Az imádság négy fajtája (Lance Lambert) – 4/4. rész

Hálaadások

Az imádság negyedik fajtáját hálaadásoknak fordítják. A hálaadás azt jelenti, hogy nemcsak a megválaszolt imádságért, hanem Magáért az Úrért is hálát adunk. A hálaadást legtöbben úgy értik, hogy megköszönjük az Úrnak, hogy meghallgatta, amit az elmúlt héten kértünk Tőle. Hiszen azt mondja az Ige: „hálaadással ismertessétek a ti kéréseiteket az Isten előtt” (Filippi 4,6 – Kecskeméthy ford.). A legtöbb hívő pedig mindig úgy érti ezt, hogy kérünk valamit, és amikor megkapjuk a feleletet, megköszönjük az Úrnak. Más hívők meg úgy értelmezik, hogy elmondjuk a kérést, és rögtön hálát is adunk Istennek az imameghallgatásért, még mielőtt az beteljesedne. Úgy vélem, ugyancsak leszűkítjük így a hálaadás szó jelentését. Pedig amikor kérünk valamit, azt valóban hálaadással kell tennünk. De nemcsak arról van szó, hogy megköszönjük Istennek, hogy megválaszolja az imádságainkat; hiszen ez magától értetődő! Hanem legelsősorban az Ő kilétéért kell hálát adnunk az Úrnak, azért, hogy ki és mi Ő; hálát kell adnunk ezért a nagy üdvösségért és az Úr Jézus elvégzett munkájáért, mert Ő ennek alapján ad nekünk mindent. Hálát adunk a kegyelméért, a szeretetéért, az irgalmáért, az igazságáért, a trónusáért, a királyságáért. Más szóval, ez a hálaadás az imádáshoz kötődik, amely az együttes imádság fontos és stratégiailag elengedhetetlen része.

Sokan annyira énközpontúak vagyunk, hogy az ellenség könnyedén az ujja köré csavar minket. Megkörnyékez, és azt mondja: „Most nincs értelme imádnod az Urat, hiszen egész nap rossz hangulatban voltál, a gyerekek borzalmasan viselkedtek, rémes volt az irodában, mert a főnök elhalmozott munkával, iszonyú utad volt a munkahelyről hazafelé, most meg pocsék kedved van. Nincs értelme hálát adnod az Úrnak, hiszen semmi sincs, amit megköszönhetnél Neki.” Mi meg erre gyakran így válaszolunk: „Bizony, nem akarok mást mutatni, mint ami valójában az igazság; nem akarok képmutató lenni. Nem akarom megnyitni a számat a dicséretre és a hálaadásra, amikor az egész csak képmutatás.” És az ellenség máris sikeresen olyan helyzetbe juttatott minket, hogy csak akkor tudjuk imádni az Urat, amikor jól érezzük magunkat.

Az ördög egész gépezete pedig mostantól arra fog ráállni, hogy biztosan rosszul érezzük magunkat, mert le akar rombolni minden hálaadást és imádatot az Úr iránt. Tudja, hogy az imádat, a hálaadás és a dicséret hatalmas fegyverek a harcban, amelybe csöppentünk. Olyan gyakran bedőlünk az ellenség efféle taktikájának! Vannak, akik éveken keresztül nem nyitják meg a szájukat, és nem dicsérik az Urat. Még arra sem tudják rávenni magukat, hogy elmondják Neki, milyen nagyszerű, csodálatos Ő, és mennyire méltó a dicséretre.

Fel kell ismernünk, hogy lehetünk őszinték Istennel. Elmondhatjuk Neki: „Uram, borzasztóan érzem magam. Szörnyű napom volt ma, de imádlak, és hálát adok Neked, Uram, hogy a Te trónusod nem inog meg soha.” Az, hogy rémes napom volt, nem jelenti azt, hogy az Úr Jézus már nem uralkodik. Mintha az, hogy bal lábbal keltünk föl, azt jelentené, hogy trónfosztás történt a mennyben. Ha előző este valami olyasmit ettünk, amitől másnap reggelre felkavarodik a gyomrunk, az Úr már nincs is a trónon. De hiszen ez abszurdum! Dicsérhetjük az Urat, amikor letörtek vagyunk, és akkor is dicsérhetjük, amikor a fellegekben járunk. Amikor hullámvölgyben vagyunk, azt mondhatjuk: „Uram, szörnyen érzem magam, de hálát akarok Neked adni azért, Aki vagy. Te csodálatos vagy, minden munkád csodálatos, és a Te igazságod örökké megáll.”

Mit mondhat akkor erre az ördög? „Ez az ember most igazságot szól, mit tehetnék? Semmit sem tehetek, ami megállíthatná ezt a hívőt abban, hogy Istent imádja!” Ezért azt mondja seregeinek: „Hagyjátok XY-t egy időre; nagyobb érték támad belőle, amikor rossz bőrben van, mint amikor jól érzi magát.” Sokan azzal, hogy nem tanulták meg ezt a leckét, segítenek az ellenségnek abban, hogy folyamatosan rossz passzban tartson minket.

„Áldjad én lelkem az Urat, és egész bensőm az ő szent nevét” (Zsolt 103,1). És ugyancsak: „Áldom az Urat minden időben, dicsérete mindig ajkamon van!” (Zsolt 34,2). Áldhatjuk az Urat, akár a magasságokban, akár a mélységekben vagyunk. Az Úr dicsérete – az Ő nagyságának, fenségének, szépségének, hatalmának, a sötétség erői felett aratott teljes győzelmének dicsérete folyton az ajkunkon lehet.

Amennyire elengedhetetlen része minden imádságnak a könyörgés, úgy a hálaadás is. Szívünkkel imádjuk Őt azért, aki és ami Ő, imádjuk Őt azért az üdvösségért, amelyet szerzett, és imádjuk Őt azért, ahogyan ebbe az üdvösségbe elvezetett minket. Emberként imádatra lettünk teremtve, és csakis akkor tapasztalhatjuk meg a belső beteljesedést, amikor megtanuljuk, hogyan kell Istent imádni. Az imádat nem az imameghallgatáshoz kötődik, hanem Isten lényéhez. Amikor imádjuk az Urat, betöltjük az egyik funkciót, amelyre teremttettünk; továbbá beteljesedik bennünk az ígéret: „Istenmagasztalás a torkukban, kétélű kard a kezükben” (Zsolt 149,6). Boldogok, akik ezt megtapasztalták.

Az imádság négy fajtája (Lance Lambert) – 4/3. rész

Imádságok

A második formát „imádságok”-nak fordítják, és eredetileg valaminek a kiöntését jelenti. Az Újszövetség ezt a szót használja leggyakrabban az imádságra. Az ember kiönti Istennek az összes baját, minden fájdalmát, az érzéseit. Egyszerűen esdve kér Istentől. Az Úr Jézus azt mondta: „Nincs nektek, mert nem kértek”. Ez tehát a legalapvetőbb, átfogó jelentésű szó, és mindenféle imádságot magában foglal – onnan kezdve, hogy az ember kiönti szíve terhét, addig, hogy kéri Istent, adja meg neki, amire szüksége van. Továbbá olyan kívánságot is jelenthet, amikor az ember az Isten szándékával és akaratával kapcsolatban kér igen nagy dolgokat. C. T. Studd mondta: „Miért csak egy tojást kérjünk az Úrtól, amikor kérhetünk elefántot is?” Más szóval, kérjünk nagy dolgokat a hitünk mértéke szerint! Hiszen az Úr bármikor mondhat nemet is. Az imádság tehát alapvetően „próba szerencse” alapú művelet. Lehet, hogy nem tudjuk, mi az Úr akarata vagy szándéka, de mi kiöntjük Neki a szívünket. Amy Carmichael írta, hogy az Úr „mondhat igent, mondhat nemet, és azt is mondhatja, »Várj!«”. Amy hívő családban nőtt föl, és kislánykorában nagyon szomorú volt amiatt, hogy barna a szeme. Szüleitől azt hallotta, hogy az Úr Jézusnak semmi sem lehetetlen, Ő mindenre képes – ezért sokszor kérte, hogy adjon neki kék szemet a barna helyett. De az Úr nem tett ilyet. Sok évvel később, amikor Amy [Indiában] bálványtemplomokat látogatott azért, hogy kislányokat mentsen meg a templomi prostitúciótól, rájött, hogy az Úr miért nem hallgatta meg a kék szempárért való imáját. Száriban, barna szemmel könnyedén beleolvadhatott az indiai tömegbe.

Ez a szó tehát a legáltalánosabb hívő imádságot jelenti. Az embernek nem kell hozzá tudnia az Úr akaratát, hanem egyszerűen csak kiöntjük a szívünket, és kérünk Tőle. De az Úr nem veti meg az ilyen imádságot. Amikor Annának nem volt gyermeke, meddősége minden fájdalmát, minden érzését feltárta; kiöntötte a szívét az Úr előtt. Sőt, az érzelmek annyira erőt vettek rajta, hogy Éli azt gondolta, részeg. Az Úr azonban meghallgatta őt, és megérintette méhét. Anna pedig megszülte Izrael egyik legnagyobb prófétáját, Sámuelt, aki az isteni történelem egyik legjelentősebb fordulópontján élt. És Anna Sámuelnek, „Istentől kért”-nek nevezte őt.

Egyeseknek úgy tűnhet, túl keményen beszéltem a keresztény körökben manapság fellelhető imaösszejövetelekről és az általános imádságfelfogásról. Nem arról van szó, hogy az Úr jelentéktelennek tartaná ezt a fajta általunk megszokott, együttes imádságot; hanem pusztán arról, hogy az gyakran óvodás szintű. Ő látja a szíveket, és kegyelméből ennek megfelelően válaszol. Másfelől viszont az egész sokszor csak vallásos rituálé és gyakorlat, ahonnan teljesen hiányzik a Szent Szellem.

Közbenjárások

A harmadik formát az angol „közbenjárások”-nak fordítja. [A magyar fordítások „esedezések”-nek, „Istennel való társalgások”-nak (Csia), illetve „közbenjáró összejövetelek”-nek (SZPA) hozzák.] Az itt használt szó azt jelenti, hogy valaki valamilyen felsőbb hatalom – király, elöljáró, fejedelem – előtt esedezik. A fogalom eredetileg valamilyen feletteshez benyújtott kérelmet takar. A New American Standard Bible valószínűleg ezért használja itt az „esedezések” („petitions”) szót a „közbenjárások” („intercessions”) helyett. Tehát valamilyen kérést jelent valaki olyantól, akinek hatalmában áll véghezvitetni dolgokat. Azaz Isten jelenlétét keressük más emberek vagy mindannyiunkat érintő helyzetek ügyében. Ugyanakkor azt gondolom, hogy az „esedezések” vagy „fohászok” használata a „közbenjárások” helyett beszűkíti a szó eredeti értelmét.

A közbenjárás az imádság legmélyebb és legritkábban megélt formája. Kevés olyan társaság van Isten népében, akik jól ismernék az együttes közbenjárás gyakorlatát. Miért? Azért, mert a közbenjárás nem pusztán annyiból áll, hogy megfogalmazunk néhány szót egy adott helyzettel kapcsolatban, még ha nagy átéléssel és érzelmi felbuzdulással tesszük is. A közbenjárás az egész lényünket – szellemünket, lelkünket, testünket – igényli. Maga a közbenjáró is élő áldozat kell, hogy legyen.

Ha közbenjáró akarsz lenni, Isten mindenre igényt fog tartani, ami csak a tiéd – az egész lényedre, az idődre, az energiádra, az egészségedre és a javaidra is. Isten mindent elkér tőled. Soha ne értékeljük alul, mit jelent a közbenjárás! Itt nem arról van szó, hogy az ember odaad heti vagy akár napi fél vagy egy órát, mintha az Úr mindössze ezt kívánná. A közbenjáráshoz az Úrnak ránk van szüksége, és mindenre, amink csak van.

Az Ószövetségben ezt Dániel példázza leginkább. Naponként imádkozott, és legfelsőbb szintű kormányzati elfoglaltságai közepette is rászánta az időt a közbenjárásra. A valódi titka ennek azonban mégis abban rejlett, hogy Dániel élő áldozat volt, és teljes mértékben az Úrnak szánta magát.

A közbenjárás csak akkor kezdődhet el, amikor bármilyen adott helyzetben megismertük Isten gondolatát és akaratát. Amikor az Úr kijelentette Mózesnek, hogy el akarja pusztítani Izrael népét, ez közbenjárásra indította Mózest a népért. Amikor az Úr eldöntötte, hogy elpusztítja Szodomát és Gomorrát, és elmondta Ábrahámnak, ez közbenjárásra indította Ábrahámot Lótért és a családjáért. Ha ezt megértettük, azt is kezdjük meglátni, milyen elengedhetetlen a könyörgés vagy az Úr keresése a közbenjáráshoz. Hiszen csakis akkor tudunk közbenjárni, ha ismerjük az Úr akaratát bármilyen adott helyzettel kapcsolatban.

Lehetséges, hogy ezt leírva sokan feladják a reményt, hogy valaha is közbenjárók legyenek, vagy hogy együttes közbenjárásban vehessenek részt. Ne tántorodjunk el, és ne mondjunk le róla! Az Úrnak el kell kezdenie valahol, és olyasvalakivel kezdi el, aki kész magát önként és teljesen odaszánni. Egy kínai közmondás szerint „az ezermérföldes út egyetlen lépéssel kezdődik”. Meg kell tennünk hitben az első lépést. Ha egy hívő kész arra, hogy közbenjáró legyen, és teljes lényét odaszánja az Úrnak, Ő lépésről lépésre vezetni fogja majd.

