A gyülekezet megújulásának 15 pontja (Adeyemo Temidayo)

Eredeti: “15 Theses” for a New Reformation

PDF: A gyulekezet megujulasanak 15 pontja

1998-ban olvastam a „Houses that Changed the World” című írást, melynek kivonatát szeretném most közölni. Ekkor értettem meg világosan azokat a dolgokat, melyeket az én szívemre is helyezett az Úr, és így léptem rá arra az útra, mely Krisztusnak és az Ő gyülekezetének újszerű fölfedezéséhez vezetett, ami kívül esik az intézményes, művi egyházi rendszeren. Az az imádságom, hogy a Szent Szellem indítsa meg az Olvasó szívét, és adjon még bizonyosabb meggyőződést Krisztus testével kapcsolatban. Shalom. (Temidayo)

A gyülekezet megújulásának 15 pontja

Isten folyamatosan változásokat munkál a gyülekezetben, ez pedig változást munkál a világban. Az egész földkerekségen keresztények milliói vannak tudatában annak, hogy világméretű megújulás van kialakulóban. Mondanivalójuk lényégében ez: „A gyülekezet, ahogyan most ismerjük, valójában akadályát képezi annak, hogy a gyülekezet olyan legyen, mint amilyennek Isten akarja.” Egyre növekvő számban halljuk meg Istentől ugyanazokat a dolgokat. Korszakos kijelentések valódi értelmére eszmélünk rá kollektív módon, mely közös, együttes szellemi visszhangként verődik vissza mindannyiunkban. A következő 15 pontban ezeknek egy részét fogom összefoglalni, és meggyőződésem, hogy ezek beletartoznak abba, amit Isten Szelleme ma a gyülekezettel közölni akar. Egyeseknek talán ez lehet az a bizonyos tenyérnyi felhő, amit Illés látott az égen. Mások talán már érzik is a zuhogó esőt.

  1. A gyülekezet életmódot jelent, nem alkalmakon való részvételt

Mielőtt Krisztus követőit keresztényeknek kezdték volna nevezni, „az út” követőiként hivatkoztak rájuk. Egyik oka ennek, hogy szó szerint az „élet útját” találták meg. A gyülekezet természete nem a hivatásos lelkészek által vezetett, az Úrral való találkozás céljára épült házakban történő különböző istentiszteleti alkalmak által nyilvánul meg, hanem azon a módon, ahogyan Krisztus követői a mindennapjaikat élik kiterjesztett szellemi családjaikban, élettel teli választ adva a társadalmi problémákra, azon a helyen, ahol a leginkább számít: az otthonaikban.

  1. Itt az ideje változtatni a rendszeren

Hogy az adott kor vallásos elvárásaihoz igazodjon, a történelmi Ortodox Egyház Konstantin után a 4. században olyan vallásos rendszert épített ki, mely lényegét tekintve ószövetségi: papok, oltárok, keresztény templomok (katedrálisok), tömjénezés – az istentisztelet formája pedig a zsidók zsinagógai mintáját követi. A Római Katolikus Egyház tovább kanonizálta a rendszert. Luther megreformálta a teológiát (hogy mi az evangélium), a külső, egyházi formákat viszont meglepően érintetlenül hagyta. A szabadegyházak elszakították a rendszert az államtól, a baptisták bemerítették, a kvékerek kilúgozták, az üdvhadsereg egyenruhába öltöztette, a pünkösdiek ellátták kenettel, a karizmatikusok pedig megújították – de magán az alapfelépítményen mind a mai napig senki nem változtatott. Éppen itt az ideje, hogy ezt megtegyük!

  1. A harmadik megújulás

Azzal, hogy Luther újra fölfedezte, hogy üdvösség egyedül hit által, kegyelemből van, a teológia megújulásával megkezdődött a gyülekezet megújítása. A 18. században különböző mozgalmak (mint pl. a morva testvérek) révén helyreállt az Istennel való mélyebb bensőségesség, ami szellemi megújuláshoz vezetett – ez volt a második megújulási hullám. Most pedig Isten a bortömlőkhöz nyúl, amellyel megkezdődik a megújulás harmadik hulláma: a szerkezet megújulásáé.

  1. Gyülekezeti házak helyett házi gyülekezetek

Az újszövetség ideje óta nem létezik olyan, hogy „Isten háza”. István élete árán emlékeztetett mindannyiunkat: Isten nem lakik emberkéz által készített templomokban. A gyülekezet Isten népe. A gyülekezet ezért mindig is ott volt és ott van otthon, ahol az emberek otthon vannak: a házaikban, ahol laknak. Itt, az Isten népéhez tartozók:

  • részt vesznek egymás életében a Szent Szellem ereje által
  • amikor együtt vannak, együtt is esznek
  • attól sem riadnak vissza, hogy eladják javaikat, hogy együtt osztozhassanak az anyagi és szellemi áldásokban
  • valós helyzetekben, beszélgetve és nem előadva tanítják egymást arra, hogyan engedelmeskedjenek Isten igéjének
  • imádkoznak és prófétálnak együtt, bemerítenek, lemondanak a takargatásról és elveszítik az énjüket azáltal, hogy megvallják a bűneiket
  • újra megtapasztalják a közös test-tudatot a kölcsönös szeretet, elfogadás és megbocsátás révén.
  1. A gyülekezetnek kicsivé kell válnia, hogy naggyá lehessen

A legtöbb mai gyülekezet egyszerűen túl nagy ahhoz, hogy valódi közösség lehessen. Sok helyen életközösség nélküli közösséggé lettek. Az újszövetségi gyülekezet kb. 10-15 fős kis csoportok összességét jelentette. Nem növekedett 2-300 fős, katedrálisokat megtöltő, hatalmas csoportosulássá, ami lehetetlenné tette volna a valódi, kölcsönös interakciót. Ehelyett oldalirányban növekedett, a szerves sejtekhez hasonlóan, amint egy-egy csoport elérte a 15-20 fős létszámot. Ha lehetőség volt rá, akkor a város minden kereszténye összejött közös ünnepi alkalmakra, mint pl. a Salamon csarnokában Jeruzsálemben. A hagyományos egyházi gyülekezet, ahogyan ma ismerjük, legtöbbször se nem nagy, se nem szép, sokkal inkább szomorú kompromisszuma a túlméretezett házi gyülekezetnek és az alulméretezett ünneplésnek, úgy, hogy gyakran egyiknek is, másiknak is nélkülözi az erejét.

  1. Egy gyülekezetet sem vezet egyedül egy pásztor

A helyi gyülekezetet nem egy pásztor vezeti, hanem elöljárók vannak, olyan emberek, akik kellően bölcsek és józanok. A helyi gyülekezetek pedig összefonódnak egymással, és olyan hálózatot képeznek, melyben megtalálhatók az elöljárók és más szolgálók (apostolok, próféták, pásztorok, evangélisták és tanítók), akik házanként látogatják az egyes csoportokat, ami által az apostoli és prófétai szolgálat különleges és alapvetően fontos szerepet kap (Ef 2,20 és 4,11-12). A pásztor nagyon lényeges részét képezi a csapatnak, de nem tölthet be nagyobb szerepet, mint csak egy részt a „szentek szolgálatra való felkészítésének” teljes feladatában. Ki kell, hogy egészítse őt a többi négy szolgáló, hogy megfelelően tudjon működni.

