Tanulságok a gyülekezet történelméből – Lance Lambert

Részletek LANCE LAMBERT What is God doing? c. könyvéből (forrás: Filippi314, PDF-ben letölthető: Tanulságok a gyülekezet történelméből)

Az évszázadok során Isten egyetlen dolgot végez, amely az Ő nagyszerű céljával áll kapcsolatban. Ha Isten munkáját szemléljük a gyülekezet történelmén keresztül, világossá válik, hogy még a pokol hatalmai sem téríthetik el Istent attól, hogy elkészítse a
menyasszonyt és felépítse az örökkévaló várost. Mi, ma, a 21. században ennek az előrehaladásnak a folytatása vagyunk. Nem önállóan létező dolog vagyunk, elválasztva a korábbi századok gyülekezetétől. Ha odafigyelünk mindarra, ami mögöttünk mint Isten népe mögött van, akkor megőriztethetünk ugyanazoktól a hibáktól és kiegyensúlyozatlanságoktól.

Tanulságok a gyülekezet történelméből

Isten kegyelme segítségével és a Szent Szellem erejével szeretném aláhúzni azokat a tanulságokat, vagy legalábbis néhány tanulságot, amit megtanulhatunk Isten igaz gyülekezetének történelméből. Úgy gondolom, nem szükséges elmondanom, hogy Isten egyetlen dolgot végez ezen a korszakon keresztül: „Ezen a kősziklán építem fel eklézsiámat; és a pokol kapui sem vesznek diadalmat rajta. Néktek adtam a királyság kulcsait” (angolból, Máté 16:18-19.)

Amint tanulmányozzuk azokat a leckéket, amelyeket megtanulhatunk a gyülekezet történelméből, tisztában vagyunk azzal, hogy a gyülekezet történelmének végéhez értünk.

Mark Twain egyszer azt mondta: „Amit megtanulhatunk a történelemből az, hogy nem
tudunk a történelemből tanulni.” Nem lehetne ennél találóbb állítás a gyülekezet történelmére vonatkozóan. Mi valami nagyon értékes dologgal rendelkezünk a mai generációban, valamivel, amivel egyik korábbi generáció sem rendelkezett ugyanígy. Rendelkezünk azzal a gazdagsággal, ami mindeddig történt; tanuljunk hát belőle.

Az első tanulság: a legtöbb mozgalom már az első generáció után elhal

Az első tanulság, amit megtanulhatunk az, hogy a gyülekezet történelme során a Szent Szellemtől eredő majdnem minden megmozdulás az első vagy a második generáció alatt elhal, formává merevedik, megkristályosodik, és intézményi szervezetté válik. Az első generáció végére elkezd intézményi szervezetté válni, mert az ember veszi át az irányítást. Ez többé már nem a Szent Szellem ügye, már nem Isten a forrása, nincs isteni felkészítés és kenet, hanem az ember természeti erőforrásai, az ember szervező képessége, az ember előléptetése és népszerűsítése veszi át a helyet. Isten azonban még mindig megáldja ezeket a dolgokat. Ez, azonban, már teljesen más attól a munkától, amelyben ott van Jézus bizonyságtétele. Isten megáldja a gyermekeit, mert ők az Ő gyermekei, de az építőanyag, amivel Isten az Ő gyülekezetét építi, teljesen más anyag, és ezt világosan meg kell értenünk.

Egy generáción belül… Sok esetben, már az első húsz év alatt szakadás következett be, hihetetlen. Például, a Puritánok az első harminc év alatt négy fő csoportra szakadtak. Wesley követői két főbb csoportra oszlottak az első húsz év alatt. A Testvérek szintén két fő csoportra szakadtak az első húsz év alatt és a Pünkösdiek négy főbb ágra osztódtak az első hét év alatt.

A második tanulság: a szellemi látás fontossága

A látás határozza meg, hogy egy mozgalom milyen messze megy el, milyen minőséget foglal magába, és mennyi ideig marad életben. A látás azt jelenti, hogy megértjük, mi Istennek a célja, és ez a cél mire terjed ki; megértjük, mi az Istennel való járásunk természete, és mit jelent együtt felépülni. Ahol igazi látás volt, ott az adott mozgalom tovább tartott. Eredeti élete sokkal tovább tartott. Erre nagyon jó példa a Testvérek mozgalma (Brethren movement), mert ez a mozgalom, és különösképpen az eredeti vezetői, nagyon világos megértéssel rendelkeztek. Még emlékszem arra, amikor egyetlen testvér sem nevezte volna magát a Nyitott Testvérek tagjának. Inkább ezerszer meghaltak volna, mintsem azt mondják, “Én a Keresztyén Testvérek vagy a Nyitott Testvérek tagja vagyok.” Mindig nagyon határozottan annyit mondtak, “Hívő keresztyén vagyok.” A Testvérek eredeti első generációja nagyon világosan látta, mit akar Isten, és mit cselekszik Isten.

Hadd hangsúlyozzam, mennyire fontos mindannyiunk számára, hogy keressük az Urat, hogy legyen látásunk. A Példabeszédek 29:18 ezt mondja, “Ahol nincs látás, ott elvész a nép”, vagyis darabokra hullik, szétesik.

A harmadik tanulság: Isten nem érdekelt abban, hogy fenntartson egy formát

Az Urat, úgy tűnik, egyáltalán nem érdekli az, hogy életben tartson bármit is, csupán mint formát, mint szervezetet. Gyakran megkérdeztem magamtól, hogy ha Isten szuverén, márpedig Ő szuverén, és ha Isten mindenható, márpedig Ő mindenható, és ha Istené minden hatalom, márpedig Övé minden hatalom, és ha a Szent Szellem tehet valamit, akkor hogy van az, hogy Isten nem tudja életben tartani a Szent Szellemnek egyetlen mozgalmát sem egy vagy két generációnál tovább? Amikor a gyülekezet szóra gondolunk, és ha ez alatt valami intézményt, formát, szervezetet értünk, hogy lehet, hogy Isten nem tudja megmozgatni az egész mennyet, hogy ezt az intézményt nemzedékről nemzedékre életben tartsa? Az Úr, azonban, teljesen érdektelennek tűnik. Sőt, néha haza is hívja a kulcsembereket, amikor úgy érzi, elérkezett a dolog egy olyan pontra, ahol Ő már nem akarja, hogy az tovább tartson.

Talán ez magyarázatot ad arra, hogy mi miért imádkoztunk állandóan azért, hogy mi mindannyian első generációk hadd lehessünk, és ne legyen második generáció. Mert hisszük, hogy ha megmaradunk az első generáció szellemében, akkor a második generáció azok lehetnek, akik az első generáció szellemében élnek, és akkor nem lesz hanyatlás. De ha az Úr késne, és eltelik még száz év, mi is ugyanolyan formává merevedünk és intézménnyé válunk, mint bármelyik más csoport a gyülekezet történelmében, és senki sem fog tudni ellene tenni semmit. Olyan, mintha Isten abban az első generációban megszerezne magának valami nagyon alapvető, élő dolgot, ami valóságosan Őbelőle ered, ami örökkévaló, és aztán engedné azt a mozgalmat meghalni és megállni.

A negyedik tanulság: az új bornak új tömlőre van szüksége

A negyedik tanulságot, amit megtanulhatunk, az Úr szavai fejezik ki: „új bort új tömlőbe öntenek” Máté 9:17. Nem kerülhetjük ki ezt az egyszerű leckét. Vannak, akik a gyülekezet történelmét látva annyira elszomorodnak, hogy azt mondják, „Hát nem szörnyű, minden egyes alkalommal, amikor Isten Szelleme megmozdul, az emberek egy új felekezetet kezdenek.” Ez, természetesen, tragikus, de az az igazság, hogy a mozgalom kezdetekor nagyon is Isten volt az, aki cselekedett, nem az ember. Általában olyan ellenállással voltak az iránt, amit Isten Szelleme végzett, hogy vagy kitették ezeket a hívőket, vagy sok esetben mártírhalált kellett szenvedniük más hívőktől. Ez azért van, mert az új bor új tömlőt kíván, mert a régit mindig szétrepeszti.