Erős és biztos kézzel fog vezetni, mindig pontosan a képességeink szerint. Először az imádság óvodájából átvezet a közbenjárás óvodájába, majd az általános iskolába, aztán a gimnáziumba, és végül a közbenjárás egyetemére. A közbenjáráshoz bizonyos mértékű szellemi érettségre van szükség. Ez a fajta szellemi érettség pedig egyedül szellemi növekedés és megfelelő szellemi tapasztalatok által jön létre, és csak abban az emberben alakul ki, aki letette az önmaga életét.

Az imádság négy fajtája (Lance Lambert) – 4/2. rész

Gyakorlati példa a könyörgésre

Emlékszem, sok évvel ezelőtt történt, amikor a vének minden hétfő este összegyűltek imádságra a Halford House-ban, hogy az Urat keressük. Az alkalom nyitott volt minden testvér előtt, hogy elhozzák a bajaikat, a szükségleteiket vagy a kifogásaikat. Egyik hétfőn egy nagyon drága testvérnő telefonált: „Tudom, hogy ez az alkalom elsősorban azoké, akik velünk együtt gyűlnek össze, de egy közeli ismerősöm nagyon nagy bajban van. Eljöhetne, hogy elmondja nektek?” Azt válaszoltuk, hogy igen, jöjjön.

Ez a nőtestvér szorosan az Úrral járt, és áldás volt mások számára. Azért, hogy a nagy szükségben élők közelében legyen, és megszólíthassa őket, úgy döntött, hogy a városa egyik nagyon lepusztult részére költözik. Elmondta, hogy bibliaiskolát végzett, és nagyon erősen azt érezte, hogy az Úr arra a feladatra hívja őt, hogy a város rászorulóinak segítésére szánja oda magát, az Úr pedig megáldotta őt ebben a munkában.

Majd egyszer csak azt vette észre, hogy Isten nem szól hozzá a Biblián keresztül. Mi több, úgy érezte, az Úr már egyáltalán nem szól hozzá; és amikor testvérek közé ment, jó helyre, akkor is azt érezte, hogy amit hall, az egyik fülén bemegy, a másikon ki. Egyre zaklatottabbá vált, és úgy érezte, elkövette a „megbocsáthatatlan bűnt” a Szent Szellem ellen.

Olyan rossz állapotba került, hogy az öngyilkosság gondolata is megkísértette. Ekkor történt, hogy néhány napra közeli barátnőjéhez, a testvérnőnkhöz látogatott. Meghallgattuk az egész történetet, és azon tanakodtunk, miféle démoni tevékenység játszhat itt közre. Miért történik vele mindez? A testvérnőnk nem tudott semmi konkrétumot megnevezni, hogy mit csinált rosszul, vagy milyen bűnt követett el.

Mi megszoktuk, hogy legelőször mindig az Úrtól kérjünk bölcsességet, így most is Őelé jöttünk, komolyan keresve Őt a testvérnőnk bajával kapcsolatban. Éreztük, hogy az állapota válságos, hiszen öngyilkosságra hajlott. Úgy érezte, hogy elkövette ezt a megbocsáthatatlan bűnt, Isten pedig emiatt nem szól hozzá.

Majd azt éreztük, hogy el kell vágnunk őt mindenfajta sátáni befolyástól és a körülményeibe való beavatkozástól. Amikor fölálltunk, hogy imádkozzunk fölötte, egyik nagyon drága testvérünk így szólt: „Az Úr mond nekem valamit, de nem értem. A víz, a víz, a víz; a víz az.” Én azt gondoltam, talán nem működnek a szellemi érzékei, hiszen a testvérnő körülményeiben semmit nem láttam, aminek köze lett volna a vízhez.

Ennek a szónak a hatására azonban megkérdeztem tőle, hogy miért hord sötétített szemüveget. Azt felelte, azért, mert az erős fénytől megfájdul a feje. De ha azt mondjuk neki, hogy dobja el, akkor megteszi. Erre azt válaszoltam, hogy egyelőre tartsa meg. Majd Jézus nevében elvágtuk őt a démoni behatásoktól, és imádkoztunk a szabadulásáért és a gyógyulásáért. Egyértelmű volt, hogy megérintette az Úr, és néhány nappal később megkönnyebbülten és örömteli szívvel tért haza. Úgy tűnt, hogy az Úr megszabadította őt.

Azonban alig egy-két hete volt még csak otthon, de a régi bajok ismét felütötték a fejüket, és újra öngyilkossági késztetés kerítette hatalmába. Kezdte úgy érezni, utolsó mentsvára, ha visszajön hozzánk a Halford House-ba, ezen kívül nincs számára remény. Majd egyszer csak beugrott neki, amit a testvérünk mondott: „A víz, a víz, a víz; a víz az.” Úgy döntött, megtölt egy palackot a csapvizével, és elviszi egy laboratóriumba bevizsgáltatni. Alig pár órán belül már hívták is.

Kiderült, hogy elképesztően magas a víz ólomtartalma. Akut ólommérgezése volt, ami teljesen megzavarta az elméjét és az általános közérzetét. Mihelyt a szociális hatóság kiemelte őt onnan, és másik lakásba helyezte, máris javulni kezdett az állapota.

Ez az eset erőteljesen illusztrálja, milyen szükség van a könyörgésre, vagyis arra, hogy egy adott helyzettel kapcsolatban az Urat keressük. Ha nem jöttünk volna az Úr elé, soha nem kaptuk volna meg a választ a vízről. És akkor, amikor megint mélypontra jutott volna a testvérnő egészsége, akár el is követhette volna az öngyilkosságot. Ehelyett azonban az Úr közbeavatkozott és megszabadította őt.

(folyt. köv.)

Az imádság négy fajtája (Lance Lambert) – 4/1.rész

„Buzdítalak tehát, mindenekelőtt tétessenek könyörgések, imádságok, esedezések, hálaadások minden emberért” (1Tim 2,1 – Vida ford.)

Az 1Timóteus 2,1-ben Pál apostol négyféle imádságot sorol föl, amely az imádkozás összes aspektusát magában foglalja. Érdekes, hogy mind a négyet többesszámban használja: könyörgések, imádságok, esedezések, hálaadások.

A Szent Szellem pedig annyira ráterhelte Pál szívére e téma súlyát, hogy az apostol kérleli és buzdítja Isten népét, hogy imádkozzanak. Szerinte ugyanis az ilyenfajta imádság és közbenjárás elsőrendű fontosságú a gyülekezet egészségére és az Isten munkája előrehaladására nézve.

Könyörgések

Az imádság első aspektusát leggyakrabban könyörgésnek fordítják. Alapvetően valamilyen „szükség”-et jelent. Az Authorized Version, a Revised Version, az American Standard Version, és a Revised Standard Version ugyanazt a szót (supplications) használja, a New American Standard Bible pedig egy hasonló jelentésű másikat (entreaties). [A fellelt magyar fordítások közül egyedül Kecskeméthy ír itt „kérések”-et, a többinél „könyörgés” szerepel.]

Ennek oka, hogy a görög szó elsődlegesen valamilyen szükséget jelent, majd az ezzel a konkrét szükséggel kapcsolatos kérlelést, folyamodványt vagy igénylést. Tehát ez nem csak azt jelenti, hogy kérünk valamit Istentől, hanem többet ennél. Komolyan az Úrhoz fordulunk, és azt várjuk Tőle, hogy megérthessük a gondolatát és az akaratát. Talán így ragadhatjuk meg leginkább a „könyörgés” szó jelentését. Valamilyen igényünkkel az Úr elé jövünk, és komolyan keressük Őt, hogy jelentse ki számunkra az Ő gondolatát azzal a bizonyos igénnyel kapcsolatban.

Miért hatástalan olyan sok imádság? Miért van az, hogy oly gyakran, amikor elmentünk az imaalkalomra és eljöttünk onnan, eltűnődünk, vajon Isten meghallgatja-e egyáltalán, amit imádkoztunk? Ez azért van, mert a szellemünkben ott a bizonyság, hogy az elhangzott imádságok nagy része nem jutott túl a mennyezeten. A baj az, hogy soha, még egy pillanatra sem álltunk meg, hogy megkérdezzük az Urat.

Ehelyett belevetettük magunkat az imádkozásba anélkül, hogy bármilyen iránymutatásunk lett volna Isten Szellemétől. A könyörgés ezért a imádság legelső vonatkozása, hiszen nyilvánvalóan ez a legfontosabb. Hacsak nem állunk komolyan az Úr elé a felmerülő szükséghelyzetekkel kapcsolatban, soha nem tudjuk meg, mit gondol Ő róluk. Ezért pedig, mivel az Ő gondolatát nem ismerjük, az imádságunk csak bő lére eresztett szócséplés lesz, és semmit nem érünk el vele.

Az összes imádsághoz elengedhetetlen, hogy keressük az Urat. Nem imádkozhatunk és nem használhatjuk helyesen a rendelkezésünkre álló fegyvereket a harcban, ha nem tudjuk, mi az Úr gondolata az adott ügyben. Akkor Isten Szelleme odavezet minket ahhoz az igéhez, amelyet használnunk kell. Ha az Úr elé jöttünk, kerestük Őt, és Ő megadta a Szellem kardját, amely az Isten Igéje, akkor viszont nem kell bohóckodnunk.

Nem kell fél órát eltöltenünk azzal, hogy hangokat adunk ki, meg mindenféle jól csengő igei frázisokat pufogtatunk, amelyeknek semmi közük nincs az előttünk álló szükséghelyzethez. Néha az Úr ezt az igét csak egyvalakinek adja, nekünk pedig az a dolgunk, hogy felfigyeljünk rá, és megragadjuk, amint elhangzott. A Szent Szellem akkor mindnyájunk előtt meg fogja nyitni ennek az igének a helyzetre vonatkozó értelmét. És ezzel az Istentől kapott igével át fogjuk tudni imádkozni az egész adott helyzetet. Mert ez a Szellem kardja, amely azért adatott nekünk, hogy azzal vágjuk át azt a bizonyos problémát.

Az a helyzet, hogy nem foghatunk csak úgy egy igeverset, hogy majd addig sulykoljuk, míg be nem teljesedik. Az Úr elé kell járulnunk; és amikor ilyen kereső szívvel állunk előtte, és világosan meghalljuk a szellemünkben (és nem a lelkünkben) Isten „igen”-jét, akkor élő hit születik bennünk a Szellem által. Csakis ekkor tudunk továbblépni. Lehet, hogy a gondolatainkat az ellenség által odaültetett kétségek támadják, de a szívünkben nem kételkedünk. Hallottunk az Úr „igen”-jét. Ezért oda kell állnunk az Úr elé, és meg kell tudnunk Tőle az Ő gondolatát és akaratát mindenféle kérdésben.

Ezért kulcskérdés a könyörgés. Nem hiszem, hogy tudnék bármi többet mondani, amivel még jobban hangsúlyozhatnám, milyen létfontosságú, mennyire elengedhetetlen a könyörgés. Együttes imaszolgálatunknak sajnos sokszor ez a hiányzó láncszeme. Az Úr nem fog minket vég nélkül váratni. Csak azt akarja, hogy kereső szívvel Őelé jöjjünk, és akkor szólni fog: „Íme, a válasz.” Lehet, hogy ez az adott helyzet világosabb megértése lesz, valamint Isten Igéje, amelyet ezzel kapcsolatban az Úr szerint használnunk kell.

Olyasféle elképzelés él bennünk, hogy az Úr olyan mint mi, és először valamilyen módon, hízelgéssel el kell érnünk Nála, hogy jó kedvre derüljön. Ha pedig már jó hangulatban van, akkor aztán bármit megkaphatunk Tőle, amit csak szeretnénk. Az Úr azonban nem ilyen; Őt jobban érdeklik bizonyos helyzetek, mint minket. Egyedül arra vár, hogy Őt kereső szellem ébredjen bennünk, és akkor, néha szinte azonnal világosan megmutatja az irányt.

Nem szabad az imádsággal úgy bánnunk, mint az elefánt a porcelánboltban, vagy mint a tank, amely mindent letarol. El kell csendesednünk, és várnunk Őt; várnunk kell Őrá. Egyszerűen csak meg kell kérdeznünk, hogy mi az Ő gondolata arról a kérdésről. Hogyan imádkozzunk? Milyen igét ad Isten nekünk? Melyik fegyvert használjuk?

(folyt. köv.)

A betakarás jelentősége – 1. (Lance Lambert)

Teljes PDF: Lance_Lambert_Covering1

Részlet: “Ma este a betakarás témakörét fogjuk megvizsgálni. Ez talán az egyik leginkább életbevágó téma, amit együtt tanulmányozhatunk. Kétségkívül vannak, akikben most felmerül: „Soha nem hallottam a betakarásról. Hol van szó betakarásról a Bibliában?” Pedig a betakarás, befedezés, illetve elrejtettség az egyik olyan témakör, amelyet a Biblia a legelejétől a legvégéig kifejezetten hangsúlyoz. Ebben a csodálatos 91. Zsoltárban látjuk ezt jól összefoglalva, mely valójában, mint azt sokan tudjátok, a 90-nek a folytatása. Ugyanaz a zsoltár, csak kettéosztották. Megfigyelhetjük, hogy a Zsolt 90,1-ben így kezdi: „Uram, te voltál hajlékunk nemzedékről nemzedékre”. A Zsolt 91,1-ben pedig így szól: „Aki a Felséges rejtekében lakik, az a Mindenható árnyékában nyugszik”. Lehet, hogy soha nem gondoltunk erre úgy, mint betakarásra, de pontosan ezt jelenti. „Aki a Felséges rejtekében (az elrejtett, titkos, elfedezett, betakart helyen) lakik, az a Mindenható árnyékában nyugszik (marad, ott fog maradni)”. A Mindenható lesz az ő védelme, a Mindenható lesz számára a biztonság, a Mindenható lesz az ő oltalma, a Mindenható odaáll közé és minden ellenséges dolog közé. „Aki az Urat tette hajlékává; aki a Magasságos rejtekében lakozik”.

