A halandó test megelevenítése (Philip Mauro)

Teljes szöveg, PDF: Quickening_the_Mortal_Body-HU

részlet:

„Ha pedig Annak Szelleme, Aki életre keltette Jézust a halottak közül, bennetek lakozik, akkor az, Aki életre keltette Krisztus Jézust, megeleveníti a ti halandó testeteket is a bennetek lak(oz)ó Szellem által” (Róma 8,11 – Vida).

Erőteljesen megoszlanak a vélemények arról, mit is jelent a fönti igeversben szereplő ígéret. Valami olyan kiváltságra vonatkozik vajon, amelyet Isten gyermekei már most, földi testükben is élvezhetnek? Vagy pedig arra a feltámadásra utal, amelyik azután fog megtörténni, hogy letettük „halandó testünket”? Sokfelé fölmerül ez a kérdés mostanában, ami azt jelzi, hogy Isten népét ugyancsak foglalkoztatja; ez pedig arra enged következtetni, hogy Isten Szelleme (természetesen valamilyen speciális és fontos okból kifolyólag) csak napjainkban irányít különös figyelmet erre az igeversre. Ezért kétségtelenül hasznunkra válik, ha a lehető legnagyobb gondossággal és alapossággal megvizsgáljuk, úgy, hogy közben teljes mértékben ugyanennek a Szellemnek a vezetésére és megvilágosító munkájára hagyatkozunk.

1. Hogy az Ige a „halandó” szót használja az ígéretben szereplő testekre, a szerző számára már önmagában elegendő bizonyítékot szolgáltat arra, hogy itt nem a holt szentek jövőbeni feltámadásáról, hanem halandó testük jelenlegi kiváltságáról van szó. A test, melyben a szentek az Úr visszajövetelekor föl fognak támadni, nem „halandó” test, sem pedig azok nem halandók, melyek a sírban vannak – azok ugyanis holt testek. Nem valószínű, hogy a „halandó” szót ebben a versben bármilyen egyéb célból használták volna, mint hogy megkülönböztessék a hivatkozott testeket az eltávozott szentek meghalt testétől, valamint a halhatatlan vagy „szellemi” testtől (1Kor 15,44), melyet a feltámadáskor kapunk. Mivel azonban ez az érv nem mindenki számára meggyőző, menjünk tovább. Sok bizonyíték áll ugyanis rendelkezésre ezzel a témával kapcsolatban, és ha mindet összegyűjtöttük, kétség sem merülhet föl a szakasz értelmezését illetően.

2. Nagyon meggyőző bizonyítékot kapunk továbbá, ha a „megeleveníti” szót megvizsgáljuk. Igen jelentőségteljes ez is; az Ige tudniillik sehol nem használja a fizikai feltámadás leírására. Nagyon helytelen is lenne ebben az összefüggésben. Hogy a Róma 8,11 célja nem az, hogy arról biztosítson minket (hívőket), hogy fel fogja támasztani halandó testünket, világosan kitűnik abból, hogy a „feltámaszt” kétszer is szerepel ugyanebben a versben, és amikor a halandó testünket érintő változásról ír, másik szót használ. Olyan kifejezéseket olvasunk itt, mint hogy „feltámasztotta Jézust a halottak közül”, és „aki feltámasztotta Krisztust a halottak közül, (adott feltételekkel) megeleveníti a ti halandó testeteket is”. Bizonyos tehát, hogy a halandó test megelevenítése, amelyre a vers utal, a Krisztus feltámasztásától eltérőtermészetű isteni művelet. (…)

Mindezen szakaszok vizsgálatából a következők derülnek ki: Elsősorban, hogy a „megelevenít” szót tág értelemben használja az Ige az életerő bármiféle megújítására vagy annak átadására; másodsorban, hogy soha nem használja a test feltámadására. A fizikai feltámadásról éppenséggel mindig úgy beszél, mint a test lecseréléséről, és soha nem úgy, mint „megelevenítéséről”.

