Az efezusi gyülekezetnek írt levél (Jel 2) – Kit Mays

Elhangzott: Valea Draganului (Dragan völgye, Románia) – 2021. augusztus 18. 
Angol nyelven, román tolmácsolással meghallgatható: https://www.ekklesiaoradea.ro/uploads/20210818-KitMays1.mp3

PDF: Kit_Mays-Az-efezusi-gyulekezetnek-irt-level_Valea_Draganului_18082021

Imádkozzunk!

Urunk, felemeljük kezeinket, és kérünk, hogy áldj meg ma bennünket hatalmasan, kérünk, hogy igazíts útba és taníts bennünket – hogy a Te útbaigazításod után még jobban szeressünk Téged és egymást, jobban megértsük a Te akaratodat és szándékodat, jobban megtaláljuk a saját helyünket a Te akaratodban és a Te szándékodban. Te vagy a Mindenható Isten, és mi a Te néped vagyunk. Urunk, hozzád fordulunk a Te áldásodért. Tölts meg és kenj fel bennünket a Te Szent Szellemeddel. Adj teljes kiáradást, ugyanakkor teljes visszafogást azoknak, akik szólnak, különösképpen nekem, Uram. De adj még sokkal többet, mint amit kérünk vagy gondolunk, hiszen a mi Urunk, Jézus nevében kérünk. Ámen.

Az előzőekben eljutottunk a Jelenések könyve 2. fejezet első verséig, és beszéltünk Arról, Aki a mécstartók között jár-kel, aki a hét csillagot jobbkezében tartja. Tartsuk szem előtt, hogy Maga az Úr az, aki szól hozzánk. Remélem, hogy sok rabszolgájához szól itt, ebben a teremben, remélem, hogy az egymással való közösség és öröm közepette, melyben részünk volt, nem mulasztottuk el megújítani szeretetünket az Úr iránt, és arról az igényéről sem feledkeztünk meg, hogy az Ő rabszolgái legyünk. Mert amit kijelentett a Jelenések könyvében, azt az Ő rabszolgáinak mondja, és ma délelőtt ezzel az Igével szól hozzánk:

„Tudom a te dolgaidat és a te fáradozásodat, és a te állhatatosságodat, és hogy nem szenvedheted a gonoszokat, és próbára tetted azokat, akik apostoloknak mondják magukat, pedig nem azok, és hazugoknak találtad őket, és tűrtél és van kitartásod, és az én nevemért fáradoztál és nem fáradtál el” (Jel 2,2-3).

Testvérek, Aki a mécstartók között jár, Aki mindent lát, ami a gyülekezetben történik, nem azért figyeli a gyülekezetet, hogy hibát keressen benne. Igen, kiigazításokat kell eszközölnie, de nézzétek mindezeket az elismeréseket! Tudjátok, beszéltem már arról, hogy a Jelenések könyvében milyen sok neve van az Úr Jézusnak. És azt is mondtam, hogy ezeknek nagyon nagy a hasznuk, és jól tesszük, ha odafigyelünk rájuk és elmélkedünk felettük, mert élet és táplálék van bennük. És ezek nekünk, az Ő rabszolgáinak szólnak. Ma délelőtt pedig egy újabb kulcsot adok nektek.

Amikor szeretünk valakit, amikor szeretetbeli rabszolgák vagyunk, azt akarjuk szeretni, amit az Úr szeret, és azt akarjuk gyűlölni, amit Ő gyűlöl. Amikor azt mondja: Szeretem a könyörületességet, szeretem az irgalmasságot; hegyezzük a fülünket, és azt mondjuk: irgalmasnak kell lennem, könyörületes leszek, mert Ő ezt szereti. Figyeljük meg, milyen sok mindent szeret az Úr az efezusi gyülekezetben: „Tudom a te dolgaidat és a te fáradozásodat, és a te állhatatosságodat”. Nagyon örül annak, hogy ezeket teszik. De tisztázzunk valamit: a tettek önmagukban semmik. Ha odaadom a testemet, hogy megégessenek, semmit nem jelent, ha szeretet nincs bennem. De a rabszolga életében, aki szeretetbeli rabszolgává lett, aki átadta az Úr Jézusnak önmagát és mindenét, amije csak van, ezek fognak következni.

Mármost, ha ezek a dolgok megmaradnak, a szeretet viszont meghidegül, akkor semmilyen jelentősége nincs annak, amit teszünk. Az Úr azt mondta: „az a kifogásom van ellened”, de nem az a kifogása, hogy ezeket a szeretetben elkezdett dolgokat tették, hanem az, hogy ha ezek nem szeretetben folytatódnak, kevés jelentőségük van. De mégis, ezek továbbra is a szeretet cselekedetei, amelyeket mi is követhetünk. A fáradozásunk, a kitartásunk – amikor azért teszünk valamit, mert szeretjük az Urat, amikor azért fáradozunk, mert ez örömöt szerez Neki, amikor nem tudunk nem megtenni valamit, mert tudjuk, hogy Ő örülni fog neki, ha megtesszük. Megvan a kulcsunk az Ő szívéhez. A szeretetnek kifejezést kell találnia. És ezeket megdicséri, mondván, ezek jó dolgok. Szeretet nélkül ugyan semmik, de ha a szeretethez nem társul tett, hogyan lehet akkor az szeretet? De feltételezzük, hogy ezeket a tetteket szeretetben végezték; úgy hiszem, mindannyian egyetértünk abban, hogy az Úr megdicséri ezeket a tetteket. Hiszem, hogy amikor ezek szeretetből fakadnak, akkor az Úr örül ezeknek.

„Hogy nem szenvedheted (tűröd el) a gonoszokat”

Eltűritek a gonosz embereket? Az Úrnak nem teszik az ilyesmi. Ez ugyanis nem szeretet. Igaz, hogy tudunk úgy haragudni, hogy nincs bennünk szeretet; és igaz, hogy úgy is tudjuk nem eltűrni a gonoszokat, hogy az indítékunk nem a szeretet. De nem akarom minden állításomhoz hozzátenni, hogy a tetteknek szeretetből kell fakadniuk, hiszen ez nyilvánvaló.

Testvérek, mi gyakran eltűrjük a gonoszokat a gyülekezetben – félelemből, lustaságból, vagy azért, mert alszunk. Hogyan bánjunk a gonoszokkal? Úgy, hogy az Úr elé visszük a helyzetet; nem kötünk vele békét a szívünkben, hanem az Úrhoz visszük. Megalázzuk magunkat az Úr előtt: Urunk, mit tegyünk? Ez az Úr háza, és Ő szent. A gonoszokat nem szabad eltűrni Isten házában. Nem úgy értem, hogy bűnösöket nem szabad eltűrni Isten házában, hiszen akkor mindnyájunknak távozni kellene. De tudjátok, mire gondolok, hogyan érti az Ige, amikor „gonoszokról” beszél. Olyan emberek, akik apostoloknak mondják magukat, de nem azok. Akik olyan tekintély helyét foglalják el, amit Isten nem adott nekik; akik a nyájat a saját céljaikra akarják használni – néha úgy, mint lehetőséget az igeszolgálatra; néha anyagi haszonért; néha pedig egyszerűen csak használják Isten népét, és ez helytelen. Férfiak, ne tűrjétek az ilyet! Asszonyok, ébresszétek fel a férjeteket, testvérnők, beszéljetek a férfitestvéreitekkel!

„Próbára tetted őket és hazugoknak találtad őket.”

Emlékszem, egyszer nagyon régen, volt egy igen kedves barátom, akinek a garázsában is laktam egy darabig (nem lakrész volt, hanem garázs, de vittem be áramot). Nagyon szerettem ezt az embert. És egyszer csak kitalálta, hogy nagy fejetlenség van, ezért úgy döntött, hogy egy másikkal együtt ők ketten apostolok. És azt mondták, hogy alá kell rendelnünk magunkat nekik. Odamentem ehhez a testvérhez négyszemközt, és azt mondtam neki: Mi történt veled? Te nem vagy apostol! Erre ő: „Ó, húha, jaj…” És rájöttem, hogy ez az ember nem álapostol, hanem egyszerűen csak tévedett. Ha valaki azt mondja magáról, hogy répa, attól még nem lesz álrépa. Bolond az lehet, de nem álrépa. Értitek? Az álapostol, a hamis apostol az, aki szándékosan félrevezeti a nyájat. Az Úr meg fogja adni az ítélőképességet, hogy különbséget tudjunk tenni a kettő között. Nem szabad álapostolokat – vagy „álrépákat” – követnünk, és mindkét esetben mást és mást kell tennünk. Az Úr megadja ehhez a bölcsességet.

„és állhatatos vagy”

Felfigyeltetek rá, hogy az állhatatosság kétszer szerepel ebben a felsorolásban?

„Tudom a te dolgaidat és a te fáradozásodat, és a te állhatatosságodat” (Jel 2,2)

„és állhatatos vagy, és az én nevemért fáradoztál” (Jel 2,3)

Ki kéri közületek az Urat naponként, hogy adjon neki állhatatosságot? Az Úr ezt nagyon nagyra értékeli. Az állhatatosság nem feltűnő: ha a feleségünk állhatatos a naponkénti főzésben, ha a férjünk minden nap munkába megy, és ebben kitart, ezt legtöbbször csak akkor vesszük észre, ha abbahagyják. De itt kétszer is említi az Ige. Csinálod a dolgodat, akkor is, ha van kedved, akkor is, ha nincs. Ez nagyon értékes az Úrnak – ha állhatatosak vagyunk azokban a dolgokban, melyekre hívattunk férfiként vagy nőként, férjként vagy feleségként, szülőként vagy gyermekként. Nagyon-nagyon drága és értékes ez az Úrnak. Állhatatosan kiállni az Ő bizonyságtétele mellett, akkor is, amikor az könnyű, és a látás világos; és akkor is, amikor az nehéz, és a látás sem világos.

