Megtanultam, tudok, képes vagyok – Krisztusban (T. Austin-Sparks)

Pdf: Austin-Sparks-Megtanultam_tudok

„Nem mintha ezt a nélkülözés miatt mondanám, mert én megtanultam, hogy megelégedett legyek abban, amiben vagyok, tudok szűkölködni is (megaláztatni is), tudok bővölködni is, és mindenbe be vagyok avatva (mindent tudok): jóllakásba és az éhezésbe, úgy a bővölködésbe mint a nélkülözésbe. Mindeneket kibírok Abban, Aki megerősít engem / Mindenre képes vagyok Krisztus által (Filippi 4,11-13, Vida / Masznyik ford.)

Ha van az Igében egyetlen olyan mondat, amelyik teljesen leleplez bennünket, akkor ez az. Pál apostoltól származik; és közülünk hányan mondhatják el ugyanezt, ugyanezzel az igenlő hozzáállással? Megfigyelhetjük azonban, hogy Pál az egész életén át tartó nevelés eredményeképpen jelentette ki ezeket. „Ez Krisztus iskolája. Megtanultam a titkot.” „Megtanultam (…) tudok (…) képes vagyok”!

A dolgok menete nem más, mint a tapasztalat útján történő tanulás, és az ezáltal való ismeretszerzés – olyan ismeret, tudás megszerzése, amely távolról sem elméleti, hanem nagyon is gyakorlati: „Képes vagyok”. Ezt jelenti a Krisztussal való élet számunkra. Ha mi, az Ő gyermekei, meg akarjuk ismerni a tapasztalataink értelmét ebben az igen alapos és minden részletre kiterjedő iskolában – mert ez nagyon alapos és igényes iskola: nem úszunk meg semmit; semmi sem maradhat figyelmen kívül; szigorúan és komolyan kényszerít, bár mindezek mögött bölcsesség és szeretet húzódik meg – tehát a megtapasztalásaink értelme a keresztény élet szigorú iskolájában, hogy MEGTANULHASSUNK, hogy TUDHASSUNK és KÉPESEK LEGYÜNK MEGTENNI dolgokat. Isten célja mindig gyakorlati cél, ez pedig a cselekvési képesség. „Megtanultam (…) tudok (…) képes vagyok!”

Ezt a célt azonban csak azon a módon tudjuk elérni: hogy megtanuljuk, mi, önmagunkban KÉPTELENEK vagyunk és NEM tudunk. Azt hiszem, ez a leginkább igaz dolog, amit bárkiről elmondhatunk a Szellem iskolájában. Azt kell megtanulnunk, hogy nem vagyunk képesek semmit sem tenni, sem tudni. Ez az út. Egyfelől valóban negatív folyamatnak tűnik, bénító megtapasztalásnak, de Isten céljai mindig pozitívak. És ahhoz, hogy eljussunk arra a pontra, hogy „mindent meg tudok tenni” – hatalmas kijelentés! – ami az Ő akarata mindnyájunk számára, ahhoz először mélyen és alapvetően tudatában kell lennünk annak, hogy mennyire híján vagyunk az ismeretnek és a képességnek Krisztus nélkül. Mert a lényeg ebben a részben rejlik: „Abban – azaz Krisztusban – aki megerősít engem.”

És bár ez az üzenet intésről és megjobbításról szól, mely megköveteli, hogy az ember hozzá igazodjon, mégis hatalmas reménység, hatalmas vigasztalás szavai ezek.

Ön-bizalmatlanság

Nemrégiben olvastam Boreham Oliver Cromwell életéről írt könyvét. Amikor Cromwell még fiatalkorában egy huntingdonshire-i tanyán gazdálkodott, a következőket írta nagynénjének egy levelében:

„Nyomorúságos senki vagyok; bizonyos vagyok benne, hogy soha nem fogok érni egy garast sem.”

Ezen az alapon állt az az ember, aki királyokat és trónusokat mozdított ki a helyükből, aki egy állam teljes alkotmányos berendezkedését fordította föl fenekestül, akitől gonosztevők rettegtek, és aki Istennek egyik nagy – ha nem a legnagyobb – bajnoka volt Anglia történelmében. „Nyomorúságos senki vagyok; bizonyos vagyok benne, hogy soha nem fogok érni egy garast sem.” Hallanunk kellene, mit mond róla Thomas Carlyle! Valaki szerint Cromwell volt a történelem négy legnagyszerűbb emberének egyike. Mire Boreham: „Carlyle ezen csak nevetne: Négy! A másik három csak bábfigura Cromwellhez képest – nem lehet őket egy lapon említeni!”

