A szellem gyakorlása – A társadalmi élet (Stephen Kaung)

PDF-ben a teljes igeszolgálat: A_szellem_gyakorlása-A_társadalmi_élet

Az elmúlt alkalmakkor a szellem gyakorlásáról és a mindennapi életünkről beszéltünk. Tudjuk az Igéből, hogy a szellem gyakorlása mindenre hasznos (1Tim 4,8), mert mind a mostani, mind a következő korszakban való élet ígérete benne van. Most a hangsúlyt a mostani korszak, azaz a jelenvaló élet ígéretére helyezzük, hogy miként nyerhetünk örök életet a szellem gyakorlása révén. A korábbiakban már foglalkoztunk a szellem gyakorlása és a személyes élet, a családi élet, valamint a gyülekezeti élet összefüggéseivel. Ma pedig a szellem gyakorlása és a társadalmi élet vonatkozásait szeretnénk megvizsgálni.

Abban a pillanatban, amikor erre a világra születünk, részévé válunk ennek a világnak. Nem vagyunk magunkra hagyatva, hiszen ott van a családunk, a szüleink, a testvéreink, és velük gyakoroljuk a társas életet. Majd iskolába megyünk, ahol osztálytársaink, barátaink lesznek, majd miután elvégeztük az iskolát és belépünk a társadalomba, kollégák, szomszédok és megint csak a barátaink vesznek körül. Mindez azt jelenti, hogy társas lények vagyunk. A környezetünkben mindig vannak emberek, és emberek között élünk, így tapasztaljuk meg a társadalmi életet.

Amikor pedig hiszünk az Úr Jézusban, valami egészen rendkívüli dolog történik: beleszületünk Isten családjába – és ennek következtében a személyes, társas és családi életünkhöz még valami adódik, ami nem más, mint a gyülekezeti élet. Krisztus testének tagjává válunk. És a szellemi életnek, Isten életének, Krisztus bennünk lévő életének olyan bensőségességét, olyan egységét, olyan közelségét tapasztaljuk meg egymással, hogy a gyülekezeti élet kezdi a társadalmi életünk helyét elfoglalni.

Hadd magyarázzam el! Hogyan éltünk ebben a világban azt megelőzően, hogy Krisztus az életünkbe költözött? Még akkor is, ha azt találjuk, hogy minden ember különböző, egyvalami mégis közös mindannyiunkban: az az élet, melyet szüleinktől kaptunk, Ádámtól származik. Ez bukott élet, bűnös élet, a hústest élete, és ezért énközpontú. Ilyen annak az életnek a természete, melyet szüleinktől kaptunk, és mi ezáltal az élet által élünk a földön. Legyen szó akár a személyes, akár a családi vagy a társadalmi életünkről, mindet ezáltal a természetes élet által éljük. Isten Igéje szerint azonban az a fajta társadalmi élet, melyet hitetlenekként éltünk, nem olyan, amilyet Isten szeretné, hogy éljünk.

Az Efezus 2,1-3-ban ugyanis ezt olvassuk: „Titeket is együtt megelevenített, mikor meg voltatok halva vétkeitekben és bűneitekben, melyekben egykor jártatok e világ(korszak) folyása szerint”. Hogyan jártunk tehát a világban? E világkorszak folyása, azaz e világ szokása szerint. Sőt, ennél rosszabb, mert Pál apostol úgy folytatja, hogy „a levegőben levő hatalomnak, az engedetlenség fiaiban most működő szellemnek fejedelme szerint” jártunk. Külsőleg a világ szokása szerint jártunk, de valójában a levegőben lévő hatalomnak, az engedetlenség fiaiban most működő szellemnek fejedelme szerint jártunk, aki nem más, mint az ellenség, a Sátán, aki a világot irányítja. Tehát lehet, hogy külső látszat alapján e világ szokása szerint jártunk, de valójában a Sátán parancsa szerint jártunk.