Tudjátok, a látásunk időnként elhalványul, és néha az a benyomásunk, hogy el is tűnt teljesen. De nem tűnt el. Emlékeztek, hogy Péter mit mondott: „Uram, kész vagyok börtönbe, sőt akár a halálba menni veled”? Az Úr pedig azt felelte: „Péter, Péter, mielőtt a kakas kétszer kukorékol, megtagadsz engem, többször is.” Amikor arról olvasok, hogy Péter mit tett Kajafás udvarában, hogy esküvel tagadta meg az Urat a katonák és a szolgálóleány előtt is, azt mondhatnám, hogy elfogyott, eltűnt a hite. De az Úr mondatának második fele, amikor azt mondta Péternek, hogy még az éjjel megtagadja Őt, így hangzik: „de Én imádkoztam érted, hogy a hited el ne fogyjon. És mikor helyreálltál, erősítsd testvéreidet.”

Ha az Úr imádkozott azért, hogy Péter hite ne fogyjon el, akkor az azt jelenti, hogy Péter hite nem fogyott el. Péter kudarcot vallott, de nem kellett volna így lennie, hiszen volt hite, mert adatott neki. Az Úr figyelmeztette előre, az Úr megmondta, az Úr imádkozott érte. Nem lett volna muszáj engednie a kísértésnek, de engedett. A hite azonban nem tűnt el.

Testvérek, amikor úgy érzitek, hogy elveszítettétek a látást, nagy Főpapunk van a mennyben, Aki őrzi azt. Ő a hű Tanú, Ő az, aki bennünk él, Ő az, aki megtartja a hitünket, Ő az, aki mindenkor él, hogy közbenjárjon értünk. Hogyan veszíthetnénk el azt, amit Ő tart meg? Olyan ez, mint az igazságosságunk, Ő a mi igazságosságunk. Tudunk vétkezni? Igen. Vétkezzünk? Ne. Kell vétkeznünk? Nem. Vétkezünk? Igen. De az igazságosságunk biztonságban van a mennyben, mert Ő a mi igazságosságunk, és ha azonnal megvalljuk Neki bűneinket, Ő hűséges, hogy megbocsássa a bűneinket és megtisztítson minket minden hamisságtól.

Állhatatosság, kitartás.

„és van kitartásod, és az én nevemért fáradoztál”

Amikor a kitartásra gondolok, az jut eszembe, aki verést kap, de nem fut el. Testvérek, néha könnyű elviselni az ütlegelést, bár sosem kellemes. Néha csak átvészeljük valahogy a dolgokat. Nőtestvérek, olykor ti is kaptok ütéseket a hitetekben. Remélem, hogy egyikünk sem szenved fizikai bántalmazást a másiktól. De többről van szó, mint hogy pusztán elviselni az ütéseket, hanem kitartásról van szó az Ő nevéért. Mit jelent ez? Mert az Ő becsülete forog kockán. Néha azért kapunk verést, mert rosszat csináltunk, de néha az Ő nevéért viseljük el.

A válaszunk hasonló Péter válaszához. Az ötezer megvendégelése utáni napon az Úr egy olyan valakinek válaszolt, aki csak azért követte Őt, mert olyan kevés étellel csodálatos módon megelégítette őket. Válaszával az Úr gyorsan elűzte Magától a hamis követőket. Azt mondta, hogy „az én testem igazi étel, és az én vérem igazi ital. Ha nem eszitek az én testemet és isszátok az én véremet, nincs élet bennetek.” És ezek a júdeaiak azt mondták: „Hé, ez kemény beszéd, ki képes hallgatni?” És otthagyták. Az Úr pedig a tanítványaihoz fordult, és azt mondta: „Ti is el akartok menni?” Úgy hiszem, Péter jó választ adott, azt mondta: „Hova mehetnénk, Uram, Tenálad vannak az élet Igéi.” Van más választási lehetőségetek? Van más választási lehetőségetek az Úr követésével szemben? Ha igen, akkor nem fogtok kitartani.

Van egy ellenségünk, aki nagyon okos. Nem bölcs és nem jó – az ördög az. De ki tud ismerni minket. Ha forgatunk valami mást is a szívünkben, figyelni fog minket, és rá fog jönni, hogy mi az. Számoljunk le az alternatívákkal, a más választásokkal, testvérek! Tegyünk aranykarikát a fülünkbe, ahol át lett szúrva Mesterünk házának ajtajánál, hogy ne gyógyuljon be – hogy mindenki láthassa, hogy Őhozzá tartozunk. Természetesen az ószövetségi rabszolgákra utalok, nem tudom, elolvastátok-e azokat az Igéket, melyeket az elmúlt nap említettem, de olvassátok el.

Ki kell tartanunk, és nem szabad megfáradnunk. Elfáradhatunk, de fáradjunk meg, ne jussunk el odáig, hogy abbahagyjuk a küzdelmet. Ha versenypályán futunk, az egyetlen biztos módja a verseny elveszítésének a verseny bármely pontján, ha megállunk és nem futunk tovább. Maradj versenyben! Ne add fel, ne hagyd abba, ne szállj ki, maradj versenyben!

Ilyen dolgokat szeret az Úr. Amikor elolvassuk az Ő jellemzőit, melyeket a Jelenések első három fejezetében található 22 vagy 24 címben olvashatunk, amikor az Úr saját Magát a neveivel jellemzi, láthatjuk, hogy Ő mi minden, és becsben tarthatjuk azokat a dolgokat, és magunkba fogadhatjuk, mert Krisztus bennünk az eljövendő dicsőség reménysége. És amikor látjuk ezeket a dolgokat, amelyeket Ő szeret, mondhatjuk, hogy én ezt akarom, én meg akarom élni ezt ma az én életemben. Szereti a könyörületességet, akkor én könyörületes leszek, az Ő kegyelme és nem a törvény által. Uram, add nekem a Te könyörületességedet ma; Uram, áldj meg!

De itt van ez a negyedik vers, és nagyon komolyan foglalkoznunk kell vele.

„De az a [mondás]om ellened, hogy az első szeretetedet elhagytad.”

Gondoljátok, hogy az Úr haragos? Gondoljátok, hogy haragudott az efezusi gyülekezetre? Én nem hiszem, hogy haragudott. Szerintem Neki, Aki oly csodálatos, és a hét mécstartó között jár, fájt a szíve. Tudjátok, testvérek, a szeretetnek van egy vele járó igénye, egy elvárás, melyet azokkal szemben támasztunk, akik szeretnek minket: a hűség.

A könyv elején az Úr azt mondja: „Én vagyok a hű tanú.” A férjeknek és feleségeknek hűeknek kell lenniük egymáshoz, hogy meg tudjanak bízni egymásban. Szívből jövő bizalmat nem lehet adományozni, azt el kell nyerni. Az Úr elvárja, megkívánja és belénk építi a hűséget. Az, Aki hűséges és igaz, bennünk él – ha keresztények vagyunk –, és hűségesek lehetünk mindhalálig. Lehet, hogy ma már nem, de kicsit később el fogjuk ezt olvasni.

Az efezusi gyülekezet szíve kihűlt, mert az efezusi szentek szíve elhanyagolta a hűség gyakorlását. Hagyták, hogy meghidegüljön bennük a szeretet. Férjek, szeressétek a feleségeteket, ahogyan Krisztus szereti a gyülekezetet! Ne merjétek hagyni, hogy a feleségetek iránti szeretet kihűljön! Feleségek, ne tűrjétek el, hogy a szívetek meghidegüljön a férjetek iránt! Ne engedjétek megtörténni; amikor észreveszitek, hogy ez van, azt is vegyétek észre, hogy Isten arra hívott, hogy szeressétek a feleségeteket, férjeteket. Ő tehát meg fogja adni, amire szükségetek van, és így meg tudjátok adni a feleségeteknek, amire neki van szüksége, és ti is megkapjátok tőle, amire nektek van szükségetek.

Nem érdekes, hogy az Úr azt mondja, az 5. versben: „Emlékezzél meg tehát, honnét estél ki, és térj meg, és azokat cselekedd, amiket először cselekedtél”? Az Úr nem azt mondja: „Gerjessz magadban érzést, ragaszkodást! Gerjeszd fel az irántam való szeretetedet!” Hanem azt mondja: „Tedd a korábbi tetteidet.”

Van valami, amire nagyon szeretnék rámutatni. A szeretet több, mint érzés, több, mint érzelem, de ha nincs bennünk sem érzés, sem érzelem, az nem normális dolog. A szeretet több, mint érzés, de nem is kevesebb! Férjek, higgyétek el, bármit is tesztek, ha feleségetek nem érzi benne a szeretetet, az semmit sem jelent a számára. Lehet, hogy ez túl erős. De soha nem lesz elégedett azzal a szeretettel, mely pusztán csak gondoskodik róla, vigyáz rá, látja, hogy mire van szüksége és megadja neki. És nem is szabad beérnie ennyivel. „Úgy szeressétek a feleségeteket, ahogyan Krisztus szerette a gyülekezetet és Önmagát adta érte.” Azt gondoljátok, hogy az Úr rideg és közömbös irántatok? Gondoljátok, hogy rideg és közömbös a gyülekezete iránt? Az Úr szeretett téged és Önmagát adta érted. Az Úr szerette a gyülekezetet és Önmagát adta érte, hogy tiszta legyen, ránc és folt vagy bármi efféle nélkül való. Nem azért, mert tökéletes feleséget akart, hanem mert szerette őt, és azt akarta, hogy mindazzá válhasson, amivé csak válhat. Férjek, így éreztek a feleségetek iránt? Miért nem?

Testvérnők, vannak közöttetek hajadonok. Ne menjetek hozzá ahhoz a férfihoz, aki nem így fog szeretni titeket! Persze ki tudja, hogy ki fog így szeretni? De értitek, hogy mit akarok mondani. Ezt kell keresnetek. Olyat, aki önmagát adná értetek, aki nem elvenni akar tőletek, hanem adni nektek. Nem olyat, aki körül akar zárni, hanem aki szabaddá akar tenni Krisztusban, védelmezve és megtartva titeket.

„térj meg, és azokat cselekedd, amiket először cselekedtél”

Először is, vissza kell emlékeznünk. Emlékszünk, amikor üdvösségünk lett? Minden könnyen ment, nem volt nehéz lemondani dolgokról. Emlékeztek, a Cselekedetekben, amikor Efezusról beszél? Emlékeztek, azt mondtam, hogy az Úr soha nem kíván olyasmit, amit ne adott volna előzőleg a gyülekezetnek vagy az egyénnek? Amikor elolvassuk az efezusiakhoz írt levelet, az telve van szeretettel.

