember Isten képére teremtetett (1Móz 1,27).

Isten Hármasság az Egységben: Atya, Fiú és Szellem, mégis egy (2Kor 13,13).

És mi is mindannyian ugyanúgy hármasság vagyunk egységben: szellem, lélek és test (1Thessz 5,23).

A kisgyermekben először a test jelenik meg, majd a lélek ébred fel, hogy felismerje, kifejezze szükségleteit, hogy sírjon, beszéljen, cselekedjen. Egy idő múltán pedig, ahogy a gyermeket megtanítják, hogy lehunyja szemét és imádkozzék, menny felé forduló kis arcának áhítatos kifejezése elárulja képességét a láthatatlan, örökkévaló és isteni dolgok iránt.

A felülről való születés pedig a szellemben történik meg. „Maga a Szellem tesz bizonyságot a mi szellemünkkel együtt, hogy Isten gyermekei vagyunk” (Róma 8,16). A testhez hasonlóan a szellemnek is megvan a maga öt érzéke, mely onnantól kezdve válik használhatóvá, hogy felülről születtünk.

A szellem által kerülünk kapcsolatba a Szabadítóval. A szellemünkkel engedjük be az Urat, aki kint áll és zörget. A szellemünkkel imádkozunk, elmélkedünk az Úr dolgain és növekedünk a kegyelemben. Szívünk szemeivel (a szellem másik megnevezése) ismerjük meg, mi az Ő elhívásának reménysége, az Ő öröksége dicsőségének gazdagsága és az Ő hatalmának mérhetetlen nagysága irántunk, akik hiszünk! (Ef 1,18-19).

Hogyan történik az újonnan születés

Egyik nap egy barátommal sétálgattam a kertjében, melyre okkal lehetett büszke, amikor egyszer csak megjegyezte:

– Idén semennyi tűzbabom nem lesz.

– Hogy-hogy?

– Nagyon kevesen voltak a méhek, azt hiszem, a kemény tél intézte el őket.

Persze értettem, mire gondol. Amikor a méhek rászállnak egy virágra, hogy virágport gyűjtsenek, természetesen nincsenek tisztában azzal, hogy testükön magukkal szállítják az értékes pollent, vagyis azt a kicsiny magot, melyre az adott virágban lévő befogadó szerv vár. A magnak előbb be kell jutnia oda, hogy termés jöhessen létre, és ha nincsenek méhek, hogy a magot a virághoz szállítsák, a gyümölcs sem születhet meg. A gyümölcs a virágporszem és a méheket szépségével vagy illatával vonzó virág egyesüléséből születik.

Hasonlóképpen kell befogadnunk Istennek az Isten Igéjében lakozó életét a mi saját természetünkbe, hogy fentről születhessünk, nem romlandó, hanem romolhatatlan magból, az örökké élő Isten üzenete által, mert minden földi élet olyan, mint a fű. A fű elszárad és virága lehull, de az Úr Igéje megmarad mindörökké (lásd 1Péter 1,23-24).

Ezért elengedhetetlenül fontos, hogy az Igét terjesszük! A Szentírás az isteni magtartó! Tanítsuk a gyerekeknek! Hirdessék az igeszolgálók! Terjesszék a bibliatársulatok! Az Ige betűje öl, míg szelleme életet ad! „Aki a jó magot veti, az az Emberfia, a szántóföld pedig a világ; a jó mag az Isten királyi uralmának fiai” (Mt 13,36-37).

Az újonnan születés időpontja

Sok – sőt, talán a legtöbb – esetben Isten gyermekei nincsenek tudatában, pontosan mikor mentek át a halálból az életbe, és történt meg bennük a helyreállítás. Velem is ez a helyzet. Nem emlékszem sem a helyre, sem az időre, amikor gyermekként befogadtam szívembe „a romolhatatlan magot”. Lehet, hogy akkor történt, amikor mint gyermek, anyám mellett térdeltem, hogy elmondjam esti imámat. A későbbi években emlékszem, erősen próbáltam felidézni, miután hallottam egy igeszolgálót arról beszélni, hogy pontosan tisztában kell lennünk azzal, mikor kerültünk át Isten családjába. És mélységes vigasztalást jelentettek Spurgeon szavai: „Az ember akkor is bizonyos lehet afelől, hogy él, ha nem emlékszik születése napjára.”

Lehet, hogy a mennyben majd egy angyal meg fogja tudni mutatni nekünk a Bárány életkönyvében, hogy pontosan mikor léptünk át hit által Isten családjába. Addig is azonban János az első levelében legalább öt jeléről beszél annak, hogy a Mindenható Úr Isten fiai és leányai lettünk:

1. A világ nem ismer el minket (1Jn 3,1).

2. Nem tudunk megmaradni a felismert bűnben (1Jn 3,9-10).

3. Szent szeretetet táplálunk testvéreink iránt (1Jn 3,14).

4. Tudatában leszünk annak, hogy Isten élete és szeretete átjár minket (1Jn 5,1-2).

5. A Szabadító megtart minket igaznak és hűségesnek az Ő munkájáért (1Jn 5,18.20).

A legmeggyőzőbb és leghasznosabb jelet azonban a János 1,12-13 szolgáltatja: „De mindazoknak, akik befogadták, akik hisznek az ő nevében, hatalmat adott, hogy Isten gyermekeivé legyenek, akik nem vérből, sem a test akaratából, sem a férfiú indulatából, hanem Istentől születtek” (ÚRK). Mint ahogy kezünket lefelé fordítva előrenyújtjuk, és kézfejünk az ég, tenyerünk meg a föld felé néz, éppúgy azt, amikor a Szellemtől Isten családjába születünk, a mennyben úgy ismerik: „felülről születés”, a földön pedig úgy, hogy: „Jézusba vetjük bizalmunkat”!

Az újonnan születésnek fölülről kell jönnie

Az ásvány nem képes önmagát a növényvilágba föltornászni, a búza azonban lehajolhat, hogy a tápanyagdús talajból ásványokat szívjon fel, és önmagába építse.

A növény nem képes utat törni magának az állatvilágba, amikor azonban a tehén vagy a ló legelészik a mezőn, bármelyikük képes magába fogadni a füvet, és beemelni a saját szervezetébe.

Az állat nem képes magától az emberek világába bejutni, mégis, az értelmes kutya és gazdája közötti bensőséges kapcsolat révén bizonyos módon létrejöhet az emberi szintre való felemelkedés.

Ugyanígy az ember sem képes utat törni magának az Istennel való közösségbe, de mint a megtestesüléskor, Isten képes lehajolni a mi bukott szintünkre, felemelni minket, és Önmagába foglalni, hogy isteni természet részesei legyünk, hogy kimenekülhessünk a romlottságból, amely a kívánság miatt a világban van. Sőt, mi több, látni fogjuk a következő bekezdésben, hogy „Az ő isteni ereje mindennel megajándékozott minket, ami az életre és kegyességre való az ő megismerése által, aki minket a saját dicsőségével és hatalmával elhívott (…), hogy általuk isteni természet részeseivé legy[ünk]!” (lásd 2Péter 1,3-4).

Az újonnan születettek öröksége

A Lukács 15,31-ben Urunk betekintést ad abba, hogy szándéka szerint mi mindent foglal magában az a szent kapcsolat, melybe akkor lépünk be, amikor Isten családjába születünk, és helyreállító kegyelme által az Ő gyermekeivé leszünk: „Gyermekem, te mindenkor velem vagy, és mindenem a tied.” Mindnyájunk számára ez az Isten szándéka e szavak szerint.

(a) Közös természet. Gyermekekké leszünk, nem pusztán örökbefogadás, hanem születés által, mely révén az isteni természet részeseivé válunk. Az emberi faj minden egyes gyermeke meghívást kapott, hogy Isten gyermeke legyen, és Ő elküldi Fiának Szellemét a szívünkbe, és ezt kiáltja: „Abbá, Atyám!”

(b) Közösség egymással. „Te mindenkor velem vagy.” A példázatban szereplő apa vágyott két fia társaságára. Lehet, hogy felesége elhunyt, ő meg magára maradt, és azt gondolta, fiai társaságában enyhül magányossága. A földi szülő épp annyira vágyik gyermeke társaságára, mint Isten a miénkre. Nem kevés, amikor azt kéri: „Fiam, add nekem a szívedet”, de nincs szó, ami kifejezhetné a végtelen szeretet vágyakozását az azokkal való szoros közösségre, akikért még a saját Fiát sem kímélte.

(c) Közös tulajdon. „Mindenem a tiéd.” Arra hívattunk, hogy fiak legyünk, és ha fiak, „örökösök is, örökösei Istennek és örököstársai Krisztusnak”. Hihetetlen, de igaz! Most még kiskorúak vagyunk, még nincs ránk bízva teljes mértékben mindaz, ami a miénk. Gondviselők és vigyázók felügyelete alatt állunk az Atya által kijelölt időig, de az bizonyos, hogy nem rabszolgák vagyunk, hanem fiak, és ha fiak, akkor Isten örökösei. Minden a miénk, akár élet, akár halál, akár jelenvalók, akár eljövendők, és mind közül a legcsodálatosabb: Krisztus kikutathatatlan gazdagsága.

Ó, emberlélek, kérlellek, ne legyen nyugtod addig, míg a Szabadítóba vetett egyszerű hit által gyermekké nem leszel, és be nem lépsz kimeríthetetlen örökségedbe!

Odaszentelés: kapu és út (Radu Gavriluţ)

PDF: 2022-11-02-Radu_Gavrilut_Odaszenteles_kapu-es-ut

Elhangzott Nagyváradon, 2022. november 2-án

https://www.ekklesiaoradea.ro/uploads/20221102-RaduGavrilut7.mp3

Tudjátok, mit mondott az Úr először Izrael fiainak azután, hogy megszabadította őket, amikor az egyiptomiak elsőszülöttjei embertől kezdve az állatig meghaltak, ők pedig kijöttek Egyiptomból? Mi volt az Úr első szava Izrael fiaihoz? 2Mózes 13,1-2: „És szólt az Örökkévaló Mózeshez; mondván: Nekem szentelj minden elsőszülöttet, megnyitóját minden anyaméhnek Izrael fiainál, embernél és állatnál; enyém az” (IMIT ford.) Minden elsőszülött az Övé volt. Az Úr nagyon világosan és egyértelműen munkálkodott az Ószövetségben, ezért törvényben deklarálta, hogy minden elsőszülött az Övé. Mivel az elsőszülötteknek meg kellett volna halniuk, de megmenekültek, az Úr azt mondta: „minden elsőszülött az enyém, tegyétek félre az én számomra mint szentet, úgy az emberek, mint az állatok között.”

Az Újszövetségben pedig ezt mondja az Ige: „avagy nem tudjátok-é, hogy a ti testetek a bennetek lakozó Szent Szellem temploma, amelyet Istentől nyertetek, és nem a magatokéi vagytok? Mert áron vétettetek meg, dicsőítsétek azért az Istent a ti testetekben és szellemetekben, amelyek az Istenéi” (1Kor 6,19-20).

