Az Úr időzítése (J.R. Miller)

„Nem jött még el az én órám” (Jn 2,4)

Jézus ezt úgy értette, hogy annak ideje nem jött még el, hogy csodákat tegyen. A kezében ott szunnyadó isteni erő ellenére sem cselekedett semmit másmilyen indításra, csakis az Atyáéra. Még emberi anyja kérését sem vehette figyelembe ebben a tekintetben.

Az egyik ebben rejlő gondolat az Úr tökéletes önátadása az Atya akaratának; és ugyanezt látjuk az egész életében. Ő Önmagától semmit nem tett, minden pillanatban elvette munkáját Atyja kezéből. Mindig megvárta az „Ő óráját”. Nem voltak saját tervei, hanem minden cselekedetével az isteni elhatározást követte. Korai, názáreti évei alatt mindenható erejével a karjában sem tett csodát. Még most sem, még szeretett édesanyja kérésére sem tett semmit egy perccel sem azelőtt, hogy eljött volna az órája.

Az ebben rejlő gyakorlati lecke számunkra az Isten akarata iránti odaadás. Mindig várnunk kell Istenre! Hányan elkezdünk futni azelőtt, hogy küldtek volna minket! Isten ügye és a királyság iránti buzgóságunkban elmulasztjuk megvárni Isten útmutatását. Alkalmatlan időben mondunk ki szavakat, melyek hiába komolyak és őszinték, inkább ártanak, mint használnak. Éretlen gyümölcsökkel próbálunk táplálni másokat. Megszólítunk embereket azelőtt, hogy készek lennének meghallani, és gyakran olyan szavakat használva, melyekkel számunkra elérhetetlen távolságra riasztjuk el őket. Sietünk, hogy hirdessük az igét, amikor csendben kellene ülnünk a Mester lábánál mint tanulóknak.

A keresztények között a leggyakoribb hiba, hogy túl lassúak Krisztus munkáját végezni és hívásainak engedelmeskedni; de az is hiba, ha Istenhez képest túl gyorsak vagyunk, ha azelőtt indulunk, hogy küldene bennünket. Krisztus iránti forró szeretetünkkel együtt is meg kell tanulnunk várni Rá; kivárni azt, hogy eljöjjön a mi óránk. Mielőtt készek lennénk elvégezni a munkát, Istennek először bennünet kell felkészítenie annak elvégzésére, azután pedig a munkát (a cselekedetet) kell elkészítenie a kezünk számára. A keresztény munkában türelemre és önmérsékletre, valamint buzgóságra és őszinteségre van szükségünk.

Forrás: J.R. Miller – Come Ye Apart – March 02

Krisztus élő levelei (T. Austin-Sparks)

Teljes igeszolgálat PDF-ben: Austin-Sparks_Krisztus_elo_leveleiLetöltés

Részlet:

“Az emberek ugyanis nagyon sokra tartják ezeket az egyéb dolgokat: a hivatalos támogatást Jeruzsálemből vagy bárhonnan; az emberek általi kijelölést, a kinevezési okmányt. Nagyon sokra tartják ezeket, van azonban valami, ami nélkül mindezek semmit sem érnek, és semmit sem jelentenek. Nem ezek tesznek bennünket hitelt érdemlővé, nem adnak megbecsülést, sem illetékességet, sem tekintélyt. Az egyetlen igaz bizonyítvány az, ha az emberek látnak minket, és Krisztust olvassák. Mi Krisztus levele vagyunk, ők pedig Krisztust olvassák – nem valakinek a tanítását, nem valakinek a nevét. Lehet, hogy óriási mennyiségű tanítás van a fejünkben, mindent megszereztünk a hosszú évek alatt meg a sok konferencián, de ha az emberek nem olvassák Krisztust, amikor minket látnak, akkor az egész semmit sem ér. Ezt tartsuk észben. Akikkel egy fedél alatt élünk, olvassák-e Krisztust? Fel tudják-e ismerni, észre tudják-e venni Krisztust az életünkben? Vagy a munkatársaink? Ugyanis ez a mi szolgálatunk.

A szolgálat nem a gyülekezeti teremben vagy az összejövetelen történik az Úr napján vagy más, különleges alkalmakkor, hanem a szolgálat az otthonunkban zajlik – itt vagyunk a legjobban olvashatók. Olvassanak bennünket; ez a lényeg, ahol éppen dolgunk van; ez a lényeg bárhol, ahol vagyunk. Akárhol is legyünk éppen, az a mi szolgálati helyünk gyülekezetként és annak tagjaként. A szolgálat pedig az, hogy olvassanak bennünket – és ne aggódjunk, olvasnak bennünket. Olvasnak, akikkel egy fedél alatt élünk, olvasnak, akikkel egy munkahelyen vagyunk, mind-mind olvasnak bennünket, felmérnek magukban, megfigyelnek, eldöntik, milyennek tartsanak. És vajon mire jutnak magukban? Olyanok vagyunk, akikkel nehéz együtt élni, együtt dolgozni; kellemetlennek, zsémbesnek tartanak? Értitek, ugye? Vagy pedig Krisztust olvassák? „Krisztus levelét” – mondja Pál.”

Tovább a teljes igeszolgálatra: Austin-Sparks_Krisztus_elo_leveleiLetöltés

„Elhívott minket szent hívással” (Radu Gavriluţ)

Elhangzott 2020. május 13-án, Nagyváradon. https://www.ekklesiaoradea.ro/
PDF: Elhívott minket szent hívással

„Aki megtartott (román fordításban: megváltott) minket és hívott szent hívással, nem a mi cselekedeteink szerint, hanem az ő saját végzése és kegyelme szerint, mely adatott nékünk Krisztus Jézusban örök időknek előtte, megjelentetett pedig most a mi Megtartónknak Jézus Krisztusnak megjelenése által, aki eltörölte a halált, világosságra hozta pedig az életet és halhatatlanságot az evangélium által” (2Tim 1,9-10).

Ő elhívott minket és tudjuk, hogy rajtunk kívül még sokakat. Ezt a Lukács evangéliuma 14. részének 17-24. verseiben olvasható példázatban is láthattuk. A meghívottak azonban, mintha összebeszéltek volna, elkezdték kimentegetni magukat. Ahogyan az imént valaki a tizedet említette – nehéz kérdés, hogy mennyit adok az Úrnak az időmből? Hármat a huszonnégy órából? Ő azt akarja, hogy mind az Övé legyen. Ez pedig még nehezebb. Szent hívással hívott el bennünket. Úgy, ahogy elhívta azokat a tanítványokat is, akik mindenféle kifogással hozakodtak elő, akiknek az Úr dolgainál fontosabb teendőik is voltak.

Felmerül a kérdés, hogyan lehetünk mi biztosak abban, és hogy válaszolunk arra az elhívásra, amit Ő intézett felénk? Ő megváltott, de a megváltás nem elhívás. A megváltás ajándék. Miután megváltott, azután hívott bennünket szent hívással.

Az emberi testre gondoltam, ahol normális esetben minden vezérlés és minden reakció a fejből indul ki. A testi, fizikai területen a dolgok nagyon világosak, de szellemiekben hogyan kötődhetnék szorosan a Főhöz? Krisztus a Fő: a gyülekezet és minden más dolog felett. Ő akar irányítani mindent. Tudjátok, hogy a testvérek nagy hangsúlyt fektetnek a fej befedezésére. Tulajdonképpen mit jelent a fej befedezése? Azt, hogy egyetlen Fej legyen, a Krisztus. Ő akarja irányítani a mi életünket. Szellemi területen minden a Főtől indul ki. Miután mi megismertük, hogy Ő lett a mi Megváltónk, Ő azt akarja, hogy elismerjük Őt, mint Urunkat, Gazdánkat, mint Főt. Várja a mi beleegyezésünket, és nem tesz semmit erőszakkal. A Szent Szellem által, amelyet Ő helyezett belénk, szólni akar hozzánk. Figyelmeztet és mondja: Én vagyok a Fő. A mi számunkra egyrészt nagyon egyszerű, másrészt elég bonyolult, hogy megtanuljuk, miként uralkodjon a Fej az életünkben. Krisztus a Fej, de nemcsak az egyén, hanem a gyülekezet számára is. Amikor beleegyezésünket adjuk ahhoz, hogy Ő irányítsa az életünket, lényegében ez az odaszentelés.

Régebben jöttek néhányan a gyülekezetünkbe, és szerettek volna hozzánk kapcsolódni, de végül nem maradtak itt. 1990 után az Amerikai Egyesült Államokból is jöttek testvérek, akik őszinték voltak, szokásuk szerint buzgón tevékenykedtek az Úrért. Egyikük megkérdezte tőlem, hogy mit gondolok, mit tudna ő tenni Romániában? Én azt feleltem, hogy nem tudom. Az odaszentelés nem az, hogy tegyél valamit az Úrért, hanem hagyd, hogy Ő tegyen az életedben azt, amit Ő akar.

Sokan félnek attól, hogy megtegyék és kimondják: Uram, itt az életem, tegyél vele, amit akarsz! Eljön az idő, amikor a hitéletünkben határozottan meg kell tennünk ezt az első, de nagyon fontos lépést. Amikor egy lány férjhez megy, lemond a saját nevéről és felveszi a férje nevét, ezáltal azt mondja ki, hogy a férje a feje. Hajoljunk meg mi is, és hagyjuk, hogy Ő legyen a Fő. Ez másként nem megy, csak ha elismerjük, hogy a Szent Szellem az, aki munkálkodik bennünk, felfedi, hogy kik vagyunk és megmutatja, hogy valójában Krisztus a Fő.

Még egy igeverset szeretnék olvasni: „Kérlek azért titeket én, ki fogoly vagyok az Úrban, hogy járjatok úgy, mint illik elhívatástokhoz, mellyel elhívattatok. Teljes alázatossággal és szelídséggel, hosszútűréssel, elszenvedvén egymást szeretetben, igyekezvén megtartani a Szellem egységét a békességnek kötelében” (Ef 4,1-3).