Most úgy kell akkor ezt értenünk, hogy mi amellett vagyunk, hogy állandóan új dolgokat kell kezdeni? Egyáltalán nem. Csak arról van szó, hogy itt egy egyszerű törvényszerűség lép életbe. Minden alkalommal, amikor Isten előrelép, Önmagát időszerű módon fejezi ki. Isten a VAGYOK, nem a Voltam. A gyülekezet történelmének tragédiája, hogy nagyon sokan őszintén azt gondolják, hogy az Isten, akit mi imádunk, a Voltam, aki voltam, pedig az Ő neve a VAGYOK, AKI VAGYOK.

Mi történik pl. 1850-ben, amikor Isten közbelép? Hirtelen az ő népét úgy találja, mint akik 1640-ben élnek? Egyértelmű: Ő elkezd időszerű lenni. Időszerűen beszél, időszerűen
munkálkodik, és minden időszerűvé válik. Mi történt volna, ha Wesley-t sohasem dobják ki az Anglikán egyházból? Akkor az Anglikán egyházon belül lett volna egy „belső misszió”, de az alapelv ugyanaz marad, hogy az új bort új tömlőbe kell önteni. Valami oknál fogva, a brit gyülekezet történetében, majdnem minden alkalommal azokat, akik az új mozgalomban voltak benne, kitették az egyházból. Vagyis elejétől fogva végig mindig valami új kezdődött.

Ezeknek a mozgalmaknak az elején az élet áradása vitte őket tovább. Ha a gyülekezet történelmében megkeressük Isten Szellemétől eredő mindegyik mozgalomnak a kútforrását, egyik sem mondta azt, hogy ők szektává vagy egy meghatározott felekezetté akartak volna válni. Mindegyik esetében ez a második generációval jött be. Megint csak a Testvérek mozgalmára utalok. A kezdetekkor minden hívőt befogadtak, bármilyen ajánlólevél nélkül, és J.N. Darby is az Úr asztalához engedte az egyházi tisztséget viselő férfiakat, ha hívők voltak. Sohasem rekesztette kívül őket egy kifeszített kötél mögé valahol ott hátul, ami sajnos később szokássá lett.

Ne essünk abba a hibába, hogy azt gondoljuk, „mi vagyunk azok”

Van valami, amitől őrizkednünk kell. Kérnünk kell az Urat, mindabban, amit a mi időnkben az egész föld színén cselekszik, hogy őrizzen meg bennünket attól, hogy azt gondoljuk, mi vagyunk „azok”. Mindig, amikor az egyik ilyen csoport úgy gondolta, „minden más kudarcot vallott a gyülekezet történelmében, és most mi vagyunk a siker”, akkor ott az a mozgalom be is fejeződött. Nagyon-nagyon óvakodnunk kell ettől a fajta szellemiségtől, amely elválaszt bennünket mindattól, amit Isten eddig végzett.

Isten egyetlen munkát végez az elmúlt kétezer év során, ezt sohasem szabad elfelednünk.  Ő a várost építi, ez az Ő mindenek előtti célja. Mindennek egy a célja, hogy előállítsa az építőanyagot, hogy felépíthesse a menyasszonyt, hogy megszerezze az építőanyagot Isten városának felépítéséhez. Akik letérnek a pályáról, ők szinte mindig azok a csoportok, akik úgy tekintenek a gyülekezet történelmére, mint ami újra és újra csődöt mondott, de „itt vagyunk mi, és mi nem fogunk csődöt mondani! Mi a célba érünk.” De kudarcot vallanak. A valóság az, hogy helyes látást kell kapnunk a gyülekezet történelméről.

Az ötödik tanulság: ahol Jézus bizonysága van, ott van Isten jelenléte

Úgy tűnik, minden a lámpatartó jelenlétével illetve hiányával van összefüggésben. A Jelenések 1-ben és a Zakariás 4-ben olvastunk erről. Nagyon világosan mondja az Ige, hogy a hét lámpatartó hét gyülekezet, és a Jelenések 2:5 azt is mondja, „Emlékezzél meg azért, honnan estél ki, és térj meg, és az első cselekedeteket cselekedd; ha pedig nem, hamar eljövök és a te lámpatartódat kimozdítom a helyéből, ha meg nem térsz.”

Fel kell tennünk a kérdést, hogy mi történt volna az Efézusi gyülekezettel, ha a lámpatartóját kimozdította volna az Úr a helyéből? Bizonyára, az újonnan született tagok továbbra is újonnan született tagok maradtak volna. És közülük hányan tudták volna, hogy a lámpatartó már nincs ott? Mi volt akkor a lámpatartó? Honnan tudjuk megmondani, amikor a lámpatartó már nincs a helyén? Mert teljesen világos, hogy minden gyülekezeti alkalom folytatódhat tovább – az imaóra, a bibliaóra, az Úrvacsora, minden alkalom, és mégis, a lámpatartó már eltűnt. Például, a Laodiceai gyülekezetben, az Úr valójában az ajtón kívül állt és kopogtatott:

„Íme, az ajtónál állok és kopogtatok: ha valaki meghallja a hangomat és kinyitja az ajtót, bemegyek hozzá, és vele vacsorázok és ő énvelem.” Jel. 3:20.

Eredetileg ez egy élő gyülekezetnek szólt, az első században, és az Úr kívül volt. Habár a lámpatartó hét gyülekezetet jelképez, valami sokkal többet is jelképez annál, mint a Krisztus testének azon tagjainak üdvösségét. Valami mélyebbet kell, hogy jelentsen, amit szerintem ez a rövid kifejezés tartalmaz: „Jézus bizonyságtétele.” Kétszer említi a Jelenések 1. része (2. és 9. versek), és a 12. része (17b vers), azokra vonatkozóan, akiknél a Jézus bizonysága van, és aztán a 19. részben:

„Szolgatársad vagyok neked és a testvéreidnek, akik tartják a Jézus bizonyságtételét; Istent imádd, mert Jézus bizonysága a prófécia szelleme.” (angolból, 10. vers)

Elszomorít, hogy egyes modern fordításokban elhomályosítják ennek a kifejezésnek a jelentését: Jézus bizonyságtétele, mintha csak azt jelentené, bizonyságot tenni Jézusról. Ennek semmi köze a Jézusról való bizonyságtételnek; ez Jézusnak a bizonyságtétele. Ez valami, amit mi tartunk. Ezért használom én mindig a lámpatartó szót. Mi a lámpatartó funkciója? A lámpát tartja, a világosság pedig a lámpában van.

„Isten dicsősége világította meg, és a Bárány annak lámpása” (Jel. 21:23, angolból).

Mi tartjuk Jézus bizonyságtételét. Mi tartjuk Isten életét Krisztusban. Ez sokkal több annál, mint hogy nekem és neked örök életed van; az Úr bennünk lakozó jelenléte a miénk, és ez Isten ránk bízott jelenléte. Ez Jézus bizonyságtétele – Isten ránk bízott, ill. elkötelezett jelenléte. Isten jelenléte meglátogathat egy népet, jön és megy. Végigsöpörhet egy gyülekezeti hallgatóságon, bejön és aztán elhagyja őket néhány nap, hónap vagy egy év múlva. De akik Jézus bizonyságtételét tartják, akkor az Úr ott lakozik. Ő ott van és elkötelezte ott magát, „én ezt a helyet nem meglátogatom, nem támogatom, én nem csak mögöttük állok, hanem ők állnak Énmögöttem, ők tartanak Engem, ők támogatnak Engem.” Ez a különbség. „ez nem az ő örökségük, hanem az én örökségem a szentekben.” Ezt jelenti Jézus bizonyságtételét tartani.