Védelem az ellenséges dolgoktól

A zsoltár mindenféle szörnyűségről beszél. Beszél az éjszakai rettenetről, az éjszaka szörnyűségeiről. Beszél ragályról, ami nem csak fizikai betegség, hanem szellemi kórság is lehet. Nagyon sok keresztény szenved szellemi kórságtól – azaz olyan betegségtől, olyan fertőzéstől, ami nem múlik el, ami folyton leveri őket. Úgy gondolhatják néha, hogy ez azért van, mert nekik ezen az úton kell járniuk, de ez nem így van – hanem azért, mert felfedték, kitakarták magukat. Isten Igéje világosan azt mondja itt, hogy nem fog jönni a dögvész vagy a csapás. „Nem kell félned sem a dögvésztől, amely a homályban (éjszaka) jár, sem pedig a döghaláltól, amely délben pusztít” (6. vers).

Ha valaki kicsit is ismeri a Keletet, tudja, hogy létezik egy bizonyos fajta járvány, egyfajta betegség, valamiféle fertőzés, mely órák alatt képes végigsöpörni egy-egy közösségen, és meg is tizedeli azt. Erről beszél itt a zsoltáros, ez az a „döghalál, amely délben pusztít”, amely hirtelen, minden magyarázat nélkül mindent elpusztít. A sátorodhoz közelítő csapásról beszél – „csapás sem közeleg sátradhoz”. Háborúról beszél – „ezren esnek el oldalad mellől és tízezren jobb kezed felől, hozzád nem is közelít”. Az egész zsoltár mindenféle ellenséges dologról beszél, olyanokról, amelyek Isten gyermekeit akarják támadni; amelyek Isten gyülekezetét akarják célba venni, hogy elpusztítsák. De nem ezt akarja ez a zsoltár hangsúlyozni. Nem az benne a lényeg, hogy a keresztényeket ellenséges erők veszik körül, hogy a keresztényeknek halálra kell rémülniük mindattól, ami körülöttük van. Az egész zsoltár lényege a betakarás. Hogy Isten gyermeke magasra tartott fejjel járhat; hogy Isten gyermeke bátran jöhet a legszentebb helyre Jézus vére által, azáltal az új és élő módon, ami Krisztus Maga. Ez ennek a zsoltárnak a lényege: a betakarás.

Ha kijövünk a betakarásból, az ellenséges erők azonnal ránk tehetik kezüket. Ha befedezve maradunk, biztonságban vagyunk. Nincs ennél fontosabb kérdés fiatal és idős hívőnek egyaránt, mint ez. Amikor megkérdezik tőlem, hogy szerintem mi az egyik leglényegesebb dolog, amit egy fiatal hívőnek tudnia kell, habozás nélkül megmondom: Hogyan legyél betakarva, és hogyan maradj betakarva mint Isten gyermeke. Ha idősebb hívő kérdezi meg, szerintem mi a legfontosabb dolog, amit tudnia kell, neki is egyenesen megmondom: Hogyan legyél betakarva. Számos alkalommal láttam emberek életét kisiklani. Mind azzal kezdődött, hogy felfedték magukat. Sokunkban megtalálható valamiféle ostobaság, arrogancia és elbizakodottság; bizonyosfajta érzéketlenség Isten dolgai és Isten útjai iránt. Megesik, hogy látjuk Isten tetteit, és nem értjük az Ő útjait; de emiatt végül elesünk. „Romlás előtt jár a gőg”; de gőgösek lehetünk úgy is, hogy nem feltétlenül vagyunk fennhéjázók más emberekkel szemben. Gőgösek lehetünk Istennel szemben is, mintha Istennek mindent fel kellene tárnia előttünk; vagy mintha jogunk lenne arrogáns és elbizakodott módon megmondani Istennek, mit tegyen. Ez az a felfuvalkodottság, mely a bukás előtt jár, és ez az a dolog, amiről beszélünk. Ismerek az Úr nagy szolgálói közül néhányat, akik az utolsó napjaikban kitakarták magukat.

Az ellenség célja

Az ellenségnek megvan a maga határozott célja Isten minden egyes gyermekével és Isten gyülekezetével szemben: az, hogy elérje, hogy felfedjük magunkat, hogy kijöjjünk a betakarásból, a fedezékből. Semmit sem tehet akkor, amikor Isten gyülekezete be van fedezve. Semmi sincs, amit a Sátán a gyülekezettel tehetne, hacsak Isten nem hagyja jóvá és nem engedélyezi. Ezért az ellenség egész terve, célja és stratégiája ebben a háborúban az, hogy kitaszítsa a gyülekezetet a betakarásból, hogy az védtelenül felfedje, kitakarja magát; távol kerüljön a biztonságtól. Akkor az ellenség jöhet és lerombolhatja. Pontosan ez a stratégiája Isten gyermekeivel szemben is. Minden mesterkedése arra irányul, hogy Isten gyermekét észrevétlenül olyan helyzetbe taszítsa, hogy kijöjjön a fedezékből, a betakarásból; hogy megpróbáljon ő maga szembeszállni az ellenséggel – az pedig pontosan tudja, hol találjon fogást a legjobbjainkon is.

A későbbiekben megvizsgálunk néhány nagyon jó példát az Ószövetségből és majd az Újból is; de most hirtelen Dávid jut az eszembe. Akkor jött ki a betakarásból, amikor nem ment el a háborúba az embereivel. Nem volt ott mint fej, amikor ott kellett volna lennie. Otthon maradt, és ezzel kijött a fedezékből. Miközben ebben a helyzetben volt, lehet, hogy azt gondolta magában: „Olvasni fogom az Igét. Csodálatos csendességet fogok tartani az Úrral.” Fel is ment a háztetőre, hogy ott áhítatot tartson és elmélkedjen, de nem volt betakarva. (Tehát beszélhetünk szellemi dolgokról úgy is, hogy közben mégis fedetlenül vagyunk, ha Isten akaratán kívül vagyunk.) Ott pedig meglátta Betsabét, és az aljas gondolat, hogy őt megszerezze, férjét pedig meggyilkolja, gyökeret vert a szívében. Honnan származhatott egy ilyen alávaló és ocsmány gondolat, ha nem a Sátánból eredt? Az volt a célja, hogy tönkretegye Dávidot és Isten minden munkáját Isten népében. Csodálatos az, hogy Isten pontosan értette, ki van az egész mögött, és az is csodálatos, hogy Dávid végül visszakerült a betakarásba, és azt mondta: „Boldog, kinek bűne meg van bocsátva, vétke elfedezve” (Zsolt 32,1).

Létfontosságú a betakarás. Ezért van, hogy az efezusi gyülekezethez írt levelében – amely, azt hiszem, valamennyiünk szerint a kinyilatkoztatás csúcspontja az Újszövetségben – Pál apostol az utolsó szavaiban visszatér a befedezésnek erre az egész kérdésére az után a hatalmas kinyilatkoztatás után. Talán nem gondolunk erre úgy, mint befedezésre, de ez pontosan az: „Ezért vegyétek fel az Isten teljes fegyverzetét”. Egyetlen rés se maradjon ki, tetőtől talpig legyetek betakarásban! Van valami Krisztusból lényünk minden része számára. Nagyon érdekes, hogy valójában nem csak egyénekhez szól itt, hanem az egész gyülekezehez beszél. Azt mondja mindnyájunknak: „Vegyétek föl az Isten teljes fegyverzetét együtt! Meglássátok, hogy Krisztus a sisak, hogy Ő a mellvért (a páncél), Ő a deréköv, hogy Ő a saru a lábatokon, hogy Ő a hit pajzsa, hogy Ő a kard a kezetekben.” Ezt jelenti a betakarás.”

Tovább a teljes PDF-re: Lance_Lambert_Covering1

“Hogy megragadjam azt, amire engem is megragadott a Krisztus Jézus” (Lance Lambert)

Teljes igeszolgálat PDF-ben: lance_lambert-hogy_megragadjam_amire_engem_is_megragadott_krisztus_jezusLetölt

“De ne arról beszéljünk, ami megmagyarázhatatlan, hanem inkább térjünk vissza arra, hogy amikor az Úr megragadott minket, nekünk is meg kell ragadnunk azt, amire megragadott bennünket. Értitek? Ő megragad minket, mi megragadjuk Őt. Bármi is legyen az, amire Ő megragadott minket, mi megragadjuk azt hit által. És tudnunk kell, hogy miközben véghezvisszük az üdvösségünket, Isten az, aki munkálkodik bennünk. Ő munkálja az akarást is és a cselekvést is, az Ő jótetszéséből.

Mire ragadott hát meg bennünket az Úr – hogy világosabb legyen, mit kell nekünk megragadnunk? Először is megragadott bennünket, és ezt szinte szükségtelen is mondani, az üdvösségre. Nem így van? Ezt tudjuk. Megragadott minket. És nincs senki ebben a teremben, aki ne ragadta volna meg ezt az üdvösséget, amikor Ő megragadott minket. Sokan azt gondoljuk, hogy mi voltunk azok, akik megragadtuk Őt. Azt mondjuk: Elfogadtam Megváltómnak – így szoktuk mondani, elfogadtam Megváltómnak. Tudjátok, hogy valójában mit csináltunk? Megragadtuk azt, amire Ő megragadott minket. Megfogott bennünket, úgy, hogy nem tudtunk róla, az üdvösségre, és a szívünkben kiáltás ébredt, és végül formát öltött hitben, és azt mondtuk, elfogadom Megváltómnak. És abban a pillanatban üdvösségünk volt.

Mikor lett üdvösségünk, kétezer évvel ezelőtt? Ekkor lett üdvösségünk, hogyha hiszünk az Igében. Ismert minket a világ megalapozása előtt! Isten tudott mindent, még mielőtt a föld létrejött volna. Mindent tudott rólunk. De tegyük föl, mi lett volna, ha nem ragadjuk meg ezt az üdvösséget? Akkor nem menekültünk volna meg. Egyszerű, nem igaz? Tudjuk, hogy ez elvégzett munka volt, befejezett munka. Tudjuk, hogy Ő szeretett minket, és Önmagát adta értünk. Ezért megnyitottuk a szívünket, és megragadtuk azt, amire megragadott minket.

Bárcsak, amikor üdvösségünk lett, nagyobb látásunk lett volna, bárcsak több és mélyebb lett volna a megértésünk, micsoda változást jelentene; bárcsak, amikor megtérünk, nem csak öröm, békesség és élet lenne, hogy egy nap a mennybe megyünk, hanem megértenénk, hogy itt arról van szó, hogy az Ő képére változunk át, és minél jobban haladunk előre, annál jobban rájövünk, hogy Isten mit munkál. Mi saját magunkban a kettősség olyan fokozatait találjuk, a bűn, a sötétség olyan fokozatait, mélységeit, amilyet még álmunkban sem gondoltunk volna akkor, amikor üdvösségünk lett. Sőt, ahogy haladunk előre, inkább az az érzésünk, hogy egyre kevésbé hasonlítunk az Úrra, ahelyett hogy egyre inkább olyanok lennénk, mint Ő. És az a kérdés merül föl a szívünkben, hogy lehetséges-e ez egyáltalán, meg fog-e történni egyáltalán valaha? Jön a hitetlenség, ami megbéníthat minket.

De hallgassatok ide: Isten megragadott minket. Jézus Krisztus megfogott, megragadott bennünket, hogy átváltozhassunk az Ő képének hasonlatosságára. Hogy olyanok lehessünk, mint Ő. Gondoljuk csak meg! Ő ragadott meg.

A másik pedig, hogy Ő eleve sokkal többet tudott rólunk, mint amit mi tudunk saját magunkról. Ismerte a gonoszságnak, a kettősségnek a mélységeit bennünk. Amikor megragadott bennünket, az egészet pontosan ismerte már azelőtt, hogy egyáltalán belekezdett volna. Számára nincs új felfedezés, Istent nem éri meglepetés. Ő tudta, milyenek vagyunk. Bár felkelnénk hitben, és azt mondanánk, megragadom azt, amire Ő megragadott engem! Megragadom!

Kolossé 1,27: „Krisztus bennetek a dicsőség reménysége”. Majd 1Péter 5,10: Isten „az ő örök dicsőségére hívott el minket a Krisztus Jézusban”. De tudjuk, hogy a dicsőség ettől függ: minél több van bennünk Krisztusból, annál több lesz a dicsőség. Át kell hát változnunk az Ő hasonlatosságára, dicsőségről dicsőségre. Mit jelent ez? Azt vajon, hogy az egyik dicsőséges, eksztatikus megtapasztalást követi a másik, még dicsőségesebb, eksztatikus megtapasztalás, és ezt jelenti átváltozni? Istennek hála, hogy valóban megtapasztalunk örömöt, elmondhatatlan örömöt, telve dicsőséggel, de értsük meg nagyon világosan, hogy ez a dicsőségről dicsőségre való átváltozás igen-igen fájdalmas folyamat. Mert nem csak arról van szó, hogy a dicsőség megtölt minket, hanem arról is, hogy a befogadóképességünket növelni kell – és ez az, ami fájdalommal jár. Ha tehát mi megragadjuk az Urat azért, amiért Ő megragadott minket, meg fogunk ismerni némi fegyelmezést, ismerni fogunk valamit az Úr mélységes mély útjaiból – de hát nem éri meg? Óh, mennyire, hogy megéri!

Iskoláskoromban volt egy tanárom, aki folyamatosan franciául magyarázott nekünk, és mivel engem egyáltalán nem érdekelt, csak ábrándozva néztem ki az ablakon. Voltatok már így? Ti, fiatalabbak, még nem ismeritek ezt, de ti idősebbek tudjátok, milyen az, később megbánni az ilyet. Hányszor hallottam: Ó, bárcsak odafigyeltem volna gyerekkoromban, ó bárcsak… mennyire szeretném, ha most meg tudnám azt csinálni, mennyire szeretném megérteni most ezt – de már nincs rá időm.