Amikor az Úrhoz jövünk, és szóba elegyedünk egy számunkra ismeretlen emberrel, nem kell sokat beszélgetnünk ahhoz, hogy felfedezzük és ráébredjünk arra, hogy egyek vagyunk, vagy sem. A hitéletem elején utaztam valakivel a vonaton. Meglepő volt, hogy elkezdtünk beszélgetni és közben örvendeztünk. Meg sem kérdeztem honnan, milyen gyülekezetből jön. Egyszerűen csak láttam, hogy a Szellem egysége olyan ajándék, amit Isten nekünk adott.

Azt mondja az Ige: őrizzétek szorgalmasan, buzgón a Szellem egységét a békesség kötelékében. Ne vessétek el ezt az egységet! Ne hangsúlyozzatok igazságokat csak azért, mert azokat az Úr megmutatta nektek. Keressétek, hogy megőrizzétek a Szellem egységét a békességnek kötelékében, míg mindnyájan eljutunk a hit egységére. A Szellem egységével kezdjük és a hit egységével zárjuk.

Testvérek, nincs más út. Ha mi nagyon ragaszkodunk a saját csoportunkhoz és azokhoz, akik úgy látnak, mint mi, elkerülhetetlen, hogy elmélkedés, utánajárás és gondolkodás nélkül magunkévá tegyük a hallott dolgokat, automatikusan elfogadjuk, amit mások mondanak. Én is tettem így. Gondot kell fordítanunk arra, hogy a Szellem egységét minden testvérrel megőrizzük. Ezt nagyon fontosnak tartom.

Még valamit szeretnék mondani. „Akihez járulván, mint élő, az emberektől ugyan megvetett, de Istennél választott, becses kőhöz, Ti magatok is mint élő kövek épüljetek fel szellemi házzá, szent papsággá, hogy szellemi áldozatokkal áldozzatok, amelyek kedvesek Istennek a Jézus Krisztus által” (1Pét 2,4-5).

Tudjuk, hogy Isten azt akarta, hogy Izráel népe papi nemzetség legyen. De amikor az aranyborjút készítették, elbuktak. Akkor a tizenkét nemzetségből egy nemzetség, helyesebben egyetlen család lett kiválasztva, hogy a papi szolgálatot betöltse. Nekünk papi nemzetségnek kell lennünk. Mikor az Úr Jézus eljött, akkor Ő helyreállította ezt, és nagyon világosan elmondta, hogy mi szent papság vagyunk, hogy szellemi áldozatokkal áldozzunk, amelyek kedvesek Istennek a Jézus Krisztus által. Mi nem csak arra vagyunk elhívva, hogy tudjuk azt, hogy Ő megváltott minket. Ő megváltott és szent hívással elhívott, nem a mi cselekedeteinkért. Most azt akarja, hogy szolgáljunk, mindenki ahhoz képest, amit Isten ajándékozott neki.

Testvérek, a hit útján nem lehet előre haladni, és válaszolni az elhívásra, amellyel Ő elhívott, ha nem értjük meg, hogy nekünk papokként kell szolgálnunk. Mindnyájan kaptunk egy ajándékot az Úrtól, amellyel szolgálnunk kell.

Valaki megkérdezhetné, hogy hogyan tudhatná meg azt, hogy milyen ajándékot kapott? Tudjuk, hogy amikor egy kisbaba megszületik, akkor már minden szervével rendelkezik. Van szeme, füle, szája, orra, keze lába, de még nem tudja őket használni. A kezek például arra valók, hogy valamit csináljunk. De egy kicsi gyermek még négykézláb jár. Ki tanítja meg arra, hogyan járjon? Még ha a szülei próbálják is, de mert ő növekszik és fejlődik, egyszer csak rájön arra, hogy a lábai arra valók, hogy azokon járjon. Tehát a probléma lényege az, hogy ahhoz, hogy betöltsd a szolgálatodat, növekedned kell. Eközben felfedezel olyan dolgokat, amiket csak te tudsz megtenni. És ha azokat teszed, meglátod, hogy segítségére leszel a testvéreknek.

1985-ben élt itt két idős testvér, és egyetlen nap különbséggel mindketten meghaltak. Űr keletkezett, amit senki nem tudott betölteni. Én akkor nagyon fiatal voltam, harminckét éves. Ismertem a testvéreket, elkezdtem meglátogatni őket, de ezzel nem volt különösebb szándékom. Azt vettem észre, hogy mentem hozzájuk, és nem tudtam tíz percnél többet beszélni, tíz perc után megálltam. A testvérek azt mondták: beszélj hosszabban. Nincs mit mondanom. De az én számomra bátorítás volt, amikor ezt kérték. De ha a testvérek azt mondják, hogy beszélj rövidebben, akkor el kell gondolkoznod.

Még valamit szeretnék mondani. „Eljövén pedig az is, aki az egy tálentumot kapta vala, monda: Uram, tudtam, hogy te kegyetlen ember vagy, aki ott is aratsz, ahol nem vetettél, és ott is takarsz, ahol nem vetettél. Azért félvén, elmentem és elástam a te tálentumodat a földbe, ímé megvan ami a tied. Az ő ura pedig felelvén monda neki: Gonosz és rest szolga, tudtad, hogy ott is aratok, ahol nem vetettem, és ott is takarok, ahol nem vetettem. El kellett volna tehát helyezned az én pénzemet a pénzváltóknál, és én megjővén, nyereséggel kaptam volna meg a magamét. Vegyétek el azért tőle a tálentumot, és adjátok annak, akinek tíz tálentuma van. Mert mindenkinek, akinek van, adatik, és megszaporíttatik, akinek pedig nincsen, attól az is elvétetik, amije van” (Mt 25,24-29).

Mit gondoltok, hogy az a szolga, aki az egy tálentumot kapta, miért ásta el azt a földbe? A válasz a 24. és 25. versekben van: Uram, tudtam, hogy te kegyetlen ember vagy, aki ott is aratsz, ahol nem vetettél, és ott is takarsz, ahol nem vetettél. Azért félvén, elmentem és elástam a te tálentumodat a földbe, ímé meg van, ami a tied. Nekünk mi a véleményünk a mi Urunkról? Mert jönnek az életben mindenféle helyzetek, amelyek nem mindig rózsaszínűek. Addig, amíg minden jó, könnyen mondjuk, hogy az Úr jó, és szeretünk Uram. De amikor Ő kénytelen fegyelmezni bennünket, akkor a véleményünk megváltozik.

Testvérek, én azt hiszem, hogy a félelem nem elégséges a szolgálathoz („féltem tőled”). Egyedül a Gazdánk iránti szeretet az, ami ösztönözni tudja a mi szolgálatunkat, semmi más. Az Úr ezt kérdezte Pétertől: Péter, szeretsz engem? Uram, te tudod, hogy kedvellek, ragaszkodom Hozzád – ahogy egyesek fordítják. Legeltesd az én juhaimat, legeltesd a bárányaimat. Ez a teszt. Hogy mennyi a felelősségtudat bennünk ahhoz, amit Ő adott nekünk, az attól függ, hogy mennyire szeretjük Őt. Amikor megjött a gazda azt mondta: „gonosz és rest szolga, tudtad, hogy ott is aratok, ahol nem vetettem, és ott is takarok, ahol nem vetettem” (26. v.). Őt a saját szavai kárhoztatták azon a napon. Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes erődből. Ez az Úr vágya. Testvérek, amikor szeretünk valakit, akkor nagyon figyelmesek vagyunk vele.

Az Úr nem azt akarja, hogy csak egyesek, hanem hogy mindenki szolgáljon Őneki azzal az ajándékkal, amit kapott. Azt akarja, hogy táplálkozzunk a tiszta szellemi tejjel, és azon növekedjünk. Észre fogom venni, hogy amit teszek éppen, az az, amit az Úr nekem adott, hogy tegyem. Ne mást tegyünk testvérek. Ha szolgálsz, kell, hogy legyen visszaigazolásod az Úrtól, hogy ez az, amit tenned kell. Én nem tudom, hogy jön ez a visszaigazolás, de jönni fog. Láttátok ezt a ravasz (román fordítás szerint) szolgát. Azt mondja az Úr a 30. versben: és a haszontalan szolgát vessétek ki a külső sötétségre, ott lesz sírás és fogcsikorgatás. Ez fegyelmezést jelent.

Elvetette az Úr valaha is Izrael népét? Soha! Fegyelmezte őket? El sem lehet mondani, hogy hányszor. Egy nép sem volt annyiszor fegyelmezve, mint ők. És most is láthatjátok, hogy milyen helyzet van Izraelben. Tehát ez a nép folyamatosan fegyelmezve van, mert az Úr el akarja készíteni őket arra a pillanatra, amikor elérkezik hozzájuk a megbánás, megtérés Szelleme, és meglátják azt, Akit általszegeztek, és az Úr felé fogják fordítani a szívüket.

Azt kívánom testvérek, hogy tanuljuk meg, hogy az Úrhoz jöjjünk, és Ő mutassa meg, ha mi mást is jobban szeretünk, mint Őt. Hozza felszínre azt, ha van a bálványozásnak valamilyen útja a szívünkben, ha vannak más bálványaink. Olvastátok Ruth Paxson imádságát [magyarul: https://filippi314.com/2020/05/12/reggeli-imadsag/]. Ő azt mondja: az órák, amiket az Úr ad naponta, ne csak elmúljanak, hiszen azok az órák már nem térnek vissza. Sok területen fegyelmeznie kell, hogy azt tegyük, amit Ő akar.

Az Úr szent hívással hívott el bennünket, és a mi feladatunk az, hogy hit által válaszoljunk és fogadjuk el. Tanuljuk ezt meg. Tudjátok, hogy Pál megdorgálta a korinthusiakat, hogy: szorosságban vagytok a ti szívetekben…, tárjátok ki ti is a szíveteket!