  1. A megfelelő dolgok – nem a megfelelő helyen

Ha egy képet rakunk ki puzzle-darabkákból, akkor tudnunk kell, mi a teljes kép, amit ki lehet rakni belőlük, különben az eredmény nem fog sikerülni, hiszen az egyes daraboknak nincs semmi értelmük önmagukban. Pontosan ez történt a kereszténység nagy részével: megvannak a szükséges dolgok, de rosszul állítottuk őket össze a félelem, a hagyományok, a vallási féltékenység, illetve a hatalomhoz való ragaszkodás és a kontrollszellem miatt. Ahogyan a víz is megtalálható jég, víz és pára formájában, az Efezus 4,11-12-ben felsorolt ötféle szolgálat – apostolok, próféták, pásztorok, tanítók és evangélisták – is megtalálható ma, de nem mindig a helyes forma szerint és nem mindig a megfelelő helyen. Gyakran jéggé fagynak az intézményes kereszténység merev rendszerében; néha olyanok, mint a tiszta víz; néha pedig páraként szertefoszlanak a levegőben a „szabad” szolgálatokban és a senkinek nem felelő, „független” gyülekezetekben. Mint ahogyan a virágokat is legjobb a víz folyékony halmazállapotú formájával öntözni, ezt az öt, szenteket fölkészítő szolgálatot is át kell formálni, megújítani – ugyanakkor visszatérni a régi, eredeti formáikhoz, hogy az egész élő szellemi test (organizmus) kivirulhasson, az egyéni „szolgálók” pedig megtalálják a maguk szerepét és helyét az egészben. Ez tehát még egy ok, hogy miért kell visszatérnünk a Tervező gyülekezetről alkotott eredeti tervrajzához.

  1. Isten nem hagyja a gyülekezetet egy bürokratikus klérus kezében

Az újszövetségi gyülekezetet sehol nem vezette egyetlen, hivatásos „szent ember”, az Istennel való kommunikáció egyedüli felelőse, aki azután Mózeshez hasonlóan átadja a passzívan üldögélő vallásos fogyasztóknak, amit kapott. A kereszténység ezt a stílust a pogány vallásokból vette át, de legjobb esetben is az Ószövetségből. A gyülekezet Konstantinnál kezdődő, hivatásos egyházzá válása szinte mindent áthatott az idők során, mesterségesen szétválasztva Isten népét laikusokra és klérusra (hívekre és papokra, gyülekezeti tagokra és felkent szolgálókra stb). Az Újszövetség szerint (1Tim 2,5) „egy az Isten, egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus”. Isten nem adja áldását egyfajta vallásos szakmára, melynek művelői folyamatosan befurakodnak az emberek és Isten közé. A kárpit kettészakadt, Isten pedig minden ember számára lehetővé tette, hogy Jézus Krisztus által – aki az egyetlen Út – közvetlenül Hozzá járuljon. Hogy a hívők egyetemes papsága a gyakorlatban is megvalósulhasson, a jelenlegi rendszernek teljesen meg kell változnia. Minden adminisztratív rendszer közül a legrosszabb a bürokrácia, mert gyakorlatilag kétféle válaszlehetőséget ismer: az igent vagy a nemet. A spontaneitásnak, az emberiességnek itt nincs helye, ahogy a való életnek sem. Ez működhet a politikában vagy a vállalatirányításban, de nem a gyülekezetben. Úgy látszik, hogy Isten most azt munkálja, hogy kihozza gyülekezetét a vallásos bürokraták és a kontrollszellem babiloni fogságából a nyílt terepre, olyan hétköznapi emberek közé, akiket Isten tett rendkívülivé, akikről, mint a régi időkben, ma is a hal, a nárduskenet és a gyökeres átalakulás illata árad.

  1. Visszatérés a szervezettségből a kereszténység szerves, organikus formáiba

A kifejezés, hogy „Krisztus teste” egy élő, szerves és nem megszervezett létformának a leírása. A gyülekezet helyi szinten szellemi családok sokaságából áll, melyek szervesen kapcsolódnak egymáshoz hálózat gyanánt, ahol az egyes részek együttmunkálkodásának módja szerves részét képezi annak, ahogyan az egész fölépül. Ami mostanra maximális szervezettség és minimális életté vált, annak vissza kell változnia minimális szervezettséggé, hogy megvalósulhasson a maximális élet. A túl sok szervezettség, mint egy kényszerzubbony, gyakran elfojtotta a szerves életet attól való félelmében, hogy valami baj lehet. A félelem a hit ellentéte, és nem éppen keresztényi erény. A félelem kontrollálni akar, a hit viszont képes a bizalomra. A kontroll ezért lehet jó, de a bizalom sokkal jobb. Krisztus testét Isten olyan szolgáló lelkületű emberekre bízta, akiknek természetfeletti ajándékuk van arra, hogy elhiggyék Istennek, Ő kézben tartja a dolgokat, Övé a kontroll, és nem kell, hogy ők rendelkezzenek vele. A kereszténység élő, organikus formáinak újbóli megjelenéséhez ilyen bizalom-alapú regionális és országos [vagy akár országok közötti] hálózatok kialakulására van szükség, nem pedig erőltetett, hivatalos ökumenizmusra.

  1. Az istentisztelet tisztelete helyett Isten tisztelete

A mai kereszténység nagy része röviden összefoglalva a következő képet mutatja: egy szent nép egy szent helyen rendszeresen összegyűlik egy szent nap szent órájában, hogy részt vegyenek egy szent ruhába öltözött szent ember vezette szent szertartáson, szent díjazás ellenében. Mivel ennek az „istentiszteletnek” nevezett előadásnak a rendszeres megtartása sok szervezést és adminisztrációt igényel, a hivatalos és intézményesített minták rövidesen merev hagyományokká válnak. Statisztikailag egy hagyományos, egy-két órás istentiszteletnek jelentős erőforrás-igénye van, viszont nagyon kevés gyakorlati gyümölcsöt terem az emberek tanítványozása – azaz a megváltozott életek – tekintetében. Közgazdasági fogalommal szólva „magas bemenetű és alacsony kimenetű” struktúrát jelent, [azaz a befektetett energia nagyobb, mint a kapott eredmény]. Az évszázadok során a „helyes istentisztelet”-re való törekvés felekezetiességhez, hitvallásokhoz és névlegességhez vezetett. Ez pedig nem csak, hogy nem veszi figyelembe, hogy a keresztények elhívása arra szól, hogy „igazságban és szellemben” imádják az Atyát, nem pedig katedrálisokban, énekkönyvvel a kezükben, hanem azt is, hogy az élet legnagyobb része természetes módon zajlik, nem hivatalosan, és a kereszténység ezért „az élet útja”. Hát nem arra van szükség, hogy abbahagyjuk a színészkedést, és elkezdjünk valódi erővel élni?