Tudjátok, egy napon a dicsőségben egy kicsit hasonló lesz, amikor végül ott leszünk az Úr előtt, és valaki azt mondja, „Ó, bárcsak kész lettem volna Istennel azon az úton járni, amelyiken vezetni próbált, de én nem akartam! És nézd meg most XY-t, mennyire sugárzik a dicsőségtől! Ragyog! Nem mintha ott lenne még egyáltalán irigység, de mégis, ezt tudni fogjuk, hiszen a tény az tény, az igazság az igazság. Azt fogjuk mondani, nézzétek, hát nem gyönyörűséges az Úr benne, csak nézzetek rá! És nézzetek rám, olyan vagyok csak, mint egy kis szentjánosbogár… Istennek hála, hogy van legalább valamennyi dicsőség bennem, hiszen itt vagyok! Az örökkévalóságig hálás leszek Istennek azért, hogy itt lehetek! De bárcsak hagytam volna, hogy végezze a munkáját bennem, bárcsak hagytam volna, hogy azon az ösvényen vezessen, amelyen vezetni akart, de én nem voltam kész. Nem ragadtam meg azt, amire Ő megragadott engem. Csak ültem, és azt mondogattam magamnak: Megkaptam mindent – ami persze teljesen igaz –, de nem ragadtam meg! Nem ragadtam magamhoz a Mennyek Királyságát erőszakkal, nem vettem birtokba azt, ami az enyém, nem érintettem le a talpamat a földre, és nem mondtam, hogy – Isten kegyelméből – ez az enyém!

Közületek, akik ma este be fogtok merítkezni, és ha az Úr késik, és eltelik húsz év, és mindannyian itt leszünk, meg fogjuk látni, kik lesznek azok, akik megragadták azt, amire megragadta őket a Krisztus Jézus. Látszani fog, bele lesz írva a jellemetekbe, rá lesz írva az arcotokra. Ha megnézitek a világot, és néhány idős embert a világban, látjuk a nyomorúság-szántotta vonásaikat, búskomor, üres tekintetüket… de végtelenül szomorú olyan idős keresztényt látni, aki nyomorúságos, fásult, csüggeteg… nagyon szomorú dolog ez. De nem kell, hogy így legyen! Mert itt nem a mi erőfeszítésünkről van szó; hanem arról, hogy Isten az Úr Jézus Krisztusban mindent megadott nekünk, a Szent Szellem pedig eljött, hogy bevezessen bennünket mindebbe. Nekünk csak meg kell ragadnunk azt, amire Ő is megragadott minket.

Még valami. Nagyon jól tudjuk, hogy erő adatott nekünk a szolgálatra. Nagyon jól tudjuk, hogy nem mehetünk az Isten munkájába, Isten szolgálatába Isten teljessége nélkül. Jaj annak, aki megteszi, mert nagy bajba kerül. Nem lehet Isten munkáját, Isten szolgálatát végezni a megfelelő felszerelés nélkül, az erő és a tekintély nélkül. Ezért volt, hogy még az Úr Jézus is, aki pedig Szellemtől született, harminc éves korában alámerült a bemerítkezés vizébe – mert ez volt az az életkor, amikor a papok és léviták szolgálatba léptek – és ekkor a Szent Szellem leszállt rá, és felkente Őt.

Nagyon jól tudjuk, hogy kaptunk Szent Szellemet. Nem így van? Gondolhatja-e bárki – sokan persze azt gondolják –, de gondolhatja-e bárki, hogy a Szent Szellem ma fog adatni? Már adatott! Mert az Úr Jézus akkor kapta meg a Szellem ígéretét, amikor fölment a magasságba, és foglyokat vitt fogságba, megkapta, és utána kitöltötte a Szent Szellemet. Miért van akkor mégis olyan sok üres keresztény, miért van olyan sok Szent Szellem nélküli keresztény? Azért, mert nem ragadták meg azt, amire Krisztus Jézus megragadott minket.

Az ígéret nektek és gyermekeiteknek és a távoliaknak nem az, hogy sok alkalommal fogunk mindig valami új dolgot megkapni, hanem, hogy lesz egy olyan megtapasztalásunk, amikor a Szent Szellem belénk költözik, ami a pünkösdhöz hasonló lesz a számunkra, „mert az ígéret nektek van és gyermekeiteknek és mindazoknak, akik távol vannak,” és, figyeljetek, azoknak, „akiket csak elhívott Urunk, a mi Istenünk”. Ti el lettetek hívva? Nem a missziós terepre, hanem Istenhez? El lettetek hívva az üdvösségre? A választottak közé tartoztok? Isten népének tagja vagytok? Akkor az ígéret nektek szól! Birtokba vettétek az ígéretet? Hála Istennek mindenkiért, aki a megtérésekor megragadta ezt az ígéretet, mely attól a pillanattól fogva beteljesedett! Ti vajon beléptetek ebbe? Adja meg Isten mindnyájunknak, hogy belépjünk, egyszerűen úgy, hogy „itt vagyok, Uram – nem mintha lenne bármim vagy lennék bármi, én semmi vagyok. De Te meghaltál azért, hogy nekem add mindezt. Én ma megragadom. Elfelejtem, amik mögöttem vannak” – Pál nem úgy értette, hogy az ember felejtse el a megtérését, felejtse el azokat a csodálatos megtapasztalásokat, melyekben része volt, amikor felragadtatott a harmadik égig, amikor olyanokat hallott, amit embernek nem szabad kimondania, és mindez a sok minden, ami azokban a leveleiben van, amelyeket ez előtt írt meg – persze, hogy nem így értette. Hanem úgy, hogy ne gondoljátok azt, hogy ez minden! Felejtsétek el ezeket, mert van több! Gyerünk tovább!

Ha Pál apostol azt mondta, hogy „nem mintha már elértem volna, testvérek, nem számítom magam úgy, mintha már megragadtam volna” – ha Pál apostol mindazzal a tapasztalattal és ismerettel úgy gondolja, hogy még nem ragadta meg, mennyivel kevésbé mi! Nincs több Krisztusból, amit megragadhatnánk? Nincs Isten teljességéből még több, melybe beléphetnénk? Persze, hogy van. A világ még vár arra, hogy megláthassa azokat, akik teljességgel beléptek mindabba, amit Isten tartogat a számunkra.

Lassan befejezem, de még el kell mondanom, hogy Isten valami egyébre is megragadott minket. Nem csak arra ragadott meg, hogy átváltozzunk képének hasonlatosságára, nem csak arra, hogy erőnk és teljességünk legyen, hanem arra is, hogy az Ő menyasszonya lehessünk. Hogy Isten lakóhelyévé válhatunk, milyen sok igevers szól erről, az Újszövetség milyen nagy része foglalkozik ezzel. Gondoljatok arra, hogy Pál apostol az efezusi levélben azt mondja, nézzetek ide, szeretném, ha megértenétek ennek a korszaknak a titkát, mely nekem adatott – és mi ez? Nem más, mint hogy mi mindannyian Isten lakóhelyévé lettünk, Isten hajlékává Szellemben. Majd elmagyarázza ezt a test szempontjából, utána pedig a feleség szempontjából.

Péternél is megtaláljuk ugyanezt. Péter apostol azt mondja: fölépülő ház vagyunk, Krisztus a szegletkő, mi pedig élő kövek, melyeket ugyanabból a sziklából fejtettek ki. Isten városává épülünk föl. Egy napon ott fogjuk találni Ábrahámot és Izsákot, Jákóbot, Józsefet, Mózest és a többieket mind. Ott lesznek mindannyian. Néha úgy le tudunk nézni egy-egy ószövetségi szentet, és úgy érezni velük kapcsolatban, mintha nem érkeztek volna meg, de Isten azt mondja, hogy Ő nem engedte őket megérkezni, ő nem engedte, hogy beteljesüljön az ígéret, mint az a csodálatos ige mondja a Héberek 11 végén. Ő nem engedte megérkezni őket, hogy ne juthassanak tökéletességre nélkülünk. Tehát épp fordítva van! Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy mi vagyunk a nép, ők meg a szegényebbek. De az Úr azt mondja, nem, Én tartottam őket vissza, és nem engedtem őket teljességre, tökéletességre jutni, mert azt akartam, hogy ti, pogányok bejöjjetek ebbe a dicsőséges munkálatba, melyet a kezdettől fogva végzek. És tehát ez az, amit Isten el akar érni.

És azért ragadott meg bennünket, hogy annak a testnek a részei lehessünk, részestársai a szenteknek, ugyanannak a testnek. „Lebontotta az elválasztó falat” – ha Isten erről látást adna nekünk, az hatalmas dolog lenne. Mert ez nem egy dolog, nem valami, hanem valaki, egy személy. Egyszerűen arról van szó, hogy részévé váltunk az Úr Jézus Krisztusnak, olyan szerves részévé, mint a test a fejnek.”

Tovább a teljes szolgálatra (PDF):

lance_lambert-hogy_megragadjam_amire_engem_is_megragadott_krisztus_jezusLetölt

Tanulságok a gyülekezet történelméből – Lance Lambert

Részletek LANCE LAMBERT What is God doing? c. könyvéből (forrás: Filippi314, PDF-ben letölthető: Tanulságok a gyülekezet történelméből)

Az évszázadok során Isten egyetlen dolgot végez, amely az Ő nagyszerű céljával áll kapcsolatban. Ha Isten munkáját szemléljük a gyülekezet történelmén keresztül, világossá válik, hogy még a pokol hatalmai sem téríthetik el Istent attól, hogy elkészítse a
menyasszonyt és felépítse az örökkévaló várost. Mi, ma, a 21. században ennek az előrehaladásnak a folytatása vagyunk. Nem önállóan létező dolog vagyunk, elválasztva a korábbi századok gyülekezetétől. Ha odafigyelünk mindarra, ami mögöttünk mint Isten népe mögött van, akkor megőriztethetünk ugyanazoktól a hibáktól és kiegyensúlyozatlanságoktól.

Tanulságok a gyülekezet történelméből

Isten kegyelme segítségével és a Szent Szellem erejével szeretném aláhúzni azokat a tanulságokat, vagy legalábbis néhány tanulságot, amit megtanulhatunk Isten igaz gyülekezetének történelméből. Úgy gondolom, nem szükséges elmondanom, hogy Isten egyetlen dolgot végez ezen a korszakon keresztül: „Ezen a kősziklán építem fel eklézsiámat; és a pokol kapui sem vesznek diadalmat rajta. Néktek adtam a királyság kulcsait” (angolból, Máté 16:18-19.)

Amint tanulmányozzuk azokat a leckéket, amelyeket megtanulhatunk a gyülekezet történelméből, tisztában vagyunk azzal, hogy a gyülekezet történelmének végéhez értünk.

Mark Twain egyszer azt mondta: „Amit megtanulhatunk a történelemből az, hogy nem
tudunk a történelemből tanulni.” Nem lehetne ennél találóbb állítás a gyülekezet történelmére vonatkozóan. Mi valami nagyon értékes dologgal rendelkezünk a mai generációban, valamivel, amivel egyik korábbi generáció sem rendelkezett ugyanígy. Rendelkezünk azzal a gazdagsággal, ami mindeddig történt; tanuljunk hát belőle.

Az első tanulság: a legtöbb mozgalom már az első generáció után elhal

Az első tanulság, amit megtanulhatunk az, hogy a gyülekezet történelme során a Szent Szellemtől eredő majdnem minden megmozdulás az első vagy a második generáció alatt elhal, formává merevedik, megkristályosodik, és intézményi szervezetté válik. Az első generáció végére elkezd intézményi szervezetté válni, mert az ember veszi át az irányítást. Ez többé már nem a Szent Szellem ügye, már nem Isten a forrása, nincs isteni felkészítés és kenet, hanem az ember természeti erőforrásai, az ember szervező képessége, az ember előléptetése és népszerűsítése veszi át a helyet. Isten azonban még mindig megáldja ezeket a dolgokat. Ez, azonban, már teljesen más attól a munkától, amelyben ott van Jézus bizonyságtétele. Isten megáldja a gyermekeit, mert ők az Ő gyermekei, de az építőanyag, amivel Isten az Ő gyülekezetét építi, teljesen más anyag, és ezt világosan meg kell értenünk.

Egy generáción belül… Sok esetben, már az első húsz év alatt szakadás következett be, hihetetlen. Például, a Puritánok az első harminc év alatt négy fő csoportra szakadtak. Wesley követői két főbb csoportra oszlottak az első húsz év alatt. A Testvérek szintén két fő csoportra szakadtak az első húsz év alatt és a Pünkösdiek négy főbb ágra osztódtak az első hét év alatt.

A második tanulság: a szellemi látás fontossága

A látás határozza meg, hogy egy mozgalom milyen messze megy el, milyen minőséget foglal magába, és mennyi ideig marad életben. A látás azt jelenti, hogy megértjük, mi Istennek a célja, és ez a cél mire terjed ki; megértjük, mi az Istennel való járásunk természete, és mit jelent együtt felépülni. Ahol igazi látás volt, ott az adott mozgalom tovább tartott. Eredeti élete sokkal tovább tartott. Erre nagyon jó példa a Testvérek mozgalma (Brethren movement), mert ez a mozgalom, és különösképpen az eredeti vezetői, nagyon világos megértéssel rendelkeztek. Még emlékszem arra, amikor egyetlen testvér sem nevezte volna magát a Nyitott Testvérek tagjának. Inkább ezerszer meghaltak volna, mintsem azt mondják, “Én a Keresztyén Testvérek vagy a Nyitott Testvérek tagja vagyok.” Mindig nagyon határozottan annyit mondtak, “Hívő keresztyén vagyok.” A Testvérek eredeti első generációja nagyon világosan látta, mit akar Isten, és mit cselekszik Isten.