Carlyle azonban azzal folytatja, hogy megemlíti a fordulópontot, mely a huntingdonshire-i gazda életében gyengeségének, méltatlanságának, értéktelenségének tudatával együtt bekövetkezett. Carlyle, mivel nem ismerte tapasztalatilag azt, amiről Cromwell beszélt, így fogalmazott: „Ez volt az, amit Cromwell „megtérésnek” nevezett volna. Mi tudjuk, hogy ez mit jelent. Miközben tehát szántott a mezőn, Cromwell hallott a nagy szükségről: „Minden ebben az országban – mondja Boreham – fejvesztve rohan az egyre növekvő válság felé, felfordulás, forrongás van mindenfelé, és az ország egy férfiúért kiált, egy erős és nagyszerű férfiúért.” És amikor szántás közben Cromwell meghallotta ezt a kiáltást, megszólalt benne egy hang: Te vagy az az ember! A világnak most egy férfira, egy jó emberre, nagy emberre, erős emberre van szüksége. Te vagy az az ember!”

Cromwell sorra vette erősségeit és gyengeségeit: „Lehetetlen, hogy én legyek az; nem felelhetek e hívó szóra, nem tudok megfelelni ennek az elvárásnak!” Ám akkor, amikor az egész napi munka után ezen elmélkedett vidéki házában a ropogó tűz mellett, felesége és bölcsőben szunnyadó kisgyermeke társaságában, levette a polcról nagy Bibliáját, felnyitotta, és benne lapozgatva a Filippiekhez írt levélhez érkezett, s a negyedik fejezetet kezdte olvasni. A 13. versnél megállt: „Mindent meg tudok tenni Krisztus által, aki megerősít engem” – és ez volt a kezdete annak a történetnek, melyet ismerünk. Mindvégig ez az igevers hordozta őt. Hampton Courtban, élete végén a Bibliát kérte, hogy olvassanak föl neki belőle. Kérdésükre, hogy mit olvassanak, azt felelte: „Olvassátok a Filippi 4,13-tól, onnan, hogy „Mindent meg tudok tenni Krisztus által, aki megerősít engem”.”

Mi persze nem leszünk Oliver Cromwell, nekünk nem kell hatalmas fába vágnunk a fejszénket. Az alapelv azonban mindig ugyanaz. „Nyomorúságos senki vagyok” – így érzed magad ma? Legtöbbünk így érzi magát! „Soha nem fogok érni egy garast sem”. A mi értékünk, a mi értékességük NULLA. Pál apostol is, a maga nagyszerű adottságaival, olyan ember volt, aki bármikor szívesen beszámolt a maga értéktelenségéről: „bűnösök között a legnagyobb” (1Tim 1,15), „Isten kegyelméből vagyok, ami vagyok” (1Kor 15,10), és még sok hasonló.

Krisztus iskolája

Azt mondtuk, hogy Pál hosszú és keserves tanulási idő után jutott el oda, ahová eljutott. Felsorol néhány dolgot azzal kapcsolatban, hogy milyen üldözéseken és nehézségeken, megpróbáltatásokon és szenvedéseken ment keresztül. Azt mondja nekünk, hogy ennek az iskolának ilyen a természete; pontosan ezek a dolgok voltak azok, melyekből az oktatás-nevelés állt. De nem azt mondja, hogy „Erre a következtetésre jutottam el mindezek után, hogy…”, hanem: „Az iskolában, amikor üldöztetésben voltam, akkor fedeztem föl ezt. Amikor éheztem, mezítelen voltam és veszélyek vettek körül, úgy reagáltam a helyzetemre, hogy az a megtapasztalás titkot fedjen fel, hogy képességet, ismeretet facsarjon ki magából az adott helyzetből”.

Amikor bajban vagyunk, amikor nehéz időszakon megyünk keresztül, amikor valami súlyos dolog ér bennünket, az első dolgunk valószínűleg az, hogy imádkozunk, hogy valahogyan kijussunk ebből a helyzetből, hogy megszabaduljunk belőle. Sóhajtozunk, és vágyunk rá, hogy megváltozzon a helyzet, hogy valami kiutat találjunk. Rendszerint ez a reakciónk: „Meddig fog ez tartani? Mikor szabadít meg az Úr ebből? Mikor változtatja már meg ezt az egészet? Mikor múlik már el?” De abból, amit Pál mond, azt látom, hogy ő máshogyan reagált. Elfogadta a helyzetet, és azt mondta magának: „Valamit meg kell tanulnom, itt, ebben – valamit, ami később majd még többre tesz képessé. Valami titok van itt ebben elrejtve, és én meg akarom fejteni ezt a titkot. Azt akarom, hogy ez valami nyereséget hozzon az Úr és a jövőm számára.” Pál nem arra gondolt, hogy „HOGYAN kerülök ki belőle?”, hanem hogy „MIT tudok kihozni belőle?”. A nagyon is valóságos nehézségek, szomorúság és próbák esetében legtöbbször azt mondjuk, „Nem vagyok képes, ezt nem bírom tovább, ezt már nem tudom tovább elviselni, egyszerűen NEM MEGY!”. Pál viszont azt mondta az ő nehéz helyzeteinek: „Igenis meg fogsz rá tanítani, hogy hogyan LEHET!”