Testvérek, tárjátok ki szíveteket! Radu, tárd ki a szívedet, hogy a testvérek mind beleférjenek. Azok is, akik nem úgy gondolkoznak mint te. Testvérek, nincs más út, hogy előrehaladjunk. Ha nem térünk vissza azokhoz a dolgokhoz, amelyekhez az Úr akarja, hogy visszatérjünk, nincs előrehaladás. Biztosan van sok akadály, sok veszély ezen a szövevényes úton, de mert a Szent Szellem az életünkben van, Ő meg tudja mutatni az utat, hogyan menjünk tovább. Testvérek, imádkozom, és azt kívánom, hogy mindenkit, akik hallgatják az Igét, az Úr érintsen meg úgy, hogy senki ne hátráljon meg. Én magam is azt kívánom, hogy ne hátráljak meg. Az Úr áldjon meg titeket.

Testvérek, szeretnék még mondani valamit. A jelenlegi világméretű koronavírus-járvány idején: Ne féljetek! Ne féljetek! Az Úr szabadítson meg a félelemtől. Tekintsünk bizalommal az Úrra, hogy Ő eljön, hogy elvigye az Ő népét. Ne féljünk attól, hogy mi fog történni. Attól féljünk, hogy nehogy ne kövessük az Urat és az Ő útját.

Testvérek, az Úr áldjon meg titeket!

„Kereskedj vele, míg megjövök!” (Radu Gavriluț)

Elhangzott: 2020. május 6-án, Nagyváradon.  https://www.ekklesiaoradea.ro/
PDF: Kereskedj vele, míg megjövök!

Két helyről szeretnék igét olvasni. Ezekkel az igeversekkel már foglalkoztunk, de most valami mást szeretnék kiemelni. Lukács 19,11-13: „Amikor pedig ezeket hallották, még egy példázatot is mondott, mert közel volt Jeruzsálemhez, és azt gondolták, hogy azonnal meg fog jelenni az Isten királysága. Így szólt tehát: Egy nemes ember távoli országba utazott, hogy királyi méltóságot szerezzen magának, és úgy térjen vissza. Hívatta tíz szolgáját, átadott nekik tíz minát, és azt mondta nekik: Kereskedjetek, amíg vissza nem jövök.” Máté 25,14-15: „Mert úgy van ez (az Isten királysága), mint amikor egy idegenbe készülő ember hívatta szolgáit, és átadta nekik vagyonát. Az egyiknek adott öt talentumot, a másiknak kettőt, a harmadiknak pedig egyet, kinek-kinek képessége szerint, és elment idegenbe”.

Testvérek, abban az időben élünk most, amikor ez a nemes ember távol van, és ránk bízta a vagyonát. Azt mondta, használjuk ezt a ránk bízott vagyont, míg visszajön. Ha pedig a minák példázatáról beszélünk, ahol mindenkinek adott egy minát, ott azt mondta: „kereskedj vele, míg megjövök!”. Az Úr Jézus Krisztus ránk bízta az Ő életét. Amikor hittünk Őbenne, akkor az történt, hogy Krisztus lakozást vett a szellemünkben. Ott van az élet; de ez az élet be van zárva lelkünkbe. A nagy probléma pedig az, hogy a lelkünket az énünk irányítja. A szellemünkben ott van Krisztus, de a lelkünkben ott az énünk. Emiatt pedig nagyon nagy a harc. De mi arra hívattunk el, hogy ezt a szellemünkben lévő életet éljük.

Foglalkoztatott ez a kérdés, hogy Isten hogyan munkálkodik ebben a tekintetben? Mi mindnyájan kaptunk egy minát, és az Úr azt mondta: „használd, míg én eljövök!”. Használnunk kell! Mi nem arra vagyunk elhíva, hogy pusztán csak tisztában legyünk azzal, hogy hittünk és az Övéi vagyunk. Természetes, hogy az Övéi vagyunk, de ebben az időszakban, amikor Ő távol van, a vagyonát is ránk bízta. Hogyan tudjuk akkor vajon elérni azt, hogy a mindennapi életünkben ne a saját dolgainkkal legyünk annyira elfoglalva, hanem mindig tisztában legyünk azzal, hogy a mi fő elfoglaltságunk az, hogy a minák gyarapodjanak, azaz a bennünk lévő élet növekedjen? El kell, hogy jussunk a felnőttkorra.

Beszélgettem ma valakivel, és megkérdeztem: mit munkált az Úr az életedben ebben az időszakban? Felsorolt néhány embert, betegeket és nem betegeket, akiket meg kell látogatnia, és azt mondta: szeretnék még buzgóbb lenni a testvérek iránt. Azt feleltem: ha buzgóbb leszel a testvérek iránt, végül azt fogod látni, hogy csak nem vagy elégedett. Mert az első dolog, aminek történnie kell az életünkben, hogy növekedjünk. De hogyan növekedhetünk? Hogyan juthatunk oda, hogy tisztában legyünk azzal, hogy a mi fő elfoglaltságunk nem a kimerítő szolgálat (amelyben természetesen szeretném, hogy az Úr legyen látható, és nem én magam akarok lenni; a szolgálatunk nagyon fontos). De amikor reggel felkelek, hogyan tudhatnám, hogy az én fő feladatom az, hogy gyarapodjon a kegyelem az életemben? A kegyelem pedig csak úgy gyarapodhat, ha engedem, hogy a kegyelem munkálkodjon bennem.

Hogyan tudhatna a bennünk levő élet eljutni a felnőttkorra? Elsősorban az a fontos, hogy ez az élet növekedjen. Mert találkozunk az életünkben Isten által rendelt körülményekkel, helyzetekkel, személyekkel, és zúgolódunk. Tudjátok miért zúgolódunk? Mert mi élni akarunk, nem akarunk meghalni. És emiatt, mert nem akarunk meghalni, gyengék maradunk. Természetes, hogy nem tetszik, természetes, hogy zavarnak ezek a dolgok, de felvenni a keresztet azt jelenti, hogy meghalok, és mikor meghalok, akkor Ő él. Pál apostolra gondoltam, és igaz, amikor mondja, hogy szeretnék az Úrhoz költözni, de nem tudom mit tegyek; az én számomra sokkal jobb lenne elmenni az Úrhoz, de a ti számotokra az lenne jobb, hogy veletek maradjak (hogy segítse őket), de ami engem illet, szeretnék az Úrhoz költözni (lásd: Filippi 1, 21-24).

Tudjátok, hogy Ezékiáshoz egyszer csak odajött a próféta, és ezt mondta neki: „Rendelkezz házadról, mert meghalsz” (2Kir 20,1). Ezékiás pedig a fal felé fordult és sírt; az Úrhoz kiáltott, és Isten adott még neki tizenöt évet. Nem volt elkészülve, hogy elhagyjon mindent. Rendelkezz házadról! Egy testvér megkérdezte tőlem: „Radu, hogy vagy most, mert te nagyon sokat mentél, és most itthon ülsz?” El kell ismernem, hogy nem unatkozom itthon. Az Úr azt mondja: ülj itthon, nem vagy te olyan fontos, az Úr fontos, Ő végzi az Ő munkáját. És Ő munkálkodik. De ha én akarok menni, ez azt jelenti, hogy én annyira kötődöm, és olyan fontosnak tartom magam, hogy nekem mennem kell a testvérekhez! Tehát a szavaim hátterében ott lehet a megszokás is.

Testvérek, elismerem, hogy én még nem voltam lemérve ilyen tekintetben: „rendelkezz házad felől, mert el kell menned”. De azt akarom mondani, testvérek, hogy mi nagyon sok kötelékkel vagyunk megkötözve. Az ugyanis, hogy nem várjuk az Urat, és úgy gondoljuk, hogy még késlekedik; és megvannak a saját terveink, ez azt bizonyítja, hogy nem vagyunk készen. Élni akarunk, és nem akarunk meghalni. Énekeljük, hogy milyen csodálatos a menny, hogy arany utcákon fogunk járni. De amikor ezek tesztjére kerülne sor, akkor beigazolódik, hogy mindez csak érzelem volt a részünkről.

Minek kellene történnie az életünkben, akár öregnek, akár fiatalnak, hogy odafigyeljünk erre: mi a mi elfoglaltságunk nap mint nap? Az-e a mi naponkénti elfoglaltságunk, hogy bennünk az élet növekedjen? Mert Krisztus életét kaptuk, és ennek növekednie kell, el kell jutnia a felnőttkorra. A tálentumok példázatában a szolgák öt, kettő és egy tálentumot kaptak, mindegyik a maga erejéhez képest, és azt a parancsot: használjátok! Lehet, hogy egy normális életet élek, de ahogy a múlt alkalommal is olvastuk, mikor a menyasszony elkészült, adatott neki, hogy felöltözzön tiszta és ragyogó fehér gyolcsba. Nem csak fehér volt, hanem ragyogó! A tökéletes, erkölcsös élet (de nincs ilyen) nem ragyog. Tudjátok mi ragyog? A másik orca, a második mérföld és a felső ruha. Ez ragyog. Ez messziről különbözik minden emberi erkölcsi mércétől. Teljesen más az, amit Isten tud munkálni egy ember életében, ha átadja magát Neki. Egymásnak kell szolgálnunk azzal az ajándékkal, amit az Úrtól kaptunk. És Isten egymás mellé helyezett bennünket. Hogyan szolgáljunk egymásnak szeretetben?

A testvér az előbb Józsefről beszélt. Józsefnek különféle álmai voltak, és mert nagyon naiv volt, elmondta ezeket; a napot, a holdat, a kévéket, amelyek leborultak előtte; és a testvérei meg az apja is nehezteltek rá ezért. Azután az apja elküldte őt élelemmel a testvéreihez. A testvérei pedig azt mondták: itt az álmodozó! Gyertek, dobjuk a gödörbe, és lássuk mi lesz az álmaival! Egy testvér azt mondta: vannak, akik dicsekszenek az álmaikkal, de egyeseknek azért vannak álmaik, mert napközben annyira el vannak foglalva, hogy nem hallják meg, ha az Úr mond nekik valamit, és emiatt Istennek álomban kell szólnia hozzájuk. De József álmai nem ilyen álmok voltak. Az Úr valamit munkálni akart. Az apja megőrizte a szívében ezeket az álmokat. Mik ezek az álmok? Mit akarnak ezek jelenteni?