Az egész téma végkövetkeztetése tehát, hogy a Róma 8,11-ben szereplő „megeleveníti halandó testeteket is” kifejezés annak biztosítékát fejezi ki, hogy az élet Szellemét magukban hordozó szentek bátran számíthatnak halandó testük életerejének természetfölötti megerősítésére, megújítására, felerősítésére vagy megnövelésére; annak ideje pedig, amikor ezt a megígért megelevenítést megtapasztalhatjuk, akkor van, amikor a Szellem él abban a testben.

Ez a következtetés nagyon örvendetes kell, hogy legyen napjaink szentjei számára, akik egyre jobban ki vannak téve fizikai veszélyeknek és betegségeknek. A szakasz azon magyarázata, mely szerint az ígéret csak a hívő jövőbeni feltámadására vonatkozik, megfosztja ezt a részt attól az értékétől, melyet tartalmazni hivatott; hiszen a feltámadás ígérete és az új test ajándéka sok igevers alapján bizonyos. Továbbá nincs is semmilyen „ha” azzal kapcsolatban, hogy minden szent fel fog-e támadni. Minden holt szent fel fog támadni, az élők pedig egy szempillantás alatt elváltoznak az utolsó trombita hangjára; „mert trombita fog szólni, és a halottak feltámadnak romolhatatlanságban, és mi elváltozunk”. A halandó test megelevenítésére tett ígéret azonban feltételes, annak Szelleme bent lakozásától függ, aki feltámasztotta Jézust a halottak közül; és nem állíthatjuk határozottan, hogy az Ő Szelleme minden hívőben benne lakozik (azaz, folyamatosan benne marad).

Világosan látható, nagy különbség van aközött, hogy valaki hisz abban, „aki feltámasztotta a mi Urunkat a Jézust a halálból” (Róm 4,24), és aközött, hogy valakiben ott lakozik „annak Szelleme, aki feltámasztotta Jézust a halálból” (Róm 8,11). Az előbbitől függ a megigazulásunk, az örök élet mostani ajándéka, valamint a „szellemi”, halhatatlan test jövőbeni ajándéka. Az utóbbitól függ a mostani, „halandó” testünk megelevenítése, amikor arra szükség mutatkozik.

A halandó test megelevenítésének ígéretére nagyon nagy szükségünk van, hogy ellen tudjunk állni a halál erejét birtokló szörnyeteg egyre erősödő hatalmának, és hogy Istennek odaszentelt, Őt szolgáló életet éljünk ezekben az utolsó napokban. Nagy a veszélye, hogy sok szent csak akkor fog ráeszmélni a „halandó testük” számára elérhető áldásokra, amikor már mindörökre maguk mögött hagyták azt a testet.

Még valami. Ne elégedjünk meg annyival, hogy megértettük az Igének ezt a tanítását, hanem, miután bizonyosságot nyertünk, törekedjünk megtapasztalni annak Szellemének bennünk lakozó jelenlétét, aki feltámasztotta a mi Urunkat, Jézust a halálból. Ezért „teljesedjetek be Szellemmel”. Hogyan, milyen irányban keressük ezt a megtapasztalást? Mi szükséges ahhoz, hogy a Szellem bizonyosan bennünk lakozzon? Ezek elsőrendű fontosságú kérdések. Bizonyos, hogy az ebben a levélben a halandó testünk és annak tagjai használatára vonatkozó figyelmeztetések és az ezeknek való engedelmesség irányában kell keresnünk a megtapasztalást. Felelősséggel tartozunk azért, hogy minek adjuk át a testünket és a tagjainkat. Isten gyermeke, ha akarja, átadhatja magát Istennek, és átadhatja testi tagjait az igazságosság eszközeiként Isten számára (Róm 6,13); vagy pedig átadhatja tagjait régi természete szolgálatára, amely nincs alávetve Isten törvényének, nem is képes rá. A halandó testnek ez a két lehetséges választása oly távol áll egymástól, hogy óriási különbségnek kell lennie a következmények között. Ennek témájába most nem megyünk bele, elegendő most annyit mondanunk, hogy bátran számíthatunk arra, hogy Isten Szelleme birtokba veszi azok testét, akik teljesen eltávolodtak a bűn szolgálatától, és átadták magukat Istennek, és lakhelyévé tették magukat; másfelől pedig ugyanilyen biztosak lehetünk abban, hogy nem fog olyanok testében lakozni, akik a bűnt szolgálják. „Kérlek azért titeket, testvéreim, Isten irgalmára, hogy szánjátok oda testeteket élő, szent és Istennek kedves áldozatul. Ez a ti okos istentiszteletetek. És ne szabjátok magatokat e világhoz, hanem változzatok el az elmétek megújulása által, hogy megítélhessétek, mi Isten jó, kedves és tökéletes akarata” (Róm 12,1-2, RVK).

