A laodiceai gyülekezetnek írt levél (Kit Mays)

Elhangzott: Valea Draganului, 2021. augusztus 21. Videó (angol és román nyelven):  https://youtu.be/uI0G_Gp1zgg
Hang (angol és román): https://www.ekklesiaoradea.ro/uploads/20210821-KitMays4.mp3

PDF: Kit_Mays-A-laodiceai-gyulekezetnek-irt-level_Valea_Draganului_21082021

Szeretném, ha tudnátok, testvérek, hogy telve vagyok ma örömmel és boldogsággal, és mindkét érzést szeretem. Szeretek boldognak lenni, és néha boldog is vagyok! Sőt, legtöbbször boldog vagyok, de nem mindig. Néha szomorú vagyok. Akik ma bizonyságot tettek, és sokan mások is itt a teremben, lehet, hogy boldogok, lehet, hogy örömük van, és mindkettő jó. Csodálatos az öröm, és ez a mi elsőszülöttségi jogunk Krisztusban. Akár boldogok vagyunk, akár szomorkodunk, elsőszülöttségi jogunk, hogy meglegyen ez az örömünk Krisztusban.

Az Úr öröme a mi erősségünk. Az Úr Jézus azt mondta: „Az én örömömet adom nektek”. Neki nagy öröme van; és ezt nekünk adja. „Hogy az én örömöm bennetek legyen, és hogy a ti örömötök teljes legyen”. Hogy bennünk legyen és teljes legyen akkor is, amikor nincs semmilyen érzésünk, amikor reggel fölkelünk, és azt sem tudjuk, mi, hova, merre – tehát amikor reggel az álmunkból fölébredünk. Miénk ez az öröm, amikor végtelenül szomorúak és bánatosak vagyunk; amikor nagy veszteség ért; amikor vétkeztünk, és a bűnünk következménye utolért bennünket; amikor boldogtalanok vagyunk, mert valami, amire számítottunk, nem következett be; ha igazunk van, ha nincs igazunk, ez az öröm akkor is a mi osztályrészünk.

Nem azt mondom, hogy akkor is a miénk lehet és meg is tapasztalhatjuk az Úr örömét, amikor szándékosan vétkezünk, mert úgy nem lehet. Lehetünk jókedvűek, de az Ő öröme nem lehet a miénk, miközben rosszat teszünk. „Gyermekeim, ezeket írom nektek, hogy ne vétkezzetek; és ha valaki vétkezik, van szószólónk az Atyánál, az igaz Jézus Krisztus.”

Lehet, hogy azért fordulunk oda az Úrhoz, mert boldogtalanok vagyunk, vagy mert meggyőződtünk a bűnösségünk felől, vagy számtalan más ok miatt. De igényelhetjük az Ő örömét, és meg is tapasztalhatjuk még úgy is, hogy boldogtalanok vagyunk, hiszen amikor elfordulunk a bűntől, és odafordulunk az Úrhoz, hogy az Ő örömében részesüljünk, az valószínűleg nem lesz túl vidám dolog. Továbbra is szomorúak leszünk, és talán bánkódunk is, de meglesz az az örömünk, amely megtart minket, ha igénybe vesszük. Lehet, hogy akkor nem is érezzük, mint amikor valami úgy talált el minket, mint egy rakás tégla, és valaki odajön hozzánk, és felemel – lehet, hogy akkor nem is vagyunk tudatában annak, hogy valaki ott van, és tart minket. De akár érezzük, akár nem, ott van, és megtart.

Testvérek, akik átadtátok magatokat az Úrnak, akár most először, akár megújítottátok az önátadásotokat – hiszen sok idősebb testvér vagy testvérnő lehet, akik frissen odaszánták magukat az Úrnak ma délelőtt – rabszolgák, akik megérintitek azt a karikát a fületekben, bizton ígérhetem, hogy a boldogság érzése, ami most bennetek van, el fog múlni. A boldogság érzelem, és nem állandó, viszont az Úr öröme a mi erősségünk. És mondom nektek, testvérek, akik itt kint vallást tettetek, és akik a szívetekben tettétek meg ezt, és ti idősebbek, akik megújítottátok az Úrnak való odaszánásotokat, és az Iránta való szerelmeteket, megnöveltétek a mi Urunk örömét. Nagyobb öröm van a mennyben egy ember felett, aki bűnbánattal Hozzá fordul, mint sok már megigazult vagy megszabadult felett.

Van egy javaslatom nektek, akik tudjátok, hogy üdvösségetek van: Mi lenne, ha magatokba néznétek, és megtalálnátok, mi helytelen, és azt elvetnétek? És nagy örömöt szereznétek ezzel ma az Úrnak. Nagy hatalom ez, nem csekélység. Ő telve van örömmel; de még teljesebb lehet az öröme. Több örömről beszél, adjatok Neki sok örömöt ma! Énekeljetek Neki, örvendezzetek Benne ma, ne úgy menjetek ki innen, mint ahogy bejöttetek! Engem is emlékeztessetek, hogy ne úgy menjek ki, mint ahogy bejöttem! Örvendezzünk együtt a szabadulásunkban!

Ma boldog vagyok, és örülök, hogy boldog lehetek. De a boldogság mulandó, az az öröm viszont, amit ma az Úrnak adunk, és adunk Neki minden nap azáltal, hogy megéljük, amit mondtunk, az hozzátesz az Ő öröméhez, és ez hozzátesz az én erőmhöz, akár tudatában vagyok ennek, akár nem.

Elérkeztünk az utolsó naphoz, és szeretnék köszönetet mondani a magam nevében, és bátorkodom nőtestvérem, Hailey nevében is köszönetet mondani, aki eljött. Köszönjük nektek a vendégszeretetet és a közösséget. Köszönöm a látást, melyet erre az összejövetelre elhoztatok azzal, hogy úgy jöttetek ide, hogy vártátok, hogy az Úr szóljon, és ezáltal felszabadítottátok Isten Igéjét közöttünk. Köszönöm nektek a szeretetet, a vendéglátást és a tanúbizonyságot. Ámen? Ámen! Jó, hogy megvan ez a tanúbizonyság.

Ma egy olyan gyülekezetet fogunk megnézni, amelyre senki sem néz szívesen. Mindenki ujjal mutogat rá: a laodiceai gyülekezet az. Sokan gondolják, hogy a gyülekezeteknek szóló levelek annak a hét gyülekezetnek adattak, melyek valóban léteztek a Római Birodalom Ázsia nevű provinciájában, a mai Törökország területén. Azt hiszem, ebben mind egyet is értünk. Néhányan úgy vélik, hogy ezek azt a hét gyülekezeti korszakot jelöik, amelyet emberek hoztak létre. Nem szeretnék ebbe a vitába bocsátkozni – egyet tudok, hogy nekünk íratott! Annak, „akinek van füle, hallja meg, mit mond a Szellem a gyülekezeteknek!”

De szeretném elmondani a következőt: sokan, akik a gyülekezeti korszakoknak ezt fejlődési nézetét vallják, úgy látják, hogy az utolsó korszakban két jellemző gyülekezet áll fenn. Én nem állítom, hogy ez tényleg így van, senkivel nem szeretnék tanbeli nézeteltérésbe kerülni, de eszerint Filadelfia és Laodicea ugyanabban az időszakban, egyidőben létezik. Mindenki Filadelfiának örül, ott szeretne élni. Én is! Senki sem akar Laodiceában élni. Én sem! Mondok valamit: Senkinek nem kell Laodiceában élnie, és nem is kell elköltöznie onnan! Mindjárt kifejtem világosabban. De a laodiceai levél is megíratott, hozzánk tartozik. Meg kell látnunk benne a nekünk szóló tanulságot, amit a Szellem mond ma a gyülekezetnek. Olvassunk el pár Igét. Jelenések 3,14:

„A laodíceai gyülekezet angyalának írd meg: ezt mondja az Ámen, a hű és igaz tanú, Isten teremtésének kezdete:”

Az Ámen, az utolsó szó. Testvérek, soha nem mi vagyunk az elsők, sem az utolsók. Soha nem a tanítványé az első vagy az utolsó szó. Mi soha nem vagyunk az alfa és az omega, a kezdet és a vég, Ő az Alfa és az Ámen. Az Ámen, akié az utolsó szó, Ő mondja nekünk az utolsó szót, amit itt olvasunk az utána következőkben.

„Ő a hű és igaz Tanú”

Az, aki bennünk él, igaz és hű tanú. Mi is hű és igaz tanúk lehetünk, mert Ő bennünk van! Ő nem csak Tanú lesz a világ számára, hanem az igazságról is tanúskodni fog. Kérlek, hogy vegyétek ezeket az igéket, melyeket ma mondok nektek, és azokat amelyeket ezen a héten mondtam, és amelyeket más testvérek mondtak. Vigyétek ezeket a hű és igaz Tanúhoz, és lássátok meg, hogy van-e benne tanúbizonyság. Ő az Ámen, Övé az utolsó szó! Tudjátok, hogy ez a levél nektek íratott. A Jánosnak adott Ige az Úr rabszolgáinak szól. Senki se menjen ki innen úgy, hogy nem lett rabszolgává! Micsoda veszteség lenne neki! Micsoda veszteség lenne az Úrnak! Az Úr érzi az általunk való elutasítottságának sebeit, mert Ő igazán a lelkünk szerelmese és a Vőlegény, Aki várja, hogy a menyasszonya elkészítse magát.

„Ő Isten teremtésének kezdete”

– és a Jelenések végén azt mondja: Új teremtést láttam a mennyből leszállni: az Új Jeruzsálemet, mely menyasszonyként készült el a férje számára. A régi teremtés elmúlt, és íme, új teremtés jött létre! Ő az Isten teremtésének kezdete, és ezt mondja a gyülekezeteknek. 15. vers:

„Tudok cselekedeteidről, hogy nem vagy sem hideg, sem forró. Bárcsak hideg volnál, vagy forró!”

Mennyire gyűlöli az Úr a langyosságot! Sem forró, sem hideg. Bárcsak forró volnál vagy hideg! 16. vers:

„mivel langyos vagy, és sem forró, sem pedig hideg: kiköplek a számból.”

Ez nagyon erős ige. „Mivel langyos vagy.” Nem langyos érzetű vagy, hanem a cselekedeteid langyosak. Csak úgy sodródsz. De miért lennénk langyosak, amikor Ő az ajtók előtt áll? Miért lennénk langyosak, amikor jön, ajándékokkal tele – a jutalommal, amelyet nekünk kíván adni. Gondoljuk csak meg! Nem kell langyosnak lennünk! Meghallja, ha Hozzá kiáltunk: „Uram, langyos vagyok! A szívem nem szeret úgy Téged, ahogyan Te szeretsz engem. Nem szeretem annyira a testvéreket, amennyire Te szereted őket! Nem szeretem úgy a feleségemet, ahogy Te szereted a gyülekezetet! Nem adom magamat érte úgy, ahogyan Te saját Magadat adtad a gyülekezetért.” Gondoljátok, hogy el fogja utasítani ezt az imádságot? Nem fogja! De ez veszélyes imádság! Minden kereszténynek, legyen fiatal vagy idős, hallania kell a következőt: Jól gondoljátok meg ezt az imát, hogy mit kértek! Mert el fog venni minden kisebb kedvtelést, élvezetes, kellemes dolgokat. Nem azért, mert kegyetlen, és azt akarja, hogy boldogtalanok legyünk, hanem mert Ő Isten, és azt akarja, hogy teljessé, bevégzetté legyünk!

Amikor van valamink, és felajánljuk az Úrnak, azt fogja mondani: „Köszönöm, elfogadom; és mi egyebet adsz még Nekem?” Ne tévesszen meg minket a gondolat: „Ha én ezt Neki odaadom, vissza fogja adni nekem.” Néha így történik, és az csodálatos, néha pedig nem így történik, és az is csodálatos, mert azt a bennünk lévő vágyódást az iránt, ami nem a miénk, Ő fogja saját Magával betölteni. Nem feltétlenül tesz boldoggá, de ennél sokkal többet, Önmagát adja nekünk. És sem az elkövetkezőkben, sem az örökkévalóságban nem fogjuk ezt megbánni soha.

A következőt szeretném elmondani nektek: Nem arról van szó, hogy vissza akarná tartani tőlünk a földi jókat, Őt nem ez vezérli abban, amit tesz. Ő nem gonosz! Nem akarja, hogy mindenáron szenvedjünk, nem akarja, hogy beteljesületlenek legyünk a földön. De komolyan beszélt, amikor ezeket az igéket mondta: „Senki nem lehet a tanítványom, aki nem gyűlöli meg apját, anyját, férfi- és nőtestvérét, feleségét, gyermekeit.” Azt jelentené ez, hogy azt akarja, gyűlöljünk mindent, amit szeretünk? Nem. Azt akarja, hogy minden a maga helyén legyen.

Egy férfi nem mondhatja: „Uram, én szolgálni akarlak Téged, de a feleségem nem örülne neki.” Egy asszony nem mondhatja: „Szeretem a férjemet, ahogyan az Ige is mondja, hogy szeressem, és az Ige azt mondja: «vágyakozni fog utána», és Te azt mondtad, hogy vessem magamat alá neki, ezért nem tudok engedelmeskedni Neked.” Ez nem elfogadható! Isten nem akar anarchiát a családban; az Ő vágya nem az, hogy a férjek ne szeressék a feleségüket úgy, mint ahogy Krisztus szerette a gyülekezetet; nem az a vágya, hogy a férj ne szeresse a feleségét úgy, mint Krisztus szereti a gyülekezetet, hogy ne adja oda önmagát érte. Arról van szó, hogy minden a miénk Krisztusban. Semmilyen jó dolgot nem fog az Úr visszatartani szolgáitól.

Testvérek, értsétek nagyon világosan, nem azt mondja, hogy mindent meg fog adni nekünk, amit csak akarunk, hanem azt mondja, hogy „Én mindaz vagyok neked, amit csak akarsz, és amire szükséged van”. És nem fogja visszatartani tőlünk azt a jót, amit hatalmában áll megadni. Ezt az igét nagyon komolyan kell vennünk.

„Mivel langyos vagy, és sem forró, sem pedig hideg: kiköplek a számból.”