Ez éppen olyan, mint amikor olvasunk egy könyvet, és egyszeriben felragyog a világosság bennünk. A gazda elment, és vissza fog térni, és megkérdezi: Hogyan éltél? Amit adtam neked, gyarapodott az életedben? És egyszeriben megvilágosodunk. Mi lesz? És azt gondoljuk: micsoda világosságot kaptam én az Úrtól, és mit láttam én meg most! De azt szeretném mondani, hogy ez nem azt jelenti, hogy be is léptél annak a valóságába, ami történni fog. Kell, hogy legyen kijelentésünk az Úrtól. Ezek a kijelentések annyira fontosak, mert ha ezek nincsenek, akkor mi valami kicsi elveszett emberek leszünk. Lesz egy erkölcsös életünk, de nem fogunk Isten terve felé irányulni.

És akkor kezdődtek a problémák. Tudjátok, Józsefet eladták, azután Potifár házába került, és nem értett semmit abból, ami vele történt. Semmit! Ő az apja szeretett gyermeke volt. De eladták, és az izmaeliták elvitték Potifár házába, ahol egy kellemetlen helyzet következtében a börtönbe került. Rabszolga volt a Potifár házában, de mintha ez nem lett volna elég, rab lett a börtönben, ami még súlyosabb. És addig ült ott, ameddig az Úr akarta. Sokszor nem értjük a helyzeteket, amelyekben vagyunk, de az Úr azt akarja, hogy ezekben a helyzetekben Rá tekintsünk. Sem a Potifár házában, sem a börtönben nem süllyedt József önsajnálatba, hanem az Úrra tekintett. És azt tette, amit tennie kell. Mégis, mikor az a kettő kikerült a börtönből, a pék és a pohárnok, azt kérte tőlük: „Szóljatok az én érdekemben is a fáraónál!” Gondolom, hogy sok volt ez neki. Ez volt az ember. El tudjuk képzelni, hogy az a pohárnok, akinek az álmát megfejtette, két teljes évig elfeledkezett Józsefről? Ilyen nincs. Bizonyára elmondanád a feleségednek, a barátaidnak: nézzétek, mi történt velem a börtönben, volt ott egy rab, aki bátorított bennünket, és végül az álmainkat is megfejtette. És engem kiengedtek, a péket pedig felakasztották. De két évig teljesen elfelejtette. El tudjuk ezt képzelni? Két évig. Mi most mind otthon vagyunk, kimehetünk ugyan, de ez az egy-két hónap is nehéz nekünk.

Azután két évvel később tudjátok, mi történt, a fáraónak is volt egy álma, és akkor jutott eszébe a pohárnoknak József. Kiszabadult, és az álmai valósággá váltak. Mit jelent ez? Az Úr munkálkodik az életünkben. Ő úgy munkálkodik, hogy nem kímél bennünket. Egyáltalán nem kímél! Ebben a két évben József sokszor gondolhatta: vajon nem emlékszik az a pohárnok? Nem emlékezett, mert Isten nem akarta, hogy eszébe jusson. Mert Isten számára sokkal fontosabb volt az, amit Ő akart munkálni a József életében, hogy felkészítse arra az időre, amikor onnan kikerül, és az álmai valósággá lesznek. Sok idő szükséges, hogy amit megláttunk, az valósággá legyen az életünkben.

Azt mondjuk például kenyértöréskor, hogy mi az Ő menyasszonya vagyunk, és szeretjük Őt. Nem láttam még olyan menyasszonyt, aki szereti a vőlegényét, de azt mondja: még várj, halasszuk egy kicsit, ráérsz, nyugodtan késlekedjél még! Olyan ez, mint a 2Korinthus 11-ben, 2-3: „mert isteni buzgósággal buzgok értetek, hisz eljegyeztelek titeket egy férfiúnak, hogy mint szeplőtlen szűzet állítsalak a Krisztus elé. Félek azonban, hogy amiként a kígyó a maga álnokságával megcsalta Évát, akként a ti gondolataitok is megrontatnak és eltávolodnak a Krisztus iránt való egyenességtől”. Azt mondjuk: „Uram, szeretlek!” Vannak, akik azt mondják: „Maranatha, jövel Uram, Jézus!” De mikor az Úr el akar vinni, akkor úgy beszélünk, mint Ezékiás. Én még nem voltam ebben megpróbálva, és nem akarom megmondani, hogy én mit tennék. De azt szeretném mondani, testvérek, hogy amit megláttunk, annak valósággá kell lennie. Ha várjuk az Urat, úgy ahogy ma is hallottuk, és várjuk a mi Urunkat a mennyből, akkor minden nap ez kell legyen a hozzáállásunk: Uram, Te adtál nekem egy napot, amikor a mina, az élet, a te kegyelmed gyarapodhat. Még egy nap, minden nap még egy nap.

Azután szolgáljunk a testvéreknek! Hogyan tudunk szolgálni a testvéreknek? Nem úgy, hogy elhatározom, hogy teszek valamit. Mert tudjátok, mit jelent szolgálni a testvéreknek? Azt jelenti, hogy legyünk összetörve, és Krisztust tudjuk átadni a testvéreknek. Nem a saját gondolatainkat, nem azt, amit éppen olvastunk, vagy azt, ahogyan értelmezzük a Bibliát, hanem azt, hogy az emberek láthassák Krisztust. Ezért, testvérek, a Szent Szellem feladata az, hogy munkálkodjon az életünkben, és minden dolgot elrendezzen. Ő nagyon tevékeny. Ha zúgolódom, akkor az azt jelenti, hogy én akarok élni. Sokan félreértik ezt, és azt gondolják, hogy ők maguktól meg tudnak változni. Mi nem vagyunk képesek arra, hogy megváltozzunk. A mi kötelességünk, hogy megtagadjuk magunkat. Ez, hogy megtagadjuk magunkat, az akaratunk cselekedete. Meg akarom tagadni magamat! Uram, ezt a személyt, aki annyi kellemetlenséget okoz nekem, elfogadom a Te kezedből, mert meg vagyok győződve, hogy Te munkálkodni akarsz valamit az életemben. És az Úr elkezd munkálkodni. Ne hidd azt, hogy ha ezt elmondtad, már meg is történt. De lassan-lassan meg fogod látni, hogy ebből a helyzetből nagy áldás származik. Sok áldást elveszítünk, ha nem fogadjuk el a helyzeteket, amelyeket a Szent Szellem hoz az életünkbe.

Ezt az időszakot éljük, testvérek. Az a nemes ember már megvásárolta a királyságot, és már úton van, az ajtónál, és egy nap megérkezik. Az a nap bármikor lehet, és ha mi nem leszünk készen, akkor számunkra az igen nehéz nap lesz. Az Úr munkálkodjon, hogy meg tudjuk érteni, milyen nagy felelősségünk van, mert az Úr itt tartott bennünket. Ezek az elveszett emberek mindenhol… láttam embert a mezőn maszkban. Arra gondoltam, valami új előírás ez, hogy maszkot kell hordani a mezőn? Az emberek meg vannak rémülve. Nekünk imádkoznunk kell. Ne legyünk hősök, de ne is féljünk. Az Úr ide helyezett, és ne csak fehérek legyünk, hanem ragyogjunk, mint világosság a világban. Az Úr munkálkodjon az életünkben, hogy ilyenek legyünk. Ez az Ő munkája, de nekünk is meg van a részünk, mint abban a történetben, amikor az apa vitt egy asztalt, és a néhány éves gyermek jött, és segíteni akart. Fogd meg te is! Persze, fogta az asztalt, de az apja vitte. Így vagyunk mi is. Akarom megfogni az asztalt, de tudom, hogy a munkálat az Övé; és Ő határozott céllal váltott meg engem. És a mi részünk nagyon fontos. Az Úr ébressze fel a szellemünket, ahogy Zerubbábelét, és a maradék nép szellemét, akik visszatértek. Az Úr legyen irgalmas hozzánk. Ámen.

A tálentumok és a minák Krisztus teste szolgálatában (Radu Gavriluț)

PDF: Tálentumok és minák
Elhangzott: 2020. április 29-én, Nagyváradon. www.ekklesiaoradea.ro

Máté 25,14-30: „Mert úgy van ez [a mennyek királyi uralma], mint amikor egy ember, aki külföldre utazott, maga elé (magához) hívta rabszolgáit és átadta nekik vagyonát, és (az) egyiknek öt talentumot adott és a másiknak kettőt, harmadiknak pedig egyet, mindegyiknek képessége szerint, és elutazott külföldre. Aki öt talentumot kapott, kiment, forgatta (dolgozott vele) és még ötöt szerzett. Hasonlóképpen, aki kettőt kapott, más kettőt szerzett. Aki pedig az egyet kapta, elment, földbe ásta és elrejtette ura pénzét. Sok idő múlva pedig megérkezett azoknak a rabszolgáknak ura és számadást tartott velük, és (oda)jött az, aki az öt talentumot kapta, másik öt talentumot hozott és ezt mondta: uram, öt talentumot adtál át nekem: nézd másik öt talentumot szereztem hozzá. (Ezt) mondta neki az ura: jól van jó és hűséges rabszolgám, kevesen hű voltál, sokat bízok rád: menj be urad örömébe, odajött az is, aki a két talentumot kapta, ezt mondta: uram, két talentumot adtál át nekem: nézd, másik két talentumot szereztem hozzá.
Ura ezt mondta neki: jól van, jó és (hit)hű rabszolgám, kevésen (hit)hű voltál, sokat bízok rád: menj be urad örömébe, odajött pedig az is, aki az egy talentumot kapta, ezt mondta: uram, tudom (ismerlek téged), hogy kemény ember vagy: aratsz ott, ahol nem vetettél, és ott is gyűjtesz, ahová magot nem szórtál. És ezért féltem, elmentem és elástam (elrejtettem) a földbe a talentumodat, nézd, itt van, ami a tied.
Az úr azonban így válaszolt neki: gonosz és lusta rabszolga, tudtad, hogy aratok, ahol nem vetettem és gyűjtök, ahova nem szórtam, tehát ezüstpénzemet pénzváltókhoz kellett volna vinned, hogy amikor megérkezem, kamatostul kapjam meg azt, ami az enyém. Vegyétek el tehát tőle a talentumot, és adjátok annak, akinek tíz talentuma van. Mert mindenkinek adnak, akinek van, kap és bővölködni fog, akinek pedig nincs, még azt is elveszik tőle, amije van, és a semmirekellő (hasznavehetetlen) rabszolgát pedig dobjátok ki a külső sötétségbe. Ott lesz sírás és fogcsikorgatás.” (Vida ford.)