A gyülekezet történelmében végig ott találjuk a lámpatartónak ezt a hatalmas témáját. Amíg ott van, addig minden spontán, szerves, dinamikus és végig mozgásban van. Amikor már nincs ott, akkor statikussá, intézményessé, formaivá, és végül hideggé és halottá válik.

Nagyon érdekes és talán nagyon negatív tanulmány lenne végigmenni a gyülekezet történelmén, és megpróbálni meghatározni, hogy mikor mozdíttatott ki a lámpatartó a helyéből. Nagyon kevesen vették akkor észre, de az Úrnak voltak prófétái, akik meglátták. Bizonyára igaz volt ez a Testvérek mozgalmára (Brethren movement). Ha volt az Úrnak prófétája, akkor az G. H. Lang volt, aki egyik figyelmeztetést a másik után szólta a Testvéreknek, arra vonatkozóan, hogy mi zajlik közöttük és merre felé tartanak. Ők azonban kitették Langot, először kizárták az egész mozgalomból, végül pedig a helyi gyülekezetből. A gyülekezet történelmében ugyanezt láthatjuk újra meg újra. Amíg a lámpatartó ott volt, addig úgy tűnik, az építőanyag, amiből a város épül, létrejött.

A hatodik tanulság: a létrehozott építőanyag soha nem vész el

A Biblia utolsó két fejezetében, a Jelenések 21. és 22. részében minden az Isten városáról szól, az Új Jeruzsálemről, a Bárány menyasszonyáról. Ez a város, amely teljesen szimbolikus, három dologból épül fel: aranyból, amely meg van tisztítva és olyan átlátszó, mint a kristály; drágakő, amely a város alapját képezi, olyan folyamat során alakult ki, hogy hihetetlenül gyönyörűvé lett; és gyöngy, amely fájdalmon keresztül érlelődött a kagyló legpuhább részében, és ebből áll a város tizenkét kapuja. Ez a három az egyedüli építőanyag, és mind a három Krisztusról beszél: Krisztus természetéről, Krisztus szenvedéseiről és Krisztus életéről. Az Ő kikutathatatlan gazdagságáról beszél, amely a miénk.

Az látszik, hogy a város építőanyaga a gyülekezet történelmében az Isten Szellemétől eredő minden mozgalomnak az első generációja alatt jön létre. Ott látunk igazán történni dolgokat, és az Úr ott munkálkodott a legfigyelemreméltóbb módon. A valóság az, hogy azon az első generáción belül ezek az építőanyagok Isten népe együttességén keresztül, a Krisztusban az egymáshoz való kapcsolatukon keresztül jött létre, az együtt maradásuk által, az együtt haladásuk által, az együtt való felépülésük által, az által, hogy tudták, mit jelent győzni Isten kegyelme által és győzni az Ő üdvösségében. Az építőanyagot Isten Szelleme hozza létre az emberi életekben, amely felvitetik a városba. Úgy tűnik, mintha Isten, miután megszerezte ezeket az anyagokat, azt mondaná, „Most hagyhatjuk a dolgot elhalni, a következő generációig. Ugyanezt fogjuk majd tenni egy kicsit később.” De még több építőanyagunk van a város számára.

Tudom, meglep egyeseket, de számomra a gyülekezet történelmének ez a legkielégítőbb szemléletmódja. Különben a gyülekezet történelme csupán egy rettenetes zűrzavar. De én úgy látom, ha a gyülekezet élő, spontán és szerves, ha a Bárány felesége, amely felépülőben van, és az építőanyag, amiből ő felépül, az nem más, mint maga Krisztusnak az élete és természete, akkor kezdem megérteni, hogy Isten Szellemének minden egyes mozgalma kezdetén, Ő valamit elvégez az emberekben, és ez az építőanyag bekerül a városba, és sohasem vész el. Az értéke örökké ott van. Husz Jánost megégethették a máglyán, de életének értéke a városban van. Watchman Nee mártírhalált szenvedett, de életének értéke bent van a városban. Több ezer keresztyént pusztítottak el az inkvizíció során, de életük értéke bekerült a városba.

További tanulságok

Nem számít, hová tekintünk a gyülekezet történelmében, minden alkalommal, amikor Isten Szelleme megmozdult, visszatért az eredeti irányelvekhez. Mit értünk ez alatt? Hadd mondjam el nektek, hogy mi történt egyszer Lynmouthban. 1952-ben három vagy négy napos kiadós eső után Exmoorban a vizek majdnem egy méter magasságig megduzzadtak, és hirtelen, ez a nagy vízfal egy éjszaka rázúdult Lynmouthra. Ennek a kis halászfalunak a felét belemosta a vízáradat a tengerbe. Rettenetes katasztrófa volt. Az esetet követő vizsgálatok során kiderítették, hogy kb. 80 évvel korábban a Lyn folyó medrét mesterségesen megváltoztatták. Úgy gondolták, jobb, ha más irányba folyik, ezért az emberek megváltoztatták a folyam medrét. Amikor eljött az árvíz, a folyó automatikusan visszatért eredeti folyómedrébe, és a fél falut belesodorta a tengerbe.

A gyülekezet történelmében, minden alkalommal, amikor Isten Szelleme megmozdult, Isten élete visszatért az eredeti folyómedrébe. Egy idő után, az emberek a folyót ebbe vagy abba az irányba terelték saját intézményi formájuknak megfelelően, de mindig, amikor Isten Szelleme jön, Ő nem oda megy, hanem pontosan visszafolyik eredeti céljához. Egyszer csak az emberek kezdik felfedezni egymást, megtalálni egymást az Úrban.

Ami a Szellem minden megmozdulásában megtalálható:

1. Hogy Krisztus abszolút fő. Egy ember, vagy emberek egy csoportja teljesen Krisztus , mint fej alá rendeli magát. Amikor ez megtörténik, óriási mozgalom kezdődik. Mindegy, hogy ez a reformáció vagy a puritánok, quakerek, vagy bármelyik következő mozgalom, azt láthatjuk, hogy mindegyikben ott volt az Úr Jézus Krisztus főségének helyreállítása.

2. Isten népének egysége. Az egyik érdekes dolog ezekben a furcsa hangzású nevekben, mint paulinusok, bogumilok, albigensek, waldensek stb. az, hogy ezeket sohasem ők maguk vették magukra; mások nevezték el őket így. Ők egyszerűen csak az Úr Jézus tanítványai voltak, testvérek voltak. Pl. Wesley könyveinek második kiadásában már ez áll: „Énekek gyűjteménye azon emberek használatára, akiket „metodistáknak” neveznek.” Ez volt az elhajlás kezdete. A kezdetekben nem volt ilyesmi. Ők magukat egyszerűen csak Isten gyermekeinek nevezték.

3. Igazi közösség, egy másik védjegy – osztozás, részvétel, funkcionálás. Az egyik dolog, amin az emberek nem tudták túl tenni magukat a reformációt megelőző korai kis csoportoknál – főleg a bogumiloknál, a donatistáknál és a montanistáknál – hogy ők bárkinek megengedték a részvételt. A quakerek összejövetelei olyanok voltak, hogy bárki részt vehetett, Isten Szellemének vezetése alatt. A Testvérek ugyanilyenek voltak, hittek a Szent Szellem szuverenitásában, hogy használhasson bárkit (a nőket nem), ahogyan Isten Szelleme vezette őket.