Senki ne menjen ki innen langyosan, egyetlen egy ember se! Bárhol is élj, ha Laodiceában laksz, ne menj ki ebből a teremből langyosan, az Úr iránt szenvedéllyel a szívedben menj ki, hiszen ezt kéred! És akkor a laodiceai gyülekezet nem lesz langyos. Értitek? 17. vers:

„Mivel ezt mondod: Gazdag vagyok, meggazdagodtam, és nincs szükségem semmire; de nem tudod, hogy te vagy a nyomorult, a szánalmas és a szegény, a vak és a mezítelen:”

Kemény szavak! Mit mondtok, testvérek? Meg vagytok elégedve azzal, ahogy gyülekezetként vagy egyénekként éltek? Ha a gyülekezet élő, azért van, mert az Élet Ura életet adott neki. Mitek van, amit nem úgy kaptatok? Van ismeretetek az Úrról? Gazdagok vagytok szellemi javakban? Úgy érzitek, hogy mindenkit, aki szól hozzátok, meg kell ítélnetek? Nem igazságos ítéletre gondolok, hanem arra, hogy azáltal ítéltek, amit éreztek, amit hisztek. Teljesen más dolog, akár fiatalként, akár idősként valamit az Úr elé vinni, és megkérdezni Őt róla, mint ha meghallgatunk valakit, és amit mond, afölött a saját tapasztalataink, a saját értelmünk alapján ítélkezünk. Amikor úgy érzed, hogy semmire sincs szükséged, hogy minden azért kerül eléd, hogy ítélkezz fölötte, akkor az igazságos Bíró helyét foglalod el.

„és nem tudod, hogy te vagy a nyomorult, a szánalmas és a szegény, a vak és a mezítelen:”

Lehet, hogy te nem érzed magad nyomorultul, csak mindenki más körülötted. Miután valaki szólt az összejövetelen, és hazamész ebédelni, és valaki megjegyzi: „Hát nem csodálatos volt ez az üzenet Isten szeretetéről?” Te meg így felelsz: „Igen, de hibásan idézte az Igét. Azt a dolgot meg nem kellett volna mondania, és miközben beszélt, a fülét babrálta, a gyerekek meg sírtak! És nem is hallottam jól, mert folyton a szája elé tette a kezét.” És ezzel az egész beszélgetést lezülleszted az ítélkezéseddel. A hústestre tekintesz, nem a Szellemre. A homokra tekintesz az aranymosó tálban, ahelyett hogy az aranyat, a csillogást, a ragyogást keresnéd. Mi nem csak azt akarjuk, hogy az üzenetek tiszta aranyból legyenek, hanem legyenek pénzérme formában, hogy kicsit könnyebben elkölthessük! Nem akarunk fáradni az Igével.

Testvérek, amikor az összejövetelen azzal vagyunk elfoglalva, hogy észrevegyük azokat a dolgokat, amelyeket kritikával illethetünk, nem gyakoroljuk a papságunkat. Az Úr vizsgálja a gyülekezeteket, Ő a nagy Főpap, Ő az, Aki a mécstartók között jár, de Ő azt keresi, hogy mit dicsérhet meg! Való igaz, tesz kiigazításokat, figyelmeztet; beszél dolgokról, amelyekre előretekint és megjövendöli, hogy el fogja mozdítani a mécstartókat, ha nem igazítják ki ezeket. Ebben a laodiceaiaknak szóló levélben, gondoljátok, hogy azt mondja: „Aki hallja az én hangomat, és megnyitja az ajtót, bejövök és vele vacsorálok, tegyétek ezt meg, mert meg fogom ítélni a többieket!” Gondoljátok, hogy ezt akarta? Gondoljátok, hogy ítéletet akar hozni a gyülekezetének, és félretenni, elvenni a bizonyságtételét, a mécstartóját? Bármilyen szinten, bármikor, bármilyen értelemmel rendelkezünk is, miért gondolná bárki ezt? Az Ő hívása a megtérésre szólít! Tanácsot ad Laodiceának, 18. vers:

„Tanácsolom neked, végy tőlem tűzben izzított aranyat, hogy meggazdagodj, és fehér ruhát, hogy felöltözz, és ne lássék szégyenletes mezítelenséged; és végy gyógyító írt, hogy bekend a szemed, és láss.”

Az Úr tanácsa az egész gyülekezetnek, hogy „Jöjj hozzám, és vásárolj! Kössünk egyezséget! Gyere, és vásárolj tőlem!” Hogyan kell aranyat venni? Nem tudom! De azt tudom, hogy azt mondja, jöjj, és köss velem egyezséget. Mi az, ami értékesebb az aranynál, mi az, amit adhatunk Neki? Mi vagyunk értékesebbek az aranynál, a mi üdvösségünk értékesebb, mint az arany. A laodiceai gyülekezet tanúbizonysága értékesebb az aranynál. Éveken és évszázadokon át figyelmeztette ez a testvéreket, és mentett meg minket sok hűtlenségtől. És figyelmeztet minket ma is.

A fehér ruhák, az öltözet, melyet viselünk, a szentek igazságos cselekedeteit jelentik, amint azt később a Jelenésekben leírja. Ezek azok az igazságos cselekedetetek, melyeket elkészített számunkra a Föld megalapozása előtt, hogy ezekben járjunk. Tudjátok, azok alatt az igazságos cselekedetek alatt mezítelenség van, de az nincs felfedve, mert az Ő igazságossága takarja be.

Akartok látni? Gondot okoz a szellemi dolgok meglátása, megértése?

„Gyertek hozzám, és vásároljatok szemgyógyító írt!”

Hogyan kell ezt? Hadd javasoljak valamit. Menj oda Hozzá, és mondd: „Uram, én megfogadom a tanácsodat. Hozzád jövök, hogy aranyat vegyek. Itt vagyok! Hogyan vásároljam meg? Itt vagyok, hogy fehér ruhákat vegyek: a szentek igazságos cselekedeteit, amelyeket elkészítettél a Föld megalapozásától kezdve. Hogyan járjak bennük, Uram? Szemgyógyító ír – Uram, nem látok túl tisztán. Azt mondtad, jöjjek Hozzád, és vegyek szemgyógyító írt. Itt vagyok, és bármim csak van, Neked adom. Azt mondtad, hogy vásároljak.”

Tudjátok, testvérek, az üdvösség ingyen van, de a szemgyógyító írt meg kell vásárolni. A fehér ruhák, amelyekben járnunk kell, azokban járnunk kell! A szentek igazságos cselekedetei, melyek az alapok levetésétől kezdve nekünk készíttettek, az Ő természetének aranya az életünkben munkálódik ki, de ezt meg kell vásárolnunk Tőle. Mi az, amit Ő kíván? Mi az ár, amibe nekünk kerül? Én nem tudom, menjetek, és kérdezzétek meg Tőle! Mondjátok meg Neki, hogy vásárolni akartok, és meg fogja mutatni.

A 19. vers megmutatja, hogyan viszonyul az Úr a laodiceai gyülekezethez:

„Akit én szeretek, megfeddem és megfenyítem: igyekezz tehát, és térj meg!”

Nem azért jön, mert dühös, nem azért jön, mert elhatározta, hogy félreállítja ezeket a lázadókat, ezeket a lustákat, akik önmagukat is becsapják, és akiket az ellenség is megtéveszt. Egyáltalán nem ez van a szívén. Az Ő szívén az van, hogy elfogadják a feddését, elfogadják a fenyítéket, a nevelést, és bűnbánattal megtérjenek. Gondoljátok, hogy nekünk nem adná meg a megtérésnek ezt az ajándékát?

Tudjátok, néha odajövünk az Úr elé, és azt mondjuk, „Uram, megtérek!” De az Úr nem adja semmi jelét annak, hogy meghallotta volna kiáltásunkat. Néha ezt nem is igazán akarjuk, néha meg nagyon is akarjuk. De egyezséget kell kötnünk Vele. A megtérés értékes ajándék, kérnünk kell!

A Szent Szellem, ahogy az Ige mondja, amikor eljön a világba, és Ő eljött a világba, meggyőzi a világot a bűnről, az igazságosságról és az ítéletről. Ez a meggyőzés, ami jó dolog, de ez nem a megtérés. A bűnbánat nem jelent megtérést. Az elhatározás, hogy nem fogok többé így vétkezni, az sem megtérés. Megpróbálni nem vétkezni szintén nem megtérés. Rosszul érezni magunkat és levertnek, ugyancsak nem megtérés. Iskariótes Júdás halálosan megszomorodott, annyira, hogy megölte magát, inkább, mint hogy együtt éljen a bűnével vagy megtérjen belőle. A megtérés a bűnöktől való elfordulást jelenti, de nem csak a bűntől való elfordulást, hanem a Krisztushoz való odafordulást is. Ámen? Ha Őhozzá jövünk.

Emlékeztek arra az asszonyra, akinek volt az a kisgyermeke, egy pogány asszony, aki azt mondta: „Rátennéd kezedet a gyermekemre? Meggyógyítanád a gyermekemet?” Az Úr így felelt: „Asszony, én a királyság fiaihoz küldettem, nem az ebekhez.” Micsoda kemény szavak! Az asszony pedig azt mondja: „Igen, de még az ebek is ehetnek a morzsákból, melyek gazdájuk asztaláról lehullnak.” Kössetek egyezséget Vele, mint ez az asszony, és megkapjátok, amit ő is megkapott, a választ az imádságára.

Sokunk számára, amikor megmenekültünk, nagyon egyszerű volt: az Úr meggyőzött bennünket, mi áment mondtunk, és megtértünk, és megmenekültünk. Néha, amikor az ember már jó ideje keresztény, és próbál megtérni, szinte úgy van, mint Ézsau, nem találja a megtérés helyét. Mintha Isten gyűlölné. Ő nem gyűlöl minket. „Megfeddem, akit szeretek, és megfenyítem”, azt mondja, „igyekezzetek, és térjetek meg!”. Nem azt mondja, „ó, jaj, milyen borzalmas vagyok, brühühü, mindig csak én!” Igyekezzetek, és térjetek meg, tegyétek, mint aki komolyan is gondolja! Kérjétek Tőle! Ez ajándék! El tudtok képzelni egy gyereket, aki igazán vissza akar jönni az apjához, amikor tévútra tért? Ahhoz az apához, aki szereti őt, és kint ül a sátra ajtajában, figyeli az utat, várva, mikor tér vissza – hát hogyan ne lenne hajlandó megadni neki, amit kér?

Valószínű, hogy néhányan közületek valamikor eljuttok arra a pontra, hogy meg akartok térni, próbáltok megtérni, és nem találjátok a megtérés helyét. Még arra a következtetésre is juthattok, hogy ti vagytok azok, akinek Isten azt mondta, mint ahogy Ézsauról is: „Jákóbot szerettem, Ézsaut gyűlöltem.” Arra a következtetésre juthattok, hogy Isten gyűlöl titeket – de ez nem igaz. Igyekezzetek és térjetek meg, Ő meg fogja adni nektek ezt az ajándékot, és meglesz ez a bizonyosságotok. Ha egy perc kell hozzá, ha egy óra, egy nap, egy hét, egy hónap, egy év, akármennyi is kell, légy buzgó (igyekezz) tehát, és térj meg!

A következő vers:

„Íme az ajtó előtt állok és zörgetek; ha valaki meghallja az én szómat és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz és vele vacsorálok, és ő én velem.”

Már beszéltünk erről korábban, hogy az Úr nincs a gyülekezetben, kívül van, zörget az ajtón, és nyomatékosan mondja: „Ha valaki meghallja az én hangomat, és kinyitja az ajtót.” Nem elég meghallani, ki is kell nyitnunk az ajtót. „Bemegyek ahhoz, és vele vacsorálok, és ő Énvelem.” Közösség Vele, még Laodiceában is.

Testvérek, mondok nektek valamit, és félelemmel mondom: Az Úr nem csak arra vágyik, hogy bejöjjön, és eggyel, kettővel, hárommal vagy néggyel vacsoráljon. Az Ő vágya, hogy a laodiceai gyülekezetben mindenki megtérjen, és kitárják az ajtót. Amikor halljátok az Urat az ajtónál, amikor az Úr kenetét adja, hogy menjünk és nyissuk ki az ajtót, nyissuk ki gyorsan, és hívjuk a testvéreket is, és mondjuk: Jöjjetek be! Jöjjetek be! Ő itt van, az ajtónál zörget, ti eddig nem hallottátok, de én hallom most. Ébredjetek! Jöjjetek be! Ő itt van, közösségben lesz velünk, együtt fog enni velünk! Meg fogja törni velünk a kenyeret, valóságosan! Azt mondja, hogy: „Én vele vacsorálok, és ő Énvelem.” Velünk fog vacsorálni, és mi Ővele! Jöjjetek be gyorsan, mert Ő itt van! Az Ige nem ezt mondja, hanem azt mondja: „Ha bárki hallja az én hangomat, és kinyitja az ajtót, bejövök hozzá, és vele vacsorálok, és ő Énvelem.” De nem hiszem, hogy az Úr boldogtalan lenne attól, ha teljesítenénk ezt a feltételt, és elmennénk a testvérünkért – akinek szintén magának kell kinyitnia az ajtót, de sok ajtó van ahhoz a teremhez. Értitek, miről beszélek? Ne elégedjetek meg azzal, hogy győztesek legyetek Laodiceában! A magányos farkas, az egyetlen, aki hűséges, vagy talán az a két ember, aki hűséges. Fogjátok karon a testvéreiteket, és vigyétek be magatokkal! Ha langyos vizünk van, és beleteszünk egy elektromos merülőforralót, az addig langyos víz lassan forrni kezd, és veszélyes, ha csak egy kis bögréről van szó, főleg, ha műanyagból készült, mert megolvad. Tapasztalatból mondom.

Ha nem vagyunk langyosak, hanem forrók vagyunk, és behelyeznek minket a testvéreink közé, akkor a gyülekezet nem marad langyos. Értitek? Ha a gyülekezet langyos marad, az a mi hibánk, nincs mentségünk. Nem kell elköltöznünk Laodiceából Filadelfiába, de eltávolíthatjuk Laodiceát, és Filadelfiává válhatunk. Már maga az a tett, hogy megalázzuk magunkat, hogy behívjuk a testvéreinket, és azt mondjuk: „Gyertek, gyertek, itt van Ő”, és nem azt mondjuk: „Ó, mily gazdag közösségben voltam ma az Úrral! Sajnálom, hogy nektek nincs ilyen gazdag közösségetek Vele! Bőségesen megvacsoráztunk az Igében, olyan nagyon éreztem az Ő szeretetét, ott kellett volna lennetek! Nem „ott kellett volna lennetek”, hanem „ide kell jönnötök most, mert Ő itt van!” 21. vers:

„Aki győz, annak megadom, hogy velem együtt üljön az én trónusomon; mint ahogy én is győztem, és Atyámmal együtt ülök az ő trónusán.”