Ezért mondja, hogy „akik között mi is mindnyájan forgolódtunk egykor a mi testünknek kívánságaiban, mikor testünknek és gondolatainknak akaratát cselekedtük, és természetnél fogva haragnak gyermekei voltunk, mint a többiek”. Ezek voltunk tehát mi, ez az, ahogyan magunkat viseltük ebben a világban a társadalmi életünkben.

Az Efezus 4-ben pedig ezt olvassuk: „járnak az ő elméjük hiábavalóságában”. Korábban bármit kigondoltunk, aszerint cselekedtünk. El lévén sötétedve gondolkodásunkban (18. v.) sötétségben jártunk. „Elidegenedve az Isten életétől a tudatlanság miatt, mely szívük megkeményedése miatt van bennük” – tehát nem volt bennünk Isten élete. És így folytatja, 19. vers: „mint akik elfásulva a kicsapongásnak adták magukat, minden tisztátalanság űzésére, kapzsiságból.” Így éltünk tehát korábban a világban.

De amint hittünk az Úr Jézusban, valami gyökeres változás történt bennünk. Ezért azt mondja, 20. vers: „De ti nem így tanultátok a Krisztust.” Amikor Krisztus Jézus lakozást vesz bennünk, gyökeres változás történik bennünk, mert ez a bennünk lévő élet más: többé nem Ádám élete, hanem Krisztusé; többé nem földi, hanem mennyei; többé nem hústesti, hanem szellemi. Most, hogy már Krisztus élete van bennünk, hogyan fogunk élni ebben a világban? Élhetünk tovább ugyanúgy, mint azelőtt – azaz továbbra is a saját életünk, önmagunk által, úgy ahogy mi gondolkodunk; úgy, ahogy mi akarjuk; énközpontúan? Nem! Ha befogadtuk Krisztus életét, az ebben a világban való járásunknak is gyökeresen meg kell változnia.

Emlékezzünk arra, hogy amikor Izrael fiai rabszolgák voltak Egyiptomban, az Úr a páskabárány által szabadította meg őket, de ugyanakkor azt parancsolta nekik Isten, hogy kenjék a bárány vérét az ajtófélfára, majd gyűljenek össze bent a házban, és fogyasszák el a bárány húsát. Miközben azonban ezt teszik, legyen rajuk a sarujuk, övezzék fel magukat, és tartsák kezük ügyében a holmijukat, készen arra, hogy elhagyják Egyiptomot. Ugyanazon az éjszakán tehát Izrael fiai kivonultak Egyiptomból, sőt, az Úr átvezette őket a Vörös-tengeren, hogy ne is lehessen visszatérés. Korábban a fáraó tulajdona voltak, őt szolgálták, de immár kijöttek Egyiptomból, és be lettek merítve tulajdonképpen Mózesbe (lásd: 1Mózes 12-14. fejezet).

És testvérek, pontosan ugyanez történt velünk is, hívőkkel. Amikor hittünk az Úr Jézusban, nem csak az történt, hogy megbocsáttattak a bűneink, és megmenekültünk az örök haláltól. Nem! Hanem az is, hogy nem maradunk többé Egyiptomban; ki kell mennünk Egyiptomból azonnal! Nem másnap, nem egy hónappal, nem egy évvel később, hanem azonnal és örökre. Ha megmenekültünk az örök haláltól, többé nem maradhatunk – szellemi értelemben – a világban.

A Kolossé 1-ben azt olvassuk, „[Isten] kiszabadított minket a sötétség hatalmából, és áthelyezett az ő szerelmes Fiának országába”. Tehát amikor megmenekültünk a bűntől és a haláltól, ugyanakkor ki is lettünk szabadítva a világból. Isten kivett minket a sötétségnek ebből a világából, és áthelyezett az Ő szeretett Fiának királyságába. Ide tartozunk tehát most.