Tudjuk, amikor valaki áldozatot vitt az oltárhoz, hogy feláldozza azt az Úrnak, az állatot az oltár szarvához kötözte. Mielőtt odakötözte volna, teljeskörűen rendelkezett vele, miután azonban odakötözte az oltár szarvához, és az Úrnak adta, már semmilyen joga nem volt felette. Az állatot fel kellett áldozni, azután az oltárra tenni; ott pedig annak teljesen el kellett égnie, úgy, hogy hamuvá legyen. Az állat tehát már nem azé volt, aki vitte. Tegyük fel, hogy a mi állatunkról lett volna szó, és elmentünk vele az áldozatbemutatásra. Odavittük az oltárhoz, odakötöttük, és átadtuk a papnak. Onnantól kezdve már semmilyen hatalmunk nem volt az állat felett.

A Róma 12,1-ben az Úr ezt mondja: „Kérlek azért titeket, testvéreim, Isten irgalmára, hogy szánjátok oda testeteket élő, szent és Istennek kedves áldozatul. Ez a ti okos istentiszteletetek”. Az Újszövetségben Isten már nem a törvény által munkálkodik, hanem kegyelem által, és meg akar győzni minket afelől, hogy a testünk az Úr számára van. Az Úr számára van, nem a mi számunkra. Kijelentésre van szükségünk ahhoz, hogy ezt meglássuk.¹ Mi ugyan azt gondoljuk, hatalmunk van a testünk felett, például, hogy a testünknek pihennie kell, ezért muszáj pihenést bizosítanunk a számára, mi mást tehetnénk. Ez a test azonban az Úr számára van, az Övé! Áldásban részesül az, aki megérti, hogy az Úr dönti el, mit tegyek, nem pedig én, hogy pihenni akarok. Persze, jó pihenni, és világos, hogy szükség van rá, de a testünk az Úr számára van.

Ezt jelenti tehát az, hogy odaszánjuk magunkat. Mert természetesen mi már nem a törvény szerint élünk. Az Ószövetségben minden elsőszülött szent volt: „tegyétek félre! Ő szent, az Enyém.” Ha pedig az Övé, akkor Neki kell használnia is.

A következő helyzettel szembesülünk azonban: Van egy kapu, amelyen be kell lépnünk. Ez a kapu pedig nem más, mint a tanítványság felé vezető kapu. Amikor tehát meggyőződtünk az Ő szeretetéről, mikor megláttuk az Ő nagyságát, már nem fogunk alkudozni. Láttam nagyon sok fiatalt például, aki nem meri a házasság kérdését az Úr kezébe tenni. Azt hiszik, ők jobban tudják. De testvérek, eljön az idő, amikor, miután meggyőződtünk az Ő nagyságáról, fenségéről, az Ő jóságáról, mikor az Úr valóban kijelentette Magát, velünk is pontosan az történik, ami sokakkal – gondoljunk csak például Dánielre. Olvastunk-e valami negatív dolgot róla? Nem. Mégis, mikor az Úr kijelentette Magát neki, meglátta a saját utálatosságát. Nem láthatom meg, ki vagyok, míg az Úr ki nem jelenti Magát. Míg az Úr ki nem jelenti Magát, és nem látjuk meg Őt, nem merjük minden dolgunkat átadni Neki. „Kérlek azért, testvérek – mondja az Úr –, Istennek irgalmasságára, hogy szánjátok oda testeteket élő, szent és Istennek kedves áldozatul.” A testünknek már nem kell megkapnia mindent, amit akar. Gondoljunk csak a szemünkre, a kezünkre, a lábunkra, és itt pusztán a külső dolgokat említettem.

Miután pedig beléptünk ezen a kapun, egy út áll előttünk. Nemcsak a kapuról van szó tehát: rendben, átadtuk a dolgokat az Úr kezébe, és átadjuk magunkat is az Ő kezébe – hanem egy út következik. Mi lesz ezen az úton, hogyan fogunk ezen járni? Ki fog segíteni, hogy naponta átadjuk azokat a dolgokat, amelyek nem az Úrtól vannak? Ki segít ebben? Ezért mondtam még korábban, hogy gondoljuk végig, mik azok, amiket az Úr megmutatott nekünk az utóbbi időben. Megláttuk-e például, hogy ha az Úr nem érint meg, és az Ő Szelleme nem szól hozzánk, akkor nem vagyunk képesek látni? A körülöttünk lévők például mind látják, hogy az öltözékünk nem megfelelő, de mi nem látjuk ezt. Nem tudunk megváltozni. Mindenki látja, de mi nem látjuk. A testvérekkel való kapcsolatunk jó-e? Vagy válogatunk, és azokat kedveljük, akik közelebb állnak hozzánk, és ezért bizalommal vagyunk irántuk? A gondolkodásmódunkról nem is beszélve. Leéltünk egy életet bizonyos módon, és nagyon nehéz változtatnunk bizonyos dolgokon. Rendszeresen összegyűlhetek a testvérekkel, de lehet, hogy közben a gondolkodásmódom nem változott meg: továbbra is zárkózott vagyok, még mindig fenntartásaim vannak, nehezen megközelíthető vagyok, nagyon nehéz közel engednem másokat magamhoz.

A Szent Szellem munkálkodik az életünkben. Átléptük tehát ennek a kapunak a küszöbét – ami azt jelenti, hogy az Ő szeretete győzött meg bennünket, nem pedig az, hogy valaki azt mondta: „nézd, át kell adnod magad az Úrnak”, és akkor mi átadtuk magunkat, és azt mondtuk: Uram, átadom magam Neked. Sok ilyet láttam, és észrevettem, hogy ez a legnehezebb – de tudjuk, hogy az Úr elhívta a tanítványokat, akikre különböző helyeken bukkant, és felszólította őket: kövessetek engem! Azok pedig mindent otthagytak, és követték Őt. De az elején nem volt olyan egyszerű, hogy végleg otthagyják a dolgaikat. Nekünk nem kell otthagynunk a munkahelyünket, a dolgainkat, de ne kötődjünk hozzájuk! Nekünk az Úrhoz kell kötődnünk. Ha nem láttuk meg, mennyire szükséges átadnunk magunkat az Úrnak már az elején, akkor hogyan tud megtenni bármit is az életünkben? Mert Ő a mi beleegyezésünket akarja. Nem ront ránk a házunkban és csinál mindenfélét, ahogy egyesek gondolják, hogy ránk ijesszen. Ő irgalmas, de azt várja, hogy meglássuk Őt.

Ezért kellene imádkoznunk, hogy az Úr nyissa meg a szemünket, hogy meglássuk, kicsoda Ő. Hogy kicsoda Ő valójában. Csak annyit láttunk vajon meg, Ő azért jött, hogy megmentse az életünket a pokoltól, és itt vége a küldetésének? Megmenekültem a pokoltól, rendben vagyok, jól vagyok – de mi történik, ha meglátjuk, hogy Ő Úr, az életem Ura? Persze, nem látjuk ezt még az elején, és az átadásunk is fenntartásokkal történik, de ha elindultunk egy úton, és az Úr kezébe tettük magunkat, akkor jönni fog a Szent Szellem, és elkezd munkálkodni az életünkben. Miként láthatnánk a dolgokat? Hogyan lehetne ítélőképességünk, hogy ne befolyásoljanak mások minket?

Mikor megtértem, és átadtam az életemet az Úrnak, nagyon sok lehetőség és nagyon sok csábítás állt előttem, hogy egyik vagy másik irányba menjek; de csak utólag láttam meg, hogy ez nem az Úrtól van, valami nem működik ezekkel az emberekkel, valami nincs rendben. Nem lendültem bele hirtelen valamibe, hogy aztán vissza kelljen térnem onnan. Ti megláttátok, melyik az út? Megláttátok, amit Pál mondott? Filippi 3,17-18: „Legyetek követőim, testvéreim, és figyeljetek azokra, akik úgy járnak, ahogy mi példát adtunk nektek. Mert sokan járnak másképpen, akikről sokszor mondtam nektek, most pedig sírva is mondom, hogy a Krisztus keresztjének ellenségei.”

A testvérek javasolják időnként, hogy hallgassak meg valakit. Meghallgatom, igen, érdekes gondolatai vannak, de az jut eszembe: Vajon ismeri ez az ember, hogy mit jelent a kereszt? Erről nem beszél. Érdekes gondolatai vannak, de nincs ott a kereszt. „Krisztus keresztjének ellenségei…” Azt mondja Pál: „mert sokan járnak másképpen, akikről sokszor mondtam nektek, most pedig sírva is mondom, hogy a Krisztus keresztjének ellenségei.”

Testvérek, a juhok nagyon oktalan állatok, és ezek vagyunk mi. Nagyon könnyen félrevezethetők vagyunk. Az egyetlen menedék számunkra, hogy az életünket a nagy Pásztor fennhatósága alá helyezzük. Nincs számunkra más menedék. Eltévelyedünk, ha nem ezt tesszük. Azt akarom mondani, testvérek, hogy az elején van egy kapu, amelyen be kell lépnünk, és miután bementünk ezen a kapun, következik egy keskeny út. És miután beléptünk ezen a kapun, a Szent Szellem az, aki foglalkozik az életünkkel, és Ő az, aki megmutatja azokat a dolgokat az életünkből, amiket félre kell tegyünk. Mutatott neked olyan dolgokat, amiket félre kell tenned? Nem mutatott? Ez az út!

Most az utazásunk során is azt láttam, hogy nagyon kevesen vannak, akik megértették, hogy az életünket át kell, hogy adjuk az Úrnak. És lehet, hogy erre is gondoltam, hogy vajon miért nem látnak? Miért nem látják Krisztust úgy, amilyen Ő? Milyen fenséges Ő! Mondhatjuk szóval, hogy fenséges, de mikor valóban meglátjuk Őt, akkor az életünk megváltozik.

Persze mielőtt megtértem volna az Úrhoz, én is úgy voltam vele, hogy én rendelkezem a testemmel, és meg kell adnom neki, ami neki jár, amit kér. De miután megtértem az Úrhoz, meg kell értenem, hogy le kell vennem a kezemet a testemről. Ez nem olyan egyszerű, mert nem vagyunk képesek látni, ha az Úr nem nyitja meg a szemünket. Azt hisszük, hogy látunk, de nem látunk. „Dicsőítsétek azért az Istent a ti testetekben és szellemetekben, amelyek az Istenéi.” Ez a test nem a mienk, hogy azt tegyünk vele, amit akarunk. Nem az enyém, hanem az Úré! A test az Úrnak rendeltetett. Imádkozom, hogy az Úr nyissa meg a szemünket, hogy megláthassuk ennek valóságát, hogy nem a magunkéi vagyunk.