Hadd hangsúlyozzam, mennyire fontos mindannyiunk számára, hogy keressük az Urat, hogy legyen látásunk. A Példabeszédek 29:18 ezt mondja, “Ahol nincs látás, ott elvész a nép”, vagyis darabokra hullik, szétesik.

A harmadik tanulság: Isten nem érdekelt abban, hogy fenntartson egy formát

Az Urat, úgy tűnik, egyáltalán nem érdekli az, hogy életben tartson bármit is, csupán mint formát, mint szervezetet. Gyakran megkérdeztem magamtól, hogy ha Isten szuverén, márpedig Ő szuverén, és ha Isten mindenható, márpedig Ő mindenható, és ha Istené minden hatalom, márpedig Övé minden hatalom, és ha a Szent Szellem tehet valamit, akkor hogy van az, hogy Isten nem tudja életben tartani a Szent Szellemnek egyetlen mozgalmát sem egy vagy két generációnál tovább? Amikor a gyülekezet szóra gondolunk, és ha ez alatt valami intézményt, formát, szervezetet értünk, hogy lehet, hogy Isten nem tudja megmozgatni az egész mennyet, hogy ezt az intézményt nemzedékről nemzedékre életben tartsa? Az Úr, azonban, teljesen érdektelennek tűnik. Sőt, néha haza is hívja a kulcsembereket, amikor úgy érzi, elérkezett a dolog egy olyan pontra, ahol Ő már nem akarja, hogy az tovább tartson.

Talán ez magyarázatot ad arra, hogy mi miért imádkoztunk állandóan azért, hogy mi mindannyian első generációk hadd lehessünk, és ne legyen második generáció. Mert hisszük, hogy ha megmaradunk az első generáció szellemében, akkor a második generáció azok lehetnek, akik az első generáció szellemében élnek, és akkor nem lesz hanyatlás. De ha az Úr késne, és eltelik még száz év, mi is ugyanolyan formává merevedünk és intézménnyé válunk, mint bármelyik más csoport a gyülekezet történelmében, és senki sem fog tudni ellene tenni semmit. Olyan, mintha Isten abban az első generációban megszerezne magának valami nagyon alapvető, élő dolgot, ami valóságosan Őbelőle ered, ami örökkévaló, és aztán engedné azt a mozgalmat meghalni és megállni.

A negyedik tanulság: az új bornak új tömlőre van szüksége

A negyedik tanulságot, amit megtanulhatunk, az Úr szavai fejezik ki: „új bort új tömlőbe öntenek” Máté 9:17. Nem kerülhetjük ki ezt az egyszerű leckét. Vannak, akik a gyülekezet történelmét látva annyira elszomorodnak, hogy azt mondják, „Hát nem szörnyű, minden egyes alkalommal, amikor Isten Szelleme megmozdul, az emberek egy új felekezetet kezdenek.” Ez, természetesen, tragikus, de az az igazság, hogy a mozgalom kezdetekor nagyon is Isten volt az, aki cselekedett, nem az ember. Általában olyan ellenállással voltak az iránt, amit Isten Szelleme végzett, hogy vagy kitették ezeket a hívőket, vagy sok esetben mártírhalált kellett szenvedniük más hívőktől. Ez azért van, mert az új bor új tömlőt kíván, mert a régit mindig szétrepeszti.

Most úgy kell akkor ezt értenünk, hogy mi amellett vagyunk, hogy állandóan új dolgokat kell kezdeni? Egyáltalán nem. Csak arról van szó, hogy itt egy egyszerű törvényszerűség lép életbe. Minden alkalommal, amikor Isten előrelép, Önmagát időszerű módon fejezi ki. Isten a VAGYOK, nem a Voltam. A gyülekezet történelmének tragédiája, hogy nagyon sokan őszintén azt gondolják, hogy az Isten, akit mi imádunk, a Voltam, aki voltam, pedig az Ő neve a VAGYOK, AKI VAGYOK.

Mi történik pl. 1850-ben, amikor Isten közbelép? Hirtelen az ő népét úgy találja, mint akik 1640-ben élnek? Egyértelmű: Ő elkezd időszerű lenni. Időszerűen beszél, időszerűen
munkálkodik, és minden időszerűvé válik. Mi történt volna, ha Wesley-t sohasem dobják ki az Anglikán egyházból? Akkor az Anglikán egyházon belül lett volna egy „belső misszió”, de az alapelv ugyanaz marad, hogy az új bort új tömlőbe kell önteni. Valami oknál fogva, a brit gyülekezet történetében, majdnem minden alkalommal azokat, akik az új mozgalomban voltak benne, kitették az egyházból. Vagyis elejétől fogva végig mindig valami új kezdődött.

Ezeknek a mozgalmaknak az elején az élet áradása vitte őket tovább. Ha a gyülekezet történelmében megkeressük Isten Szellemétől eredő mindegyik mozgalomnak a kútforrását, egyik sem mondta azt, hogy ők szektává vagy egy meghatározott felekezetté akartak volna válni. Mindegyik esetében ez a második generációval jött be. Megint csak a Testvérek mozgalmára utalok. A kezdetekkor minden hívőt befogadtak, bármilyen ajánlólevél nélkül, és J.N. Darby is az Úr asztalához engedte az egyházi tisztséget viselő férfiakat, ha hívők voltak. Sohasem rekesztette kívül őket egy kifeszített kötél mögé valahol ott hátul, ami sajnos később szokássá lett.

Ne essünk abba a hibába, hogy azt gondoljuk, „mi vagyunk azok”

Van valami, amitől őrizkednünk kell. Kérnünk kell az Urat, mindabban, amit a mi időnkben az egész föld színén cselekszik, hogy őrizzen meg bennünket attól, hogy azt gondoljuk, mi vagyunk „azok”. Mindig, amikor az egyik ilyen csoport úgy gondolta, „minden más kudarcot vallott a gyülekezet történelmében, és most mi vagyunk a siker”, akkor ott az a mozgalom be is fejeződött. Nagyon-nagyon óvakodnunk kell ettől a fajta szellemiségtől, amely elválaszt bennünket mindattól, amit Isten eddig végzett.

Isten egyetlen munkát végez az elmúlt kétezer év során, ezt sohasem szabad elfelednünk.  Ő a várost építi, ez az Ő mindenek előtti célja. Mindennek egy a célja, hogy előállítsa az építőanyagot, hogy felépíthesse a menyasszonyt, hogy megszerezze az építőanyagot Isten városának felépítéséhez. Akik letérnek a pályáról, ők szinte mindig azok a csoportok, akik úgy tekintenek a gyülekezet történelmére, mint ami újra és újra csődöt mondott, de „itt vagyunk mi, és mi nem fogunk csődöt mondani! Mi a célba érünk.” De kudarcot vallanak. A valóság az, hogy helyes látást kell kapnunk a gyülekezet történelméről.

Az ötödik tanulság: ahol Jézus bizonysága van, ott van Isten jelenléte

Úgy tűnik, minden a lámpatartó jelenlétével illetve hiányával van összefüggésben. A Jelenések 1-ben és a Zakariás 4-ben olvastunk erről. Nagyon világosan mondja az Ige, hogy a hét lámpatartó hét gyülekezet, és a Jelenések 2:5 azt is mondja, „Emlékezzél meg azért, honnan estél ki, és térj meg, és az első cselekedeteket cselekedd; ha pedig nem, hamar eljövök és a te lámpatartódat kimozdítom a helyéből, ha meg nem térsz.”

Fel kell tennünk a kérdést, hogy mi történt volna az Efézusi gyülekezettel, ha a lámpatartóját kimozdította volna az Úr a helyéből? Bizonyára, az újonnan született tagok továbbra is újonnan született tagok maradtak volna. És közülük hányan tudták volna, hogy a lámpatartó már nincs ott? Mi volt akkor a lámpatartó? Honnan tudjuk megmondani, amikor a lámpatartó már nincs a helyén? Mert teljesen világos, hogy minden gyülekezeti alkalom folytatódhat tovább – az imaóra, a bibliaóra, az Úrvacsora, minden alkalom, és mégis, a lámpatartó már eltűnt. Például, a Laodiceai gyülekezetben, az Úr valójában az ajtón kívül állt és kopogtatott:

„Íme, az ajtónál állok és kopogtatok: ha valaki meghallja a hangomat és kinyitja az ajtót, bemegyek hozzá, és vele vacsorázok és ő énvelem.” Jel. 3:20.

Eredetileg ez egy élő gyülekezetnek szólt, az első században, és az Úr kívül volt. Habár a lámpatartó hét gyülekezetet jelképez, valami sokkal többet is jelképez annál, mint a Krisztus testének azon tagjainak üdvösségét. Valami mélyebbet kell, hogy jelentsen, amit szerintem ez a rövid kifejezés tartalmaz: „Jézus bizonyságtétele.” Kétszer említi a Jelenések 1. része (2. és 9. versek), és a 12. része (17b vers), azokra vonatkozóan, akiknél a Jézus bizonysága van, és aztán a 19. részben:

„Szolgatársad vagyok neked és a testvéreidnek, akik tartják a Jézus bizonyságtételét; Istent imádd, mert Jézus bizonysága a prófécia szelleme.” (angolból, 10. vers)

Elszomorít, hogy egyes modern fordításokban elhomályosítják ennek a kifejezésnek a jelentését: Jézus bizonyságtétele, mintha csak azt jelentené, bizonyságot tenni Jézusról. Ennek semmi köze a Jézusról való bizonyságtételnek; ez Jézusnak a bizonyságtétele. Ez valami, amit mi tartunk. Ezért használom én mindig a lámpatartó szót. Mi a lámpatartó funkciója? A lámpát tartja, a világosság pedig a lámpában van.

„Isten dicsősége világította meg, és a Bárány annak lámpása” (Jel. 21:23, angolból).

Mi tartjuk Jézus bizonyságtételét. Mi tartjuk Isten életét Krisztusban. Ez sokkal több annál, mint hogy nekem és neked örök életed van; az Úr bennünk lakozó jelenléte a miénk, és ez Isten ránk bízott jelenléte. Ez Jézus bizonyságtétele – Isten ránk bízott, ill. elkötelezett jelenléte. Isten jelenléte meglátogathat egy népet, jön és megy. Végigsöpörhet egy gyülekezeti hallgatóságon, bejön és aztán elhagyja őket néhány nap, hónap vagy egy év múlva. De akik Jézus bizonyságtételét tartják, akkor az Úr ott lakozik. Ő ott van és elkötelezte ott magát, „én ezt a helyet nem meglátogatom, nem támogatom, én nem csak mögöttük állok, hanem ők állnak Énmögöttem, ők tartanak Engem, ők támogatnak Engem.” Ez a különbség. „ez nem az ő örökségük, hanem az én örökségem a szentekben.” Ezt jelenti Jézus bizonyságtételét tartani.

A gyülekezet történelmében végig ott találjuk a lámpatartónak ezt a hatalmas témáját. Amíg ott van, addig minden spontán, szerves, dinamikus és végig mozgásban van. Amikor már nincs ott, akkor statikussá, intézményessé, formaivá, és végül hideggé és halottá válik.

Nagyon érdekes és talán nagyon negatív tanulmány lenne végigmenni a gyülekezet történelmén, és megpróbálni meghatározni, hogy mikor mozdíttatott ki a lámpatartó a helyéből. Nagyon kevesen vették akkor észre, de az Úrnak voltak prófétái, akik meglátták. Bizonyára igaz volt ez a Testvérek mozgalmára (Brethren movement). Ha volt az Úrnak prófétája, akkor az G. H. Lang volt, aki egyik figyelmeztetést a másik után szólta a Testvéreknek, arra vonatkozóan, hogy mi zajlik közöttük és merre felé tartanak. Ők azonban kitették Langot, először kizárták az egész mozgalomból, végül pedig a helyi gyülekezetből. A gyülekezet történelmében ugyanezt láthatjuk újra meg újra. Amíg a lámpatartó ott volt, addig úgy tűnik, az építőanyag, amiből a város épül, létrejött.

A hatodik tanulság: a létrehozott építőanyag soha nem vész el

A Biblia utolsó két fejezetében, a Jelenések 21. és 22. részében minden az Isten városáról szól, az Új Jeruzsálemről, a Bárány menyasszonyáról. Ez a város, amely teljesen szimbolikus, három dologból épül fel: aranyból, amely meg van tisztítva és olyan átlátszó, mint a kristály; drágakő, amely a város alapját képezi, olyan folyamat során alakult ki, hogy hihetetlenül gyönyörűvé lett; és gyöngy, amely fájdalmon keresztül érlelődött a kagyló legpuhább részében, és ebből áll a város tizenkét kapuja. Ez a három az egyedüli építőanyag, és mind a három Krisztusról beszél: Krisztus természetéről, Krisztus szenvedéseiről és Krisztus életéről. Az Ő kikutathatatlan gazdagságáról beszél, amely a miénk.

Az látszik, hogy a város építőanyaga a gyülekezet történelmében az Isten Szellemétől eredő minden mozgalomnak az első generációja alatt jön létre. Ott látunk igazán történni dolgokat, és az Úr ott munkálkodott a legfigyelemreméltóbb módon. A valóság az, hogy azon az első generáción belül ezek az építőanyagok Isten népe együttességén keresztül, a Krisztusban az egymáshoz való kapcsolatukon keresztül jött létre, az együtt maradásuk által, az együtt haladásuk által, az együtt való felépülésük által, az által, hogy tudták, mit jelent győzni Isten kegyelme által és győzni az Ő üdvösségében. Az építőanyagot Isten Szelleme hozza létre az emberi életekben, amely felvitetik a városba. Úgy tűnik, mintha Isten, miután megszerezte ezeket az anyagokat, azt mondaná, „Most hagyhatjuk a dolgot elhalni, a következő generációig. Ugyanezt fogjuk majd tenni egy kicsit később.” De még több építőanyagunk van a város számára.