Tudjátok, hogy az egyik legelső, amit tettek, hogy azok, akik varázslást űztek, összehordták a könyveiket egy halomba és elégették. Ötvenezer ezüst értékben! Eladhatták volna olyanoknak, akik nem voltak keresztények. Még jó üzletet is hozhattak volna nekik, ha csak negyvenezerért odaadják. De a szeretet nem tenne ilyet! Olyanok lettek volna, mint Anániás és Szafíra, akik egy részt maguknak tartottak meg. A szeretet ilyet nem csinál. A szeretet azt mondja, ez rossz! Ez Isten szemében rossz, és meg fogjuk semmisíteni. És az ár semmit sem jelentett nekik, mert szerették az Urat, látták az Ő irántuk való szeretetét, és ők viszontszerették Őt. Mit akart az Úr, hogy cselekedjenek?

Megmondom nektek, az Úr egyszer sem mondta nekik, hogy égessék el azokat a könyveket, ez a dolog az ő szívükben merült föl. A szerelmeseknek megvannak a maguk titkai, megvan a maguk kis nyelvezete egymással. Közös emlékeik vannak. Szólnak egy szót, vagy rámutatnak egy képre, vagy kinyitnak egy könyvet és elolvasnak egy oldalt, vagy kinyitnak egy könyvet és látják, hogy a másik elolvas egy oldalt, és megrohanják őket az emlékek. Meglátnak egy virágot, vagy egy apró kis ajándékot, melyet kaptak, és elárasztják őket az érzések. Az Úr azt mondja, tedd az előzőeket, de nem mondja meg, mik voltak azok a korábbi dolgok. Azt mondja nekünk: Emlékezz. Emlékezz, és tedd azokat, amiket először – nem azt mondja, hogy gerjessz fel valamilyen érzést. Az nem elég, és nem fogja megoldani a problémát. Ehhez egy kis gondolkozásra van szükség, de nem túl sokra, mert azt mondja, hogy „különben eljövök hozzád hamar, és kimozdítom a te gyertyatartódat a helyéből, ha meg nem térsz”.

„eljövök hamar”

Az a jó ebben, hogy ez azt jelenti, nem tart sokáig ezt a lépést megtenni, hogy bűnbánattal megtérjünk és visszaemlékezzünk a korábbi dolgokra, és megtegyük őket. Ezt hamar meg lehet tenni, hiszen azt mondja, „eljövök hamar”, azaz „gyorsabb lehetsz, mint Én”. Elhagytad az első szeretetedet? Tényleg elhagytad? Nem kell így maradnod. Nem bizony! Újra tiéd lehet az a szenvedély, ami benned volt, amikor megtértél. Néha vágyakozva tekintesz vissza, „Ó, bárcsak úgy éreznék, mint akkor!” Bánd meg a bűneidet, fordulj vissza, emlékezz, és tedd, amiket először tettél! Nem feltétlenül fogsz ugyanúgy érezni, mint akkor – teljesebb, gazdagabb és végtelenül édesebb lesz.

Ne tűrjétek ezt a ridegséget, ne tűrjétek ezt a hűvösséget, ne tűrjétek ezt a közömbösséget, ne törődjetek bele ebbe, hogy nem teszitek a korábbi dolgokat! Testvérek, nem valamiféle törvényről beszélek. Ha meggondoljátok, tudni fogjátok, hogy ez nem kötődhet törvényhez. Testvérek, ha egész életében minden nap vesztek a feleségeteknek egy csokor virágot, mert ez egy négyzet, amit ki lehet pipálni: Amikor beleszerettem, vettem neki virágot, tehát az élete hátralévő részében minden nap veszek neki virágot. Hívom is a virágost, adok neki egy jó nagy összeget, és megbízom, hogy a következő tíz év során minden nap szállítson ki a feleségemnek egy bokrétát. Ez így nem fog működni! Szívből kell, de a szív bennünk van. Az Úrért vágyódó szív bennünk van. Csak azért szerethettük Őt kezdetben, mert Ő előbb szeretett minket. Újra meg kell Őt látnunk, és ezért olyan értékes ez a könyv, a Jelenések könyve. Ez a látás könyve.

Kicsit túlmagyaráztam, de az a lényeg, hogy az Úr ezt szívből mondja, és ez megrázóan hat a gyülekezetre. És azt mondja:

„De ez megvan benned, hogy gyűlölöd a nikolaiták cselekedeteit, melyeket én is gyűlölök.”

A nikolaiták voltak azok, akik megalkották a papságról és a laikusokról szóló tant. Egy (lelki)pásztor van fent, alatta pedig az összegyűlt hívek. Az Ige azt mondja: „Senkit ne hívjatok atyának, mert egy Atyátok van a mennyben, és ti mind testvérek vagytok. Senkit ne hívjatok rabbinak vagy tanítónak, mert mind testvérek vagytok.” Különböző ajándékaink, különböző feladatköreink vannak, melyek mind értékesek és fontosak, de nem szabad magunkat egymás fölé emelnünk.

A testet az illeszti és tartja össze, amit minden ízület vagy kapocs szolgáltat. Ha a miénk a világ legnagyszerűbb igehirdetője és a miénk a legjobb tanítás a világon, de a ház e köré az ember köré épül, akkor az lehet csodálatos ház, de nem lesz Isten háza. Ő a középpont, és Krisztus bennetek az eljövendő dicsőség reménysége. Az Úr gyűlöli a nikolaiták tetteit. Gyűlölitek azt, amit az Úr gyűlöl? Akkor legyetek óvatosak azzal az emberrel, akinek az arcát borotváljátok minden reggel, hogy ne érezze felsőbbrendűnek magát a testvéreinél, vagy elfoglalja azt a helyet, amely egyedül Krisztust illeti. Testvérnők, ti sem vagytok mentesek ez alól. Legyetek féltékenyek Krisztus tisztességére, ne tegyetek egy embert, akinek igeszolgálatra van ajándéka, arra a helyre, ahol nem szabadna lennie. Férjek, szeressétek feleségeteket, amiképpen Krisztus szerette a gyülekezetet, és Önmagát adta érte! Feleségek, tiszteljétek a férjeteket, ne tiszteljetek egy másik embert a férjetek felett! Értitek?

„Akinek van füle, hallja, mit mond a Szellem a gyülekezeteknek: Aki győz, annak enni adok az élet fájáról, mely az Isten paradicsomának közepette van.”

Ádám és Éva elveszítette Isten paradicsomát. Isten egy szeráfot helyezett a kerthez vezető út őrzésére, hogy ne mehessenek vissza és ne ehessenek az élet fájáról. Ezt jó szándékból tette, mert ha így tettek volna, akkor örökké éltek volna a bukott állapotukban. De ez itt a visszanyert paradicsom, ami nem kis dolog.

Nos, az Úr áldjon meg mindnyájunkat, nem tudom, meddig fogunk jutni ebben a könyvben ezen a héten, de ha itt támpontot kapunk, hogyan kell csak ezt az első két-három fejezetet is megvizsgálni, az nagy kijelentést és változást fog hozni a szívünkben, a gondolkodásunkban és a gyülekezeteinkben. Sok táplálékot és elmélkedni valót fog adni nekünk. Az Úr segítsen bennünket! Ámen.

Első szeretet és az Úr eljövetele (John Saunders)

"Bátorítsuk egymást, mivel közeledik az a nap"

John Saunders (Memphis, Tennessee, USA) 2003-ban elhangzott, ma is aktuális igehirdetése, magyar tolmácsolással.

János 20,1. 11-18.

1Mózes 6,5.    Jeremiás 17,9.     2Krónika 16,9.

View original post

„A szeretet épít” – Mit jelent szelleminek lenni? (T. Austin-Sparks)

https://www.austin-sparks.net/english/books/006084.html
PDF: “A szeretet épít” – Mit jelent szelleminek lenni?

Olvassuk: 2Korinthus 6,11-13; 1Korinthus 4,14-15; 2,15; 3,1; 12,1; 2Korinthus 5,13-18

Általánosan ismert és elfogadott, hogy a korinthusiakhoz írt két levél fő témája, hogy mit jelent szelleminek lenni. Az imént olvasott szakaszokból ez világosan kiderül, ha pedig röviden elgondolkodunk ezen a két levélen, magunk is észrevehetjük, hogy ez valóban így van.

Az apostol első levelét azzal kezdi, hogy utal arra, milyen bőségesen el vannak látva a korinthusiak szellemi áldásokkal, és hogy semmilyen szellemi ajándéknak nincsenek híján. Mivel a korinthusiak ennyire bővelkedtek a szellemi ajándékokban, és mert olyan gyülekezet voltak, ahol ezek a szellemi ajándékok ilyen nagy teret kaptak, ezért magukat nagyon szellemi embereknek tartották. Elég kiábrándító, amikor az apostol oly hamar így szól: „Nem tudtam úgy beszélni veletek, mint szellemiekkel, hanem mint hústestiekkel, mint kisdedekkel” – holott nem voltak híján egy szellemi ajándéknak sem – ez pedig egyértelművé teszi, hogy ha valakinek vannak szellemi ajándékai, az nem jelenti feltétlenül azt, hogy az illető az életben is szellemi embernek bizonyul.

Mit nem jelent szelleminek lenni?

Pál különböző rendű és rangú szellemi ajándékokat említ. Ott van közöttük az ismeret ajándéka, de ehhez meglepő, majdhogynem félelmetes hangsúllyal teszi hozzá, hogy a szellemi ismeret nem feltétlenül a szellemi élet jele. Ez elég meghökkentő, nem igaz? Hiszen ha valakinek van szellemi ismerete, az bizonyosan azt jelzi, hogy az illető szellemi ember! Nem, ez egyáltalán nincs így. Lehet valaki szellemi ember, és lehet szellemi ismerete; de az is lehet, hogy valakinek van szellemi ismerete, de ő maga ugyanakkor nem túl szellemi ember a valódi és észrevehető értelemben. Persze alapvetően igaz, hogy szellemi, de semennyivel sem teljesebb értelemben, mint amennyire egy csecsemő az. Így kezd az apostol a szellemi állapot egész kérdéskörével foglalkozni: először rámutat, mit nem jelent szelleminek lenni – ezzel rögtön megdönt minden téves elképzelést, és hagyja, hogy a téves struktúra nagy robajjal leomoljon. Néha nagyon szükséges és fontos, hogy bármit építettünk, hagyjuk darabokra hullani és leomlani körülöttünk, ha az hamis.