Pál tanácsot ad Timóteusnak, és nézzétek mit mond, 1Timóteus 4,12-16: „senki a te ifjúságodat meg ne vesse, hanem légy példa a hívőknek a beszédben, a magaviseletben, a szeretetben, a szellemben, a hitben, a tisztaságban. Amíg odamegyek, legyen gondod a felolvasásra, az intésre és a tanításra. Meg ne vesd a kegyelemnek benned való ajándékát, amely adatott néked prófétálás által, a presbitérium kezeinek reád tevésével. Ezekről gondoskodjál, ezeken légy, hogy előhaladásod nyilvánvaló legyen mindenek előtt. Gondot viselj magadról és a tudományról, maradj meg azokban, mert ezt cselekedvén, mind magadat megtartod, mind a te hallgatóidat.” Más fordításban: „Forgasd a szívedben ezt a dolgot” (15a).

Máriáról azt mondja az Ige, hogy mikor hallotta azokat a szavakat, a szívében forgatta őket, a szívébe gyűjtötte mindazt, amit hallott. Tudjátok mit jelent ez? Miután hallottuk, ne hagyjuk, hogy elmenjen mellettünk! Ahhoz, hogy át tudjuk adni Neki az életünket, meg kell látnunk az Urat. Másként nem tudjuk megtenni. Mert ha látjuk az Urat, akkor semmi nem túl nehéz a számunka. Nézzétek, mit mond Pál, a Filippi 3,7-8-ban: „de amelyek nékem egykor nyereségek valának, azokat a Krisztusért kárnak ítéltem. Sőt annakfelette most is kárnak ítélek mindent az én Uram, Jézus Krisztus ismeretének gazdagsága miatt, akiért mindent kárba veszni hagytam és szemétnek ítélek, hogy a Krisztust megnyerjem.” Tehát Krisztusért, azért, mert megláttuk Őt. Másként nem tesszük meg.

Az első nagy dolog, ami történik egy ember életében, miután megtért az Úrhoz, a házasság. De könnyű ez? Nagyon nehéz, mert ettől nagyon sok minden függ. Mersz az alapján tájékozódni, hogy neked nyitott szemed van, és nem olyan valakihez fogsz vonzódni, aki miatt azután bánkódni fogsz? De hogyan választhatsz helyesen? Csak egyetlen módon: félj saját magadtól és a választásaidtól! De ha valaki nem látta meg az Urat, akkor bízik magában: én tudok választani, tudom, mit szeretek, tudom, milyen típus illik hozzám. Testvérek, az Úr legyen irgalmas hozzánk! És imádkozzunk, hogy az Úr nyissa meg a szemünket, hogy láthassuk Őt úgy, amilyen. Ha látjuk Őt, akkor az életünk dolgai jó fordulatot vesznek. Ámen.

1A témával kapcsolatban lásd Philip Mauro: Megeleveníti halandó testünket c. füzetkéjét Kiadónk (Arany Mécstartó) gondozásában. Ingyenesen megrendelhető a hitunkcelja@gmail.com címen.

A vitákról (John Newton)

PDF: John_Newton_On_Controversy-HU

A vitákról

IX. levél

John Newton (1725-1807)

Egy igehirdető, aki bizonyos tanításbeli hiányosságok miatt kritikus hangvételű cikket készült írni szolgálótársának, szándékáról értesítette John Newtont, aki erre a következőképpen válaszolt.¹

Kedves Testvérem!

Figyelembe véve közelgő vitáját, és azt, hogy igazságszeretetéhez természettől fogva heves vérmérséklet társul, mint barátja, aggódom Önért. Ön van az erősebb oldalon, hiszen az igazság nagy és győzedelmeskedik – így még az Önnél kevésbé rátermettek is a győzelem bizonyosságával léphetnének a harcmezőre. Nem a csata kimeneteléért aggódom tehát, hanem azt szeretném, ha Ön több lenne, mint győztes; hogy ne csak ellenfele, hanem Önmaga fölött is diadalmaskodjon. Ugyanis, ha vereség nem is fenyegeti, de könnyen megsérülhet. Hogy megőrizzem e sebektől, melyek miatt győzelmét siratnia kellene, hadd tárjak Ön elé bizonyos megfontolásokat, melyeket, ha hűen megfogad, páncélinggé lesznek az Ön számára – olyan vértezetté, melyet pillanatra sem fog súlyosnak érezni, mint Dávid a Saul páncélját, hanem hasznosnak; hiszen hamar látni fogja, mindez nem máshonnan származik, mint a keresztény harcos nagy fegyvertárából, az Isten Igéjéből. Magától értetődőnek tartom, nem várja, hogy bocsánatot kérjek szabadságomért, ezért nem is teszem. Tanácsomat módszertanilag három fő kategória szerint, az ellenfelével, a nyilvánossággal és önmagával kapcsolatban adom.

Ami ellenfelét illeti: Mielőtt tollat ragadna ellenében, továbbá mindaz idő alatt, míg válaszát megírja, szeretném, ha őszinte imádsággal az Úr tanítására és áldására bízná őt. E gyakorlat közvetlen hatásaként az Ön szíve szeretetre és könyörületre indul vitapartnere iránt, e hozzáállás pedig jótékonyan fog érződni minden sora között.

Ha ellenfelét – még ha az Önök közötti vitás kérdésben igen téved is – Ön hívőnek ismeri el, nagyon ideillenek Dávidnak Jóábhoz intézett, Absolonra vonatkozó szavai: „Bánjatok kíméletesen vele az én kedvemért!”. Az Úr szereti és türelemmel hordozza őt, ezért Önnek sem szabad vele lekezelően vagy durván bánnia. Az Úr hasonlóképpen irántunk is nagy türelmet tanúsít, és elvárja tőlünk, hogy mi is gyengéden viszonyuljunk egymáshoz, hiszen tudjuk, nekünk is milyen nagy szükségünk van a megbocsátásra. Nem sok idő, és Önök találkozni fognak a mennyben, ez az ember pedig kedvesebb lesz Önnek, mint most a legközelebbi barátja a földön. Folyamatosan tartsa szem előtt ezt a majdani időt, és ha bár szükségesnek tűnhet, hogy tévedéseivel szembeszálljon, személyére mindvégig úgy tekintsen, mint közelállóra, akivel örök boldogság részesei lesznek Krisztusban.

Ha viszont úgy látja őt, mint megtéretlent, aki Istennel és az Ő kegyelmével ellenséges viszonyban van (mely feltételezést megfelelő bizonyíték nélkül el ne fogadjon), még inkább együttérzésére szorul, semmint haragjára. Hiszen, jaj! „nem tudja, mit cselekszik”. Ön viszont tudja, kinek köszönheti, hogy más lehet. Amennyiben Isten az Ő szuverén jótetszése szerint másképp rendelte volna, akkor talán Ön lenne olyan, mint ellenfele most, és ő lenne az evangélium védelmezője Ön helyett. Természet szerint pedig Önök mindketten egyaránt vakok voltak. Ha ezt szem előtt tartja, nem fogja megvetni vagy gyűlölni őt, mert az Úrnak úgy tetszett, hogy az Ön szemét nyissa meg és nem ellenfeléét.

Éppen minket, akik kálvinistának nevezzük magunkat, kötnek leginkább a saját elveink azok közül, kik vitázásra adják fejüket, hogy szelídséget és mértékletességet tanúsítsunk vitapartnereink iránt. Ha ugyanis azoknak, akik eltérnek tőlünk, meglenne a hatalmuk arra, hogy magukat megváltoztassák, ha fel tudnák nyitni a saját szemüket, és meg tudnák lágyítani a saját szívüket, akkor kevésbé lenne következetlen a részünkről, ha makacsságuk dühítene minket. Azonban ha ennek épp az ellenkezőjét hisszük, a mi dolgunk nem az, hogy harcoljunk, hanem szelídséggel tanítsuk az ellenszegülőket, amit azt a 2Timóteus 2,25 mondja: „ha talán adna nekik az Isten megtérést az igazság megismerésére”. Ha Ön azzal az óhajjal ír, hogy a tévedések kiigazításának eszköze legyen, természetesen óvakodni fog attól, hogy botlatóköveket helyezzen a vakok útjába, vagy olyan kifejezéseket használjon, melyek indulatokat gerjesztenének a másikban, megerősítvén őt nézeteiben, és ezáltal meggyőzését, emberileg szólva, még inkább lehetetlenné tennék.

A nyomtatásban való megjelenéssel továbbá Ön a nyilvánosságot is megszólítja; olvasói pedig három csoportba sorolhatók. Elsőként lesznek azok, akiknek nézetei eltérnek az Önétől. Ezekkel kapcsolatban hadd utaljak a már elmondottakra. Bár Ön főként egyvalakit tart szem előtt, sokan lehetnek, akik hozzá hasonlóan gondolkoznak; így ugyanezen megfontolások maradnak érvényben, akár egyetlen emberről, akár egymillióról legyen is szó.

Hasonlóképp sokan lesznek olyanok is, akiket nem érdekel a vallás annyira, hogy saját hitrendszerük legyen, de elfogultak azon nézetek mellett, melyek legkevésbé ellenkeznek az önmagukról alkotott, jó véleményükkel. Az ilyenek nem nagyon tudják helyesen megítélni a tanítást, viszont egészen jó ítéletet képesek alkotni az író szellemiségéről. Tudják, hogy a keresztény ember megnyilvánulásait a szelídség, alázatosság és a szeretet kell, hogy jellemezze, és habár a kegyelemről szóló tanításokat hajlamosak pusztán elvont fogalomként és spekulációként értelmezni, melyeknek, már ha elfogadnák őket, semmilyen üdvös hatása nem lenne a viselkedésükre, mégis tőlünk, kik valljuk ezen elveket, mindig olyan magatartást várnak el, mely összhangban van az evangélium útmutatásaival. Villámgyorsan felismerik, ha eltérünk az evangéliumnak ettől a szellemiségétől, és ki is használják, hogy érveinkkel szembeni megvetésüket igazolják.

A mindennapi megfigyelés, miszerint „az ember haragja Isten igazságát nem munkálja”, egyezik a Szentírás bölcsességével. Ha buzgóságunkat a harag, szitok vagy megvetés kifejezései mérgezik meg, úgy vélhetjük ugyan, hogy az igazság ügyét szolgáljuk, a valóságban azonban csak hiteltelenítjük az igazságot.

Hadviselésünk fegyverei, amelyek egyedül hatékonyak a tévelygés erődítményeinek lerontására, nem hústestiek, hanem szellemiek. Az Igéből és a tapasztalatból merített, az embert szelíden megszólító érveink meggyőzhetik az olvasókat arról – akár meg tudjuk nyerni őket, akár nem –, hogy az ő javukat akarjuk, küzdeni pedig csak az igazságért küzdünk; ha pedig indítékaink felől meg tudtuk győzni őket, félig már nyert ügyünk van; hajlandóbbak lesznek higgadtan megfontolni, amit eléjük tártunk, és ha még mindig nem értenének velünk egyet, jószándékunkat akkor is elismerni lesznek kénytelenek.