Tovább a teljes szövegre, PDF:

Quickening_the_Mortal_Body-HU

Első szeretet és az Úr eljövetele (John Saunders)

"Bátorítsuk egymást, mivel közeledik az a nap"

John Saunders (Memphis, Tennessee, USA) 2003-ban elhangzott, ma is aktuális igehirdetése, magyar tolmácsolással.

János 20,1. 11-18.

1Mózes 6,5.    Jeremiás 17,9.     2Krónika 16,9.

View original post

Jákób oszlopai (Stephen Kaung)

Ez az üzenet élőszóban hangzott el a Virginia állambeli Richmondban, az Egyesült Államokban, 1982. februárjában. Ez az igeszolgálat a hetedik abból a nyolc részből álló sorozatból, mely Krisztust mutatja be nyolc személy életén keresztül Mózes első, a teremtésről szóló könyvében.

Az összes rész 1-8-ig, egyben, PDF: Stephen Kaung: Krisztus a Teremtés könyvében 1-8

Részlet:

“Anélkül, hogy visszamennénk Ádámig, emlékszünk, hogy Ábrahám oltárokat épített, Izsák kutakat ásott – és most eljutottunk Jákóbhoz, aki pedig oszlopokat állított. Az oltár a keresztet jelképezi, a kút az élet Szellemét, az oszlop pedig az Isten tanúbizonyságát jelenti. Ábrahámból származott Izsák, Izsákból származott Jákób. A keresztből pedig a Szellem teljességébe érkezünk, a Szellem teljességével pedig Jézus tanúbizonyságát hordozzuk.

Az Igében az oszlop mindig valamit tanúsít, valamiről bizonyságot tesz; azért állítják fel, hogy látható legyen. A Bibliában először az 1Mózes 19-ben olvasunk oszlopról. Amikor Lót felesége visszatekintett Sodomára, sóoszloppá változott. Ez negatív dolgot tanúsít, azoknak szól, akik az Úréi, mégis a világ után vágyakoznak.

Amikor Isten kihozta Izráel gyermekeit Egyiptomból, tűz- és füstoszloppal vezette őket a pusztán keresztül. Más szóval, újszövetségi fogalmakat használva, a bennünk lakó Szent Szellem vezet végig bennünket a pusztaságon a Jézus tanúbizonysága szerint. Ezt követően a szent sátorban látunk oszlopokat, melyeknek szerepe a tartás, alátámasztás volt. Ezek erőt jelképeznek, mert Isten házát tartják. Salamon templomában pedig két oszlop állt a nép előtt, nem azért, hogy tartsanak valamit, hanem díszként szolgáltak, az erőt szimbolizálták. Az egyik neve Jákin – „az Úr megszilárdít, megalapoz”, a másiké Boáz – „Őbenne erő”. A Salamon temploma előtti oszlopok tehát az erőt, a szépséget, a tanúbizonyságot jelentik – Isten erejét és szépségét.

Az Újszövetségben Pál megemlíti, hogy Isten gyülekezete az igazság szilárd alapja és oszlopa (lásd 1Timóteus 3). Isten gyülekezete az igazságban áll, és az igazságról, csakis a színtiszta igazságról tanúskodik. A Galatákhoz írt levélben Pál megemlíti, hogy Péter, Jakab és János a gyülekezet három oszlopa Jeruzsálemben – mert ők erősséget és támaszt jelentettek az ottani gyülekezet számára.

A Jelenések 3-ban Urunk megígéri a filadelfiai gyülekezet győzteseinek, hogy jutalmul oszlopok lehetnek az Isten templomában, és az Úr neve lesz felírva rájuk. Támaszok, tartóoszlopok ők, akik az Úr Jézusról tesznek tanúbizonyságot. Azt mondhatjuk tehát, hogy az oszlopok az Igében a tanúbizonyságot jelképezik. Az erőt és a támaszt szimbolizálják.