4. Jellegét tekintve élő, szerves. Egy másik jellemző, természetesen az, hogy a gyülekezet élő, szerves. A Szellem mindegyik ilyen megmozdulásában, az első generáció élő, szerves volt. Sok esetben nem voltak képzett szolgálattevők; nem arról van szó, hogy mi elleneznénk ezt, hanem a valóság az, hogy őket Isten képezte és tette alkalmassá a szolgálatra.

Imádkozzunk a Szent Szellem megmozdulásáért a mi generációnkban

Láthattuk a Szent Szellem megmozdulását a gyülekezet történelmében, minden generációban. Nem kellene hát imádkoznunk ezért? Közeledünk a korszak végéhez, ezért nem kellene hát kérnünk, „Sionért nem hallgatok, és Jeruzsálemért nem nyugszom, míg földerül, mint fényesség az Ő igazsága, és szabadulása, mint a fáklya tündököl.” (Ézs. 62,1).
Az Úr saját szavai ne szolgálhatnának imádságunk alapjául? Miért olyan gyenge az imádságunk? Mert nincs meg a hozzá szükséges alap. De itt van Isten Szava, amire ráállhatunk, és így szólhatunk: „Urunk, ez a te terhed, és mi eszerint imádkozunk, és imádkozni akarunk!”

Tíz ezüst és egy ruha – Paris Reidhead

A teljes igeszolgálat pdf-ben letölthető: Paris_Reidhead-Tiz_ezust_es_egy_ruha

In English: Paris Reidhead: Ten Shekels and a Shirt

Paris Reidhead az 1960-as években elhangzott igeszolgálatának átirata, melyben a Bírák könyvéből, Míká és a lévita történetének alapján a gyülekezetet fertőző humanizmusról és pragmatizmusról beszél, mely beszivárgott a keresztény gondolkodásba, abba, ahogyan a megtérést, a keresztény életet, a missziót stb-t látjuk. Elég kijózanító. Részlet:

LIBERÁLIS, FUNDAMENTALISTA… vagy EGYIK SEM?

A vallást azonban nem lehetett megszüntetni. Olyan sokan éltek belőle, hogy kellett nekik valamilyen indokot találni, hogy igazolhassák a létezésüket. 1850-ben az egyház kétfelé szakadt. A liberálisok volt az egyik csoport, akik elfogadták a humanizmus filozófiáját, és megpróbáltak valami aktuálisnak szánt üzenetet átadni nemzedéküknek: „Nem tudjuk, hogy van-e menny; nem tudjuk, hogy van-e pokol. Azt az egyet viszont tudjuk, hogy van itt vagy hetven évünk a földön. Tudjuk, hogy a költészet, a mélyen szántó gondolatok és a nemes célok mind nagyon hasznosak mindannyiunk számára. Ezért fontos, hogy vasárnap gyertek el a templomba, ahol olvashatunk verseket, ahol életbölcsességeket, alapigazságokat és életszabályokat mondunk nektek, hogy azok szerint éljetek. Arról nem tudunk semmit, mi lesz, amikor meghaltok, de egyet mondhatunk: ha rendszeresen jártok, fizettek, segítetek és velünk maradtok, akkor rugót kaptok tőlünk a szekeretek alá, és még kényelmesebb lesz az utatok. Semmit sem garantálhatunk azzal kapcsolatban, hogy mi lesz, amikor meghaltok, de az biztos, hogy ha velünk jöttök, boldogabbá teszünk, míg csak éltek.” Ez lett tehát a teológiai liberalizmus legbenső lényege. Nem jelentett többet annál, mint hogy egy kis cukrot próbált tenni a vándorlás keserű italába, megédesíteni egy időre. De ez minden, amit mondhatott.

A bennünket körülvevő közeg filozófiája tehát a humanizmus: az élet legfőbb célja az ember boldogsága. Van azonban egy másik csoport, akiket megbotránkoztattak a liberálisok. Ez a csoport az én népem, a fundamentalisták. Ők azt mondják: „Hisszük, hogy a Biblia Istentől ihletett. Hisszük, hogy Jézus Krisztus Isten. Hisszük, hogy van pokol. Hisszük, hogy van menny. Hiszünk Jézus Krisztus halálában, eltemetésében és feltámadásában.” Ne feledjük azonban, hogy a légkör, ami körülvesz, a humanizmus. A humanizmus pedig azt mondja, hogy a lét célja az ember boldogsága. A humanizmus olyan, mint valami ártalmas kigőzölgés a mélyből, mindenbe beleeszi magát. A humanizmus olyan, mint egy fertőzés, egy járvány – egyszerűen mindenhová eljut.

Nemsokára a fundamentalisták abból ismerték föl egymást, hogy kijelentették: „Hiszünk ezekben!” Legtöbbjük valóban találkozott Istennel. De látjátok, nem sok idő telt el attól, hogy: „Ezek a dolgok tesznek minket fundamentalistává”, hogy a második generáció azt mondja: „Így kell fundamentalistává lenni: Higgy abban, hogy a Biblia Istentől ihletett! Higgy Krisztus istenségében! Higgy az Ő halálában, eltemetésében, feltámadásában! És akkor fundamentalista leszel.”

És máris megérkeztünk a mostani nemzedékünkhöz, amikor az üdvösség egész terve úgy néz ki, hogy értelmi beleegyezésünket adjuk néhány tantételhez, és kereszténynek lehet tartani valakit pusztán azért, mert igent mondott négy-öt helyen, amikor kérdezték. Ha jól tudta, hol kell igent mondani, valaki hátba veregette, megrázta a kezét, szélesen rámosolygott, és azt mondta: „Testvér, üdvösséged van!” Oda süllyedt tehát az egész, hogy az üdvösség nem volt több, mint előírt dolgok, formulák helyeslése, és végül az üdvösség nem jelentett mást, mint az ember boldogságát, mert a humanizmus átitatta az egészet. Ha össze kellene hasonlítanunk a fundamentalizmust a száz évvel korábban kezdődött liberalizmussal, ahogyan az kialakult – mivel nem akarom időponthoz kötni –, valahogy így nézne ki:

A liberális szerint a hit célja az, hogy az ember boldog legyen amíg él, a fundamentalista szerint pedig a hit célja az, hogy boldog legyen miután meghalt.

De már megint! A hit célja, ki lett mondva: az ember boldogsága. És míg a liberális azt mondja: „A társadalmi és politikai rend megváltoztatásával fel fogjuk számolni a nyomornegyedeket, meg fogjuk szüntetni az alkoholizmust, a kábítószerfüggőséget és a szegénységet. És létrehozzuk a MENNYET ITT, A FÖLDÖN, ÉS BOLDOG ÉLETET TEREMTÜNK! Semmit nem tudunk arról, mi jön utána, de azt akarjuk, boldog légy, míg itt élsz!” És hozzá is láttak, hogy véghez vigyék, hogy azután az I. világháború szörnyű megrázkódtatásával szembesüljenek, és a II. világháború teljes döbbenetével, mert úgy látszott, hogy ennyi idő alatt nem sikerült eljutniuk sehova.

A fundamentalisták pedig szépen beálltak a sorba, ráálltak a humanizmus hullámhosszára, míg végül valami ilyenhez jutottunk: „Fogadd el Jézust, hogy a mennybe mehess! Nem akarsz arra csúnya, rossz, tűzzel égő pokolra jutni, miközben olyan csodálatos menny vár rád! Gyere Jézushoz, és akkor a mennybe jutsz!”