Tudom, meglep egyeseket, de számomra a gyülekezet történelmének ez a legkielégítőbb szemléletmódja. Különben a gyülekezet történelme csupán egy rettenetes zűrzavar. De én úgy látom, ha a gyülekezet élő, spontán és szerves, ha a Bárány felesége, amely felépülőben van, és az építőanyag, amiből ő felépül, az nem más, mint maga Krisztusnak az élete és természete, akkor kezdem megérteni, hogy Isten Szellemének minden egyes mozgalma kezdetén, Ő valamit elvégez az emberekben, és ez az építőanyag bekerül a városba, és sohasem vész el. Az értéke örökké ott van. Husz Jánost megégethették a máglyán, de életének értéke a városban van. Watchman Nee mártírhalált szenvedett, de életének értéke bent van a városban. Több ezer keresztyént pusztítottak el az inkvizíció során, de életük értéke bekerült a városba.

További tanulságok

Nem számít, hová tekintünk a gyülekezet történelmében, minden alkalommal, amikor Isten Szelleme megmozdult, visszatért az eredeti irányelvekhez. Mit értünk ez alatt? Hadd mondjam el nektek, hogy mi történt egyszer Lynmouthban. 1952-ben három vagy négy napos kiadós eső után Exmoorban a vizek majdnem egy méter magasságig megduzzadtak, és hirtelen, ez a nagy vízfal egy éjszaka rázúdult Lynmouthra. Ennek a kis halászfalunak a felét belemosta a vízáradat a tengerbe. Rettenetes katasztrófa volt. Az esetet követő vizsgálatok során kiderítették, hogy kb. 80 évvel korábban a Lyn folyó medrét mesterségesen megváltoztatták. Úgy gondolták, jobb, ha más irányba folyik, ezért az emberek megváltoztatták a folyam medrét. Amikor eljött az árvíz, a folyó automatikusan visszatért eredeti folyómedrébe, és a fél falut belesodorta a tengerbe.

A gyülekezet történelmében, minden alkalommal, amikor Isten Szelleme megmozdult, Isten élete visszatért az eredeti folyómedrébe. Egy idő után, az emberek a folyót ebbe vagy abba az irányba terelték saját intézményi formájuknak megfelelően, de mindig, amikor Isten Szelleme jön, Ő nem oda megy, hanem pontosan visszafolyik eredeti céljához. Egyszer csak az emberek kezdik felfedezni egymást, megtalálni egymást az Úrban.

Ami a Szellem minden megmozdulásában megtalálható:

1. Hogy Krisztus abszolút fő. Egy ember, vagy emberek egy csoportja teljesen Krisztus , mint fej alá rendeli magát. Amikor ez megtörténik, óriási mozgalom kezdődik. Mindegy, hogy ez a reformáció vagy a puritánok, quakerek, vagy bármelyik következő mozgalom, azt láthatjuk, hogy mindegyikben ott volt az Úr Jézus Krisztus főségének helyreállítása.

2. Isten népének egysége. Az egyik érdekes dolog ezekben a furcsa hangzású nevekben, mint paulinusok, bogumilok, albigensek, waldensek stb. az, hogy ezeket sohasem ők maguk vették magukra; mások nevezték el őket így. Ők egyszerűen csak az Úr Jézus tanítványai voltak, testvérek voltak. Pl. Wesley könyveinek második kiadásában már ez áll: „Énekek gyűjteménye azon emberek használatára, akiket „metodistáknak” neveznek.” Ez volt az elhajlás kezdete. A kezdetekben nem volt ilyesmi. Ők magukat egyszerűen csak Isten gyermekeinek nevezték.

3. Igazi közösség, egy másik védjegy – osztozás, részvétel, funkcionálás. Az egyik dolog, amin az emberek nem tudták túl tenni magukat a reformációt megelőző korai kis csoportoknál – főleg a bogumiloknál, a donatistáknál és a montanistáknál – hogy ők bárkinek megengedték a részvételt. A quakerek összejövetelei olyanok voltak, hogy bárki részt vehetett, Isten Szellemének vezetése alatt. A Testvérek ugyanilyenek voltak, hittek a Szent Szellem szuverenitásában, hogy használhasson bárkit (a nőket nem), ahogyan Isten Szelleme vezette őket.

4. Jellegét tekintve élő, szerves. Egy másik jellemző, természetesen az, hogy a gyülekezet élő, szerves. A Szellem mindegyik ilyen megmozdulásában, az első generáció élő, szerves volt. Sok esetben nem voltak képzett szolgálattevők; nem arról van szó, hogy mi elleneznénk ezt, hanem a valóság az, hogy őket Isten képezte és tette alkalmassá a szolgálatra.

Imádkozzunk a Szent Szellem megmozdulásáért a mi generációnkban

Láthattuk a Szent Szellem megmozdulását a gyülekezet történelmében, minden generációban. Nem kellene hát imádkoznunk ezért? Közeledünk a korszak végéhez, ezért nem kellene hát kérnünk, „Sionért nem hallgatok, és Jeruzsálemért nem nyugszom, míg földerül, mint fényesség az Ő igazsága, és szabadulása, mint a fáklya tündököl.” (Ézs. 62,1).
Az Úr saját szavai ne szolgálhatnának imádságunk alapjául? Miért olyan gyenge az imádságunk? Mert nincs meg a hozzá szükséges alap. De itt van Isten Szava, amire ráállhatunk, és így szólhatunk: „Urunk, ez a te terhed, és mi eszerint imádkozunk, és imádkozni akarunk!”

A szellemi oltalom – „Saját erősségetekből ki ne essetek” (2Pt 3,17) – Lance Lambert

A keresztények többsége által figyelmen kívül hagyott témáról szeretnék most beszélni. Ez pedig a következő: „Hogyan kerülünk és maradunk Isten oltalmában, Krisztus befedezésében egyes hívőként és egész gyülekezetként”?  A Sátán célja és stratégiája az, hogy kimozdítson minket erősségünkből. Ezért hangzik számunkra a figyelmeztetés: „saját erősségetekből ki ne essetek” (2Pét 3,17). Egyik angol fordítás szerint (NIV) „biztos pozíciótokból ki ne mozduljatok”.

Zsolt 91,1 így hangzik: „aki a Felségesnek rejtekében lakozik, a Mindenhatónak árnyékában nyugszik (bővelkedik) az” A 4 vers pedig így szól: „tollaival fedez be téged, szárnyai alatt lesz oltalmad, pajzs és páncél az ő hűsége”. Zsolt 12,7: ”azonnal felkelek, azt mondja az Úr, és biztonságba helyezem azt, aki arra vágyik”. A Kol 3,2-3 mennyei pozíciónkra figyelmeztet az Ef 2,6-tal együtt, amit az ördög el akar felejtetni velünk, és le akar húzni minket a földi síkra. „Az odafelvalókkal törődjetek (ez legyen a legfontosabb) nem a földiekkel. Mert meghaltatok, és a ti életetek el van rejtve együtt a Krisztussal az Istenben” Az ördögnek az a célja, hogy kikerüljünk ebből a rejtekből, fedezékből, és így fedetlenné váljunk, mint Isten gyermeke és gyülekezete egyaránt. Miért törekszik erre olyan nagy energiával? Mert éhes, mert el akar nyelni, meg akar enni minket reggelire!

A befedezés, a rejtek és a dicsőség szorosan összefüggenek az Ószövetségben. 2Móz 24,15-28 és 40,34 szerint „és a felhő befedezte a gyülekezet sátorát, és az Úrnak dicsősége betöltötte a hajlékot” 2Móz 33,21-23-ban pedig azt olvassuk, hogy maga az Úr fedezte be Mózest: „Íme, van hely nálam, állj a kősziklára. És amikor átmegy előtted az én dicsőségem, a kőszikla hasadékába állítalak téged, és kezemmel betakarlak téged, míg átvonulok. Azután kezemet elveszem rólad, és hátulról meglátsz engem, de orcámat nem láthatod meg”. Ha az Úr nem fedezne el minket, dicsősége megemésztene, és az ördög is elrabolhatna!

Ézs 51,16: „beszédemet adtam szádba, és kezem árnyékával fedeztelek be téged”. A Benjáminnak adott áldásban pedig ez áll: „Az Úrnak kedveltje! Bátorságban lakozik mellette, befedezi őt minden időben, és az ő vállai között lakozik”. Ézs 61,10-ben felfedezzük a kapcsolatot a befedezés és az Úr Jézus Krisztus munkája között: „Örvendezvén örvendezek az Úrban, örüljön lelkem (pszüchém – értelmem, érzelmem, akaratom) az én Istenemben, mert felöltöztetett engem az üdvösség ruháiba, és az igazságosság palástjával befedezett engem”. Zsolt 132,9.16 találóan mondja: „papjaid öltözködjenek fel igazságossággal, szentjei pedig örvendezzenek… papjait meg felruházom üdvösséggel (szabadítással) és szentjei vígan örvendezzenek”.

Az Ószövetség öt különféle áldozatról tesz említést, amelyek mindegyike a befedezést szolgálta: 1.- égő áldozat (a szolgálathoz és az imádathoz van kötve. A tűznek kellett megemésztenie). 2.- ételáldozat (az emberségre utal). 3.- béke (közösségi) áldozat (először a papok, léviták, majd a nép mutatta be, az egymással való egység, megszentelődés végett). 4.- bűnért való áldozat (mindnyájan vétkeztünk, Isten mértékétől elestünk, s vérontás nélkül nincsen bűnbocsánat). 5.- tévedésből esett bűnökért való áldozat (A bűn az bűn, olykor úgy vétkezünk, hogy észre sem vesszük. Lásd Jób példáját: „hátha gonoszt gondoltak fiaim az Isten ellen Jób 1,5 3Móz 1-7 fej.). Ez az öt szempont együttesen benne van Krisztus áldozatában, amit értenünk és alkalmaznunk kell. Jézus betöltötte ezeket az áldozati törvényeket is. Az Úr erre utal a Hegyi Beszédben, amikor a törvény legkisebb betűjét, a „jótát” idézi.

Az Újszövetség is említ egy sor dolgot, ami a befedezés témáját érinti Ezek sorjában a következők: 1. Az Úr neve  2. Jézus Krisztus vére. 3. Krisztus igazságossága. 4. Bővelkedés Krisztusban. 5. Isten fegyverzete. „Erős torony az Úr neve, az igaz oda menekül és biztonságban lesz” (Péld 18,10). „Ha látom a vért, elvonulok” (2Móz 12,13). A bárány vére oltalom volt az izraelitáknak Egyiptomban. Számunkra Jézus vére jelenti ugyanezt, mert eltöröl minden bűnt (1Ján 1,7) és általa legyőzhetjük a Sátánt (Jel 12,10). Fil 3,9 ezt mondja: és találtassam Őbenne, mint akinek nincsen saját igazságossága, hanem van igazságosságom a Krisztusba vetett hit által”. 2Kor 5,21 pedig ezt állítja: „mert azt, aki bűnt nem ismert bűnné tette értünk,hogy mi Isten igazsága legyünk Őbenne”. Ján 15,4-ben ez állt: „maradjatok énbennem (bővelkedjetek bennem), és én is tibennetek”. Hova helyezett hát minket az Isten?  KRISZTUSBA! Maradj ott, ne engedd, hogy az ördög kilökjön innen! Hidd el, meg fogja próbálni! Megtette ezt a múltban, és megteszi a jelenben is. Ő nem változott meg, akárcsak Jézus Krisztus (Zsid 13,8 Ján 8,44).

Ádámos és Évát engedetlenségre biztatta (1Móz 3,2.21), Noét részegségre,akit aztán fiai fedeztek be (1Móz 9,25; Pd 10,12). Ábrahámot arra indította, hogy elhagyja az ígéret földjét, lett is baja elég az egyiptomi Hágár miatt! Mózes „gondatlanul szólt ajkaival..” (Zsolt 106,33) s így került ki Isten oltalmából. Miriám és Áron Isten felkentje ellen beszéltek, Miriám leprával fizetett érte (4Móz 13,1-14). Kóré és csapata személyes ambíciója miatt lett fedetlen. Ákán elfedezte vétkét és így elveszítette Isten befedezését. „Aki elfedezi az ő vétkét, nem lesz jó dolga, aki pedig megvallja és elhagyja, irgalmasságot nyer” (Péld 28,13). Uzzának a tisztátalanságot és a halált jelentette elhamarkodott tette (2Sám 6,1-11). Így munkálkodott az ördög az Ószövetség idején, s ma sincsen másképpen.

Ha Krisztusban maradunk, Isten Igéje biztosít minket arról, hogy biztonságunk lesz. Mégis azt kell látnunk magunk körül, hogy számtalan szellemi baleset történik, s ha elég őszinték vagyunk magunkhoz, fel kell ismernünk, hogy olykor saját magunk vagyunk azok, akik kiütjük magunkat a küzdelemből. Hogyan lehetséges ez a szellemi öngól? Azt mondja Pál Efézus 6-ban: ha felöltjük Isten teljes fegyverzetét, akkor képesek vagyunk megállni a harcban, elvégezni mindent és megmaradni folyamatosan.

Olykor mégis ki vagyunk ütve. Ez elég szomorú dolog. De mi mindnyájan ismerünk olyan embereket, akik egykor jól futottak, mint keresztények, most pedig nincsenek sehol. Az ilyen helyzet mindig a befedezés hiányával kezdődik. Nézzük meg tehát, hogyan történhet mindez, hogy aztán ez legyen figyelmeztetés mind nekünk, mind másoknak.