Mindezt szemünk előtt tartva térjünk vissza Jákóbhoz, aki élete során összesen négy oszlopot állított. Az ember nem állít véletlenszerűen oszlopokat, ezeket Jákób bizonyos megtapasztalásokból eredő konkrét időszakokban állította. Ezek az oszlopok azoknak az átélt tapasztalatoknak állítanak tanúbizonyságot, melyeket Jákób az élete során Istenből megtapasztalt.

Ez miránk is nagyon igaz ma. Nem csak arra van szükség, hogy megtapasztaljuk a keresztet és beteljesedjünk Szent Szellemmel, hanem Jézus tanúbizonyságát is hordoznunk kell. Más szóval, Jézus tanúbizonysága ma rajtunk nyugszik; de hogyan kellene nekünk Jézus tanúbizonyságát hordoznunk? Úgy, hogy ennek először a saját életünkbe kell mélyen beleszövődnie; vagy máshogyan kifejezve, először Krisztusnak kell egyesülnie velünk a bensőnkben; és ebből, hogy Krisztus beleolvad az életünkbe, egy látható oszlop, tanúbizonyság emelkedik. Tehát ez nem olyasmi, amit bármikor megtehetünk a saját akaratunk szerint; hanem ennek az életünkből kell fakadnia, Krisztus egy új megtapasztalásának eredményeként, vagy annak a megtapasztalásnak az eredményeként, hogy Krisztus belénk olvad, részünkké válik. Ekkor Jézus tanúbizonysága láthatóvá válik a körülöttünk levők számára.

Jákób vágyakozott a szellemi dolgokra. És mert ekkora vágyakozás volt benne a szellemi dolgok iránt, elrabolta bátyjától annak elsőszülöttségi jogát, és vele az elsőszülöttnek járó áldást is. Persze mindezt hústesti eszközökkel érte el. Volt ugyan szellemi törekvése, de ehhez hústesti eszközöket használt, mert vallásossága a hagyományra épült, nem személyes megtapasztalásra. Tudta, hogy van Isten; hallott Isten áldásáról. Akarta is ezt az áldást, az elsőszülöttnek járó áldást, de személyesen nem találkozott Istennel. Nem ismerte Istent személyesen; egyedül a hagyományokon keresztül ismerte Őt, az apjától hallott Róla. Vágyott a szellemi áldásokra, szellemi dolgokra, de a módszerei hústestiek voltak. Ennek eredménye pedig az lett, hogy habár megszerezte az elsőszülöttségi jogot és az elsőszülöttnek járó áldást az apjától, és szinte már minden ott volt a kezében, ugyanakkor mégis elveszített mindent. Mentenie kellett az életét; el kellett hagynia otthonát; számkivetettként kóborolt a pusztában. Miközben pedig Hárán felé vándorolt, ráesteledett. Talált egy követ, melyet párna gyanánt a feje alá tett, és elaludt.

Én mindig úgy érzem, hogy ez valamilyen nagy tragédiának a képe, hiszen amikor letesszük a fejünket egy párnára, mi milyen párnát választanánk? Persze, hogy valami puhát, amire lepihenhetünk, és álomra hajthatjuk fejünket. De Jákób itt nagyon nagy szorultságban volt, teljesen kétségbeejtő helyzetben. Semmit sem talált, amire lehajthatta volna fejét, ezért egy kemény követ választott vánkosul. Lehet úgy aludni, hogy fejünk a kemény kövön nyugszik? Hacsak nem vagyunk a teljes kimerülés állapotában, nem fogunk tudni így elaludni. Ez a kép tehát a rendkívüli kimerültség állapotát tárja elénk. Jákób saját magának a végére jutott. Teljes mértékben kimerült, helyzete tökéletesen reménytelen volt. Még egy kővel a feje alatt is el tudott aludni, és álmot látott.