És ez éppen ugyanúgy az ember önzésére apellál, mint amikor ketten egy kocsmában üldögélve eldöntik, hogy kirabolnak egy bankot, hogy nulla befektetéssel a semmiért valamijük legyen! Van az a módja a bűnösök hívásának, ami a világnak pontosan úgy hangzik, mint az a terv, hogy hogyan kell egy benzinkút tulajától megszerezni az aznapi bevételét anélkül, hogy neki dolgoznál.

A humanizmus, úgy hiszem, a leggyilkosabb és legpusztítóbb eszme mindazok közül a filozófiai bűzfelhők közül, melyek a mélységből valaha kiszivárogtak. Teljesen átitatta a hitünket. ÉS TELJES MÉRTÉKBEN ELLENTÉTES A KERESZTÉNYSÉGGEL! Sajnálatos, hogy mégis ritkán látják így. Pedig itt van Míká, aki szeretne egy kis kápolnát, hozzá papot akar, és imádkozni szeretne, áhítatokat tartani, mert „jót tesz majd velem az Úr!”. EZ NEM MÁS, MINT ÖNZÉS! ÉS EZ BŰN! A lévita pedig jön, és szépen ő is beleesik, mert ő meg helyet keres magának. Tíz ezüstöt akar meg egy inget, és teljes ellátást. És azért, hogy meglegyen neki mindaz, amit akar, és Míkának is meglegyen, amit akar, APRÓPÉNZRE VÁLTJÁK ISTENT, tíz ezüstért és egy ruháért!

EZ A KORSZAKOK ÁRULÁSA! És ez az az árulás, amelyben élünk.

Nem tudom, Isten hogyan tudja ezt helyrehozni, míg vissza nem térünk a kereszténységbe, A BŰZHÖDT HUMANIZMUSSAL TELJES ÉS TÖKÉLETES ELLENTÉTBEN, mely átitatta nemzedékünket Krisztus nevében.

Tartok tőle, hogy annyira kifinomulttá vált, hogy tényleg mindenhová eljutott. Hogy ez mit jelent? Lényegében ezt: Ez a filozófiai feltevés – hogy az emberi létezés alapvető célja az ember boldogsága – oly mértékben el lett fedve evangéliumi fogalmakkal és bibliai tanításokkal, hogy végül Isten már az ember boldogságáért uralkodik a mennyben, Jézus Krisztus az ember boldogságáért öltött testet, és az angyalok is az ember boldogságáért léteznek. Minden az ember boldogságáért van! ÉN MEG AZT MONDOM NEKTEK, HOGY EZ NEM KERESZTÉNY DOLOG! Vajon nem akarja Isten, hogy az ember boldog legyen? Dehogynem. De mint következmény, és nem mint cél!

Folytatás: Paris_Reidhead-Tiz_ezust_es_egy_ruha

John Saunders: A vallásos rendszer – út Babilonba

Elhangzott: 2005. Nagyvárad http://ekklesiaoradea.ro/uploads/uploads/mesaje/mp3/2005.04.16-JS-Oradea.1b.mp3

Az első rész, amely a világról szól, ide kattintva olvasható.

A következőkben a vallásos rendszerről fogunk beszélni.

Eleve furcsának tűnik, hogy egy ilyen rendszer egyáltalán létezzen. Kezdetben ugyanis volt a világ és volt Jézus Krisztus Gyülekezete, és e kettő tökéletesen elkülönült egymástól; semmilyen vegyülés nem volt közöttük. Manapság azonban, sőt, évszázadok óta, azt látjuk, hogy létezik a világban valami, amit vallásos rendszernek nevezünk – a benne élő emberek persze nem így mondanák; ők egyháznak hívják. Észrevesszük-e azonban, hogy ez a rendszer mennyire hasonlít a világhoz?  Miért kell akkor törődnünk vele? Azért, mert nagyon sok testvérünk ott van! Annyira, hogy a keresztények túlnyomó többsége a vallásos rendszer foglya, de nem veszik észre, mert nincs szemük ennek meglátására. Nem akarok azonban annyira arrogánsnak tűnni, hogy ne tartanám lehetségesnek, hogy ez velem is megtörténjen. A vallásos rendszer ugyanis az ellenség stratégiájának eredményeképpen jön létre.

A világgal kapcsolatban a 2Timóteus 1-ből olvastuk, hogy az utolsó napokban nehéz idők állnak be, most az 1Timóteus 4-et nézzük: „A Szellem pedig világosan megmondja, hogy az utolsó időkben némelyek elszakadnak a hittől”. Nem az „utolsó napokban” [eszkhatosz hémera, 2Tim 1,1], hanem az „utolsó időkben” [hüszterosz kairosz 1Tim 4,1 – a ford.]. Jóval korábban tehát az utolsó (végső) napoknál, de az első századot követően; s a negyedik századra mindez meg is valósult. Azt mondja tehát, „hogy a késői időkben némelyek elpártolnak majd a hittől, s tévelyítő szellemekre és ördögök tanításaira fognak figyelni, hazug, saját lelkiismeretükben kiégett emberek képmutatásával” (1Tim 4,1-2, Csia). Hogyan tudta az ördög ezt véghezvinni? Úgy, hogy nem egyik pillanatról a másikra történt.

A Jelenések 2. és 3. fejezetében láthatjuk az Úr Jézus hét levelét a hét gyülekezetnek. Ezek egyrészt mind történelmi jelentőségűek, mivel Kis-Ázsia városaiban ezek a gyülekezetek valóban léteztek, és minddel az volt a helyzet, amivel kapcsolatban az Úr megszólította őket. A levelek másrészt szellemi jelentőségűek is, és egyfelől minden gyülekezetnek, másfelől minden embernek is szólnak, akik hasonló helyzetben vannak, mint az adott levél címzettjei. Harmadrészt a hét levél prófétai is, a Gyülekezet történelmének hét szakaszáról beszél. Ezt a hét korszakot két részre lehet osztani: az első háromra, amelyik jött és el is múlt, és az utolsó négyre, amely jött, és meg is marad egészen a korszak végéig.

Nézzük meg a három és a négy közötti választóvonalat:

Jel 2,7: „Akinek van füle, hallja, mit mond a Szellem a gyülekezeteknek.” Majd: „Aki győz”.

  1. vers: „Akinek van füle, hallja, mit mond a Szellem a gyülekezeteknek.” Majd: „Aki győz”.
  2. vers: „Akinek van füle, hallja, mit mond a Szellem a gyülekezeteknek.” Majd: „Aki győz”.

Ezután váltás:

  1. vers: „Aki győz”, majd a 29. vers: „Akinek van füle, hallja meg, mit mond a Szellem a gyülekezeteknek!”.
  2. rész, 5. vers: „Aki győz”, 6. vers: „Akinek van füle, hallja, mit mond a Szellem a gyülekezeteknek.”
  3. vers: „Aki győz”. 13. vers: „Akinek van füle, hallja, mit mond a Szellem a gyülekezeteknek.”

Majd 21. vers: „Aki győz”, végül: „Akinek van füle, hallja, mit mond a Szellem a gyülekezeteknek.”

Az első három a gyülekezet történelmének első három periódusa, amely már mind véget ért. Az első az I. század korai gyülekezete, amelyről az Efezusnak írt levél beszél, majd a II. század szenvedő gyülekezete következik, amelyről a Szmirnának szóló levélben olvashatunk. A harmadik az a gyülekezet, amely fogságba esett, amikor Konstantin császár felvette a kereszténységet, és ezüsttel fizetett a katonáinak, ha ők is ugyanezt teszik. Konstantin volt az, aki hivatásos papságot bérelt fel, a pogány templomokat ún. keresztény célokra kezdte hasznosítani, többek között azzal, hogy Pál, Péter, János és más korai keresztény hithősök szobrait helyezte el ezekben. Sőt, nem is fáradtak új szobrok készítésével, hanem levették Zeusz, Merkúr és társaik szobrainak fejét, és új fejeket raktak rájuk.