Lesz végül egy harmadik típusú olvasói réteg is, akik, mivel az Ön vélekedését osztják, készségesen rábólintanak majd mindarra, amit bizonyítani igyekszik, és a téma világos és hozzáértő kifejtése révén még jobban meg fognak alapozódni és erősödni a Szentírás tanításaival kapcsolatos nézeteikben. Amennyiben az igazság és a szelídség törvénye karöltve irányítja tollát, ezen olvasóinak is épülésére lehet, különben kárt okozhat nekik. Az énünkben működő önző alapelv ugyanis arra hajlamosít minket, hogy lenézzük azokat, akiknek véleménye eltér a miénktől, s gyakran bizony ennek befolyása alatt állunk, miközben azt gondoljuk, mi csak Isten ügyében tanúsítunk helyes buzgóságot.

Készséggel elhiszem, hogy az arminianizmus fő pontjai az emberi szív büszkeségéből fakadnak és abból is táplálkoznak, de boldog lennék, ha az ellenkezője lenne mindig igaz – és ha a kálvinistának nevezett tanok elfogadása pedig mindig az alázatos gondolkodásmódot jelezné csalhatatlanul. Az hiszem, ismertem néhány arminiánust, azaz olyan testvéreket, akik világosabb látás hiányában féltek elfogadni az ingyen kegyelemről szóló tanítást, ugyanakkor mégis tanúbizonyságát adták annak, hogy szívük bizonyos fokig megalázkodott az Úr előtt. És félek, vannak olyan kálvinisták, akik, bár alázatuk bizonyítékának tekintik, hogy szavakban készek lealacsonyítani a teremtményt, és az üdvösség minden dicsőségét az Úrnak adni, de nem tudják, valójában miféle szelleműek.

Bármi késztessen is erre, de ha önbizalommal magunkat valamennyire is bölcsnek vagy jónak tartjuk, úgy, hogy megvetéssel bánunk azokkal, akik nem fogadják el tanainkat, vagy nem a mi irányzatunkhoz tartoznak, az nem más, mint az önigaz szellem bizonyítéka és gyümölcse. Az önigazultságot tanítás és cselekedet egyaránt táplálhatja; és az embernek lehet farizeusi szíve, miközben feje tele van a teremtmény méltatlanságáról és az ingyen kegyelem gazdagságáról szóló helyes nézetekkel. Hozzátenném bizony, hogy a legtöbb ember nem mentes teljesen ettől a kovásztól; ezért szíves-örömest olvassák, ha ellenfelünket nevetségessé tesszük, s következőleg a mi magasabb rendű véleményünknek is hízelegnek. A vitákat többnyire úgy folytatják, hogy azok ezt a rossz emberi hajlamot ne elnyomják, hanem inkább kiszolgálják, ezért pedig általában véve nem sok jóra vezetnek. Bőszítik, akiket meggyőzni kellene, és felfuvalkodottá teszik, akiket építeni kellene. Reménységem, hogy az Ön műve a valódi alázat szellemét árasztja majd, és másokban is ezt fogja elősegíteni.

Végül pedig ennek kapcsán szeretném megvizsgálni, ami Önt saját magát illeti ezzel a vállalkozással kapcsolatban, melyre fejét adta. Dicséretes szolgálatnak tűnik védelmezni a hitet, mely egyszer és mindenkorra a szenteknek adatott; parancsunk van rá, hogy komolyan küzdjünk érte, a hitetlenkedőket pedig meggyőzzük. Ha valaha is időszerű és helyénvaló volt a hit ilyesfajta védelme, akkor napjainkban, amikor mindenfelé tévelygés üti fel fejét, az evangélium igazságait pedig vagy egyenesen tagadják, vagy durván félremagyarázzák, még inkább így van. Mégis aligha találni olyan nyilvános vitázót, akinek ez ne ártott volna egyértelműen. Vagy saját fontosságuk érzése nő meg bennük, vagy haragos, vitatkozó szellemet szívnak magukba, illetve észre sem veszik, és elvonják figyelmüket a hitélet táplálékát és közvetlen támaszát jelentő dolgoktól, idejüket és erejüket pedig olyasmikre fordítják, melyeknek értéke legjobb esetben is másodlagos. Mindez azt jelzi, hogy ha a szolgálat magasztos is, de veszélyes.

Hiszen mit használ az embernek, ha megnyeri ügyét, elhallgattatja ellenfelét, ugyanakkor elveszíti azt a szelíd, gyöngéd szellemet, melyben az Úr gyönyörködik, és amelyhez jelenlétének ígérete kapcsolódik? Az Ön célja, nem kétlem, nemes; de vigyáznia és imádkoznia kell, mert a Sátán ott lesz a jobb keze felől², hogy gáncsot vessen, nézeteit megrontsa, és hiába indult Ön Isten ügyének védelmére, ha nem tekint folyamatosan az Úrra, hogy megőrizze Önt, az egész a saját ügyévé válhat, s olyan indulatokat gerjeszthet Önben, melyek a valódi benső békességgel össze nem egyeztethetők, továbbá Istennel való közösségét is bizonyosan akadályozni fogják.

Gondosan ügyeljen arra, ne engedjen a vitába semmi személyeset. Ha úgy érzi, méltatlanul bántak Önnel, ez lehetőséget nyújt megmutatni, hogy Ön Jézus tanítványa, aki „amikor szidták, nem viszonozta a szidalmat, amikor szenvedett, nem fenyegetőzött”. Nekünk ezt a példát kell követnünk, így kell Isten nevében beszélnünk és írnunk, „nem fizetvén gonosszal a gonoszért, avagy szidalommal a szidalomért; sőt ellenkezőleg áldást mondván, tudva, hogy arra hivatt[unk] el, hogy áldást örökölj[ünk]”. A felülről jövő bölcsesség nemcsak tiszta, hanem békés és szelíd is – ezen tulajdonságok hiánya pedig munkánk hatékonyságát úgy megrontja, mint a kenőcsöt a tégelybe esett légy. Ha nem a helyes szellemben cselekszünk, aligha szerzünk dicsőséget Istennek, aligha teszünk jót embertársainkkal, és sem tisztességet, sem felüdülést nem nyerünk magunknak.

Ha beéri annyival, hogy értelmi képességeit csillogtassa és közönségét megnevettesse, könnyű dolga van; remélem azonban, Ön előtt sokkal nemesebb cél lebeg; s hogy az evangélium igazságainak súlyos jelentőségét és az emberi lelkeknek kijáró könyörületet szem előtt tartva inkább lenne az előítéletek megszüntetésének eszköze egyetlen esetben, mint hogy ezrek üres tapsát megnyerje. Induljon hát előre a Seregek Urának nevében és erejével, az igazságot szólva szeretetben; és tegyen az Úr sok szívben bizonyságot, hogy Ön Istentől tanított és az Ő Szent Szellemének kenetével kegyelembe fogadott ember.

Barátsággal,

John Newton

1John Newton, “Letter XIX – On Controversy,” The Works of the John Newton, vol. 1, Ed. 1 Richard Cecil (London: Hamilton, Adams & Co., 1824), 268–274.

2Zsolt 109,6

Az Úr jelenléte erő! Az Úr jelenléte élet! Az Úr jelenléte szentség! (T. Austin-Sparks)

PDF: Austin-Sparks_Az_Ur_jelenlete
Olvassuk a Héberekhez írt levél 4. fejezet, 1-3. verseket: „Féljünk tehát, hogy bár hátra van az ő nyugalmába való bemenetel ígérete, netán valaki azt higgye közületek, hogy ő kimaradt, mert mi is vettük az örömüzenetet, mint azok, de azoknak nem használt a hallott szó, mert nem vegyítették hittel azok, akik hallgatták. Mert mi bemegyünk a nyugodalomba, akik hívek lettünk, úgy, amint kijelentette: amint megesküdtem haragomban, hogy nem mennek be a nyugalmamba, noha az ő munkái a világ (alapjainak) levetése óta megtörténtek”.

6. fejezet, 1-3: „Azért hagyjuk el a Krisztusról szóló kezdetleges beszédet, törekedjünk a végcélbajutásra, nehogy újra lerakjuk az alapját a holt tettekből való gondolatmód megváltozásnak és az Istenre épült hithűségnek, a bemerítettségeknek, a kézrátételeknek, a halottak feltámadásának és a korszakra szóló (aioni) ítéletnek tanítását. Ezt meg is tesszük, ha megengedi az Isten.” (Vida ford.)

Rendhagyó találkozóink első sorozatában az Úr arra vezetett minket, hogy megvizsgáljuk, mit jelent jelenléte az Ő népe között. Azt hiszem, mindnyájan egyetértünk abban, hogy az Úr jelenléte a legfontosabb a számunkra. Amikor így összegyűlünk, az imádságunk minden bizonnyal legelsősorban azért szól, hogy az Úr legyen jelen köztünk. Valószínűleg továbbá, ti, akik a nap elején imádkoztatok, mindig imádkoztok azért, hogy az Úr jelen legyen. Fölismertük, hogy a saját életünkben és Isten népének az életében is az a legeslegfontosabb, hogy az Úr jelenléte itt legyen velünk. Mindnyájunknak félnünk kellene attól, hogy úgy lépjünk tovább, hogy nincs velünk az Úr. Nem is tudjuk elképzelni az életet az Úr jelenléte nélkül. Az Úr jelenléte számunkra a minden.

Emlékszünk, rámutattunk arra is, hogy Maga az Úr is erre vágyik leginkább. Azt mondta Mózesnek: „Építsenek nekem szentélyt, hogy közöttük lakozhassam.” Az Úr arra vágyik legjobban, hogy a népe között legyen. Vannak azonban bizonyos feltételek, amelyek mentén ez megvalósulhat. Az Úrnak megvannak a kikötései, melyeknek teljesülniük kell, hogy velünk lehessen. Látjuk, a Héberekhez írt levél, melyből olvastunk, mindig Izrael pusztai vándorlására utal vissza, arra az időszakra, melyben a Mózesnek szóló igék hangzottak: „Építsenek nekem szentélyt”. Ez a Vörös-tengertől az ország határáig, a Jordánig tartó időszak volt.

Ezalatt a negyven év alatt, bár sok nehézséggel szembesültek, és az Úrnak sok baja akadt a néppel, az Úr mégis velük volt. Amint említettem tehát, sok probléma merült föl a negyven év alatt. Sokszor kerültek igen nehéz helyzetbe. Olvasunk Amálekről, aki kijött, hogy harcoljon Izraellel. Emlékszünk Bálám történetére, a hamis prófétára, akit Bálák bérelt föl, hogy megátkozza Izraelt. Vándorlásuk válságos időszakai voltak ezek. Azután ott volt a kenyérrel és a vízzel kapcsolatos válság; az ellenségek jelentette konfliktusok. De mindez idő alatt az Úr végig ott volt népével, nem engedte, hogy Amálek háborút nyerjen Izrael ellen, Bálám átkát pedig áldásra fordította. Az Úr velük volt – ez pedig győzelmet jelentett, támogatást; azt, hogy minden szükségletükről gondoskodik; azt jelentette, hogy az Úr megsegíti őket a gyengeségeikben, hogy az Úr velük van.