Isten a legvalószínűtlenebb helyen, a legvalószínűtlenebb körülmények között, a legvalószínűtlenebb időpontban találkozott vele. Jákób nem számított arra, hogy Istennel találkozzon az adott körülmények között, Isten azonban mégis ott találkozott vele, egy álomban. Jákób egy létráról álmodott, mely összekötötte a földet a mennyel, és Isten angyalai le-föl jártak rajta – ami kommunikációt jelent. Isten a létra tetején állt, Jákób a létra alján feküdt, Isten pedig szólt hozzá. Isten megáldotta Jákóbot, és megígérte, hogy neki adja azt a földet, melyet atyjának, Ábrahámnak, és atyjának, Izsáknak ígért. Isten megígérte, hogy meg fogja áldani ezt a földet, és Izsák magva annyi lesz, mint a tengerpart homokja. És Isten azt mondta: „Megőrizlek téged. Veled leszek, és vissza foglak hozni erre a földre.”

Amikor Jákób fölébredt, megrémült. Azt mondta: „Isten van ezen a helyen, és én nem tudtam! Milyen félelmetes itt!” Miért mondta azt, hogy félelmetes? Nem volt felkészülve az Istennel való találkozásra. Nem volt kész arra, hogy meglássa Istent. Azt mondta: „Ez az Isten háza, a menny kapuja!” Fogta azt a követ, melyet párnának használt, függőlegesen fölállította, mint egy oszlopot, és olajat öntött rá. Majd fogadást tett: „Ha Isten megőriz engem, és ad nekem öltözetül ruhát, és ad nekem kenyeret enni, és visszahoz atyám házához, akkor az Úr lesz az én Istenem, és ez a kő, ez az oszlop az Isten háza lesz, és én mindenemnek a tizedét Neki adom.” Ezt az oszlopot az felébredés, a szellemi felébredés oszlopának nevezzük.”

Tovább a többi oszlopért (az összes rész 1-8-ig, egyben, PDF): Stephen Kaung: Krisztus a Teremtés könyvében 1-8

Betánia – az Úr gondolata gyülekezete számára – 6-7. rész (T. Austin-Sparks)

Az Úr győzelmének ünnepe

A János 11-től most átlapozunk a 12. fejezetre. „Jézus tehát hat nappal húsvét előtt elment Betániába, ahol Lázár élt, akit feltámasztott a halottak közül. Vacsorát készítettek ott neki, s Márta szolgált fel, (aki nyilvánvalóan nem azt vette ki az Úr korábbi szavaiból, hogy szolgálni rossz; most is szolgál, de immár helyesen) Lázár pedig a Jézussal együtt ülők között volt. Mária ekkor elővett egy font drága valódi nárduskenetet, megkente Jézus lábát, és hajával törölte meg; a ház pedig megtelt a kenet illatával.”

Itt egy ünnepről olvasunk, az ünnepnek pedig számos eleme van. Az egyik, melyet Mária és az ő cselekedete képvisel, az imádatról beszél. Ismét Krisztus értékességének elismerése ez; ezt jelenti az imádás. Az imádás – Isten gondolata szerint – nem más, mint egyszerűen az Úr Jézus elismerése, magasztalása; a Fiú szívbéli, őszinte megbecsülése kedves illatként száll föl Isten előtt. Ez egyszerűnek hangozhat, de az imádás (az istentisztelet) a maga legtisztább lényege szerint azt jelenti, hogy kifejezzük az Atya számára mindazt, amit az Úr Jézusról gondolunk. Ez az imádás, és ezért van a gyülekezet – erről beszél Betánia.

Márta – igen, Márta szolgált, azonban már a helyes sorrend szerint. Még mindig szolgál, de immár teljesen rendben van, már nem kell figyelmeztetni semmire ezzel kapcsolatban. Nem járkál ide-oda aggodalmas arccal; nem kötik le teljesen a gondok: Immár a feltámadás házában szolgál. Ez már helyreigazított szolgálat; az Úr házában való szolgálat pedig nagyon is az Ő gondolata szerint való; amikor a szolgálat az imádással van közösségben, és helyes arányban viszonyul ahhoz. Immár a nővérek kapcsolatában is változás történt: korábban eltértek, nem voltak összhangban egymással, mivel a dolgok nem voltak a helyes arányban és nem voltak a maguk megfelelő helyén – most azonban, hogy ezeket kiigazították, folyamatosan együtt tudnak haladni. Ezt jelenti a kiigazított, helyes sorrendbe állított szolgálat.