És ez az oka annak, hogy amikor hiszünk az Úr Jézusban, be kell merítkeznünk. Különben valaki így gondolkozhatna: „Üdvösségem van, Krisztus élete van bennem, és örök életem van. Miért kellene bemerítkeznem? Nem a víz mossa le a bűneimet.” Ez azonban helytelen hozzáállás, hiszen parancsunk van arra, hogy bemerítkezzünk (Csel 2,37-38; Mt 28,19), ez ugyanis a mi tanúbizonyságunk válaszképpen arra, amit Isten elvégzett: Átvitt minket ebből a világi királyságból Krisztus királyságába (Kol 1,13). A bemerítkezésben tehát hittel reagálunk annak nyilvános megvallásával, hogy Krisztusba merítkeztünk be (Róma 6,3). Lemerülünk a víz alá, hogy kinyilvánítsuk, amiképpen eltemettetünk a bemerítkezés vizébe, úgy lett az óemberünk halálba adva és eltemetve (Róma 6,4a, 6a); és amikor feljövünk a bemerítkezés vizéből, azt nyilvánítjuk ki, hogy feltámadtunk az élet megújulásában Krisztus Jézusban (Róma 6,4b). A bemerítkezés tehát ezt jelenti – teljesen új és más közegbe kerültünk; saját magunkból és a világból át lettünk helyezve Isten szeretett Fiának életébe és királyságába. Amikor tehát megmenekülünk, gyökeresen megváltozik a helyzetünk, ami a a világhoz fűződő kapcsolatunkat illeti.

Emlékeztek, hogy a mi Urunk, Jézus imádságában a János ev. 17. fejezetében, melyet Jézus főpapi imájának nevezünk, az Úr Jézus az Övéiért imádkozik; és ebben az imában a világ négy különböző aspektusáról tesz említést.

1) Az első a 6. versben található: „Megjelentettem a te nevedet az embereknek [Jézus tanítványainak], akiket nekem adtál a világból”. Más szóval, ezt a verset magunkra alkalmazva, azt látjuk, hogy Isten kiszabadított minket a világból, és Krisztusnak adott bennünket. Mit jelent ez a kifejezés, hogy „a világból”? Azt jelenti vajon, hogy többé nem vagyunk itt a földön? Nem, a „világ”-nak fordított görög szó itt a kozmosz. Ez a Sátán által megszervezett világrendet jelenti, aki ennek a világnak az összes különböző oldalát vagy aspektusát egyetlen hatalmas rendszerré szervezte. És ezzel a rendszerrel – mely nem más, mint a világ, ahogyan ma ismerjük – Isten ellensége ellene akar szegülni Istennek és az Ő céljának. De hála legyen Istennek, hogy kiszabadított minket a sötétségnek ebből a kozmoszából. Ezért nem vagyunk többé részei ennek a világrendnek.

2) A 11. versben az Úr Jézus így imádkozik: „És nem vagyok többé a világban [mert hamarosan el fogja hagyni], és ezek [a tanítványok] a világban vannak”. Azaz, mi, akik hiszünk az Úr Jézusban, habár ki lettünk szabadítva a világrendből, még mindig itt vagyunk a világban. Mit jelent a világnak fordított szó? Egyszerűen a Földet és mindazok összességét jelenti, amit Isten csak teremtett. A 24. Zsoltár 1. versében látjuk ezt a gondolatot: „Az Örökkévalóé a föld és teljessége, a világ és a benne lakók (IMIT ford.). A héber versforma gyakran használ ismétlést a hangsúly kifejezésére. Ezért a „föld és annak teljessége” valamint „a világ és a benne lakók” pontosan ugyanazt jelentik. Azt tudjuk meg tehát Jézus imádságából, hogy a világnak van egy másik aspektusa – a Föld és mindazok, akik a Földön élnek. Ebből a szempontból tehát mi még mindig a világban vagyunk, még nem ragadtattunk el innen.