Igenlő hozzáállás

Tehát a különböző dolgokkal szembeni igenlő hozzáállás kérdése a titok? Nagyon sokat számít, hogy milyen a hozzáállásunk. „Megtanultam…”: Megtanultam a titkot; mindenből valami pozitív természetűt tudok kihozni. Az eredmény pedig: „Tudok…”: Tudok megalázkodni; elviselni, hogy semminek néznek; átsétálnak rajtam, rám taposnak, figyelmen kívül hagynak, értéktelennek tartanak; tudom, hogyan kell ezt megragadni – hogy hogyan ne temessenek maguk alá ezek a dolgok, hanem tudom úgy fordítani ezeket, hogy szellemi célokat szolgáljanak. Tudok bővölködni: amikor az emberek kedvesek és jók – amikor, mint ti, filippibeliek, ajándékokat küldtök nekem, és így elmondhatom, „mindenem megvan és bővölködöm” – nem leszek büszke és beképzelt, felfuvalkodott és öntelt, hanem erre gondolok: Tudom, hogy az tönkretenne! Megtanultam a jólét veszélyeit ugyanúgy, mint a nyomor és viszontagságok veszélyeit; rátaláltam a titokra. És így jöjjön bármi, jó vagy rossz, bárhol is legyek – és most, az életem végén börtönben vagyok – tudok! Nem mondom azt, hogy mindezek után nem bírok már többet; hanem: mindenre képes vagyok Krisztusban, aki megerősít engem.”

Úgy adom tovább ezt az üzenetet, nem mint gondosan kidolgozott témát vagy esszét, hanem mint a szívemből jövőt. Gondolkodjunk el mindannyian, milyen a mi hozzáállásunk? A természetes állapotunk – mely nem puszta képzelgés, hanem kétségtelenül nagyon is valós – oly gyakran így érvelne: „Képtelen vagyok rá! A helyzet borzalmas, tökéletesen kilátástalan kívül is, belül is. Természetes módon ez a vég: a bénultság: Képtelen vagyok, egyszerűen nem tudok!” Ez a helyzet, ha csak magunkra nézünk: ha mi saját magunkban látjuk mindennek az összességét. Ha a helyzetre nézünk, nincs kiút, fel is adhatjuk és mondhatjuk: Képtelen vagyok, képtelen! De mi van Krisztussal? Hát nem tudjuk levenni magunkról a tekintetünket, és Krisztusra nézni, „aki megerősít engem”? Ez nem valamilyen pszichológiai hatás kérdése saját magunkon, amivel vidámabbak próbálunk lenni, és megpróbálunk elhitetni magunkkal valamit, ami nem igaz. Vannak a tények – saját magunkban és esetleg a körülményeinkben: ezek A TÉNYEK – a rideg tények, és nincs mód megszabadulni tőlük.

Egy még nagyobb tény

Van azonban egy tény, mely nagyobb nálunk és a körülményeinknél: Krisztus ténye. Ezért mindannyiunknak az Úrnál kell keresnünk ezt a kegyelmet, minden reggel, napról napra, sőt akár óráról órára, amint a saját képességeink hiányával és tehetetlenségünkkel, alkalmatlanságunkkal és fogyatékosságainkkal, teljes hiábavalóságunkkal nézünk szembe – azt a kegyelmet, mely ezt mondja: De képes vagyok rá Krisztus által. Ismétlem, ez nem csak valamilyen pszichológiai manőver vagy instant módszer, mely után figyelmen kívül tudjuk hagyni a valóságot. Nem, ez a hit cselekedete, a hit láncszeme, összekötő kapcsa, a hit pallója, melyen át saját magunktól, a helyzetünkből azonnal, közvetlenül Krisztushoz érkezünk. És ma, amikor annyira gyengék, oly tehetetlenek, összezavarodottak vagyunk a fejünkön átcsapó hullámok miatt – akkor mégis ma és holnap, és minden napon TUDOK – KÉPES VAGYOK KRISZTUSBAN! Ha ez valódi hit Krisztusban, akkor megtapasztaljuk, hogy a Szellem jön, és képessé tesz rá, hogy megtegyük, amire, ha nem így álltunk volna hozzá, magunktól soha nem lettünk volna képesek. Segítsen bennünket az Úr, hogy megtaláljuk a szabadulás útját a „képtelen vagyok… nem tudok…”-ból abba, hogy „mindenre képes vagyok Krisztus által”.