Lázár az asztalnál ült, ő pedig természetesen az életet, a feltámadott életet képviseli. Ez megint csak az Úr szellemi házának a jellemzője. Van tehát imádás, helyes sorrendbe állított szolgálat, feltámadott élet.

Igen ám, de mindig felbukkan a közelben valamilyen gonosz dolog is. „Miért nem adták el inkább ezt a kenetet háromszáz dénárért, és miért nem juttatták az árát a szegényeknek?” Amikor olyanná válik a gyülekezet, amilyennek az Úr is akarja, mindig észre fogjuk venni, hogy az ördög is a közelben ólálkodik. Ez lehet elismerés is a gyülekezetnek, hiszen amire az ördög nem veti rá irigyen a tekintetét, az bizonyos, hogy nem is elégíti meg az Úr szívét. De mindig így történik. Éppen, hogy valami elkezd az Úr szíve szerint történni, rögtön valami gonosz dolog röppen föl, hogy tönkretegye az imádatot, hogy eltérítse az Úr iránti magasztalásunkat. Az lesz a gyülekezet ismérve, hogy az ördög irigyen feni a fogát mindarra, amit az Úr kap, és magának akarja azt.

Látjuk tehát, hogy a Gyülekezet az, amely megadja az Úr Jézusnak, ami Neki jár, és az ördög kezdettől fogva arra törekszik, hogy megrabolja Őt ettől; és ha teheti, meg is fogja tenni a gyülekezetben, mert a gyülekezet az, ahol az Úr megkapja azt, amire a szíve vágyik.

Kifelé és fölfelé

Végül pedig a Lk 24,50-52-ben leírtakkal zárjuk elmélkedésünket: „Ezután kivitte őket Betániáig, felemelte a kezét, és megáldotta őket. És miközben áldotta őket, eltávolodott tőlük, és felvitetett a mennybe. Ekkor leborulva imádták őt, majd nagy örömmel visszatértek Jeruzsálembe.”

Három szó: „kivitte”, „megáldotta”, „felvitetett”: Kint vagyunk az Úrral, az ő különválasztott helyén; az Ő áldása alatt; és kapcsolatban Vele a mennyben – Pál szavaival: „Minket (…) Vele együtt ültetett a mennyekbe”.

Ez Betánia, ez a Gyülekezet, ezt akarja az Úr az Ő népének életében elérni ma.

Menjünk végig Betánián újra, és forgassuk a szívünkben ezeket a dolgokat, és törekedjünk rá nagyon határozottan, hogy meglegyenek az Úr számára bennünk ezek az Ő gondolata szerinti jellemzők. Amit pedig egyénileg megteszünk, törekedjünk ugyanerre azokban a közösségekben, gyülekezetekben, melyekhez kapcsolódunk, hogy azok is valódi Betániák lehessenek, mind-mind helyi kivetülései Isten városának, a mennyei Jeruzsálemnek.

Első kiadás: Witness and Testimony Publishers, 1933, traktátus.

A teljes sorozat letölthető pdf-ben egyben itt: Austin-Sparks_Betánia

Betánia – az Úr gondolata gyülekezete számára – 5. rész (T. Austin-Sparks)

Feltámadásának ereje

Folytassuk a János evangéliumának jól ismert, 11. fejezetével! Újra Betániában vagyunk, ezúttal Lázár feltámasztásának történeténél. Nem vesszük végig az egészet részletesen, hanem egyenesen a végéhez ugrunk, hogy a történet egyik fő tanulságát vizsgáljuk meg. Betánia itt az a hely, ahol a feltámadás ereje, a feltámadott élet láthatóan megnyilvánul. Sok más egyéb is van ebben a fejezetben, például a szeretet és a közösség csodálatos kinyilvánítása. Betániától távol az Úr azt mondta tanítványainak: „Lázár, a mi barátunk elaludt”. „A mi barátunk”; nem az „én barátom”, hanem „a mi barátunk”. Látjátok, ez a közösség. „Szerette pedig Jézus Mártát és nővérét és Lázárt.” Ez a szeretet. Mindez Betánia jellegzetessége; de a legfontosabb jellemző itt az Úrtól való feltámadás megjelenése, az Ő feltámadásának ereje, a feltámadott élet.

