A hegyi beszéd magyarázata (Watchman Nee)

PDF-ben a teljes fejezet: WatchmanNee-A_hegyi_beszed

 

Foglaljuk össze: Két kaput és két utat láttunk. A szoros kapu és a keskeny út nem magára Krisztusra vonatkozik, aki igazán szólt, amikor azt mondta máshol: „Én vagyok a juhok ajtaja” (Jn 10,7), és „Én vagyok az út” (Jn 14,6). Nem, a kapu és az út itt a hegyi beszédben elhangzott tanításra vonatkozik. Amikor a keresztény ember ezen az úton jár, sok mindent a kapun kívül kell hagynia. Vagy az történik, hogy kizárja magát és vagyonát is, vagy kint hagyja a vagyonát, maga pedig bemegy. E között a kettő között kell választanunk mindnyájunknak. Erre az útra nem bukkan rá senki véletlenszerűen; ezt meg kell találni. Kevesen vannak, akik a mennyek királysága útján járnak. A magányosság az ára annak, ha Isten tetszésére akarunk élni. Mindenki, aki izgalomra vágyik, ki van téve annak, hogy azon az úton járjon, amelyet az Úr helytelenít. Milyen kevesen vannak a keresztények között, akik a hegyi beszéd tanítását gyakorolják! Ez azonban egyáltalán nem meglepő, hiszen azok is kevesen vannak, akik valóban Isten tetszésére akarnak élni. Ha veréb vagy, verébcsapat vesz körül a földön. De ha sas vagy, egyesével számlálnak, mert a magányosság az ára a magasban szárnyalásnak. „Menjetek be” (13. v.). A legelső lépés az, hogy bemenjünk, enélkül semmi sem számít.

Miután hallottuk a hegyi beszéd tanítását, óvakodnunk kell a hamis prófétáktól, akik új tanításokat akarnak bevezetni a gyülekezetben. A Cselekedetek 20-ban látjuk, hogy Pál is pontosan ezt jövendölte meg, amikor így szólt: „távozásom után ragadozó farkasok jönnek közétek, akik nem kímélik a nyájat” (29. v.). Ezek a farkasok a hamis tanítók; ezek a báránybőrbe bújt „ragadozó farkasok”. Vannak, akik azt gondolják, hogy a rossz gyümölcs a szennyes, erkölcstelen dolgokat jelenti. Ez azonban nem feltétlenül van így, hiszen a Sátán olykor nagyon jó erkölcsű embereket használ, akik eszközeivé válnak a hamis tanításban. A báránybőr utalhat az erkölcsös magatartásra és a kellemes modorra – belül azonban farkasok. Amikor a Sátán megkísérti az embereket, magát a világosság angyalává változtatja (2Kor 11,4). Legsikeresebb taktikája, hogy a hamis tanítást jó erkölccsel vegyíti össze. Ilyen hamis próféták fognak feltűnni azzal a céllal, hogy a mennyek királyságának embereit elferdítsék azáltal, hogy megmásítják azt, amit az Úr megkövetel tőlük. Bármi, ami lejjebb szállítja az Úr kívánalmait, és könnyűvé teszi azokat, mind a hamis próféták munkája. Évszázadok óta folyamatosan vannak hamis próféták a gyülekezetben, akik megkísérlik megváltoztatni a hegyi beszédben elhangzott tanítást.

Az Úr most a két fa példázatát használja. Egyfelől itt vannak a jó fák, mint például a szőlő vagy a füge; másfelől pedig itt vannak a rosszak, mint például a tövis vagy a bogáncs. A tövisbokornak olyasmi fekete bogyótermése van, mintha szőlő lenne, de nem az. A bogáncs szintén úgy néz ki, mintha éretlen füge lenne rajta, de nincsen. Ami egyformának tűnik, az nem feltétlenül ugyanaz. Az Úr azt mondja, hogy „minden jó fa jó gyümölcsöt terem”. A 17. és 18. versben azt látjuk, hogy újra és újra megismétli ezt. Ez olyan tény, amit nem lehet megváltoztatni vagy összetéveszteni. A fa itt nem az életre vonatkozik, hanem a tanításra. A jó fa a hegyi beszédben elhangzott tanítást jelenti, a rossz fa pedig a hamis próféták tanítását. Egyedül az Úr tanítása alakítja ki a mennyek királyságának embereit. A hamis próféták tanítása teremhet olyanokat, akik hozzájuk hasonlóan néznek ki, de az Úr kijelenti róluk, hogy nem azok.

Pál apostol azt mondja, hogy a szellemi gyümölcs a Szent Szellemtől jön (lásd: Gal 5,22). Az Úr pedig azt mutatja meg itt nekünk, hogy a szellemi gyümölcs a tanításból származik. Az az igaz tanítás, amit az Úr tanít, és amit a Szent Szellem használ bennünk arra, hogy jó gyümölcsöt hozzon létre az életünkben. Az Úr tanítása és a Szent Szellem munkálkodása együtt eredményezi az ilyen gyümölcsöt. A Szent Szellem belső működése nélkül a tanítás hasztalan. Ha a Szent Szellem bennünk van ugyan, viszont az Úr igéje még nem jött el hozzánk, akkor nem tudjuk a Szent Szellemet igénybe venni. Ahhoz, hogy gyümölcs teremjen bennünk, egyaránt szükségünk van a tanításra és a Szent Szellemre is. A hegyi beszéd különösen is hatékony abban, hogy gyümölcstermésre ösztönözzön minket. Ez azért van, mert minél nagyobb a követelmény, annál inkább meg fog nyilatkozni a Szent Szellem ereje bennünk. Egy fiatal férfi- vagy nőtestvérnek az előrehaladása egyaránt függ a hegyi beszédben elhangzott tanítás követelményeitől és az élet ismeretétől is. Ha bárki gonosz tanításokat hirdet, azt kivágják, és a tűzbe vetik, mondja az Úr.

A 15-20. versben szerepel a példázat, a 21-23. versben pedig a példázat magyarázata. „Uram, Uram!” – ez a kiáltás lehet szőlő, de lehet tövis is; mert némelyek, akik kiáltanak, lehet, hogy alávetették magukat az Úrnak, míg mások esetleg saját magukra támaszkodtak. Senki sem tud engedelmeskedni az Úrnak anélkül, hogy a szívét ne adta volna át teljesen. Így válik külön tehát a szőlő és a tövis. Csak az engedelmesek alkalmasak arra, hogy belépjenek a mennyek királyi uralmába. A 22. vers megmagyarázza a rossz gyümölcsöt, a 23. versből pedig kiderül, hogy miért nem léphetnek be a mennyek királyságába azok, akik ilyen gyümölcsöt teremnek. A 22. vers azt jelzi, hogy vannak gyümölcsök, melyek szőlőnek vagy fügének látszanak, az Úr mégsem ismeri el őket, mert ez pusztán külső megjelenés. A 23. vers megmutatja, hogy az Úr pontosan tudja, hogy a prófétálás Isten akaratából történik-e vagy sem. Ha ugyanis nem, akkor az „törvénytelenség”. Bárki, aki saját magától tesz valamit, és nem Isten akaratát cselekszi, az törvénytipró.

„Távozzatok tőlem!” Ez a magyarázat. Ez magyarázza meg azt a korábbi kifejezést ebben a szakaszban, hogy „tűzbe vetik”, ami azt jelenti, hogy nem lehet szó a királyságba való belépésről. A királyságot egyedül engedelmesség által lehet megszerezni. Itt a cselekedetek nem pótolhatják az engedelmességet. Senki sem fáradozhat és munkálkodhat az Atya akaratának való engedelmesség helyett. A 13. versben azt olvassuk, hogy „sokan” vannak, akik a széles úton járnak; és a 22. versben szintén azt olvassuk, hogy „sokan” vannak azok, akiket el fog utasítani az Úr, ezért nem léphetnek be a menny királyságába. Igen jelentőségteljes, ha egymás mellé tesszük ezt a két „sokan”-t.

7,24-27. Nézzük meg most a két alapot. Ez a hatodik szakasz harmadik pontja. A „tehát” (24.v.) az előzőleg elmondottak összefoglalására utal. Az Úr igéje ez az alap. A „kőszikla” azt az igét jelenti, melyet maga az Úr szólt. Minden cselekedet alapja a kőszikla. A példázat minden hívőt úgy mutat be, mint aki házat épít; van, aki a kősziklára épít, míg mások a homokra építenek. Mindenki épít; egyedül az alap különbözik. A „kőszikla” annak a tanításnak az igéjét jelenti, melyet az Úr a hegyi beszédben elmondott. Ha erre építünk, az nagyon biztonságos. Mit ért házépítés alatt? Az Úr tanításának hallgatásából fakadó cselekedetet. Amilyen tanítást hallgatunk, az fogja meghatározni, milyen cselekedeteket végzünk. Az alap és a ház szorosan kötődik egymáshoz. A keresztény ember különféle cselekedeteiben annak a tanításnak az alapelve lesz megtalálható, amelyre hallgat.

Ez a ház nem pusztán azért épül, hogy az emberek lássák, és nem is egyedül azért, hogy ellen tudjon állni az esőnek, szélnek és árvíznek. Az ítélet napját megelőzően úgy tűnhet, hogy amelyik a kősziklára épült és amelyik a homokra épült, ugyanolyan. Azonban amikor az ítélet eljön, a homokra épült ház teljesen össze fog omlani. Ez párhuzamban áll azzal, amit Pál mond az 1Korinthus 3-ban a fáról, szénáról és szalmáról, amelyeket tűz éget meg. Itt, Máténál a cselekedetet (a végzett munkát) az eső, a szél és az árvíz próbálja meg; az 1Korinthusban pedig a tűz. Ezért nem szabad a saját elképzeléseink szerint élnünk, hanem csakis az Úr szerint. Azt látjuk ebből tehát, hogy a „kőszikla” az Úr igéje, a ház építése pedig a cselekedeteink.

„És mindenki, aki hallja ezeket az én beszédeimet és nem cselekszi meg azokat”. Számunkra úgy tűnhet, az a kifejezés, hogy „nem cselekszi meg azokat” arra utal, hogy nem történik semmilyen építési munkálat; de az Úr azt mondja, „a homokra építette házát”. Következésképpen az, hogy „nem cselekszi meg”, úgy értendő, hogy épül ugyan ház, de ebben az esetben a homokra alapozva. Ezért mindenki épít; ezért mindenki, aki él, cselekszik. Némelyek, miután hallották az Úr igéjét, a kősziklára építenek, míg mások nem követik az Úr igéjét, hanem helyette a saját gondolataikat követik. Minden cselekedet, melyet az ember nem az Úr igéjét követve végez, hanem munkálkodása a saját elképzelése szerint történik, az a homokra való építéshez hasonló. Mert amikor ráesik az eső, és jön az árvíz, és fújnak a szelek, az a ház teljesen össze fog omlani.

A két építő között az a különbség, hogy az egyik okos, a másik bolond. Ez megfelel a kétfajta szűznek a Máté 25-ben. Ha már az Úr tanítványaivá váltunk, akkor is megmarad az eshetősége annak, hogy a házunk összeomoljon. A mai naptól fogva minden cselekedetünket a hegyi beszéd tanítása szerint végezzük! Semmilyen más alapelvet nem követhetünk. Egyedül a hegyi beszéd követése által fognak minket igaz kereszténynek tekinteni. Most, hogy hallottuk a hegyi beszéd tanítását, fogadjuk el itt és most az Úrnak ezt az alapelvét, és eszerint éljünk a földön! Akkor semmilyen próbatétel nem fog maga alá gyűrni bennünket. Még az ítélet végső próbája sem fog legyőzni minket.

„Kétszeres békében őrzöd meg, kinek képzelete megáll Előtted”

részlet Harold St. John életrajzi könyvéből (írta: Patricia St. John)

“A szorongás és az aggódás sokak örömét megrabolja, de ő [Harold St. John] nem aggodalmaskodott. Nyugodt lelkiállapotához hőn szerető, gyakorlatias, ügyes és előrelátó felesége, valamint bizakodó természete is kétségkívül hozzájárult, de megtanulta azt is, mit jelent, hogy a képzeletünk egyszerűen megmarad Istennél. „Kétszeres békében – a »béke« szó itt duplán szerepel, ami a legmagasabb szintű békességet jelenti – őrzöd meg azt, akinek a képzelete megáll Előtted” – az Ézsaiás 26,3-nak ezt a fordítását szerette legjobban. „Vagyis – tette hozzá mindig –, amikor nagyon félünk és aggódunk valami miatt, általában azt szoktuk csinálni, hogy a félelemre és a lehetséges következményekre tekintünk; egész éjjel éberen jár az agyunk, hogy mi minden történhet; végigvesszük a különféle eshetőségek sötétebbnél sötétebb tárházát, hogy azután hasogató fejfájással merüljünk nyugtalan álomba, mint meg is érdemeljük. Ebben a versben viszont Ézsaiás a maga belső világába hozza Istent, és megtagadja, hogy Őrajta kívül bármi másra tekintsen. Mondhatjátok, hogy ez vakság, de ellenkezőleg, ez a hit. Ha valaki a nehézség közepette odamegy az Úr jelenlétébe, és ezt mondja: „Ezek a valós tények. Nem fogok mindenféle fantomképeket kiszínezni, hogy mi minden történhet; ideteszem eléd ezt a tényleges problémát, és itt megálljt parancsolok a képzeletemnek. Megtagadom, hogy egy lépéssel is előrébb menjek Tenálad.”

És mennyire szeretett a 91. Zsoltár 13 oroszlánjáról, viperájáról és sárkányáról beszélni! Az oroszlán az embert érő váratlan, fájdalmas tragédiákat jelentette, a vipera a szellemét támadó és mérgező, rejtett keserűséget. „De – emelte föl mindig győzedelmesen a hangját – soha az életben nem látott még senki sárkányt! Vannak dolgok, amelyek megtörténhetnek ugyan, de valójában sosem történnek meg; mégis sokkal több életet árnyékol be a sárkány bármelyik másik vadállatnál.”

George Cutting: Biztonság, bizonyosság, öröm – 3/3. rész

PDF-ben a teljes füzetke letölthető (1-3. rész): George_Cutting-Biztonsag_bizonyossag_orom

– Ha megmenekültem – mondhatod mégis –, miként lehet, hogy a tapasztalataim olyan változékonyak? Oly gyakran elveszítem minden örömömet és vigaszomat, és ugyanolyan nyomorult és levert leszek, mint a megtérésem előtt.¹

Ezzel pedig elérkeztünk harmadik témánkhoz, mely nem más, mint

AZ ÜDVÖSSÉG ÖRÖME.

A Szentírás tanításában azt találjuk, hogy míg Krisztus műve által nyerünk üdvösséget és Isten Igéje által nyerünk bizonyosságot, vigasztalásban és örömben a Szent Szellem tart meg minket, aki minden üdvösségre jutott ember testében lakozást vett.

Nem szabad azonban elfelednünk, hogy mindenkiben, aki megmenekült, még mindig ott van a „hústest”, tehát az a bűnös természet, amellyel természetes emberként megszülettünk, és amely valószínűleg már az anyánk ölében nyugvó csecsemőként is megmutatkozott bennünk. A hívőben élő Szent Szellem ellenáll a hústestnek, és annak minden tevékenységétől, legyen az indíték, szó vagy tett, megszomorodik. Amikor a hívő „az Úrhoz méltón” jár, a Szent Szellem megtermi benne áldott gyümölcseit – „szeretet, öröm, békesség…” (lásd Galata 5,22). Amikor viszont hústesti módon, világiasan jár, a Szellem megszomorodik, ezek a gyümölcsök pedig kisebb vagy nagyobb mértékben hiányozni fognak. Hadd fogalmazzam meg a következőképpen azok számára, akik hisznek Isten Fiában:

Krisztus munkája és az üdvösségünk elválaszthatatlanul összetartozik, ha az egyik áll, a másik is áll, ha az egyik bukik, a másik is bukik.

A járásunk és az örömünk elválaszthatatlanul összetartozik, ha az egyik áll, a másik is áll, ha az egyik bukik, a másik is bukik.

Ha Krisztus váltságműve összeomolhatna (és áldott legyen Isten, hogy nem fog soha összeomlani), akkor a mi üdvösségünk is vele pusztulna. Ha a járásunkban megbotlanánk (és vigyázzunk, mert ez megtörténhet), akkor azzal együtt az örömünk is odalesz.

Ezért olvassuk az első tanítványokról, hogy „az Úr félelmében és a Szent Szellem vigasztalásában jártak” (Cselekedetek 9,31 – KJV). Majd ismét: „A tanítványok pedig beteltek örömmel és Szent Szellemmel” (Csel 13,52). Szellemi örömöm a megmenekülésem utáni járásom szellemi jellegével lesz arányos.

Látod már, kedves Olvasóm, miben hibáztál? Összetévesztetted az örömödet a biztonságoddal, ami két teljesen eltérő dolog! Amikor a saját vágyaid kielégítése, dührohamaid, világiasságod stb. miatt megszomorítottad a Szent Szellemet, és elveszítetted az örömödet, azt gondoltad, a biztonságod rendült meg. Holott, ismétlem:

A biztonságunk azon múlik, amit Krisztus tett ÉRTÜNK.

A bizonyosságunk azon múlik, amit Isten Igéje mond NEKÜNK.

Az örömünk azon múlik, hogy nem szomorítjuk-e meg a Szent Szellemet BENNÜNK.

Amikor Isten gyermekeként bármi olyat teszünk, amivel megszomorítjuk Isten Szent Szellemét, az Atyával és a Fiúval való közösségünk átmenetileg megszakad; és csakis, amikor megítéljük magunkat, és bűneinket megvalljuk Neki, akkor áll helyre az Istennel való közösség öröme.

Tegyük föl, hogy gyermekünk valami rosszaságot csinált. Az arckifejezéséből világosan látszik, hogy valami nincs rendjén. Fél órával korábban még vidáman sétálgatott velünk a kertben, megcsodálta, amit mi is, minden tetszett neki, ami nekünk is. Más szóval, közösségben volt velünk, a mieinkhez hasonló érzései és gondolatai voltak. Most azonban mindez megváltozott, és engedetlen, rossz gyermekként áll egyik lábáról a másikra a sarokban.

Bűnbánattal bevallotta ugyan tettét, és mi biztosítottuk megbocsátásunk felől, büszkesége és az énje azonban továbbra is távoltartja tőlünk, és savanyú ábrázattal búslakodik egymagában.