Az a gondolat él bennünk, hogy ha rendelkezünk különböző dolgokkal, amelyek az Úrtól vannak, és amelyek azt jelzik, hogy a Szellem ereje és a Szellem jelenléte ott van az életünkben; ha van világosságunk, és látunk valamilyen igazságot; ha megvan ez vagy az az ajándékunk, akkor mi bizonyosan szellemi emberek vagy szellemi gyülekezet vagyunk. Meglehet, hogy ilyenkor szükséges az egész felépítményt egyetlen csapással romba dönteni. Pontosan ezt teszi itt az apostol. Határozottan megmutatja, hogy mit nem jelent szelleminek lenni.

Utána azonban nekilát, hogy megmutassa, milyen valójában a szellemi ember, és most mi is ezt a pozitív oldalt fogjuk megvizsgálni. Lehetne nagyon komoly és súlyos csapásokat mérni a negatív oldalra, de attól mind szenvednénk, hiszen velünk kapcsolatban is merülhetnek föl jogos kifogások, ezért jobb, ha nem kritizálunk másokat. Mindannyiunknak jócskán felül kellene vizsgálnunk az álláspontunkat. Mindannyiunknak vannak téves elképzeléseink; talán valamilyen téves álláspontot alakítottunk ki bizonyos dolgokkal kapcsolatban, lehet, hogy pont ott, ahol sok világossággal és igazsággal rendelkezünk, és tudunk beszélni az örökkévaló szándék mélyebb dolgairól és így tovább. Azt gondoljuk, hogy ez valamilyen nagyobb mértékű szellemi képességet jelez a részünkről; hogy eljutottunk valahova szellemi értelemben; hogy valahol vagyunk, ahol mások nincsenek – pedig lehet, hogy ez teljesen téves gondolat, és az egész épületünk hamis.

Lehet, hogy az Úr megrendíti támasztékaink alapjait, és hagyja, hogy az építményünk teljesen leomoljon körülöttünk, úgy, hogy nem tudjuk, hol vagyunk, az után a sok tanítás után, amit magunkévá tettünk, és a sok ismeret után, amellyel rendelkezünk. Bizony, megment minket hűséggel az Úr minden tévelygéstől.

Mit jelent szelleminek lenni?

Az Úr azonban nem csak ilyen romboló, negatív módon bánik velünk, és ha az apostol hangot is ad ennek az oldalnak ezekben a levelekben, még inkább gazdagon és kimerítően foglalkozik az építővel és a pozitívval. Teljesen egyértelművé teszi mindenki számára, akinek csak van szeme a látásra és valóban kereső szíve van, hogy mi jelenti azt, ha valaki valóban szellemi. Ha nem ez vagy az a dolog, akkor mi? Az apostol egyetlen szóban foglalja össze: a szeretet. „Ha angyalok és emberek nyelvén szólok is… ha prófétálás ajándéka is megvan… de szeretet nincs bennem…”. Habár megvan mind az ismeretem és mind az ajándékok, a szellemi ajándékok, melyeket úgy tekintek, hogy azok tesznek szellemivé engem, az egész lehet, hogy valójában semmi. Lehet, hogy semmi vagyok, és így semminek sincs haszna, amit teszek.

Krisztus szeretete nyilvánul meg Pálon keresztül

Pál bizonyosan nem azt mondja, hogy választani kell az ajándékok és a szeretet között; csak legyen bennünk szeretet, az ajándékok pedig nem számítanak. Hanem azt mondja, előfordulhat, hogy vannak ajándékaink, ugyanakkor nincsen semmilyen valóságos szellemi mérték az életünkben. Van ugyanis valami több, akár vannak ajándékok, akár nincsenek. És ez az a valami, ami számít. Ebből a két levélből az derül ki tehát, hogy a szellemi ember jele a szeretet. Amikor Pál arról beszél, mit jelent szelleminek lenni, az egészet a szeretettel köti össze; és ezt szem előtt tartva, így olvasván ezeket a leveleket, rám nagyon erős benyomást tesz, ahogyan Pál ezt az igazságot a saját életén keresztül bemutatja.

Amennyiben a szeretet jelenti, hogy valaki szellemi, és ha valaki szellemi, akkor ott szeretet van, akkor semmi kétség afelől, hogy Pál személyében szellemi emberrel találkozunk. Sehol máshol nem sugároz úgy Pálból a szeretet, mint ezekben a levelekben. Az ember teljesen lenyűgözve csodálja, milyen szeretettel volt Pál ezek iránt a korinthusiak iránt. Észrevehetjük, hogy ismételten úgy szólítja őket, mint gyermekeit: „gyermekeim”, „úgy szólok hozzátok, mint gyermekeimhez”; „Mert ha tízezer nevelőtök volna is a Felkentben, még sincs sok atyátok, mert a Felkent Jézusban az örömüzeneten át én nemzettelek titeket.” (1Kor 4,15 – Csia).

Ahogy végigmegyünk ezen a két levélen, látjuk, milyen nagy helyet foglal el benne a szeretet. Jól ismerjük a klasszikus 1Korinthus 13-at. Majd a második levél első hat fejezete, és ez a csodálatos ige: „Szánk megnyílt, szívünk kitárult előttetek, korinthusiak (…) Viszonzásul pedig, mint gyermekeimhez szólok, tárjátok ki ti is a szíveteket” (2Kor 6,11.13).

Pálnak ez a szeretete ellentétben áll azzal, ahogyan ők Pálhoz viszonyultak. Sok pártra voltak szakadva, amelyekben Pálnak csak nagyon kis hely jutott, ha jutott egyáltalán. Ilyeneket mondtak: „Mi Péteré vagyunk, mi Apollósé!”. Néhányan Pálé voltak, de a többségük nem. Nem volt hely bennük az ő számára, holott ő nemzette őket az evangélium által, neki köszönhették a szellemi életüket Krisztusban. Nagyon jól ismerjük az utalásokat ezekben a levelekben, hogy miket mondtak róla, kritizálták a külső megjelenését, a módszereit, azt, hogy mit hogyan csinál; megítélték, félreértették. Megbízhatatlannak tartották. Mivel azt mondta, hogy elmegy hozzájuk, és nem ment el; nem érkezett meg akkor, amikorra mondta, így szóltak: „Pálra nem lehet számítani, megbízhatatlan, nála az „igen” az „nem”, nem lehetünk biztosak felőle!”

Nem mondhatjuk, hogy mindez természetes szeretetre indítaná az embert irántuk, Pál azonban azt írja: „ha ti kevésbé szerettek is engem, én felettébb szeretlek benneteket”. A levelek az apostol csodálatos szeretetével vannak tele, és ha meggondoljuk, ez az egyetlen, ami helyes ebben a helyzetben. Az ember vagy teljesen befejezi velük, feladja, mossa kezeit, és máshol próbálkozik tovább, vagy olyan szeretet lesz benne, mely fölébe emelkedik ennek az egésznek; mely meghaladja, felülmúlja ezt; olyan szeretet, mely nagyobb ennél a szeretetlenségnél, és főleg annál a szeretetlenségnél, ami a szellemi állapotról vallott felfogásukban rejlik a maguk hústestiségével együtt. Ezt nagyon nehéz elviselni. Ha azok az emberek alázatban maguk is tévelygőnek, gyengének, tökéletlennek tartották volna magukat, és a szelídség szellemével fordultak volna Pálhoz, akkor könnyen lehetett volna boldogulni velük. De amikor taszító és durva hústestiségükkel együtt azt gondolják magukról, hogy nagyon szellemi emberek, akkor az igen nehéz. Ahhoz olyan kegyelemre van szükség, mely több annál, mint amire test és vér képes; ez a kegyelem pedig ebből a szeretetből fakad.

Csak egy megoldás létezik ilyenkor, ez pedig nem más, mint ez a fajta szeretet. Az egész építményt le kell rombolni, földdel tenni egyenlővé, különben ezzel a nem sok jót ígérő anyaggal kellene építkezni, minden velejárójával együtt. Építeni kell, de ha a nehézségek egyikét éppen a szellemi ismerettel kapcsolatos hozzáállásuk jelenti, akkor nem lehet szellemi ismerettel, vagy még több szellemi ismerettel őket építeni. Ha az juttatta őket zsákutcába, hogy hústesti módon álltak hozzá a szellemi dolgokhoz, akkor nincs értelme ezeket, az ajándékokat és a többit úgy hangsúlyozni, hogy ezek a későbbiekben számítani fognak. Így csak még többet építenénk ebből a tévedésből.

„De a szeretet épít”

Az egyetlen, ami valóban épít, a szeretet. „Az ismeret felfuvalkodottá tesz, a szeretet pedig épít” (1Kor 8,1). Tehát vagy egyáltalán nem lesz építés, mert a hamis építménynek le kell omlania – tudjátok, mit mond ebben a levelében Pál, hogy ki mit épített, tűz fogja megpróbálni: „Alapot vetettem (…), vigyázzon mindenki azonban, hogyan épít rá (…); mindenkinek a munkája nyilvánvalóvá lesz (…), a tűz fogja megpróbálni” (1Kor 3,10-15) – tehát a hamis építmény előbb vagy utóbb vagy le fog omlani, vagy pedig igaz építmény lesz. Ha valódi épület akar lenni, akkor csak egyetlen dolog van, ami igazán épít, és ez a szeretet. Az egyetlen alkotóelem, amely valóban épít, a szeretet. Lehetnek, és vannak is ajándékok, és ezek fontosak lehetnek, de önmagukban nem fognak építeni.

Az apostol rá akar mutatni, hogy az ajándékok azért adattak, hogy azokkal építés, felépülés történjen, de öncélúakká váltak, önmagukban lévő dolgokká, és így nem végzik el azt, amire Isten adta őket, az egymás felépítését. Miért? Mert ilyen természeti és hústesti módon álltak ezekhez, hogy bizonyíthassák velük, hogy ők „különlegesen megáldott” emberek.