Amikor ezt tesszük, győzedelmeskedünk a bűn és a halál fölött, és afölött a téveszme fölött, hogy gazdagok vagyunk, meggazdagodtunk, és nincs szükségünk semmire. Tudni fogjuk, hogy mi vagyunk a „nyomorult, a szánalmas és a szegény, a vak és a mezítelen”, de nem fog számítani, mert Ő ott lesz velünk. Ő adja a ruhákat a menyegzőre. Gyorsan fölvehetjük, mint azok a példázatban. Jöhetünk Krisztusba felöltözve, örvendezéssel, és amikor ezen a módon győzedelmeskedünk, megtanultuk azt a leckét, mely a trónhoz juttat bennünket. Hogy minden gazdagság Krisztusban van, hogy az igazságos cselekedetek ruhái mind Krisztustól vannak, és a látás is mind Krisztustól és Krisztusról van, hogy Ő szeret minket, és hogy egyáltalán azért lehetséges egy ilyennek, mint mi, megtérni, mert Ő szeret minket. A jutalom pedig a trón, de nem csak a trón, hanem a trón Krisztussal együtt, hogy ott legyünk Ővele, ahol Ő van.

„Akinek van füle, hallja meg, mit mond a Szellem a gyülekezeteknek!”

Ámen!

Az efezusi gyülekezetnek írt levél (Jel 2) – Kit Mays

Elhangzott: Valea Draganului (Dragan völgye, Románia) – 2021. augusztus 18. 
Angol nyelven, román tolmácsolással meghallgatható: https://www.ekklesiaoradea.ro/uploads/20210818-KitMays1.mp3

PDF: Kit_Mays-Az-efezusi-gyulekezetnek-irt-level_Valea_Draganului_18082021

Imádkozzunk!

Urunk, felemeljük kezeinket, és kérünk, hogy áldj meg ma bennünket hatalmasan, kérünk, hogy igazíts útba és taníts bennünket – hogy a Te útbaigazításod után még jobban szeressünk Téged és egymást, jobban megértsük a Te akaratodat és szándékodat, jobban megtaláljuk a saját helyünket a Te akaratodban és a Te szándékodban. Te vagy a Mindenható Isten, és mi a Te néped vagyunk. Urunk, hozzád fordulunk a Te áldásodért. Tölts meg és kenj fel bennünket a Te Szent Szellemeddel. Adj teljes kiáradást, ugyanakkor teljes visszafogást azoknak, akik szólnak, különösképpen nekem, Uram. De adj még sokkal többet, mint amit kérünk vagy gondolunk, hiszen a mi Urunk, Jézus nevében kérünk. Ámen.

Az előzőekben eljutottunk a Jelenések könyve 2. fejezet első verséig, és beszéltünk Arról, Aki a mécstartók között jár-kel, aki a hét csillagot jobbkezében tartja. Tartsuk szem előtt, hogy Maga az Úr az, aki szól hozzánk. Remélem, hogy sok rabszolgájához szól itt, ebben a teremben, remélem, hogy az egymással való közösség és öröm közepette, melyben részünk volt, nem mulasztottuk el megújítani szeretetünket az Úr iránt, és arról az igényéről sem feledkeztünk meg, hogy az Ő rabszolgái legyünk. Mert amit kijelentett a Jelenések könyvében, azt az Ő rabszolgáinak mondja, és ma délelőtt ezzel az Igével szól hozzánk:

„Tudom a te dolgaidat és a te fáradozásodat, és a te állhatatosságodat, és hogy nem szenvedheted a gonoszokat, és próbára tetted azokat, akik apostoloknak mondják magukat, pedig nem azok, és hazugoknak találtad őket, és tűrtél és van kitartásod, és az én nevemért fáradoztál és nem fáradtál el” (Jel 2,2-3).

Testvérek, Aki a mécstartók között jár, Aki mindent lát, ami a gyülekezetben történik, nem azért figyeli a gyülekezetet, hogy hibát keressen benne. Igen, kiigazításokat kell eszközölnie, de nézzétek mindezeket az elismeréseket! Tudjátok, beszéltem már arról, hogy a Jelenések könyvében milyen sok neve van az Úr Jézusnak. És azt is mondtam, hogy ezeknek nagyon nagy a hasznuk, és jól tesszük, ha odafigyelünk rájuk és elmélkedünk felettük, mert élet és táplálék van bennük. És ezek nekünk, az Ő rabszolgáinak szólnak. Ma délelőtt pedig egy újabb kulcsot adok nektek.

Amikor szeretünk valakit, amikor szeretetbeli rabszolgák vagyunk, azt akarjuk szeretni, amit az Úr szeret, és azt akarjuk gyűlölni, amit Ő gyűlöl. Amikor azt mondja: Szeretem a könyörületességet, szeretem az irgalmasságot; hegyezzük a fülünket, és azt mondjuk: irgalmasnak kell lennem, könyörületes leszek, mert Ő ezt szereti. Figyeljük meg, milyen sok mindent szeret az Úr az efezusi gyülekezetben: „Tudom a te dolgaidat és a te fáradozásodat, és a te állhatatosságodat”. Nagyon örül annak, hogy ezeket teszik. De tisztázzunk valamit: a tettek önmagukban semmik. Ha odaadom a testemet, hogy megégessenek, semmit nem jelent, ha szeretet nincs bennem. De a rabszolga életében, aki szeretetbeli rabszolgává lett, aki átadta az Úr Jézusnak önmagát és mindenét, amije csak van, ezek fognak következni.

Mármost, ha ezek a dolgok megmaradnak, a szeretet viszont meghidegül, akkor semmilyen jelentősége nincs annak, amit teszünk. Az Úr azt mondta: „az a kifogásom van ellened”, de nem az a kifogása, hogy ezeket a szeretetben elkezdett dolgokat tették, hanem az, hogy ha ezek nem szeretetben folytatódnak, kevés jelentőségük van. De mégis, ezek továbbra is a szeretet cselekedetei, amelyeket mi is követhetünk. A fáradozásunk, a kitartásunk – amikor azért teszünk valamit, mert szeretjük az Urat, amikor azért fáradozunk, mert ez örömöt szerez Neki, amikor nem tudunk nem megtenni valamit, mert tudjuk, hogy Ő örülni fog neki, ha megtesszük. Megvan a kulcsunk az Ő szívéhez. A szeretetnek kifejezést kell találnia. És ezeket megdicséri, mondván, ezek jó dolgok. Szeretet nélkül ugyan semmik, de ha a szeretethez nem társul tett, hogyan lehet akkor az szeretet? De feltételezzük, hogy ezeket a tetteket szeretetben végezték; úgy hiszem, mindannyian egyetértünk abban, hogy az Úr megdicséri ezeket a tetteket. Hiszem, hogy amikor ezek szeretetből fakadnak, akkor az Úr örül ezeknek.

„Hogy nem szenvedheted (tűröd el) a gonoszokat”

Eltűritek a gonosz embereket? Az Úrnak nem teszik az ilyesmi. Ez ugyanis nem szeretet. Igaz, hogy tudunk úgy haragudni, hogy nincs bennünk szeretet; és igaz, hogy úgy is tudjuk nem eltűrni a gonoszokat, hogy az indítékunk nem a szeretet. De nem akarom minden állításomhoz hozzátenni, hogy a tetteknek szeretetből kell fakadniuk, hiszen ez nyilvánvaló.

Testvérek, mi gyakran eltűrjük a gonoszokat a gyülekezetben – félelemből, lustaságból, vagy azért, mert alszunk. Hogyan bánjunk a gonoszokkal? Úgy, hogy az Úr elé visszük a helyzetet; nem kötünk vele békét a szívünkben, hanem az Úrhoz visszük. Megalázzuk magunkat az Úr előtt: Urunk, mit tegyünk? Ez az Úr háza, és Ő szent. A gonoszokat nem szabad eltűrni Isten házában. Nem úgy értem, hogy bűnösöket nem szabad eltűrni Isten házában, hiszen akkor mindnyájunknak távozni kellene. De tudjátok, mire gondolok, hogyan érti az Ige, amikor „gonoszokról” beszél. Olyan emberek, akik apostoloknak mondják magukat, de nem azok. Akik olyan tekintély helyét foglalják el, amit Isten nem adott nekik; akik a nyájat a saját céljaikra akarják használni – néha úgy, mint lehetőséget az igeszolgálatra; néha anyagi haszonért; néha pedig egyszerűen csak használják Isten népét, és ez helytelen. Férfiak, ne tűrjétek az ilyet! Asszonyok, ébresszétek fel a férjeteket, testvérnők, beszéljetek a férfitestvéreitekkel!

„Próbára tetted őket és hazugoknak találtad őket.”

Emlékszem, egyszer nagyon régen, volt egy igen kedves barátom, akinek a garázsában is laktam egy darabig (nem lakrész volt, hanem garázs, de vittem be áramot). Nagyon szerettem ezt az embert. És egyszer csak kitalálta, hogy nagy fejetlenség van, ezért úgy döntött, hogy egy másikkal együtt ők ketten apostolok. És azt mondták, hogy alá kell rendelnünk magunkat nekik. Odamentem ehhez a testvérhez négyszemközt, és azt mondtam neki: Mi történt veled? Te nem vagy apostol! Erre ő: „Ó, húha, jaj…” És rájöttem, hogy ez az ember nem álapostol, hanem egyszerűen csak tévedett. Ha valaki azt mondja magáról, hogy répa, attól még nem lesz álrépa. Bolond az lehet, de nem álrépa. Értitek? Az álapostol, a hamis apostol az, aki szándékosan félrevezeti a nyájat. Az Úr meg fogja adni az ítélőképességet, hogy különbséget tudjunk tenni a kettő között. Nem szabad álapostolokat – vagy „álrépákat” – követnünk, és mindkét esetben mást és mást kell tennünk. Az Úr megadja ehhez a bölcsességet.

„és állhatatos vagy”

Felfigyeltetek rá, hogy az állhatatosság kétszer szerepel ebben a felsorolásban?

„Tudom a te dolgaidat és a te fáradozásodat, és a te állhatatosságodat” (Jel 2,2)

„és állhatatos vagy, és az én nevemért fáradoztál” (Jel 2,3)

Ki kéri közületek az Urat naponként, hogy adjon neki állhatatosságot? Az Úr ezt nagyon nagyra értékeli. Az állhatatosság nem feltűnő: ha a feleségünk állhatatos a naponkénti főzésben, ha a férjünk minden nap munkába megy, és ebben kitart, ezt legtöbbször csak akkor vesszük észre, ha abbahagyják. De itt kétszer is említi az Ige. Csinálod a dolgodat, akkor is, ha van kedved, akkor is, ha nincs. Ez nagyon értékes az Úrnak – ha állhatatosak vagyunk azokban a dolgokban, melyekre hívattunk férfiként vagy nőként, férjként vagy feleségként, szülőként vagy gyermekként. Nagyon-nagyon drága és értékes ez az Úrnak. Állhatatosan kiállni az Ő bizonyságtétele mellett, akkor is, amikor az könnyű, és a látás világos; és akkor is, amikor az nehéz, és a látás sem világos.

Tudjátok, a látásunk időnként elhalványul, és néha az a benyomásunk, hogy el is tűnt teljesen. De nem tűnt el. Emlékeztek, hogy Péter mit mondott: „Uram, kész vagyok börtönbe, sőt akár a halálba menni veled”? Az Úr pedig azt felelte: „Péter, Péter, mielőtt a kakas kétszer kukorékol, megtagadsz engem, többször is.” Amikor arról olvasok, hogy Péter mit tett Kajafás udvarában, hogy esküvel tagadta meg az Urat a katonák és a szolgálóleány előtt is, azt mondhatnám, hogy elfogyott, eltűnt a hite. De az Úr mondatának második fele, amikor azt mondta Péternek, hogy még az éjjel megtagadja Őt, így hangzik: „de Én imádkoztam érted, hogy a hited el ne fogyjon. És mikor helyreálltál, erősítsd testvéreidet.”

Ha az Úr imádkozott azért, hogy Péter hite ne fogyjon el, akkor az azt jelenti, hogy Péter hite nem fogyott el. Péter kudarcot vallott, de nem kellett volna így lennie, hiszen volt hite, mert adatott neki. Az Úr figyelmeztette előre, az Úr megmondta, az Úr imádkozott érte. Nem lett volna muszáj engednie a kísértésnek, de engedett. A hite azonban nem tűnt el.

Testvérek, amikor úgy érzitek, hogy elveszítettétek a látást, nagy Főpapunk van a mennyben, Aki őrzi azt. Ő a hű Tanú, Ő az, aki bennünk él, Ő az, aki megtartja a hitünket, Ő az, aki mindenkor él, hogy közbenjárjon értünk. Hogyan veszíthetnénk el azt, amit Ő tart meg? Olyan ez, mint az igazságosságunk, Ő a mi igazságosságunk. Tudunk vétkezni? Igen. Vétkezzünk? Ne. Kell vétkeznünk? Nem. Vétkezünk? Igen. De az igazságosságunk biztonságban van a mennyben, mert Ő a mi igazságosságunk, és ha azonnal megvalljuk Neki bűneinket, Ő hűséges, hogy megbocsássa a bűneinket és megtisztítson minket minden hamisságtól.

Állhatatosság, kitartás.

„és van kitartásod, és az én nevemért fáradoztál”

Amikor a kitartásra gondolok, az jut eszembe, aki verést kap, de nem fut el. Testvérek, néha könnyű elviselni az ütlegelést, bár sosem kellemes. Néha csak átvészeljük valahogy a dolgokat. Nőtestvérek, olykor ti is kaptok ütéseket a hitetekben. Remélem, hogy egyikünk sem szenved fizikai bántalmazást a másiktól. De többről van szó, mint hogy pusztán elviselni az ütéseket, hanem kitartásról van szó az Ő nevéért. Mit jelent ez? Mert az Ő becsülete forog kockán. Néha azért kapunk verést, mert rosszat csináltunk, de néha az Ő nevéért viseljük el.