Említettem az utóbbi időben, hogy nagyon sokat számít a hozzáállásunk az Úr jövetelével kapcsolatban. Mi az én hozzáállásom? Lehetetlen, hogy a szívemben ne tudjam ezt. Az én uram halogatja a hazajövetelt, ezért hosszútávra készítek terveket. És miért készítem ezeket a terveket? Mert a szívemben azt mondom: az én uram késlekedik. Ez a hozzáállás pedig oda vezet, hogy csak idő kérdése, mikor kezdek olyan dolgokat tenni, amiket nem kellene. Máté 24,50-51: „Megjön annak a szolgának ura azon a napon, amelyen nem várja, és abban az órában, amelyben nem is gondolja; akkor kettévágatja, és a képmutatók sorsára juttatja: ott lesz majd sírás és fogcsikorgatás.” Éppen úgy, mint a Máté 25,30-ban azt szolgát, aki nem használta a tálentumot, melyet kapott.

Ami az életünket illeti, szüzek vagyunk, ami pedig a szolgálatunkat illeti, rabszolgák vagyunk. Rabszolgáknak kell lennünk, szeretetből, és Neki kell szolgálnunk. A szüzek egy része okos volt, tartalék olajat készítettek maguknak. Nagyon elővigyázatosak voltak, hogy amikor a vőlegény megjön, a lámpásaik el ne aludjanak. Volt tartalék olajuk, mert amikor a földön voltak, megüresítették az edényüket, ezért az edény meg tudott telni, és így volt tartalékuk. A tartalék mentén sok minden történik. Ezekre az időkre kell, hogy legyen tartalékunk.

Most a tálentumok példázatáról szeretnék beszélni. Szeretném az elején elmondani, hogy különbség van a minák és a tálentumok példázata között. Tudjátok mit mondott az a szolga, aki egy minát kapott, és amikor megjött a gazda, a minák megsokasodtak, és tíz minája lett?

Lukács 19,16-18: „Megjelent az első, és azt mondta: Uram, minád tíz minát nyert (termelt¹). Az erre így szólt: Jól van, jó szolgám, mivel hű voltál a kevésen, legyen hatalmad tíz város fölött. Aztán jött a második, és jelentette: Uram, minád öt minát nyert (hozott²).”

Máté 25,20: „és (oda)jött az, aki az öt talentumot kapta, másik öt talentumot hozott és ezt mondta: uram, öt talentumot adtál át nekem: nézd másik öt talentumot szereztem³ hozzá.” Itt már nem azt mondja, hogy „hozott” öt tálentumot. Amikor a másik szolga jött a két tálentummal, azt mondta a 22. versben: „A két tálentumos is hozzá ment, és így szólt: Uram, két talentumot adtál ide nékem, nézd, még két talentumot szereztem⁴.” (Csia ford.) Ő sem azt mondja: „Uram, a két tálentum még két tálentumot hozott”.

Mit gondoltok, miért így van? Mert áldásban részesültünk, és Krisztus Szelleme által minden tagnak van legalább egy ajándéka. Isten mindnyájunknak adott egy ajándékot, és azzal az ajándékkal szolgálnunk kell a testet. Ha van két szemem, akkor ez a kettő azt mondhatná: „micsoda áldásban részesültünk, mert látunk! Az orr egyáltalán nem lát, a száj nem lát, de mi látunk!” Nem így van. Az ajándékok nem Maga a Szent Szellem, hanem ezek a Szent Szellem ajándékai, a Szent Szellem megnyilvánulása. És mindenki, aki kapott egy ajándékot, azzal az ajándékkal kell a testnek szolgálnia.

Nagyon érdekes ez. A testvérek fel fogják ismerni, ha valóban rendelkezünk azzal az ajándékkal, amelyről azt állítjuk, hogy a miénk. Nem szükséges, hogy szellemiek legyenek, akkor is látni fogják. Ha van ajándékunk, hogy bátorítsuk a testvéreket, de mi tanítani szeretnénk, a testvérek látni fogják, hogy nekünk ez nem megy. Megpróbálunk tanítani, de nekünk nem ezt kell tennünk, hanem azt, amit az Úr nekünk adott. Akkor valóban örömünket fogjuk lelni abban, amit Ő adott nekünk.

A minák tízszeresen megszaporodhatnak. Miért így írja az ige: „a te minád hozott még tíz minát”? Mert Pál, amikor a minákról beszél, azt mondja: „többet munkálkodtam, mint ti mindnyájan.” És aztán megmagyarázza: „mégis nem én, hanem Isten bennem levő kegyelme.” A kegyelem a mina. Ahhoz, hogy a kegyelem általunk munkálkodhasson, és hogy a beszédünk kegyelemmel teljes és sóval fűszerezett legyen, nekünk magunknak félre kell állnunk. A mina önmagában hoz tíz minát. Bárcsak ismernénk ezt a kegyelmet! Nagy áldásban részesülnénk. Uram, taníts minket, hogy tudjunk félreállni, mikor Te munkálkodsz, és higgyünk! Zsoltár 37,5: „Hagyjad az Úrra a te utadat, és bízzál benne, majd ő teljesíti.” Félreállhatunk. Szeretnétek munkálkodni? Félre kell állnunk.

Miért mondta ezt a szolga: még szereztem hozzá két tálentumot, vagy öt tálentumot? Miért mondta ezt? Mert ahogyan írva van: „a próféták szelleme enged a prófétáknak”. Mi a testbe lettünk helyezve mint tagok. Mivel tagok vagyunk a testben, Isten bizonyos rendeltetéssel helyezett bennünket oda. Egyetlen tag sem passzív a testben. Minden tag tevékeny, aktív. Ez néha körülményes. Elmondok egy történetet. Sok évvel ezelőtt meghívtak valahova, ahol testvérek gyűltek össze. Az alkalom végén az egyik testvér bejelentette, hogy meg fogja őket látogatni valaki, akit én is ismertem – és gondolom, ez nem volt véletlen. A testvérek lelkesedtek ezért a látogatásért. Szóltam nekik: Testvérek, nem jó dolog, hogy ez a valaki ide jön, mert hogy egyebet ne mondjak, tévtanításokat terjeszt. Tudjátok, mit válaszoltak? Ha úgy van, akkor az Úr nekünk is meg fogja mutatni.

Testvérek, Krisztus testében, a helyi gyülekezetben, vannak olyanok, akiknek – nem azért, mert okosabbak lennének mint mások, de vannak bizonyos ajándékaik, ami másoknak nincs. Itt van a kezem és ezek az apró részecskék, amelyek azért működnek, hogy használni tudjam. Van valami, amit meg kell tanulnunk, amikor ezekről az ajándékokról beszélünk; ez pedig az, hogy korlátozva vagyunk. Nem rendelkezik mindenki minden ajándékkal. Ne csináljunk úgy, mint azok a testvérek, hogy „az Úr nekünk is megmutatja”.

Arra gondoltam az elmúlt napokban: ha nem értem az igét, akkor nem vagyok képes helyesen hasogatni az igazságnak beszédét. Tudjátok miért? Ha csak egy kicsit is jobban hangsúlyozok egy igazságot, mint kellene, mindjárt elvész az egyensúly. Annyira fontos, hogy a testnek szolgáljunk. De hogy szolgálhatunk Krisztus testének? Krisztus teste nem csak mi vagyunk. Krisztus teste mindazok, akik az Övéi, mind, akik újjászülettek. Ismertem itt a városban egy asszonyt, aki az ortodox templomba járt; nem volt világossága, de örült, valahányszor beszélgettünk. És meg vagyok győződve, hogy vannak testvérek mindenhol. Isten a tagokat a testbe helyezte, nem a helyi gyülekezetbe. Mi egymásnak tagjai vagyunk.

AKKOR, mikor az ember Fia eljön, Máté 25,14: „Mert úgy van ez [a mennyek királyi uralma], mint amikor egy ember, aki külföldre utazott, maga elé hívta rabszolgáit és átadta nekik vagyonát.” Testvérek, nem csak ajándékunk van, de az Úr ránk bízta a vagyonát és azt mondta: használd, kereskedj vele! Amikor pedig eljön, nem úgy lesz, ahogy mi gondoljuk: jól van, hát te sok mindent megpróbáltál, de nem jártál sikerrel. Nem így lesz. Az Én tőkémnek gyarapodnia kell! Kétszer annyi legyen! Ha öt tálentumot kaptál, akkor tízet kell hoznod. Ha kettőt kaptál, akkor négyet. Ha egyet kaptál, akkor az kell, hogy gyarapodjon!

Testvérek, figyeljetek, azon a helyen, ahova az Úr helyezett titeket a testvérek között, ne tegyétek azt, amit nem kell tennetek! Amikor beszéltek, figyeljétek az embereket, és észre fogjátok venni, hogy amit tesztek, azt elfogadják-e? Isten odahelyezett bennünket valahova, és felelősek vagyunk azért, hogy azt tegyük, amit Ő adott nekünk.

Tudjátok azután mi történt? Ebben a példázatban is, és a minák példázatában is, az ige nagyrészt azzal a szolgával foglalkozik, aki egyetlen minát kapott, és elásta azt; vagy a tálentum esetében belekötötte egy kendőbe – a gazda pedig nem örült ennek, és azt mondta neki: „gonosz és rest szolga!”. Hogyan élt vajon az a szolga, aki elásta a minát a földbe? Tudjátok, hogyan? Mint egy hústesti ember. Tudjátok, hogyan él egy hústesti keresztény? Isten Szelleme benne van, de úgy él, mint a világ. Úgy reagál, mint a világ, úgy jár mint a világ, a vágyai ehhez a világhoz kötődnek és nem az Úrhoz.