Hová lett a fél órával korábbi öröm? Tökéletesen szertefoszlott. Miért? Mert az egymással való közösségünk megszakadt.

Mi történt vajon a kapcsolattal, mely fiunk és miköztünk félórával ezelőtt fennállt? Talán annak is vége lett? Az is megsérült vagy megszakadt volna? Semmiképpen sem. Hiszen a gyermek hozzánk fűződő kapcsolata a születésétől függ; ám a velünk való közösségét a viselkedése határozza meg.

Most viszont egyszer csak kijön a sarokból, és megtört szívvel, megtört akarattal az egész dolgot megvallja az elejétől a végéig, mi pedig láthatjuk rajta, hogy épp annyira gyűlöli az engedetlenséget és a rosszaságot, mint mi – ölbe vesszük hát, és csókokkal borítjuk el. Az öröme helyreállt, mert a velünk való közössége is helyreállt.

Amikor Dávid olyan szörnyűségesen vétkezett Uriás feleségének dolgában, nem azt kérte: „Add vissza nekem szabadításodat”, hanem azt: „Add vissza nekem szabadításod (üdvösségem) örömét!” (Zsoltár 51,12).

Folytassuk azonban kicsit tovább az előbbi példázatunkat! Tegyük föl, hogy amíg gyermekünk a sarokban tölti az idejét, erőteljes kiáltás rengetné meg a házat: „Tűz van!” Mi történne akkor a gyermekkel? Sorsára hagynánk a sarokban, az égő ház összeomló falai közt? Lehetetlen! Nagyon valószínű, hogy őt vinnénk ki elsőként a házból. Jól tudjuk hát, hogy a szeretetkapcsolat egy dolog, az egymással való közösség öröme pedig valami egészen más.

Amikor tehát a hívő vétkezik, megszakad az Istennel való közössége, örömét pedig elveszti. Ez nem is áll helyre, míg megtört szívvel az Atya elé nem járul, és bűnét meg nem vallja. Majd, Istent szaván fogva tudomásul veszi, hogy bocsánatot nyert, hiszen Isten Igéje egyértelműen kijelenti: „Ha megvalljuk bűneinket, ő hű és igaz, hogy megbocsássa bűneinket, és megtisztítson minket minden hamisságtól” (1János 1,9).

Vésd jól az eszedbe, drága hívő, hogy nincs semmi, ami oly erős lenne, mint az Istennel való kapcsolatunk köteléke, és nincs semmi, ami sérülékenyebb volna a Vele való közösségünk szálánál! Az előbbit semmiféle földi vagy ördögi tanács vagy hatalom egyesített ereje sem képes szétszakítani, míg az utóbbit egyetlen tisztátalan indíték vagy vigyázatlanul kimondott szó is megtörheti.

Ha fél órára felhő sötétíti el napodat, alázd meg magad Isten előtt, és vizsgáld meg útjaidat! Mikor pedig a tolvaj, ki megrabolta örömödet, lelepleződött, azonnal hozd világosságra a dolgot, valld meg bűnödet Istennek, az Atyának, és kíméletlenül ítéld meg magadat, hiszen vigyázatlan, gondatlan lelkiállapotodban hagytad a tolvajt akadálytalanul behatolni. De soha, soha, SOHA ne téveszd össze a biztonságodat az örömöddel!

Ne gondold ugyanakkor, hogy Isten szemernyit is elnézőbb lenne a hívők bűnével, mint a hitetlenekével szemben! Nincs kétféle mércéje a bűnre; a hívő bűnét ugyanúgy meg kell ítélnie, mint azét, aki az Ő szeretett Fiát elutasítja. Nagy különbség van azonban a két ember, a hívő és a hitetlen közt abban, hogy a hívő bűnei nem ismeretlenek Isten előtt, hiszen a Bárány mindet elhordozta, amikor a Golgota keresztjén függött, valamint hogy a bűn kérdése ott egyszer és mindenkorra jogilag rendeződött – mert az ítélet a hívő helyett az áldott Helyettesre sújtott, Aki „bűneinket maga vitte fel testében a fára” (1Péter 2,24).

Aki Krisztust elutasítja, annak saját magának kell hordoznia bűneit a tűz tavában örökre. Amikor azonban a hívő vall kudarcot, a bűn mint büntetőjogi kérdés nem hozható fel ellene ismét [azaz nem válhat megint megváltatlanná], hiszen azt Maga a Bíró rendezte el egyszer és mindenkorra a kereszten; az Istennel való közösség kérdése azonban minden egyes alkalommal napirendre kerül a Szent Szellem által, valahányszor a Szellemet megszomorítja.²

Végezetül hadd hozzak egy utolsó példát. Csodálatos, holdfényes éjszaka van, a telihold a szokásosnál is fényesebben, ezüstösebben ragyog. Egy férfi a kút kávájára könyökölve bámul le a mélybe, s a hold vízen tükröződő másában gyönyörködve jegyzi meg a mellette állónak:

– Mily kerek és csodálatosan szép a hold ma este! Mily csendesen és fenségesen terül el!

Épp csak elhallgat, mikor a másik váratlanul kavicsot ejt a kútba, mire emez így kiált fel:

– Jaj, a hold szétszakadt, és foszlányai össze-vissza úszkálnak a vízen!

– Ezt nem mondhatja komolyan – hökken meg a másik, – nézzen föl, ember! A hold szemernyit sem változott. A kút vize, mely visszatükrözi a holdat, az változott csak meg!

Hívő, alkalmazd saját magadra ezt a képet! Szíved a kút. Ha a gonosznak nem engedsz teret, Isten áldott Szelleme Krisztus dicsőségéből és értékességéből merít és jelenti azt ki számodra, hogy vigaszod és örömöd legyen. Ám amint valamilyen helytelen indítékot kezdesz szívedben dédelgetni, vagy haszontalan szó szalad ki a szádon, melyet nem ítélsz meg azonnal, a Szent Szellem felzavarja a kút vizét, és boldog élményeid szertefoszlanak; bensőd nyugtalanná válik és felkavarodik, míg megtört szellemmel meg nem vallod Isten színe előtt bűnödet (ami a belső felkavarodást okozta), és ezáltal újra helyre nem áll az Istennel való közösséged nyugodt, édes öröme.

Amikor azonban szíved így tele van nyugtalansággal, meg kell-e kérdeznem:

Krisztus műve megváltozott-e? Nem, egyáltalán nem! Akkor pedig üdvösséged sem változott.

Hát Isten Igéje megváltozott-e? Bizonnyal nem. Üdvösséged bizonyossága tehát nem rendült meg.

Mi változott hát akkor? Nem más, mint a Szent Szellem tevékenysége benned, mert ahelyett, hogy Krisztus dicsőségéből merítve az Ő becses voltának érzésével töltené meg szívedet, megszomorodott, mert el kellett fordulnia gyönyörűséges feladatától azért, hogy bűnösséged és méltatlanságod érzésével töltsön el téged. Elveszi tőled addigi vigaszodat és örömödet, míg meg nem ítéled és ellen nem állsz annak a gonosz dolognak, amit Ő is megítél, és aminek ellene van. Amikor ezt megtetted, az Istennel való közösséged is helyreállt.

Tegyen az Úr minket egyre elővigyázatosabbá, nehogy megszomorítsuk „az Isten Szent Szellemét, aki által megpecsételtett[ünk] a megváltás napjára” (Efezus 4,30).

Bármilyen erőtlen legyen is a hited, kedves Olvasóm, nyugodj meg annak bizonyosságában, hogy az áldott Úr, aki megnyerte bizalmadat, soha nem fog megváltozni! „Jézus Krisztus tegnap és ma és MINDÖRÖKKÉ ugyanaz” (Zsidókhoz írt levél 13,8). Az Ő elvégzett műve sem fog megváltozni soha. „Amit Isten cselekszik, az ÖRÖKKÉ megáll, ahhoz nincs mit hozzáadni, és abból nincs mit elvenni” (Prédikátor 3,14). Az Ő kimondott Igéje sem változik soha. „Megszárad a fű, és elhull a virága, de az Úr beszéde ÖRÖKKÉ megmarad” (1Péter 1,24-25). Bizalmam tárgya, biztonságom alapzata és bizonyosságom alapja így egyformán ÖRÖKKÉ VÁLTOZHATATLAN.

Szeretetem gyakran csekély,

örömöm hullámzón árad, apad,

de az Úr nem ismer változást,

békeségem Őbenne ugyanaz marad!

Én változom, de Ő soha,

nem hal meg Krisztus, Ki enyém,

Szerelmében van nyughelyem,

igazsága erős kötelék.

Hadd kérdezzem meg ismét: „MELYIK OSZTÁLYON UTAZOL?” Fordítsd szívedet Istenhez, és Neki válaszold meg ezt a kérdést.

„Inkább az Isten legyen igaz, minden ember pedig hazug” (Róma 3,4). „Aki azonban elfogadta [Krisztus] bizonyságtételét, ezzel megpecsételte, hogy az Isten igaz” (János 3,33).

Legyen ennek a „nagy üdvösségnek” örömteli bizonyossága a tiéd, kedves Olvasó, most és „amíg eljön”!

„Ezeket írtam, hogy tudjátok: nektek, akik hisztek az Isten Fiának nevében, örök életetek van” (1János 5,13).

1A hívő hullámzó tapasztalataival kapcsolatban lásd még Watchman Nee: A lélek üdvössége c. könyvének 3., Hit által élni c. fejezetét (megjelent Kiadónk gondozásában). (ford.)

2A hívő ítéletével kapcsolatos további részletekért lásd D.M. Panton: Krisztus ítélőszéke c. írását. (ford.)

Imaóra és az együttes imádság – 4/4. rész (C.H. Mackintosh)

PDF-ben a teljes szöveg, 1-4.: Mackintosh-PrayerHU

Minél mélyebben foglalkozunk az előttünk álló kérdéssel, és minél jobban átlátjuk Isten egész gyülekezetének állapotát, annál inkább meggyőződünk arról, hogy az imádság kérdésében mindenütt azonnali megújulásra van szükség. Nem hunyhatunk szemet afölött – és nem is akarunk –, hogy imaóráink szinte mindenhol élettelenek, hidegek és gyümölcstelenek. Kétségkívül üde kivételekre bukkanhatunk itt-ott, de általánosságban véve alighanem egyetlen józan, szellemi ember sem vonná kétségbe az igazságát annak, hogy imaalkalmaink hangvétele félelmetesen csapott, és hogy ezért elengedhetetlenül szükséges az okokat felderítenünk.

Az előző oldalakon igyekeztünk olvasóinknak néhány javaslattal és tanáccsal szolgálni. Röviden szóba került a bízó hit hiánya; a szívbéli egyetértés kudarca; a pontosan meghatározott, konkrét imatémák, valamint a sürgető eltökéltség  hiánya. Világos szavakkal utaltunk – és világosan is kell beszélnünk, ha egyáltalán meg akarunk szólalni –, sok mindenre, amit nemcsak kimerítőnek és fájdalmasnak éreznek a valóban szellemiek, hanem azt is látják, hogy ezek a dolgok meggátolják, hogy imaösszejöveteleinknek valódi ereje és áldása legyen. Említettük a hosszú, fárasztó, ötletszerűen csapongó, valamint a prédikáló imádságokat, melyek időnként már annyira elviselhetetlenné válnak, hogy az Úr drága népét akár teljesen el is riasztják az imaórák látogatásától. Azt érzik ugyanis, hogy csak megterhelődnek, megszomorodnak, ingerültté válnak, ahelyett, hogy felüdülnének, vigasztalást nyernének, megerősödnének; ezért inkább távol maradnak. Úgy vélik, ha van egy ráérő órájuk, akkor hasznosabb, ha azt szobájuk rejtekében töltik, és buzgó imádságban és könyörgésben ott öntik ki szívüket Istennek, mint hogy elmenjenek az ún. imaórára, ahol teljes mértékben kimeríti őket a sok lagymatag éneklés és a sok hosszú, prédikáló imádság.

E gyakorlat jogosságát azonban nemcsak megkérdőjelezzük, hanem komolyan kételkedünk is abban, hogy ilyen módon orvosolni lehetne az általunk kifogásolt bajokat. Sőt, meg vagyunk róla győződve, hogy így nem lehet. Ha helyes összegyűlni imádkozásra és könyörgésre – és ki kérdőjelezné meg ennek helyességét –, akkor bizonyosan nem helyes, hogy bárki távol maradjon egyes résztvevők erőtlensége, gyarlósága vagy akár oktalansága miatt. Ha minden valóban szellemi ember távol maradna emiatt, mi maradna az imaórából? Nagyon szegényes az elképzelésünk arról, hogy mi mindenből tevődik össze egy imaalkalom. Akkor is, ha nem is veszünk részt hallható módon a történésekben, de a helyes szellemben vagyunk ott – azért, hogy Istenre várjunk –, csodálatos módon hozzájárulunk az összejövetel hangvételéhez.

Továbbá nem szabad elfelejtenünk, hogy egy összejövetelen más dolgunk is van, mint hogy a saját kényelmünkre, hasznunkra és áldásunkra gondoljunk. Nekünk az Úr dicsőségét kell szem előtt tartanunk; arra kell törekednünk, hogy az Ő áldott akaratát teljesítsük, és minden lehetséges módon a mások javát kell igyekeznünk előmozdítani. Ezért biztosak lehetünk benne, hogy e célok egyikét sem érhetjük el úgy, hogy szándékosan távol maradunk a közös imádkozástól.

Hangsúlyozzuk: „szándékosan távol maradunk” – tehát mondjuk amiatt, hogy nem épülünk abból, ami ott történik. Sok minden akadályozhatja a megjelenésünket – betegség, otthoni teendők, munkahelyi kötelezettség – ezeket mind számításba kell venni; de leszögezhetjük mint alapelvet, hogy aki tudatosan távol marad az imaórától, az nincs jó szellemi állapotban. Az egészséges, örömteli és buzgó lélek bizonyosan ott lesz az imaórán.

Mindez pedig természetesen és egyszerűen elvezet minket a következő belső alapfeltételhez. Lapozzunk egy pillanatra a Lukács 18 elejéhez! „Mondott egy példázatot is nekik arról, hogy mindenkor imádkozni kell, és nem szabad elcsüggedni. (Ezt) mondta: volt egy bíró az egyik városban, Istentől nem félt, és embert nem tisztelt. Volt pedig egy özvegyasszony is abban a városban, elment hozzá és ezt mondta: tégy nekem igazságot ellenfelemmel szemben! Az egy ideig nem akarta, de azután így szólt magában: ha Istent nem is félem, embert pedig nem tisztelek, mindazonáltal, mivel nekem terhemre van ez az özvegyasszony, igazságot szolgáltatok neki, hogy ne jöjjön ide és ne zaklasson engem. Így szólt pedig az Úr: halljátok, mit mond az igazságtalan bíró? Az Isten pedig nem szolgáltat-e igazságot választottainak, akik hozzá kiáltanak segítségért éjjel és nappal, és megváratja-e őket? Mondom nektek, hogy végrehajtja a jogos büntetést rajtuk gyorsan, de különben az Emberfia amikor eljön, talál-e majd hitet a földön?” (Lk 18,1-8, Vida).

Figyelmünket itt az állhatatos kitartás belső állapota ragadja meg. „Mindenkor imádkozni kell, és nem szabad elcsüggedni.” Ez szorosan kapcsolódik ahhoz, amit már említettünk, azaz, hogy legyünk konkrétak és sürgetők. Szükségünk van valamire, amit egyszerűen muszáj megkapnunk. Eltökélten, együttesen, hittel és kitartóan várjuk Istenünket, míg kegyelmesen választ nem ad – amit bizonyosan meg fog tenni, ha a belső alapfeltételek megfelelők.

De állhatatosaknak kell lennünk. Nem szabad elcsüggednünk vagy feladnunk, ha a válasz nem érkezik meg olyan gyorsan, mint vártuk. Tetszhet Istennek, hogy lelkünket az Őreá való – napokig, hónapokig vagy akár évekig tartó – várakozással eddze. Az ilyen gyakorlás jó. Egészséges a lelkünknek, valóságot munkál bennünk, elvezet egészen a dolgok gyökeréig. Nézzük meg például Dánielt. „Három teljes hétig” várt Istenre, a lélek mélységes gyakorlása közben. „Azokban a napokban én, Dániel, gyászoltam három teljes hétig. Kívánatos ételt nem ettem, húst és bort sem vettem a számba, és olajjal sem kentem meg magamat, míg el nem telt az a három hét” (Dán 10,2-3, ÚRK).

Mindez jót tett Dánielnek. Hatalmas áldás rejlett a szellemi megtapasztalásban, melyen Istennek e szeretett és megbecsült szolgájának át kellett mennie a három hét alatt. Különösen is érdemes megjegyeznünk, hogy Dániel kiáltására a válasz rögtön a könyörgésének kezdetekor kiindult Isten trónjától, amint azt a 12. versben olvassuk: „Azt mondta nekem: Ne félj, Dániel, mert az első naptól fogva, hogy szívedet a dolgok megértésre adtad, és megaláztad magad Istened előtt, ő meghallgatta szavaidat; és én a te beszédeid miatt jöttem. De – milyen bámulatos és titokzatos ez – Perzsia fejedelme ellenállt nekem huszonegy napig, és íme, Mihály, egyike a legelőkelőbb fejedelmeknek, segítségemre jött, és ott hagytam őt a perzsa királyoknál. Azért jöttem tehát, hogy tudtodra adjam, ami az utolsó időkben a te népedre elkövetkezik, mert a látomás azokra a napokra szól.”

Nagyon sok érdekesség van itt. Látjuk Isten szeretett szolgáját, amint gyászol, fegyelmezi magát és vár Istenre. Az angyali küldött útnak indul a válasszal. Az ellenség engedélyt kapott az akadályozására, de Dániel tovább várt: imádkozott és nem csüggedt el; és a kellő időben megérkezett a válasz.

Nem tanulságos-e ez a mi számunkra? Bizonyos, hogy az. Lehet, hogy nekünk is sokáig kell várnunk az elváró reménység szent hozzáállásával és az imádság szellemével, de meg fogjuk látni, hogy a várakozás ideje milyen hasznosnak bizonyult a számunkra. Istenünk – irántunk való bölcsességében és hűségében – nagyon gyakran megfelelőnek látja, hogy késlekedjen a válasszal, pusztán azért, hogy kiderüljön, mennyi valóság van az imádságunkban. A lényeg tehát az, hogy a szívünkön a Szent Szellem által odahelyezett téma legyen – olyan téma, amellyel kapcsolatban a hit ujját rátehetjük az Ige egy bizonyos, konkrét ígéretére, majd állhatatosak maradjunk az imádkozásban, míg meg nem kapjuk, amit kértünk. „Minden imádságban és könyörgésben imádkozzatok minden időszakban Szellemben és evégett virrasszatok [legyetek éberek] minden kitartással és könyörgéssel az összes szentekért” (Ef 6,18, Vida).