Bocsássatok meg, hogy így megvizsgálom ezeket, de látjátok, ahogyan haladunk előre, és egyre többet ismerünk meg a megpróbáltatás tüzeiből, egyre inkább elveszítjük az érdeklődésünket minden iránt, aminek nincsen azonnali gyakorlati értéke. Lehet, hogy ez az öregedés velejárója? Az ember rájön, hogy már nincs túl sok hátra, és jobban teszi, ha elkezdi felfogni, hogy minden számít; nincs hely és nincs idő a díszekre. Minden dolog legyen hasznos, mindennek legyen közvetlen, gyakorlati értéke; nincs többé türelmünk puszta szavakra, nem érdekelnek már a nagyívű, öncélú gondolatok. Rögtön meg vagyunk rostálva, és egyedül az érdekel bennünket, hogy mi az, ami éppen történik? Mi lesz elvégezve? Meddig jutunk el? Mennyi a valósága, mennyi a szellemi és gyakorlati értéke a dolgoknak? Nem az érdekel, hogy mennyire nagyszerűek a beszédek és milyen csodálatosak az elgondolások, hanem az, ami éppen történik, ami az igazi értéke a dolgoknak. És pontosan erről van szó. Ezekben a napokban, melyeket most is élünk, egyedül a valódi, szilárd épület számít, mely ki fogja állni a tűz próbáját; mely lényegét tekintve valóban szellemi; nem valami nagyszerű eszme vagy gondolati rendszer, hanem az a szilárd és stabil épület, mely nem fog megsemmisülni és füstként elszállni, amikor elérkezik a tűzpróba napja.

Mintha most is ilyen napokban élnénk, amikor a munkánkat tűz próbálja meg, és a valódi értéke mindannak, ami eddig történt, amit eddig mondtunk, amit képviseltünk, világosságra kerül. Akkor ennek a kérdésnek nagyon is valóságos értelme van: Mi épít? Pál pedig azt mondja, hogy a szeretet épít, sőt, a szeretet az egyetlen, ami valójában épít, és nincs semmi remény az építésre, hacsak nincs szeretet. Akár fel is adhatjuk az egészet, hiszen csak valami hamis, téves, mű dolgot fogunk létrehozni, ami nem fog megállni, és nem fog működni, ha nincsen szeretet.

Egy ilyen helyzetben, ilyen emberekkel, mint amilyenek a korinthusiak is voltak, akkor és most, meg kell látnunk valamit, ami nagyobb; valamit, ami túlmutat ezen; ami nem hagyja, hogy eltántorodjunk, ami nem hagyja, hogy kétségbeesve elcsüggedjünk ettől az egésztől. Kell, hogy legyen valamink, ami megszabadít attól, hogy ez legyen a hozzáállásunk: „Hát nézd meg ezeket az embereket, micsoda borzalmas, zagyva összevisszaságban és ellentmondásban vannak! Én mosom kezeimet, ebből itt nem lesz semmi.” Kell, hogy legyen valamink, ami megment minket ettől, amikor látjuk, hogy milyenek, és ma is ugyanolyanok, mint amilyenek Pál napjaiban voltak. Bocsánat, ha ez sértőn hangzik. De ilyenek vagyunk, nem vádoljuk a korinthusiakat – mi is ilyenek vagyunk. Mindegyikünk ugyanúgy képes ugyanazokat elkövetni, mint ők. Nagy adag hústestiség van bennünk.

Mindannyian szeretjük szellemileg jól érezni magunkat. Mi a mi lényünk egyetlen kívánsága, óhaja, vágya? Nem az, hogy azt érezzük, eljutottunk valahova, váltunk valamivé, hogy szellemileg elértünk valamit, hogy igazán vagyunk valakik szellemi értelemben? És ha valaki megjegyzi, hogy milyen jó emberek vagyunk, mekkora szentek, milyen jól és kellemesen tudjuk érezni magunkat tőle! Igen, ez ott van bennünk, de ez csak a gyökere, a magja ennek a dolognak: az eredeti bűnnek. Mi volt az eredeti bűn? Ádám a Sátánra hallgatott, és kinyújtotta a kezét, hogy önmagában birtokoljon dolgokat ahelyett, hogy az Úrban birtokolná azokat. „Tedd ezt, és olyan leszel te is, mint Isten, független leszel Istentől, meglesz mindened önmagadban, nem kell Istentől függened!” Ezért odanyúlt, hogy meglegyen neki mindene önmagában, hogy érezze, hogy megvan neki a tudás, az ismeret, az ítélet, döntés, a véghezvitel hatalma, annak hatalma, hogy beteljesítse a saját sorsát önmagában. Ez az eredeti bűn. Ez mindnyájunkban ott van; azt akarjuk, hogy valami meglegyen önmagunkban.

A korinthusiak tehát egyszerűen az eredeti bűn révén az isteni ajándékokat is megragadták, hogy önmagukból valóvá tegyék. Ez pontosan a szeretet ellentéte – valamit önmagunkból kihozni, valaminek lenni önmagunkban. „A szeretet” mondja Pál, „nem kérkedik, nem fuvalkodik fel, nem cselekszik éktelenül” – „nem fitogtatja magát”, mondja Moffatt; „nem viselkedik öntelten, fontoskodón”, mondja egy ének. De az emberi természet ilyen. A szeretet viszont nem ilyen. Ez az eredeti bűn, és az nem épít.

Szeretet – a kereszt gyümölcse

Látjátok tehát, az apostol az egész kérdés kapcsán egyenesen a kereszthez vezet oda bennünket. A 2Korinthus 5-ben egyenesen a kereszthez jutunk. „Krisztus szeretete szorongat minket.” Csodálatos szó ez, hogy „szorongat”. Nagyon hatalmas, erőteljes kifejezés, melyet sokféleképpen fordítanak az Újszövetségben. Amikor megérintette az asszony, az Úr azt kérdezte: „Ki érintett engem?”, a tanítványok pedig azt válaszolták, „Mester, a sokaság szorongat (vagy szorít, nyom) Téged, és azt mondod, ki érintett?” Ez a szó, hogy „szorongat” vagy „szorít” ugyanaz a szó a görögben, mint ami itt áll a 2Korinthus 5-ben. Tudjátok, milyen egy tömegbe bekerülni. Mennyire tehetetlenek vagyunk egy nagy csődületnek a közepén! Ha bekerülünk egy ilyen tömegbe, amely egyfelé áramlik, hasztalan próbálnánk az ellenkező irányban kijutni onnan. Az egyetlen, amit tehetünk, hogy együtt haladunk vele. Krisztus szeretete szorongat, nyom, visz magával, mert „úgy ítélünk, hogy ha egy meghalt mindenkiért, akkor mindenki meghalt; és azért halt meg mindenkiért, hogy az élők többé ne önmaguknak éljenek (ezentúl nem önmaguknak, hiszen meghaltak), hanem annak, aki érettük meghalt és feltámadott. Azért mi ezentúl senkit sem ismerünk (hús)test szerint” (2Kor 5,15-16). Az ilyen szeretet a kereszt gyümölcse.

A kereszt munkája olyan gyümölcsöt terem bennünk, hogy általa más szemléletmóddal tekintünk az emberekre, ami nem hústest szerinti. Ez az egyetlen, ami építeni fog. Ha hústest szerint tekintünk az emberekre, akkor semmilyen építés nem lesz. El tudjuk azt képzelni, hogy szellemileg tudjunk építeni valakit, miközben természet szerint, hústestileg nézünk rá? Nem tudunk, így nem lehet. És ez egyáltalán nem jelenti azt feltétlenül, hogy ezek nagyon rossz emberek lennének a hústestükben, és mi mindig számon tartanánk a hústesti hibáikat. Ha hústest szerint nézzük őket, akkor sem tudjuk őket építeni, ha nagyon jók a hústestükben!

A keresztények között nagyon sok érzelmi alapú barátság van, rosszfajta barátság, elfogultság, rajongás. Az illető nagyon vonzó és magával ragadó személyiség, és valaki egészen rajongani kezd érte, csodálatosnak találja, vonzáskörébe kerül, megszállottjává válik. Mondjátok meg, milyen építő értéke van ennek egy idő után? Sehová nem jut el ez így szellemi értelemben. Nagyon gyakran valódi veszéllyé és akadállyá válik ez a szellemi életre nézve. Akár ez van, hogy nincs konkrétan számba vehető erkölcstelenség vagy hiányosság, akár az, hogy hústestiségükben olyanok, mint a korinthusiak, csak valamilyen más hibával, gyengeséggel, kudarccal vagy bűnnel, ha az emberekre folyamatosan természet szerint gondolunk, akkor semmilyen építés nem fog történni.

Egyedül Krisztusra és egyedül Krisztussal építhetünk. Bonyolultnak hangzik? Ó, az épület Krisztus; mindaz, amit az építés jelent, Krisztus; és ha Ádámra tekintünk, az emberre, az nem Krisztus; és ha minket mindig ez befolyásol, és ez van ránk hatással, akkor nem fogunk túl messzire jutni az építéssel. Az egésznek pedig az a lényege, hogy ha én segíteni akarok neked, és te segíteni akarsz nekem, valahogyan fölébe kell kerekednünk annak, amik természet szerint vagyunk, különben egyszerűen mossuk kezeinket egymással kapcsolatban, azaz kölcsönösen lerázzuk a felelősséget, vagy pedig mindig konfliktusba kerülünk egymással. Úgy bizonyosan nem lesz pozitív szellemi épülés.

Tehát nagyon körültekintőnek kell lennünk az emberekkel kapcsolatos preferenciáinkat, választásunkat illetően, hogy előnyben részesítünk-e valakit, hogy ezt kedveljük, azt meg nem, és hagyjuk, hogy az ilyen dolgok befolyásoljanak minket. Keresztények között milyen gyakran hallani: „Ehhez a valakihez nekem nincs türelmem; nem bírom ezt és ezt!” Rendben, ha így áll, akkor viszont nem lesz épülés; minden építési munka szünetel.