Betánia megint annak a Gyülekezetnek a képe, melyet az Úr épít. Ezt az Efezusiakhoz írt levélből tudjuk, a „gyülekezet leveléből”, ahogyan ezt a levelet nevezik. Nagyon hamar elérkezünk ahhoz, hogy Isten „életre keltett [bennünket] a Krisztussal együtt” (Ef 2,5). A Gyülekezet az az edény, melyben az Ő feltámadásának ereje láthatóvá válik; és itt megint nem pusztán a tényt kell tanúsítanunk, az erről szóló tanítást, hanem a gyakorlatban is be kell mutatnunk, hogy az Úr gondolata szerinti gyülekezet az, amelyikben az Ő feltámadásának ereje és élete tapasztalható módon megnyilvánul.

Tisztában vagyok vele, hogy amikor ezekről a dolgokról beszélünk, gyakran marad hiányérzetünk: „Igen, tudjuk, hogy így kellene lennie – ugyanúgy, ahogyan tudnunk kell, hogy megfeszíttettünk Krisztussal; hogy feltámadtunk Vele együtt, és azt is teljesen igaz, hogy ismernünk kell az Ő feltámadásának erejét és az Ő feltámadott életét.” Ez újra és újra elhangzik, de annyiban is marad. A lényeg: hogyan van mindez?

Fel kell ismernünk, hogy az Úr abból a célból hozta létre Gyülekezetet, hogy bemutassa rajta keresztül az Ő feltámadásának erejét – ezért oda kell szánnunk magunkat az Úrnak erre a célra. Hogyan? Úgy, hogy felismerjük, hogy az a létezésünk célja, azért vagyunk ennek a Gyülekezetnek, ennek a Testnek a tagjai, hogy Krisztus láthatóvá tegye bennünk feltámadásának erejét és életét. Ezt felismerve határozottan kijelentjük az Úr előtt, hogy Őneki vagyunk szentelve; és ha ez az odaszentelés a szívünkből jön, akkor ezzel a mi felelősségünk véget ér, és az Úr el fog kezdeni munkálkodni.

Nem tudjuk magunkat föltámasztani, ahogyan megfeszíteni sem tudjuk magunkat, de fel kell ismernünk, hogy az Úr velünk kapcsolatos bánásmódjának mindig a feltámadás a célja. Azért, hogy be tudjuk mutatni az Ő feltámadásának erejét, nagyon gyakran az Úrnak hagynia kell, hogy a dolgok úgy elfajuljanak, hogy azok helyrehozatalához az embert jóval meghaladó erőre legyen szükség; hogy semmilyen más erő a világon ne tudjon tenni semmit a helyzet megoldása érdekében. Hagyni fogja a halált és a bomlást munkálkodni, hogy semmi, semmi a világon ne segíthessen az Ő feltámadásának erején kívül.

És eljutunk arra a pontra, amelyre Ábrahám eljutott, aki annak a hitnek a nagy előképévé lett, mely közvetlenül a feltámadáshoz vezetett: „nem gondolt a maga immár elhalt testére” (Róma 4,19). „Immár elhalt [nekroó: halott]”, mondja Ábrahámról Pál apostol, később pedig így ír: „sőt meghoztuk magunkban (elfogadtuk) a halálos ítéletünket, hogy ne magunkban bízzunk, hanem az Istenben, aki életre kelti a halottakat” (2Kor 1,9 – Vida ford.). Az ember sok mindent tehet a teremtett világban, amíg él, de ha bekövetkezett a halál, akkor az ember már semmit nem tehet, akkor egyedül Isten képes bármit is tenni. A feltámadás Isten cselekedete, egyedül Istené. Isten pedig gyakran bele fogja engedni Gyülekezetét és annak tagjait olyan helyzetekbe, melyek jóval túlvannak azon, hogy emberileg meg lehessen oldani azokat, azért, hogy be tudja mutatni azt a bizonyságot, az Ő a saját bizonyságát, melyben senki mással nem osztozik a dicsőségben.