A válaszunk hasonló Péter válaszához. Az ötezer megvendégelése utáni napon az Úr egy olyan valakinek válaszolt, aki csak azért követte Őt, mert olyan kevés étellel csodálatos módon megelégítette őket. Válaszával az Úr gyorsan elűzte Magától a hamis követőket. Azt mondta, hogy „az én testem igazi étel, és az én vérem igazi ital. Ha nem eszitek az én testemet és isszátok az én véremet, nincs élet bennetek.” És ezek a júdeaiak azt mondták: „Hé, ez kemény beszéd, ki képes hallgatni?” És otthagyták. Az Úr pedig a tanítványaihoz fordult, és azt mondta: „Ti is el akartok menni?” Úgy hiszem, Péter jó választ adott, azt mondta: „Hova mehetnénk, Uram, Tenálad vannak az élet Igéi.” Van más választási lehetőségetek? Van más választási lehetőségetek az Úr követésével szemben? Ha igen, akkor nem fogtok kitartani.

Van egy ellenségünk, aki nagyon okos. Nem bölcs és nem jó – az ördög az. De ki tud ismerni minket. Ha forgatunk valami mást is a szívünkben, figyelni fog minket, és rá fog jönni, hogy mi az. Számoljunk le az alternatívákkal, a más választásokkal, testvérek! Tegyünk aranykarikát a fülünkbe, ahol át lett szúrva Mesterünk házának ajtajánál, hogy ne gyógyuljon be – hogy mindenki láthassa, hogy Őhozzá tartozunk. Természetesen az ószövetségi rabszolgákra utalok, nem tudom, elolvastátok-e azokat az Igéket, melyeket az elmúlt nap említettem, de olvassátok el.

Ki kell tartanunk, és nem szabad megfáradnunk. Elfáradhatunk, de fáradjunk meg, ne jussunk el odáig, hogy abbahagyjuk a küzdelmet. Ha versenypályán futunk, az egyetlen biztos módja a verseny elveszítésének a verseny bármely pontján, ha megállunk és nem futunk tovább. Maradj versenyben! Ne add fel, ne hagyd abba, ne szállj ki, maradj versenyben!

Ilyen dolgokat szeret az Úr. Amikor elolvassuk az Ő jellemzőit, melyeket a Jelenések első három fejezetében található 22 vagy 24 címben olvashatunk, amikor az Úr saját Magát a neveivel jellemzi, láthatjuk, hogy Ő mi minden, és becsben tarthatjuk azokat a dolgokat, és magunkba fogadhatjuk, mert Krisztus bennünk az eljövendő dicsőség reménysége. És amikor látjuk ezeket a dolgokat, amelyeket Ő szeret, mondhatjuk, hogy én ezt akarom, én meg akarom élni ezt ma az én életemben. Szereti a könyörületességet, akkor én könyörületes leszek, az Ő kegyelme és nem a törvény által. Uram, add nekem a Te könyörületességedet ma; Uram, áldj meg!

De itt van ez a negyedik vers, és nagyon komolyan foglalkoznunk kell vele.

„De az a [mondás]om ellened, hogy az első szeretetedet elhagytad.”

Gondoljátok, hogy az Úr haragos? Gondoljátok, hogy haragudott az efezusi gyülekezetre? Én nem hiszem, hogy haragudott. Szerintem Neki, Aki oly csodálatos, és a hét mécstartó között jár, fájt a szíve. Tudjátok, testvérek, a szeretetnek van egy vele járó igénye, egy elvárás, melyet azokkal szemben támasztunk, akik szeretnek minket: a hűség.

A könyv elején az Úr azt mondja: „Én vagyok a hű tanú.” A férjeknek és feleségeknek hűeknek kell lenniük egymáshoz, hogy meg tudjanak bízni egymásban. Szívből jövő bizalmat nem lehet adományozni, azt el kell nyerni. Az Úr elvárja, megkívánja és belénk építi a hűséget. Az, Aki hűséges és igaz, bennünk él – ha keresztények vagyunk –, és hűségesek lehetünk mindhalálig. Lehet, hogy ma már nem, de kicsit később el fogjuk ezt olvasni.

Az efezusi gyülekezet szíve kihűlt, mert az efezusi szentek szíve elhanyagolta a hűség gyakorlását. Hagyták, hogy meghidegüljön bennük a szeretet. Férjek, szeressétek a feleségeteket, ahogyan Krisztus szereti a gyülekezetet! Ne merjétek hagyni, hogy a feleségetek iránti szeretet kihűljön! Feleségek, ne tűrjétek el, hogy a szívetek meghidegüljön a férjetek iránt! Ne engedjétek megtörténni; amikor észreveszitek, hogy ez van, azt is vegyétek észre, hogy Isten arra hívott, hogy szeressétek a feleségeteket, férjeteket. Ő tehát meg fogja adni, amire szükségetek van, és így meg tudjátok adni a feleségeteknek, amire neki van szüksége, és ti is megkapjátok tőle, amire nektek van szükségetek.

Nem érdekes, hogy az Úr azt mondja, az 5. versben: „Emlékezzél meg tehát, honnét estél ki, és térj meg, és azokat cselekedd, amiket először cselekedtél”? Az Úr nem azt mondja: „Gerjessz magadban érzést, ragaszkodást! Gerjeszd fel az irántam való szeretetedet!” Hanem azt mondja: „Tedd a korábbi tetteidet.”

Van valami, amire nagyon szeretnék rámutatni. A szeretet több, mint érzés, több, mint érzelem, de ha nincs bennünk sem érzés, sem érzelem, az nem normális dolog. A szeretet több, mint érzés, de nem is kevesebb! Férjek, higgyétek el, bármit is tesztek, ha feleségetek nem érzi benne a szeretetet, az semmit sem jelent a számára. Lehet, hogy ez túl erős. De soha nem lesz elégedett azzal a szeretettel, mely pusztán csak gondoskodik róla, vigyáz rá, látja, hogy mire van szüksége és megadja neki. És nem is szabad beérnie ennyivel. „Úgy szeressétek a feleségeteket, ahogyan Krisztus szerette a gyülekezetet és Önmagát adta érte.” Azt gondoljátok, hogy az Úr rideg és közömbös irántatok? Gondoljátok, hogy rideg és közömbös a gyülekezete iránt? Az Úr szeretett téged és Önmagát adta érted. Az Úr szerette a gyülekezetet és Önmagát adta érte, hogy tiszta legyen, ránc és folt vagy bármi efféle nélkül való. Nem azért, mert tökéletes feleséget akart, hanem mert szerette őt, és azt akarta, hogy mindazzá válhasson, amivé csak válhat. Férjek, így éreztek a feleségetek iránt? Miért nem?

Testvérnők, vannak közöttetek hajadonok. Ne menjetek hozzá ahhoz a férfihoz, aki nem így fog szeretni titeket! Persze ki tudja, hogy ki fog így szeretni? De értitek, hogy mit akarok mondani. Ezt kell keresnetek. Olyat, aki önmagát adná értetek, aki nem elvenni akar tőletek, hanem adni nektek. Nem olyat, aki körül akar zárni, hanem aki szabaddá akar tenni Krisztusban, védelmezve és megtartva titeket.

„térj meg, és azokat cselekedd, amiket először cselekedtél”

Először is, vissza kell emlékeznünk. Emlékszünk, amikor üdvösségünk lett? Minden könnyen ment, nem volt nehéz lemondani dolgokról. Emlékeztek, a Cselekedetekben, amikor Efezusról beszél? Emlékeztek, azt mondtam, hogy az Úr soha nem kíván olyasmit, amit ne adott volna előzőleg a gyülekezetnek vagy az egyénnek? Amikor elolvassuk az efezusiakhoz írt levelet, az telve van szeretettel.

Tudjátok, hogy az egyik legelső, amit tettek, hogy azok, akik varázslást űztek, összehordták a könyveiket egy halomba és elégették. Ötvenezer ezüst értékben! Eladhatták volna olyanoknak, akik nem voltak keresztények. Még jó üzletet is hozhattak volna nekik, ha csak negyvenezerért odaadják. De a szeretet nem tenne ilyet! Olyanok lettek volna, mint Anániás és Szafíra, akik egy részt maguknak tartottak meg. A szeretet ilyet nem csinál. A szeretet azt mondja, ez rossz! Ez Isten szemében rossz, és meg fogjuk semmisíteni. És az ár semmit sem jelentett nekik, mert szerették az Urat, látták az Ő irántuk való szeretetét, és ők viszontszerették Őt. Mit akart az Úr, hogy cselekedjenek?

Megmondom nektek, az Úr egyszer sem mondta nekik, hogy égessék el azokat a könyveket, ez a dolog az ő szívükben merült föl. A szerelmeseknek megvannak a maguk titkai, megvan a maguk kis nyelvezete egymással. Közös emlékeik vannak. Szólnak egy szót, vagy rámutatnak egy képre, vagy kinyitnak egy könyvet és elolvasnak egy oldalt, vagy kinyitnak egy könyvet és látják, hogy a másik elolvas egy oldalt, és megrohanják őket az emlékek. Meglátnak egy virágot, vagy egy apró kis ajándékot, melyet kaptak, és elárasztják őket az érzések. Az Úr azt mondja, tedd az előzőeket, de nem mondja meg, mik voltak azok a korábbi dolgok. Azt mondja nekünk: Emlékezz. Emlékezz, és tedd azokat, amiket először – nem azt mondja, hogy gerjessz fel valamilyen érzést. Az nem elég, és nem fogja megoldani a problémát. Ehhez egy kis gondolkozásra van szükség, de nem túl sokra, mert azt mondja, hogy „különben eljövök hozzád hamar, és kimozdítom a te gyertyatartódat a helyéből, ha meg nem térsz”.

„eljövök hamar”

Az a jó ebben, hogy ez azt jelenti, nem tart sokáig ezt a lépést megtenni, hogy bűnbánattal megtérjünk és visszaemlékezzünk a korábbi dolgokra, és megtegyük őket. Ezt hamar meg lehet tenni, hiszen azt mondja, „eljövök hamar”, azaz „gyorsabb lehetsz, mint Én”. Elhagytad az első szeretetedet? Tényleg elhagytad? Nem kell így maradnod. Nem bizony! Újra tiéd lehet az a szenvedély, ami benned volt, amikor megtértél. Néha vágyakozva tekintesz vissza, „Ó, bárcsak úgy éreznék, mint akkor!” Bánd meg a bűneidet, fordulj vissza, emlékezz, és tedd, amiket először tettél! Nem feltétlenül fogsz ugyanúgy érezni, mint akkor – teljesebb, gazdagabb és végtelenül édesebb lesz.

Ne tűrjétek ezt a ridegséget, ne tűrjétek ezt a hűvösséget, ne tűrjétek ezt a közömbösséget, ne törődjetek bele ebbe, hogy nem teszitek a korábbi dolgokat! Testvérek, nem valamiféle törvényről beszélek. Ha meggondoljátok, tudni fogjátok, hogy ez nem kötődhet törvényhez. Testvérek, ha egész életében minden nap vesztek a feleségeteknek egy csokor virágot, mert ez egy négyzet, amit ki lehet pipálni: Amikor beleszerettem, vettem neki virágot, tehát az élete hátralévő részében minden nap veszek neki virágot. Hívom is a virágost, adok neki egy jó nagy összeget, és megbízom, hogy a következő tíz év során minden nap szállítson ki a feleségemnek egy bokrétát. Ez így nem fog működni! Szívből kell, de a szív bennünk van. Az Úrért vágyódó szív bennünk van. Csak azért szerethettük Őt kezdetben, mert Ő előbb szeretett minket. Újra meg kell Őt látnunk, és ezért olyan értékes ez a könyv, a Jelenések könyve. Ez a látás könyve.

Kicsit túlmagyaráztam, de az a lényeg, hogy az Úr ezt szívből mondja, és ez megrázóan hat a gyülekezetre. És azt mondja:

„De ez megvan benned, hogy gyűlölöd a nikolaiták cselekedeteit, melyeket én is gyűlölök.”

A nikolaiták voltak azok, akik megalkották a papságról és a laikusokról szóló tant. Egy (lelki)pásztor van fent, alatta pedig az összegyűlt hívek. Az Ige azt mondja: „Senkit ne hívjatok atyának, mert egy Atyátok van a mennyben, és ti mind testvérek vagytok. Senkit ne hívjatok rabbinak vagy tanítónak, mert mind testvérek vagytok.” Különböző ajándékaink, különböző feladatköreink vannak, melyek mind értékesek és fontosak, de nem szabad magunkat egymás fölé emelnünk.

A testet az illeszti és tartja össze, amit minden ízület vagy kapocs szolgáltat. Ha a miénk a világ legnagyszerűbb igehirdetője és a miénk a legjobb tanítás a világon, de a ház e köré az ember köré épül, akkor az lehet csodálatos ház, de nem lesz Isten háza. Ő a középpont, és Krisztus bennetek az eljövendő dicsőség reménysége. Az Úr gyűlöli a nikolaiták tetteit. Gyűlölitek azt, amit az Úr gyűlöl? Akkor legyetek óvatosak azzal az emberrel, akinek az arcát borotváljátok minden reggel, hogy ne érezze felsőbbrendűnek magát a testvéreinél, vagy elfoglalja azt a helyet, amely egyedül Krisztust illeti. Testvérnők, ti sem vagytok mentesek ez alól. Legyetek féltékenyek Krisztus tisztességére, ne tegyetek egy embert, akinek igeszolgálatra van ajándéka, arra a helyre, ahol nem szabadna lennie. Férjek, szeressétek feleségeteket, amiképpen Krisztus szerette a gyülekezetet, és Önmagát adta érte! Feleségek, tiszteljétek a férjeteket, ne tiszteljetek egy másik embert a férjetek felett! Értitek?

„Akinek van füle, hallja, mit mond a Szellem a gyülekezeteknek: Aki győz, annak enni adok az élet fájáról, mely az Isten paradicsomának közepette van.”

Ádám és Éva elveszítette Isten paradicsomát. Isten egy szeráfot helyezett a kerthez vezető út őrzésére, hogy ne mehessenek vissza és ne ehessenek az élet fájáról. Ezt jó szándékból tette, mert ha így tettek volna, akkor örökké éltek volna a bukott állapotukban. De ez itt a visszanyert paradicsom, ami nem kis dolog.

Nos, az Úr áldjon meg mindnyájunkat, nem tudom, meddig fogunk jutni ebben a könyvben ezen a héten, de ha itt támpontot kapunk, hogyan kell csak ezt az első két-három fejezetet is megvizsgálni, az nagy kijelentést és változást fog hozni a szívünkben, a gondolkodásunkban és a gyülekezeteinkben. Sok táplálékot és elmélkedni valót fog adni nekünk. Az Úr segítsen bennünket! Ámen.