Tudjátok, hogyan szolgál az az ember, aki nem használja a tálentumot, amit az Úrtól kapott? Nagyon nagy zűrzavart kelt az ilyen. Az emberek összezavarodnak, ahol ő van. Sok szolga a természetes adottsága, tehetsége szerint szolgál. Látjátok, most mindenki énekel. Nekem is küldenek mindenféle énekeket. Ez akkor tesz rám benyomást, ha ismerem az illetőt. Ma a testvérnő, amikor énekelt, az ő szíve vágyát fejezte ki. Istennek nincs szüksége természetes tehetségre, csak abban az esetben, ha az átment a halálon és a feltámadáson. A bolond szüzek nem mentek be a Bárány esküvőjének az ünnepségére. Az a szolga, aki egyetlen tálentumot kapott, de nem használta azt, ki lett vetve a külső sötétségre; ott lesz sírás és fogcsikorgatás.

Tudjuk, hogy meg vagyunk váltva mindörökre; és a mi megváltásunk azon alapul, hogy hittünk az Úr Jézus Krisztusban, aki bűneink büntetését hordozta. Az Ő életét kaptuk és az Övéi vagyunk. De ami a felelősséget illeti: ahogyan a felelősségünket teljesítjük, az határozza meg a jövőbeli sorsunkat. Kérdezd meg, imádkozz, és lásd meg: milyen ajándékot adott neked az Úr? Ne törekedj arra, hogy a Bibliát magyarázd, ha nem erre hívattál el! A helyzet nagyon-nagyon komoly. Isten elhívott bennünket, hogy szolgáljunk. A mi szolgálatunk pedig az, hogy Krisztust adjuk másoknak. De hogyan tudnánk Krisztust adni, ha nem vagyunk összetört emberek? Beszélhetsz az összetöretésről, de testvérek, ha például odamész valakihez, hogy bocsánatot kérj; és az eszeddel tudod, hogy tévedtél, és azt mondod: „Testvér, bocsáss meg!” – de ha ez csak észbeli meggyőződés a tévedésedről, és nem vagy összetörve, akkor nem sok mindent tettél. Az Úr össze kell törjön, hogy valóban bocsánatot tudjak kérni valakitől, és azt mondjam, „bocsáss meg!”.

Testvérek, nagyon fontos, hogy megértsük: az Úr mindegyikünknek adott egy ajándékot és ezzel az ajándékkal szolgálnunk kell a testet. A testen kívül semmilyen szolgálat nem létezik. Minden a testhez kötődik. És az Úr meg akar tanítani, hogy Tőle függjünk. Egyre jobban közeledjünk a Főhöz. Legyen szoros kapcsolatunk a Fővel, hogy azt tudjuk tenni, amit az Úr bízott ránk. Erre vagyunk elhíva. Ahogyan Pál mondta Timótheusnak: „az evangélista munkáját cselekedd, szolgálatodat, amit az Úrtól kaptál, teljesen betöltsd”. Ezt kívánom én is, testvérek, hogy az Úr elkezdjen munkálkodni a szívünkben, hogy ezt megértsük.

És meg leszünk próbálva. Tudjátok, mi történt Mózessel, mikor szolgálni akart a testvéreinek? Azt gondolta, a testvérei meg fogják érteni, hogy az Úr általa akarja megszabadítani őket, de el kellett menekülnie Midjánba negyven évre. Az Úr pedig negyven éven át tanította és formálta őt a pusztában, hogy visszajöhessen. Ha a testvérek nem fogadják el a szolgálatodat, akkor negyven évre el kell menned a pusztába. Ez nagyon fontos. Ne kövesd el azt a hibát, hogy a testvéreidet hibáztatod, ha nem fogadják el a szolgálatodat! Miután negyven év múlva Mózes visszatért, és elmagyarázta Izráel véneinek, tudjátok, mit tettek ezek az emberek? Meghajtották magukat Mózes előtt, és hálát adtak, hogy Isten meglátogatja Izráel népét.

Testvérek, az Úr munkálkodjon a szívünkben, hogy azok legyünk, akik azt teszik, amit tenniük kell. Ez nagyon fontos, alapvető dolog. Mert eljön az idő, mikor az Úr számon fogja kérni: „Mit tettél az Én vagyonommal? Mit tettél az ajándékokkal, amiket Én adtam neked?” Az Úr legyen irgalmas hozzánk. Mert ez az idő, amikor számon kér bennünket, ez AKKOR lesz, amikor eljön az ember Fia: az Ő jelenléte, a parúszia alkalmával. Az Úr munkálkodjon a szívünkben, hogy tudjuk azt tenni, amit az Úr ránk bízott. Ámen.

1proszergadzomai – termel, hasznot hoz, gyarapodik

2poieó – terem; (termést) hoz;

3kerdainó – nyer, megnyer, szerez, megszerez

4kerdainó – nyer, megnyer, szerez, megszerez (– a szerk. megj.)

“Mindent aszerint készíts el” (Watchman Nee)

„Ahogyan Isten parancsolta Mózesnek, amikor el akarta készíteni a sátort. Mert így szólt: Vigyázz, mindent aszerint a minta szerint készíts el, amelyet a hegyen megmutattam neked.” (Héberek 8,5)

Istennek megvan az előre elrendelt terve a gyülekezet felépítésének munkájával kapcsolatban. Függetlenül attól, hogy nagyobb vagy kisebb dologról legyen szó, Neki megvan a Maga meghatározott elképzelése. Ahogyan Mózes nem volt felelős a szentély terveiért, hanem felelőssége egyedül addig terjedt, hogy mindent a hegyen látott minta szerint készítsen el, ugyanúgy Krisztus szolgájának dicsősége sem abban rejlik, hogy Isten munkáját milyen leleményesen végzi, hanem abban, hogy gondosan végrehajtja azt, amit Isten akarataként értett meg. Megismerni az Úr szándékát, és azt pontosan végrehajtani – ez jelenti Krisztus szolgájának dicsőségét.

Egy nőtestvér, aki sok éven át szolgálta az Urat, így fogalmazott: „Az embernek semmilyen szabadsága nincsen Isten munkájában.” Amikor Mózes felépítette a szentélyt, nem kapott szabad kezet még annak eldöntésében sem, hogy a legapróbb szög ezüstből vagy aranyból készüljön-e. Minden egyes részletet pontosan úgy készített el, ahogyan az Úr parancsolta.

Forrás: The Lord My Portion, április 20.

“Ti adjatok nekik enni!” (Radu Gavriluț)

Teljes, két részes igeszolgálat PDF-ben: 2015-08-02-Radu_Gavrilut_Ti_adjatok_nekik_enni

Részlet:

“Sokak számára, akik az Úrhoz tértek, a gyülekezet titok maradt, mert elfedték a hagyományok. Az emberek gondolataiban nagy az összevisszaság, és egyszerűen nem látják, hogy mi valójában a gyülekezet. Azt mondtam egyes testvéreknek, akik összegyűlnek: testvérek, nagyon egyszerű megbeszélni egy időpontot, összejönni, és azt mondani: ez a gyülekezet. Együtt vagyunk, teszünk valamit, hogy elteljen az a két óra vagy annyi sem.

Az utóbbi időben egyre világosabban látom, hogy nagyon fontos a közösség. Csel. 2,42: „és foglalatosak valának az apostolok tudományában és a közösségben, a kenyér megszegésében és a könyörgésben.” Értjük, mit jelent az apostolok tudománya? Ez nagyon fontos, mert Isten Igéje nagyon terjedelmes. Az interneten majdnem minden gyülekezet megjelenik ilyen címekkel: „Hitvallásunk”, „Mit hiszünk mi”. És több pontban leírják azt, amit ők hisznek. Arra gondoltam: ti csak ennyit hisztek, amit itt leírtatok? A Bibliában még nagyon sok minden van ezeken kívül.

 Láttam olyanokat, akiknek vannak bizonyos meglátásaik, nézeteik, és ezekhez nagyon ragaszkodnak, mert ezek nagyon népszerűek. Az egyik az, hogy a gyülekezet elragadtatik a nagy nyomorúság előtt (annak ellenére, hogy ez ellentmond az írás szellemének). Félünk a szenvedéstől. Azt mondta valaki: milyen jó, hogy mi nem megyünk keresztül a nyomorúságon! Ezt feleltem: ha nem megyünk keresztül nyomorúságon, nem jutunk el oda, ahova kellene. Nevezhetjük nagy vagy kicsi nyomorúságnak, szükséges, hogy nyomorúságon menjünk keresztül. Nem lehet nélküle. A szenvedés kitartást szerez.

 Mikor a búza érik, és a búzaszem megfelelő nagyságú lesz, még nagyon sok nedvességet tartalmaz. Az első dolog, ami történik vele, hogy a szár elszárad, megszakad az összeköttetés a földdel, és csak a napfénnyel marad kapcsolatban. A napfény szenvedést jelent. Ettől kezdve nagy szüksége van a napfényre. Nem kell félnünk a nyomorúságtól, mert az Úr megígérte: „vele leszek a nyomorúságban” (Zsolt 91,15). El tudjátok képzelni, mi lenne velünk, ha tudnánk, mi fog történni holnap, vagy holnapután, vagy egy év múlva?

 A közösség nem csak azt jelenti, hogy te kapsz valamit általam Krisztusból, hanem hogy én is kapok valamit a benned lévő Krisztusból. Én most, ha szólok az Igéből, adok valamit a testvéreknek, és ezt szeretném tenni, de a végén, beszélgetve egy testvérrel vagy testvérnővel, én is szeretnék kapni általuk valamit Krisztusból. Ez a közösség. A közösség nem azt jelenti, hogy eljövök, és meghallgatok egy prédikációt. Krisztust kell tudnom adni másoknak minden alkalommal.