  1. Ne az embereket vigyük a gyülekezetbe, hanem a gyülekezetet vigyük az emberekhez!

A gyülekezet visszaváltozik embereket begyűjtőből emberek közé kimenőbe. Nem kellene azon igyekezni, hogy behozzuk az embereket „a gyülekezetbe”, hanem inkább vigyük oda a gyülekezetet az emberekhez! A gyülekezet sosem fogja elvégezni küldetését, ha mindig csak a meglévő struktúrához adunk embereket; nem kisebb dologra van szükség, mint hogy a gyülekezet gombamódra szaporodva spontán felbukkanjon és sokasodjon szerte a világ minden népe között, ahol Krisztust még nem ismerik.

  1. Az Úrvacsora újra felfedezése – valódi vacsorák valódi étellel

Az egyházi hagyomány az Úrvacsorát homeopátiás mennyiségre és mélyen vallásos külső formára redukálta, jellemzően pár csepp borral és valamilyen íztelen ostyával, melyekhez szomorú arckifejezés dukál. Az „Úr vacsorája” azonban sokkal inkább egy kiadós vacsora volt szimbolikus jelentéssel, semmint szimbolikus vacsora gazdag jelentéssel. Isten újra visszaállítja az együtt evést a találkozásaink során.

  1. Felekezetek helyett városszintű összejövetelek

Jézus egyetemes mozgalmat hívott életre, de ehelyett nemzetközi vallásos társaságok sora jött létre, akik a saját keresztény márkanevüket hirdetik, és egymással versenyeznek. A protestantizmus legnagyobb részére jellemző márkaépítés ezért társadalmilag elvesztette hatóerejét, befolyását, és gyakran sokkal jobban lefoglalják őket a különböző hagyományok és a vallásos belviszály, mint hogy együttes bizonyságtételre törekednének a világ előtt. Jézus sosem mondta, hogy az emberek felekezetekbe szervezzék magukat. A gyülekezet első napjaiban a keresztények kettős identitással rendelkeztek: igazán az Ő gyülekezete voltak, és vertikálisan (fölfelé) Istenhez kapcsolódtak, amit a földrajzi alapú összeszerveződés követett, azaz horizontálisan (vízszintes irányban) kapcsolódtak egymáshoz a földön. Ez nem csak azt jelenti, hogy az egymás közelében élő keresztények házi gyülekezeteket alkotnak, ahol részt vesznek egymás életében lakóközösségi szinten, hanem azt is, hogy kollektív, helyi identitással rendelkezve is összejönnek amilyen gyakran csak tudnak az egész településre kiterjedő, illetve regionális, nagyobb összejövetelekre, mellyel kifejezik az adott területen élő gyülekezet egységét, egy test-voltát. Hitelesség a közvetlen lakókörnyezetünkben, melyhez regionálisan vagy településszinten az egy testhez tartozás identitástudata kapcsolódik, nem csak jelentős helyi, társadalmi tényezővé és szellemileg meggyőzővé teszi a gyülekezetet, hanem ezáltal az „egy település, egy gyülekezet” biblikus modelljéhez is visszatérhetünk.

  1. Az üldözésnek ellenálló szellem kifejlesztése

Jézust, minden keresztény Fejét megfeszítették. Mai követőit sokszor inkább a különféle címek, kitüntetések és a világi emberek elismerése foglalkoztatja – vagy, ami még rosszabb, csendben maradnak, és nem méltók arra sem, hogy észrevegyék őket. „Boldogok vagytok, ha énmiattam üldöznek benneteket”, mondja Jézus. A biblikus kereszténység egészséges fenyegetést jelent a pogány istentelenségre és bűnszeretetre, arra a világra, melyben a kapzsiság, materializmus, irigység és az erkölcsnek, szexualitásnak, pénznek és hatalomnak mindenféle démonikus normái uralkodnak. A mai kereszténység számos országban túlságosan is ártalmatlan és udvarias ahhoz, hogy érdemes legyen üldözni. Ha azonban újra az Újszövetség szellemében kezdünk élni, és például a bűnt bűnnek nevezzük, akkor a világ természetes reakciója vagy a megtérés, vagy az üldözés lesz, ahogyan ez mindig is volt és mindig is lesz. Ahelyett, hogy kényelmesen befészkelnénk magunkat a vallásszabadság átmeneti zónáiba, a keresztényeknek fel kell készülniük arra, hogy újra fel fogják fedezni őket, mint a globális humanizmusnak, a kötelező szórakozás modern rabszolgaságának és az Én – a világegyetem helytelen középpontja – nyílt imádatának fő kerékkötőit. A keresztények meg fogják tapasztalni annak a világnak az „elnyomó toleranciáját”, mely elveszített minden abszolút normát, és emiatt megtagadja, hogy fölismerje és engedelmeskedjen teremtő Istenének, akinek abszolút normái vannak. A politika és a gazdaság egyre növekvő ideologizáltságával, magánosításával és spiritualizálásval a keresztényeknek, hamarabb, mint gondolnák, lehetőségük lesz boldogan elszenvedni a vádakat, ahogy az Úr Jézussal is történt. Most kell fölkészülnünk a jövőre azzal, hogy az üldözésnek ellenálló szellemet, és még inkább ellenálló struktúrát fejlesszünk ki.

  1. A gyülekezet az otthonokba jön

Hol a legkönnyebb az embernek, hogy szellemi legyen? Vajon egy szószék mögé bújva, szent öltözetben szent szavakat prédikálva egy arctalan tömegnek, majd visszavonulni egy irodába? És mi a legnehezebb, éppen ezért a legjelentőségteljesebb hely egy embernek, hogy szellemi legyen? Otthon, a felesége és gyermekei jelenlétében, mert ott minden tettéről és szaváról azonnal kiderül, hogy mennyi benne a valóság; így a képmutatást hatékonyan ki lehet gyomlálni, és nőhet a hitelesség. A kereszténység nagy része elmenekült a családból, mely gyakran a saját szellemi vereségének a színhelye, és megszervezett, mesterséges előadásokra megy szent épületekben, messze a való élet légkörétől. De Isten azon munkálkodik, hogy a gyülekezet visszakerüljön az otthonokba, a gyökereihez, oda, ahonnan ered. Szó szerint hazajön, bevégezve a gyülekezet történelmében megtett kanyart a világtörténelem végén.

Az élet minden területén, mindenféle háttérből és felekezetből jövő keresztények szellemében világosan hangzik, és visszhangra talál, amit a Szellem mond a gyülekezetnek; az egész világon egyre többen meghallják a hívást, hogy kezdjenek el helyi szinten cselekedni, és kezdjenek el újra egy testként működni. Lakóközösségenként összejönnek valakinek a házánál, és rendszeresen találkoznak a többiekkel nagyobb, település-szintű összejöveteleken. A hívás nekünk is szól, hogy része legyünk ennek a mozgalomnak, és megtegyük a magunk hozzájárulását. Lehet, hogy a mi otthonunk is olyan ház lesz, mely megváltoztatja a világot.

A gyülekezet küldetése (Radu Gavriluț)

Eredeti bejegyzés: Filippi314 – Mi a gyülekezet küldetése?