Első szeretet és az Úr eljövetele (John Saunders)

"Bátorítsuk egymást, mivel közeledik az a nap"

John Saunders (Memphis, Tennessee, USA) 2003-ban elhangzott, ma is aktuális igehirdetése, magyar tolmácsolással.

János 20,1. 11-18.

1Mózes 6,5.    Jeremiás 17,9.     2Krónika 16,9.

View original post

Az első szeretet – 4., utolsó rész (T. Austin-Sparks)

Pár szóval beszéljünk a következőről is: „Állhatatosak voltak az apostolok tanításában”. Ne gondoljátok azt, hogy ez itt az újszövetségi írásokra vonatkozik, hiszen még egyetlen apostoli levél sem született még meg, amikor ez történt. Ebben az időben még semmi sem állt rendelkezésre az Újszövetség teljesebb tanításából, tehát ez az állítás kétségtelenül az apostolok szóbeli tanításaira vonatkozik, mellyel a testvéreknek szolgáltak. Ha megvizsgáljuk, azt fogjuk látni, hogy az apostolok az Ószövetség alapján tanítottak; azt mutatták be, hogy hol, hogyan és mit mond az Ószövetség Jézus Krisztusról.

Bárki, aki azt mondja, hogy az Ószövetséget félre lehet tenni, mert annak ma már nincs semmilyen jelentősége, az elveti az apostolok legelső tanításait. Péter pünkösdi beszédében minden az Ószövetségből származott, ahogyan az is, amit az Úr Jézus a feltámadása után az apostoloknak mondott. Az apostolok tanítása pedig az Úr Jézust mutatja be; összefoglalja és világossá, érthetővé teszi azokat a dolgokat, amiket a régi próféták Őróla mondtak. „Kitartottak az apostolok tanításában.” Mit csináltak? Buzgó örömmel adták át magukat az Úr Jézus egyre mélyebb megismerésének az apostolok ószövetségi magyarázatainak révén.

Én így látom, hogy egyszerűen ez történt. Péter és a többi apostol – a Szent Szellem belső megvilágosító munkája által – megragadták és folytatták azt, amit az Úr Jézus a feltámadása után elkezdett: „Mózestől meg valamennyi prófétától kezdve elmagyarázta nekik mindazt, ami az Írásokban róla szólt”. Az apostolok ezt megragadták, és immár teljes világosságban mutatták be a testvéreknek az Úr Jézust az ószövetségi igeszakaszok alapján; ezek a hívők pedig átadták magukat az Úr Jézus megismerésének, hogy kikutassák ezeket a dolgokat, hogy meggazdagodjon a szívük mindazzal, amit az Írás az Úr Jézusról mondani akar. Maga az Úr Jézus volt a szemük előtt; rabul ejtette őket, és most mindent meg akartak tudni Róla, amit csak lehetett, az apostolok pedig megadták ehhez a kulcsot. Átadták magukat annak, hogy kövessék az apostolok tanítását.

Ha meg akarjuk tudni, mi volt ez a tanítás, vegyük csak Péter pünkösdi beszédét, és nézzük meg mindazokat a dolgokat, melyeket egyedül abban a beszédben érint. Említi Isten előre tudását; említi az Úr keresztre feszítését Istennek eme előre tudása szerint; említi a feltámadást; említi a felvitetést; beszél a Szent Szellemről, hogy mi a célja az Ő eljövetelének. Beszél az Úr Jézus jelenlegi, uralkodói és megmentői hatalmáról. Majd tovább folytatja a gondolkodás megváltoztatásával, a bemerítkezéssel a bűnök bocsánatára, majd végül az egészet ezzel a kijelentéssel foglalja egybe: „Mert az ígéret nektek adatott és a gyermekeiteknek”. Ez összefoglaló üzenet, Péter nagyon sok mindenre kitér benne. Ezek a hívők pedig átadták magukat ennek, hogy megragadják, és még többet ismerjenek meg belőle.

A gyakorlati alkalmazása számunkra pedig ez: az első szeretet mindig valódi, szívbeli vágyakozást és odaadást jelent azzal kapcsolatban, hogy többet ismerjünk meg Abból, Aki annyira hőn szeret bennünket. Az győz, aki visszatér az első szeretethez. Pál, a nagy győztes, azt mondja a Filippi 3-ban: „Hogy megismerjem őt…”. Hogy jobban megismerje a szeretetét, hogy jobban megismerje Őt Magát buzgó igyekezettel, a gyakorlatban. És ezek a tanítványok kitartottak, állhatatosak voltak ebben; örömteli lendület volt az Ő ismeretének keresésében.

Állhatatosak voltak az apostolok tanításában és állhatatosak voltak a közösségben: „Kitartók voltak a közösségben”. Úgy tűnik nekem, hogy nagy jelentőséget tulajdonítottak az egymással való közösségnek. Csak a véleményemet mondom, hogy hacsak nem tulajdonítunk ennek valóban nagy jelentőséget, akkor könnyen kárt szenved ez a dolog. Örömteli lendületre, első szeretetre van hozzá szükség. Úgy érzem, hogy van még hiányosság bennem is és talán mindannyiunkban az egymással való közösség iránti kitartás ügyében. Ennél sokkal jobban is át tudnánk adni magunkat annak, hogy közösségben legyünk a testvérekkel. Túl könnyen feladjuk, hagyjuk, hogy a közösségünk megszakadjon, és az egymással való közösséget felfüggesztjük, a kapcsolat meggyengül, mert úgy vesszük a dolgokat, ahogyan jönnek; nem ragadjuk meg az egymással való közösség ügyét. Azt mondom tehát, hogy az első szeretetet az egymással való közösséghez való gyakorlati hozzáállásunk, a buzgóságunk mértéke, a benne való kitartó állhatatosságunk is mutatja. Segítsen bennünket az Úr ebben, hogy állhatatosak tudjunk lenni az egymással való közösségben!

Ha pedig elutasításba ütközünk, akadályba vagy valamilyen nehézségbe, oly egyszerű lenne belenyugodni és hagyni, hogy az egymással való közösségünk hanyatlani kezdjen. Adja az Úr, hogy azt mondhassuk: „Nem! Állhatatosak és kitartók vagyunk az egymással való közösségben, mert ez az Ő akarata!”

„(…) a kenyér megtörésében”. Ez nem más, mint a Krisztusról, az Ő elvégzett munkájáról szóló együttes, közös, testületi bizonyságtétel. A megtört kenyér az, ami a testvéreket összehozza, ez áll a gyülekezeti élet fókuszában. A gyülekezeti élet az Úr asztalánál zajlik, az Úr teste és az Úr vére a bizonyság, mely a testvéreket egyesíti. A tanítványok tehát kitartottak a Vele és Benne való egységükről szóló bizonyságtételben. Az életüknek új középpontja lett, és a kenyér megtörésében találták meg a lehetőséget és alkalmat ennek kifejezésére, és kitartottak ebben. Adjon az Úr kitartást és állhatatosságot az Úr Jézus valóságának együttes, közös tanúságtételére! Ha az Úr asztala meggyengül közöttünk, az az első szeretet hanyatlásának jele. Ha ennek az asztalnak megvan az őt megillető helye és szellemi valósága, akkor közöttünk élet lesz, éltető energia, lendület és öröm.

„(…) és az imádkozásban”. Ez volt a tanítványok új elhívása. Úgy vélem, ez volt a legelső és legfontosabb kifejezésmódja az Úr és az Ő dolgai iránti odaszánásuknak. Vajon milyen okból imádkoztak, és kiért, milyen dologért? Biztos vagyok benne, hogy imádságukban kiöntötték a szívüket Istennek, hogy amilyen csodálatos dolgokat ők megtapasztaltak, és aminek a birtokába jutottak, azt mindenki más is tapasztalja meg, az legyen minden emberé mindenhol; terjedjen, hogy mindenki megismerje az Úr Jézusból azt, amit ők is megismertek. Ó, mennyire imádkozhattak azért, hogy mindenki megismerhesse az Ő ismeretének páratlan nagyságát, úgy, ahogyan ővelük is történt!

A lényeg ez: volt valamijük, és nem akarták csak maguknak megtartani, túl jó volt ahhoz; azt akarták, hogy terjedjen. Bárhogy is fogalmazzuk, ez a lényeg. Azt akarták, hogy az a megismerés és az a tapasztalat, amiben nekik részük volt, abban mások is részesülhessenek. És imádkoztak, és kitartottak ebben. Ha végignézzük az ApCselben az imaéletüket, láthatjuk, hogy az imádságaikban mindig ezzel foglalkoztak, hogy bizonyságtételük terjedhessen, hogy másokban is valósággá váljon, hogy mások is beléphessenek ennek örömébe. Nem úgy álltak hozzá, mint kötelességhez, mint valamilyen elvégzendő feladathoz, hanem az első szeretet indította őket erre. „Van valamink! Ó, bárcsak mindenki más is megismerhetné!”

Megkérdezhetem, hogy vajon ti is így vagytok-e azzal kapcsolatban, amitek van? Bárcsak láthatnám azt az imaórát, amely ezt bizonyítja! Ó, ha csak egy kicsit is visszatérnénk az Apostolok Cselekedeteihez, az imaóráink szárnyakat kapnának! Nem lennének nagy hallgatások, csak szívből kiáltanánk az Úrhoz: „Urunk, hadd ismerjenek meg Téged mindenhol az emberek, úgy, ahogyan mi megismerhettünk Téged!”

Állítsa helyre az Úr mindegyikünkben az első szeretetet, hogy a miénk lehessen az öröm, a lendület; és tegyen bennünket ilyen néppé, akik állhatatosan kitartanak az Ő ismeretében, az egymással való közösségben, annak tanúságtételében, hogy ki Ő testületi értelemben, és a mindenki másért való imádságban, hogy ők is megismerhessék azt, amit az Úr nekünk adott.

Az angol szöveget szerkesztette a Golden Candlestick Trust. Eredeti helye:

http://www.austin-sparks.net/english/005293.html

A teljes magyar szöveg (1-4. rész) PDF-ben letölthető: Austin-Sparks-Az első szeretet

Az első szeretet – 3. rész (T. Austin-Sparks)

A teljes igeszolgálat PDF-ben letölthető innen: Austin-Sparks-Az első szeretet

Az első szeretet jele az öröm, ez az öröm pedig nem csak egy összetevőjét jelenti az első szeretetben, bizalomban, reménységben rejlő erőnek. Bizalmat mondtam, de a „hit” szót is használhatnánk, ha nem tűnne sokszor pusztán teológiai kifejezésnek. Tehát a bizalom, a reménység – ez biztosan az első szeretet jele. Ez más szóval azt jelenti, hogy amikor az első szeretet dominál, nem kérdőjelezel meg semmit; nem állsz meg elgondolkodni azon, hogy bízhatsz-e Istenben, mert fenntartás nélkül, magától értetődően beléhelyezed a bizalmadat, máskülönben ez nem ilyen szeretet lenne. Nem lehet vajon, hogy az első szeretet öröme leginkább azért hiányzik, mert meggyengült bennünk ez a bizalom? Meg tudunk-e bízni annyira az Úrban, hogy ez a bizalom felszabadítson bennünket az alól a szorongás és aggodalom alól, mely kiűzi az örömöt az életünkből? Ráadásul legtöbbször olyasmi miatt aggódunk, ami meg sem történt, és tán nem is fog.

Biztos vagyok benne, hogy az ellenségnek az Úr gyermekeivel űzött egyik kedvenc játéka, hogy elérje, gúzsba kössük magunkat csupa olyasmivel, ami megtörténhetne; és mi történne akkor, ha megtörténne – hogyan viselkednénk, hogyan reagálnánk, mi mindent kellene tennünk akkor. Máris rászedett bennünket, és bizony így szed rá százszor, akár ezerszer is az életünk során; és ami miatt aggódtunk, sosem következik be. Az ellenség valódi célja azonban, hogy aláaknázza bizalmunkat az Úrban; a Benne való bizalmunkat akarja megtörni azzal, hogy azt súgja, „mi van, ha”! Ha ez vagy az lenne! Ha ilyen vagy olyan volna! És ez a kis „ha” valójában az Úr ellen fog irányulni. Ha így élünk, ha bármilyen mértékben is, de így gondolkodunk, akkor az az első szeretet rovására megy, és kialszik bennünk az öröm lángja.

Az ApCsel első fejezeteinek hívőiben még megvolt, hogy egyszerűen csak bíztak az Úrban, az első szeretetük bizalmat jelentett, és ez a gyakorlatban is megnyilvánult. Az ember nem megy, és adja el és osztja szét mindenét, csak ha bízik az Úrban. Csak az képes arra, hogy ne mondjon semmit a magáénak, és hagyja, hogy mindenki más is hozzáférjen, aki bízik az Úrban, és bízik benne másokkal kapcsolatban is.

Ezek a hívők nem gondolkoztak sokat ezen; spontán jött, egyszerűen csak megtörtént; tettük annak belső megtapasztalásából és öröméből fakadt (a Szent Szellem által), hogy Jézus él, a trónon uralkodik és minden az Övé. Ennek valóságos belső megragadása ma is nagyon sokat számítana. Hihetjük és vallhatjuk tanként, hogy Jézus fent van a trónon, és ugyanakkor mintha megfeledkezett volna rólunk, minden minket érintő dolog valahogy rosszra fordult, habár bíztunk az Úrban. Így gondoljátok most? Az egész életetek elhibázott, zűrös, habár átadtátok az Úrnak, rábíztátok, és nem kerestétek a magatok útját, azt akartátok, amit Ő akar, nem volt más a szívetekben, csak az, ami Őneki fontos, és hittel jelentitek ki, hogy Jézus él és uralkodik. Csakhogy ez a két dolog ellentmond egymásnak, ezek kölcsönösen kizárják egymást, ezek nem járhatnak együtt. Egyetlen lehetséges megoldása van a helyzetnek, feltéve, hogy valóban nem a saját akaratunkból cselekedtünk, és tényleg nem a magunk feje után mentünk, hanem tökéletesen átadtuk magunkat az Úrnak, és teljes mértékben elfogadtuk az Ő uralmát. Akkor bármennyire is zűrösnek, félresikerültnek, sőt sikertelennek tűnjék az életünk, mégsem az; mert Ő tudja, hogy mit csinál velünk: „De ő jól tudja az én utamat” (Jób 23,10). Hogy az Úr szuverén, tehát, hogy joga van mindenkivel jótetszése szerint bánni, azt minden bizakodó szívű embernek valóságosan, gyakorlati módon el kell ismernie és el kell fogadnia; ez nem valami elvont és távoli dolog, ezt mindenki meg tudja érteni. Ha pedig valóban meg tudjuk ragadni, az nagyon nagy különbséget fog jelenteni, és sokat fog számítani mindazokban a dolgokban, amelyek elvonják az örömöt az élettől, és azt akarják, hogy ne lehessünk olyanok, mint akik az Úrban dicsekszenek.