Nem azt mondom, hogy nem leszünk tudatában más emberek hiányosságainak. Pál jól tudott mindent a korinthusiakról, és pontosan meg tudta mondani, milyen állapotban vannak, de nem hagyta, hogy ez legyen a szint, a vége, a mérték. Olyan szeretet volt benne, amely túlhaladt ezen, és ezt a hozzáállást vette föl: „Nagyon tökéletlen, kudarcot vallott, gyenge valaki ez, csupa borzalmas dolga van, ami engem természetes módon taszít, és amit rendkívüli módon rosszallok, de Isten gyermeke, Krisztus benne van, és nekem a benne élő Krisztusra kell építenem, és arra törekednem, hogy ezt egyre növeljem, ugyanakkor folyamatosan visszautasítsam, hogy eltérítsen az, ami egyebet ott találok! A legkönnyebb lenne egyszerűen elutasítani őket, hogy ne is legyen közöm hozzájuk, de az nem vinne bennünket sehová. Be kell hoznunk Krisztus szeretetét, hogy felülemelkedjen mindenen, és akkor fogunk jutni valahová!” És oly gyakran bizonyosodott be, hogy a legproblémásabb és legkevésbé ígéretes emberek, akikhez nagyon sok szeretetre volt szükség, egy idő után reagáltak, és eljutottak oda, hogy szellemben növekedni kezdtek. És hálát adunk Istennek a türelemért, hogy nem engedtük győzedelmeskedni a kísértést, hogy feladjuk velük kapcsolatban.

Nagyon egyszerű, alap kis ige ez, de nagyon fontos. Olyan valamit építünk, ami meg fog állni, vagy valami jókora, látványos, felfújt dolgot szavakból, igazságokból és értelmezésekből, és az egész semmit sem fog érni, amikor próbára kerül a sor? Isten mentsen! Ahogy a megelőző elmélkedésünkben azzal foglalkoztunk, mekkora szükség van az Úr iránti nagy és megújult szeretetre, úgy most a hangsúly az Övéi iránti megújult szeretet szükségességén van. Mert a szeretet az építőelem és az egyedül használatos anyag az építéshez, és hacsak nem rendelkezünk vele, nem lesz igazi építés; nyugodtan fel is adhatjuk. Az Úr töltse meg a szívünket az Övéi iránti nagy szeretettel, bármilyenek is legyenek.

A szeretet erejének stratégiai jelentősége (T. Austin-Sparks)

A gyülekezet mennyei elhívása, vezetése és hadviselése c. könyv 6. fejezete.

PDF: Austin-Sparks_A_szeretet_erejenek_strategiai_jelentosege

Ebben a sorozatban Isten népének mennyei elhívásáról, magatartásáról és hadviseléséről gondolkodunk az Efezusi levélben kijelentett dolgok alapján. Utolsó két elmélkedésünkben legfőképpen azzal foglalkoztunk, hogyan viszonyul a Szent Szellem ehhez a három dologhoz a levélben – a Szent Szellem és az elhívás, a Szent Szellem és a magatartás, a Szent Szellem és a hadviselés. Úgy vélem, egyértelmű, hogy nem fogunk tudni minden egyes, Szent Szellemről szóló szakasszal foglalkozni a levélben, hanem inkább azt a benne lévő általános üzenetet nézzük meg, hogy a Szent Szellem milyen szorosan kapcsolódik mindenhez; és kicsit még ott folytatjuk, ahol az előző elmélkedésünket befejeztük.

Az egyéni tanulmányozás szempontjából azonban hasznos lehet, ha jelölöm az egyes irányokhoz kapcsolódó szakaszokat. Az elsőben – a Szent Szellem és az elhívás – egy alapvető szellemi állapot szükséges a szellemi áldásokhoz: Efezus 1,5.

Majd, mint pecsétet, elküldi az ígéret Szellemét, mely az örökség záloga a céllal, az elhívással, illetve az örökséggel kapcsolatban: Efezus 1,13-14.

A 15-23. versekben az Ige, mint a bölcsesség és a kijelentés Szelleméről beszél.

Az Efezus 2,18-ben azt látjuk, hogy egy Szellemben mehetünk az Atyához; azaz a Szellemet itt úgy mutatja be, mint az Isten jelenlétébe vezető utat, ami azt jelenti, hogy csakis a Szellem által jöhetünk Isten jelenlétébe, „őáltala van menetelünk mindkettőnknek az Atyához”.

Majd az Efezus 2,21-22-ben a Szellem lakhelyének épülő gyülekezetről beszél – ami azt jelenti, hogy a felmagasztalt Krisztus most nem más, mint Krisztus a gyülekezetben, és ez sokkal többet jelent annál, mint amit most meg tudunk vizsgálni. Többek között például azt jelenti: Isten céljának a Szent Szellemre bízott végrehajtása nem valahogyan a távolból történik, hanem ez belsőleg zajlik. Az Úr Jézus most nem a mennyből csinál valamit, hanem (Szelleme által) a gyülekezeteken belül, Isten lakóhelyén, a Szellemen keresztül.

Ebben a részben az utolsó szakasz, mellyel most foglalkozni fogunk, mert annyira szerteágazó, az Efezus 3,16-19-ben van: „Hogy adja meg nektek dicsőségének gazdagsága szerint, hogy hatalmasan megerősödjetek az ő Szelleme által a belső emberben, hogy Krisztus lakjon hit által a szívetekben a szeretetben meggyökerezve és megalapozva, hogy képesek legyetek megérteni minden szenttel együtt, hogy mi a szélesség, hosszúság, magasság és mélység, és megismerjétek Krisztus minden ismeretet felülhaladó szeretetét, hogy így beteljesedjetek az Isten egész teljességéig” (Károli 2011).

Ez óriási jelentőségű szakasz, és ahogy látni fogjuk, összefoglalást is ad; azaz visszanyúlik a levélben előzőleg említett témákra, fölveszi azokat és magába foglalja, de nem áll meg itt, hiszen Pál nem fejezetekben és igeversekben írta a levelét. Egyenesen haladt tovább, és ez az összefoglaló rész azonnal továbbmegy abba, ami a következő részben folytatódik, ahogyan arra rámutattunk – a gyülekezet magatartására, mennyei járására, és utána a harmadik, utolsó szakaszra: az Úr népének menyei hadviselésére. A levél minden része bele lett foglalva ebbe a kis részbe az Efezus 3 végén. Nagyon fontos, hogy ezt felismerjük.

Világosabban meg fogjuk látni ezt, ahogyan tovább haladunk, de most szeretnénk ezt azonnal megragadni, mert annyira lényeges és átfogó dolgot mond itt az apostol, és amikor azt mondjuk, „az apostol”, a Szent Szellemet értjük; úgy értjük, hogy a Szent Szellem sokkal-sokkal többet ért itt, mint amit akár Pál, akár mi magunk egyáltalán valaha is láttunk. Ahogy a Szent Szellem tanítása és megvilágosító munkája alá jövünk, képesek vagyunk meglátni az igazságot ezeknek a dolgoknak a mentén, melyeket a Szent Szellem leíratott; és a hozzáállásunknak mindenhez, amit csak a Szent Szellem adott, mindig ilyennek kell lennie: van valami több, ami ismeretes a Szent Szellem számára, mint amit mi fölismertünk; és ott van még elég, amit felismeretlenként ki kell jelentenie, hogy elvihessen bennünket a legutolsó lépéshez Isten tervének útján, mert amit a Szent Szellem mond, abban benne van Isten teljes szándéka; és meg kell látnunk, hogy amit Ő mond, az valójában hogyan érint bennünket, hiszen mi vagyunk azok, akiket végzése (előzetes terve) szerint elhívott. Ez tehát az a terület, melyet most egy darabon körüljárunk.

A szeretet stratégiai értéke és ereje

Tekintsünk vissza [az Efezusi levélre]! Olvassuk el újra azokat a csodálatos dolgokat a mennyei elhívásról, vegyük végig az első három fejezetet apránként! Gyakorlatilag szavanként végigvehetjük, mert a szavak súlyosak, hatalmas jelentőségű szavak. Látjuk a képet kibontakozni, Isten hatalmas célját az örökkévalóságtól fogva; a gyülekezet kihívását az örökkévaló tanácsvégzés szerint, s az egész egy olyan napra mutat, amikor a gyülekezet egy dicsőséges gyülekezet lesz minden folt, ránc vagy efféle nélkül, teljes egyesültségben az Ő Fiával, aki a gyülekezet Feje – a valóságos eszköz, mely által Isten kormányozni fogja ezt a világegyetemet a mennyben és a földön; erre szól az elhívás.

Majd azt látjuk, hogy ez ellen a cél ellen, az elhívás, az Istennek ezen szándékával szemben; Istennek a gyülekezettel kapcsolatos, kimondhatatlanul nagyszerű gondolatával szemben a gonosznak egy egész hatalmas rendszere áll, hogy szinte kimeríthetetlen erőforrásaival meghiúsítsa, elbuktassa, lehetetlenné tegye a megvalósulását; egy óriási, hadviselő hierarchia, fejedelemségek és hatalmak, a sötétség világának urai, gonosz szellemek seregei a mennyeiekben, tüzes nyilakkal és számtalan csalárdsággal felfegyverkezve. Célpontjuk pedig Istennek a gyülekezettel, Krisztussal és az Ő tagjaival kapcsolatos szándéka. Ez a kettő áll egymással szemben – a cél, és a cél ellenségei.

Az Úr pedig jön, és azt mondja: „Ebbe lettetek elhívva, és ezek a ti ellenségeitek; és azt akarom, tudjátok, hogyan fogtok nyerni, és a cél hogyan fog megvalósulni bennetek és általatok; hogyan fogjátok elérni a dicsőséges végcélt, mert ez nem rajtatok kívül fog megtörténni; ez bennetek lesz elvégezve.”

És látván, hogy a cél háborút kreált, szörnyű háborút, tudnunk kell, hogyan menjünk a harcba, és hogyan mehetünk a harcba a győzelem bizonyosságával. A legelső pedig, amit mondani akarok erről a háborúról, hogy a fő stratégiánk a szeretet. A legstratégiaibb dolog az örökkévaló cél megvalósításában és a gonosz erőivel szembeni hadviselésben a szeretet. Ez erő kérdése, ugye? „hogy hatalmasan megerősödjetek az ő Szelleme által a belső emberbe(n)”. Ezt imádkozzuk, megragadjuk ezeket a szavakat, és mindvégig az erőre gondolunk; a hatóerőre, a hatalomra gondolunk, és észrevesszük, hogy ezeknek a szavaknak a kontextusa – erő, hatalom, megerősödés – mindig a szeretet.