Egyetlen oka volt azonban, hogy az Úr velük volt minden nehézségükben és megpróbáltatásukban. Az Úr egyetlen dolog miatt volt velük: Mert a nép előre haladt. Elindultak, hogy megérkezzenek egy kitűzött célhoz, és a sok akadály ellenére is folyamatosan mentek. A nehézségeik időnként megakasztották haladásukat egy időre, de utána újra elindultak. Az Úr pedig velük volt, mert mentek. Amikor az Úrral indultak, az Úr is velük indult. És ez az egyik alapvető kitétel, melynek alapján az Úr az Ő népével tart. Izrael népe egy látással indult el. Talán emlékszünk, amikor átkeltek a Vörös-tengeren, a fáraó serege pedig a vízbe fulladt, mit énekelt Mózes, Áron és a nép. Ebben az énekben emelkedett föl a látomás. Azt mondták: „Az Úr kihozott bennünket, azért, hogy bevihessen”. Az Úr kihozott minket, nem azért, hogy hagyjon elhullani a pusztában, mert nem ez az Úr gondolata a számunkra. Azért hozott ki minket Egyiptomból az Úr, hogy bevigyen minket az országba. Így fogalmazták meg: „vigyen el minket az Ő szent hegyére” (Zsolt 43,3). Ezzel a látással indultak el. És amíg ez a látás előttük lebegett, és folyamatosan haladtak, az Úr velük volt.

Az Úr nekik adta azt a hatalmas győzelmet az elején, hogy ezzel bátorítsa őket a továbbhaladásra. A vörös-tengeri győzelem a kereszt győzelmének felel meg – annak, hogy meghaltunk, eltemettettünk és feltámadtunk Krisztussal együtt. Ez volt a nagy megalapozódás. És így indultak el, hogy ez az alap volt a hátuk mögött és a talpuk alatt. Eljött azonban az idő, amikor megtorpantak. Emlékszünk, hogy a szent sátrat szállításra építették; nem az volt a rendeltetése, hogy lecövekeljék egy helyen, és örökre ottmaradjon. Az egész úgy volt megalkotva, hogy menni lehessen vele. A sátor volt pedig az a hely, ahol az Úr ott volt. Tehát az Úr gondolata a számukra az volt, hogy haladjanak.

Nem tudom, hogyan álltok Mózes 4. könyvéhez. Ez a Számok könyve, és nagyon csodálatos könyv. Ha valaki még nem tanulmányozta volna, tanácsolom, hogy tegye meg. Az Előrehaladások könyvének is nevezhetnénk, az Úrral való előrehaladás könyvének. Amikor eljutunk az egyik fejezethez, méghozzá a 33. fejezethez, azt találjuk, hogy van egy kifejezés, mely negyvenháromszor szerepel abban az egy fejezetben. Mármost, ha valamit negyvenháromszor ismételnek meg ugyanabban a fejezetben, annak jelentősége kell, hogy legyen. Izrael fiai „elindultak”. Negyvenháromszor mondja, hogy elindultak, útra keltek. És ez az a könyv, amelyikben az Úr olyan hatalmasan megnyilvánul népe között.

Tudjuk, amikor megérkeztek a pusztaság túloldalára, és Kádes-Barneába jutottak, az ígéret földjének határához, megtorpantak. Ott nem olvassuk, hogy „és elindultak”. Megálltak. És nem látjuk, hogy ott lenne velük az Úr. Két főt leszámítva az egész generáció elhullott a pusztában. Pedig nem ez az Úr gondolata népe számára; az Úr gondolata nem az, hogy a népe a pusztában haljon meg. Ebben nincs ott az Úr. Sőt, amint a Héberekhez írt levélben olvassuk, az Úr ez ellen van. Az a feltétele tehát annak, hogy az Úr a népével legyen, hogy azok folyamatosan haladjanak. A Héberekhez írt levél 4. fejezetében olvastuk az Úr súlyos figyelmeztetését amiatt, hogy nem mozdultak. Megmondta: „megesküdtem haragomban, hogy nem mennek be az Én nyugalmamba”. Mindent elveszítettek, mert nem haladtak tovább. Ezért olvassuk a 6. fejezetben, hogy „törekedjünk”, azaz „haladjunk tovább” (KJV). Ne cövekeljünk le a kezdeti dolgoknál, hanem haladjunk tovább előre!

De mit jelent továbbhaladni? Számunkra természetesen ez szellemi értelemben való előrehaladást jelent. Mi már új korszakban élünk, és ez a korszak szellemi. Valamit azonban mégis mutatnék nektek a haladásunk jelentésével kapcsolatban. Ami igaz Izraelre a pusztában, bár az ő esetükben ez földi dolog volt, ugyanaz igaz ránk nézve is szellemi értelemben. Ha ismét megnézzük a Héberekhez írt levelet, felfedezhetjük, hogy a szellemi értelemben való előrehaladás azon múlik, hogy gyakorlatba ültetjük-e, amit az Úr mondott. Észrevettétek-e már, hogy azzal még egy lépést sem teszünk előre, ha meghalljuk, mit mond nekünk az Úr? Tudom, hogy ez nagyon furcsán hangzik. Az Úr személyesen szólhat hozzánk; lehet, hogy nálunk van az Ő Igéje, miénk az összes tanítás, amit csak megadhat az Úr, ismerhetjük Isten összes igazságát, lehet, hogy sok év óta mindez a miénk, mégis, bár mindent megkaptunk, de egyhelyben toporgunk. Ez nem azon múlik, hogy tudjuk-e, mit mondott az Úr. Hanem azon, hogy a gyakorlatba ültetjük-e. Ha azt csináljuk, amit az Úr mondott, az az egyetlen módja az előrehaladásnak.

Hogyan haladhatunk akkor előre? Üljünk le csendben, és tegyük föl a kérdést: „Mit is mondott nekem az Úr?” Lehet, hogy az elmúlt négy-öt hét során, vagy akár évekkel ezelőtt; szólhatott itt, ezen a helyen, vagy számos szolgájának igeszolgálata által. Az Isten Igéje olvasásán keresztül egész igazsághegyeket tehettünk magunkévá, de mégsem mozdultunk előre tapodtat sem, és lehet, hogy az Úr nincs velünk úgy, mint ahogyan szeretne velünk lenni. Az Úr jelenléte erő, az Úr jelenléte élet, az Úr jelenléte szentség. Ó, az Úr jelenléte nagyon sok mindent jelent, de ez mind nagyon gyakorlati dolog. Az Úr nem hisz az elméletekben. Nem hisz a tankönyvekben sem. Az Úr nagyon gyakorlatias Úr, az irántunk való hozzáállása pedig ez: „Idefigyelj, én ezt mondtam neked, te pedig hallottad. Lehet, hogy örvendeztél benne. Lehet, hogy hitted, igaz. Lehet, hogy hálát is adtál érte az Úrnak. De mit kezdtél vele?”

Megragadtunk-e minden egyes dolgot, amit az Úr mondott, és előhoztuk-e, mondván, „Valami tennivalóm van ezzel. Nekünk, mint gyülekezetnek, tennünk kell vele valamit. Életbe kell léptetnünk. Ha nem tesszük meg, nem fogunk előrehaladni. És Isten ereje nem fog megnyilvánulni közöttünk.” Így telhetnek az évek egymás után, és kitölthetjük ezeket az éveket tanítással, de mégis évekkel le leszünk maradva. Nem érkezünk el abba, amibe az Úr el akarna juttatni minket. Miért lenne különben ez a sok buzdítás az Újszövetségben, hogy haladjunk előre? Miért áll szinte az egész Újszövetség az Isten népéhez szóló buzdításból, bátorításból és figyelmeztetésből, hogy törekednünk kell előre? Vajon miért ennyire gyakorlati könyv az Újszövetség? Mert a valódi szellemi fejlődés és az Úr jelenléte azon múlik, hogy mindent a gyakorlatba ültetünk-e, amit éppen tudunk.

Kíváncsi vagyok, vajon ki tudná megmondani, hányszor fordul elő a következő mondat Újszövetségben. Izrael pusztai vándorlása korából származik az idézet. Így szól: „Ma, ha halljátok az Ő hangját, ne keményítsétek meg a szíveteket!”. Ezek az Igék egyre-másra sorakoznak az Újszövetségben. Ma! Ma! Ma! Látjátok tehát, ezt az egészet a MOST-ba kell áthozni. Minden további fejlődésünk azon múlik, hogy mihez kezdünk azzal, amit MOST tudunk. Az Úr tehát azt mondja nekünk, hogy „veled vagyok, ha haladsz előre. Az előrehaladás pedig azt jelenti, hogy gyakorlatba ülteted, megcsinálod mindazt, amit mondtam neked.” Hogy növekszik-e az Úrról való ismeretünk, az teljes mértékben azon múlik, engedelmeskedünk-e naponként a kapott világosságnak.

Természetesen azt szeretnénk, hogy az Úr velünk legyen, és azt akarjuk, hogy az Ő teljességében legyen Velünk. A szívünk tényleg erre vágyik. Biztos vagyok benne, hogy ezt mindannyiunk nevében mondhatom, akik itt vagyunk ma este. Ha egyenként mindenkivel beszélgetnék, és megkérdezném, „Szeretnéd-e, hogy az Úr veled legyen? Szeretnéd-e, hogy az Úr olyan teljességben legyen veled, amennyire az csak lehetséges?” Nem hiszem, hogy bárki az itt jelenlévők közül azt mondaná, hogy „Nem, én nem akarom az Urat.” Hanem így szólna: „Igen, ezért imádkozom, és erre vágyom, az Úr jelenlétére teljességben!” És ezt szeretnénk az Úr népeként együttesen is ezen a helyen.

Amikor tehát az Úr szól, ragadjuk meg azt, amit mondott, és jelentsük ki: Ezzel valami teendő van. Nem tehetem be pusztán a tudástáramba. Nem helyezhetem el csak úgy azok mellé, amiket tudok. Azt keresem, hogy meglássam, mit kíván ez meg tőlem a gyakorlatban! És amikor meglátom, hogy ez mit jelent, akkor odajövök az Úr elé, hogy ezt valóságossá és élővé tegye az életemben. Testvérek, azok az emberek, akik ezt teszik, azok fognak előrehaladni! Azok fognak belépni az ígéret földjére. Azok fognak belépni az Ő nyugalmába. Azok fognak belépni az Úr örömébe. Mert az Úr ezt akarja – hogy legyenek olyanok, akik mindent megragadnak, amit az Úr mond, és gyakorlattá formálják.