A 42. versben láthatunk néhány gyümölcsöt, ennek az örömnek a megnyilvánulásait. Négy ilyen van.

„Kitartóan foglalkoztak”, vagy másik fordításban: „állhatatosak voltak”. Mielőtt erről a négy dologról beszélnék, hadd mondjak valamit erről. Például legelőször is kiderül, hogy volt valami hevület, öröm, buzgóság, amit megragadtak, szorosan tartottak, és most odaszánják magukat az Úrnak és az Ő dolgainak teljesen, kitartóan és állhatatosan. Látjátok, itt is megjelenik az Úr Jézussal való kapcsolatuk részeként ez a mindenre kiterjedő vonás: mélyreható alaposság, tökéletes odafordulás, szívbeli, lelkesült öröm – állhatatosak voltak.

A másik, ami számomra ebből kiderül, hogy felismerték, valaminek változnia kell; hogy ez a dolog csak úgy működik, ha az ember teljes szívéből odaszánja magát. Erős kifejezés ez: „állhatatosan kitartottak”. Mintha azt mondaná, ha nem tartottak volna ki, akkor valami működésben lévő egyéb dolgok elszakították volna, és elvonták volna őket. Hiszen nem ez az egyetlen dolog a világon, vannak más dolgok is, melyek ez ellen vannak, ezért muszáj volt állhatatosan kitartaniuk. Ez mutatja az első szeretetet: a gyakorlati, valóságos alkalmazás mértéke az Úr dolgaival kapcsolatban. Mennyi valósul meg belőle a mi életünkben? Ugye, hogy erőteljesen helyre kellene állítani ezt az elemet? Mert ez kell ahhoz, hogy saját magunkat eltökélten, kitartóan és teljes szívből az Úr dolgainak tudjuk szánni.

Lehet, hogy le vagy törve, elfáradtál, elveszítetted a lelkesedésedet, örömödet; teljes erővel rád nehezedett a súly ezen a fárasztó úton; legyűrtek a gondok, a nehézségek, az akadályok. Mégis, aki azt mondta az efezusi gyülekezetnek: „az a kifogásom van ellened, hogy első szeretetedet elhagytad”, nem felejtkezett meg a nehézségekről, a gondokról, a csüggedésről, a régóta elhúzódó küzdelemről. Nem feledkezett meg ezekről, de mindezek tudatában sem igazságtalanság vagy kíméletlenség tőle az első szeretet ügyére visszakanyarodni. Mintha azt mondaná: „Igen, tudok a nehézségeidről, a fájdalmaidról, a csalódásaidról és a szenvedéseidről. Mindent tudok ezekről; mégis azt mondom, hogyan tudtad elveszíteni az első szeretet örömét?” Emberileg nézve, ha csak rólunk volna szó, ezt lehetetlen lenne komolyan számon kérni, de itt a Szent Szellemről van szó! Vajon Ő más-e, mint kezdetben? Vajon kevesebb lett-e? El tud-e fáradni? El tud-e csüggedni? Le tudják-e gyűrni a gondok? Azt hiszem, értitek, miről beszélek. A Szent Szellem nagyobb, teljesebb, erőteljesebb jelenlétére, a felmagasztalt Úr életére van szükségünk, hogy töretlen örömmel vezéreljen bennünket az úton.

Az első szeretet – 2. rész (T. Austin-Sparks)

A teljes igeszolgálat PDF-ben letölthető innen: Austin-Sparks-Az első szeretet

Az ApCselben látjuk, hogy ezt a csodálatos örömöt kiváltó tényező nem volt más, mint az Úr Jézus fölmagasztalásának, fölemelésének belső megtapasztalása. Pontosan ezt akarta a Szent Szellem is, aki azért és azon az alapon jött, hogy Jézus elfoglalta a trónt; az pedig, hogy a gyülekezethez jött, azt jelenti, hogy mindenkihez jött, aki hitt az Úr Jézusban – hogy mindenkiben valóságossá tegye azt a dicsőséges tényt, hogy Jézus Úr, felemeltetett, és most a trónon ül. Ennek valóságossága a Szent Szellemmel együtt költözött beléjük, és ez hozta létre bennük ezt a csodálatos örömöt.

Mindnyájan hiszünk abban, hogy Jézus a trónon ül, mindnyájan hisszük, hogy fel lett emelve, egyikünk sem habozna határozottan egyetérteni azzal, hogy „az Istennek jobbján fölmagasztaltatott”. Azt akarom mondani, hogy az Úr népében sokunkból hiányzik valami, amire pedig nagy szükség lenne, hogy valóságként megéljük: Jézus fölmagasztalva, fölemelve! Ó, ha valóban fölismernénk a szívünkben mindazt, amit ez jelent; ha meglátnánk mindazt, amin keresztülment, amit elszenvedett; az útját akadályozó hatalmas ellenállást; meglátnánk mindazt, ami fölött győzedelmeskednie kellett – a bűn felett, az emberi gyengeség és romlás felett, a sátáni erők és ellenségesség felett, az egész világ felett! Maga a halál és annak minden ereje felett! (Ki tudná valaha is megmérni vagy leírni ezeket?) Akkor azt is meglátnánk és felismernénk, hogy annak, hogy Jézus fel lett emelve, és az Isten jobbján ül, valódi jelentősége van! Ha ez a Szent Szellem által valóban megragadhatna bennünket belsőleg, biztos vagyok benne, hogy sokkal több lenne az igazi örömünk, akkor is, ha egyébként nagy lelkesedéssel hisszük a tényt, hogy Ő a trónon ül.

A Szent Szellem eljött, és lakozást vett bennünk a maga isteni örömével, lendületével ezzel a hittel kapcsolatban. Nagy ujjongás és öröm volt a mennyben. Amikor az Úr Jézus visszatért a mennybe, a Zsoltárokban van egy rész, amelyik leírja ezt: „Emeljétek föl fejeteket, ti kapuk, emelkedjetek föl, ti ősi ajtók, hogy bemehessen a dicső király!” (Zsolt 24,7). A menny ujjongva örvendezik. Ez valódi kép, ahogyan a menny örömujjongása közepette az Úr Szelleme eljön annak győzelmében, dicsőségében, erejében és örömében, hogy Krisztus ott van fönt, és úgy megtölti ezeknek a hívőknek a szívét, hogy a menny öröme visszhangzik bennük. Így őket is ez az öröm járja át az Úr Jézus felmagasztalásának, felelemelésének belső megtapasztalása által.

Ha most nem érezzük úgy, hogy éppen ez lenne jellemző ránk, úgy vélem, hogy az Úr Igéje az most számunkra, hogy így lássuk Őt, hogy bennünk is létrejöjjön az első szeretet helyreállását jelző öröm.

Ha nem mondanék semmi többet, csak ezt: több szent örömre van szükségünk, és ez olyasmi, ami miatt keresnünk kellene az Urat, akkor ez már önmagában nagyon jó buzdítás lenne, és ha megfogadnánk, nagyon nagy dicsőséget szerezne az Úrnak. Szoktatok-e vajon szembenézni magatokkal, és mondjátok-e: „Te tényleg nagy odaszánással vagy az Úr iránt; valóban egyedül az Ő érdekét tartod szem előtt, az Ő dicsőségét, az Ő népét; tényleg egyedül Krisztus teljességére törekszel. De nem igaz-e ugyanakkor, hogy túl nagy küzdelem árán teszed ezeket, és ez az erőfeszítés minden örömöt kiszorít az életedből, és nem is engedi be; és így keresztény élet szörnyű teherré válik, amitől ráadásul mások is ilyennek érzik? Súly nehezedik rád, és őszintén megvallva, nincs sok örvendezés, nincs sok valódi öröm. Lehet, hogy mélyen odabent van némi örömteli tudat, lehet, hogy tudsz valamit erről mélyen odabent, de ott van az a másik összetevő: a valódi öröm, a boldog örvendezés – az nagyon hiányzik.” Szoktatok-e így beszélni magatokkal? Bevallom nektek, én nem egyszer beszéltem már így magammal. Néha össze kell szednem magamat, és olykor ehhez nagyon határozott cselekvésre van szükség, egyértelműen ki kell jelenteni: „Nem fogom hagyni, hogy a keresztény élet örömét, túláradó boldogságát, jókedvét elfojtsa bármi is, még az Úr dolgaival való foglalkozás sem teheti ezt meg!” Hiszem, hogy az Úr azt szeretné, ha az Övéi boldog gyermekek lennének, külsőleg is és belsőleg is, amennyire csak lehet, és talán sokkal nagyobb mértékben, mint ahogy sokukra jellemző.

Az első szeretet – 1. rész (T. Austin-Sparks)

Olvasmány: Ezékiel 1

„És foglalatosok valának az apostolok tudományában és a közösségben, a kenyérnek megtörésében és a könyörgésekben” (ApCsel 2,42).

Talán az első szónak egy pontosabb fordításával úgy is mondhatnánk, hogy „állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában és a közösségben, a kenyér megtörésében és az imádkozásban”. Azt gondolom, hogy a mostani világkorszakban a Szent Szellem kezdeti működésének ezekről a gyümölcseiről az „első szeretet” összefoglaló név alatt beszélhetünk.

Az Úr az első szeretethez hívja vissza a gyülekezetet, és bár sok dicséretes dolgot találhat népe között, a számára legfontosabb, ami nélkül semmi más nem elégíti meg Őt, az az „első szeretet”, ahogyan azt a Jelenések 2,4-ben olvassuk. Határozottan úgy látom, hogy az Apostolok Cselekedeteinek ezeket az első fejezeteit valami nagyon valóságos buzgalom, hév, örömteli lendület jellemzi az ott szereplő emberek életében. Igyekezet van bennük bizonyos dolgok iránt, és úgy érzem, hogy a mi életünkben is vissza kellene szereznünk ugyanezt a hozzáállást. Lehet, hogy az Úr azt mondja nekünk, „tudok fáradozásodról és béketűrésedről”, mert sokat munkálkodunk az Úrért, és állhatatosak akarunk maradni, nem akarjuk feladni, kitartók, eltökéltek vagyunk, az igazságnak szenteltük magunkat; és az Úr valóban akár el is ismeri ezeket a dolgokat, azonban nagyon úgy látom, hogy jogosan hiányolja az örömünket, és azt szeretné, ha az első szeretet jele újra látszódna rajtunk. Talán az öröm, vagy az örömteli lendület jobb kifejezés a puszta lelkesedésnél.

Ezékiel próféta könyvének első fejezete és az Apostolok Cselekedeteinek első fejezetei sok mindenben megfeleltethetők egymásnak. Többször is rámutattunk az élet jellegzetességeire ebben az első fejezetben, az élőlényekre, valamint, hogy ebben a fejezetben minden az életről beszél, az élet túláradásáról; ahol az energia, az élet ereje mozgásban van. Senki nem mondhatja, hogy ezt a fejezetet a legkisebb mértékben is tétlenség, passzivitás vagy tehetetlenség jellemezné. Cselekvés történik, folyamatos mozgás van, áramlik az éltető erő; és ez ott van abban is, amit örömteli lendületnek neveztünk.

Négy fő jellemzőt, illetve tényezőt látunk, melyek egymásnak megfeleltethetők az Ezékiel 1 és az ApCsel első fejezetei között; lássuk, melyek ezek:

A trónszéken ülő ember

Az első és legfontosabb közös vonás a trónszéken ülő ember, aki mindent ural és kormányoz: „A fejük fölött levő boltozaton fölül egy zafírfényű trónus alakja látszott, a trónus alakja fölött pedig emberhez hasonló alak látszott”.

Képviselő, jelképező testület

Van azután valamilyen képviselet. Ezékielnél ez a négy élőlény, a kérubok, az isteni szándék eszközei, olyan testület, mely egységben van a trónnal és a rajta ülővel, mely vele együtt, tőle, érte mozdul. Az Apostolok Cselekedeteiben ez a testület a gyülekezet abban a formában, ahogyan az Ige ott bemutatja; és láttuk, hogy a kérubok a gyülekezetet jelképezik, az Istent képviselő testületet, melyet Isten kihívott magának az egész teremtett világból.

Isten szándéka

Harmadszor pedig jelen van Isten szándéka. Ezékielnél a kerekek jelképezik Isten akaratát, szándékát, mely folyamatosan előre halad, forog (mondhatjuk így) a korszakokon át, az örökkévalóságtól az örökkévalóságig, szüntelenül, meg nem állva; a szándékot, mely kikerülhetetlenül, rendíthetetlenül halad a megvalósulás, a cél felé. Az Apostolok Cselekedeteiben lehetetlen nem észrevenni, hogy Isten örökkévaló szándékával kapcsolatos az, hogy a gyülekezet a trónusra emelt Úrral egységben halad előre. Isten nem áll meg. Sok minden keresztezheti az ösvényt, állhatja el az utat, próbálhatja feltartóztatni, megállítani, de végül Gamáliel szavai igazolódnak be: „Ha ez a dolog Istentől van, nem tudjátok föltartóztatni, és nehogy úgy tűnjetek föl, mint akik Isten ellen harcoltok.” Istennek az Ő Fiával kapcsolatos szándéka érvényesül és halad tovább a megvalósulás felé a gyülekezetben, a gyülekezeten keresztül és a gyülekezet által.

Az Úr Szelleme

Végül (de nem utolsósorban) a negyedik tényező az Úr Szelleme, aki ott van mindenben. A kerekekben, az élőlényekben a Szellem a hajtóerő, az irányító bölcsesség, az éltető erő. A szellem a kerekekben és az élőlényekben! És természetesen ezt nem lehet nem észrevenni az ApCsel első fejezeteiben, hogy ott van annak Szelleme, aki fel lett emelve, aki megragadta az örökkévaló szándékot, és a gyülekezetet ennek megvalósítása felé vezeti.

Úgy vélem, mindnyájunk számára világosan láthatók ezek a párhuzamok. Ez nem csupán egy kép, nem csak gyönyörű látomás, hanem élő és valóságos tény, mely ehhez a mostani korszakhoz tartozik, melyben élünk; sőt nem csak mint korszakban, hanem ez pontosan ebben a percben is így van. Jézus a trónon ül éppen most is. Isten szándékai megvalósulóban vannak éppen most is. A gyülekezet – melyhez kegyelme által tartozunk – a helye és eszköze ennek az isteni szándéknak a trón uralma alatt, és az élő Isten Szelleme van velünk éppen most is. Hát nem akarunk utána nyúlni, magunkhoz ragadni, hogy a szívünkben legyen, hogy visszanyerhessünk valamit ebből az örömből?