A gyülekezet küldetése egyetlen dolog: hogy a Fejet emelje fel. Nincs más küldetése. Ha minden kapcsolat vagy minden alkalom tökéletes is lenne, az mind semmi lenne, ha nem látnák meg közöttünk Krisztust. Mi nem tudunk semmivel sem dicsekedni, csak azzal, hogy Őt ismerjük. Az 1Királyok 10. részében olvashatunk Séba királynőjéről, aki elámult, amikor meglátta Salamon minden dicsőségét. Aki meg tudja mérni igazi szellemi értékünket, szellemi súlyunkat, az csak az Úr. Ő tudja, mennyi bennünk Krisztus. Ő látja, mennyi a szolgálatunkból Krisztus és mennyi vagyunk mi. Senki sincs, aki azt mondhatná, Őbenne minden csak Krisztus. Aki ezt gondolja, az téved. Az Úr tudja egyedül, hogy mennyi bennünk Krisztus és mennyi vagyunk mi.

A gyülekezetnek azáltal kell épülnie, amit ki-ki ad. Nem azáltal épül, hogy valaki prédikál. Amikor valakinek megnyílik a szeme, és meglátja azt, hogy a gyülekezetben szolgálnunk kell a testvéreknek, az nagy dolog. Amikor csak néhány testvér gyűlik össze valahol, a nagy veszély annak kialakulása, hogy egyesek mindig csak beszélnek, a többiek pedig csak hallgatnak.

Már hétfő reggel így kell imádkoznunk: Uram, szeretnék kapni valamit, amit vihetek a testvéreknek, ami építi a gyülekezetet. Akkor az Úr meg fogja adni, amit majd vihetünk. Például, olvasol valamit az Igéből, és egyszer csak megvilágosodsz, az Úr megvilágít számodra valamit. Ez a fény belülről jön, de neked kell időt szánnod rá. Az Úr nem tudja megáldani a lusta embereket. Nem láttam még lusta embert, akinek nagy igei világossága lett volna. Amit olvastál, maradjon benned, elmélkedj rajta, forgasd a szívedben, és majd megvilágosodsz.

Amit te teszel, a te szolgálatod nagyon fontos. Nem kell magunkat másokhoz hasonlítani, hogy ők mit tesznek, és azt gondolni, az ő szolgálatuk fontosabb. Tedd továbbra is azt, amit teszel, és az Úr meg fog áldani.

A dolgok meg fognak inogni – és akkor mit teszel majd? Tökéletes gyülekezet nem létezik. A fontos, hogy hogyan fogunk válaszolni a problémákra, mikor azok jönnek, mert jönni fognak. Mert valahogyan válaszolnunk kell. Az a gond, hogy én hogyan fogok eltűrni valakit, aki például sokat beszél. Egy ilyen helyzetben az a fontos, hogy én mit gondolok, és hogyan érzek a másik testvér iránt. Amikor meglátok valamit, ami nem jó, ne legyek olyan, mint Péter, hogy azonnal kirántom a szablyámat. A mi dolgunk, úgy fogadjuk be azt a testvért, ahogyan az Úr őt befogadta.

Amikor összejövünk, Krisztusról kell beszélnünk, nem a gyülekezetről. Csak egyetlen egy dologgal tudunk dicsekedni: Krisztussal, hogy ismerjük Őt.

Milyen nehezen tud két személy együtt menni. Mindenkinek megvan a saját személyisége, de hogy a különbözőségek ellenére mégis együtt járjunk, és végtelenszer meg tudjunk bocsátani, ez csak az Úrtól lehet.

Amikor bocsánatot kérsz valakitől, ne mondd azt, amit a másik tett veled, csak azt mondd, amit te tettél, azért kérj bocsánatot. De ne mondj többet.

Egymást elfogadni úgy, ahogy vagyunk, hogy keresztények együtt tudjanak élni – ez csoda. Amikor közelebb kerülünk a másikhoz, és elkezdünk látni dolgokat, például, hogy a másik szereti a pénzt, vagy nem tud veszíteni stb. – akkor ahogyan ebben a helyzetben viselkedünk, ekkor mutatkozik meg, hogy mennyi bennünk Krisztus.

Krisztust dicsőítsük, ez legyen látható, és akik idejönnek közénk, ezt kell, hogy meglássák, hogy az Úr van itt jelen.

A Jel. 3:7-től olvasunk Filadelfiáról, és a nekik írt levélről. Filadelfia azt jelenti: testvérek iránti szeretet. Filadelfiában dicsőséges helye volt az Úrnak. Ha megtanuljuk azt, hogy az Úrra hallgassunk, hogy Őtőle függjünk, hogy Őbenne bízzunk, hogy Őáltala éljünk, akkor az Úr neve fog magasztaltatni.

Egymást szeretni, egymásnak megbocsátani, egymást tisztelni nem könnyű. Aki megértette és tudja, mi Filadelfia, az nem lehet többé vallásos. Laodicea helyére csak Filadelfia süllyedhet. Laodicea problémája mi volt? Gazdag vagyok, stb.: sokat megértettünk, mély tanításokat ismerünk, de ha így gondolkodunk, akkor nem lesz Krisztus magasztalva.

A mi felelősségünk, hogy Krisztus legyen látható bennünk és közöttünk, és ehhez arra van szükség, hogy ebben mindenki részt vegyen.

Betánia – Az Úr gondolata a gyülekezete számára – 1. rész (T. Austin-Sparks)

(A teljes tanulmány letölthető pdf-ben: Austin-Sparks_Betánia)

Az Apostolok Cselekedeteinek felső szobája Betániának felel meg, a „fügék házának”, Betánia pedig a felső szobának. Ezt a gondolatot fogjuk most az Úr segítségével alaposabban kifejteni. Az Úrnak azt a vágyát látjuk itt, hogy az Övé legyen a végén az, ami az elején is az Övé volt – hogy amit személyes jelenléte által kezdetben megalapított, az népében szellemileg most is meglegyen; ha pedig egyetlen szóval kellene kifejeznem, szerintem mi lehet most az Úr célja, úgy mondanám szimbolikusan, hogy a „Betániák”. Mert az én meglátásom szerint Betánia felel meg legteljesebben az Úr gondolatának: azt szeretné, ha Betánia alapján működnének a dolgok, Betánia szerint épülnének föl, és az Ő egyetemes Gyülekezetét is helyileg „Betániák” képviselnék. Nézzünk meg tehát most hét olyan szakaszt, melyekben az Ige Betániáról beszél.

Az Urat elismerik és befogadják

Lk 10,38: „Ahogy továbbmentek, Jézus bement egy faluba (ne feledjük, hogy a falvak helyi gyülekezeteket jelképeznek), ahol egy Márta nevű asszony a házába fogadta (innen tudjuk, hogy kié volt a ház, ki volt a ház feje.). Ennek volt egy Mária nevű testvére, aki az Úr lábához ült, és hallgatta a beszédét. Márta pedig a felszolgálás körüli teendőkkel volt elfoglalva, míg egyszer elő nem állt, és azt mondta…”

Betánia első említésekor máris láthatunk pár dolgot, melyek elviekben bemutatják azt a Gyülekezetet, azt a kis összegyülekezést és azt a házat, melyre az Úr szíve vágyik. És kiemelnék egy szót: „ahol egy Márta nevű asszony a házába fogadta”. Ez a szó: „(be)fogadta” a kulcsszava az egésznek, és azonnal valami nagyon fontosat jelez. Ez a szó ugyanis éles választóvonal, mely különválasztja egymástól a dolgokat.