A vallásos rendszerbe való átmenet tehát a korai egyháztörténelem eme három szakaszának végére megvalósult. Ezután az utolsó négy: Thiatíra a római katolicizmus és az ortodoxia; Szárdisz a reformált Thiatíra, azaz a protestantizmus, felekezetek; majd Filadelfiában látjuk az Úr maradék gyülekezetét; Laodiceában pedig a bukott Filadelfiát.

Most arról szeretnék beszélni, aminek azt a nevet adtam: Út Babilonba – mert az Ige több helyen is Babilon néven hivatkozik a keresztény vallásos rendszerre. Vajon miért? Mert az Ószövetségben a népet fogságba vitték Babilonba, ahol hetven évig tartották őket, és amikor visszatérhettek Jeruzsálembe, csak egy maradék élt a lehetőséggel. A nép nagy része Babilonban maradt, és zsinagógákat építettek, hogy folytathassák az ún. istentiszteletet.

Most tehát a Babilonba vezető útról szeretnék beszélni, nem azért, hogy oda menjetek, hanem, hogy ne menjetek oda! Hogy felismerjétek ezt az utat, és ne járjatok rajta. És ahol ez az út kezdődik, az itt van, Efezusban. Csodálatos gyülekezet volt az efezusi. Az első század legnagyszerűbb műve az én meglátásom szerint; Pál apostol ugyanis három évig ott tartózkodott. Korábban, az Úr akaratából, a galáciai gyülekezetekhez tartó első útján talán Pál mindössze egy-két hónapig lehetett azokon a helyeken. Pál elhívott apostol volt, de ezzel együtt növekedésben lévő hívő, azaz nem hiszem, hogy az a Pál, aki három évig Efezusban volt, az ugyanaz az ember lett volna, mint aki egykor Barnabással megkezdte az utazásait. A Szent Szellem folyamatosan végezte benne a munkát. A második útján ugyanez a helyzetet látjuk, míg el nem érkezik a második útján a negyedik gyülekezetbe, amely Korinthus volt, ahol az Úr azt akarta, hogy másfél évig tartózkodjon. A harmadik útján azonban Efezusban maradt három évig, és az ottani vének előtti bizonyságtétele szerint három évig éjjel-nappal intette őket, és hirdette nekik az Isten teljes akaratát (ApCsel 20,17-től). Azt láthatjuk tehát, hogy ez a gyülekezet bizonyára sokkal dicsőségesebb és érettebb lehetett szellemileg a többinél, hiszen Pál annyival többet adott nekik. Ezért gondolom, hogy lehet, hogy az első század legnagyszerűbb műve lehetett. Amikor azt mondom, legnagyszerűbb műve, a legnagyobb kijelentésre, kiábrázolódásra gondolok, és a legtartósabb, legjobban érvényesülő bizonyságtételre, tanúságra.

Most pedig az Úr ezt a levelet írja nekik körülbelül negyven évvel később, és csodálatos mondanivalója van. Milyen jó lenne, ha az én otthoni gyülekezetemnek mondana ilyen gyönyörűséges dolgokat! Azt jelentené, elértük a célt. Jel 2,2: „Ismerem tetteidet, fáradozásodat, állhatatosságodat”… Tetteik vannak, fáradozás, állhatatosság… a Szent Szellem munkája. A hitük igazságos cselekedeteket szült, amelyeket Isten készített el számukra, hogy ezekben járjanak. Állhatatosak, nem viselik el a gonoszokat, „próbára tetted azokat, akik apostoloknak mondják magukat, pedig nem azok, és hazugnak találtad őket”. Majd újra azt mondja nekik, hogy tudja, hogy van bennük állhatatosság. És „terhet viseltél az én nevemért, és nem fáradtál meg”. „De az a panaszom ellened, hogy nincs meg már benned az első szeretet.”

A Babilonba vezető út a szívből indul ki. Az Úr arra hívott bennünket, hogy szeressük Őt teljes szívünkből, teljes lelkünkből, teljes elménkből és teljes erőnkből. Megállhatok vajon itt előttetek, és mondhatom, hogy ez az én szívem állapota? Nem merném ezt kijelenteni. De azt hiszem, hogy én is és ti is mindannyian erre az intenzitásra törekszünk. Tudjuk, hogy az Úr munkálkodik bennünk, és felnövel minket, és mi is erre vágyakozunk. Azt gondolom, hogy amíg ez a szívünk vágya: „Ó, Uram, ne hagyd, hogy elveszítsem ezt a mostani szeretetet, hanem Uram, növeld bennem a szeretetet”, addig jó helyen vagyunk. Nem mondhatja senki, hogy benne megvan az első szeretet – Isten ismeri ezeket a dolgokat. Ha valaki azt mondaná, neki megvan, kételkednék. Talán túl magasra helyezi magát. A Róma 12,3 azt mondja, hogy az ember ne gondolja magát többnek, mint amennyinek gondolnia kell.

A Babilonba vezető út tehát a szívnél kezdődik. Valami megváltozott ezeknek a testvéreknek a szívében, negyven évvel később. Ki tudná megállapítani, hogy hol az a pont, amikor egy ilyen változás bekövetkezik? Egyedül az Úr; egyedül az, aki a szíveket vizsgálja, és ismeri az ember gondolatait és szándékait. De az Úr valahogyan tudta tehát ezt, és azt mondta, „az a kifogásom ellened”, és azt mondja: „térj meg!” – különben eljövök és kimozdítom a gyertyatartódat.

Az első fejezetben azt látjuk, hogy a gyertyatartó a gyülekezetet jelképezi. Az utolsó vers azt mondja, hogy a hét gyertyatartó a hét gyülekezet. Azt mondtam: Uram, mennyire szigorú vagy! Nézd, mi mindenük volt pedig! Filadelfiát leszámítva jobbak, mint az összes többi gyülekezet! Miért lennél ennyire szigorú velük? Azért, mert attól, akinek sokat adtak, sokat is várnak. Semelyik másiknál nem volt ott Pál apostol három évig, aki lefektette volna az alapokat, felépítette a gyülekezetet, tanította a szenteket, megalapozta őket Krisztusban. Nagyon komoly dologgal fenyegette meg tehát őket az Úr: hogy eljön, és kimozdítja a gyertyatartójukat. A szomorú az, hogy ha ma ellátogatunk Efezusba, nincsen ott gyülekezet, a város romokban hever – ezek szerint nem találták meg az első szeretetüket.

Mi történik, ha elveszítjük az első szeretetet? Ez nem az a szeretet, amit legelőször birtokoltunk, ez a szeretet minőségét jelenti. Az a szeretet, amely az Úr Jézust magasztalja fel minden más egyéb létező dolog fölé. A Tízparancsolat úgy fogalmazza meg: Ne legyenek neked más isteneid énelőttem. Memphisben van egy énekünk, nagyon rövid kis ének, sőt valójában egy imádság: „Hogy kedves arcodat mindig szemem előtt lássam, ez az imádságom, ez legyen a leghőbb kívánságom. Hogy a szívemben semmilyen más szeretet ne versenyezzen, onnan minden más trónus kivesszen, és szívem csak Téged szeressen.” Ez az első szeretet. Az egyetlen dolog, Jézus; a jó rész, amit a betániai Mária választott: kevés dolog fontos, sőt valójában csak egy. Olyan sok jó dolog van ebben a világban, és a kereszténységben is… De a szívünk úgy is távol lehet, hogy csupa jó dologgal van tele.