 Lukács 12,35-43: „”Legyen derekatok felövezve, és lámpásotok meggyújtva. Ti pedig legyetek hasonlók az olyan emberekhez, akik várják, mikor tér vissza uruk a menyegzőről, hogy amikor megérkezik és zörget, azonnal ajtót nyithassanak neki. Boldogok azok a szolgák, akiket az úr, amikor megérkezik, virrasztva talál. Bizony, mondom néktek, hogy felövezi magát, asztalhoz ülteti őket, odamegy, és felszolgál nekik. És ha a második vagy ha a harmadik őrváltáskor érkezik is meg, és virrasztva találja őket: boldogok azok a szolgák! Azt pedig jegyezzétek meg, hogy ha tudná a ház ura: melyik órában jön a tolvaj, nem hagyná, hogy betörjön a házába. Ti is legyetek készen, mert abban az órában jön el az Emberfia, amikor nem is gondoljátok!” Péter ekkor megkérdezte: “Uram, nekünk mondod ezt a példázatot, vagy mindenkinek?” Az Úr így válaszolt: “Ki tehát a hű és okos sáfár, akit az úr szolgái fölé rendel, hogy idejében kiadja élelmüket? Boldog az a szolga, akit, amikor megérkezik az úr, ilyen munkában talál!”

Mit jelent eledelt adni másoknak? Azt jelenti: Krisztust adni másoknak. Hogyan tehetnénk ezt akkor, amikor Ő eljön, ha nem tesszük meg ma? Ha ma nem tesszük, bizonyosan nem fogjuk tenni akkor sem, mikor eljön az Úr. Ezt ma kell elkezdeni.”

(…)

“Mindenhol, ahol a gyülekezet egy szervezet, egy rendszer lett, ezek a dolgok teljesen el lettek hanyagolva. A rendszer lerombol mindent, ami szellemi. Például a kenyértörés szertartás lett; és nem az történik, hogy az emberek számára valóságos, élő és friss lesz az Úrról való megemlékezés, hogy rá irányítsák a tekintetüket – Zsolt 34,6: „akik Ő reá néznek, azok felvidulnak, és arcuk meg nem pirul.” Hanem minden nagyon merev. Mikor gyerek voltam, egy ilyen helyre jártam, és ez számomra nagyon unalmas volt. Nem tudtam megérteni, mi történik. Az emberek arcán se láttam az Úrra való emlékezés örömét. Minden annyira eltávolodott. Tudjátok, mire gondolunk, amikor vasárnap reggel összegyűlünk? Arra gondolunk, hogy milyen lesz a prédikáció. Nem tudunk az Úrra gondolni. A prédikáció lett az összejövetelek középpontja. Elégedettek lennétek, ha nem lenne prédikáció? Én azt hiszem, hogy sokan elégedettek lennének, mert így az Úr felé fordulnának, Róla emlékeznének.

 A közösség nagyon fontos. Nem csak, hogy kapjunk valamit, hanem hogy adjunk is másoknak. Egyszer jött hozzánk egy nőtestvér, akinek nagyon sok problémája volt, és féltem ettől a találkozástól. Imádkoztam. Ez a nőtestvér elmondta, hogyan szabadította fel őt az Úr, és nagyon örültem, mert Krisztust láthattam meg benne. Nekünk Krisztust kell megtapasztalnunk!

 Reggel az evangéliumokból olvastam, és arra gondoltam: Isten itt volt a földön, és az emberek nem látták. Közöttük volt. Egyesek nagyon kemények voltak vele szemben, és haragudtak azért, amit tett és ahogy megnyilvánult. De Ő minden helyzetben tökéletes volt! El volt rejtve a szemeik elől. Az övéihez jött, de az övéi nem fogadták be, visszautasították, nem látták, hogy Ő az. Arra gondoltam, hogy bárha meg tudnánk állni egy kicsit az evangéliumok olvasása közben, hogy láthassuk, hogy minden beszédében, minden megnyilvánulásában van valami magasztos, valami, amit az ember nem tud megérteni! Nem tudod megérteni, ki volt és milyen volt Ő. Amikor a tanítványokkal beszélt, ott volt ez a nagyság, amikor az ellenségeivel beszélt, ugyanilyen volt; a fájdalmai közepette is méltósággal viselkedett. Mindenben különleges volt. Ha keresnénk azt, hogy az Úr megmutassa nekünk az Ő cselekedeteit, az Ő eljárásait, nagyon megérintene bennünket az, hogy milyen is Ő.

 Szeretném, ha az Úr munkálkodna az életünkben, hogy megértsük, hogy hosszú út áll előttünk. És itt elsősorban magamra gondolok, hogy meg tudjam érteni, hogy tudjam Krisztust adni a testvéreknek, és legyek kész elfogadni Krisztust másoktól. Lehet, hogy azt gondolod: mit tudok én adni? Ez nem helyes, mert amit te tudsz adni, azt más nem adhatja. Az Úr szólt az emberekhez, amikor nehéz helyzetekben voltak, és volt igéje a nyomorúságban levők számára. Ha nem vagyunk nehéz helyzetben, akkor nem tudjuk azt megérteni. Amit mi elmondhatunk, amit mi megtapasztalunk, az egyedi. Senki más nem tudja. Lehetnek ismeretei, lehetnek ajándékai, de nem tudja azt megtenni, amit én vagy te. Ahogyan te tudod építeni a gyülekezetet, olyan módon csak te tudod ezt megtenni. Ha te nem teszed, akkor a gyülekezet ezt megérzi. Ha magunkra nézünk, és azt mondjuk: „ugyan, mit tehetnék én? Hiszen itt vannak ezek a testvérek, nekik mindig van mondanivalójuk” – de ha így gondolkozunk, az Úr munkája kárt szenved.”

Tovább a teljes szolgálatra: 2015-08-02-Radu_Gavrilut_Ti_adjatok_nekik_enni

A győzelem az uralkodás feltétele (Csia Lajos)

Az alábbi idézet forrása: Csia Lajos, Az ezeréves uralkodás c. írása. Az alábbi szöveg csak részlet, a teljes cikk az eredeti megosztás oldalán (Jézus Krisztusban – a táboron kívül) érhető el, ide kattintva: Az ezeréves uralkodás – 01. rész

“Jézus követésében a győzelemnek valami egészen különös jelentősége van, amely ezt a győzelmet a világnak a győzelemről alkotott mindenfajta felfogásától megkülönbözteti. A világ szerint, amikor valaki győz, az ellenfél leterítve fekszik a földön, a birkózásnál két vállon, a véres háborúban elesetten, holtan. Jézus útján a győzelem azt jelenti, hogy a győztes fekszik leterítve, véresen, holtan. Jézus győzött, amikor a kereszten kilehelte szellemét. Győz az, aki a szenvedések között végig kitart, állhatatos marad (Jel. 2,8-10). Azt magasztalják föl, aki magát megalázza. Az fog uralkodni, aki megtanult szolgálni.

A keresztyénségnek ez az egyedülálló felfogása a győzelemről képezi a keresztyénségben a lényeget, a velőt, a szentek szentjét. Csak aki erre a győzelemre eljut, csak az értette meg Jézust. Amikor valaki arról tesz tanúságot, hogy neki a keresztfán függő Jézus, és nem a diadal tetőpontján álló, népeket taposó hadvezér vagy a gazdagság nyújtotta élvezetekben elmerült nagyúr vagy az Isten teremtésének néhány ellesett titkával dicsekedő tudós győzelme számít; akkor ezzel a bizonyságtételével, amely a legmagasabbra a szeretetet helyezi e világon, legyőzi a hazugság fejedelmét, aki a szeretetet állítja a legkisebbnek, s az önzést, öndicséretet, kíméletlen erőszakot a legnagyobbnak.

Az új világnak, amelyet Isten a mostani helyébe akar teremteni, vezető elve Isten akarata szerint a szeretet kell, hogy legyen, a magát megtagadó szolgálat, amely állandó áldozatra kész a másikért. Aki ma, amikor nem a lemondó szeretet a divatos, hanem az önmagára gondoló erőszak, nyomorúságok között, üldözések alatt kitart a szeretet szolgálata mellett; aki tud alul a legkisebb maradni és testvéreinek lábát mosni, az alkalmas arra, hogy a következő világban, amelyben a szeretet szolgálata a divat, a többieket vezesse, nekik utat mutasson, vagyis uralkodjék.

Ma győzni – krisztusi értelmében – annyit jelent, mint megtagadni e világ szellemét, és a jövendő világ szellemében élni. Isten ma, mivel ma is ő a világ igazi kormányzója, éppen azokat viszi be az üldözésbe, a nyomorúságba, akiket a jövendő világban használni akar: „akiket szeret, azokat fenyíti meg”, hogy kipróbálja: áldozatok közt, lemondással, kitartóan készek-e az eljövendő világ szellemében szolgálni, s az üldözés nem riasztja-e el őket ettől a szellemtől.

Aki végig megáll – azaz állhatatos marad – ezzel az állhatatossággal teszi le a vizsgát, hogy az eljövendő világ kormányzására, az eljövendő világban útmutatásra és példaadásra alkalmas. Ezeket a győzelmeseket keresi Isten. Ebben az irányban tette próbára Jézus a gazdag ifjút is. Az örök élet útját kereste az ifjú – az uralkodás útját mutatta meg neki Jézus. Az ifjú egyelőre nem vált be, szomorúan elment, és Jézus szomorúan nézett utána. Nem az életet vesztette el az ifjú, hanem az uralkodást, amely a mindenről lemondó szeretet szolgálata lesz.”

Betánia – az Úr gondolata gyülekezete számára – 6-7. rész (T. Austin-Sparks)

Az Úr győzelmének ünnepe

A János 11-től most átlapozunk a 12. fejezetre. „Jézus tehát hat nappal húsvét előtt elment Betániába, ahol Lázár élt, akit feltámasztott a halottak közül. Vacsorát készítettek ott neki, s Márta szolgált fel, (aki nyilvánvalóan nem azt vette ki az Úr korábbi szavaiból, hogy szolgálni rossz; most is szolgál, de immár helyesen) Lázár pedig a Jézussal együtt ülők között volt. Mária ekkor elővett egy font drága valódi nárduskenetet, megkente Jézus lábát, és hajával törölte meg; a ház pedig megtelt a kenet illatával.”