Emlékszünk, hogy ez a szó hangzott el azzal kapcsolatban is, amikor Jézus a dicsőségből a földre jött: „Az övéi közé jött, és az övéi nem fogadták be őt” (Jn 1,11). Emlékszünk, hogy ezt mondta Magáról: „A rókáknak barlangjuk van és az égi madaraknak fészkük, de az Emberfiának nincs hova fejét lehajtania” (Lk 9,58). Ha pedig ennek a valós jelentése a legcsekélyebb mértékben is megérintett bennünket, és megfigyeljük, hogy kinek és kiről szól az első idézet, és ki mondja a másodikat, teljesen elámulunk. Íme mindenek Teremtője, mindenek jogos tulajdonosa, menny és föld Ura; az az Úr, akinek több joga van mindenhez és bármihez, mint bármely más teremtménynek az egész világegyetemben; az Úr, akiért és aki által minden teremtetett – eljött, és nem volt sehová fejét lehajtania teremtett világában, abban a világban, ahol pedig Ő az egyedüli jogos és szuverén uralkodó. Nem fogadták be, sőt, még a saját rokonainak a hozzáállását is hűen fejezi ki róluk szóló példázatának egyik mondata: „Ez az örökös! Rajta, öljük meg, és foglaljuk el az örökségét. És megfogták, kivetették…” (Mt 21,38-39).

Itt viszont azt olvassuk: „egy Márta nevű asszony a házába fogadta…”. „Az én gyülekezetem” – az Ő összegyülekezése, az Ő szellemi háza, az a hely, ahol örömmel befogadják Őt, és nyugalmat talál. Ez az Ő lakhelye, az Övé abban a világban, mely elutasítja Őt; ez az a hely, ahol Őt elismerik. Felfigyeltünk-e rá, hogy amikor a gyülekezetek szétszóródnak szerte a földkerekségen, az adott  helyi gyülekezetnek mindig ez a kezdete? „Befogadják” az Igét. A pünkösd ez volt: „Akik azért befogadták az igéjét” (ApCsel 2,41). Filippiben, „Az egyik asszony, Lídia, (…) [kinek] Isten megnyitotta szívét, hogy figyeljen arra, amit Pál beszél. Mihelyt azután ő és a háza bemerítkezett, kérlelni kezdett minket: „Ha úgy ítéltek, hogy én hű vagyok az Úrhoz, jöjjetek be házamba és maradjatok nálam.” (ApCsel 16,14-15). Ez az összegyülekezés kezdete – ugyanilyen mindenhol. Szellemben érzékelünk valamit, ami azután nyitott szívű befogadáshoz vezet. Ez a legelső dolog, ami az Ő gyülekezetét jellemzi: „befogadták”. Azt jelenti, hogy helyet adnak Neki, a megbecsültség helyét.

Ez nagyon egyszerű dolog, mégis sokat jelent az Úrnak, és ez hosszan vezet bennünket, mert többet jelent annál, mint hogy az Úr csak vendégként legyen jelen közöttünk. Azt jelenti, hogy az Úrnak saját helye van itt; olyan hely, amely az Övé, és amely szükséges számára ahhoz, hogy egyetemesen gyakorolhassa a jogait. Hadd ábrázoljam ezt egy példával!

Emlékszünk a 2Sámuel 15-ben leírt tragikus történetre, hogyan utasították el Dávidot Absolon trónbitorlása során. Szomorú történet – Dávidot elűzik lakóhelyéről, el kell mennie a jogai gyakorlásának helyszínéről. Néhányan vele mennek, és Cádók, a pap magával hozza Isten ládáját, de Dávid odafordul Cádókhoz, és azt mondja: „Vidd vissza Isten ládáját a városba: Ha kedves leszek az ÚR előtt, ismét hazahoz engem, és látnom engedi azt és az ő lakhelyét” (25. v.). Gyakorlatilag tehát ezt mondja: „Amikor visszajövök, a városban, az elutasításom helyén lesz valami, ami rokonszenvez velem, megért engem, amihez visszatérhetek. Nem idegenként fogok visszatérni; nem a semmit fogom ott találni; nem úgy térek vissza, hogy ne találjak lakhelyet; nem úgy térek vissza, hogy azt látom, nincs sehol egy otthon a számomra; hanem valami olyanhoz fogok visszatérni, ami velem egy. Cádók, te egy vagy velem; igen, te ki akartál jönni velem – ez tökéletes együttérzés a részedről. Most menj vissza a városba, és amikor visszatérek, akkor valami olyanhoz fogok visszamenni, ami egy velem.”

És itt éppen erről az alapelvről van szó. Ez a gyülekezet biztosítja az Úrnak azt, amiben most Szelleme által van. Kijelenti, hogy van számára hely abban a világban, mely elutasította Őt, és Ő ehhez, ide tér vissza. Lesz Neki valamije, amihez visszajöhet, valami, ami az Ő oldalán áll, és ami éppen ezért biztosítani fogja Neki az alapot egyetemes jogainak újbóli kinyilvánítására, épp úgy, ahogyan Cádók tette Dáviddal.

És ez az, amiért az Úr azt akarja, hogy a Gyülekezete helyi közösségekként létezzen szerte a világon. Ezek ugyanis az Ő jogait tanúsítják élő bizonyságul egy olyan világban, ahol ezeket a jogokat elvitatják és megtagadják Tőle; ezek viszont megállnak és kijelentik: „Igen, az Ő jogai a legmagasrendűbb és leginkább előre való jogok ebben a világban, nem pedig a trónbitorló jogai”, és ők ezt folyamatosan, szilárdan tanúsítják. Amikor pedig az Úr visszatér, ők lesznek az elvitatott, megtagadott jogai helyreállításának eszközei, melyekből Őt korábban elűzték. Nagyon sok minden együtt jár azzal, ha befogadjuk az Urat. A sajátjaihoz jön vissza, mivel már tulajdonosként velük van.

Értjük tehát, hogy az ördög miért törekszik mindig arra, hogy ha lehet, elpusztítsa a Gyülekezet helyi kifejeződéseit; hogy szétrombolja az Úr népének kis csoportjait, akik mennyei egységben és közösségben élnek Vele? Azért csinálja, mert ezek az Ő jogait képviselik – az Úr jogait – és pusztán a jelenlétükkel folyamatosan elvitatják a trónbitorló követeléseinek jogosságát. A bizonyság szövetségládája ott van, és amíg az ott van, az Úr oldalán, a trónbitorlónak nincs egyetemes befolyása. Tudja, hogy ez azt jelenti, az ő uralma legyőzetett, veszély fenyegeti, és ez folyamatos tövis az oldalában. Ezért tehát, ha lehet, elfojtja, megtöri, megosztja – megtesz bármit, hogy megszabaduljon a Krisztus szerinti helyi kiábrázolódástól, ahol Krisztus jelen van. De a Gyülekezet helyi kiábrázolódásának és minden hívőnek itt a földön szükséges, hogy lakóhely legyenek az Úr számára, olyanok, akik önmagukban, létükkel tanúsítják az Ő szuverén uralmát és jogait. Ha befogadjuk az Urat, azzal ilyen lakóhelyet és ilyen tanúságtételt biztosítunk a Számára.