Tudjátok, miből lesz gyakran bálvány az ember szívében? A szolgálatból. A keresztény szolgálatból. A vallásos rendszerben tudjátok, mit tartanak a legfontosabbnak? Hogy a fiatalok legyenek igehirdetők, lelkipásztorok, mondván, ez a legnagyszerűbb pálya a hívő előtt. Az Úr munkáját végezheted – de ez gyakran csapdává lesz a számodra. Mert amikor szolgálsz az Igével és prédikálsz, és nyolcvan-kilencven ember figyel rád, és hallgatja a szavaidat, az ún. bölcsességedet, az értelmezéseidet, az könnyen felfuvalkodottá tesz, és hamarosan még több szolgálatot akarsz; nagyobb helyiség kell, stb. Csapdává válhat az Úr szolgálata. Az Ő szeretete azonban soha nem válik csapdává. Ha minden, amit teszünk, az érte való szívbéli szeretetünkből fakad, az Ő szolgálata sohasem ejt kelepcébe.

Látjuk tehát, hogy a Babilonba vezető út a szívben kezdődik, azzal, hogy elveszítjük az első szeretetünket. Van egy módja annak, hogy megállapítsuk, elveszítettük-e ezt; hogy szeretjük-e még az Urat annyira: az, hogy szeretjük-e az Ő népét annyira? Senki sem láthatja, hogy szeretjük-e az Urat, azt azonban igen, hogy szeretjük-e egymást. Az egymás iránti szeretetünk pedig az egymás iránti szolgálatunkban fejeződik ki; a gondoskodásban, a törődésben. Hiszen Krisztus Teste egy család, és mi mind testvérek vagyunk! És ezért mindannyian törődünk egymással, hiszen együvé tartozunk. Biztos akarok lenni benne, hogy van-e elég ennivalód, különösen, hogy elegendő van-e az élet kenyeréből! Tudnom kell, hogy a kezed nem erőtlen-e, hanem erős, és hogy a térded sem gyenge, hanem egyenesen megáll! Ha megvan az első szeretetem az Úr iránt, és szeretem az Ő népét, azon gondolkozom: „hogyan tudnám bátorítani a szenteket ezen a héten?” Ó, Uram, amikor vasárnap összegyűlünk, adj egy Igét, amit felolvashatok, adj egy zsoltárt! Uram, mutasd meg, hogy tegyek-e bizonyságot? Segíts, hogy javasoljak egy éneket, amit elénekelhetünk! Más szóval: szolgáljuk egymást.

Azonban, amikor elveszítjük az első szeretetet, más dolgok vonják el a figyelmünket; elmegyünk az összejövetelre, és rájövünk, hogy nem hoztunk magunkkal semmit, és még csak nem is szégyenkezünk emiatt. Elmegyünk az imaalkalomra, és rájövünk, hogy nem is imádkoztunk, de nem gond, más imádkozott, én úgyis egyetértettem vele. Nem gondolom, hogy egy imaalkalmon mindenkinek kötelező lenne imádkoznia minden egyes fölmerülő dologért, de késznek kell lennünk rá, hogy imádkozzunk, amikor a Szent Szellem indít. Van, aki eleve úgy jön az imaalkalomra, hogy már az ajtóban tudja, hogy nem fog imádkozni. Úgy vannak vele… hát ki tudja, hogyan vannak vele? Lesz ott ima bőven, elég, ha én csak úgy ott vagyok, a jövő héten, lehet, hogy rá se érek.

Látjuk ezt? Ha meghidegülünk az Úrnak, meghidegülünk a népe számára is, ez pedig légüres teret hagy maga után.  A valóság az, hogy mindannyian papok vagyunk. Péter írja: papok királysága, királyi papság, szent nemzet, és nincs egy keresztény sem, aki ne papnak született volna. Nyilván ebben a papságban mind különféle képességekkel rendelkezünk, lehet, hogy valaki egytálentumos, más öttálentumos pap – nem ugyanazok a papi készségek állnak rendelkezésünkre. Az a fontos, hogy mindannyian működőképesek legyünk. Amikor pedig az Úr ezt a példázatot adta, kiemelte, hogy a kevés tálentumos embernek is működnie kell. Akinek kicsi van, és azt mondja, á, ez nem fontos… – de, ez nagyon fontos! Mert az Úr legtöbb gyermeke nem öttalentumos pap. Tehát mivel legtöbbünknek csak egy tálentuma van, legtöbben azt mondjuk, ó, én csak elásom az enyémet a földbe. Ha azonban az első szeretettel szeretjük az Urat, azt mondjuk, az Úr nem fog kevesebbet adni nekem, mint amennyim lehetne, Ő pontosan annyit adott, amennyit elbírhatok, és hűséges akarok lenni annak a forgatásában, amit Ő nekem adott.  Így a saját mértékünk szerint szolgáljuk Isten népét.

Amikor azonban meghidegülünk iránta, légüres tér keletkezik, kevesebb a szolgálat, kevesebb a bizonyságtétel, kevesebb az imádság, csökken az imádat kifejezése, és az történik – mivel nem lesz sokáig vákuum –, hogy jönnek az öttálentumosok, és kitöltik az űrt. Mert ami nehéz egy egytálentumosnak, könnyű az öttálentumosnak. Egy idő után tehát ez a kettő tűnik fel a gyülekezetben, az egyikből lesznek a laikusok (a „hívek”), és a másik réteg ezek fölé kerül. És erről beszélt az Úr az efezusiaknak, a 6. versben:

„De az megvan benned, hogy a nikolaiták cselekedeteit gyűlölöd, amelyeket én is gyűlölök.” Úgy hiszem, éppen csak akkor veszítették el az első szeretetet, és ez a vákuum még nem teljesen alakult ki, és még megvolt ott a működő papság. Ezért mondta az Úr, hogy „de az megvan benned”. De ha nem térnek meg, csak idő kérdése, és megjelennek a nikolaiták. Mit jelent ez? Két görög szó összetétele: „legyőzni az egyszerű embereket”. Tehát egy felsőbb szellemi osztály kialakulása ez, klérusé, ha tetszik. Krisztus Testében nincsen klérus, nincsen felsőbb papság. Nem kellene lennie. A klérus betört a gyülekezetbe, de nem lett volna szabad ennek megtörténnie. Mit mondott Jézus a Máté 23,8-ban: „Ti azonban ne hívassátok magatokat rabbinak; mert egy tanítótok van, ti meg mind testvérek vagytok” (Csia L.).

Mindenféle címek és titulusok vannak a kereszténységben ma, és legtöbbjük a „rabbi” megfelelője. Vezető, tanító, lelkész, X. Y. tiszteletes, pásztor, atya, vén, egyes felekezeteknél X. Y. apostol, püspök… az emberek felett létrehozott osztály. „Atyátoknak se hívjatok senkit e földön; mert egy a ti Atyátok, aki a mennyben van” (Mt 23,9). Ez persze nem a saját édesapánkra vonatkozik, hanem egy cím, amelyet egy egyházi személy kap. Mit gondoltok, mit mondana körülbelül 1,3 milliárd ember, akik egy olyan rendszerben élnek, ahol a felsőbb osztályokba tartozókat atyának szólítják, ha megmutatnánk nekik ezt, hozzátéve, hogy, elnézést, de itt az van, hogy „senkit se hívjatok atyának”. Ők meg felelnének: ezt csak a Biblia mondja. Nekünk van egy hagyományunk, ami nagyobb a Bibliánál. Amikor tehát a Biblia és a hagyomány ellentmondásba kerül, mindig a hagyománynak van nagyobb tekintélye. Mondhatjuk erre, hogy hiszen Jézus éppen azért kritizálta a farizeusokat, mert pontosan ezt csinálták! Félretették Isten Igéjét a hagyományuk kedvéért. Erre ők: Ó, elnézést, rohannom kell, viszlát! Ilyen az ember útja, nem lehet megvédeni, igazolni.