Komolyan fontolóra kell vennünk mindezeket. Épp oly szánalmasan hiányzik belőlünk a kitartás, mint a konkrét célok és a sürgetés. Ezért olyan fásultak az imádságaink, és ezért olyan hidegek az imaóráink. Nem valamilyen pontosan megfogalmazott céllal jövünk össze, ezért Istent nem sürgetjük eltökélten, és nem is vagyunk állhatatosak. Imaalkalmaink ezért gyakran nem többek unalmas megszokásnál – kihűlt, automatikus szolgálattevésnél, amin túl kell esnünk: éneklés, imádkozás, éneklés, imádkozás fárasztó váltogatása, úgyhogy a szellem nyögve szenved a haszontalan testgyakorlás nehéz terhe alatt.

Világosan és határozottan szólunk, úgy beszélünk, ahogy érzünk. Szükséges, hogy szabadon szólhassunk ezekről. Isten teljes gyülekezetéhez fordulunk, közel és távol, hogy vizsgáljuk meg ezt a kérdést teljes nyíltsággal – keressük Istent ezzel kapcsolatban –, és ki-ki ítélje meg magát! Nem érezzük-e vajon, hogy hiányzik az erő a nyilvános összejöveteleinkből? Miért azok a meddő percek az Úr asztalánál? Miért uralkodik fásultság és renyheség a drága ünnepen, melynek megújított lényünk legmélyét kellene megmozgatnia? Miért hiányzik a kenet, az erő és az épülés a nyilvános összejöveteleinkből – miért az esztelen spekulációk és az együgyű kérdések, melyeket negyven éve folyamatosan passzírozunk? Miért az a sokféle rossz, amelyeket itt tárgyaltunk, és amelyek miatt szinte mindenhol szenvednek a valóban szellemi emberek? Miért meddő az evangelizálásunk? Miért nem találja szíven az Ige az embereket? Miért oly csekély az összegyűjtő erő?

Testvérek, szeretteim az Úrban, ébredjünk föl, és vizsgáljuk meg gondosan e súlyos kérdéseket! Ne elégedjünk meg azzal, hogy minden úgy menjen tovább, mint eddig. Felhívjuk mindazokat, akik elismerik igazságát annak, amiről e kiadvány oldalain beszéltünk, hogy egyesüljenek szívbéli, buzgó, hívő imádságban és könyörgésben. Igyekezzünk Isten szerinti módon összejönni, egy emberként, és boruljunk le a kegyelem királyiszéke előtt; állhatatosan várjuk Istenünket az Ő munkájának újjáéledéséért, evangéliumának terjedéséért, szeretett népének összegyűjtéséért és felépítéséért. Imaalkalmaink valóban az imádkozásról szóljanak, és ne a kedvenc énekeink előadásáról, vagy divatos dicséretek énekelgetéséről. Az imaalkalom a szükséglet kifejezésének és a feleletül várt áldásnak, a gyengeség kifejezésének és a feleletül várt erőnek a helye legyen – az a hely, ahol Isten népe egy akarattal gyűlik egybe, hogy megragadja Isten trónusát, hogy bejusson a menny kincstárába, és megkapja onnan mindazt, amire magunkért, a családunkért, az Isten egész gyülekezetéért és Krisztus szőlőskertjéért vágyunk.

Erről szól a valódi imaalkalom, ha az Ige tanít minket. Valósuljon meg ez még teljesebben az Úr népe közt minden helyen. A Szent Szellem ébresszen föl mindnyájunkat, és helyezze szívünkre az egyöntetűség, a bízó hit, a konkrét célok, az eltökéltség és az állhatatos kitartás értékét, jelentőségét és szükségességét minden imádságunkban és imaösszejövetelünkön.

…

Utószó: Szeretnénk emlékeztetni az olvasót, hogy noha a megelőző oldalak fő témája az együttes imádság, soha ne tévesszük szem elől az egyéni imádság óriási jelentőségét és értékét. Szavakkal ki sem fejezhető, micsoda szükség van erre a szent tevékenységre, és mekkora áldás rejlik benne. Abszolút lehetetlen az isteni életben előrehaladni, a minket körülvevő ellenséges behatásoknak ellenállni, határozott bizonyságtevőnek és odaszánt szolgának lenni, ha az egyéni imádkozás áldott szokását kitartóan nem gyakoroljuk.

Imaóra és az együttes imádság – 4/3. rész (C.H. Mackintosh)

A hatékony imádság újabb fontos feltételét találjuk meg a Máté 21,22-ben. „És mindazt, amit kértek az imádságban, ha hisztek, meg is kap(já)tok” (Vida). Valóban csodálatos kijelentés ez – szélesre tárja a hit előtt a menny kincsesházát. Itt egyáltalán nincsenek határok. A mi drága Urunk biztosít minket afelől, hogy bármit is kérjünk egyszerű hittel, azt meg fogjuk kapni.

Jakab apostol a Szent Szellem ihletése alatt hasonló biztosítékot nyújt nekünk a bölcsességért való könyörgéssel kapcsolatban. „Ha pedig valakinek közületek nincsen bölcsessége, kérje Istentől, aki mindenkinek készségesen és szemrehányás nélkül adja; és megadatik neki. De – és itt jön a belső alapfeltétel – kérje hittel, semmit sem kételkedvén: mert aki kételkedik, hasonlatos a tenger habjához, amelyet a szél hajt és ide s tova hány. Mert ne vélje az ilyen ember, hogy kaphat valamit az Úrtól” (Jak 1,5-7, Károli).

Mindkét szakaszból kiderül, ha választ akarunk kapni imádságainkra, akkor hittel kell imádkoznunk. Egyvalamit jelent imádság formájában szavakat kimondani, és teljesen mást egyszerű hittel imádkozni, azzal a teljes, tiszta és szilárd bizonyossággal, hogy megkapjuk, amit kérünk. Félő, hogy sok úgynevezett imádságunk soha nem jut feljebb a plafonnál. Ahhoz ugyanis, hogy imáink Isten trónjához eljussanak, a hit szárnyainak kell hordozniuk őket. Olyan szívekből és elmékből kell származniuk, melyek szent céllal egyesültek, hogy várják Istenüket azokkal a dolgokkal kapcsolatban, melyekre valóban szükségünk van.

Felmerül a kérdés, hogy az imádságainkban és az imaalkalmainkon nem látszik-e szomorú hiányosság ezen a ponton? Nem nyilvánvaló-e a hiányosság abból, hogy imádságaink oly kevés eredménnyel járnak? Nem kell-e vajon megvizsgálni magunkat, milyen mértékben fogjuk fel egyáltalán az imádságnak ezeket a feltételeit, nevezetesen az egy akaratot és a hitbizalmat? Hiszen, ha igaz – márpedig igaz, mert Krisztus megmondta –, hogy ha ketten megegyeztek, hogy hittel kérjenek valamit, akkor megkaphatják, bármit kérjenek is, miért nem látunk több feleletet imádságainkra? Nem lehet, hogy bennünk van a hiba? Nem hiányzik-e belőlünk az egyetértés és hitbizalom?

A Máté 18,19-ben Urunk a közösséghez minimálisan szükséges számot, a kettőt említi, de természetesen az ígéret tizeknek, huszaknak, százaknak is szól. A lényeg az, hogy tökéletesen egyetértsenek és teljes mértékben meg legyenek róla győződve, hogy megkapják, amit kérnek. Ez alapjaiban változtatná meg imaösszejöveteleink hangvételét és jellegét. Sokkal valóságosabbá tenné a szokásos imaóránál, mely sajnos gyakran szegényes, kihűlt, élettelen, céltalan és felületes, és minden látszik benne, csak nem a szívbéli egyetértés és a rendíthetetlen hit.

Milyen óriási különbséget jelentene, ha annak alapján jönnénk össze imádkozni, hogy két vagy több hívő szívvel-lélekkel megegyezett, hogy együtt várjanak Istenre valamivel kapcsolatban, és kitartsanak imádságban, míg választ nem nyernek! Milyen kevés ilyet látunk! Hétről hétre részt veszünk az imaórákon – és nagyon helyes, tegyük is –, de nem kellene megvizsgálnunk Isten előtt, mennyire is értünk egyet abban az egy vagy több tárgyban, amit a trónus elé kívánunk terjeszteni? Az erre a kérdésre adott válasz az imádság belső feltételei közül pedig egy újabbhoz kapcsolódik.

Olvassuk el a Lukács 11,5-10-et: „És monda nekik: Ki az közületek, akinek barátja van, és ahhoz megy éjfélkor, és ezt mondja neki: Barátom, adj nekem kölcsön három kenyeret, mert az én barátom én hozzám jött az útról, és nincs mit adjak ennie; az pedig onnét belülről felelvén, ezt mondaná: Ne bánts engem: immár az ajtó be van zárva, és az én gyermekeim velem vannak az ágyban; nem kelhetek fel, és nem adhatok neked? Mondom nektek, ha azért nem fog is felkelni és adni neki, mert az barátja, de annak tolakodása miatt felkél és ad neki, amennyi kell. Én is mondom nektek: Kérjetek és megadatik nektek; keressetek és találtok; zörgessetek és megnyittatik nektek. Mert aki kér, mind kap; és aki keres, talál; és a zörgetőnek megnyittatik” (Károli).

A lehető legnagyobb a jelentőségük ezeknek az igéknek, hiszen részét képezik annak, amit Urunk a tanítványok kérésére válaszolt: „Urunk, taníts minket imádkozni!”. Senki ne gondolja egy pillanatra se, hogy magunkra mernénk venni annak felelősségét, hogy másokat imádkozni tanítsunk. Isten ments! Mi sem áll távolabb szándékunktól. Pusztán arra törekszünk, hogy olvasóinkat közvetlen összeköttetésbe hozzuk Isten Igéjével – és a mi áldott Urunk és Mesterünk valóságos mondataival –, hogy ezeknek a mondatoknak a fényében saját maguk ítélhessék meg, hogy imádságaink és imaalkalmaink mennyire felelnek meg az isteni mércének.

Mit tudhatunk meg tehát a Lukács 11-ből? Milyen elvi feltételeket állít elénk? Először is arra tanít minket, hogy fogalmazzunk konkrétan imádságainkban: „Barátom, adj nekem kölcsön három kenyeret”. Valamilyen határozott szükséglet merült föl, és ezt juttatja kifejezésre; erre az egyre gondol, ez van a szívén is, és erre az egyre szorítkozik. Nem beszél hosszan mindenféle egyébről, elkalandozva, ötletszerűen belekapva ebbe-abba, hanem határozottan, világosan és egyértelműen közli: „Három kenyeret kérek. Ha nem lesz meg, én nem tudom, mit csinálok! Senki máshoz nem fordulhatok, a dolog sürgős, éjszaka van!” A kérés a körülményekből fakadóan határozott és egyértelmű. Nem tér el attól az egytől, ami a lényeg: „Barátom, adj nekem kölcsön három kenyeret”.

Az időpont kétségkívül alkalmatlan – „éjfélkor”. A jelek nem túl biztatók. Az illető barát már nyugovóra tért, az ajtót bezárta, gyermekei ott vannak vele az ágyban, nem tud kikászálódni onnan. Ez mind nagyon elkeserítő, a barát mégis nyomatékosan közli, mire van szüksége: meg kell kapnia a három kenyeret.

Vegyük észre, milyen nagyszerű gyakorlati útmutatás rejlik itt. Óriási haszna lehet ennek imádságainkra és imaalkalmainkra nézve. Tagadhatjuk-e, hogy imaösszejöveteleinken fájdalmasan sok a hosszú, csapongó, felületes imádság? Nem sorolunk-e el gyakran egy csomó olyasmit, amivel kapcsolatban nem is érzünk szükséget, és egyáltalán nem is számítunk rá, hogy választ kaphatunk? Nem rökönyödnénk-e meg nagyon, ha az Úr egyszer csak megjelenne az imaóra végén, és megkérdezné: „Konkrétan mit szeretnétek, hogy csináljak, vagy adjak meg nektek?”

Meggyőződésünk, hogy komolyan meg kell fontolnunk mindazt, amiről itt beszélünk. Hisszük, hogy imaösszejöveteleinknek őszinte komolyságot, üdeséget, izzást, mélységet, valóságot és erőt kölcsönözne ha a szívünkben valamilyen határozott kívánsággal érkeznénk, amelybe testvéreinket is be szeretnénk vonni. Néhányan szükségesnek érezzük, hogy hosszú imádságokat mondjunk, amelyben mindenfélét felsorolunk – gyakorta helyes és jó dolgokat, ez kétségtelen – de az ember gondolatait teljesen összezavarja a témák sokasága. Mennyivel jobb, ha egyszerre csak egyvalamit hozunk a trón elé, komolyan könyörgünk érte, majd szünetet tartunk, hátha a Szent Szellem másokat is indít, hogy hasonlóképpen imádkozzanak ugyanezért, vagy valamilyen más, ugyanilyen konkrétan megfogalmazott dologért.

A hosszú imádságok gyakran fárasztók, sőt egyenesen gyötrelmesek. Mondhatják egyesek erre, hogy nem kellene a Szent Szellemet időkorlátok közé szorítanunk. Ez így igaz – távol álljon tőlünk az ilyesmi! Ki merné magát efféle káromlásra ragadtatni? Mi pusztán összehasonlítjuk azt, amit az Igében találunk (ahol az imádságok jellegzetesen rövidek és lényegretörők, pl. a Mt 6, Jn 17, Csel 4,24-30, Ef 1. és 3. fejezetben stb.) azzal, amit oly gyakran – de hála az Úrnak, nem mindig – az imaóráinkon tapasztalunk.

Tartsuk tehát mindig szem előtt, hogy az Igében nem a hosszadalmas imádságok a jellemzők. Sőt, a Márk 12,40, ahogy több más igehely is inkább elítélőleg említi őket. A rövid, buzgó, lényegre törő imádságok jelentős frissességet és intenzitást váltanak ki az imaórán; másfelől azonban a hosszú és változatos témák közt csapongó imák általában nyomasztóan hatnak mindenkire.

A Lukács 11-ben azután egy újabb, nagyon fontos elvi alapfeltételt is találunk, ez pedig az alkalmatlankodás, vagyis a „tolakodás”. Urunk azt mondja, hogy ez az ember pusztán az eltökélt tolakodásával eléri a célját. Nem lehet lerázni, neki kell az a három kenyér. A tolakodás ott is sikerrel jár, ahol a barátságra való hivatkozás nem elég. Az ember konokul ragaszkodik céljához, nem lévén ugyanis más lehetősége. Nagy szükségben van, és semmivel sem tudja kielégíteni. „Semmit sem tudok adni úton lévő barátomnak.” Azaz nem tágíthat onnan, míg meg nem kapja, amit kér.

A kérdés immár az, milyen mértékben tesszük magunkévá ezt a nagyszerű tanítást? Áldott legyen Isten, hogy Ő nem „onnét belülről” felel nekünk. Soha nem mondja, hogy „hagyjál békén, nem kelhetek föl, hogy adjak neked”. Ő mindig a mi igaz és hű „Barátunk”, Ő mindig örömmel, készségesen és szemrehányás nélkül ad. Dicsérjük ezért az Ő szent nevét! Mégis bátorít az alkalmatlankodásra. És el kell gondolkoznunk tanításán, hiszen annyira szomorú hiányát tapasztaljuk imaalkalmainkon. Ha megnézzük, azt fogjuk találni, hogy a tolakodás hiánya arányban áll a konkretizálás hiányával. A kettő összefügg egymással. Ahol megvan pontosan, hogy mit kérünk („három kenyeret”), általában a vele kapcsolatos alkalmatlankodó, sürgető kérés is meglesz, csakúgy, mint a megszerzésére irányuló, határozott szándék.

Arról van szó sajnos, hogy túl tétovák, túl általánosak és homályosak vagyunk az imádságainkban és az imaalkalmakon. Nem azt a benyomást keltjük, hogy itt valakik azt kérik, amit szeretnének, és azt várják, hogy megkapják, amit kértek. Ez teszi tönkre az imaórát, ez teszi súlytalanná, céltalanná, erőtlenné; ettől lesz belőle csak csupa tanítás vagy beszéd, ahelyett hogy mély, komoly és buzgó imaösszejövetel lenne. Meggyőződésünk, hogy Isten egész gyülekezetét fel kell rázni ezzel a fontos témával kapcsolatban, és ez a meggyőződés indít minket, hogy e tanácsokkal és javaslatokkal szolgáljunk, amivel még nem végeztünk.

A keresztény ember öt teendője – 1. Az újonnan születés (F. B. Meyer)

PDF: FB_Meyer_A_kereszteny_ember_5_teendoje-1-ujonnan_szuletes

Előszó

Minden ember lelkében, akiben a Szent Szellem munkálkodni kezdett, olyan mély vágyódás él, melyet nem lehet pusztán intellektuális szempontból kielégíteni. Ahogy Dávid és a mi saját tapasztalatunk is mutatja, szívünk és testünk az élő Isten után kívánkozik. Isten azonban Szellem, és akik Őt imádják, illetve abban az isteni közösségben szeretnének osztozni, melybe Ő meghívott minket, szellemben és igazságban kell ezt tenniük.

A gyülekezetlátogatás jelenlegi hanyatlása valószínűleg nagyrészt annak tudható be, hogy az igehirdetők nem voltak képesek megfelelni az emberi szellem azon igényének, hogy keresztény hitünk szellemi és örökkévaló vonatkozásait megfelelőbb módon mutassák be, valamint erőteljesebben és világosabb elemzés által tárják föl a sötétségen keresztül az Istenhez vezető lépéseket.

Ehhez nem szükséges az Újszövetség oldalain túllépnünk. A múlt nagy szentjei, kiknek neve ragyog a menny boltozatán, minden szükségeset megtaláltak a Bibliában, és ami nekik elegendő volt, az nekünk is megfelelő lesz. A következő oldalakon – bármennyire méltatlanul is –, ezeket a lépéseket soroljuk fel és magyarázzuk meg, hogy a kereső lélek útmutatást kapjon abban az oda fel való törekvésben és belső megtapasztalásban, mely az Istennel való egységben csúcsosodik ki.