Így látjuk tehát, hogy a Betániával kapcsolatos legelső lépés a legnagyobb jelentőségű. Hihetetlenül fontos alapelvet képvisel ez. Már maga a Gyülekezet is eleve azon az egyszerű alapon épül föl, hogy Krisztus lakóhelyre lelt: a legszélesebb körű elutasítás közepette helyet talált Magának.

(folyt. köv.)

A kovásztalan kenyerek ünnepe – T. Austin-Sparks

Forrás: The Feast of Unleavened Bread

2Mózes 12,1-2: „Majd így szólt az ÚR Mózesnek és Áronnak Egyiptom földjén: Ez a hónap lesz nektek az első hónapotok. Ez lesz az első az esztendő hónapjai között.”

Korábbi elmélkedésünkben utaltunk a párhuzamra a zsidó pészach (páska, húsvét) és a Gyülekezet úrvacsorája között, amelyet Maga az Úr Jézus mutatott be azon az éjszakán, amelyen elárulták. Azt szeretnénk most meglátni, hogy a pészach vagy az Úrvacsora, illetve az, amit ez a kettő Krisztus halálával kapcsolatban jelképez, az valójában nem más, mint az Úr népe történetének a kezdete. Minden történet – Isten nézőpontjából – itt kezdődik, és habár a kereszténység megalkotta a maga naptárját, mely szerint most Kr.u. 1941-et írunk, ebből harminchárom évet ki kell vonnunk, hogy megkapjuk a történelem Isten szerinti kezdőpontját. Az Úr Jézus keresztje volt a világmindenség nulladik órája Isten szemszögéből – és az Úr Jézus keresztje a nulladik óra Isten minden egyes gyermekének történetében is, és Isten semmit sem vesz figyelembe abból, ami korábban, ezt megelőzően történt. Szellemi történetünknek ebből az alapvető pontjából (s mindabból, amit ez jelent) kiindulva vétetik csak minden úgy számításba, mint ami Istentől van. Ha ezt megértjük, megvan a kulcsunk mindenhez, és ez nagy segítségünkre lesz.

A pészach (jelentése: „elmegy mellette”) egyik rendkívüli jellegzetessége a kovásztalan kenyerek ünnepe volt. A 2Mózes 13 elsősorban ezzel foglalkozik. A 12. rész 8. verse említi: „A húst pedig egyék meg még akkor éjjel. Tűzön sütve, kovásztalan kenyérrel és keserű füvekkel egyék meg azt.” Majd a 13. fejezetben újra utal a „kovásztalan kenyérre”, és egy elég terjedelmes bekezdésben foglalkozik vele.

„Hét napon át kovásztalan kenyeret egyél, a hetedik napon pedig tarts ünnepet az ÚRnak. Kovásztalan kenyeret egyél hét napon át, és ne lássanak nálad kovászos kenyeret, még kovászt se lássanak nálad egész határodban” (6-7 vers). Itt megnézhetjük, hogy Lukács erre hogyan hivatkozik – 22. fejezet, 7: „Eljött a kovásztalan kenyerek napja, amelyen le kell ölni a pászkabárányt.” Az 1. versben már említette: „Közel volt már a kovásztalan kenyerek ünnepe, amelyet pászkának (pészach) neveznek”.

Ez vezeti be a pészachot és az úrvacsorát, ahogyan látni fogjuk. A kovásztalan kenyerek ünnepe hét napig tart – ami egy tökéletes szellemi periódust jelent, és különleges jelentőséget ad a szellemi történetnek. Amíg meg nem tanultuk, mit jelentenek a kovásztalan kenyerek, nem kezdődött el a valós szellemi történetünk, mert ez a történet a kovásztalan kenyerek jelentőségének nagyon határozott, erőteljes megalapozásával kezdődik, hogy mindig emlékezzünk erre, és sose felejtsük el.

Azt hiszem, mindannyian tudjuk, a kovász mit jelképez. Ha pusztán azt mondjuk, a bűnt, az túl általános; nem elég körülírt és pontosan meghatározott. Persze a bűnt jelenti; de a kovász a régi természet; a természetes vagy hústesti ember; a régi teremtés energiája, ereje; a hústest erjedése; az a forrongás bennünk, amelyik mindig ki akar törni, hogy kifejezésre juttassa magát, hogy felnagyítsa magát, felfújja magát, hogy érezni lehessen a jelenlétét és a befolyását, hogy kapjon, birtokoljon, megragadjon – tehát minden olyan dolog, ami a hústest, a régi, a testi természet aktív összetevője. Ennek a történetnek el kell jutnia ahhoz a konkrét krízishez, amikor pont kerül a végére; amikor mindaz, ami régi össze lesz törve az Úr Jézus halálában – és csak akkor, amikor a kovásztalan kenyerek ünnepe hét napjának vége van, kezdődhet meg az a történet, melyet az Isten Fiával való egységben élünk. Ez tehát alapvető a szellemi történetünkben.

Vég és kezdet

Azt mondtuk, hogy Isten semmit sem vesz számításba addig, amíg a pészach be nem teljesedett, és minden, ami Istentől van, onnantól indul, és kezdi meg növekedését, ahol a kovásztalan kenyerek ünnepe véget ért. Szeretteim, ez nagyon komoly dolog, mert ha ezt nem ismertük föl, az a tragédia történik, hogy nagyon sok munkát végzünk az Úrért, amiből Ő semmit nem vesz számításba, mert nem Őbelőle indult ki. A keresztények megtévesztésének nagyon nagy részéért ez a felelős, hogy ezt nem ismertük fel, és nem vált valóságossá bennünk.

Az egy feltételezés, hogy az Úréi vagyunk, és minden rendben van; és a Sátán imádja a feltételezéseket, nagyon szereti, ha az emberek ilyeneket gyártanak, mert a feltételezés az a talaj, melyen megtévesztő ténykedése leggyümölcsözőbb lehet. Mire gondolok? Hogy bármelyikünk, ti vagy én, ha úgy jövünk az Isten dolgaihoz, hogy a természetes akaratunk nincs megtörve, a természetes gondolkodásunk nincs alávetve, a természetes ambícióinkat nem feszítettük meg, az mind termékeny talaj a megtévesztésre. A Sátán nagyot arathat ott, ahol így mennek a dolgok. Valahol, titokban, mélyen az alatt, hogy talán egyáltalán tudatában lennénk, húzódik egy ambíció, vágy a szolgálatra, igehirdetésre, hogy tegyünk valamit, hogy legyünk valakik, hogy meglássunk valamit – a régi természet kovászának erjedése még mindig működik, és Isten dolgaiba hoztuk át. Az eredmény? Hogy a következmények nagyon nagy része (ha nem az egésze) nem Istentől fog származni; annak a valaminek lesz a története, aminek a mozgatóereje tőlünk származik az Úr nevében; olyan életé, melynek forrása belőlünk fakad, akkor is, ha az Úrért van mindez. Kovász van benne, a természetes erő, a természetes gondolkodás, a dolgok természetes megítélése, a természetes érvelés, a természetes akarat, a természetes ambíciók, a természetes érzelmek. Isten azonban azt mondja, hogy minden, ami Tőle származik, a nullánál kezdődik, ott, ahol mi semmit sem tudunk csinálni vagy létrehozni.