Kétségtelenül nagyon is gyakorlati helyzetekhez kötődik ez sokunk életében. Ha előre tekintünk, egyes dolgok rettegéssel töltenek el, mert tudjuk, hogy teljes mértékben meghalad bennünket az elviselésük; mégis ebbe a hozzáállásba kell belehelyezkednünk. Tekintsünk rá a mostani helyzetünkre, és jelentsük ki: „Ez a helyzet tartogat valamit a számomra. Az Úr nem azzal válaszol az imádságomra, hogy kiment belőle; nem változtatja meg a helyzetet, semmit nem tesz meg abból, amire vágyom, amiért imádkozom, amiért gyötrődöm és amire várok: hogy változtassa meg a helyzetet és vegyen ki belőle. Imádkozom, és semmi nem történik; nincs áttörés; nem teszi meg. Ezért másik irányból kell néznem. Valami titok rejlik benne, és nekem meg kell ragadnom, meg kell ismernem ezt a titkot. Mit akar az Úr tanítani és mit akar adni nekem ebben a helyzetben, amit gyümölcsként hozhatok elő, amit majd felhasználhatok a jövőbeli munkában? Mi lehet ez? Meg kell szereznem!

Ha ez lesz a dolgokkal szembeni hozzáállásunk, úgy vélem, mindannyian rájövünk, hogy ez a szabadulásunk útja, a kimenekedés módja, az átvészelés módja. Kérjük a kegyelmet, hogy megtehessük ezt, nem csak most, a jelenlegi helyzetben, hanem mindennel kapcsolatban, amit csak az Úr igényelhet tőlünk a jövőben – akár olyan dolgokkal kapcsolatban is, amelyekre sosem gondoltunk. Egészen bizonyos vagyok benne, hogy az a huszonhárom éves, huntingdonshire-i, szántó-vető fiatalember soha-soha nem gondolta magáról, hogy valaha Anglia lordprotektora, az egész ország vezetője lesz, aki teljesen megváltoztatja az alkotmányos berendezkedést és megdönt egy gonosz rendszert. Cromwell soha nem látta magát úgy, ahogyan mi látjuk, és amilyennek mi ismerjük, az élete azonban erre az alapra épült: „Mindent meg tudok tenni Krisztus által, aki megerősít engem”. Lehet, hogy mi sohasem emelkedünk a kiválóságnak eme fokára, és nem leszünk nagy, történelmi alakok, Krisztus által mégis minden olyan lehet, ami messze meghaladja minden álmunkat, sokkal inkább, mint azt valaha is gondoltuk volna.

Először megjelent: „A Witness and A Testimony” c. lap 1958. március-áprilisi számában, 36. évf., 2. szám

Krisztus más, mint mi – T. Austin-Sparks

A Szent Szellem azon munkálkodik, hogy dolgokat valósággá tegyen számunkra. Ezek közül az első Krisztus valódi lényének megismerése. Mennyire más Ő, mint mi! A tanítványokat tekintve, akik az Ő iskolájában voltak három-három és fél évig, az első dolog, amit megtanultak, hogy mennyire más Jézus, mint ők. Ezt meg kellett tanulniuk. Nem hiszem, hogy az első pillanatban megismerték volna a különbséget. Inkább az idő előrehaladtával alakult ki bennük, ahogy újra és újra szembesültek Jézus gondolataival, felfogásával, elképzeléseivel.

Biztatták Őt, hogy kövessen bizonyos módszereket, tegyen meg bizonyos dolgokat, menjen el bizonyos helyekre; saját megítélésüket, érzéseiket, elképzelésüket próbálták ráerőltetni. De Ő egyiket sem fogadta el. A kánai menyegzőn a saját anyja a maga elképzelése szerint szólt neki: „Nincs boruk”. Jézus azt felelte: „Mi közöm neked hozzád, ó, asszony? Nem jött még el az én órám”. Mi közöm hozzád? Sokkal érthetőbb a következő fordítás: „Asszony, mi ketten különbözőképpen gondolkodunk; e pillanatban nincs bennünk semmi közös”. A környezetében lévők egész élete során igyekeztek hatást gyakorolni rá a saját gondolkodásmódjukkal. Ő azonban mindvégig elhárította ezt, és megmutatta nekik, mennyire különböznek az Ő gondolatai, elképzelése, felfogása és megítélése az övéiktől. Végül, úgy gondolom, elkeserítette őket Jézus elutasító magatartása. Jézus is elkeseredhetett volna miattuk, ha nem tudta volna, hogy pontosan Ő vitte ezt végbe bennük.