3) A világ harmadik aspektusát a 14. versben látjuk: „Én nekik adtam a te igédet, és a világ meggyűlölte őket, mert nem a világból valók, mint én nem vagyok a világból való.” Bár ki lettünk szabadítva a kozmoszból – a világrendből –, kétségkívül továbbra is a világban élünk, de mégsem vagyunk a világból valók. Ugyan továbbra is a Földön élünk, és annak ellenére, hogy a Sátán továbbra is az ő világrendjének istene, illetve fejedelme, és bizonyos értelemben továbbra is a világ dolgai vesznek körül bennünket, mi mégsem a világból valók vagyunk. Más szóval, nem tartozunk ehhez a világhoz. Ezt a világot ennek a világnak a dolgai képviselik, ahogyan azt az 1János 2,15-17-ben látjuk: „Ne szeressétek a világot, se azokat [a dolgokat], melyek a világban vannak. Ha valaki szereti a világot, nincsen abban az Atyának szeretete; mert minden, ami a világban van, a test kívánsága és a szemek kívánsága, és a vagyon kérkedése, nem az Atyától való, hanem a világból van.” Mi, akik Krisztus életével rendelkezünk, nem a világból valók vagyunk. Továbbra is a világban vagyunk, de nem tartozunk hozzá, mert a világgal való barátság ellenségeskedés az Istennel (Jakab 4,4).

4) A negyedik aspektus a 18. versben található: „Mint engem elküldöttél a világba, én is elküldöm őket [a tanítványait] a világba”. Igen, ki lettünk szabadítva a Sátán világrendjéből; igen, még mindig a világon élünk; igen, nem vagyunk a világból valók; és igen, most azt is megtudjuk, hogy el lettünk küldve a világba, épp ahogyan Isten is elküldte Krisztust a világba. Azaz, amikor mi ma kimegyünk a világba, amögött határozott cél húzódik. Nem azért megyünk, mert a világ barátja szeretnénk lenni, hanem azért, mert bizonyságot akarunk tenni a világnak a mi Urunkról, Jézusról.

Tovább a teljes igeszolgálatra (PDF): Stephen_Kaung-A_szellem_gyakorlasa-A_tarsadalmi_elet

Mit jelent Istennek a vér? – DeVern Fromke

Oly csodálatos nap, amikor világossá válik előttünk, hogy a vér mit jelent Isten számára, és hogy Isten milyen működési kört szánt neki. Az Ószövetségben két nagyon egyértelmű képet látunk, mely bemutatja, hogy a vér alapvetően Istennek fontos. Ha megtudjuk, Isten milyen értéket tulajdonít neki, el is kell fogadnunk az Igéjét ezzel kapcsolatban.

Először is, figyeljük meg az egyiptomi kivonulás képét, ahogyan az a 2Mózes 12,3-13-ban szerepel. A parancs szerint a vért a szemöldökfára és az ajtófélfákra kellett kenni. A bárány húsát bent a házban kellett elfogyasztani. Isten azt mondta: „ha látom a vért, elvonulok mellettetek” (Kecskeméthy ford.). Világos, hogy az nem volt cél, hogy a vért az emberek lássák, érezzék vagy jelentőségét megértsék. Teljes mértékben az Úrnak volt fontos. A hit és az engedelmesség cselekedeteként az ajtófélfára kellett kenni, és mindenki, aki a házban volt, nyugodtan bízhatott benne, mert a vér pontosan azt jelentette Istennek, amit megmondott róla. Nem volt szükséges számukra ennél többet tudni. A vér jele az ajtón Istennek kellett; az emberek hit által megpihentek az Ő megelégítésében.

A második képben az engesztelés napja, a 3Mózes 16 szerint, még többet tanít. Ezen a jelentős napon az Izraelért való bűnáldozatot nyilvánosan mutatták be a szent sátor udvarán. Az áldozat bemutatása az emberek szeme láttára történt. Az áldozat vérét azonban be kellett vinni a szentélybe, hogy a főpap az Úr előtt hétszer hintsen belőle. Ez is olyan dolog volt, ami a főpap és Isten között ment végbe, azoknak a szemétől távol, akiknek a javára az egész történt. Az elejétől a végéig Isten tervezte meg ezt a folyamatot. A főpap, az Úr Jézus előképe, Istennek való engedelmességben engesztelést szerzett. A nép hitt ebben a cselekedetben, mert Isten pontosan úgy értette, ahogyan megmondta.