F. B. Meyer

1. Az újonnan születés szükségessége

Az újonnan születés

„Dicső és szerető mennyei Atyám! Hálát adok Neked, hogy hit és a Te Szent Szellemed helyreállító kegyelme által felülről születtem. Add, hogy lehessek minél inkább gyermeki szívű, add nekem a gyermekszív egyszerűségét! Tegyen bizonyságot a Te Szellemed az én szellememmel, hogy a Tiéd vagyok örökre – a Te mindent felülmúló szereteted által!”

„Felülről kell születnetek” (Jn 3,3.7)

Ez volt az első, amit Krisztus Nikodémusnak mondott, amikor az az éjszaka leple alatt eljött Hozzá. „Senki sem láthatja meg Isten királyságát, ha felülről nem születik (…). Ne csodáld, hogy azt mondtam néked, hogy felülről kell születnetek” (Csia ford.).

Ha nem szabad csodálkoznunk a dolog módján, bizonyosan csodálkozhatunk először is azon a rendkívüli lehetőségen, mely megnyílt számunkra, hogy az Örökkévaló Isten fiai és leányai lehetünk; másodszor pedig azon, ha valaki semmibe veszi ezt a hatalmas lehetőséget.

Az emberi lehetőségek egész sorában az a legcsodálatosabb dolog, hogy nekünk, halandóknak lehetőségünk kínálkozik arra, hogy a Mindenható, Örökkévaló Isten fiai és leányai legyünk, ha pedig gyermekek, akkor örökösök is, örökösei Istennek és örököstársai Krisztusnak. „Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, s még nem vált láthatóvá, hogy mikké leszünk” (1Jn 3,2). Mégis, így kell lennie, különben az Isten Fia soha nem jött volna el, hogy megismertesse velünk a számunkra elérhető bámulatos lehetőségeket. Az örökkévalóság csodája lenne az is, ha angyalok ilyen magasztos dicsőségre hívattak volna el; noha ők sosem buktak el úgy, mint mi, vagy vétkeztek úgy, mint mi. De hogy nekünk, egy bukott faj gyermekeinek lehetőségünk legyen arra, hogy a legbensőségesebb értelemben a Mindenható Úr Isten fiaivá és leányaivá legyünk, és az Ő dicsőségében osztozzunk, ha ezt mélyen meggondoljuk, a szavunk is elakad!

És csodálkozásunk még nagyobb lesz, valahányszor bepillantást nyerünk saját szívünk gonoszságába! „Bizonyosan – mondta Jonathan Edwards – nem lehet észszerűtlen, hogy mielőtt Isten megszabadítana minket bűnös állapotunkból és a ránk váró örök veszedelemtől, megadja nekünk, hogy kellően felfoghassuk, micsoda gonoszságból szabadít meg minket, hogy így jobban értékelhessük mindazt, amit Ő tenni készül értünk.” Joseph Alleine pedig elmondja, hogy saját gonosz szívével kapcsolatban így kiáltott fel: „Ó, Uram, Istenem, elveszett vagyok, és ha Te nem találsz valamilyen megoldást, soha nem menekülök meg! Ó, Uram, irgalmazz!” És mi lehet szörnyűbb annál az állapotnál, amelyben S. H. Hadley is volt, aki megtérése után százak megmentésének eszköze lett Jerry McAuley missziójánál New Yorkban. A következőket mondta:

„Egyik este egy harlemi kocsmában ültem nincstelenül, haldokló, idült alkoholistaként. Nem volt sem otthonom, sem barátaim, és mindenemet vagy elzálogosítottam, vagy eladtam, csak hogy italra költhessem. Aludni csak úgy tudtam, ha előtte holtrészegre ittam magam. Napok óta semmit sem ettem, és négy napja éjjelente delirium tremenstől szenvedtem. Korábban megfogadtam, belőlem nem lesz csavargó, mielőtt ide jutnék, ha erre kerülne a sor, inkább a folyó mélyét választom otthonomul.”

A legelhagyatottabb, legmélyebbre süllyedt emberek tízezreit emelte ki Isten a szennyből egyenesen a Bárány trónjához. Bálványimádók, elasszonyultak, házasságtörők, tolvajok, harácsolók, iszákosok, gyalázkodók, uzsorás rablók voltak – de megmosattak, megszenteltettek, megigazíttattak a Jézus nevében és a Szent Szellem ereje által. „És mindazoknak, akik befogadták őt, felhatalmazást [jogosultságot (R.V.)] adott, hogy Isten gyermekeivé legyenek, azoknak, akik hisznek az ő nevében; kik nem vérből, sem testi akaratból, hanem Istenből születtek” (Jn 1,12-13, angolból).

Hármas természetünk

Segítségünkre lesz a következő felsorolás. Három szinttel vagyunk képesek érintkezni.

1. Szellemünk által érintkezhetünk a felettünk lévő világgal.

2. Lelkünk által érintkezhetünk a körülöttünk lévő világgal.

3. Testünk által érintkezhetünk az alattunk lévő világgal, az anyagi világgal, mellyel testünk az öt érzék – szem, fül, orr, száj és érintés – kapuja révén szoros kapcsolatban áll.

A lélek az öntudat lakhelye, a személyiségünk központja. Az egyéni természetünk itt alakul ki és itt uralkodik. Isten azt mondta: „Minden lélek az enyém” (Ez 18,4). A lélek szintjén találhatók a tudat részei, az akarat, a gondolkodás, a szeretetteljes vonzalom, a gyakorlati életben való eligazodás képessége – mindezek az egyéni létünk alkotóelemei. A lélek ezen szintjéről lépcső vezet felfelé a szellemhez, melynek révén Istennel és a szellemi világgal kerülhetünk kapcsolatba, a lefelé haladó lépcső pedig a testhez visz, mely által az anyagi világot érintjük. Ó, mily sajnálatos, hogy a szellemi lépcső szőnyege ma is majdnem ugyanolyan érintetlen, mint amikor lefektettük, míg az, amelyik a fizikai világhoz vezet, mára szinte rongyosra kopott!

Az ember Isten képére teremtetett (1Móz 1,27).

Isten Hármasság az Egységben: Atya, Fiú és Szellem, mégis egy (2Kor 13,13).

És mi is mindannyian ugyanúgy hármasság vagyunk egységben: szellem, lélek és test (1Thessz 5,23).

A kisgyermekben először a test jelenik meg, majd a lélek ébred fel, hogy felismerje, kifejezze szükségleteit, hogy sírjon, beszéljen, cselekedjen. Egy idő múltán pedig, ahogy a gyermeket megtanítják, hogy lehunyja szemét és imádkozzék, menny felé forduló kis arcának áhítatos kifejezése elárulja képességét a láthatatlan, örökkévaló és isteni dolgok iránt.

A felülről való születés pedig a szellemben történik meg. „Maga a Szellem tesz bizonyságot a mi szellemünkkel együtt, hogy Isten gyermekei vagyunk” (Róma 8,16). A testhez hasonlóan a szellemnek is megvan a maga öt érzéke, mely onnantól kezdve válik használhatóvá, hogy felülről születtünk.

A szellem által kerülünk kapcsolatba a Szabadítóval. A szellemünkkel engedjük be az Urat, aki kint áll és zörget. A szellemünkkel imádkozunk, elmélkedünk az Úr dolgain és növekedünk a kegyelemben. Szívünk szemeivel (a szellem másik megnevezése) ismerjük meg, mi az Ő elhívásának reménysége, az Ő öröksége dicsőségének gazdagsága és az Ő hatalmának mérhetetlen nagysága irántunk, akik hiszünk! (Ef 1,18-19).

Hogyan történik az újonnan születés

Egyik nap egy barátommal sétálgattam a kertjében, melyre okkal lehetett büszke, amikor egyszer csak megjegyezte:

– Idén semennyi tűzbabom nem lesz.

– Hogy-hogy?

– Nagyon kevesen voltak a méhek, azt hiszem, a kemény tél intézte el őket.

Persze értettem, mire gondol. Amikor a méhek rászállnak egy virágra, hogy virágport gyűjtsenek, természetesen nincsenek tisztában azzal, hogy testükön magukkal szállítják az értékes pollent, vagyis azt a kicsiny magot, melyre az adott virágban lévő befogadó szerv vár. A magnak előbb be kell jutnia oda, hogy termés jöhessen létre, és ha nincsenek méhek, hogy a magot a virághoz szállítsák, a gyümölcs sem születhet meg. A gyümölcs a virágporszem és a méheket szépségével vagy illatával vonzó virág egyesüléséből születik.

Hasonlóképpen kell befogadnunk Istennek az Isten Igéjében lakozó életét a mi saját természetünkbe, hogy fentről születhessünk, nem romlandó, hanem romolhatatlan magból, az örökké élő Isten üzenete által, mert minden földi élet olyan, mint a fű. A fű elszárad és virága lehull, de az Úr Igéje megmarad mindörökké (lásd 1Péter 1,23-24).

Ezért elengedhetetlenül fontos, hogy az Igét terjesszük! A Szentírás az isteni magtartó! Tanítsuk a gyerekeknek! Hirdessék az igeszolgálók! Terjesszék a bibliatársulatok! Az Ige betűje öl, míg szelleme életet ad! „Aki a jó magot veti, az az Emberfia, a szántóföld pedig a világ; a jó mag az Isten királyi uralmának fiai” (Mt 13,36-37).

Az újonnan születés időpontja

Sok – sőt, talán a legtöbb – esetben Isten gyermekei nincsenek tudatában, pontosan mikor mentek át a halálból az életbe, és történt meg bennük a helyreállítás. Velem is ez a helyzet. Nem emlékszem sem a helyre, sem az időre, amikor gyermekként befogadtam szívembe „a romolhatatlan magot”. Lehet, hogy akkor történt, amikor mint gyermek, anyám mellett térdeltem, hogy elmondjam esti imámat. A későbbi években emlékszem, erősen próbáltam felidézni, miután hallottam egy igeszolgálót arról beszélni, hogy pontosan tisztában kell lennünk azzal, mikor kerültünk át Isten családjába. És mélységes vigasztalást jelentettek Spurgeon szavai: „Az ember akkor is bizonyos lehet afelől, hogy él, ha nem emlékszik születése napjára.”

Lehet, hogy a mennyben majd egy angyal meg fogja tudni mutatni nekünk a Bárány életkönyvében, hogy pontosan mikor léptünk át hit által Isten családjába. Addig is azonban János az első levelében legalább öt jeléről beszél annak, hogy a Mindenható Úr Isten fiai és leányai lettünk:

1. A világ nem ismer el minket (1Jn 3,1).

2. Nem tudunk megmaradni a felismert bűnben (1Jn 3,9-10).

3. Szent szeretetet táplálunk testvéreink iránt (1Jn 3,14).

4. Tudatában leszünk annak, hogy Isten élete és szeretete átjár minket (1Jn 5,1-2).

5. A Szabadító megtart minket igaznak és hűségesnek az Ő munkájáért (1Jn 5,18.20).

A legmeggyőzőbb és leghasznosabb jelet azonban a János 1,12-13 szolgáltatja: „De mindazoknak, akik befogadták, akik hisznek az ő nevében, hatalmat adott, hogy Isten gyermekeivé legyenek, akik nem vérből, sem a test akaratából, sem a férfiú indulatából, hanem Istentől születtek” (ÚRK). Mint ahogy kezünket lefelé fordítva előrenyújtjuk, és kézfejünk az ég, tenyerünk meg a föld felé néz, éppúgy azt, amikor a Szellemtől Isten családjába születünk, a mennyben úgy ismerik: „felülről születés”, a földön pedig úgy, hogy: „Jézusba vetjük bizalmunkat”!

Az újonnan születésnek fölülről kell jönnie

Az ásvány nem képes önmagát a növényvilágba föltornászni, a búza azonban lehajolhat, hogy a tápanyagdús talajból ásványokat szívjon fel, és önmagába építse.

A növény nem képes utat törni magának az állatvilágba, amikor azonban a tehén vagy a ló legelészik a mezőn, bármelyikük képes magába fogadni a füvet, és beemelni a saját szervezetébe.

Az állat nem képes magától az emberek világába bejutni, mégis, az értelmes kutya és gazdája közötti bensőséges kapcsolat révén bizonyos módon létrejöhet az emberi szintre való felemelkedés.

Ugyanígy az ember sem képes utat törni magának az Istennel való közösségbe, de mint a megtestesüléskor, Isten képes lehajolni a mi bukott szintünkre, felemelni minket, és Önmagába foglalni, hogy isteni természet részesei legyünk, hogy kimenekülhessünk a romlottságból, amely a kívánság miatt a világban van. Sőt, mi több, látni fogjuk a következő bekezdésben, hogy „Az ő isteni ereje mindennel megajándékozott minket, ami az életre és kegyességre való az ő megismerése által, aki minket a saját dicsőségével és hatalmával elhívott (…), hogy általuk isteni természet részeseivé legy[ünk]!” (lásd 2Péter 1,3-4).

Az újonnan születettek öröksége

A Lukács 15,31-ben Urunk betekintést ad abba, hogy szándéka szerint mi mindent foglal magában az a szent kapcsolat, melybe akkor lépünk be, amikor Isten családjába születünk, és helyreállító kegyelme által az Ő gyermekeivé leszünk: „Gyermekem, te mindenkor velem vagy, és mindenem a tied.” Mindnyájunk számára ez az Isten szándéka e szavak szerint.

(a) Közös természet. Gyermekekké leszünk, nem pusztán örökbefogadás, hanem születés által, mely révén az isteni természet részeseivé válunk. Az emberi faj minden egyes gyermeke meghívást kapott, hogy Isten gyermeke legyen, és Ő elküldi Fiának Szellemét a szívünkbe, és ezt kiáltja: „Abbá, Atyám!”

(b) Közösség egymással. „Te mindenkor velem vagy.” A példázatban szereplő apa vágyott két fia társaságára. Lehet, hogy felesége elhunyt, ő meg magára maradt, és azt gondolta, fiai társaságában enyhül magányossága. A földi szülő épp annyira vágyik gyermeke társaságára, mint Isten a miénkre. Nem kevés, amikor azt kéri: „Fiam, add nekem a szívedet”, de nincs szó, ami kifejezhetné a végtelen szeretet vágyakozását az azokkal való szoros közösségre, akikért még a saját Fiát sem kímélte.

(c) Közös tulajdon. „Mindenem a tiéd.” Arra hívattunk, hogy fiak legyünk, és ha fiak, „örökösök is, örökösei Istennek és örököstársai Krisztusnak”. Hihetetlen, de igaz! Most még kiskorúak vagyunk, még nincs ránk bízva teljes mértékben mindaz, ami a miénk. Gondviselők és vigyázók felügyelete alatt állunk az Atya által kijelölt időig, de az bizonyos, hogy nem rabszolgák vagyunk, hanem fiak, és ha fiak, akkor Isten örökösei. Minden a miénk, akár élet, akár halál, akár jelenvalók, akár eljövendők, és mind közül a legcsodálatosabb: Krisztus kikutathatatlan gazdagsága.

Ó, emberlélek, kérlellek, ne legyen nyugtod addig, míg a Szabadítóba vetett egyszerű hit által gyermekké nem leszel, és be nem lépsz kimeríthetetlen örökségedbe!

Rees Howells: Közbenjárás – az angliai csata

PDF: Rees_Howells_Intercessor-Battle_of_England-HU

(Részlet Norman Grubb: Rees Howells, Intercessor c., 1952-ben megjelent életrajzi könyvéből)

A következő közbenjáró harcra a légitámadások és az angliai csata krízise miatt került sor, amikor Göring megkísérelte megszerezni a levegő feletti uralmat, hogy ezzel előkészítse Anglia megszállását. [Rees Howells és imatársai] egyik létfontosságú kérdésben sem bíztak semmit a véletlenre, és nem hagyatkoztak pusztán olyan imádságokra, melyeket leginkább vaktában lövöldözésnek nevezhetünk. Mindent megvizsgáltak Isten jelenlétében, és az indítékokat addig rostálták, míg a Szent Szellem végül világosan megmutathatta szolgáinak, hogy milyen imát vár, amelyet majd meg fog válaszolni. Akkor a hit ráállt erre a kijelentett imádságra, és megragadta a győzelmet; és nem nyughattak addig, amíg Isten nem adott nekik bizonyosságot arról, hogy a hit diadalmaskodott, és biztos a győzelem. Nem csak annyiról volt szó tehát, hogy imádkoztak, és utána reménykedtek abban, hogy Isten meg fogja őket hallgatni. Az akkori összejöveteleken készített feljegyzésekből idézünk.

1940. szeptember 2-án Howells azt mondta: „Szeretném látni, hogy jogosan lehetünk-e szabadok az aggódástól, amikor itt vannak ezek a repülőgépek felettünk. Sietve beálltunk a résbe, hogy megmentsük a zsidó gyermekeket Hitlertől, amikor kitoloncolta őket [a háború kitörése előtt nem sokkal Hitler több ezer zsidó gyermeket toloncolt át a lengyel határon. Howells szívét a közbenjáráson túl arra indította az Úr, hogy vásárolja meg számukra Penllergaert, ezt a hatalmas és gyönyörű birtokot számos lakóépülettel, melyhez – imáikra válaszul – a szükséges összeget is rendelkezésükre bocsátotta az Úr. Itt helyezték el az üldözött zsidó gyermekeket, azokat, akiket a háború kitörése miatt még sikerült elhozni. Végül a Bibliaszeminárium is ezekbe az épületekbe költözött át.] Tarthatunk-e most igényt oltalomra az összes misszionáriusgyermek számára is? Ha a hitem nem felel meg ennek a mostani helyzetnek, a védelmük érdekében mindegyik gyermeket fel kellene vinnem az óvóhelyre ma este, és ottmaradnom velük. De nekünk is félnünk kell-e azért, mert mások félnek? Ha bíztam Istenben azért, hogy lehetővé teszi számunkra ezeket az épületeket, akkor most bízom Istenben azért is, hogy megőrzi őket. Szeretném, ha megalapozódnátok ebben a bizalomban. A hitünknek valódi alapra van szüksége, ha ezek a légitámadások hónapokig eltartanának. Tudunk-e bízni Benne, hogy megcselekszi a lehetetlent, ugyanúgy, mint ahogy a finanszírozás kérdésében teszi?”