A Héberekhez írt levél szerzője tehát azt mondja: „Haladjunk előre!” Mi más módon tudnánk előrehaladni? Hiszen nem valamilyen szó szerinti utazáson veszünk részt ezen a földön. Az ígéret földje számunkra nem ezen a földön, nem ebben a világban van. Nekünk Krisztus az ígéret földje. A mi számunkra Krisztus az Isten szándékának teljessége. Mindent, amit tehát Krisztusról hallottunk, azt fognunk kell, és át kell ültetnünk a gyakorlatba. Ezt jelenti előre haladni. És ezt jelenti, hogy az Úr teljességgel velünk van!

A halandó test megelevenítése (Philip Mauro)

Teljes szöveg, PDF: Quickening_the_Mortal_Body-HU

részlet:

„Ha pedig Annak Szelleme, Aki életre keltette Jézust a halottak közül, bennetek lakozik, akkor az, Aki életre keltette Krisztus Jézust, megeleveníti a ti halandó testeteket is a bennetek lak(oz)ó Szellem által” (Róma 8,11 – Vida).

Erőteljesen megoszlanak a vélemények arról, mit is jelent a fönti igeversben szereplő ígéret. Valami olyan kiváltságra vonatkozik vajon, amelyet Isten gyermekei már most, földi testükben is élvezhetnek? Vagy pedig arra a feltámadásra utal, amelyik azután fog megtörténni, hogy letettük „halandó testünket”? Sokfelé fölmerül ez a kérdés mostanában, ami azt jelzi, hogy Isten népét ugyancsak foglalkoztatja; ez pedig arra enged következtetni, hogy Isten Szelleme (természetesen valamilyen speciális és fontos okból kifolyólag) csak napjainkban irányít különös figyelmet erre az igeversre. Ezért kétségtelenül hasznunkra válik, ha a lehető legnagyobb gondossággal és alapossággal megvizsgáljuk, úgy, hogy közben teljes mértékben ugyanennek a Szellemnek a vezetésére és megvilágosító munkájára hagyatkozunk.

1. Hogy az Ige a „halandó” szót használja az ígéretben szereplő testekre, a szerző számára már önmagában elegendő bizonyítékot szolgáltat arra, hogy itt nem a holt szentek jövőbeni feltámadásáról, hanem halandó testük jelenlegi kiváltságáról van szó. A test, melyben a szentek az Úr visszajövetelekor föl fognak támadni, nem „halandó” test, sem pedig azok nem halandók, melyek a sírban vannak – azok ugyanis holt testek. Nem valószínű, hogy a „halandó” szót ebben a versben bármilyen egyéb célból használták volna, mint hogy megkülönböztessék a hivatkozott testeket az eltávozott szentek meghalt testétől, valamint a halhatatlan vagy „szellemi” testtől (1Kor 15,44), melyet a feltámadáskor kapunk. Mivel azonban ez az érv nem mindenki számára meggyőző, menjünk tovább. Sok bizonyíték áll ugyanis rendelkezésre ezzel a témával kapcsolatban, és ha mindet összegyűjtöttük, kétség sem merülhet föl a szakasz értelmezését illetően.

2. Nagyon meggyőző bizonyítékot kapunk továbbá, ha a „megeleveníti” szót megvizsgáljuk. Igen jelentőségteljes ez is; az Ige tudniillik sehol nem használja a fizikai feltámadás leírására. Nagyon helytelen is lenne ebben az összefüggésben. Hogy a Róma 8,11 célja nem az, hogy arról biztosítson minket (hívőket), hogy fel fogja támasztani halandó testünket, világosan kitűnik abból, hogy a „feltámaszt” kétszer is szerepel ugyanebben a versben, és amikor a halandó testünket érintő változásról ír, másik szót használ. Olyan kifejezéseket olvasunk itt, mint hogy „feltámasztotta Jézust a halottak közül”, és „aki feltámasztotta Krisztust a halottak közül, (adott feltételekkel) megeleveníti a ti halandó testeteket is”. Bizonyos tehát, hogy a halandó test megelevenítése, amelyre a vers utal, a Krisztus feltámasztásától eltérőtermészetű isteni művelet. (…)

Mindezen szakaszok vizsgálatából a következők derülnek ki: Elsősorban, hogy a „megelevenít” szót tág értelemben használja az Ige az életerő bármiféle megújítására vagy annak átadására; másodsorban, hogy soha nem használja a test feltámadására. A fizikai feltámadásról éppenséggel mindig úgy beszél, mint a test lecseréléséről, és soha nem úgy, mint „megelevenítéséről”.

Az egész téma végkövetkeztetése tehát, hogy a Róma 8,11-ben szereplő „megeleveníti halandó testeteket is” kifejezés annak biztosítékát fejezi ki, hogy az élet Szellemét magukban hordozó szentek bátran számíthatnak halandó testük életerejének természetfölötti megerősítésére, megújítására, felerősítésére vagy megnövelésére; annak ideje pedig, amikor ezt a megígért megelevenítést megtapasztalhatjuk, akkor van, amikor a Szellem él abban a testben.

Ez a következtetés nagyon örvendetes kell, hogy legyen napjaink szentjei számára, akik egyre jobban ki vannak téve fizikai veszélyeknek és betegségeknek. A szakasz azon magyarázata, mely szerint az ígéret csak a hívő jövőbeni feltámadására vonatkozik, megfosztja ezt a részt attól az értékétől, melyet tartalmazni hivatott; hiszen a feltámadás ígérete és az új test ajándéka sok igevers alapján bizonyos. Továbbá nincs is semmilyen „ha” azzal kapcsolatban, hogy minden szent fel fog-e támadni. Minden holt szent fel fog támadni, az élők pedig egy szempillantás alatt elváltoznak az utolsó trombita hangjára; „mert trombita fog szólni, és a halottak feltámadnak romolhatatlanságban, és mi elváltozunk”. A halandó test megelevenítésére tett ígéret azonban feltételes, annak Szelleme bent lakozásától függ, aki feltámasztotta Jézust a halottak közül; és nem állíthatjuk határozottan, hogy az Ő Szelleme minden hívőben benne lakozik (azaz, folyamatosan benne marad).

Világosan látható, nagy különbség van aközött, hogy valaki hisz abban, „aki feltámasztotta a mi Urunkat a Jézust a halálból” (Róm 4,24), és aközött, hogy valakiben ott lakozik „annak Szelleme, aki feltámasztotta Jézust a halálból” (Róm 8,11). Az előbbitől függ a megigazulásunk, az örök élet mostani ajándéka, valamint a „szellemi”, halhatatlan test jövőbeni ajándéka. Az utóbbitól függ a mostani, „halandó” testünk megelevenítése, amikor arra szükség mutatkozik.

A halandó test megelevenítésének ígéretére nagyon nagy szükségünk van, hogy ellen tudjunk állni a halál erejét birtokló szörnyeteg egyre erősödő hatalmának, és hogy Istennek odaszentelt, Őt szolgáló életet éljünk ezekben az utolsó napokban. Nagy a veszélye, hogy sok szent csak akkor fog ráeszmélni a „halandó testük” számára elérhető áldásokra, amikor már mindörökre maguk mögött hagyták azt a testet.

Még valami. Ne elégedjünk meg annyival, hogy megértettük az Igének ezt a tanítását, hanem, miután bizonyosságot nyertünk, törekedjünk megtapasztalni annak Szellemének bennünk lakozó jelenlétét, aki feltámasztotta a mi Urunkat, Jézust a halálból. Ezért „teljesedjetek be Szellemmel”. Hogyan, milyen irányban keressük ezt a megtapasztalást? Mi szükséges ahhoz, hogy a Szellem bizonyosan bennünk lakozzon? Ezek elsőrendű fontosságú kérdések. Bizonyos, hogy az ebben a levélben a halandó testünk és annak tagjai használatára vonatkozó figyelmeztetések és az ezeknek való engedelmesség irányában kell keresnünk a megtapasztalást. Felelősséggel tartozunk azért, hogy minek adjuk át a testünket és a tagjainkat. Isten gyermeke, ha akarja, átadhatja magát Istennek, és átadhatja testi tagjait az igazságosság eszközeiként Isten számára (Róm 6,13); vagy pedig átadhatja tagjait régi természete szolgálatára, amely nincs alávetve Isten törvényének, nem is képes rá. A halandó testnek ez a két lehetséges választása oly távol áll egymástól, hogy óriási különbségnek kell lennie a következmények között. Ennek témájába most nem megyünk bele, elegendő most annyit mondanunk, hogy bátran számíthatunk arra, hogy Isten Szelleme birtokba veszi azok testét, akik teljesen eltávolodtak a bűn szolgálatától, és átadták magukat Istennek, és lakhelyévé tették magukat; másfelől pedig ugyanilyen biztosak lehetünk abban, hogy nem fog olyanok testében lakozni, akik a bűnt szolgálják. „Kérlek azért titeket, testvéreim, Isten irgalmára, hogy szánjátok oda testeteket élő, szent és Istennek kedves áldozatul. Ez a ti okos istentiszteletetek. És ne szabjátok magatokat e világhoz, hanem változzatok el az elmétek megújulása által, hogy megítélhessétek, mi Isten jó, kedves és tökéletes akarata” (Róm 12,1-2, RVK).

Tovább a teljes szövegre, PDF:

Quickening_the_Mortal_Body-HU

Az Úr számára hasznos edények (T. Austin-Sparks)

Eredeti: https://www.austin-sparks.net/english/books/007980.html
PDF: Austin-Sparks_Az_Ur_szamara_hasznos_edenyek

„Te azért, fiam, erősödjél meg a kegyelemben, amely a Krisztus Jézusban van. És amit tőlem hallottál sok tanú előtt, azokat add át megbízható embereknek, akik mások tanítására is alkalmasak lesznek. Vállald velem együtt a szenvedést, mint Krisztus Jézus jó katonája. (…) Egy nagy házban pedig nemcsak arany- és ezüstedények vannak, hanem fa- és cserépedények is; amazokat megbecsülik, emezek pedig közönséges használatra valók. Ha tehát valaki megtisztítja magát ezektől, megbecsült, megszentelt edény lesz, az Úrnak is hasznos, és minden jó cselekedetre alkalmas” (2Tim 2,1-3; 20-21).

„Ez a kincsünk pedig cserépedényekben van, hogy ezt a rendkívüli erőt Istennek tulajdonítsuk, és ne magunknak” (2Kor 4,7).

„Sőt valahol valaki így tett bizonyságot: Micsoda az ember, hogy gondolsz rá, vagy az embernek fia, hogy gondod van rá? Rövid időre kisebbé tetted őt az angyaloknál, dicsőséggel és méltósággal koronáztad meg, (…) azt azonban látjuk, hogy az a Jézus, aki rövid időre kisebbé lett az angyaloknál, a halál elszenvedése miatt dicsőséggel és tisztességgel koronáztatott meg, hiszen ő Isten kegyelméből mindenkiért megízlelte a halált” (Héb 2,6-7.9).