Ebből a két szertartásból megértjük, hogy a vért Isten parancsára válaszul ajánlották föl. Nem az emberi elmének kellett fölfognia jelentőségét, vagy az emberi szívnek éreznie, hogy mit jelent. Az embernek pusztán engedelmeskednie kell és hinnie Isten ezzel kapcsolatos ígéretének. Mégis gyakran van, hogy lesújt bennünket valami gyógyíthatatlannak tűnő bűntudat egy olyan bűn miatt, amely nagyobbnak tűnik a szemünkben, mint Krisztus vére.

„Az a baj az ilyen emberekkel, hogy megpróbálják érzékelni, érezni az értékét és felbecsülni egyénileg, a maguk szempontjából, hogy a vér mit jelent számunkra. Ezt nem tudjuk megtenni. Nem így működik. A vért Istennek kell látnia. Nekünk ezután kell elfogadnunk Isten értékítéletét vele kapcsolatban.” (Watchman Nee).

Ez pedig visszavisz bennünket az Isten szuverenitásával kapcsolatos ponthoz. Amíg el nem fogadjuk megkérdőjelezés nélkül Isten Igéjét és szándékát, addig bizonyosan zavart és nyugtalanságot szenvedünk. Nem teheti világossá a kijelentését, amíg van egy vitás pont – a látható vagy érezhető bizonyítékra való törekvés. Istennek joga kell, hogy legyen a saját feltételei mentén irányítani és kormányozni a hívő életét. Az Ő engeszteléssel kapcsolatos ígéretében való megkérdőjelezhetetlen hit és a megismert igazságnak való engedelmesség előzi meg a jövőbeli lépések világos megértését.

Az ember hajlamos kiskapukat keresve lerövidíteni az utat, melyektől zátonyra fut, és kérdőjelek maradnak benne. A tékozló fiút Isten csak akkor hozza vissza az isteni rendbe, amikor az így kiáltva tér vissza: „Vétkeztem ellened!”. Bűnösen, a lelkiismeretében elítélve, a tékozlónak többre van szüksége, mint valami jobb érzésre azzal kapcsolatban, amit tett. Neki bocsánat kell. A bűnbánó lélek számára a vér adatik kijelentésül, mert ez a megbocsátás jogszerű alapja. Nem kell tudnia, hogyan vagy miért – csak elfogadja, amit a Biblia mond Jézusról: „Akiben van a mi váltságunk az Ő vére által, bűneinknek bocsánata” (Ef 1,7; Kol 1,14 – Károli ford.)

EGYSZERI ÉS FOLYAMATOS MEGTISZTÍTÁS

Mivel a vér teljesen kielégíti Isten igazságos kívánalmait, a hívő azt mondja, „Ámen”. Az Ő vére általi megigazulás (Róma 5,9) fordulópontja olyan, mintha egy kapun lépnénk be. „Mivelhogy azért (…) bizodalmunk van a szentélybe való bemenetelre a Jézus vére által (…) járuljunk Hozzá” (Zsid 10,19; 22 – Károli ford.). Nem úgy van, hogy megmenekültünk egy valami alapján, és fenntartjuk a közösséget valami másnak az alapján. A vér folyamatos megtisztítást végez. „Ha pedig a világosságban járunk, amint ő maga a világosságban van: közösségünk van egymással, és Jézus Krisztusnak, az ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől” (1Jn 1,7 – Károli ford.).

A fordulópont megtapasztalása akkor történik, amikor mi, „kik egykor távol voltunk, közelvalókká lettünk a Krisztus vére által” (Ef 2,13, angolból). Azért, hogy a szentélyben, a legszentebb helyen élhessünk Vele, naponkénti megtisztításra van szükségünk. Ez az Istenközpontú helyzet és az Ő mennyei nézőpontja fenntartásának titka.

NEM MEGTISZTÍTOTT, HANEM TELJESEN ÚJ SZÍV!