„Egyedül attól félek, hogy esetleg nem ismerem föl Isten akaratát. Sokan félnek a következményektől. Ebben a kérdésben nagyon világosan kell fogalmaznom, mert Isten azt mondja: »Ha a következményektől félsz, ne gyere hozzám védelemért«. Nagy különbség van a következményektől való önös félelem és aközött, hogy azért szeretnénk Isten oltalmát, mert elvégzendő feladatunk van az Ő számára. Tényleg győzedelmeskedtünk-e?”

A Howells által említett óvóhely, ahová azt mondja, elvihetné a gyermekeket, arra a kötelezettségére utalt, hogy menedéket biztosít az akkoriban mintegy háromszáz nappali tagozatos diák számára. De a többi diákkal és a misszionáriusok gyermekeivel kapcsolatban, akik összesen mintegy hatvanan voltak (akik a szeminárium családjához tartoztak), az Úr azt mondta, hogy se óvóhelyre, se gázálarcra nincs szükségük (de mindenki teljesen szabadon élhetett bármelyikkel, ha akarta). Isten pedig teljes mértékben igazolta Howells helytállását a háború alatt azzal, hogy nem engedte, hogy egyetlen bomba is érinthesse a szeminárium területét, habár a város, stratégiai fontosságú kikötőjével együtt, igen súlyos légicsapásoknak volt kitéve. De nézzük tovább a napló feljegyzéseit:

Szeptember 3. Egy súlyos éjszakai légitámadás után: „Biztos vagyok benne, hogy az Úr azért vitt ma be a városba, hogy megláthassam, milyen az, amikor körülbelül kétmillió font értékben válnak épületek a földdel egyenlővé. Arra gondoltam: »Megérte vajon megvenni Penllergaert, ha azzal is ez történik? Megéri vajon terheket hordozni és vállalni a szenvedést a Királyságért?« Megláthattam, mivé lehetnek ezek az épületek, ha Isten nem oltalmazza meg őket. Azon kaptam magam, hogy ugyanúgy imádkozom a városért, mint előző este a szemináriumért”.

Szeptember 4. „Nagyon súlyossá válhat a helyzet az országban a légicsapások miatt. Soha korábban nem éltünk még ilyet. Az a fontos, hogy megtudjuk, hol van ebben Isten. Amikor minden éjjel veszély fenyeget, sokáig eltart megbizonyosodni afelől, hogy Isten oltalma alatt állunk. Elmondhatjuk-e, hogy biztonságban vagyunk a légitámadások alatt? Mondta ezt Isten nekünk? Mert lehet, hogy úgy próbáljuk Isten Igéjét használni, hogy az Ő ereje nincs ott mögötte. Ha Isten meg akar szabadítani minket ettől a pokoltól, akkor némi erőnek kell felszabadulnia. Hacsak nem vagyunk biztosak a saját győzelmünkben, soha nem leszünk képesek az ország megszabadulásáért imádkozni. Újra és újra megkötöttük az ördögöt, és remélem, hogy ismét meg fogjuk tenni, amikor eljön Isten ideje ebben a háborúban.”

Szeptember 7. „Hány ember szívét markolta meg a légitámadások miatti félelem? Ha el tudjátok hinni, hogy megszabadultatok a pokoltól, miért nem tudjátok elhinni, hogy megszabadultatok a légitámadásoktól? Mindig találok valamit, ami egész napra örömöt ad nekem, és a mai örömöm az, hogy Isten oltalma alatt állunk. De ha nem bízunk Benne igazán, hogyan tudjuk dicsérni Őt? Ez a békesség, amelyet a Szabadító ad, nem művi dolog. Ez olyan mély, hogy még az ördög sem zavarhatja meg. Amíg bármi zaklatottság vagy félelem van bennünk, nem tudjuk meghallani a Szellem dolgait. Szemernyi félelmet sem vihetünk be Isten jelenlétébe.”

Szeptember 8., 9:00: Nemzeti imanap. „Hazánkban csak külső vallásosság van, népünk se nem hideg, se nem forró, mint a laodiceai gyülekezet. Térítse Isten vissza a nemzetet! Egyetlen okunk a magasztalásra az, hogy az ellenség nem tudta megszállni az országunkat.”

A déli istentiszteleti alkalmon, amikor Howells éppen beszélni kezdett, német repülőgépek húztak el fölöttük. Lent a mezőn eldördültek a légvédelmi ágyúk, és felharsant a sziréna, ő azonban folytatta a beszédet, és „a gyülekezetet teljesen rabul ejtette”. Ez volt az a pont, amikor a védelemért való imádság terhe és az elmúlt néhány nap kérdőjelei magasztalásba és bizonyosságba váltottak át. Megkapták a győzelem teljes bizonyosságát, és ez Rees Howells szavaiból is kicseng: „Micsoda győzelem! Akik a Szellemben vannak, látják, hogy ez győzelem, mert Ő hitet talált bennünk. Micsoda öröm! Micsoda magasztalás! Isten valószínűleg nem adna hitet a háborús győzelemre, míg előbb a személyes győzelmet meg nem szereztük.” Az istentisztelet éppen véget ért, amikor a veszély elmúltát jelző sziréna megszólalt. „A halál legyőztetett, mondjátok el örömmel, ti hívek” – énekelték záróénekként.

Ugyanazon a napon a délutáni alkalmon Howells kifejtette: „Most már nyomtatásba is adhatnám, hogy az ördög itt nem teheti rá a kezét senkire sem. Nem szükséges tovább imádkoznunk. Amikor hiszel, abbahagyod az imádkozást. Soha korábban nem éltünk meg ilyen győzelmet, hogy pontosan úgy folytattunk mindent, mintha nem lenne háború. Hogyan is szerezhettünk volna győzelmet a világnak, ha nem hittünk volna először mi magunk? Nem bízhatunk semmiben, csak a hívő imádságban. Ó, ahogy a Szent Szellem leszállt ránk ma délelőtt az úrvacsorai istentiszteleten, és kijelentette nekünk az Ő győzelmét!”

Szeptember 9. „A Szent Szellem olyan hitet talált, mely megegyezik azzal, amit Ő tenni szándékozik. Vigyázzatok, hogy higgyetek! A hit a legkényesebb dolog, amire csak gondolni lehet. Olyan, mint a pára; könnyen elszalaszthatjuk. A győzelem tegnap délelőtt megtörtént, és ha nem láttátok, lehet, hogy sosem fogjátok meglátni. Innentől fogva az Úr vezetheti ezt a harcot, de korábban a hit nélkül nem tehette volna ezt meg.”

Szeptember 10. „Mi van, ha az imanapon imádságok milliói szálltak föl, és közben senki sem hitt? A vasárnapi győzelem után nagy szabadságunk van imádkozni, hogy Isten valóban leszámoljon a nácikban rejlő ördöggel, és vessen véget ennek a gonosz rendszernek. Az imádságunk Londonért az, hogy Isten most fordítsa meg a helyzetet, és mentse az életeket. Kétségtelen, hogy az ellenség gúnyt űz a múlt vasárnapi nemzeti imanapból.”

Szeptember 11., amikor az angliai csata London és Dél-Anglia fölött a leghevesebb volt: „Nagyon sok helyet bombáztak Londonban, még a Buckingham Palota is kapott találatot. Rámnehezedett, hogy imádkozzunk a királyért és a királynéért, és hiszem, hogy imádságunk meghallgatásra talál. Most csak figyelem, Isten hogyan ragadja meg az ellenséget.”

Szeptember 12. „Tegnap este azért imádkoztunk, hogy az Úr védje meg Londont, és hogy az ellenségnek ne sikerüljön áttörnie, és Isten meghallgatta az imát. Hacsak Isten nem tudja megfékezni és megkötözni ezt az ördögöt, egyetlen ember sincs biztonságban. Ha védelmet kaptunk az épületeink számára, miért ne kaphatnánk védelmet az országnak? Milyen csodálatos napok ezek!”

Szeptember 14. „Mivel hittünk, Isten tudtunkra adta, mi fog következni. Minden teremtménynek hallania kell az evangéliumot; a zsidóknak vissza kell szerezniük Palesztinát; és a Szabadítónak vissza kell jönnie.”

Churchill háborús emlékirataiban szeptember 15-ét nevezi meg a légi háború „döntő dátumának”. Elmondja, hogyan kereste föl a RAF (a Királyi Légierő) műveleti szobáját azon a napon, és nézte végig az ellenséges repülőosztagok beözönlését, valamint, hogy a mieink hogyan szálltak föl, hogy szembeszálljanak velük. Eljött a pillanat, amikor végül megkérdezte a légimarsallt: „Milyen egyéb tartalékunk van még?” „Nincs semmilyen”, felelte a légimarsall, és elmondta később, hogy Churchill tekintete mennyire elkomorult. „Nos, volt is rá okom”, teszi hozzá a miniszterelnök az emlékirataiban. Eltelt még öt perc, és egyszer csak „úgy tűnt, hogy az ellenség visszafordul. Az asztalon lévő korongok elmozdulása a német bombázók és vadászgépek folyamatos észak felé tartó haladását mutatta. Újabb támadásnak nem volt jele. Még tíz perc múlva pedig a művelet véget ért.”

Semmilyen látható oka nem volt annak, hogy miért fordult vissza a Luftwaffe éppen akkor, amikor a győzelem már a markukban volt. De mi tudjuk, miért.

A háború után Lord Dowding légi főmarsall, a vadászrepülő-parancsnokság feje az angliai csatában, ezt a sokatmondó megjegyzést tette: „Még a csata közben is napról napra szembetűnő volt, mennyi külső segítség érkezik; a végén pedig az volt az érzésünk, hogy valamilyen különleges isteni beavatkozás történt, mely megváltoztatta az események láncolatát, amik egyébként bekövetkeztek volna.”

Rees Howells: Közbenjárás Dunkerque-ért

(Részlet Norman Grubb: Rees Howells, Intercessor c., 1952-ben megjelent életrajzi könyvéből)

PDF: Rees_Howells_Intercessor-Dunkirk-HU

A második világháború kitörését megelőző négy évben, mint már láttuk, Rees Howells szívbéli terheit a helyi gondokról – melyek középpontjában a bibliaszeminárium fejlesztése volt – a nemzeti és nemzetközi ügyekre helyezte át az Úr. Howells szavaival: „A világ lett a mi parókiánk, és az Úr arra indított minket, hogy felelősséggel járjunk közben országokért és nemzetekért”. Azt is láthattuk, hogy az Úr a szemináriumi munkatársak és hallgatók körében a közbenjárás különleges eszközét készítette elő a közelgő világválságra való tekintettel.

Howells 1936. márciusában kezdte világosan látni, hogy Hitler a Sátán ügynöke annak megakadályozásában, hogy az evangélium minden teremtményhez eljuthasson. Ahogy később mondta: „Hitler elleni harcunkban mindig azt mondtuk, hogy nem emberrel, hanem az ördöggel állunk szemben. Mussolini ember, de Hitler más. Meg tudja mondani a napját, amikor ez a »szellem« belé költözött”. Howells több éven át hangsúlyozta, hogy Istennek el kell pusztítania Hitlert ahhoz, hogy az a prófécia, mely szerint az evangélium minden teremtménynek hirdettetni fog, beteljesedhessen.

Rees Howells az elején hitt abban, hogy Isten teljesen meg fogja akadályozni a háborút. Láttuk, hogy a Szeminárium hogyan harcolt a térdein a müncheni válság idején, és hittek a békében. Amikor Európa fellegén egyre sötétebb felhők kezdtek gyülekezni, Howells még mindig hitt abban, hogy Isten közbelép, és megakadályozza a háborút. Prognózisa mellett egészen a Nagy-Britannia és Németország közötti, 1939. szeptember 3-i hadüzenet napjáig kitartott. De még ekkor sem ingott meg. Bár azt mondták neki, hogy az előrejelzése téves volt, mégis hálát adott Istennek, hogy megtette. „Ha újra lehetőségem lenne megjövendölni ezt, még ma este megtenném, habár sokkal tovább ment, mint gondoltuk volna. Hitlert félre kell tenni az útból, mert ha nem, két év múlva ismét előlép. Tudni akarom, hogy a Szent Szellem erősebb, mint az ördög a náci rendszerben. Ez a korszakok csatája, és a győzelem itt emberek milliói számára jelent győzelmet.”

A hadüzenet napján a következő nyilatkozatot tette közzé: „Az Úr tudtunkra adta, hogy el fogja pusztítani Hitlert és a náci rezsimet, hogy a világ megtudja, Isten és csakis Isten az, aki elűzi a diktátorokat. Három és fél évvel ezelőtt a Szemináriumnak heteken és hónapokon át ez volt az imádsága, és szilárdan hisszük, hogy az Úr meg fogja most válaszolni ezt az imát. Isten elszigetelte Németországot azért, hogy leszámolhasson ezzel a gonosz rendszerrel, mely az Antikrisztus, és kiszabadítsa Németországot, a reformáció földjét. Úgy fog elbánni a nácikkal, amiképp elbánt az egyiptomi hadsereggel Mózes idejében. Isten el fogja érni, hogy Hitler vagy a csatatéren, vagy lázadás, vagy egy nácik elleni nagy németországi felkelés által essen el.” A hadüzenet tehát távolról sem rázta meg őt és a vele tartókat, hanem csak még elszántabb közbenjárásra késztette őket a térdükön, mint valaha.

Most új módon lettek elhívva arra, hogy beteljesítsék a három évvel korábban tett fogadalmukat – hogy odaszánják életüket arra, „hogy a Királyság csatáit vívják, olyan valóságosan, mintha a nyugati frontra hívták volna őket harcolni”. Ez a háború elleni hitbéli kiállás azért, hogy az evangélium ne szenvedjen akadályoztatást, Isten módszerének bizonyult abban, hogy olyan felelősséget helyezett erre a társaságra, mely alól nem szabadulhattak, amíg az ellenség, amellyel Istennek dolga volt, meg nem semmisült.

Amikor egy hónapnyi harc után Hitler békeajánlatot tett, a Szeminárium a miniszterelnökkel egyetértésben jelentette ki, hogy a háborút folytatni kell, „amíg a hitlerizmus meg nem bukik”, annak ellenére, hogy a Szemináriumnak – mint oly sokaknak – bőven volt vesztenivalója a háború folytatásával.

A Szeminárium meggyőződését fejezte ki annak a könyvnek a címe is, amelyet Howells a háború első heteiben írt, és amely 1939. decemberében jelent meg: Isten szembeszáll a diktátorokkal – A nácik megjövendölt bukása. Ebben azt írta: „Dániel Istene meg fogja szabadítani Niemöller lelkészt és a több száz német evangélistát, akik követték őt a koncentrációs táborokba. Helyüket egy napon a fanatikus náci vezetők fogják elfoglalni, ha bármelyikük megmenekülne a gyors haláltól.”

Mussolini elleni vádbeszéde után Howells kijelentette: „Ha eljön a Németország feletti győzelem (…), Etiópiát is vissza kell adni az etiópoknak, és ez is benne lehet Isten mennyei tervében, hogy evangelizálja Etiópiát”. Azt is kijelentette, hogy „a bolsevizmust és Szovjet-Oroszországot Isten felhasználja tervében a gonosz náci rezsim megdöntésére”. Sztálinról azonban azt jövendölte: „Az ördög arra használta és még használhatja ezt az embert, hogy a gyülekezet legnagyobb ellensége legyen, akit a világ valaha ismert”.

Habár Howellsnek bizodalma volt abban, hogy Isten be fog avatkozni, hogy leszámoljon az ellenséggel, mégis „lehet, hogy sok kudarc következik még be addig, míg ezt megteszi (…) Lehet, hogy nekünk az izraelitákhoz hasonlóan [a Bírák 20-ra utalva] végszükségünkben kell kiáltanunk Istenhez segítségért, mely bizonyosan érkezni fog” – fogalmazta meg. Igazán figyelemreméltó most [1952-ben] visszatekinteni erre úgy, hogy tudjuk, ezek a dolgok 1939 vége előtt nyomtatásban megjelentek.

Nem sokkal ezután Howells újabb előrejelzést tett, amelyet a The Western Mail 1940. január 8-án tett közzé „A Walesi Bibliaszeminárium igazgatója imára buzdít a háború megállításáért” címszó alatt. A cikk idézte őt, amint azt mondja: „Ha minden igaz hívő az országban hatékony imát küld fel, biztosak vagyunk benne, hogy győzedelmeskedünk, és pünkösdhétfőn háború és áramszünet nélkül megnyithatjuk Penllergaert [az üldözés nyomán otthontalanná vált zsidó gyermekek számára létrehozott árvaház] (…). Micsoda megkönnyebbülést jelent az emberek millióinak, ha Isten közbelép, és pünkösdre véget vet a háborúnak!”

Amikor ezt a prognózist tette, nem is sejtette, hogy a május 12-e, azaz a pünkösdvasárnap körüli napok nemzete történelmének legsötétebbjei lesznek, amikor 400 év óta Nagy-Britannia a legközelebb kerül ahhoz, hogy partjait megszállják. Május 10-én törtek be Hitler páncélos hadoszlopai Hollandiába és Belgiumba, és május 29-e lett az a soha el nem felejthető dátum a brit történelemben, a dunkerque-i evakuáció [amikor a teljes szövetséges haderőt, összesen 330 ezer katonát a kontinensről a La Manche csatornán át brit földre kellett menekíteni], amelyet nem sokkal később Churchill emlékezetes felhívása követett, amikor nem ígérhetett mást, „csak vért, erőfeszítést, verítéket és könnyeket”.

A kedvező fordulat nyilvánvaló elmaradása ellenére, amint a naponkénti szemináriumi találkozók naplóit olvassuk (legtöbbször napi háromszor találkoztak), semmiképp sem reszkető – és még csak nem is elsősorban imádkozó – társaság tagjai között találjuk magunkat, hanem olyanok között, akik már most a győzelem talaján állnak, amikor körülöttük mindenhol az emberek szíve megolvad a félelemtől. És vajon mi adta nekik ezt világosságot és bizonyosságot arról, hogy övék a győzelem? Az előrejelzés külsődleges „halála”!

Ha azt mondjuk, Isten nem volt velük, saját magunknak is föltehetjük a kérdést: Volt-e bárhol máshol egész Nagy-Britanniában vagy Amerikában vagy Isten népe között bárhol a világon még egy ilyen, talán százfős társaság, akik napról napra térdeiken voltak, szorosan megragadva a győzelmet hit által, miközben a csatorna túloldalán a katonák mérföldről mérföldre szorultak vissza, egész országok adták meg magukat, és az ellenség már elérni látszott célját?