Itt egy ünnepről olvasunk, az ünnepnek pedig számos eleme van. Az egyik, melyet Mária és az ő cselekedete képvisel, az imádatról beszél. Ismét Krisztus értékességének elismerése ez; ezt jelenti az imádás. Az imádás – Isten gondolata szerint – nem más, mint egyszerűen az Úr Jézus elismerése, magasztalása; a Fiú szívbéli, őszinte megbecsülése kedves illatként száll föl Isten előtt. Ez egyszerűnek hangozhat, de az imádás (az istentisztelet) a maga legtisztább lényege szerint azt jelenti, hogy kifejezzük az Atya számára mindazt, amit az Úr Jézusról gondolunk. Ez az imádás, és ezért van a gyülekezet – erről beszél Betánia.

Márta – igen, Márta szolgált, azonban már a helyes sorrend szerint. Még mindig szolgál, de immár teljesen rendben van, már nem kell figyelmeztetni semmire ezzel kapcsolatban. Nem járkál ide-oda aggodalmas arccal; nem kötik le teljesen a gondok: Immár a feltámadás házában szolgál. Ez már helyreigazított szolgálat; az Úr házában való szolgálat pedig nagyon is az Ő gondolata szerint való; amikor a szolgálat az imádással van közösségben, és helyes arányban viszonyul ahhoz. Immár a nővérek kapcsolatában is változás történt: korábban eltértek, nem voltak összhangban egymással, mivel a dolgok nem voltak a helyes arányban és nem voltak a maguk megfelelő helyén – most azonban, hogy ezeket kiigazították, folyamatosan együtt tudnak haladni. Ezt jelenti a kiigazított, helyes sorrendbe állított szolgálat.

Lázár az asztalnál ült, ő pedig természetesen az életet, a feltámadott életet képviseli. Ez megint csak az Úr szellemi házának a jellemzője. Van tehát imádás, helyes sorrendbe állított szolgálat, feltámadott élet.

Igen ám, de mindig felbukkan a közelben valamilyen gonosz dolog is. „Miért nem adták el inkább ezt a kenetet háromszáz dénárért, és miért nem juttatták az árát a szegényeknek?” Amikor olyanná válik a gyülekezet, amilyennek az Úr is akarja, mindig észre fogjuk venni, hogy az ördög is a közelben ólálkodik. Ez lehet elismerés is a gyülekezetnek, hiszen amire az ördög nem veti rá irigyen a tekintetét, az bizonyos, hogy nem is elégíti meg az Úr szívét. De mindig így történik. Éppen, hogy valami elkezd az Úr szíve szerint történni, rögtön valami gonosz dolog röppen föl, hogy tönkretegye az imádatot, hogy eltérítse az Úr iránti magasztalásunkat. Az lesz a gyülekezet ismérve, hogy az ördög irigyen feni a fogát mindarra, amit az Úr kap, és magának akarja azt.

Látjuk tehát, hogy a Gyülekezet az, amely megadja az Úr Jézusnak, ami Neki jár, és az ördög kezdettől fogva arra törekszik, hogy megrabolja Őt ettől; és ha teheti, meg is fogja tenni a gyülekezetben, mert a gyülekezet az, ahol az Úr megkapja azt, amire a szíve vágyik.

Kifelé és fölfelé

Végül pedig a Lk 24,50-52-ben leírtakkal zárjuk elmélkedésünket: „Ezután kivitte őket Betániáig, felemelte a kezét, és megáldotta őket. És miközben áldotta őket, eltávolodott tőlük, és felvitetett a mennybe. Ekkor leborulva imádták őt, majd nagy örömmel visszatértek Jeruzsálembe.”

Három szó: „kivitte”, „megáldotta”, „felvitetett”: Kint vagyunk az Úrral, az ő különválasztott helyén; az Ő áldása alatt; és kapcsolatban Vele a mennyben – Pál szavaival: „Minket (…) Vele együtt ültetett a mennyekbe”.

Ez Betánia, ez a Gyülekezet, ezt akarja az Úr az Ő népének életében elérni ma.

Menjünk végig Betánián újra, és forgassuk a szívünkben ezeket a dolgokat, és törekedjünk rá nagyon határozottan, hogy meglegyenek az Úr számára bennünk ezek az Ő gondolata szerinti jellemzők. Amit pedig egyénileg megteszünk, törekedjünk ugyanerre azokban a közösségekben, gyülekezetekben, melyekhez kapcsolódunk, hogy azok is valódi Betániák lehessenek, mind-mind helyi kivetülései Isten városának, a mennyei Jeruzsálemnek.

Első kiadás: Witness and Testimony Publishers, 1933, traktátus.

A teljes sorozat letölthető pdf-ben egyben itt: Austin-Sparks_Betánia

Betánia – Az Úr gondolata gyülekezete számára – 3. rész (T. Austin-Sparks)

A helyes sorrend

Most pedig nézzük meg Mártát! „Márta pedig a felszolgálás körüli teendőkkel volt elfoglalva, míg egyszer elő nem állt, és azt mondta…” A görög szöveg nagyon keményen fogalmaz, úgy mondja, hogy Márta fogta magát, odament az Úrhoz, és bevonta ebbe a dologba. Azt sugallja, hogy Őt tartotta felelősnek a kialakult helyzetért, és ha a valódi gondolatait fogalmazta volna meg, körülbelül ezt mondhatta volna: „Te vagy ezért a felelős, Te tehetsz róla, és Neked is kell elintézned!” Ezt jelentik az eredeti szavak; tehát, hogy az Úr miatt alakult ez így, és ha akarná, akkor intézkedhetne ezügyben, és intézkednie is kellene. Márta kifakadt tehát; már egy ideje fortyogott magában, és végül, mikor már nem tudta tovább magában tartani, odament az Úrhoz, és előtört belőle: „Uram, nem gondolsz vele, hogy nővérem magamra hagyott a szolgálatban? Mondd tehát neki, hogy segítsen nekem”!

Szeretném, ha megértenénk ennek a helyzetnek a kényszerítő erejét, és Mártát is jobban fogjuk akkor érteni. Meg kell értenünk a helyzetét és a lelkiállapotát. Az, hogy „a felszolgálás körüli teendőkkel volt elfoglalva” nem sokat mond nekünk a valós helyzetről. A fordítás alapján véleményem szerint nem kapunk teljes képet a szituációról. A görög szó, amelyet itt használ az Ige (periszpaó), azt jelenti, „elvon valamitől”, „ide-oda húz”. Zaklatottsága talán az arcára is kiült. És mi miatt volt ilyen zaklatott? A háztartás gondjai miatt, a sok edény; a mindenféle elfoglaltság miatt. Az Úr pedig azt mondta Mártának: „Márta, sok mindenért aggódsz, másodlagos dolgok miatt; többet vettél magadra, mint amit el tudnál hordozni. Pedig kevésre van szükség, valójában csak egyre.”

Most már ugye kezdjük jobban megérteni a helyzetet? Arról van szó, hogy Mártának szükséges volt a dolgokat máshogyan rangsorolnia, hogy a legfontosabb kerülhessen az őt megillető helyre. Nem arról van itt szó, hogy az Úr ne érzett volna együtt Mártával abban, hogy ebédet készít nekik, hanem hogy meglátta, ebbe az ebéd körüli foglalatosságba annyira aránytalanul belebonyolódik, hogy a legszükségesebb dolgokat a kevésbé szükségesek után sorolja.

Igen, jó dolog egy ebéd, de mindennel a helyes arányban kell foglalkoznunk! Ügyelnünk kell arra, hogy a múlandó dolgok ne gyűrjék maguk alá a szellemieket. Ne váljunk annyira zaklatottá és aggódóvá a múlandó dolgok miatt, hogy azzal elhomályosítsuk a szellemieket. Mert az egyetlen dolog, mely minden mást megtart a maga megfelelő helyén – mert minden helyes és jó a maga helyén – az az, ami az Úr szájából származik.

Értjük tehát, hogy itt az arányokról van szó? Azt kell eldönteni, hová helyezzük a legnagyobb hangsúlyt. Hagyjuk-e, hogy a földi élet dolgai annyira magukba szívjanak, lefoglaljanak és ide-oda rángassanak bennünket, hogy a nagyobb, fontosabb dolgokat esélyünk se legyen meglátni az ezeken való aggódás miatt? Ugye nem vitatkozunk tovább a Mesterrel, ha megláttuk ezt Mária esetével kapcsolatban? A dolgokat tehát a helyes sorrendbe kellett igazítani; hogy, míg ezeknek is megvolt a maguk helye, fontos helye, de valóban ott is legyenek, és a maguk helyes mértéke szerint legyenek ott; míg a legszükségesebbek pedig elsőként érvényesüljenek, és ne merülhessenek a kevésbé szükségesek alá, hiszen azok nem is maradandók.

Ez tehát a teljes szituáció. Isten házában a legfontosabb dolog, ami többet számít, mint az összes fáradozásunk, mint az összes lázas tevékenységünk, hogy ezer meg egy féle keresztény munkát végezzünk – az egyetlen dolog, ami számít, hogy egyre jobban megismerjük az Urat, és megadjuk Neki a lehetőséget, hogy megismertesse Magát velünk. A gyülekezetekben vagy a templomoknak nevezett helyeken végzett lázas tevékenységeink oly gyakran figyelmen kívül hagyják az Úr hangját, kizárják Őt; csak az van, amit mi teszünk, és oly kevés az, amiben Őrá figyelünk. Az a hely elégíti meg Őt, ahol a legszükségesebbhez igazítanak mindent.

Ez tehát Márta.

(Folyt. köv.)

(A teljes tanulmány letölthető pdf-ben: Austin-Sparks_Betánia)