Ahogy már eddig is említettük és kifejtettük, az ellenségnek az a szándéka, hogy rászedjen minket. Tudja nagyon jól, hogy a frontális támadás gyakran csődöt mond. Ezért jön a trükkökkel és a megtévesztéssel. A világosság angyalaként vagy az igazságosság szolgájaként cselekszik, hogy kimozdítson bennünket a Krisztusban nyert helyzetünkből.

Az ördög olyan, mint a kaméleon, az a kis állat, amelyiknek a színe alkalmazkodik a környezete színéhez. A Sátán figyel minket, és rögtön kitalálja gyengeségeinket. Ne csaljuk meg magunkat, több mint hatezer éves gyakorlattal rendelkezik! Ezek a gyöngeségek érinthetik a jellemünket, hátterünket, neveltetésünket vagy jelenlegi körülményeinket. Aztán kezelésbe veszi a gyöngeségeinket, s úgy kiszínezi magát, hogy gyakran igen nagy nehézséget jelent számunkra annak a felismerése: tulajdonképpen a Sátán áll a dolgok hátterében.

Ha pedig az ördög nem tudja megakadályozni azt, hogy felvegyük Isten teljes fegyverzetét, kísérletet tesz arra, hogy gondatlanok legyünk, feledékenyek, s kihagyjunk valamilyen fontos darabot. Ő nagyon is tisztában van azzal, hogy Isten gyermekeiként abszolút biztonságban vagyunk Krisztusban, s nem tehet addig ellenünk semmit sem, amíg valami módon nem válunk befedezetlenné. Ezért aztán sosem adja fel a próbálkozásait, s mindent elkövet annak érdekében, hogy kimozdítson, valahogyan „kipiszkáljon” minket Krisztusból.

Ennek megvalósítása érdekében számtalan módot eszelt ki, amint azt rövidesen látni is fogjuk. Nem bolond, hogy fejjel menjen a falnak. Nagyon jól tudja, hogy mi és ki veszélyes reá nézve.

A Sátán számára több mint veszélyes dolog akkor megközelíteni minket, amikor Krisztusban vagyunk. Tudja, hogy Krisztusban győznünk kell. De ha rá tud minket venni fedezékünk elhagyására, már nem legyőzött ellenség többé.  Akkor már legyőzhet minket. Krisztusban előrehaladunk a győzelemben, de rajta kívül megkötözhetők és legyőzhetők vagyunk.

E  veszélyt illetően többszörös figyelmeztetés hangzik el az újszövetségben, pl 1 Pét 5,8-ban: „józanok legyetek, vigyázzatok, mert a ti ellenségetek, az ördög ordító oroszlánként jár szerte, keresve azt, aki el tud nyelni”.

Sokan közülünk nem is gondolnak arra, hogy az ördög elkaphat minket, még kevésbé, hogy lenyelhet. Ám Péter a gyülekezeti véneknek és másoknak is írja ezt a gyülekezetben, amikor azt mondja, hogy legyenek éberek és vigyázzanak. Ez bizony nekünk is szól.

Hogyan nyelhet el valakit, aki Krisztusban van? Először le kell nyelnie Krisztust. Vajon lenyelheti a Sátán Istent? Természetesen nem! Amíg tehát Krisztusban vagy, addig nem nyelhet le téged. Ezért üvölt annyira, hogy valaki kikerüljön az oltalomból, Krisztusból, keres valakit, aki nem bővelkedik Krisztusban. S az ilyen ember lesz az ő reggelije! S amikor a Sátán elkap valakit, bizony meg is eszi azt reggelire!

Különböző utakat használ az ördög arra, hogy kimozdítson minket a rejtekünkből. Nézzük meg közelebbről 13 kísérletét:

1. Amikor nem járunk a világosságban

„Az Isten világosság, és nincsen Őbenne sötétség. Ha azt mondjuk, hogy közösségünk van vele, és mégis sötétségben járunk, hazudunk és nem az igazságot cselekesszük. Ha pedig a világosságban járunk, amint Ő maga a világosságban van, közösségünk van egymással, és Jézus Krisztusnak, az Ő Fiának a vére megtisztít minket minden egyes bűntől” (1Ján 1.5-7).

Már láttuk Jézus vérének életbe vágó fontosságát befedezésünk gondoskodásával kapcsolatban.

Ebből az igéből világosan kitűnik a minden bűnünkből való megtisztulás feltétele, mégpedig az, hogy járjunk a világosságban, ahogy Isten is a világosságban él. Ez objektivitás, tárgyilagosság kérdése, ahol egyedül a Biblia lehet a kalauzunk. A Szent Szellem kereső fényében kell járnunk, és nem a világosság általunk adott magyarázatának megfelelően.

Ha ezt nem tesszük, akkor nincsen közösség, sem megtisztulás. Ha megtört a közösség és az Istennel való kapcsolat, s mi azt gondoljuk, hogy még mindig közösségben vagyunk vele, akkor tévedünk. A megtévesztés pedig kötelékbe sodor minket.

Az egyetlen útja annak, hogy több világosságot kapjunk, az, ha engedelmeskedünk az Istentől már megkapott világosságnak. Ez az Istennel való közösség törvénye. Ha valamire Isten ráteszi az ujját az életedben, és te nemet mondasz, ő újra meg újra ráteszi az ujját, s ha te nemet mondasz, akkor sötétség borul rád. Énekelhetsz továbbra is, olvashatsz Bibliát,  s akik körülötted nem rendelkeznek megkülönböztető képességgel, azt hiszik, minden rendben van nálad, de akiknek van érzékük, azok tudják, hogy a dolgok a feje tetejére álltak.

A Sátán nagyon jól ismeri ennek az Igének a valóságát, amely azt mondja: „ha azt mondjuk, hogy közösségünk van vele, és mégis sötétségben járunk, hazudunk, és nem az igazság szerint élünk”.

A Sátán megpróbál egyenetlenséget támasztani két hívő között. Oly helyre viszi őket, ahol a rejtett nehézségek miatt nincsen világosság.

Elrejtenek dolgokat, szőnyeg alá söpörnek. Már nem törekednek többé arra, hogy egymással világosságban járjanak. Némelyek kerülnek bizonyos alkalmakat és igehirdetőket, mert tudják, hogy ezek az alkalmak és a megkülönböztető képességgel rendelkező emberek leleplezik azt, hogy nem járnak a világosságban. Ez egy nagyon csuszamlós lejtő.

Az Istennel és más hívőkkel való közösségből kikerülve az ördögnek sikerül némelyeket vagy sokakat kilökni Krisztusból és az oltalmából. Ebben az állapotban Jézus vére nem tisztítja meg őket minden egyes bűnüktől.

2. Meg nem bocsátó szellem

Néha csodálkozom, és megkérdezem, vajon értjük-e azt, mikor így imádkozunk: ”bocsásd meg a mi vétkeinket, amiképpen mi is megbocsátottunk az ellenünk vétkezőknek” (Máté 6,12).

Valójában arra kérjük Istent, hogy ne bocsásson meg nekünk, ha mi nem bocsátottunk meg valaki másnak! Valóban, nagyon kijózanító gondolat ez, hogy van valaki, akár élő, akár halott, akinek nem tudunk megbocsátani, s így Isten sem bocsát meg nekünk, és nem fedez be bennünket. Más íráshelyek is emlékeztetnek erre minket.

2Kor 2,5-11-ben Pál sürgeti az olvasókat, hogy bocsássanak meg valakinek, aki valamilyen módon megszomorította a gyülekezetet. Azt mondta, hogy bocsássanak meg, hogy „meg ne csaljon minket a Sátán, mert jól ismerjük az ő szándékait” (11.v.) Egy másik fordítás szerint: „nehogy valamilyen módon előnyt szerezzen velünk szemben a Sátán”. Pál tudta, hogy mi a Sátán szándéka ebben a helyzetben. Nekünk is tudnunk kell.

Emlékezzünk a két adós történetére Máté 18,21-25-ben. Az egyik szolga megbocsát, a másik nem, bár nagy adósságot engedtek el neki. Az úr nagyon szigorúan szól a meg nem bocsátó szolgának és átadja őt a börtönőröknek. A történet végén Jézus ezt fűzi hozzá: „így cselekszik az én mennyei Atyám is veletek, amíg szívetekből meg nem bocsátjátok ki-ki az ő atyjafiának vétkeit”. (35.v.)

Talán a következő emberek jelentenek nehézséget számunkra a megbocsátásban: szülők, gyermekek, rokonok, főnökök, szomszédok, más keresztények. Ez a meg nem bocsátó szellem kilök minket a Krisztusban kapott helyzetünkből. Sok ember számára ez nagyon ingatag hely. Egyszerűen nem hajlandóak megbocsátani. Ha addig várnak, amíg érzik a megbocsátást, soha nem fogják megtenni, mert ez – az akarat döntése.

Sok ember szabadulást nyer a démoni erők és kötelékek fogságából, s úgy tűnik, hogy egy időre segítséget is kaptak, de aztán újra meg újra visszaesnek, és szabadító szolgálatra van szükségük. Ugyanabba a kötelékbe kerülnek vissza és visszakerülnek a sötétségbe. Nagyon gyakran a probléma gyökere az a tény, hogy nem bocsátanak meg valakinek, Emberek folyamatosan felhalmoznak mélyen gyökerező megnembocsátást valami, a múltban történt esemény miatt. Amíg meg nem bocsátunk, nem kapunk megbocsátást, és nem leszünk szabadok. Kijelentést kell kapnunk arról, hogy milyen sokat bocsátott meg nekünk az Isten, hogy viszont mi is megbocsássunk másoknak. Különben „nem rejtőzünk el a Krisztussal együtt az Istenben”.

3. Amikor nem szeretjük egymást

Ez kapcsolódik a meg nem bocsátáshoz és a világosságban járás elhanyagolásának a kiterjesztéséhez.

„Aki azt mondja, hogy világosságban jár és gyűlöli a maga atyjafiát, még mindig a sötétségben van. Aki szereti az ő atyjafiát, a világosságban él, és nincsen benne semmi, ami ingataggá tehetné” 81Ján 2,9-10).

Ha nem szeretem az atyámfiát, sötétségben botorkálok, amit hozzáállásom idézett elő. Azt hiszem, emiatt bukik el sok hívő. Ezen a területen akkor kerülünk különösen is vizsgálat alá, amikor csalódunk; valaki elárul minket, vagy kiábrándultakká válunk.

De ha nem szeretem a testvéremet, kikerültem a befedezésből. Ez egy abszolút törvény. Abban a pillanatban, hogy többé már nem szeretek, ki vagyok lökve a Krisztusban nyert kegyelemből. Ezt vegyük nagyon a szívünkre!

4. Meg nem szelídített nyelv

„Ne szóljátok meg egymást atyámfiai … mert kicsoda vagy, hogy megítéled a másikat”?  A Jakab 4,11.12-ből való rövid szakaszt a Gal 5,15 világosságában kell olvasnunk, amely ezt mondja: „Ha pedig egymást marjátok és faljátok, vigyázzatok, hogy egymást fel ne emésszétek”.

Elpusztulhat egy keresztény? A válasz „igen” kell, hogy legyen, különben Pál nem figyelmeztette volna erre a galatákat! Hogyan történhet meg ez? Egymás marása és falása által, amely a türelmetlenségből eredő gondatlan beszéd következménye: mindez megjelenik a visszavágások, pletykálkodások és a kritika formájában. Az ilyen gondatlan beszéd sodorhat minket a megemésztetés veszélyébe. A dolgok bumerángként ütnek vissza ránk.

Ostoba módon mondhatunk olyan dolgokat, amelyeket meghallanak a pokolban. Jakab figyelmeztet minket arra, hogy ez mindegyikünk számára veszélyes terület. „Ha valaki soha nem vétkezik abban, amit mond, tökéletes férfi, képes megzabolázni egész testét” (Jak 3,2).

Ugyanebben a fejezetben tovább folytatja, amikor figyelmezteti a keresztényeket, s így ír: „… a nyelvet az emberek közül senki sem szelídítheti meg, fékezhetetlen gonosz az, halálos méreggel teljes. Ezzel áldjuk az Istent és Atyát, és ezzel átkozzuk az embereket, akik Isten hasonlatosságára teremtettek”.

Hívőknek címzett, kijózanító gondolat! Az Isten dicséretére és magasztalására használt nyelv ugyanaz, mint amivel egymást bántjuk. Mondasz valamit, és szennyesnek érzed magadat. Tudod, hogy ezt nem is lett volna szabad kimondanod.

Vagy hallgatsz valakit, aki más hívőről beszél, s mivel nem tartod magadat távol attól, amit mond, részese leszel annak a bűnnek, s így tisztátalanná és fedetlenné válsz.

Olykor pedig bölcstelenül beszélünk Isten munkájáról, egy missziós társaságról vagy valamilyen gyülekezeti munkáról.  Gyakran érzéketlenek vagyunk Isten dolgai iránt. Nem értjük Isten útjait, ostobákká válunk, és elhamarkodottan megítéljük mások bizonyságtételét, az Úrral való járását, mert kívül esik jelen megértésünk körén.

Nem kell érvelned vagy védened magadat, ha emberek kritizálnak és nem értik azt, amit cselekszel, ha te bizonyos vagy abban, hogy benne vagy Isten akaratában. Hagyd az Úrra, hogy elbánjon azokkal az emberekkel. Péld 13,3 azt mondja: „aki megőrzi száját, megőrzi életét (életben tartja lelkét), aki pedig elhamarkodottan beszél, romlásba dől”.

Talán a nyelv sodor ki leggyorsabban Isten akaratából. Isten figyeli a beszélgetéseinket, de az ellenség is odahallgat rá, mert az ő szándéka a vádolás, s ha meg nem vallott bűn van az életünkben, az Isten azt mondja; „úgy van, igazad van” a Sátán pedig él azzal a jogával, hogy akcióba lépjen.