Azt hiszem, hogy sokkal inkább drága igazságokként szeretjük tartogatni a szívünkben a dolgokat, amikor azonban eljön a tesztidőszak, a próbája ezeknek a dolgoknak, akkor nem nagyon vannak segítségünkre. De mi még mindig az Apostolok Cselekedeteinek korszakában vagyunk, ez ugyanaz az üdvkorszak, és ha a dolgok most nem úgy állnak nálunk, mint ahogyan akkor álltak, legyen bár sok különbség az akkori és a mostani idők között, az a kérdésem az én saját szívemhez és a ti szívetekhez is, hogy akkor ez kinek a hibája, az Úré vagy a miénk? Nincs-e valami, amit mi magunk is tehetnénk azért, hogy visszaszerezzük az első szeretetet?

A teljes igeszolgálat PDF-ben letölthető innen: Austin-Sparks-Az első szeretet

John Saunders: A vallásos rendszer – út Babilonba

Elhangzott: 2005. Nagyvárad http://ekklesiaoradea.ro/uploads/uploads/mesaje/mp3/2005.04.16-JS-Oradea.1b.mp3

Az első rész, amely a világról szól, ide kattintva olvasható.

A következőkben a vallásos rendszerről fogunk beszélni.

Eleve furcsának tűnik, hogy egy ilyen rendszer egyáltalán létezzen. Kezdetben ugyanis volt a világ és volt Jézus Krisztus Gyülekezete, és e kettő tökéletesen elkülönült egymástól; semmilyen vegyülés nem volt közöttük. Manapság azonban, sőt, évszázadok óta, azt látjuk, hogy létezik a világban valami, amit vallásos rendszernek nevezünk – a benne élő emberek persze nem így mondanák; ők egyháznak hívják. Észrevesszük-e azonban, hogy ez a rendszer mennyire hasonlít a világhoz?  Miért kell akkor törődnünk vele? Azért, mert nagyon sok testvérünk ott van! Annyira, hogy a keresztények túlnyomó többsége a vallásos rendszer foglya, de nem veszik észre, mert nincs szemük ennek meglátására. Nem akarok azonban annyira arrogánsnak tűnni, hogy ne tartanám lehetségesnek, hogy ez velem is megtörténjen. A vallásos rendszer ugyanis az ellenség stratégiájának eredményeképpen jön létre.

A világgal kapcsolatban a 2Timóteus 1-ből olvastuk, hogy az utolsó napokban nehéz idők állnak be, most az 1Timóteus 4-et nézzük: „A Szellem pedig világosan megmondja, hogy az utolsó időkben némelyek elszakadnak a hittől”. Nem az „utolsó napokban” [eszkhatosz hémera, 2Tim 1,1], hanem az „utolsó időkben” [hüszterosz kairosz 1Tim 4,1 – a ford.]. Jóval korábban tehát az utolsó (végső) napoknál, de az első századot követően; s a negyedik századra mindez meg is valósult. Azt mondja tehát, „hogy a késői időkben némelyek elpártolnak majd a hittől, s tévelyítő szellemekre és ördögök tanításaira fognak figyelni, hazug, saját lelkiismeretükben kiégett emberek képmutatásával” (1Tim 4,1-2, Csia). Hogyan tudta az ördög ezt véghezvinni? Úgy, hogy nem egyik pillanatról a másikra történt.

A Jelenések 2. és 3. fejezetében láthatjuk az Úr Jézus hét levelét a hét gyülekezetnek. Ezek egyrészt mind történelmi jelentőségűek, mivel Kis-Ázsia városaiban ezek a gyülekezetek valóban léteztek, és minddel az volt a helyzet, amivel kapcsolatban az Úr megszólította őket. A levelek másrészt szellemi jelentőségűek is, és egyfelől minden gyülekezetnek, másfelől minden embernek is szólnak, akik hasonló helyzetben vannak, mint az adott levél címzettjei. Harmadrészt a hét levél prófétai is, a Gyülekezet történelmének hét szakaszáról beszél. Ezt a hét korszakot két részre lehet osztani: az első háromra, amelyik jött és el is múlt, és az utolsó négyre, amely jött, és meg is marad egészen a korszak végéig.

Nézzük meg a három és a négy közötti választóvonalat:

Jel 2,7: „Akinek van füle, hallja, mit mond a Szellem a gyülekezeteknek.” Majd: „Aki győz”.

11. vers: „Akinek van füle, hallja, mit mond a Szellem a gyülekezeteknek.” Majd: „Aki győz”.
12. vers: „Akinek van füle, hallja, mit mond a Szellem a gyülekezeteknek.” Majd: „Aki győz”.

Ezután váltás:

26. vers: „Aki győz”, majd a 29. vers: „Akinek van füle, hallja meg, mit mond a Szellem a gyülekezeteknek!”.
27. rész, 5. vers: „Aki győz”, 6. vers: „Akinek van füle, hallja, mit mond a Szellem a gyülekezeteknek.”
28. vers: „Aki győz”. 13. vers: „Akinek van füle, hallja, mit mond a Szellem a gyülekezeteknek.”

Majd 21. vers: „Aki győz”, végül: „Akinek van füle, hallja, mit mond a Szellem a gyülekezeteknek.”

Az első három a gyülekezet történelmének első három periódusa, amely már mind véget ért. Az első az I. század korai gyülekezete, amelyről az Efezusnak írt levél beszél, majd a II. század szenvedő gyülekezete következik, amelyről a Szmirnának szóló levélben olvashatunk. A harmadik az a gyülekezet, amely fogságba esett, amikor Konstantin császár felvette a kereszténységet, és ezüsttel fizetett a katonáinak, ha ők is ugyanezt teszik. Konstantin volt az, aki hivatásos papságot bérelt fel, a pogány templomokat ún. keresztény célokra kezdte hasznosítani, többek között azzal, hogy Pál, Péter, János és más korai keresztény hithősök szobrait helyezte el ezekben. Sőt, nem is fáradtak új szobrok készítésével, hanem levették Zeusz, Merkúr és társaik szobrainak fejét, és új fejeket raktak rájuk.

A vallásos rendszerbe való átmenet tehát a korai egyháztörténelem eme három szakaszának végére megvalósult. Ezután az utolsó négy: Thiatíra a római katolicizmus és az ortodoxia; Szárdisz a reformált Thiatíra, azaz a protestantizmus, felekezetek; majd Filadelfiában látjuk az Úr maradék gyülekezetét; Laodiceában pedig a bukott Filadelfiát.

Most arról szeretnék beszélni, aminek azt a nevet adtam: Út Babilonba – mert az Ige több helyen is Babilon néven hivatkozik a keresztény vallásos rendszerre. Vajon miért? Mert az Ószövetségben a népet fogságba vitték Babilonba, ahol hetven évig tartották őket, és amikor visszatérhettek Jeruzsálembe, csak egy maradék élt a lehetőséggel. A nép nagy része Babilonban maradt, és zsinagógákat építettek, hogy folytathassák az ún. istentiszteletet.

Most tehát a Babilonba vezető útról szeretnék beszélni, nem azért, hogy oda menjetek, hanem, hogy ne menjetek oda! Hogy felismerjétek ezt az utat, és ne járjatok rajta. És ahol ez az út kezdődik, az itt van, Efezusban. Csodálatos gyülekezet volt az efezusi. Az első század legnagyszerűbb műve az én meglátásom szerint; Pál apostol ugyanis három évig ott tartózkodott. Korábban, az Úr akaratából, a galáciai gyülekezetekhez tartó első útján talán Pál mindössze egy-két hónapig lehetett azokon a helyeken. Pál elhívott apostol volt, de ezzel együtt növekedésben lévő hívő, azaz nem hiszem, hogy az a Pál, aki három évig Efezusban volt, az ugyanaz az ember lett volna, mint aki egykor Barnabással megkezdte az utazásait. A Szent Szellem folyamatosan végezte benne a munkát. A második útján ugyanez a helyzetet látjuk, míg el nem érkezik a második útján a negyedik gyülekezetbe, amely Korinthus volt, ahol az Úr azt akarta, hogy másfél évig tartózkodjon. A harmadik útján azonban Efezusban maradt három évig, és az ottani vének előtti bizonyságtétele szerint három évig éjjel-nappal intette őket, és hirdette nekik az Isten teljes akaratát (ApCsel 20,17-től). Azt láthatjuk tehát, hogy ez a gyülekezet bizonyára sokkal dicsőségesebb és érettebb lehetett szellemileg a többinél, hiszen Pál annyival többet adott nekik. Ezért gondolom, hogy lehet, hogy az első század legnagyszerűbb műve lehetett. Amikor azt mondom, legnagyszerűbb műve, a legnagyobb kijelentésre, kiábrázolódásra gondolok, és a legtartósabb, legjobban érvényesülő bizonyságtételre, tanúságra.

Most pedig az Úr ezt a levelet írja nekik körülbelül negyven évvel később, és csodálatos mondanivalója van. Milyen jó lenne, ha az én otthoni gyülekezetemnek mondana ilyen gyönyörűséges dolgokat! Azt jelentené, elértük a célt. Jel 2,2: „Ismerem tetteidet, fáradozásodat, állhatatosságodat”… Tetteik vannak, fáradozás, állhatatosság… a Szent Szellem munkája. A hitük igazságos cselekedeteket szült, amelyeket Isten készített el számukra, hogy ezekben járjanak. Állhatatosak, nem viselik el a gonoszokat, „próbára tetted azokat, akik apostoloknak mondják magukat, pedig nem azok, és hazugnak találtad őket”. Majd újra azt mondja nekik, hogy tudja, hogy van bennük állhatatosság. És „terhet viseltél az én nevemért, és nem fáradtál meg”. „De az a panaszom ellened, hogy nincs meg már benned az első szeretet.”

A Babilonba vezető út a szívből indul ki. Az Úr arra hívott bennünket, hogy szeressük Őt teljes szívünkből, teljes lelkünkből, teljes elménkből és teljes erőnkből. Megállhatok vajon itt előttetek, és mondhatom, hogy ez az én szívem állapota? Nem merném ezt kijelenteni. De azt hiszem, hogy én is és ti is mindannyian erre az intenzitásra törekszünk. Tudjuk, hogy az Úr munkálkodik bennünk, és felnövel minket, és mi is erre vágyakozunk. Azt gondolom, hogy amíg ez a szívünk vágya: „Ó, Uram, ne hagyd, hogy elveszítsem ezt a mostani szeretetet, hanem Uram, növeld bennem a szeretetet”, addig jó helyen vagyunk. Nem mondhatja senki, hogy benne megvan az első szeretet – Isten ismeri ezeket a dolgokat. Ha valaki azt mondaná, neki megvan, kételkednék. Talán túl magasra helyezi magát. A Róma 12,3 azt mondja, hogy az ember ne gondolja magát többnek, mint amennyinek gondolnia kell.

A Babilonba vezető út tehát a szívnél kezdődik. Valami megváltozott ezeknek a testvéreknek a szívében, negyven évvel később. Ki tudná megállapítani, hogy hol az a pont, amikor egy ilyen változás bekövetkezik? Egyedül az Úr; egyedül az, aki a szíveket vizsgálja, és ismeri az ember gondolatait és szándékait. De az Úr valahogyan tudta tehát ezt, és azt mondta, „az a kifogásom ellened”, és azt mondja: „térj meg!” – különben eljövök és kimozdítom a gyertyatartódat.

Az első fejezetben azt látjuk, hogy a gyertyatartó a gyülekezetet jelképezi. Az utolsó vers azt mondja, hogy a hét gyertyatartó a hét gyülekezet. Azt mondtam: Uram, mennyire szigorú vagy! Nézd, mi mindenük volt pedig! Filadelfiát leszámítva jobbak, mint az összes többi gyülekezet! Miért lennél ennyire szigorú velük? Azért, mert attól, akinek sokat adtak, sokat is várnak. Semelyik másiknál nem volt ott Pál apostol három évig, aki lefektette volna az alapokat, felépítette a gyülekezetet, tanította a szenteket, megalapozta őket Krisztusban. Nagyon komoly dologgal fenyegette meg tehát őket az Úr: hogy eljön, és kimozdítja a gyertyatartójukat. A szomorú az, hogy ha ma ellátogatunk Efezusba, nincsen ott gyülekezet, a város romokban hever – ezek szerint nem találták meg az első szeretetüket.

Mi történik, ha elveszítjük az első szeretetet? Ez nem az a szeretet, amit legelőször birtokoltunk, ez a szeretet minőségét jelenti. Az a szeretet, amely az Úr Jézust magasztalja fel minden más egyéb létező dolog fölé. A Tízparancsolat úgy fogalmazza meg: Ne legyenek neked más isteneid énelőttem. Memphisben van egy énekünk, nagyon rövid kis ének, sőt valójában egy imádság: „Hogy kedves arcodat mindig szemem előtt lássam, ez az imádságom, ez legyen a leghőbb kívánságom. Hogy a szívemben semmilyen más szeretet ne versenyezzen, onnan minden más trónus kivesszen, és szívem csak Téged szeressen.” Ez az első szeretet. Az egyetlen dolog, Jézus; a jó rész, amit a betániai Mária választott: kevés dolog fontos, sőt valójában csak egy. Olyan sok jó dolog van ebben a világban, és a kereszténységben is… De a szívünk úgy is távol lehet, hogy csupa jó dologgal van tele.

Tudjátok, miből lesz gyakran bálvány az ember szívében? A szolgálatból. A keresztény szolgálatból. A vallásos rendszerben tudjátok, mit tartanak a legfontosabbnak? Hogy a fiatalok legyenek igehirdetők, lelkipásztorok, mondván, ez a legnagyszerűbb pálya a hívő előtt. Az Úr munkáját végezheted – de ez gyakran csapdává lesz a számodra. Mert amikor szolgálsz az Igével és prédikálsz, és nyolcvan-kilencven ember figyel rád, és hallgatja a szavaidat, az ún. bölcsességedet, az értelmezéseidet, az könnyen felfuvalkodottá tesz, és hamarosan még több szolgálatot akarsz; nagyobb helyiség kell, stb. Csapdává válhat az Úr szolgálata. Az Ő szeretete azonban soha nem válik csapdává. Ha minden, amit teszünk, az érte való szívbéli szeretetünkből fakad, az Ő szolgálata sohasem ejt kelepcébe.