Az Úr célja, hogy a mennyei minta, a mennyei látomás és kijelentés alapján megformált edényeket készítsen, amelyek a földön mindenfelé, de különösen is az Ő népe között nagyobb teljességben képviselik az Ő gondolatát, és amelyek révén lehetősége van népét abba a nagyobb teljességbe vezetni, amelybe ezeket az edényeket már elvezette. Ennek a pusztán hivatalos aspektusát azonnal el is vethetjük. Meg kell szabadulnunk attól a mentalitástól, mindazoktól az elgondolásoktól, amelyeket egész életünkben ismertünk, amelyekben esetleg mi magunk is nevelkedünk, és amiket tanultunk az Úr munkája természetével, vagyis annak szervezett, rendszerbe foglalt, hivatalos jellegével kapcsolatban, és el kell jutnunk egyszerűen ahhoz, amit az Újszövetség képvisel, ahol az Úr nagyon egyszerű és spontán módon vezette el az embereket az Ő ismeretébe; és amikortól ezek az Ő akarata szerintivé váltak, mások szükségleteit is be tudták tölteni. A gyülekezet pedig a szellemi szükség betöltésének és Krisztus ilyeténképpen való átadásának ezen a nagyon egyszerű, de igen hatékony módján növekedett. Mennyire más ez, mint amikor hivatalos kinevezés alapján küldenek valakit valahova, hogy az ott valamilyen keresztény munka szervezésébe fogjon, és egyszerű vagy egyéb eszközökkel valami keresztény jellegű dolgot építsen.

Az Úrnak voltak edényei, melyekbe a mennyei kincset letétbe helyezte, és az Úr – csendesen, talán lassan, de nagyon mélyen – ezzel is, azzal is találkozott ezek által az edények által, míg össze nem állt számára egy kis mag azokból, akik amiatt, hogy Őutána éheztek és vágyakoztak, és Őbenne találtak megelégedést, valami nagyon tiszta módon képviselték Őt. Ez az újszövetségi gyülekezet.

Pál ilyen választott edény volt. Egyik helyről a másikra ment Isten akaratában járva, kereste a szellemi éhség jeleit, látogatásai eredményeképpen pedig szellemileg kiéhezettek összegyülekezései jöttek létre. Majd ezekben a kis magokban a kapott világosság és kijelentés mértéke szerint felnövekedtek olyanok, akik, miután érzékeik a gyakorlat által kifejlődtek, az isteni hatás alatt képessé váltak mások vezetésére és szellemi felügyelet gyakorlására. Így növekedett a gyülekezet. Az alapvető dolog tehát, hogy legyenek mennyei letétet tartalmazó edények, és az Úr ebből kiindulva nagyon csodálatosan tudja végezni munkáját.

Akinek van szeme a látásra, annak a napnál is világosabb, hogy ma pontosan erre van szükség. Két dolog egészen nyilvánvaló. Az egyik, hogy a szellemi szükségletet semmilyen valóságos, élő vagy megfelelő módon nem tölti be napjaink vallásos berendezkedése vagy rendszere. A másik, hogy semmilyen új keresztény szervezetnek nincs létjogosultsága a nap alatt. Pontosan ugyanaz fog történni azzal is, mint az összes többivel, és nem fogja jobban képviselni Isten útját, mint a korábbiak vagy a mostaniak. Nagyon is van létjogosultsága azonban a szellemi táplálás szolgálatának. Másképpen fogalmazva, nagy éhség mutatkozik az Úr népe között az Úr után. Lehet, hogy sokan közülük nem is ismerik a saját szükségletük természetét, de nagyon gyorsan fölismerik, mire van szükségük, amikor megkapják. Így reagálnak: „Ezt kerestem, pontosan erre vágytam! Nem is tudtam, hogy ilyen létezik, ezért nem tudtam, hogy mi hiányzott eddig, de most látom, hogy betölt valamit bennem, aminek tudatában voltam ugyan, de nem tudtam megfogalmazni korábban.”

Lehet, hogy az Úr szuverenitásáról van itt szó, mert ahogy a judaizmus is egyértelműen előkészítette az utat a kereszténység számára (nem Isten abszolút [tökéletes], hanem relatív [megengedő] akaratából), úgy a jelenlegi rend, a történelmi kereszténység rendszere is előkészíti az utat a szellemi számára most, a mi időnkben. Azaz lehet, hogy ezt a mostani rendszert Isten szuverén módon arra használja föl, hogy a csalódottságnak ez az állapota kialakuljon, és vele együtt fölmerüljön a szükséglet is. Bárhogy is legyen, nehéz nem észrevenni, hogy ma mindenfelé megtalálhatók azok, akik tudatában vannak a bennük lévő betöltetlen szükségnek. Talán nincsenek olyan sokan, mint gondolnánk, de akkor is itt-ott elszórtan megvannak azok, akiknek ha valami többet mutatnának az Úrból, mint ami elérhető a számukra ott, ahol vannak, azonnal kapnának rajta, és arra mennének tovább. Ennek az egyetemes és világszerte jelentkező szükségletnek a kielégítéséhez pedig edényekre van szükség. Ahhoz, hogy a tanúbizonyság edényei legyünk, nem kell valamilyen szervezethez csatlakoznunk, nem kell, hogy ezzel kapcsolatos, hivatalos státuszunk legyen, mert ehhez egyedül felülről való megbízásra van szükség. Ez a felhatalmazás pedig nem emberi választás, hanem az Istennel való járásunk alapján adatik. Akkor kapunk felhatalmazást, ha Istennel járunk; azaz ha a Szent Szellem pecsétje van a szolgálatunkon, és az ilyen szolgálatot semmi sem gátolhatja meg. Lehet, hogy az emberek minden ajtót bezárnak előttünk, lehet, hogy a hivatalos rendszerektől semmilyen lehetőséget nem kapunk, de Istennek olyan ajtói vannak, melyeket senki be nem zárhat, és Isten ajtói mindig fontosabbak, mint az emberekéi.

Tanulmányozzuk újra Ezsdrást, és figyeljük meg, milyen odaszánással volt ez az ember az Úr és az Úr érdekei iránt! Akkor megértjük Ezsdrás választásának titkát. Ez a titok pedig nem más, mint hogy hogyan viseltetett az Úr iránt. És ha Ezsdrás könyvében végig megfigyeljük a folyamatosan felbukkanó kifejezéseket, azokat például, hogy „a menny Istene”, vagy „Istenünk keze”, észre fogjuk venni az isteni szuverenitást ennek az edénynek az életében, úgy, hogy minden egyebet ennek az isteni szuverenitásnak vetett alá az Isten céljának megvalósításáért.

Ugyanez igaz Nehémiásra is. Figyeljük meg Nehémiás odaszánását az Úrnak! Olvassuk el azt a nagyszerű imádságot a könyve elején, majd figyeljük meg a könyv legjellemzőbb szavait és kifejezéseit: „Istenünk keze volt rajtunk”. Milyen gyakran bukkan fel ez az ige: „Istenünk rajtunk nyugvó jó keze szerint”. Ez az egész csodálatosan munkálódott ki, fölülemelkedett minden ellenkezésen; márpedig sok minden állt ellenük! De a munkát elvégezték, a szolgálatot betöltötték, és csakis ez számít.

Ilyen természetű edényekre van szükség, akik Isten számára különválasztottak, mennyei és szellemi természetűek, a megnyílt menny segítségével egyre növekednek a Krisztus megismerésében, és önként, készakarva, határozottan kiállnak Isten teljes és tiszta tanúbizonyságáért. Az ilyen ember „megtisztelő célra rendelt edény lesz, a gazdájának megszentelt, hasznos, minden jó munkára alkalmas”. Az Ige ezt a gyalázatra való edényekkel állítja szembe. Az Ószövetségben nagyon sok tanítás rejlik számunkra ebben az összefüggésben is. A gyalázatra való edényekkel kapcsolatban például Saul jut az eszünkbe. Saul, aki felelősségre jutott az Isten dolgaiban, és akinek minden lehetősége és minden isteni segítsége megvolt ahhoz, hogy tisztességre való edény legyen, és az Úr tanúbizonysága a kezében volt. A története mégis a gyalázatra való edény története. Miért? Jóval korábbra kell visszatekintünk Izrael történetében, hogy betekintést nyerjünk ebbe.

Az Úr két ezüstkürt készítését parancsolta meg korábban, hogy azok Áron fiaié, a papoké legyenek. Megvolt a pontos cél, hogy mire kellett ezeket használni: a közösség összehívására, tanácsolásra és vezetésre; a táborok elindítására, előremenetelre, indulásra; az Úr ünnepein való megfújásra; és riadóra, hadba vonulásra. De bármilyen célból fújták is meg, a kürtöknek a papok, Áron fiai kezében kellett lenniük. Tudjuk, hogy a papság a fiúsággal, a szellemi érettséggel függ össze, a papsággal és fiúsággal jelzett szellemi érettség pedig a természetes élet teljes kizárásáról beszél, tehát mindannak félretételéről, ami az emberből való természet szerint.

Amikor azonban Saulhoz érkezünk, ezt olvassuk: „Saul pedig megfújta a kürtöt” (1Sám 13,3, az angol fordítások szerint), és ha megnézzük az összefüggést, és számításba vesszük, Saul élete milyen irányban haladt, meglátjuk, hogy nem volt semmilyen papi jelleg a kürt megfúvása mögött. A kürt végig az Úr tanúbizonyságát, illetve az abból fakadó dolgokat jelenti. A kürt az Úr bizonyságának eszköze; az az eszköz, mely által az Úr ismerete eljut az Ő népéhez: az Úr akarata, az Úr útja, az Úr időzítése. Mindent, ami az Úrral kapcsolatos, a kürt adja a nép tudtára. A népnek olyan helyzetben kell lennie, hogy legyen fülük annak meghallására, amit a Szellem mond, de ha a kürt bizonytalan hangon szól, ha határozatlan, kétes hang jön ki belőle, mi lesz annak az eredménye? Nem más, csak zűrzavar, káosz, gyengeség, vereség és gyalázat. Ez pedig teljességgel a dicsőség és tisztesség ellentéte. Így volt ez Saulnál is; megfújta a kürtöt, és mit ért el azzal, hogy a kürtöt a kezébe vette? Izraelt zűrzavarba, gyalázatba, vereségbe, gyengeségbe vezette.