Talán meglepőnek hangzik, de tudtuk-e vajon, hogy nem teljesen igeszerű „a vér által megtisztított szívekről” beszélni? Olyan régóta és olyan kitartóan tanítják ezt, hogy szinte sokkoló lehet rájönni, hogy az egész elképzelés a Zsidók 10,22 felületes értelmezéséből fakad.  „Járuljunk igaz szívvel, kiteljesedett hittel, a rossz lelkiismerettől vérhintéssel megszabadított szívvel, tiszta vízzel megmosott testtel Istenhez” (Csia ford.).

Mint olyan, ki sok éve magam is úgy tartottam, hogy ez a tanítás olyasmit tulajdonít a vérnek, amit Isten sosem szánt neki, nagyon bátorító volt megtudni, hogy Watchman Nee milyen határozottan viszonyul a kérdéshez: A vér tevékenységi körével kapcsolatos félreértést tükröz, ha így imádkozunk: „Uram, tisztítsd meg véreddel a szívemet a bűntől!” Isten azt mondja, hogy a szív csalárdabb mindennél, javíthatatlan (Jer 17,9), ezért a puszta megtisztításánál valami sokkal gyökeresebb dolgot kell tennie vele: Teljesen újat kell adnia!

Nem mosunk és vasalunk ki olyan ruhát, amelyet ki akarunk dobni. Ahogyan hamarosan látni fogjuk, a hústestet soha nem megtisztítani kell, hanem keresztre feszíteni. Isten bennünk való munkájának valami teljesen újnak kell lennie. „És adok nektek új szívet, és új szellemet adok belétek (…)” (Ezékiel 36,26 – Kecskeméthy ford.).

Van különbség aközött, hogy a vért a tisztítás eszközeként látjuk, vagy úgy, mint ami Istent jogszerűen kielégíti. Isten a vért nem arra szánta, hogy szubjektív módon bánjon a bűnnel; a hatása objektív: Istennek kell látnia a szív ajtófélfáján. A Zsidókhoz írt levél szakaszában, ahol a vér munkáját említi a szívvel kapcsolatban, ott valójában a lelkiismeretre gondol. Ezek a szavak: „a rossz lelkiismerettől vérhintéssel megszabadított szívvel” valami mást jelentenek, mint a szív megtisztítását. Azt jelentik, hogy valami Isten és énközém jön, amitől rossz lesz a lelkiismeretem, valahányszor közeledni szeretnék Hozzá. A lelkiismeretem tövise folyamatosan emlékeztet a válaszfalra, amely a bűn. Isten Igéjében azonban azt látom, hogy Jézus vére az én bocsánatomért hullott. Amikor elfogadom, és hiszek abban, amit a vér Istennek jelent, megtisztul a lelkiismeretem, és elvétetik a bűntudat.

Sokan próbálják megtisztítani a régi természetet, a hústestet vagy az élet tisztátalanságát. Isten válasza a bukott embernek azonban a halál és nem a megtisztítás. Isten a teljes óembert a sírba teszi. Mennyire áldott látni azokat a hívőket, akik egykor arról tettek bizonyságot, hogy a vér megtisztította és makulátlanná tette őket, hogy végül megszabadulnak a kereszt általi halál igazsága révén. Mások nem találták meg a halál útját a kereszt által, és kiábrándultak, összezavarodottak, csalódottak lettek, mert az óember megtagadta, hogy tiszta legyen. Isten orvossága az óember számára ugyanis egyedül a halál.

Isten nem kéri tőlünk, hogy valami olyasmiben higgyünk, ami nem működik. Nem győzhetjük meg magunkat túl sokáig arról, hogy a vér megtisztított bennünket, miközben a hústest továbbra is jelét adja tisztátalan szenvedélyeinek. A hitünk azonban biztonságban nyugodhat meg abban a tényben, hogy Isten elfogadta a vérrel való meghintést. A lelkiismeretünk tiszta. Megmosattunk az Ige tiszta vizében. Ahogy „a világosságban élünk és járunk, amint ő maga a világosságban van: közösségünk van (…), és Jézus Krisztusnak, az ő Fiának vére (folyamatosan) megtisztít minket (a lelkiismeretünket) minden bűntől és bűntudattól” (1Jn 1,7 – angolból).