Látjuk tehát, hogy a Babilonba vezető út a szívben kezdődik, azzal, hogy elveszítjük az első szeretetünket. Van egy módja annak, hogy megállapítsuk, elveszítettük-e ezt; hogy szeretjük-e még az Urat annyira: az, hogy szeretjük-e az Ő népét annyira? Senki sem láthatja, hogy szeretjük-e az Urat, azt azonban igen, hogy szeretjük-e egymást. Az egymás iránti szeretetünk pedig az egymás iránti szolgálatunkban fejeződik ki; a gondoskodásban, a törődésben. Hiszen Krisztus Teste egy család, és mi mind testvérek vagyunk! És ezért mindannyian törődünk egymással, hiszen együvé tartozunk. Biztos akarok lenni benne, hogy van-e elég ennivalód, különösen, hogy elegendő van-e az élet kenyeréből! Tudnom kell, hogy a kezed nem erőtlen-e, hanem erős, és hogy a térded sem gyenge, hanem egyenesen megáll! Ha megvan az első szeretetem az Úr iránt, és szeretem az Ő népét, azon gondolkozom: „hogyan tudnám bátorítani a szenteket ezen a héten?” Ó, Uram, amikor vasárnap összegyűlünk, adj egy Igét, amit felolvashatok, adj egy zsoltárt! Uram, mutasd meg, hogy tegyek-e bizonyságot? Segíts, hogy javasoljak egy éneket, amit elénekelhetünk! Más szóval: szolgáljuk egymást.

Azonban, amikor elveszítjük az első szeretetet, más dolgok vonják el a figyelmünket; elmegyünk az összejövetelre, és rájövünk, hogy nem hoztunk magunkkal semmit, és még csak nem is szégyenkezünk emiatt. Elmegyünk az imaalkalomra, és rájövünk, hogy nem is imádkoztunk, de nem gond, más imádkozott, én úgyis egyetértettem vele. Nem gondolom, hogy egy imaalkalmon mindenkinek kötelező lenne imádkoznia minden egyes fölmerülő dologért, de késznek kell lennünk rá, hogy imádkozzunk, amikor a Szent Szellem indít. Van, aki eleve úgy jön az imaalkalomra, hogy már az ajtóban tudja, hogy nem fog imádkozni. Úgy vannak vele… hát ki tudja, hogyan vannak vele? Lesz ott ima bőven, elég, ha én csak úgy ott vagyok, a jövő héten, lehet, hogy rá se érek.

Látjuk ezt? Ha meghidegülünk az Úrnak, meghidegülünk a népe számára is, ez pedig légüres teret hagy maga után.  A valóság az, hogy mindannyian papok vagyunk. Péter írja: papok királysága, királyi papság, szent nemzet, és nincs egy keresztény sem, aki ne papnak született volna. Nyilván ebben a papságban mind különféle képességekkel rendelkezünk, lehet, hogy valaki egytálentumos, más öttálentumos pap – nem ugyanazok a papi készségek állnak rendelkezésünkre. Az a fontos, hogy mindannyian működőképesek legyünk. Amikor pedig az Úr ezt a példázatot adta, kiemelte, hogy a kevés tálentumos embernek is működnie kell. Akinek kicsi van, és azt mondja, á, ez nem fontos… – de, ez nagyon fontos! Mert az Úr legtöbb gyermeke nem öttalentumos pap. Tehát mivel legtöbbünknek csak egy tálentuma van, legtöbben azt mondjuk, ó, én csak elásom az enyémet a földbe. Ha azonban az első szeretettel szeretjük az Urat, azt mondjuk, az Úr nem fog kevesebbet adni nekem, mint amennyim lehetne, Ő pontosan annyit adott, amennyit elbírhatok, és hűséges akarok lenni annak a forgatásában, amit Ő nekem adott.  Így a saját mértékünk szerint szolgáljuk Isten népét.

Amikor azonban meghidegülünk iránta, légüres tér keletkezik, kevesebb a szolgálat, kevesebb a bizonyságtétel, kevesebb az imádság, csökken az imádat kifejezése, és az történik – mivel nem lesz sokáig vákuum –, hogy jönnek az öttálentumosok, és kitöltik az űrt. Mert ami nehéz egy egytálentumosnak, könnyű az öttálentumosnak. Egy idő után tehát ez a kettő tűnik fel a gyülekezetben, az egyikből lesznek a laikusok (a „hívek”), és a másik réteg ezek fölé kerül. És erről beszélt az Úr az efezusiaknak, a 6. versben:

„De az megvan benned, hogy a nikolaiták cselekedeteit gyűlölöd, amelyeket én is gyűlölök.” Úgy hiszem, éppen csak akkor veszítették el az első szeretetet, és ez a vákuum még nem teljesen alakult ki, és még megvolt ott a működő papság. Ezért mondta az Úr, hogy „de az megvan benned”. De ha nem térnek meg, csak idő kérdése, és megjelennek a nikolaiták. Mit jelent ez? Két görög szó összetétele: „legyőzni az egyszerű embereket”. Tehát egy felsőbb szellemi osztály kialakulása ez, klérusé, ha tetszik. Krisztus Testében nincsen klérus, nincsen felsőbb papság. Nem kellene lennie. A klérus betört a gyülekezetbe, de nem lett volna szabad ennek megtörténnie. Mit mondott Jézus a Máté 23,8-ban: „Ti azonban ne hívassátok magatokat rabbinak; mert egy tanítótok van, ti meg mind testvérek vagytok” (Csia L.).

Mindenféle címek és titulusok vannak a kereszténységben ma, és legtöbbjük a „rabbi” megfelelője. Vezető, tanító, lelkész, X. Y. tiszteletes, pásztor, atya, vén, egyes felekezeteknél X. Y. apostol, püspök… az emberek felett létrehozott osztály. „Atyátoknak se hívjatok senkit e földön; mert egy a ti Atyátok, aki a mennyben van” (Mt 23,9). Ez persze nem a saját édesapánkra vonatkozik, hanem egy cím, amelyet egy egyházi személy kap. Mit gondoltok, mit mondana körülbelül 1,3 milliárd ember, akik egy olyan rendszerben élnek, ahol a felsőbb osztályokba tartozókat atyának szólítják, ha megmutatnánk nekik ezt, hozzátéve, hogy, elnézést, de itt az van, hogy „senkit se hívjatok atyának”. Ők meg felelnének: ezt csak a Biblia mondja. Nekünk van egy hagyományunk, ami nagyobb a Bibliánál. Amikor tehát a Biblia és a hagyomány ellentmondásba kerül, mindig a hagyománynak van nagyobb tekintélye. Mondhatjuk erre, hogy hiszen Jézus éppen azért kritizálta a farizeusokat, mert pontosan ezt csinálták! Félretették Isten Igéjét a hagyományuk kedvéért. Erre ők: Ó, elnézést, rohannom kell, viszlát! Ilyen az ember útja, nem lehet megvédeni, igazolni.

Mt 23,10: „Ne hívassátok magatokat tanítóknak se, mert egy a ti tanítótok: a Krisztus.” (ÚF).  Az angolban „vezető”-nek fordítja: Egy a ti vezetőtök. A kérdés az: hát nincsenek vezetők Krisztus Testében? Nincsenek tanítók? János azt írja, „írok nektek, atyák” – nincsenek atyák? Persze, hogy vannak ilyenek. De ezek nem címek, titulusok. Én egy férfi vagyok – de nem szólítotok engem „John férfi”-nek. Egyszerűen csak férfi vagyok és kész. Pál apostol volt, és mindannyian így hivatkozunk rá, Pál apostol ide ment, ott beszélt, de ha megnézzük az Igében, sehol nem fogjuk azt a kifejezést megtalálni, hogy „Pál apostol”, csak annyit, hogy „Pál”, meg külön, hogy „apostol”. Ez nem az ő titulusa, megszólítása, hanem annak a megnevezése, ami ő volt. Krisztus Testében tehát mi mindannyian testvérek vagyunk. Eltérőek a feladataink, eltérőek az ajándékaink, a kapott képességeink, de egy családba tartozunk. Amikor azonban elveszítjük az első szeretetet, létrejön a felsőbb osztály, felsőbbrendű, kiváltságos réteg, a klérus. Ez tehát a Babilonba vezető út második lépése. Az első az első szeretet elveszítése, a második a szellemi vezető réteg létrejötte.

Jelenések 2,14 – ez a rész pergamoni gyülekezetnek szól – „De egy kevés panaszom van ellened; mert vannak nálad olyanok, akik Bálám tanítását tartják, aki arra tanította Bálákot, hogy tőrbe csalja Izráel fiait, hogy bálványáldozati húst egyenek és paráználkodjanak.” Bálám Isten prófétája volt, az Úr szólt hozzá, és ő továbbadta az Úr szavát. Volt azonban egy probléma, hogy mivel a szíve nem volt tiszta az Úr előtt, pénzszeretővé vált, és ezért kész volt az ajándékát a saját maga érdekében használni. Az ajándéka használatából akarta növelni a gazdagságát.

Először tehát elveszítjük az első szeretetet, majd létrejön egy szellemi vezető, fölső réteg, talán először nem is hivatásosak, mert van munkájuk, ahonnan a megélhetésük származik, de egy idő múltán hivatásossá válnak. Valakiben egyszer csak felmerül, hogy fizetnünk kellene X. Y. pásztornak, hiszen annyi időt eltölt az Ige szolgálatával – amennyit végül is nekünk is kellene, de mi nem szeretjük annyira az Urat. Elkezdenek tehát fizetni valakit, nagyon megbecsülik és elismerik, de mindenki, aki él valamiből, pontosan tudja, hogy honnan származik a megélhetése. Például: minden intézményes gyülekezetben vannak tehetősebb emberek, akiktől a pénz nagy része származik. Az emberek nagy részétől származik az összbevétel csekély része, és néhány tehetőstől pedig a bevétel túlnyomó része. A lelkipásztor tehát tudja, honnan jön a fizetése. Mindenáron az igazságot akarja tehát hirdetni azoknak a gazdagoknak, arról, hogy meg kell térniük a bűnükből? Nem. Nem az ellen beszélek, hogy valakinek sok pénze legyen. Más szóval, ha valakinek sok pénze van, attól még nem lesz rossz keresztény. De körültekintőnek kell lennie.

A pásztor, a lelkész tehát azt mondja, amit hallani akarnak tőle. Senki nem erőltetheti, hogy adakozzanak, de esetleg észreveszi, hogy ha a kedvük szerint való dolgokról beszél, az adományuk is nagyobb – és az ajándékát a saját javára kezdi el használni. Nincs semmi bajom azokkal az emberekkel, akik pásztorok, és a következőkben látni fogjuk, hogy nem viselünk háborút a vallásos rendszer ellen, mindössze nem akarunk oda bemenni. Testvéreink vannak ott! Ha nem szeretjük őket, mi magunk válunk a vallásos rendszerré. Fontos megérteni, hogy azért mondom el mindezt, hogy mi magunk ne menjünk Babilonba!

Jel 2,15: „Így nálad is vannak olyanok, akik szintén a nikolaiták tanítását tartják.” – Ez a vers tehát összeköti a nikolaitákat Bálám tanításával. Az első lépés tehát az első szeretet elveszítése, csökkenő szeretet az Úr népe iránt, ezáltal a bizonyságtétel elveszítése, hiszen onnan lehet tudni, hogy Krisztus tanítványai vagyunk, hogy szeretjük egymást; majd jön a szellemi vezető réteg kialakulása, akik helyettünk végzik el mindazokat a feladatokat, amelyekhez mi túlságosan elfoglaltak vagyunk, majd kialakul a hivatásos vezető réteg, címekkel és megszólításokkal, majd kialakul a vezető réteg részéről Isten Igéjének a megrontása. „Az utolsó időkben némelyek elszakadnak a hittől, mert megtévesztő szellemekre és démonok tanításaira hallgatnak” (1Tim 4,1). Amikor a saját érdekünkben kezdjük el kiforgatni Isten Igéjét, megnyitjuk az ajtót a démonok számára, akik bejönnek és segítenek ebben; és az igazság körül mindenféle egyéb dolog kicsavarodik.

Az első szeretet elvesztésétől a szellemi vezető rétegig, akik Isten Igéjét a saját érdekük szerint manipulálják, akkor is, ha nincsenek is ennek tudatában – ez az út vezet Babilonba. Végül pedig ott az az asszony, Jezábel, aki prófétának mondja magát. Bálám valóban próféta volt, de ez az asszony csak mondja magáról. Megragadta a szellemi hatalmat – nem érdekes ez? Egy asszony a legfelsőbb helyen, miközben az Úr megmondta, mi a normális rend a gyülekezetben. Az asszony pedig ugyanazt csinálja, mint amit a nikolaiták és amit Bálám csinált. Érdekes továbbá a Jelenések 17. és 18. fejezetében, hogy az, aki a vallásos rendszert jelképezi, az egy nő, a titokzatos Babilon. Egy parázna nő. 22. vers: „Íme, betegágyba vetem őt, és a vele paráználkodókat nagy nyomorúságba”. Az út Babilonba készen van.

Soha ne lépjünk erre az útra, és lássuk meg, hogy az első lépés a szívünkkel és az Úr Jézus iránti szeretetünkkel kapcsolatos. Hamarosan a Jeruzsálembe vezető útról fogunk beszélni, de távol kell tartanunk magunkat a Babilonba vezető úttól. Meg kell találnunk a módját, hogy hogyan járjunk úgy, hogy az Isten dicsőségére legyen, és hogy békességben legyünk azokkal a testvéreinkkel, akik Babilonban vannak. Mindannyian harcban állunk ezzel a világgal és e világ királyságával. És olyan gyakran fordul elő, hogy amikor keresztények ki akarnak jönni az Úr Jézushoz, a vallásos rendszert is ellenségüknek tekintik. Nagy hibát követünk el, ha ezt tesszük. Békében lehetünk az ottani testvéreinkkel, anélkül, hogy háborúznunk, vagyunk nekünk magunknak is ott lakoznunk kellene.

Ez az első két dolog tehát, amit tisztán kell látnunk ezekben az utolsó napokban: Ennek a világnak a királysága és a vallásos rendszer. Ezek negatívumok, de a következőkben valami pozitívról beszélünk majd; ami az Úr szívén van, ami az Ő maradék gyülekezetével kapcsolatos. Ámen.