Mt 23,10: „Ne hívassátok magatokat tanítóknak se, mert egy a ti tanítótok: a Krisztus.” (ÚF).  Az angolban „vezető”-nek fordítja: Egy a ti vezetőtök. A kérdés az: hát nincsenek vezetők Krisztus Testében? Nincsenek tanítók? János azt írja, „írok nektek, atyák” – nincsenek atyák? Persze, hogy vannak ilyenek. De ezek nem címek, titulusok. Én egy férfi vagyok – de nem szólítotok engem „John férfi”-nek. Egyszerűen csak férfi vagyok és kész. Pál apostol volt, és mindannyian így hivatkozunk rá, Pál apostol ide ment, ott beszélt, de ha megnézzük az Igében, sehol nem fogjuk azt a kifejezést megtalálni, hogy „Pál apostol”, csak annyit, hogy „Pál”, meg külön, hogy „apostol”. Ez nem az ő titulusa, megszólítása, hanem annak a megnevezése, ami ő volt. Krisztus Testében tehát mi mindannyian testvérek vagyunk. Eltérőek a feladataink, eltérőek az ajándékaink, a kapott képességeink, de egy családba tartozunk. Amikor azonban elveszítjük az első szeretetet, létrejön a felsőbb osztály, felsőbbrendű, kiváltságos réteg, a klérus. Ez tehát a Babilonba vezető út második lépése. Az első az első szeretet elveszítése, a második a szellemi vezető réteg létrejötte.

Jelenések 2,14 – ez a rész pergamoni gyülekezetnek szól – „De egy kevés panaszom van ellened; mert vannak nálad olyanok, akik Bálám tanítását tartják, aki arra tanította Bálákot, hogy tőrbe csalja Izráel fiait, hogy bálványáldozati húst egyenek és paráználkodjanak.” Bálám Isten prófétája volt, az Úr szólt hozzá, és ő továbbadta az Úr szavát. Volt azonban egy probléma, hogy mivel a szíve nem volt tiszta az Úr előtt, pénzszeretővé vált, és ezért kész volt az ajándékát a saját maga érdekében használni. Az ajándéka használatából akarta növelni a gazdagságát.

Először tehát elveszítjük az első szeretetet, majd létrejön egy szellemi vezető, fölső réteg, talán először nem is hivatásosak, mert van munkájuk, ahonnan a megélhetésük származik, de egy idő múltán hivatásossá válnak. Valakiben egyszer csak felmerül, hogy fizetnünk kellene X. Y. pásztornak, hiszen annyi időt eltölt az Ige szolgálatával – amennyit végül is nekünk is kellene, de mi nem szeretjük annyira az Urat. Elkezdenek tehát fizetni valakit, nagyon megbecsülik és elismerik, de mindenki, aki él valamiből, pontosan tudja, hogy honnan származik a megélhetése. Például: minden intézményes gyülekezetben vannak tehetősebb emberek, akiktől a pénz nagy része származik. Az emberek nagy részétől származik az összbevétel csekély része, és néhány tehetőstől pedig a bevétel túlnyomó része. A lelkipásztor tehát tudja, honnan jön a fizetése. Mindenáron az igazságot akarja tehát hirdetni azoknak a gazdagoknak, arról, hogy meg kell térniük a bűnükből? Nem. Nem az ellen beszélek, hogy valakinek sok pénze legyen. Más szóval, ha valakinek sok pénze van, attól még nem lesz rossz keresztény. De körültekintőnek kell lennie.

A pásztor, a lelkész tehát azt mondja, amit hallani akarnak tőle. Senki nem erőltetheti, hogy adakozzanak, de esetleg észreveszi, hogy ha a kedvük szerint való dolgokról beszél, az adományuk is nagyobb – és az ajándékát a saját javára kezdi el használni. Nincs semmi bajom azokkal az emberekkel, akik pásztorok, és a következőkben látni fogjuk, hogy nem viselünk háborút a vallásos rendszer ellen, mindössze nem akarunk oda bemenni. Testvéreink vannak ott! Ha nem szeretjük őket, mi magunk válunk a vallásos rendszerré. Fontos megérteni, hogy azért mondom el mindezt, hogy mi magunk ne menjünk Babilonba!

Jel 2,15: „Így nálad is vannak olyanok, akik szintén a nikolaiták tanítását tartják.” – Ez a vers tehát összeköti a nikolaitákat Bálám tanításával. Az első lépés tehát az első szeretet elveszítése, csökkenő szeretet az Úr népe iránt, ezáltal a bizonyságtétel elveszítése, hiszen onnan lehet tudni, hogy Krisztus tanítványai vagyunk, hogy szeretjük egymást; majd jön a szellemi vezető réteg kialakulása, akik helyettünk végzik el mindazokat a feladatokat, amelyekhez mi túlságosan elfoglaltak vagyunk, majd kialakul a hivatásos vezető réteg, címekkel és megszólításokkal, majd kialakul a vezető réteg részéről Isten Igéjének a megrontása. „Az utolsó időkben némelyek elszakadnak a hittől, mert megtévesztő szellemekre és démonok tanításaira hallgatnak” (1Tim 4,1). Amikor a saját érdekünkben kezdjük el kiforgatni Isten Igéjét, megnyitjuk az ajtót a démonok számára, akik bejönnek és segítenek ebben; és az igazság körül mindenféle egyéb dolog kicsavarodik.

Az első szeretet elvesztésétől a szellemi vezető rétegig, akik Isten Igéjét a saját érdekük szerint manipulálják, akkor is, ha nincsenek is ennek tudatában – ez az út vezet Babilonba. Végül pedig ott az az asszony, Jezábel, aki prófétának mondja magát. Bálám valóban próféta volt, de ez az asszony csak mondja magáról. Megragadta a szellemi hatalmat – nem érdekes ez? Egy asszony a legfelsőbb helyen, miközben az Úr megmondta, mi a normális rend a gyülekezetben. Az asszony pedig ugyanazt csinálja, mint amit a nikolaiták és amit Bálám csinált. Érdekes továbbá a Jelenések 17. és 18. fejezetében, hogy az, aki a vallásos rendszert jelképezi, az egy nő, a titokzatos Babilon. Egy parázna nő. 22. vers: „Íme, betegágyba vetem őt, és a vele paráználkodókat nagy nyomorúságba”. Az út Babilonba készen van.

Soha ne lépjünk erre az útra, és lássuk meg, hogy az első lépés a szívünkkel és az Úr Jézus iránti szeretetünkkel kapcsolatos. Hamarosan a Jeruzsálembe vezető útról fogunk beszélni, de távol kell tartanunk magunkat a Babilonba vezető úttól. Meg kell találnunk a módját, hogy hogyan járjunk úgy, hogy az Isten dicsőségére legyen, és hogy békességben legyünk azokkal a testvéreinkkel, akik Babilonban vannak. Mindannyian harcban állunk ezzel a világgal és e világ királyságával. És olyan gyakran fordul elő, hogy amikor keresztények ki akarnak jönni az Úr Jézushoz, a vallásos rendszert is ellenségüknek tekintik. Nagy hibát követünk el, ha ezt tesszük. Békében lehetünk az ottani testvéreinkkel, anélkül, hogy háborúznunk, vagyunk nekünk magunknak is ott lakoznunk kellene.

Ez az első két dolog tehát, amit tisztán kell látnunk ezekben az utolsó napokban: Ennek a világnak a királysága és a vallásos rendszer. Ezek negatívumok, de a következőkben valami pozitívról beszélünk majd; ami az Úr szívén van, ami az Ő maradék gyülekezetével kapcsolatos. Ámen.