Innentől kezdve a háború évei alatt végig az egész Szeminárium minden este héttől éjfélig imádkozott, csak rövid vacsoraszünetet tartva. Egyetlen napot sem hagytak ki, úgy, hogy minden reggel eleve egyórás imaalkalmuk volt, és nagyon gyakran délben is. Ezen kívül számos olyan különleges időszak volt, amikor a teljes napot az imádságnak és a böjtnek szentelték.

A pünkösdöt megelőző alkalmakon Howells azt mondta: „Isten által tettük meg az előrejelzést; Isten által tartunk ki mellette; és Isten által szállunk szembe az ellenséggel. Az Úr azt mondja nekem ma este: »ne féljetek amiatt az előrejelzés miatt, amit kiküldtetek; ne féljetek a náciktól«. Arra gondolok, milyen dicsőséges dolog ez, hogy szemernyit sem kell változtatnunk az imádságainkon a jelen fejlemények ellenére sem. Annyira örülök, hogy a Királyság lebegett szemeink előtt az emúlt kilenc hónap során mindvégig, és nincs mit megbánnom. Az Úr azt mondta: »Le fogok számolni nácikkal«. Ez a harc, amelyet négy éve vívunk, a Szent Szellem és az ördög között zajlik.”

Pünkösd vasárnapján, amikor – a béke kihirdetése helyett – Hitler mindössze két nappal korábban megszállta Hollandiát és Belgiumot, Rees Howells így szólalt fel a szemináriumi alkalmon: „Nem fogjuk megvédeni az előrejelzésünket. A lényeg ugyanis ez: Helyezhet-e Isten kétséget belénk, akik tényleg hittünk? Ha Isten azt mondja, hogy ez a késedelem az Ő dicsőségéért van, akkor nekünk győzelemre kell jutnunk ebben. Nincs dicsőség a késedelemben, hacsak nincs hit, ami kivívja azt. Én ma más ember lennék, ha hibáztunk volna, de a Szent Szellem nem hibázik. Igazán hálát adhatok Neki a késedelemért. A világért sem adnám ezt a megtapasztalást. Nagyon különös, hogy ami a világ szemében halál, az a Szent Szellem számára győzelem.

A következő napon így beszélt: „Soha nagyobb halálunk nem lehetett volna, mint az, hogy ez az előrejelzés késedelmet szenvedett. De egy jottányival sem lesz több feltámadásunk annál, mint amit a keresztre adtunk. Tegnap győzelmet hirdettem látható győzelem nélkül. Minden fokozatban ott a halál, de amilyen valóságosan meghalunk, olyan valóságosan lesz akár százszoros a gyümölcs. Harcba indulunk, és olyan bizonyos vagyok a győzelemben, mint abban, hogy reggel följön a nap. Ha tudod, hogy van hited valamire, nem folytatnád addig, amíg meg nem kapod? Szeretném, ha ez zengne a világnak: »Az Úr, Ő az Isten!«”

Miközben a náci Németország végigdúlta Európát, a szeminárium naponként Isten előtt állt. Howellsnek a találkozókon elhangzott üzeneteiről készült feljegyzésekből idézünk:

Május 16. 9:30, Hollandia kapitulációját követő nap: „A mai nap valószínűleg a történelem legnagyobb csatája. Tehet ma Isten valamit? Most, amikor a németek azt mondják, »megfutamítottuk a szövetségeseket«, meg tudja-e Isten tenni? Nézzetek Istenre ma, és szerezzétek meg ezt a győzelmet!”

14:00: „Az Úr teljesen világossá tette, hogy a győzelem Őtőle van, és senki mástól, és az Övé lesz minden dicsőség. Isten láthatóan és láthatatlanul, a hadsereg által és miáltalunk tör rá az ellenségre.”

17:30: „A helyzet igen súlyos Franciaországban, de még ha ilyen túlerővel szemben harcolnak is a franciák és a britek, Isten képes megsegíteni őket.”

Május 17. 9:30: „Isten egy kicsivel sem fog többet tenni általunk annál, mint amire hitünk van. A tegnap esti győzelem abban állt, hogy megláttuk, nem számít, mennyire megközelített az ellenség, a Szent Szellem erősebb nála. Ma nagyobb felelősségünk van ezért a győzelemért, mint azoknak az embereknek a harctéren. Meg kell halnunk minden másnak ezen a küzdelmen kívül”.

13.00: „Mivel elköteleztétek magatokat, felelősséggel tartoztok. Soha többé nem lesz békességetek, amíg a világnak nincs békessége, de nektek helyetek van a Kőszikla hasadékában”.

15:30: „Addig vagyunk itt, amíg ezeknek a náciknak végük nincsen”.

19:00: „Ha az Úr készségeseknek talál bennünket ebben a halál-életben, és mivel győzelmet arattunk a próbatétel során, megengedi-e, hogy most meggyőzzük Őt, hogy befejezze? Ha múlt szombaton hittünk, ma este is hiszünk. Nem vagyok hajlandó arra, hogy fiaink ezreit elveszítsük, mert el kell jönnie a »nácik végzetének«, és ez most fog bekövetkezni, ha győzni tudunk. Ha ez hiba lett volna, Isten ellenünk lett volna, de azt mutatja, hogy elégedett velünk”.

Május 18, 9:30: „Hacsak Isten nem avatkozik be ma valamilyen csodával határos módon, azt hiszem, vesztettünk. Kész lennék meghalni, de most nem engedhetem meg magamnak, hogy meghaljak, és azt sem engedhetjük meg magunknak, hogy Hitler éljen”.

14:30: „Úgy akarok ismét harcolni ezzel az ellenséggel ezen a hétvégén, mintha ez a civilizáció végét jelentené. Nem bízhatunk semmit a véletlenre ebben. Ne engedjük, hogy azok a fiatalemberek ott a fronton többet tegyenek, mint amit mi teszünk itt. Kérem az Urat, hogy hozzon valódi katasztrófát a nácikra ezen a hétvégén.”

18:30: „Amiképp az Úr az előrejelzést adta nekünk, és győzelmünk lett benne, és a késedelem nem ingatta meg a hitünket, most vissza kell térnünk ehhez, és megkérdeznünk Tőle, hogy mikor fogja megcselekedni. Úgy érzem, hogy bármit is tesznek a németek ma este, nem menekülhetnek a Szent Szellem elől. A kereszténység elég biztonságos dolog. Ha van hited, ezt az Ő kezében hagyhatod, és Ő be fog avatkozni a megfelelő időben. Nem kérdezhetjük meg, hogy mikor fogja megtenni, ha nincs hitünk arra, hogy megcselekszi.

21:30: „Nem mi küszködünk, hanem Isten cselekszik, és mi megismerjük azt, hogy Isten mit végez. Vajon Isten volt az, aki Hitlert átvezette azon a vonalon a kétezer-ötszáz páncélosával? Azt akarom, hogy az Úr megverje ezt az embert a páncélosaival együtt”.

Május 19. 9:30: „Nem fogják elpusztítani a civilizációt ezek a nácik. Amikor elég közel érnek, Isten elintézi őket. Amikor a Szent Szellem a győzelem oldalára állt, soha nem lehet meggyőzni azt a férfit vagy nőt, aki a győzelem oldalára állt Vele együtt, hogy kudarc lesz belőle”.

21:15: „Most van a legjobb alkalom arra, hogy a Bibliát háborúkban tegyük próbára, mert mi magunk is háborúban vagyunk”.

Május 20. 9:00: „A következő 24 óra lesz a döntő ebben a nagy csatában. A németek bármelyik pillanatban készek elfoglalni az országunkat. Még ebédidő előtt megváltozhat a világ történelme. Soha nem történt velünk ehhez fogható, és nem is tudjátok, mennyi hitre van szükség. Az Úr elé járulunk ma reggel, és megmondjuk Neki, hogy Őrá szegezzük tekintetünket ma. Hacsak nem avatkozik közbe, elvesztünk. Egyetlen másodpercig sem kételkedem az Úrban, de nagyon óvatosnak kell lennem.”

14:30: „Azt hiszem, ma este elküldöm Mr. Churchillnek az »Isten szembeszáll a diktátorokkal« c. könyvet, hogy bátorítsa őt most. A hadseregünk napról napra szorul vissza. A könyvben le van írva, hogy ennek ember nem lesz képes véget vetni, de Isten azt mondta: »Ne várjátok Tőlem, hogy cselekedjek, míg ti a végetekre nem juttok«. Az egyetlen, amit szeretnénk, hogy az Úr világossá tegye előttünk, hogy eljutottunk-e arra a helyre, ahol az Úr akarja, hogy legyünk ebben a pillanatban. Az egyetlen, amit akarok, hogy ne kételkedjem a krízis idején – és ez valódi krízis lesz.

19:00: „Elküldtem ma a könyet Mr. Chamberlainnek, Lord Halifaxnek és Mr. Churchillnek – a legsötétebb órában”.

Május 21. 9:00: Az invázió veszélye. „A tegnapi nap volt országunk történelmének legsötétebbje, különösen a miniszterelnök beszéde után. A városban mindenki arra számít, hogy az ellenség betör az országba. Mi azt mondtuk az Úrnak: »Az életünket a győzelemért.« Most azért kell imádkoznunk, hogy az Úr megállítsa őket abban, hogy átjöjjenek ebbe az országba.”

14:30: „Imádkoznunk kell, hogy az Úr sakkban tartsa az ellenséget, amely olyan, mint ordító oroszlán”.

19:00: „A francia miniszterelnök ma este ezt mondta: »Csak a csoda menthet meg minket«. Ez annak a próbája, hogy igaz-e a Biblia. Kész vagyok az életemet is kockára tenni, hogy ezt bebizonyítsam, és azt akarom mondani nektek ma este, hogy a Biblia teljesen igaz. Lássátok meg, hogy igaz-e, amiben hisztek, és ha az, akkor nem kell félnetek!”

Május 22. 9:00: „A világra ma pánik tört rá, és bizonyosan mi is pánikba esnénk, ha nem lennénk egészen bizonyosak abban, hogy az Úr szólt hozzánk. Ma és holnap Anglia sorsa el fog dőlni”.

14:30: „Egy ilyen csatában, amilyenben ma vagyunk, nem szabad egy összejövetelben vagy az érzéseinkben bíznunk. Ahhoz kell visszamennünk, amit Isten mondott nekünk. Van egy ellenség, melyet sakkban kell tartanunk, míg Isten a nagy tettet végre nem hajtja”.

Május 22-e estéjétől 25-éig Howells nem jött az alkalmakra; a többi munkatárs vette át azokat. Elment, hogy egyedül Istennel harcolja végig ezeket a napokat, melyek nyomasztó terhei – ahogy mások is tanúsítják – megtörték a testét. Szó szerint letette az életét.

Május 26. nemzeti imanap volt Nagy-Britanniában. Churchill így nyilatkozott a Westminster apátságban tartott május 26-i közbenjáró istentiszteletről: „Az angolok nem szívesen mutatják ki érzéseiket, de a karzaton elfoglalt helyemen éreztem a felgyülemlett szenvedélyes érzelmeket, és a gyülekezet félelmét is – nem a haláltól, sebesülésektől vagy nemzeti veszteségtől, hanem a vereségtől és Nagy-Britannia végső pusztulásától való félelmet”.

Május 26. 9:30: Howells visszatért a szemináriumi alkalmakra, és így szólt: „Amikor ma kiáltás száll föl az egész országból, minden, amit mi tehetünk az, hogy olyan helyzetben legyünk, hogy el tudjuk venni a választ Istentől. A kérdés ma reggel a következő: El tudjuk-e venni a választ? Ha valaha is kiáltanátok, ma kellene kiáltanotok”.

11:15: „Hogyan lehetünk biztosak afelől, hogy a németek nem foglalják el az országunkat? A vezető emberek mind tudják, hogy ma, hacsak Isten közbe nem avatkozik, rabszolgák leszünk. Imádkoztunk Etiópiáért és más országokért is, tehát a kiáltásunk nem önös érdekből fakad”.

14:30: „Úgy megyük e Fenevad ellen, ahogy Dávid ment Góliát ellen”.

Május 27. 9:00: „Van közbenjárás és hit, tehát az Úr hatalmas tettet hajthat végre. Népünk meg fogja látni, hogy Isten válaszol imáikra, és részesül ennek minden örömében”.

14:45: „Mindössze ennyit tudok tenni ma, hogy hiszek. Borzasztó hírek érkeztek a két összejövetel között – földi pokol”.

Május 28-án Rees Howells ismét egyedül volt Istennel. Az összejöveteleken azért könyörögtek Istennek, hogy avatkozzon be Dunkerque-nél, és mentse meg az embereket. Amint a Szellem rájuk szállt az imádkozás és közbenjárás során, amit egyikük a végén imádkozott, kifejezte a mindnyájuknak adott bizonyosságot: „Biztos vagyok benne, hogy valami történt.”

Május 29. volt a dunkerque-i evakuáció napja. Howells kifejezte: „Legyen világos az imádságunkban, hogy a közbenjárást megnyertük. A harc a Szent Szellemé. Lássátok Őt magatokon kívül ma este; Ő ott van a harcmezőn kivont kardjával”.

Május 30. 19:30: „Világi nézőpontból nincs remény a győzelemre; de Isten megmondta. Megtehettem volna, hogy nem jövök el ma este, és nem kérem, hogy avakozzon be, mert már megmondta, hogy be fog avatkozni. A katonáinkról érkező rossz hírek helyett, ha Ő ott van a harcmezőn, Ő meg tudja ezt változtatni, és nagyon jó hírekké tudja tenni. Ó, bár felemelne ma bennünket Isten! Nem kell semmilyen pánikba esnünk, azt gondolva, hogy a nácik győzni fognak: Németországnak ugyanúgy meg kell szabadulnia, mint Angliának és Franciaországnak. Lehet, hogy még sokkal nagyobb szenvedéseken kell átmennünk, de nem fogok kételkedni a végeredményben. A legegyszerűbben megfogalmazva jelentjük ki: Az ellenség nem fogja megszállni a keresztény Angliát!”

Amikor most, ennyi év elteltével visszatekintünk, Nagy-Britanniában sokan még mindig emlékeznek azoknak a napoknak a rettenetére. Nem felejtjük el el Dunkerque csodáját, melyet számos vezető Isten beavatkozásaként ismert el – a teljesen nyugodt tenger, ami lehetővé tette, hogy a legkisebb csónakok is átkeljenek; az angol csapatok gyakorlatilag teljes kimenekítése – és utána az, ahogyan Churchill vezette a nemzetet; mily hálásak vagyunk, hogy Istennek volt ez az elrejtett közbenjárókból álló társasága, akiknek az élete napról napra ott volt az oltáron, amint beálltak a résbe Nagy-Britannia megszabadulásáért.

Az efezusi gyülekezetnek írt levél (Jel 2) – Kit Mays

Elhangzott: Valea Draganului (Dragan völgye, Románia) – 2021. augusztus 18. 
Angol nyelven, román tolmácsolással meghallgatható: https://www.ekklesiaoradea.ro/uploads/20210818-KitMays1.mp3

PDF: Kit_Mays-Az-efezusi-gyulekezetnek-irt-level_Valea_Draganului_18082021

Imádkozzunk!

Urunk, felemeljük kezeinket, és kérünk, hogy áldj meg ma bennünket hatalmasan, kérünk, hogy igazíts útba és taníts bennünket – hogy a Te útbaigazításod után még jobban szeressünk Téged és egymást, jobban megértsük a Te akaratodat és szándékodat, jobban megtaláljuk a saját helyünket a Te akaratodban és a Te szándékodban. Te vagy a Mindenható Isten, és mi a Te néped vagyunk. Urunk, hozzád fordulunk a Te áldásodért. Tölts meg és kenj fel bennünket a Te Szent Szellemeddel. Adj teljes kiáradást, ugyanakkor teljes visszafogást azoknak, akik szólnak, különösképpen nekem, Uram. De adj még sokkal többet, mint amit kérünk vagy gondolunk, hiszen a mi Urunk, Jézus nevében kérünk. Ámen.

Az előzőekben eljutottunk a Jelenések könyve 2. fejezet első verséig, és beszéltünk Arról, Aki a mécstartók között jár-kel, aki a hét csillagot jobbkezében tartja. Tartsuk szem előtt, hogy Maga az Úr az, aki szól hozzánk. Remélem, hogy sok rabszolgájához szól itt, ebben a teremben, remélem, hogy az egymással való közösség és öröm közepette, melyben részünk volt, nem mulasztottuk el megújítani szeretetünket az Úr iránt, és arról az igényéről sem feledkeztünk meg, hogy az Ő rabszolgái legyünk. Mert amit kijelentett a Jelenések könyvében, azt az Ő rabszolgáinak mondja, és ma délelőtt ezzel az Igével szól hozzánk:

„Tudom a te dolgaidat és a te fáradozásodat, és a te állhatatosságodat, és hogy nem szenvedheted a gonoszokat, és próbára tetted azokat, akik apostoloknak mondják magukat, pedig nem azok, és hazugoknak találtad őket, és tűrtél és van kitartásod, és az én nevemért fáradoztál és nem fáradtál el” (Jel 2,2-3).

Testvérek, Aki a mécstartók között jár, Aki mindent lát, ami a gyülekezetben történik, nem azért figyeli a gyülekezetet, hogy hibát keressen benne. Igen, kiigazításokat kell eszközölnie, de nézzétek mindezeket az elismeréseket! Tudjátok, beszéltem már arról, hogy a Jelenések könyvében milyen sok neve van az Úr Jézusnak. És azt is mondtam, hogy ezeknek nagyon nagy a hasznuk, és jól tesszük, ha odafigyelünk rájuk és elmélkedünk felettük, mert élet és táplálék van bennük. És ezek nekünk, az Ő rabszolgáinak szólnak. Ma délelőtt pedig egy újabb kulcsot adok nektek.

Amikor szeretünk valakit, amikor szeretetbeli rabszolgák vagyunk, azt akarjuk szeretni, amit az Úr szeret, és azt akarjuk gyűlölni, amit Ő gyűlöl. Amikor azt mondja: Szeretem a könyörületességet, szeretem az irgalmasságot; hegyezzük a fülünket, és azt mondjuk: irgalmasnak kell lennem, könyörületes leszek, mert Ő ezt szereti. Figyeljük meg, milyen sok mindent szeret az Úr az efezusi gyülekezetben: „Tudom a te dolgaidat és a te fáradozásodat, és a te állhatatosságodat”. Nagyon örül annak, hogy ezeket teszik. De tisztázzunk valamit: a tettek önmagukban semmik. Ha odaadom a testemet, hogy megégessenek, semmit nem jelent, ha szeretet nincs bennem. De a rabszolga életében, aki szeretetbeli rabszolgává lett, aki átadta az Úr Jézusnak önmagát és mindenét, amije csak van, ezek fognak következni.