Az Úr Jézus így mondta: „Ez a betegség nem halálos, hanem az Isten dicsőségét szolgálja, hogy általa megdicsőüljön az Isten Fia” (Jn 11,4). Megdicsőüljön! Mi ennek szántuk oda magunkat: csupa olyan dolognak, melyekben emberileg nézve semmit sem tehetünk; de milyen nehezen vagyunk készek elfogadni ezt a gyakorlatban! Mert amikor valamilyen kétségbeejtő helyzet adódik, csak rúgkapálunk, és arra gondolunk, hogy minden rosszra fordult körülöttünk. De lehet, hogy éppen jóra fordult az Úr számára! Igen, ettől még nagyon is kétségbeejtő marad; attól, hogy tudjuk mindezt, még nem múlik el a helyzet komolysága és fájdalma; de ha ez megadja a lehetőséget az Úr csodálatos bizonyságtételére, akkor minden rendben van – azaz, ennek a dolognak a kimenetele jó lesz.

Amikor végül, az örökkévalóságban a Gyülekezet (amely az Ő Teste) történelmét olvassuk, és meglátunk mindent, ami valóban történt vele, meg kell majd vallanunk, hogy semmilyen emberi intézmény, semmilyen ember által készített dolog nem tudta volna túlélni azt és nem tudott volna átmenni azon, ami a szentekkel történt. Amikor ezt az örökkévalóság fényében megértjük, és valódi szellemi mérték szerint értékeljük, azt mondjuk majd, hogy csakis a Mindenható Isten érhette ezt el, csak Ő vihette véghez: hogy ez minden kétséget kizáróan „az Ő hatalmának mérhetetlen nagysága” (Ef 1,19) bemutatásának az eszközévé lett; és ez nagyon sokat mond. Ha „az Ő hatalmának mérhetetlen nagysága” szükséges ehhez, akkor ez nagyon sokat mond azokról a dolgokról, amelyeket el kell hagynunk, nem? Ha „Istennek a gyöngesége erősebb az emberek erejénél” (1Kor 1,25), mit jelenthet „az Ő hatalmának mérhetetlen nagysága”?

Ezt láthatjuk a feltámadásban; mert mint tudjuk, ezek a szavak a feltámadással kapcsolatosak: „És mi az Ő hatalmának felséges nagysága irántunk, akik hiszünk, az Ő hatalma erejének ama munkája szerint, amelyet megmutatott a Krisztusban, mikor feltámasztotta Őt a halálból, és ültette Őt a maga jobbjára a mennyekben.” (Ef 1,19-21). Tehát „irántunk, akik hiszünk”. A Gyülekezetnek, Betánia tanúságtételének az a feladata, hogy bizonyságot tegyen az Ő feltámadásának az erejéről, és ha az Úr velünk való bánásmódja szükségessé teszi ezt, hogy az Ő feltámadásának ereje látszódjon rajtunk, merítsünk bátorítást és vigasztalást abból a tényből, hogy így leszünk hű és igaz képviselői annak, amire Ő a Gyülekezetétől vágyik.

(A teljes tanulmány letölthető pdf-ben: Austin-Sparks_Betánia)

Saját magunknak élünk vagy Krisztusnak? – Lance Lambert

Az alábbi videóban Lance Lambert arról beszél, hogy az Úr célja, hogy valóságosan megtapasztaljuk a feltámadás erejét az életünkben azokkal a gyümölcsökkel, amelyek ebből a feltámadott életből fakadnak. Ehhez azonban át kell mennünk a halálon, az énünk halálán, mert ha nem, az tönkretesz bennünket, tönkreteszi a családi életünket, a gyülekezeti életünket. Ha az énünk nincs megfeszítve, megmaradunk megtért hívőknek, de nem lesz semmi fejlődés, növekedés a szellemi életünkben, és nem fogjuk tudni követni az Urat. A mérhetetlen teljesség, a szellemi áldások gazdagsága pedig csak puszta tanítás marad.