A megölt bárány azt mondja el jelképesen, hogy azon az oldalon minden elvégeztetett. Bűnné tétetett, átokká és le lett rá sújtva – a kereszt Isten nulladik órája a régi teremtés számára. Onnantól kezdve csakis, ami közvetlenül, egyenesen Istentől jön, az szellemi történés, isteni történet bennünk. Csakis ez az, ami számít, csakis ez az, ami ismeri az Urat, csakis ez az, ami visszavisz minket az Úrhoz, csakis ez az, ami véghez viszi az Úr szándékait. Semmi sem fakad mibelőlünk.

A kovásztalan kenyerek ünnepét nagyon komoly dolog hét napon keresztül folytatni. Azt jelenti: Istenben nincs helye ennek a természeti életnek! Hiszen megromlott, a büszkeség erjedő forrongása van benne. Valahol minden dolog mögött a büszkeség húzódik meg. Ez az a méreg, amely az emberi nemzetségbe áradt a kígyótól, aki azt mondta, „majd én!”. Fel fogom emelni a trónusomat! Egyenlő leszek a Felségessel! Én! Én! – ez a kovász. A kovász az „én” ilyen vagy olyan formában. Nem azt mondom, Szeretteim, hogy minden formájában fel tudjuk deríteni, hanem azt kell felismernünk, hogy itt van, és egyikünk sem mondhatja egy pillanatra sem, hogy velem ez nem így van. Mindnyájunknak Isten álláspontját kell elfogadnunk saját magunkkal kapcsolatban, és semelyikünknek sem szabad igazolást keresnünk magunknak Isten jelenlétében. Amit mondanunk kell, az az, hogy Isten ítélete igaz ítélet, és hogy természet szerint bennem van az „én-élet” mélyreható mérge. Itt van, akár élő vagyok neki mindig, akár nem. Itt van, akár nagyon odaszántnak érzem magamat az Úrért, akár nem. Itt van bennünk.

Olyan valóságosan, mint ahogyan a vér folyik az ereinkben, az emberi létünk vére, ugyanebben a vérben a bukott természet magja is benne van, és az a bukott természet az alapelvét tekintve az „én”, az „én” célja pedig mindig az, hogy Isten dolgait magához ragadja. Ezt soha ne felejtsük el! Ez a lényege, magához ragadni az Isten dolgait. A Sátán azt mondta: „Az égbe megyek föl, Isten csillagai fölé helyezem trónomat, (…) hasonló leszek a Magasságoshoz” (Ézs 14,13-14). Magamhoz ragadom, ami Istené!

Ez volt Jákób szörnyű, szörnyű nagy tévedése. Igen, Jákóbé lett volna az elsőszülöttségi jog, de Istentől! Jákóbnak volt fogalma az isteni dolgok értékéről. Neki volt némi rálátása Isten dolgainak jelentőségére, míg a bátyjának nem, de Jákób nem volt kész hinni és bízni abban, hogy Isten biztosítani fogja a számára azokat az isteni dolgokat. Jákób, felismerve az Isten dolgainak jelentőségét, az én-élet kovászának forrásgőzében úgy érezte, hogy cselekednie kell, hogy rátehesse a kezét ezekre a dolgokra.

Lehet, hogy nagyon is helyes a felfogásunk az Isten dolgainak értékéről, de a saját kezünkbe venni ezeket már teljesen más dolog; hogy legyen áldás a saját magunk számára, hogy legyen hatalom, amit használhatunk, hogy legyen pozíciónk, mellyel befolyásolhatunk, s mindezek által esetleg eljuthassunk valahova – ez a kovász. Isten nem tarthatott így Jákóbbal. Húsz év kemény fegyelmezés kellett azután, hogy Jákób a kezét az Isten dolgaira tette, míg végre élvezhette is azokat; nagyon, nagyon mély történet ez. És ez legtöbbünknek is a története. Itt kezdődik a történet, a kovásztalan kenyerek ünnepével; az én életének, az „én” elvének megtagadásával a halálig.

Izraelben ennek nagyon alaposnak kellett lennie. Gyertyával kellett átkutatni a házat, hogy rátaláljanak a legutolsó, elrejtett kovászmorzsára is, és még az utána következő szertartásban is, mielőtt fel merték volna ajánlani az áldozatot, a keresés-kutatás után ki kellett jelenteniük: „Átkutattuk a házat a kovász után, megtettük, amit a Törvény megkövetel tőlünk, de ha mégis maradt valami elrejtve, amit nem találtunk meg, esküvel megtagadjuk!” Tehát nagyon alaposnak kellett lennie.

A megemlékezés ünnepe

Ahogyan az Úr mondta, emlékeztetőül lesz ez mindörökké nemzedékről nemzedékre. És valahányszor a pészach eljött, évről évre, megelőzte a kovásztalan kenyerek ünnepe, és bele is foglaltatott a pészachba. Mi volt akkor tehát a jelentősége? Emlékeztetőként szolgált arra a nagyszerű elkülönítésre, a gonosztól való elkülönítésre. És amikor az asztal köré gyűltek megülni az ünnepet, évről évre elmondták a történetet, hogy az Úr mit tett az egyiptomiakkal, hogyan szabadította ki őket Egyiptomból, és az Úr azt mondja, ezt így kell tegyétek nemzedékről nemzedékre mindörökké.

Tehát, hogyha az úrvacsora a pészachnak felel meg a szellemi alapelvek szerint, nem látjátok, Szeretteim, hogy minden alkalommal, amikor az Úr asztalához jövünk, mi is ezt a történetet mondjuk el? Pontosan ez Pál apostol szavainak értelme az 1Korinthus 11-ben: „Mert valamennyiszer eszitek e kenyeret, és isztok e pohárból, az Úr halálát hirdessétek (…)” – mondjátok el, jelentsétek ki. Cselekedettel mondjuk el a történetet, megjelenítjük a történetet.

Az Úr a szellemi történetünk kezdetét a kovásztalan kenyerek ünnepével jelölte meg. Kihozott bennünket Egyiptomból. Mit jelent Egyiptom? Egyiptom a hústest erejét és dicsőségét jelképezi; és hogyan kellett Istennek Egyiptomot kilúgoznia Mózes csontjaiból! Az egyiptomiak minden bölcsességében járatos volt, de a pusztaságban töltött negyven hosszú év alatt Egyiptom össze lett törve Mózesben. Egyiptom erejével indult neki, Egyiptom bölcsességével, Isten dolgait Egyiptom erőforrásaival, a pozíciójával, a képességeivel kísérelte meg véghez vinni – és Isten azt mondta, nem! A kovásztalan kenyerek ünnepe jön negyven éven keresztül, és nulláról indulunk! Annak az embernek, akit Isten eszközéül akar használni mások mennyei terepre való kivezetéséhez, nevelésen kell átesnie. Meg kell találnia a mennyei talajt és minden földi alaptól meg kell üresednie, minden természetes alaptól. Az Úr teljesen egyértelműen megkülönbözteti ezt a kettőt.