Sok hívő átkozza magát a saját nyelvével. Ostoba, meggondolatlan beszédek az egészségünkről, anyagi ügyeinkről, jövőnkről okot adnak az ördögnek arra, hogy megtámadjon minket. Az ilyen átkokat bűnnek kell megvallani, kérni rá Isten bocsánatát.

De Istennek a lehetetlen lehetséges. Meg tud segíteni minket a belső zavarainkban, amelyeket gyakran ostoba szavaink eredményeként szenvedünk el. El tud bánni haragunkkal, és kritikus természetünkkel. Tudja kezelni a probléma gyökerét, mert „a szív teljességéből szól a száj” (Mt 12,34). De Jézus közbenjár érettünk. Ő jobban érti helyzetünket, mint saját magunk. Az ő szeretete erősebb, mint a halál.

5. A büszkeség

A büszkeség az oltalomból való kiesés legfőbb oka, meghúzódik egy sor másik dolog mögött is. Ezék 28,17 mondja: „szíved felfuvalkodott szépséged miatt, megrontottad bölcsességedet fényességedben”. A Sátán a büszkesége miatt bukott el és a büszkeség mindig megelőzi a bukást.

A büszkeség a fedetlenség első oka. Ez lökte ki a mennyből a Sátánt, aki Lucifer volt, (azaz fényhozó) oltalmazó kérub, és kivetkőztette szerepéből. Jak 4,6-76 azt mondja: „Isten a kevélyeknek ellene áll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ad Rendeljétek alá magatokat Istennek, álljatok ellene az ördögnek, és elfut tőletek”. Ha büszkeség van bernnünk, mégha nem is tudunk róla, Isten akkor is ellenáll nekünk. Oltalmazónk helyett ellenlábasunk lesz. De ha alárendeljük magunkat Istennek, ellene állhatunk az ördögnek és elfut tőlünk.

Péld 16,18 és 18,12 azt mondja: „ a megromlás előtt kevélység jár, és a bukás előtt felfuvalkodottság”. „A megromlás előtt felfuvalkodik az ember elméje; a tisztesség előtt pedig alázatosság van”.

A büszkeség azonban megmutatkozik az Isten felé való viszonyunkban is. A büszkeség az oka az Isten jelenlétében való pimaszságnak, ha valaki arrogáns módon hivatkozik jogaira. Ézs 66,2 azt mondja:”hanem arra tekintek én, aki alázatos és töredelmes, és féli az én beszédemet”.

6. Istenfélelem hiánya

Ez valami olyan, ami nem nagyon található meg a 21. században. A szó hallatán gyakran gondolunk a sötét középkorra. Istenben azonban nincsen változás és a 21. században éppoly megemésztő tűz, mint amilyen volt az első vagy a 15. században. ApCsel 2,43 szerint „az emberek megteltek félelemmel”. Amikor Isten Szelleme munkába kezd, tisztelet száll ránk, szent félelem. Ez azt jelenti, hogy ügyelünk magatartásainkra, szavainkra, nem is annyira a szorongás vagy Istentől való rettegés miatt, hanem az iránta érzett érzékeny szeretetből. Az Úrnak félelme szabadságot hoz és nem köteléket. Szabadok leszünk az első gyülekezethez hasonlóan a bizonyságtételre, az imádatra és különféle módon járulunk hozzá az Úr munkájához. Ahogy az Úr egyre jobban megnyilvánul bennünk és általunk, úgy lesz egyre nagyobb az iránta érzett tisztelet, s egyre jobban rádöbbenünk arra, hogy szent és hatalmas Istennel van dolgunk.

Zsid 12,28-29-ben ezt láthatjuk: „imádjuk Istent tisztelettel és félelemmel, mert a mi Istenünk megemésztő tűz”. Ez végigvonul az egész Ószövetségen. Zsolt 34,11-ben Dávid azt mondja: „az Úrnak félelme tiszta”. És megmarad örökké. Az Úrnak félelme valami tartós értéket hoz a számunkra. Anániás és Safira esete az Úr félelme hiányának az ékes példája az ApCsel 5,1-11-ben. Csak Péterre gondoltak, amikor csaltak. Hányszor járunk el így mi is az egymással való dolgainkban, amikor kihagyjuk az Urat, s az Isten félelmének a hiányáról tanúskodunk. Szellemi bénulás és kötelék lehet ennek az eredménye.

7. Az Úr nevének hiábavaló felvétele

„Az Úrnak, a te Istenednek nevét hiába fel ne vedd, mert nem hagyja azt az Úr büntetés nélkül, aki az ő nevét hiába felveszi” (2Móz 20,7).

A visszaélés azt jelenti, hogy valamit hamis módon, üresjáratban használunk. Ez ellentétes Mt 6,9-cel „szenteltessék meg a te neved”. Némelyikünk közönségessé teszi az Úr nevét. Leértékeljük, ami ilyen mondatokban is megnyilvánul: „az Úr adott nekem Igét”, holott talán nem adott semmit sem. Odaférceljük az Úr nevét valamihez, talán csak azért, hogy igazoljuk eljárásunkat másokkal szemben anélkül, hogy észrevennénk; közben leértékeltük az Urat. Eszközként használtuk a nevét. Sokszor jobb, ha azt mondjuk: „azt hiszem, az Úr ezt meg ezt mondta; kérlek, vizsgáljátok meg”. Isten és testvéreink is megbocsátják vétkeinket, ha tiszták a szándékaink.

Ahelyett, hogy az Úr neve erős torony lenne, amelyhez az igaz odamenekül és biztonságban lesz, pontosan az ellenkezőjét érjük el. Napjainkban sokan leértékelik Jézus nevét, és elfelejtik, hogy ő Isten! Mal 2,16 szerint az Úr figyeli azokat az istenfélőket, akik félik az ő nevét, sőt még emlékkönyv is iratik róluk.

8. Elhamarkodott ígéretek tétele

Ez ismét a nyelvhez kapcsolódik. Milyen sok bajunk is származik ebből. Péter pontosan ezt tapasztalta meg.

Az utolsó vacsora alkalmával esküdözött égre-földre, hogy ő aztán végig kitart az Úr mellett (Luk 22,31). Jézus azt mondta: „Simon, Simon (nem Péter!). Íme a Sátán kikért titeket … de én imádkoztam érted, hogy el ne fogyatkozzék a te hited”.

A tanítványok elhamarkodott ígéretének az lett a következménye, hogy a Sátán, az atyafiak vádolója megjelent Isten előtt, és engedélyt kért s kapott a tanítványok megragadására. De Jézus közbenjárt, s ez győzedelmes véget adott a tanítványoknak. Nem buktak el végleg. Bár Péter megtagadta az Urat, végleg nem bukott el. Préd 5,2 figyelmeztet minket: „ne légy gyors a te száddal és ne siess a te szívedben valamit is mondani az Isten előtt”. Át kell gondolnunk, hogy mit ígérünk meg az Isten előtt, és ne tegyünk elhamarkodott ígéreteket. Más erők is hallgatnak minket. Péld 20,25-ben ezt olvassuk: „veszélyes dolog hirtelenül odaszánni egy ajándékot vagy fogadalmat tenni és aztán meggondolni” (NEB).

E probléma rejtett gyökre is gyakran a büszkeség.

9. A Sátán nevének hiábavaló emlegetése

Itt nem arról van szó, hogy „ne fesd az ördögöt a falra, mert megjelenik”. Az elhamarkodott cselekedetről van itt szó. Természetesen van tekintélyünk az ördög felett, s nem kell elvonulnunk egy sarokba, s félni az ellenségtől. Ha az ellenség bátornak lát minket Krisztusban, akkor ő az, akinek félnie kell. Nem azért, amik mi vagyunk, hanem Krisztus befejezett műve miatt.

Ellene kell állanunk az ördögnek és minden erejének. De nagyon fontos az,ahogyan ezt tesszük. Ez számít, ez a döntő.

Még Mihály arkangyal sem mert kárhoztató ítéletet mondani az ördögre, hanem azt mondta: „dorgáljon meg téged az Úr” (Júdás 9.v.)

Ne beszéljünk olyan dolgok ellen, amit nem értünk. Maradj a Biblia mellett, és ne játssz az ördöggel, ne becsüld se le, se túl. A Sátán félelmetes valóság. Ebben a tekintélyellenes napokban, amelyben ma élünk, ne higgyétek, hogy azt mondhatunk az ördög ellen, amit akarunk. Minden szinten rejtsd el magadat Krisztusban.

10. Amikor nem vigyázunk a kenetre, vagy nem engedelmeskedünk neki

A kenetnek közeli a kapcsolata a Krisztusban való bővelkedéssel (1Ján 2,27). Amíg hallgatunk a kenetre, bővelkedünk Benne, de ahogy nem vigyázunk, kikerülünk belőle. Ha saját bölcsességünk és erőnk szerint szolgálunk, számtalan problémával kerülünk szembe.

Nagyon vigyázzunk tehát, amikor megszólal a vészcsengő!

11. Szokásos vagy akaratlagos bűnök

„Ha szándékosan vétkezünk az igazság megismerése után…” (Zsid 10,26). Ha kitartunk a bűnökben, megnyitjuk magunkat az ellenség mindenféle támadása előtt. Az Isten nem lehet partner a megtévesztéseinkben.

12. Engedetlenség Isten akaratával szemben

Sokszor hatalmas dolgok múlhatnak apró engedelmességen vagy engedetlenségeken.

Dávid király befedetlen maradt, mert nem ment el a háborúba. Nem volt ott, ahol lennie kellett, otthon maradt, engedetlen lett Istennel szemben és így sebezhetővé vált. Nem imádkozott, és nem gondolt Isten dolgaira, kikerült Isten akaratából. Aztán meglátta és megkívánta Betsabét, s végül megölte Uriást, a megbízható 30 erős ember egyikét. Ki állt e hamis gondolat mögött? A Sátán. Nemcsak Dávidot akarta megölni, hanem tönkre akarta tenni Isten művét és Isten népét. Az csodálatos dolog, hogy Isten bűnbánatra indította Dávidot, aki meg is írta az 51. zsoltárt. Tudta, hogy tisztábbra lett mosva a hónál, és az ördögnek többé nem volt semmi köze hozzá, bármily súlyos bűnt is követett el.

Ha valamilyen kicsi vagy nagy dologban vétkezünk Isten ellen, a Sátán további bűnökre csábít, ahogy azt Dáviddal is tette. „Ne legyetek bolondok, hanem megértsétek, hogy mi legyen az Úrnak akarata” (Ef 5,17).

13. Az Isten sorrendjének semmibe vétele

Ez egy nagyon mai probléma. Az alapelvek megtalálhatók 1Pét 2,13 3,7 és 5,1-8-ban. Van itt egy nagyon komoly figyelmeztetés; az Isten egy rendet állított fel a családunkban, az egyházban, a munkahelyen, a társadalomban. Ismernünk kell a korszellemet, amely a szabadság ürügyén ki akar vinni minket az isteni rendből.

Egy egyszerű példa: amikor a feleség a főnök szerepét kezdi eljátszani, befedetlen marad. (Vajon mennyire jellemző ez napjainkban?) Ha pedig a férj csak elviseli a feleségét, ahelyett, hogy szeretné, szintén befedezetlenné válik.

A Sátán a századok során sok bevált trükköt alkalmazott és kiképezte erre a szolgáit, a démoni erőket. Sokan közülünk azonban tudatlanok a Sátán taktikáját és terveit illetően, és nem hisznek az írások figyelmeztetésének. Ezért aztán így kérdeznek: „hogyan fordulhatott velem elő ez a dolog? Miért éppen én”?

Emlékeznünk kell arra, hogy némely dolog Isten szuverén és isteni engedélyéből történik az életünkben. Nagyon sokat tanulhatunk Jób életéből. Nagyon sok problémát okozhatott életünkben a befedezetlenség, ne maradjunk meg benne, hanem

1. azonnal cselekedjünk
2. ismerjük fel, hogy fedetlenek vagyunk
3. hit által vegyük igénybe Krisztusban kapott helyzetünket
4. hozzuk rendbe, ami rossz bármibe is kerül az.
5. tanuljunk a leckéből

S akkor életünk lesz, túláradó módon. Ez az Isten akarata. Ne essünk ki erősségünkből, hanem maradjunk meg benne, így másokat is hozzásegíthetünk ahhoz, hogy megtapasztalhassák: „erős torony az Úr neve”.

(A könyv eredeti címe: Lance Lambert: Spiritual protection. 6 fejezet. Angolból fordította: zl 2008, a megjelenés helye, ahonnan ez az írás származik: vadászrepülők eoldal.hu)

Saját magunknak élünk vagy Krisztusnak? – Lance Lambert

Az alábbi videóban Lance Lambert arról beszél, hogy az Úr célja, hogy valóságosan megtapasztaljuk a feltámadás erejét az életünkben azokkal a gyümölcsökkel, amelyek ebből a feltámadott életből fakadnak. Ehhez azonban át kell mennünk a halálon, az énünk halálán, mert ha nem, az tönkretesz bennünket, tönkreteszi a családi életünket, a gyülekezeti életünket. Ha az énünk nincs megfeszítve, megmaradunk megtért hívőknek, de nem lesz semmi fejlődés, növekedés a szellemi életünkben, és nem fogjuk tudni követni az Urat. A mérhetetlen teljesség, a szellemi áldások gazdagsága pedig csak puszta tanítás marad.

A Királyság természete – Lance Lambert

Új műfaj, remélem, így azok is hasznos épüléshez jutnak, akik szívesebben néznek meg egy videót feliratozva, mint hogy pusztán szövegként olvassák el az elhangzottakat.