Kapaszkodj ebbe a gondolatba, és hasznodra válik: „Uram, miért van az, hogy mindig elvétem a célt. Így vagy úgy, mindig rosszat mondok vagy teszek, mindig a rossz oldalon állok! Valahogy sosem látszik, hogy összhangba kerülnék Veled; feladom, hogy valaha is jó legyek!” És az Úr azt mondja: „Tanítalak téged, és ez a lényeg; tudatosan, nagyon tudatosan. Pontosan ezt szerettem volna megláttatni veled. Amíg nem tanulod meg ezt a leckét, sehová sem fogunk tudni eljutni. Ha alaposan megtanultad, akkor elkezdhetjük az építő munkát, de jelenleg arra a felismerésre kell eljutnod, hogy teljesen más vagyok, mint te. A különbség akkora, hogy két teljesen ellentétes világban mozgunk.”

Az ember gondolkodásmódja legjobb esetben is egy másfajta gondolkodásmód. Az ember akarata a legjobb esetben is egy másfajta akarat. Addig nem tudhatod, milyen hazugságokat rejtenek az indítékaid, amíg a Szent Szellem le nem hatol lényed legmélyéig, és meg nem mutatja neked. Az érzéseidet és a vágyaidat a legőszintébben kell megfogalmaznod. Te is válaszolhatsz úgy egy isteni ajánlatra, ahogy Péter esetében láthattuk (Jn 13,8-9): „Ha meg nem moslak téged, semmi közöd sincs énhozzám”, erre azt mondod: „ne csak a lábamat, hanem a kezemet, a fejemet is!” Itt is csak az én tör fel újra – az enyém legyen az áldás. Akarom az áldást, és így elmulasztom a lényegét annak, amit a Mester tanítani próbál nekem.

„Megpróbállak megtanítani önmagad megüresítésére. Míg te megragadod minden ajánlatomat önmagad betöltésére; én azt próbálom mondani: add oda, hagyd el!” Az én szellemi álarcot ölt, az én szellemi áldást akar. De nem tudjuk, milye hazugságok vannak mögötte. El kell jönnünk a Szellem szigorú iskolájába, amely annak felfedezésében végződik, hogy a legjobb szándékunk is romlott, a legtisztább indítékunk is tisztátalan az Ő szeme előtt. Amik mi Isten előtt szeretnénk lenni, azok az énből erednek. Semmi sem származhat ebből a természetből, ami elfogadható lenne Isten számára. Minden, ami valaha is Isten elé járulhat, egyedül Krisztusban van, és nem bennünk. Mindig különbség lesz Krisztus és köztünk. Noha bennünk lakozik, Ő, és csakis Ő az alanya az isteni tetszésnek és megelégedésnek; ez az első alaplecke, amit neked és nekem meg kell tanulnunk ebben az életben a Szent Szellem tanítása, kijelentése és fegyelmezése alatt. Hogy Ő más, mint mi: és ez valóban teljes különbséget jelent. Ez az egyik legkeményebb lecke.

Olyan lecke, amelynek megtanulását ez a világ elutasítja. Ez egyenesen szembemegy a humanizmus tanításának egész rendszerével – azzal a csodálatos dologgal, ami az ember! Amikor te a legjobb formádban vagy, akkor is ott a szakadék emberi természeted és Krisztus között, amely nem hidalható át. Ha elérted a legjobb formádat, akkor sem vagy még a kezdeténél sem Krisztusnak. Ez abszolút tény, de talán nincs is szükség ennek további hangsúlyozására.

Miközben megismerjük ezt a tapasztalatainkból, bátorítson bennünket az a tudat, hogy tudjuk, mi megy végbe bennünk. Mit tesz az Úr, mit tesz a Szent Szellem velünk? Egy dolog, hogy mi kik vagyunk, és más dolog, hogy ki Krisztus. Ez a legfontosabb lecke, amit meg kell tanulnunk, mert semmi sem lehet építő, amíg ezt nem tanultuk meg. Ezért az első dolog, hogy Krisztus teljesen különbözik tőlünk.

(részlet T. Austin-Sparks: Jézus Krisztus iskolája c. könyvből; megjelent az Evangéliumi kiadónál.)

JKiskolaja