Ennek a megerősítésnek a célja – tehát a Szent Szellem célja ebben a vonatkozásban – az, hogy meggyökerezzünk és megalapozódjunk a szeretetben, azért, hogy erősek lehessünk. Erősek, hogy megértsünk mit? Isteni gondolatokat? Igazságokat? Nagyszerű eszméket Istenről? Nem, erősek, hogy képesek legyünk megérteni, mi a szélesség, hosszúság, magasság és mélység, és megismerjük Krisztus minden ismeretet felülhaladó szeretetét, hogy így beteljesedjünk az Isten egész teljességéig. Az egész a szeretettel van összekapcsolva, és a Szent Szellem világosan azt mondja itt, ha van szemünk meglátni: ahogy a gyülekezet meggyökerezik és megalapozódik a szeretetben, úgy lesz képes az ellenséggel győzedelmesen szembeszállni.

Nem akarok nagyon alacsonyra ereszkedni, de hiszen nem látjuk ezt a világban is? A háborúskodó nemzetek mire törekszenek? Mi a győzelmi stratégiájuk fő tényezője? A nemzet egysége; a nemzetnek egynek, szilárd egésznek kell lennie. Mi egyik ország stratégiája a másik ellen? A másik belső bomlasztása, a gyanakvás és a kétkedés magjainak elhintése közöttük, hogy belsőleg megosztottak legyenek a saját magukat és az egymást, a vezetőiket és a vezérlőelveiket illető kérdések mentén. Mindent megtesznek tehát, hogy a propaganda eszközeivel elérjék a belső bomlasztást a másik oldalon, ami hatékony győzelmi stratégia. Nem akarom hosszan fejtegetni, hiszen értitek, mire gondolok.

Nem pontosan ezt a munkát végzi az ördög, hogy megrabolja a gyülekezetet az erejétől a harcra? Nem pontosan ezt csinálják a gonosz szellemek, hogy legyőzzék a gyülekezetet és meghiúsítsák Isten szándékát? Nem igaz az, hogy a gyanakvás, kétkedés, előítélet és az összes hasonló dolog fojtogató felhője jobban eléri az ellenségnek azt a célját, hogy a gyülekezetet gyengeségbe, belső megosztottságba, szétszóródásba és bénultságba vigye, mint bármi más? Ami pedig igaz általánosságban véve az egészre nézve, igaz a legkisebb létszámú keresztény közösségekre is. Az ellenség erre fog törekedni, mert mindig is sikerrel járt ebben. Sokkal hatékonyabb számára, mint akármilyen más módszer.

Lépjünk kicsit vissza arra a nyomorúságos területre, melyet az imént érintettünk, és gondoljuk végig, hogy mennyivel megfelelőbb és hatékonyabb lenne bármelyik hadakozó országnak, ha az ellenséget annyira fel tudná őrölni belülről, hogy az teljesen összeomlana, mint hogy frontális támadást intézne ellene, és a saját vérét is ontaná a küzdelemben. Ha mód van arra, hogy valaki egyetlen csapás nélkül, mindössze belső propaganda által nyerjen, akkor a haderőt érintetlenül sikerült megőrizni, és az összes erőforrást más, további célokra lehet fordítani. Látjuk, hogy a Sátán hogyan reprodukálja magát még ebben a világban is a közönséges emberi szinten, ott, ahol ő kormányoz.

Nézzünk mögé, és lássuk meg, hogy ugyanezt csinálja szellemi értelemben a gyülekezet ellen is. Hiszen, ha a Sátán sikeresen győztes csapást tud mérni a gyülekezetre azáltal, hogy megosztja az Úr népét a gyanakvás révén, miért jönne elő a nyílt konfrontáció sokkal nyilvánvalóbb, veszélyesebb és költségesebb módszereivel? Hiszen mindent elér egyetlen ökölcsapás nélkül is – és ez annyira szánalmas és tragikus, hogy ha fölismernénk, a szívünkben nagyon föllázadnánk ellene, jobban, mint bármi ellen.

A Sátán könnyedén megnyomorított bennünket azáltal, hogy beleavatkozott az egymással való közösségünkbe. Kivont bennünket a harcból azáltal, hogy közénk állt, és elérte, hogy egymásra kétkedéssel, gyanakodva nézzünk, hogy bogarat ültessen a fülünkbe valakivel kapcsolatban. Pedig az ilyesmi legtöbbször nem más, mint hazugság, egyszerű hazugságpropaganda. Nem igaz a dolog, de bele tud vegyíteni éppen elég igazságot ahhoz, hogy valószerűnek tűnjön, de legalábbis foglalkozzunk a gondolattal. Ó, mekkora szüksége van az Úr népének szellemi ítélőképességre és éberségre, hogy ne higgyünk el mindent azonnal, még akkor sem, ha teljesen igaznak látszik! Azt kellene mondanunk, „várj egy kicsit, előbb bizonyosodjunk meg afelől, hogy ez a teljes igazság, és csakis az igazság!”. Óriási stratégiai értéke van a szeretetnek a szentek között, és biztosak lehetünk benne, hogy amikor a Szent Szellem ilyesmit mond, akkor nagy dolgokat akar elvégezni; és Ő a legnagyobb dolgot – Isten szándékát bennünk – tartja a kezében.

Ő úgy jön, mint a hatalom, az erő Szelleme, de ne feledjük, hogy ezt a gyülekezetben a szeretet mentén kell értelmezni. A mi erőnk az egymás iránti szeretetünkben rejlik. Ezt soha ne feledjük! A Szent Szellem erejét a gyülekezetben a szeretetben kifejezve kell érteni. Tudjuk, hogy különbség van aközött, mit jelent Úrnak, illetve Fejnek lenni. Pusztán egy újabb oldala ugyanannak a dolognak. Krisztus Fejként adatott a gyülekezetnek minden dolog fölött, és később azt olvassuk, hogy a férj feje a feleségnek, úgy, ahogyan Krisztus Feje a gyülekezetnek.

Ha visszamegyünk a Korinthusi levélhez, ott nem olvasunk egyértelmű kifejezésekkel és fogalmakkal arról, hogy Krisztus a Fej, bár egy helyen van ugyan erre némi utalás, de nem erről szól, hanem arról, hogy Krisztus Úr. Miért? Mert a korinthusi állapotok olyanok voltak, hogy arra volt szükség, hogy Krisztus Úr legyen, amikor azonban Efezushoz érkezünk, a korinthusi talajról a mennyeiekbe emelkedünk, és Krisztus itt Fej.

A férj nem ura a feleségének, hanem a feje a feleségének. Bizonyos értelemben igaz, hogy az Úr Jézus Ura a gyülekezetnek, de nem hívják így. Fejnek hívják. Mit jelent valaki Fejének lenni? Azt, hogy itt a szeretet az elsődleges. Úrnak lenni azt jelenti, hogy valaki uralkodik a másik fölött. Ha uralomról van szó, akkor ott alá kell vetnünk magunkat. Férj és feleség között azonban nem ez a viszony áll fenn, ott a szeretet áll az első helyen, ahogyan az Efezus 5 elég világosan megmondja: „Ahogyan Krisztus is szerette a gyülekezetet”. Ő a Fej. Nincs semmilyen zsarnoki uralom Krisztus részéről, ha a gyülekezetről van szó. Látjátok itt a különbséget? Ha „korinthusi” módra élünk, akkor meg kell ismerünk Őt, mint Urat, alá kell Neki vetnünk magunkat, össze kell töretnünk. Ha „efezusi” módra élünk (nem biztos, hogy szeretem ezeket a kifejezéseket), tehát mennyei módon, akkor nem kell megtörnünk Krisztus uralma alatt, hanem meg kell hajolunk előtte, mint Fej előtt. A szeretet az elsődleges, és ez jelenti az erőt. Így kell lennie, ha győzni akarunk az ellenség fölött.

Soha nem fogunk tudni szembenézni ezzel az ellenséggel, ha még előbb meg kell törnünk Jézus Krisztus uralma alatt, de szembeszállhatunk vele, ha meghajoltunk Előtte, mint Fej előtt, az Ő mindent felülmúló szeretetében. „Hatalmasan megerősödjetek az ő Szelleme által a belső emberben, (…) a szeretetben meggyökerezve és megalapozva, hogy képesek legyetek megérteni minden szenttel együtt (…) Krisztus minden ismeretet felülhaladó szeretetét, hogy így beteljesedjetek az Isten egész teljességéig”.

Hogyan tudjuk, ezt nagyon röviden összefoglalni? Ez az üzenet, szeretteim. Egy új helyzetről beszélünk, amellyel új erő jár, a szellemi hatalom felemelkedett helyzetéről, ahol az ellenség legyőzöttnek bizonyul, ahol valóban felette vagyunk Krisztusban. És ez nagyon is gyakorlati dolog lesz! „Viseljétek el egymást szeretetben”! „Bocsássatok meg egymásnak, ahogyan Isten is megbocsátott nektek Krisztusban!” „Járjatok szeretetben” – mondja az apostol ebben a részben – magatartás! – járjatok szeretetben. „Igyekezzetek megtartani a Szellem egységét”. Ez az ellenséggel szembeni helyes stratégia! Ez a pozíció szükséges a mennyei hadviseléshez. Elvesztettünk már nem egy nagy szellemi harcot, és az ellenségnek van bőven oka kárörvendeni, amikor valamilyen mondvacsinált ügy, valamilyen apró hazugság miatt két hívő közé tud állni, és belepiszkál az egymással való közösségükbe, vagy amikor sikeresen elhinti a gyanakvást, a kétkedést az emberek gondolataiba valami olyasmiről, amit az Úr pedig éppen használ.