Mármost, ha ezek a dolgok megmaradnak, a szeretet viszont meghidegül, akkor semmilyen jelentősége nincs annak, amit teszünk. Az Úr azt mondta: „az a kifogásom van ellened”, de nem az a kifogása, hogy ezeket a szeretetben elkezdett dolgokat tették, hanem az, hogy ha ezek nem szeretetben folytatódnak, kevés jelentőségük van. De mégis, ezek továbbra is a szeretet cselekedetei, amelyeket mi is követhetünk. A fáradozásunk, a kitartásunk – amikor azért teszünk valamit, mert szeretjük az Urat, amikor azért fáradozunk, mert ez örömöt szerez Neki, amikor nem tudunk nem megtenni valamit, mert tudjuk, hogy Ő örülni fog neki, ha megtesszük. Megvan a kulcsunk az Ő szívéhez. A szeretetnek kifejezést kell találnia. És ezeket megdicséri, mondván, ezek jó dolgok. Szeretet nélkül ugyan semmik, de ha a szeretethez nem társul tett, hogyan lehet akkor az szeretet? De feltételezzük, hogy ezeket a tetteket szeretetben végezték; úgy hiszem, mindannyian egyetértünk abban, hogy az Úr megdicséri ezeket a tetteket. Hiszem, hogy amikor ezek szeretetből fakadnak, akkor az Úr örül ezeknek.

„Hogy nem szenvedheted (tűröd el) a gonoszokat”

Eltűritek a gonosz embereket? Az Úrnak nem teszik az ilyesmi. Ez ugyanis nem szeretet. Igaz, hogy tudunk úgy haragudni, hogy nincs bennünk szeretet; és igaz, hogy úgy is tudjuk nem eltűrni a gonoszokat, hogy az indítékunk nem a szeretet. De nem akarom minden állításomhoz hozzátenni, hogy a tetteknek szeretetből kell fakadniuk, hiszen ez nyilvánvaló.

Testvérek, mi gyakran eltűrjük a gonoszokat a gyülekezetben – félelemből, lustaságból, vagy azért, mert alszunk. Hogyan bánjunk a gonoszokkal? Úgy, hogy az Úr elé visszük a helyzetet; nem kötünk vele békét a szívünkben, hanem az Úrhoz visszük. Megalázzuk magunkat az Úr előtt: Urunk, mit tegyünk? Ez az Úr háza, és Ő szent. A gonoszokat nem szabad eltűrni Isten házában. Nem úgy értem, hogy bűnösöket nem szabad eltűrni Isten házában, hiszen akkor mindnyájunknak távozni kellene. De tudjátok, mire gondolok, hogyan érti az Ige, amikor „gonoszokról” beszél. Olyan emberek, akik apostoloknak mondják magukat, de nem azok. Akik olyan tekintély helyét foglalják el, amit Isten nem adott nekik; akik a nyájat a saját céljaikra akarják használni – néha úgy, mint lehetőséget az igeszolgálatra; néha anyagi haszonért; néha pedig egyszerűen csak használják Isten népét, és ez helytelen. Férfiak, ne tűrjétek az ilyet! Asszonyok, ébresszétek fel a férjeteket, testvérnők, beszéljetek a férfitestvéreitekkel!

„Próbára tetted őket és hazugoknak találtad őket.”

Emlékszem, egyszer nagyon régen, volt egy igen kedves barátom, akinek a garázsában is laktam egy darabig (nem lakrész volt, hanem garázs, de vittem be áramot). Nagyon szerettem ezt az embert. És egyszer csak kitalálta, hogy nagy fejetlenség van, ezért úgy döntött, hogy egy másikkal együtt ők ketten apostolok. És azt mondták, hogy alá kell rendelnünk magunkat nekik. Odamentem ehhez a testvérhez négyszemközt, és azt mondtam neki: Mi történt veled? Te nem vagy apostol! Erre ő: „Ó, húha, jaj…” És rájöttem, hogy ez az ember nem álapostol, hanem egyszerűen csak tévedett. Ha valaki azt mondja magáról, hogy répa, attól még nem lesz álrépa. Bolond az lehet, de nem álrépa. Értitek? Az álapostol, a hamis apostol az, aki szándékosan félrevezeti a nyájat. Az Úr meg fogja adni az ítélőképességet, hogy különbséget tudjunk tenni a kettő között. Nem szabad álapostolokat – vagy „álrépákat” – követnünk, és mindkét esetben mást és mást kell tennünk. Az Úr megadja ehhez a bölcsességet.

„és állhatatos vagy”

Felfigyeltetek rá, hogy az állhatatosság kétszer szerepel ebben a felsorolásban?

„Tudom a te dolgaidat és a te fáradozásodat, és a te állhatatosságodat” (Jel 2,2)

„és állhatatos vagy, és az én nevemért fáradoztál” (Jel 2,3)

Ki kéri közületek az Urat naponként, hogy adjon neki állhatatosságot? Az Úr ezt nagyon nagyra értékeli. Az állhatatosság nem feltűnő: ha a feleségünk állhatatos a naponkénti főzésben, ha a férjünk minden nap munkába megy, és ebben kitart, ezt legtöbbször csak akkor vesszük észre, ha abbahagyják. De itt kétszer is említi az Ige. Csinálod a dolgodat, akkor is, ha van kedved, akkor is, ha nincs. Ez nagyon értékes az Úrnak – ha állhatatosak vagyunk azokban a dolgokban, melyekre hívattunk férfiként vagy nőként, férjként vagy feleségként, szülőként vagy gyermekként. Nagyon-nagyon drága és értékes ez az Úrnak. Állhatatosan kiállni az Ő bizonyságtétele mellett, akkor is, amikor az könnyű, és a látás világos; és akkor is, amikor az nehéz, és a látás sem világos.

Tudjátok, a látásunk időnként elhalványul, és néha az a benyomásunk, hogy el is tűnt teljesen. De nem tűnt el. Emlékeztek, hogy Péter mit mondott: „Uram, kész vagyok börtönbe, sőt akár a halálba menni veled”? Az Úr pedig azt felelte: „Péter, Péter, mielőtt a kakas kétszer kukorékol, megtagadsz engem, többször is.” Amikor arról olvasok, hogy Péter mit tett Kajafás udvarában, hogy esküvel tagadta meg az Urat a katonák és a szolgálóleány előtt is, azt mondhatnám, hogy elfogyott, eltűnt a hite. De az Úr mondatának második fele, amikor azt mondta Péternek, hogy még az éjjel megtagadja Őt, így hangzik: „de Én imádkoztam érted, hogy a hited el ne fogyjon. És mikor helyreálltál, erősítsd testvéreidet.”

Ha az Úr imádkozott azért, hogy Péter hite ne fogyjon el, akkor az azt jelenti, hogy Péter hite nem fogyott el. Péter kudarcot vallott, de nem kellett volna így lennie, hiszen volt hite, mert adatott neki. Az Úr figyelmeztette előre, az Úr megmondta, az Úr imádkozott érte. Nem lett volna muszáj engednie a kísértésnek, de engedett. A hite azonban nem tűnt el.

Testvérek, amikor úgy érzitek, hogy elveszítettétek a látást, nagy Főpapunk van a mennyben, Aki őrzi azt. Ő a hű Tanú, Ő az, aki bennünk él, Ő az, aki megtartja a hitünket, Ő az, aki mindenkor él, hogy közbenjárjon értünk. Hogyan veszíthetnénk el azt, amit Ő tart meg? Olyan ez, mint az igazságosságunk, Ő a mi igazságosságunk. Tudunk vétkezni? Igen. Vétkezzünk? Ne. Kell vétkeznünk? Nem. Vétkezünk? Igen. De az igazságosságunk biztonságban van a mennyben, mert Ő a mi igazságosságunk, és ha azonnal megvalljuk Neki bűneinket, Ő hűséges, hogy megbocsássa a bűneinket és megtisztítson minket minden hamisságtól.

Állhatatosság, kitartás.

„és van kitartásod, és az én nevemért fáradoztál”

Amikor a kitartásra gondolok, az jut eszembe, aki verést kap, de nem fut el. Testvérek, néha könnyű elviselni az ütlegelést, bár sosem kellemes. Néha csak átvészeljük valahogy a dolgokat. Nőtestvérek, olykor ti is kaptok ütéseket a hitetekben. Remélem, hogy egyikünk sem szenved fizikai bántalmazást a másiktól. De többről van szó, mint hogy pusztán elviselni az ütéseket, hanem kitartásról van szó az Ő nevéért. Mit jelent ez? Mert az Ő becsülete forog kockán. Néha azért kapunk verést, mert rosszat csináltunk, de néha az Ő nevéért viseljük el.

A válaszunk hasonló Péter válaszához. Az ötezer megvendégelése utáni napon az Úr egy olyan valakinek válaszolt, aki csak azért követte Őt, mert olyan kevés étellel csodálatos módon megelégítette őket. Válaszával az Úr gyorsan elűzte Magától a hamis követőket. Azt mondta, hogy „az én testem igazi étel, és az én vérem igazi ital. Ha nem eszitek az én testemet és isszátok az én véremet, nincs élet bennetek.” És ezek a júdeaiak azt mondták: „Hé, ez kemény beszéd, ki képes hallgatni?” És otthagyták. Az Úr pedig a tanítványaihoz fordult, és azt mondta: „Ti is el akartok menni?” Úgy hiszem, Péter jó választ adott, azt mondta: „Hova mehetnénk, Uram, Tenálad vannak az élet Igéi.” Van más választási lehetőségetek? Van más választási lehetőségetek az Úr követésével szemben? Ha igen, akkor nem fogtok kitartani.

Van egy ellenségünk, aki nagyon okos. Nem bölcs és nem jó – az ördög az. De ki tud ismerni minket. Ha forgatunk valami mást is a szívünkben, figyelni fog minket, és rá fog jönni, hogy mi az. Számoljunk le az alternatívákkal, a más választásokkal, testvérek! Tegyünk aranykarikát a fülünkbe, ahol át lett szúrva Mesterünk házának ajtajánál, hogy ne gyógyuljon be – hogy mindenki láthassa, hogy Őhozzá tartozunk. Természetesen az ószövetségi rabszolgákra utalok, nem tudom, elolvastátok-e azokat az Igéket, melyeket az elmúlt nap említettem, de olvassátok el.

Ki kell tartanunk, és nem szabad megfáradnunk. Elfáradhatunk, de fáradjunk meg, ne jussunk el odáig, hogy abbahagyjuk a küzdelmet. Ha versenypályán futunk, az egyetlen biztos módja a verseny elveszítésének a verseny bármely pontján, ha megállunk és nem futunk tovább. Maradj versenyben! Ne add fel, ne hagyd abba, ne szállj ki, maradj versenyben!

Ilyen dolgokat szeret az Úr. Amikor elolvassuk az Ő jellemzőit, melyeket a Jelenések első három fejezetében található 22 vagy 24 címben olvashatunk, amikor az Úr saját Magát a neveivel jellemzi, láthatjuk, hogy Ő mi minden, és becsben tarthatjuk azokat a dolgokat, és magunkba fogadhatjuk, mert Krisztus bennünk az eljövendő dicsőség reménysége. És amikor látjuk ezeket a dolgokat, amelyeket Ő szeret, mondhatjuk, hogy én ezt akarom, én meg akarom élni ezt ma az én életemben. Szereti a könyörületességet, akkor én könyörületes leszek, az Ő kegyelme és nem a törvény által. Uram, add nekem a Te könyörületességedet ma; Uram, áldj meg!

De itt van ez a negyedik vers, és nagyon komolyan foglalkoznunk kell vele.

„De az a [mondás]om ellened, hogy az első szeretetedet elhagytad.”

Gondoljátok, hogy az Úr haragos? Gondoljátok, hogy haragudott az efezusi gyülekezetre? Én nem hiszem, hogy haragudott. Szerintem Neki, Aki oly csodálatos, és a hét mécstartó között jár, fájt a szíve. Tudjátok, testvérek, a szeretetnek van egy vele járó igénye, egy elvárás, melyet azokkal szemben támasztunk, akik szeretnek minket: a hűség.

A könyv elején az Úr azt mondja: „Én vagyok a hű tanú.” A férjeknek és feleségeknek hűeknek kell lenniük egymáshoz, hogy meg tudjanak bízni egymásban. Szívből jövő bizalmat nem lehet adományozni, azt el kell nyerni. Az Úr elvárja, megkívánja és belénk építi a hűséget. Az, Aki hűséges és igaz, bennünk él – ha keresztények vagyunk –, és hűségesek lehetünk mindhalálig. Lehet, hogy ma már nem, de kicsit később el fogjuk ezt olvasni.

Az efezusi gyülekezet szíve kihűlt, mert az efezusi szentek szíve elhanyagolta a hűség gyakorlását. Hagyták, hogy meghidegüljön bennük a szeretet. Férjek, szeressétek a feleségeteket, ahogyan Krisztus szereti a gyülekezetet! Ne merjétek hagyni, hogy a feleségetek iránti szeretet kihűljön! Feleségek, ne tűrjétek el, hogy a szívetek meghidegüljön a férjetek iránt! Ne engedjétek megtörténni; amikor észreveszitek, hogy ez van, azt is vegyétek észre, hogy Isten arra hívott, hogy szeressétek a feleségeteket, férjeteket. Ő tehát meg fogja adni, amire szükségetek van, és így meg tudjátok adni a feleségeteknek, amire neki van szüksége, és ti is megkapjátok tőle, amire nektek van szükségetek.

Nem érdekes, hogy az Úr azt mondja, az 5. versben: „Emlékezzél meg tehát, honnét estél ki, és térj meg, és azokat cselekedd, amiket először cselekedtél”? Az Úr nem azt mondja: „Gerjessz magadban érzést, ragaszkodást! Gerjeszd fel az irántam való szeretetedet!” Hanem azt mondja: „Tedd a korábbi tetteidet.”

Van valami, amire nagyon szeretnék rámutatni. A szeretet több, mint érzés, több, mint érzelem, de ha nincs bennünk sem érzés, sem érzelem, az nem normális dolog. A szeretet több, mint érzés, de nem is kevesebb! Férjek, higgyétek el, bármit is tesztek, ha feleségetek nem érzi benne a szeretetet, az semmit sem jelent a számára. Lehet, hogy ez túl erős. De soha nem lesz elégedett azzal a szeretettel, mely pusztán csak gondoskodik róla, vigyáz rá, látja, hogy mire van szüksége és megadja neki. És nem is szabad beérnie ennyivel. „Úgy szeressétek a feleségeteket, ahogyan Krisztus szerette a gyülekezetet és Önmagát adta érte.” Azt gondoljátok, hogy az Úr rideg és közömbös irántatok? Gondoljátok, hogy rideg és közömbös a gyülekezete iránt? Az Úr szeretett téged és Önmagát adta érted. Az Úr szerette a gyülekezetet és Önmagát adta érte, hogy tiszta legyen, ránc és folt vagy bármi efféle nélkül való. Nem azért, mert tökéletes feleséget akart, hanem mert szerette őt, és azt akarta, hogy mindazzá válhasson, amivé csak válhat. Férjek, így éreztek a feleségetek iránt? Miért nem?

Testvérnők, vannak közöttetek hajadonok. Ne menjetek hozzá ahhoz a férfihoz, aki nem így fog szeretni titeket! Persze ki tudja, hogy ki fog így szeretni? De értitek, hogy mit akarok mondani. Ezt kell keresnetek. Olyat, aki önmagát adná értetek, aki nem elvenni akar tőletek, hanem adni nektek. Nem olyat, aki körül akar zárni, hanem aki szabaddá akar tenni Krisztusban, védelmezve és megtartva titeket.

„térj meg, és azokat cselekedd, amiket először cselekedtél”

Először is, vissza kell emlékeznünk. Emlékszünk, amikor üdvösségünk lett? Minden könnyen ment, nem volt nehéz lemondani dolgokról. Emlékeztek, a Cselekedetekben, amikor Efezusról beszél? Emlékeztek, azt mondtam, hogy az Úr soha nem kíván olyasmit, amit ne adott volna előzőleg a gyülekezetnek vagy az egyénnek? Amikor elolvassuk az efezusiakhoz írt levelet, az telve van szeretettel.

Tudjátok, hogy az egyik legelső, amit tettek, hogy azok, akik varázslást űztek, összehordták a könyveiket egy halomba és elégették. Ötvenezer ezüst értékben! Eladhatták volna olyanoknak, akik nem voltak keresztények. Még jó üzletet is hozhattak volna nekik, ha csak negyvenezerért odaadják. De a szeretet nem tenne ilyet! Olyanok lettek volna, mint Anániás és Szafíra, akik egy részt maguknak tartottak meg. A szeretet ilyet nem csinál. A szeretet azt mondja, ez rossz! Ez Isten szemében rossz, és meg fogjuk semmisíteni. És az ár semmit sem jelentett nekik, mert szerették az Urat, látták az Ő irántuk való szeretetét, és ők viszontszerették Őt. Mit akart az Úr, hogy cselekedjenek?

Megmondom nektek, az Úr egyszer sem mondta nekik, hogy égessék el azokat a könyveket, ez a dolog az ő szívükben merült föl. A szerelmeseknek megvannak a maguk titkai, megvan a maguk kis nyelvezete egymással. Közös emlékeik vannak. Szólnak egy szót, vagy rámutatnak egy képre, vagy kinyitnak egy könyvet és elolvasnak egy oldalt, vagy kinyitnak egy könyvet és látják, hogy a másik elolvas egy oldalt, és megrohanják őket az emlékek. Meglátnak egy virágot, vagy egy apró kis ajándékot, melyet kaptak, és elárasztják őket az érzések. Az Úr azt mondja, tedd az előzőeket, de nem mondja meg, mik voltak azok a korábbi dolgok. Azt mondja nekünk: Emlékezz. Emlékezz, és tedd azokat, amiket először – nem azt mondja, hogy gerjessz fel valamilyen érzést. Az nem elég, és nem fogja megoldani a problémát. Ehhez egy kis gondolkozásra van szükség, de nem túl sokra, mert azt mondja, hogy „különben eljövök hozzád hamar, és kimozdítom a te gyertyatartódat a helyéből, ha meg nem térsz”.