Mi vitte vajon Sault arra, hogy megfújja a kürtöt? Önfejűen, személyes ambíciótól vezérelve, a saját dicsőségéért fújta meg. Tudjuk, milyen szellemű volt Saul. Amikor az asszonyok így énekeltek: „Megverte Saul a maga ezrét, Dávid a maga tízezrét”, azt mondja, „Saul ezen igen megharagudott (…) azt gondolta: Dávidnak, lám, tízezret tulajdonítanak, nekem pedig csak ezret (…) Ezért Saul attól a naptól fogva mindig rossz szemmel nézett Dávidra”. Tudjuk, hogy rögtön ezután már Dávid életére tört, és kitartóan igyekezett megölni őt. Féltékenység, ambíció, személyes érdek játszott közre benne. Ilyen volt Saul szelleme, ez húzódott a kürt megfúvása mögött. Ez volt valójában amögött, hogy kezébe ragadta az Úr bizonyságát; ez volt amögött, hogy befolyásolni kívánta, merre menjen az Isten népe. Nem az Úr népének az egyedüli érdekéért volt ez, és nem Magának az Úrnak a dicsőségéért, úgy, hogy egyáltalán ne vette volna tekintetbe a saját érdekeit! Az Úr dolgaihoz valójában a saját, személyes érdekei fűzték. A pozíció, a befolyás és az elismertség számított neki. Gyalázatra való edény!

Nézzük meg a többieket: Gedeon és háromszáz embere is megfújta a kürtöt. Mennyire különbözik ez azonban Saultól! Gedeonnal kapcsolatban a legelső, amit látunk, hogy az alázat, az önmaga semmibe vétele jellemzi: „Én vagyok a legkisebb atyám házában”. Az Úr azt mondta Gedeonnak: „Menj el ezzel a te erőddel”; „az Úr veled van, erős vitéz”. Gedeon egyáltalán nem gondolta úgy, hogy erős vitéz lenne, és erőnek sem volt tudatában egyáltalán. Az Úr Gedeonnal való további bánásmódjának pedig mind jelentősége van. Mély jelentősége van például a gyapjúnak. A nedvességtől átitatott gyapjú, miközben a körülötte lévő talaj szikkadt és száraz! Mit jelent ez a bizonyság edényével kapcsolatban? Hogy bár halál veszi körül mindenfelé, benne élet van, benne teljesség van. Pál arról az életről beszél, amely által Jézus legyőzte a halált, arról az életről beszél, mely láthatóvá lett halandó testünkben. A szellemi halál veszi körül, az élet mégis győzedelmeskedik a halál fölött az edényben. Ha a gyapjú száraz, a föld pedig nedvességtől átitatott? „A halál bennünk munkálkodott, az élet pedig bennetek. Míg mi tudatosan küzdünk a halállal saját magunkban, ugyanakkor ti életet nyertek – különös módon – tőlünk: ez az élet a tiétek, míg mi a saját szívünkben folytatunk halálos küzdelmet.” Ez a kettő található meg Pálban. Nem ellentmondás ez, hanem ugyanannak a megtapasztalásnak a két oldala. Gedeon ezekre a szellemi alapelvekre épül, így válhat edénnyé a bizonyság hordozására.

Hatalmas hadseregének megrostálása pedig nem mást jelent, mint a minden módon való megszabadulást attól, ami az emberből való természet szerint, míg el nem jutunk a háromszázból álló megrostált csapathoz, akiknek az Úr érdekein kívül nincs más a szívükben. Ha pedig újabb adalékot is szeretnénk látni, amely megmutatja, hogy a vezérelv, mely alapján Gedeon az Úr hasznára volt, a halál fölött diadalmaskodó élet, jusson eszünkbe Gedeon árpakenyere. Emlékszünk, hogy Gedeon éjszaka kúszott be a midianiták táborába, és meghallotta, hogy a tűz körül miket mesélnek; egyikük pedig elmondta az álmát, melyben egy árpakenyeret látott a táborra gurulni, és az összes sátrat összedöntötte az az egyetlen árpakenyér. Mire valaki, valami furcsa ráérzéssel, azt mondta: „Ez Gedeon!”. Gedeon pedig meghallotta. Az Úr volt ez, aki azon munkálkodott, hogy Gedeon számára megerősítse az elhívását. Mi volt azonban ez az árpakenyér? Az árpa mindig a feltámadás zsengéjét jelenti. Gedeon pedig így lett a bizonyság edénye, a teljes tekintély kürtjével az Úrért, mert az Úr Jézus feltámadása törvényének talaján állt, ami azt jelenti, hogy félretett mindent, ami a természetből való, és mindent az Úrért tett. Ez a tisztességre való edény!

Saul a saját erejében és dicsőségében lévő embert jelképezi; az eredmény pedig gyalázat, amikor ez az Úr dolgaihoz ér. Gedeon az Urat képviseli, és nem az ember szerepel benne – vagyis az ember önmagában – hanem az Ő feltámadásának ereje; a végeredmény pedig dicsőség és tisztesség!

Az egész Ószövetségben végigkövethetjük ezt. Most csak ezeket az ismerős, és semmiképp nem új illusztrációkat választottuk ki.

Az Úrnak ilyen edényekre van szüksége. Ezeket nem lehet hivatalosan előállítani, nem lehet tudományos alapon kijelölni. Ezek nem juthatnak el ide természetükből fakadóan. Válságnak, annak a mély válságnak kell kell bekövetkeznie, ahol a kereszt minden értelmében a hústestet félretétetik, semmissé lesz, és akkor az élet Szelleme Krisztusban arra a teljesen új síkra vezet, ahol Maga az Úr a minden. Az ilyen edények az Úr rendelkezésére állnak, és Ő csodálatos dolgokat tud művelni általuk. Legyen meg ez az edény, és nem telik bele sok idő, az Úr gondoskodni fog arról, hogy egy másik éhes lélek kerüljön kapcsolatba vele, és ez a kettő megy együtt tovább, majd egy harmadik és egy negyedik, és így növekszik az egész munkálat, míg az Úr össze nem gyűjti azok gyülekezetét, akik egyszerűen azt a megelégedettséget képviselik, amit Ő jelent azoknak, akik számára Ő a minden.

Az Úr akar tenni valamit; nem az van, hogy mi akarunk tenni valamit az Úrért. Nem az van, hogy keresztény munkába kezdünk, vagy keresztény szolgálatba lépünk; hanem hogy az Úr teljesen Magáénak akar minket, azt akarja, hogy teljes helye legyen bennünk, és el akar vezetni bennünket szellemileg oda, hogy mi is tudjunk szükségletet kielégíteni. Lehet, hogy egy etióp kincstárnok vág át a pusztaságon, és az Úr tudja, hogy az az ember csalódást élt át Jeruzsálemben, de azt is tudja, hogy van valaki mérföldekre tőle, aki be tudná tölteni a szükségletét, ezért gondoskodik róla, hogy az üres edény és a teli edény összetalálkozzon egymással. Ez a tevékenységet végzi a Szent Szellem.

Legyen az Úrnak lehetősége erre velünk is! Nagy a szükség. Sokan vannak, akik éhesek, akik többre vágynak, és nem kaphatják meg. Az a baj, hogy nincs vagy nagyon kevés a rendelkezésre álló edény. A meglévők pedig nagyon szűk mértékben képesek szükségletet kielégíteni, ezért a szükség megmarad, mert nem áll az Úr rendelkezésére az, amire szüksége lenne az edényekben. Imádkozzunk, hogy az Úr készítsen és biztosítson alkalmas edényeket, tegye őket késszé a Maga használatára, hogy be tudják tölteni azt a nagy szükséget, ami ma a világban van. Hogy lesz-e lehetőségük, az nem kérdés. Ha az Úrnak elegendő edénye lenne, tudná használni őket. A világ arra vár, amit az Úr tud megadni. Abban a mértékben hát, melyben az Úr kívánja, hogy ezt a szükségletét kiszolgáljuk, hadd juttasson el minket oda, hogy lehessenek eszközeink, hogy ismerhessük az Urat, és akkor az Ő belső ismeretéből szólhassunk, és így kielégíthessük a szükségletet. A szükség különböző mértékű lesz, de még ott is, ahol nagyon nagy mérték adatott, megmarad a szükség érzése. Az Úr tegyen minket a Gazda számára hasznos, minden jó cselekedetre felkészített edényekké!

Világosság a kereszt által (T. Austin-Sparks)

“És a városnak nincs szüksége sem napra, sem holdra, hogy világítsanak benne, mert Isten dicsősége megvilágosítja azt, és annak lámpása a Bárány.” (Jel 21,23)

A világosság nem értelem kérdése; azaz nem jelenti pusztán azt, hogy valakinek nagy mennyiségű ismeret van a fejében. Ez ugyanis nem jelent világosságot. Meglehet, hogy valaki óriási mennyiségű tanítás és igazság birtokában van, de soha nem világít, azaz nincs hatással a sötétségre. Valódi világosság birtokába megtapasztalás útján jutunk, azaz mondhatjuk, ez a tapasztalat gyümölcse, a szenvedés megtapasztalásáé. Isten gyermekeiként hogyan jutottunk annak birtokába, amit az Úrból ismerünk, ami az Úrnak az a valódi ismerete, mely oly értékes a számunkra, mely oly sokat jelent, és amely mások számára e mérték szerint tesz értékessé minket? Szenvedés által történt, azáltal a nehézségek által, melyeken az Úr keresztülvezetett, a kereszt munkája által, melyet az Úr kimunkált bennünk. „Lámpása a Bárány” – a szenvedés vezet ismerethez, világossághoz, a dolgok megértéséhez. Ez az egyetlen út. Ezek az emberek végül abban a nagyszerű és csodálatos kijelentésben részesülhetnek, melybe a Krisztus szenvedéseivel való közösségük révén jutottak el. Ez nagyon igaz. Bizonyos szempontból lehet, hogy nem túl vigasztaló, ugyanakkor igaz; és ennek következtében fel kell tudunk ismerni: az Úr azzal, ahogyan bánik velünk, a szenvedésekkel, amelyeket megenged az életünkben, valójában a tanításunkra törekszik, hogy megismerjük Őt úgy, ahogyan csak ezen a módon lehet megismerni, és ami nekünk és rajtunk keresztül másoknak is rendkívül értékes, különleges ismeretet jelent. Semmilyen más módon nem tanulhatjuk meg ezt. Mindig és csakis a Bárány, a Bárány-alapelv, a szenvedés, az önfeláldozás, az áldozatbemutatás és az önmagunktól való megüresedés útja az, amely az Úr ismeretére elvezet minket. „Annak lámpása a Bárány”; és amiképp a mélyebb halál vezet a teljesebb életre, úgy gyakran a mélyebb sötétség vezethet a teljesebb világosságra.

Az Úr mintha olyan úton vezetne minket, ahol egyre kevésbé vagyunk képesek természetes módon megérteni Őt. Teljesen kiemel és túlvisz minket azokon a természetes képességeinken, melyekkel meg tudnánk magyarázni az Ő útjait. Egyszerűen nem értjük, mit csinál az Úr, vagy miért teszi azt, amit tesz; mégis ez az a mód, mely által nagyon valóságos, mély ismeretet szerzünk Róla. Lehet, hogy szavakkal nem lehet másoknak elmagyarázni, de mi tudjuk – így vagy úgy, de tudjuk, és ez valami hatalmas dolog, a megismerés hatalmas ereje. Világosság a kereszt által.”

(Austin-Sparks, Daily Open Windows, szept. 23.)