Az ellenség jól ismeri az egységnek, a Szellem egységének, a Szellem szeretetének értékes voltát. Tudja, mennyit számít, és biztosra vehetjük, hogy mindannyiunknál ez lesz az elsődleges célpontja. Fogadjuk ezt meg, legyünk mindig nagyon éberek ebben a dologban! Amikor a hadszíntérre lépünk, azt mondja az Ige, hogy nem csak imádkozzunk minden időben, hanem hogy ugyanezen dologban vigyázzunk éberen minden állhatatossággal! Az ellenség nem válogat a módszerekben, bármire képes. De hadd ismételjem, hogy legtöbbször nem is valós dologról, hanem csak valami érzetről van szó.

Eszembe jut egy eset, ami jól illusztrálja ezt. Sosem felejtem el, mert életreszóló lecke volt számomra, és azóta is mindig nagy segítségemre van. Régen, még az elején, amikor az Úr a kezelésébe vett, és egy nagyon komoly válsághelyzeten vitt át az életemben, ami a legnagyobb dolog volt, és ennek a szolgálatnak a kezdete; és épp azt tanultuk, hogy mit jelent a Krisztusban való hatalom a gonosz erői fölött, nagyon kis egyszerű, de nagyon is pontosan kiszámított első leckét kaptam.

Az egyik Úr napjának reggelén Paterson testvér bejött a szobámba közvetlenül az összejövetel előtt, és ahogy bejött, mintha egy óriási jégfal került volna oda kettőnk közé. Úgy jött be, mint egy jéghegy, és én is teljesen lefagytam. Az egésznek volt valami baljós és gonosz érzete. Amint ezt így magamban azonosítottam, ránéztem, és megkérdeztem:

• Mi van veled?
• Semmi.

Egyenesen a szemébe néztem: – Komolyan azt mondod, hogy nincs semmi?

• Nem, tényleg nincs semmi, amiről tudnék.

Azt feleltem, hogy ezt nem hiszem, és megkérdeztem: – Mondott neked valaki valamit rólam?

• Nem.
• Akkor mégis mi a baj? Valami csak van benned?

Azt mondja: – Ó, igen, most, hogy így mondod, úgy érzem, van valami…

• De abban biztos vagy, hogy semmi konkrét dolog nincsen, nincs valami kérdésed, nincsenek-e kétségeid valami felől, nincs-e valami, amit tisztáznunk kellene?
• Nem, semmi ilyen.
• Akkor – mondtam –, letérdelünk az Úr előtt, és leromboljuk ezt a dolgot.

Letérdeltünk együtt, és az Úr nevében ellenálltunk az ördög munkájának. Azonnal el is tűnt. Ami utána következett, meg is magyarázta az egészet. Az Úr napja volt, és az ellenség látta, hogy valami készülőben volt azon a napon, amit meg akart akadályozni, ezért bejött ezzel a puszta érzettel – ami nagyon is valóságos volt nekem, teljesen lebéníthatott volna, ha nem bántunk volna el vele. De ott azonnal elbántunk vele, tisztáztuk, eltávolítottuk, és a nap többi részében történtekből ki is derült, hogy mit akart az ellenség megakadályozni. Egyértelművé vált, hogy a Sátánnak nagyon fontos volt az a nap, mert az Úrnak is nagyon fontos volt az a nap.

Nagyon sokszor történik, hogy a Sátán a gonosz szellemeivel jön, és valamit kifundál. Ha hitelt adunk neki, az pusztító kihatással lesz a másikkal való kapcsolatunkra. Ha a dolog valós, akkor rendezzük az Úr előtt. Ha nem valós, akkor romboljuk le. Nagyon vigyázzunk, hogy mit fogadunk el azokból a dolgokból, melyek az egymással való közösségünket megszakítják! Biztosra vehetjük, hogy az ellenségnek fűződik hozzá érdeke. A Szent Szellem szeretetének hatalmas stratégiai jelentősége van! Az Úr tanítsa meg nekünk, mit jelent.

Szellemi növekedés és közösség – Zac Poonen

Szellemi növekedés:

Az Efézus 4.3-13-ban Pál az egység szükségességéről beszél Krisztus testében. Azt mondja, hogy minden hívőnek „meg kell tartani a szellem egységét … míg eljutnak a hit egységére.” Sok terület lehet, ahol hívőként nem ugyanúgy látunk dolgokat. Lehet, hogy nem értesz egyet azzal a látásommal, hogy a gyülekezet át fog menni a nagy nyomorúságon mielőtt Jézus visszajön és magához vesz minket. Gondolhatod azt, hogy Krisztus vissza fog jönni a nagy nyomorúság előtt, de ettől eltérő vélemények is lehetnek. Nem tudjuk elérni az egységet a hit minden területén, de addig szellemben egynek kell lennünk. Nem kell várnunk vele, amíg a hit minden területén egységre jutunk, mielőtt szellemben egyesülnénk.

Fokozatosan el kell jutnunk „az érett férfiúságra, Krisztus teljességének mértékére”  (Ef. 4.13). Törekednünk kell, hogy növekedjünk hitben és segítsünk másokat, hogy felnőjenek a teljességre. Nem kell csecsemőnek maradnunk, akiket „ide s tova hányjon a hab és hajtson a tanításnak akármi szele, az embereknek álnoksága által, a tévelygés ravaszságához való csalárdság által.” (Efézus 4.14).

Isten megengedi, hogy ki legyünk szolgáltatva a megtévesztésnek és a hamis tanításoknak, hogy tudjunk növekedni a megkülönböztetésben: a megkülönböztető képességünk különben nem fejlődik ki. Ezért engedi meg, hogy olyan sok csaló és hamis próféta járkáljon a keresztyének között. Így képesek leszünk különbséget tenni, hogy kinek hamis a szelleme és kinek igaz. Nem kell megítélnünk másokat, de különbséget kell tenni. Így gyakoroljuk a szellemi megkülönböztetést. Az Efézus 4.15 arra bátorít minket, hogy „igazságot szóljunk szeretetben, hogy növekedjünk.” Figyeljük meg az egyensúlyt az igazság és a szeretet között. Igazságot kell szólnunk? Igen. Mindig. De meg van engedve nekünk, hogy olyan módon tegyük azt, ahogyan szeretnénk? Nem. Az igazságot szeretetben kell szólni. Ha nem tudsz igazságot szólni szeretetben, akkor várnod kell addig, míg van benned elég szeretet az emberek felé, hogy szóljad nekik az igazságot. A szeretet egy asztal, amin írni tudsz az igazság tollával. Ha megpróbálsz asztal nélkül írni, akkor a levegőben írsz, amit senki sem lesz képes megérteni. Az igazságot kell szólni szeretetben mindig – a pulpitusnál és a magánbeszélgetésben – hogy „fel tudjunk növekedni hozzá minden tekintetben, aki a Fej, a Krisztus.”

Közösség:

Az Efézus 4.16-ban Pál arról beszél, hogy „az egész test, szép renddel egybe van kapcsolva és egybe van szerkesztve az Ő segedelmének minden kapcsaival, minden egyes tagnak mértéke szerint való munkássággal teljesíti a testnek növekedését a maga fölépítésére szeretetben.”

A kapcsok itt a közösséget jelentik. Nézd meg, hogy mennyi kapocs (ízület) van csak az egyik karodon.  Van egy kapocs a vállnál, egy a könyöknél, egy a csuklónál és aztán három kapocs van minden ujjban: összesen legalább 17. Ezek a kapcsok biztosítják a karod szabad mozgását. Ha egy erős felső és egy erős alsó karod van, de ha a könyök bemerevedik, mit tudsz kezdeni azzal a karral? Semmit. Nem csak az erő teszi használhatóvá a karodat. A kapcsoknak is működni kell.  Nézzük most meg ennek alkalmazását Krisztus testére. Itt van egy jó testvér, aki egy erős felkar, és amott egy másik jó testvér, aki egy alsókar. Nekik azonban nincsen közösségük egymással. Ez a tragédia Krisztus testében ma. Az emberi testben ezt ízületi gyulladásnak hívják és nagyon fájdalmas. Sok helyi gyülekezetnek ízületi gyulladása van. Ha a kapcsaink helyesen működnek, akkor nincs semmi hang, de amikor egy test ízületi gyulladásban szenved, az nyikorog: minden mozdulatra egy egészségtelen zaj hallható. Amit ma hívők „közösségének” hívnak az pontosan ilyen: nyikorog. Ha azonban jól működnek a kapcsok, akkor nincs semmi zaj. Az egymással való közösségünknek ilyennek kell lenni. Ha ez nem így van a te esetedben, akkor néhány gyógykúrát kell venned ízületi gyulladásra: meghalni „önmagadnak”. Amikor meggyógyulsz akkor a másokkal való közösséged csodálatos lesz. Ez Isten akarata Krisztus testében.

-§-

Ez az írás – változtatás nélkül – szabadon terjeszthető a szerző nevének és a CFC honlapcímének megadásával: www.cfcindia.com

Fordította: Abonyi Sándor (https://keskenyut.wordpress.com)

“Míg mindnyájan eljutunk a hitnek és Isten Fia megismerésének egységére” (Ef 4,13)

Ha tartós és közeli kapcsolatban állunk olyan emberekkel, akiknek Szentírás-magyarázata nem egyezik a miénkkel, ez nehéz a test számára, de annál hasznosabb a szellemnek. Mert nem elég, ha helyes nézeteink vannak, Isten alkalmakat készít, hogy a helyes magatartást is gyakorolhassuk. Jó az, ha helyes a hitünk, de Ő megpróbál minket, hogy szeretni is helyesen tudunk-e. Könnyen megeshet ugyanis, hogy az elménk zsúfolásig van a Szentírás egészséges tanításával, de közben a szívünkből hiányzik az igazi szeretet. Bár lenne a keresztyének között több türelem és nagylelkűség! Sajnos, sokan olyan buzgalommal hirdetik saját meglátásaikat, hogy azonnal kívülállónak bélyegeznek mindenkit, akinek Szentírásmagyarázata az övéktől különbözik. A kiközösítést a hasonló bánásmód követi. Isten viszont azt akarja, hogy szeretetben járjunk eltérő nézeteket valló testvéreinkkel is. Semmi sem mutatja meg annyira egy igehirdetés szellemi beállítottságát, mint az azokkal szembeni magatartása, akiknek tanítása eltér az övétől.

forrás: Watchman Nee, Asztal a pusztában c. áhítatos könyv, dec. 22.