„eljövök hamar”

Az a jó ebben, hogy ez azt jelenti, nem tart sokáig ezt a lépést megtenni, hogy bűnbánattal megtérjünk és visszaemlékezzünk a korábbi dolgokra, és megtegyük őket. Ezt hamar meg lehet tenni, hiszen azt mondja, „eljövök hamar”, azaz „gyorsabb lehetsz, mint Én”. Elhagytad az első szeretetedet? Tényleg elhagytad? Nem kell így maradnod. Nem bizony! Újra tiéd lehet az a szenvedély, ami benned volt, amikor megtértél. Néha vágyakozva tekintesz vissza, „Ó, bárcsak úgy éreznék, mint akkor!” Bánd meg a bűneidet, fordulj vissza, emlékezz, és tedd, amiket először tettél! Nem feltétlenül fogsz ugyanúgy érezni, mint akkor – teljesebb, gazdagabb és végtelenül édesebb lesz.

Ne tűrjétek ezt a ridegséget, ne tűrjétek ezt a hűvösséget, ne tűrjétek ezt a közömbösséget, ne törődjetek bele ebbe, hogy nem teszitek a korábbi dolgokat! Testvérek, nem valamiféle törvényről beszélek. Ha meggondoljátok, tudni fogjátok, hogy ez nem kötődhet törvényhez. Testvérek, ha egész életében minden nap vesztek a feleségeteknek egy csokor virágot, mert ez egy négyzet, amit ki lehet pipálni: Amikor beleszerettem, vettem neki virágot, tehát az élete hátralévő részében minden nap veszek neki virágot. Hívom is a virágost, adok neki egy jó nagy összeget, és megbízom, hogy a következő tíz év során minden nap szállítson ki a feleségemnek egy bokrétát. Ez így nem fog működni! Szívből kell, de a szív bennünk van. Az Úrért vágyódó szív bennünk van. Csak azért szerethettük Őt kezdetben, mert Ő előbb szeretett minket. Újra meg kell Őt látnunk, és ezért olyan értékes ez a könyv, a Jelenések könyve. Ez a látás könyve.

Kicsit túlmagyaráztam, de az a lényeg, hogy az Úr ezt szívből mondja, és ez megrázóan hat a gyülekezetre. És azt mondja:

„De ez megvan benned, hogy gyűlölöd a nikolaiták cselekedeteit, melyeket én is gyűlölök.”

A nikolaiták voltak azok, akik megalkották a papságról és a laikusokról szóló tant. Egy (lelki)pásztor van fent, alatta pedig az összegyűlt hívek. Az Ige azt mondja: „Senkit ne hívjatok atyának, mert egy Atyátok van a mennyben, és ti mind testvérek vagytok. Senkit ne hívjatok rabbinak vagy tanítónak, mert mind testvérek vagytok.” Különböző ajándékaink, különböző feladatköreink vannak, melyek mind értékesek és fontosak, de nem szabad magunkat egymás fölé emelnünk.

A testet az illeszti és tartja össze, amit minden ízület vagy kapocs szolgáltat. Ha a miénk a világ legnagyszerűbb igehirdetője és a miénk a legjobb tanítás a világon, de a ház e köré az ember köré épül, akkor az lehet csodálatos ház, de nem lesz Isten háza. Ő a középpont, és Krisztus bennetek az eljövendő dicsőség reménysége. Az Úr gyűlöli a nikolaiták tetteit. Gyűlölitek azt, amit az Úr gyűlöl? Akkor legyetek óvatosak azzal az emberrel, akinek az arcát borotváljátok minden reggel, hogy ne érezze felsőbbrendűnek magát a testvéreinél, vagy elfoglalja azt a helyet, amely egyedül Krisztust illeti. Testvérnők, ti sem vagytok mentesek ez alól. Legyetek féltékenyek Krisztus tisztességére, ne tegyetek egy embert, akinek igeszolgálatra van ajándéka, arra a helyre, ahol nem szabadna lennie. Férjek, szeressétek feleségeteket, amiképpen Krisztus szerette a gyülekezetet, és Önmagát adta érte! Feleségek, tiszteljétek a férjeteket, ne tiszteljetek egy másik embert a férjetek felett! Értitek?

„Akinek van füle, hallja, mit mond a Szellem a gyülekezeteknek: Aki győz, annak enni adok az élet fájáról, mely az Isten paradicsomának közepette van.”

Ádám és Éva elveszítette Isten paradicsomát. Isten egy szeráfot helyezett a kerthez vezető út őrzésére, hogy ne mehessenek vissza és ne ehessenek az élet fájáról. Ezt jó szándékból tette, mert ha így tettek volna, akkor örökké éltek volna a bukott állapotukban. De ez itt a visszanyert paradicsom, ami nem kis dolog.

Nos, az Úr áldjon meg mindnyájunkat, nem tudom, meddig fogunk jutni ebben a könyvben ezen a héten, de ha itt támpontot kapunk, hogyan kell csak ezt az első két-három fejezetet is megvizsgálni, az nagy kijelentést és változást fog hozni a szívünkben, a gondolkodásunkban és a gyülekezeteinkben. Sok táplálékot és elmélkedni valót fog adni nekünk. Az Úr segítsen bennünket! Ámen.

A szellem gyakorlása – A társadalmi élet (Stephen Kaung)

PDF-ben a teljes igeszolgálat: A_szellem_gyakorlása-A_társadalmi_élet

Az elmúlt alkalmakkor a szellem gyakorlásáról és a mindennapi életünkről beszéltünk. Tudjuk az Igéből, hogy a szellem gyakorlása mindenre hasznos (1Tim 4,8), mert mind a mostani, mind a következő korszakban való élet ígérete benne van. Most a hangsúlyt a mostani korszak, azaz a jelenvaló élet ígéretére helyezzük, hogy miként nyerhetünk örök életet a szellem gyakorlása révén. A korábbiakban már foglalkoztunk a szellem gyakorlása és a személyes élet, a családi élet, valamint a gyülekezeti élet összefüggéseivel. Ma pedig a szellem gyakorlása és a társadalmi élet vonatkozásait szeretnénk megvizsgálni.

Abban a pillanatban, amikor erre a világra születünk, részévé válunk ennek a világnak. Nem vagyunk magunkra hagyatva, hiszen ott van a családunk, a szüleink, a testvéreink, és velük gyakoroljuk a társas életet. Majd iskolába megyünk, ahol osztálytársaink, barátaink lesznek, majd miután elvégeztük az iskolát és belépünk a társadalomba, kollégák, szomszédok és megint csak a barátaink vesznek körül. Mindez azt jelenti, hogy társas lények vagyunk. A környezetünkben mindig vannak emberek, és emberek között élünk, így tapasztaljuk meg a társadalmi életet.

Amikor pedig hiszünk az Úr Jézusban, valami egészen rendkívüli dolog történik: beleszületünk Isten családjába – és ennek következtében a személyes, társas és családi életünkhöz még valami adódik, ami nem más, mint a gyülekezeti élet. Krisztus testének tagjává válunk. És a szellemi életnek, Isten életének, Krisztus bennünk lévő életének olyan bensőségességét, olyan egységét, olyan közelségét tapasztaljuk meg egymással, hogy a gyülekezeti élet kezdi a társadalmi életünk helyét elfoglalni.

Hadd magyarázzam el! Hogyan éltünk ebben a világban azt megelőzően, hogy Krisztus az életünkbe költözött? Még akkor is, ha azt találjuk, hogy minden ember különböző, egyvalami mégis közös mindannyiunkban: az az élet, melyet szüleinktől kaptunk, Ádámtól származik. Ez bukott élet, bűnös élet, a hústest élete, és ezért énközpontú. Ilyen annak az életnek a természete, melyet szüleinktől kaptunk, és mi ezáltal az élet által élünk a földön. Legyen szó akár a személyes, akár a családi vagy a társadalmi életünkről, mindet ezáltal a természetes élet által éljük. Isten Igéje szerint azonban az a fajta társadalmi élet, melyet hitetlenekként éltünk, nem olyan, amilyet Isten szeretné, hogy éljünk.

Az Efezus 2,1-3-ban ugyanis ezt olvassuk: „Titeket is együtt megelevenített, mikor meg voltatok halva vétkeitekben és bűneitekben, melyekben egykor jártatok e világ(korszak) folyása szerint”. Hogyan jártunk tehát a világban? E világkorszak folyása, azaz e világ szokása szerint. Sőt, ennél rosszabb, mert Pál apostol úgy folytatja, hogy „a levegőben levő hatalomnak, az engedetlenség fiaiban most működő szellemnek fejedelme szerint” jártunk. Külsőleg a világ szokása szerint jártunk, de valójában a levegőben lévő hatalomnak, az engedetlenség fiaiban most működő szellemnek fejedelme szerint jártunk, aki nem más, mint az ellenség, a Sátán, aki a világot irányítja. Tehát lehet, hogy külső látszat alapján e világ szokása szerint jártunk, de valójában a Sátán parancsa szerint jártunk.

Ezért mondja, hogy „akik között mi is mindnyájan forgolódtunk egykor a mi testünknek kívánságaiban, mikor testünknek és gondolatainknak akaratát cselekedtük, és természetnél fogva haragnak gyermekei voltunk, mint a többiek”. Ezek voltunk tehát mi, ez az, ahogyan magunkat viseltük ebben a világban a társadalmi életünkben.

Az Efezus 4-ben pedig ezt olvassuk: „járnak az ő elméjük hiábavalóságában”. Korábban bármit kigondoltunk, aszerint cselekedtünk. El lévén sötétedve gondolkodásunkban (18. v.) sötétségben jártunk. „Elidegenedve az Isten életétől a tudatlanság miatt, mely szívük megkeményedése miatt van bennük” – tehát nem volt bennünk Isten élete. És így folytatja, 19. vers: „mint akik elfásulva a kicsapongásnak adták magukat, minden tisztátalanság űzésére, kapzsiságból.” Így éltünk tehát korábban a világban.

De amint hittünk az Úr Jézusban, valami gyökeres változás történt bennünk. Ezért azt mondja, 20. vers: „De ti nem így tanultátok a Krisztust.” Amikor Krisztus Jézus lakozást vesz bennünk, gyökeres változás történik bennünk, mert ez a bennünk lévő élet más: többé nem Ádám élete, hanem Krisztusé; többé nem földi, hanem mennyei; többé nem hústesti, hanem szellemi. Most, hogy már Krisztus élete van bennünk, hogyan fogunk élni ebben a világban? Élhetünk tovább ugyanúgy, mint azelőtt – azaz továbbra is a saját életünk, önmagunk által, úgy ahogy mi gondolkodunk; úgy, ahogy mi akarjuk; énközpontúan? Nem! Ha befogadtuk Krisztus életét, az ebben a világban való járásunknak is gyökeresen meg kell változnia.

Emlékezzünk arra, hogy amikor Izrael fiai rabszolgák voltak Egyiptomban, az Úr a páskabárány által szabadította meg őket, de ugyanakkor azt parancsolta nekik Isten, hogy kenjék a bárány vérét az ajtófélfára, majd gyűljenek össze bent a házban, és fogyasszák el a bárány húsát. Miközben azonban ezt teszik, legyen rajuk a sarujuk, övezzék fel magukat, és tartsák kezük ügyében a holmijukat, készen arra, hogy elhagyják Egyiptomot. Ugyanazon az éjszakán tehát Izrael fiai kivonultak Egyiptomból, sőt, az Úr átvezette őket a Vörös-tengeren, hogy ne is lehessen visszatérés. Korábban a fáraó tulajdona voltak, őt szolgálták, de immár kijöttek Egyiptomból, és be lettek merítve tulajdonképpen Mózesbe (lásd: 1Mózes 12-14. fejezet).

És testvérek, pontosan ugyanez történt velünk is, hívőkkel. Amikor hittünk az Úr Jézusban, nem csak az történt, hogy megbocsáttattak a bűneink, és megmenekültünk az örök haláltól. Nem! Hanem az is, hogy nem maradunk többé Egyiptomban; ki kell mennünk Egyiptomból azonnal! Nem másnap, nem egy hónappal, nem egy évvel később, hanem azonnal és örökre. Ha megmenekültünk az örök haláltól, többé nem maradhatunk – szellemi értelemben – a világban.

A Kolossé 1-ben azt olvassuk, „[Isten] kiszabadított minket a sötétség hatalmából, és áthelyezett az ő szerelmes Fiának országába”. Tehát amikor megmenekültünk a bűntől és a haláltól, ugyanakkor ki is lettünk szabadítva a világból. Isten kivett minket a sötétségnek ebből a világából, és áthelyezett az Ő szeretett Fiának királyságába. Ide tartozunk tehát most.

És ez az oka annak, hogy amikor hiszünk az Úr Jézusban, be kell merítkeznünk. Különben valaki így gondolkozhatna: „Üdvösségem van, Krisztus élete van bennem, és örök életem van. Miért kellene bemerítkeznem? Nem a víz mossa le a bűneimet.” Ez azonban helytelen hozzáállás, hiszen parancsunk van arra, hogy bemerítkezzünk (Csel 2,37-38; Mt 28,19), ez ugyanis a mi tanúbizonyságunk válaszképpen arra, amit Isten elvégzett: Átvitt minket ebből a világi királyságból Krisztus királyságába (Kol 1,13). A bemerítkezésben tehát hittel reagálunk annak nyilvános megvallásával, hogy Krisztusba merítkeztünk be (Róma 6,3). Lemerülünk a víz alá, hogy kinyilvánítsuk, amiképpen eltemettetünk a bemerítkezés vizébe, úgy lett az óemberünk halálba adva és eltemetve (Róma 6,4a, 6a); és amikor feljövünk a bemerítkezés vizéből, azt nyilvánítjuk ki, hogy feltámadtunk az élet megújulásában Krisztus Jézusban (Róma 6,4b). A bemerítkezés tehát ezt jelenti – teljesen új és más közegbe kerültünk; saját magunkból és a világból át lettünk helyezve Isten szeretett Fiának életébe és királyságába. Amikor tehát megmenekülünk, gyökeresen megváltozik a helyzetünk, ami a a világhoz fűződő kapcsolatunkat illeti.

Emlékeztek, hogy a mi Urunk, Jézus imádságában a János ev. 17. fejezetében, melyet Jézus főpapi imájának nevezünk, az Úr Jézus az Övéiért imádkozik; és ebben az imában a világ négy különböző aspektusáról tesz említést.

1) Az első a 6. versben található: „Megjelentettem a te nevedet az embereknek [Jézus tanítványainak], akiket nekem adtál a világból”. Más szóval, ezt a verset magunkra alkalmazva, azt látjuk, hogy Isten kiszabadított minket a világból, és Krisztusnak adott bennünket. Mit jelent ez a kifejezés, hogy „a világból”? Azt jelenti vajon, hogy többé nem vagyunk itt a földön? Nem, a „világ”-nak fordított görög szó itt a kozmosz. Ez a Sátán által megszervezett világrendet jelenti, aki ennek a világnak az összes különböző oldalát vagy aspektusát egyetlen hatalmas rendszerré szervezte. És ezzel a rendszerrel – mely nem más, mint a világ, ahogyan ma ismerjük – Isten ellensége ellene akar szegülni Istennek és az Ő céljának. De hála legyen Istennek, hogy kiszabadított minket a sötétségnek ebből a kozmoszából. Ezért nem vagyunk többé részei ennek a világrendnek.

2) A 11. versben az Úr Jézus így imádkozik: „És nem vagyok többé a világban [mert hamarosan el fogja hagyni], és ezek [a tanítványok] a világban vannak”. Azaz, mi, akik hiszünk az Úr Jézusban, habár ki lettünk szabadítva a világrendből, még mindig itt vagyunk a világban. Mit jelent a világnak fordított szó? Egyszerűen a Földet és mindazok összességét jelenti, amit Isten csak teremtett. A 24. Zsoltár 1. versében látjuk ezt a gondolatot: „Az Örökkévalóé a föld és teljessége, a világ és a benne lakók (IMIT ford.). A héber versforma gyakran használ ismétlést a hangsúly kifejezésére. Ezért a „föld és annak teljessége” valamint „a világ és a benne lakók” pontosan ugyanazt jelentik. Azt tudjuk meg tehát Jézus imádságából, hogy a világnak van egy másik aspektusa – a Föld és mindazok, akik a Földön élnek. Ebből a szempontból tehát mi még mindig a világban vagyunk, még nem ragadtattunk el innen.

3) A világ harmadik aspektusát a 14. versben látjuk: „Én nekik adtam a te igédet, és a világ meggyűlölte őket, mert nem a világból valók, mint én nem vagyok a világból való.” Bár ki lettünk szabadítva a kozmoszból – a világrendből –, kétségkívül továbbra is a világban élünk, de mégsem vagyunk a világból valók. Ugyan továbbra is a Földön élünk, és annak ellenére, hogy a Sátán továbbra is az ő világrendjének istene, illetve fejedelme, és bizonyos értelemben továbbra is a világ dolgai vesznek körül bennünket, mi mégsem a világból valók vagyunk. Más szóval, nem tartozunk ehhez a világhoz. Ezt a világot ennek a világnak a dolgai képviselik, ahogyan azt az 1János 2,15-17-ben látjuk: „Ne szeressétek a világot, se azokat [a dolgokat], melyek a világban vannak. Ha valaki szereti a világot, nincsen abban az Atyának szeretete; mert minden, ami a világban van, a test kívánsága és a szemek kívánsága, és a vagyon kérkedése, nem az Atyától való, hanem a világból van.” Mi, akik Krisztus életével rendelkezünk, nem a világból valók vagyunk. Továbbra is a világban vagyunk, de nem tartozunk hozzá, mert a világgal való barátság ellenségeskedés az Istennel (Jakab 4,4).

4) A negyedik aspektus a 18. versben található: „Mint engem elküldöttél a világba, én is elküldöm őket [a tanítványait] a világba”. Igen, ki lettünk szabadítva a Sátán világrendjéből; igen, még mindig a világon élünk; igen, nem vagyunk a világból valók; és igen, most azt is megtudjuk, hogy el lettünk küldve a világba, épp ahogyan Isten is elküldte Krisztust a világba. Azaz, amikor mi ma kimegyünk a világba, amögött határozott cél húzódik. Nem azért megyünk, mert a világ barátja szeretnénk lenni, hanem azért, mert bizonyságot akarunk tenni a világnak a mi Urunkról, Jézusról.

Tovább a teljes igeszolgálatra (PDF): Stephen_Kaung-A_szellem_gyakorlasa-A_tarsadalmi_elet