Tudom, hogy közületek néhányan arra gondolnak, hogy és mi hol vagyunk? Keresztények vagyunk régóta, egyes esetekben nagyon régóta. Hol vagyunk? Mi a helyzetünk? Szeretteim, szembe kell néznünk Isten tényeivel. Nem azt mondom, hogy nem vagyunk keresztények, hogy nem tartozunk az Úrhoz, hanem azt mondom, hogy nyíltan szembe kell néznünk vele, hogy mi Isten álláspontja, és soha nem túl késő ezt megtenni. Isten mindannyiunkban azt munkálja folyamatosan, hogy visszahozzon bennünket. Ó, ha láttuk volna az egészet az elején… – de ha láttuk is volna, nem tudom, hogy elfogadtuk volna-e. Nem tudom, hogy nem szükséges-e számunkra, hogy átmenjünk bizonyos dolgokon ahhoz, hogy új világosságot nyerjünk. Soha nem gyúl bennünk igazán világosság attól, ha valaki elmondja az igazságot. Csak akkor válunk élővé bizonyos dolgok számára, amikor valami történt bennünk, és ehhez idő kell.

De bárhogyan is, itt vagyunk, és bármit is mondunk erről, ez Isten álláspontja, és őszintén és komolyan kérdezlek benneteket, hogy megvolt-e az életetekben a kovásztalan kenyerek ünnepe, ismeritek-e valóságosan a pészach ünnepének megülését az életetek történetében? Ha nem, joggal kérdőjeleztek meg egy csomó dolgot. Néhányan közülünk ismerjük azt a választóvonalat, amit ez az életünkbe hozott. Éveken keresztül végeztük a nagyon energikus, aktív, lelkes és fárasztó keresztény munkát, igehirdetést és miegyebet; de jaj, micsoda szégyennel és megbánással nézünk vissza azokra az évekre, hogy mindaz a lelkesedés és befektetetett energia, milyen keveset, milyen nagyon keveset ért, ha összehasonlítjuk azzal, ami valóban az Úrtól indul ki – és sok kérdést kell föltennünk azokról az évekről. Azonban az az egy teljesen nyilvánvaló a számunkra, hogy mi magunk voltunk az egésznek a motorjai, mi magunk voltunk a ténykedések forrásai, mi csináltuk, csak mi voltunk benne, és még sok más egyéb is.

Isten pedig egyszer csak elhozott bennünket a kovásztalan kenyerek ünnepére. Nagyon száraz időszak volt ez. A kovásztalan kenyér nem finom, jó sok keserű fűszernövény kell a kovásztalan kenyérhez. A hústest nem leli kedvét az ilyen kosztban. De ez valóságos dolog volt, és most is az; megérkezni Isten nullapontjához, és bármilyen gyengeséget, hibát és tökéletlenséget is érzékelünk magunkban, egyet biztosan tudunk, hogy a kovásztalan kenyerek ünnepe új kezdetet jelölt, ahol az Úr a fontos, az Úr új bejövetelét jelölte, az életnek és a munkálkodásnak új felségterületét. Innentől kezdve, ha semmi mást nem, de egy dolgot pontosan tudunk, hogy ettől az időtől kezdve többé nem mi vagyunk, hanem az Úr, és az Úr Maga az, aki megtart minket ebben a prioritásban azzal, hogy lesújt rá, folyamatosan lesújt minden elhajlásra attól a legutolsó ponttól, ami még az Úrtól való volt; és ez az egész nemzedékünkön keresztül egy emlékeztető. Az Úr újra és újra visszahoz bennünket ehhez, és újra megkérdezem, ismeritek-e a valódi krízist, az igazi fordulópontot?

Élet a halálon keresztül

Ez az, amire az apostol úgy hivatkozik, mint ami az élet titka, az isteni élet titka. Ez az, ahol az isteni élet kezdődik. Az isteni élet folyója a keresztből árad ki, és Pál azt mondja: „Mindenkor testünkben hordozzuk Jézus halálát, hogy Jézus élete is látható legyen testünkben” (2Kor 4,10). „Mindenkor testünkben hordozzuk Jézus halálra adatását (Vida ford.)” – milyen furcsa nyelvezet! „Jézus halálra adatását.”

Krisztus halálának ez az egyik aspektusa, csak az egyik aspektusa. Vannak egyebek is, de ez egy nagyon fontos összetevő. Jézus halálra adatása. Miért adatott a halálra? Azért, mert önként, önszántából, saját szabad akaratából a régi teremtés helyére állt; a te helyedre, az én helyemre. Halálra adatott úgy, hogy képviselte a régi teremtés természetes életét, melyet Magára vett, nem az Övét, hanem a miénket. És nekünk mindig a testünkben kell hordoznunk ezt a halálba adatást. Ha ez így van – hogy a régi természet, az én, az egó, a hústest, a testies alapelv, az emberi természetünk kovásza halálba adatott – akkor ugyanúgy az Úr Jézus élete is nyilvánvalóvá válik halandó testünkben. Látjátok, nincs élet csakis a halál által. Minden élet ennek a halálnak a révén ered. Mit munkál ez az élet, és mi az értéke ennek az életnek?

Úgy kell számítanunk magunkat, mint aki élő Istennek. Mit jelent élőnek lenni Istennek? Szeretteim, élőnek lenni Istennek azt jelenti, hogy újfajta, élő ismeretünk, tudásunk és értelmünk van, mely nem a régi ember, az óember tudása, felfogása és ismerete. A régi érvelés a halálba adatott, és most új ismeretünk van. Újra megkérdezem, igaz ez a te esetedben is, hogy a kovásztalan kenyerek ünnepe alatti konkrét krízis miatt a mostani ismereted élő ismeret, olyan amelyik a krízis után lett a tiéd – vagy átvitted a régi embert, a régi érvrendszert, magyarázatot, régi ítéletalkotást Isten dolgaiba? Ha igen, halott vagy, miközben élsz, és azt hiszem, hogy ez az oka annak, amiért olyan sok hívőnek nincs élő kijelentése.

Szeretteim, higgyétek el, Isten minden gyermekét születésénél fogva illeti a jog, hogy élő kijelentése legyen Istenről, hogy a Szent Szellem kijelentése révén ismerje az Urat. Ez a mi születés révén kapott jogunk. Ó, bár minden keresztény eljutna ide és birtokba venné ezt a jogát, mennyivel másabb lenne a helyzet! Ha Isten minden gyermeke valóban az Úr közvetlen szívbéli kijelentésének fényében élne! Lehet, hogy az Ige által, de ez a miénk, megvan az Úr személyes kijelentésének áldott bizonyossága a szívünkben. Ha nem igaz, amit mondok, akkor rosszul értem a Bibliát. Akkor az Ige jelentős részét be kell zárnom, és azt mondanom, hát ez nem azt akarja jelenteni, amit olvasunk. Mit jelent akkor az a kenet, mely bennünk lakozik és megtanít bennünket mindenre, ahogyan János mondja? Mit jelent akkor az, amiről az Úr beszélt, hogy „de amikor eljön az, aki az igazság Szelleme, elvezet majd titeket minden igazságra. Mert nem magától szól, hanem azokat szólja, amiket hall, és a bekövetkezendőket kijelenti nektek. Ő engem dicsőít majd, mert az enyémből vesz, és kijelenti nektek” (Jn 16,13-15)? Mit jelent ez, ha nem azt, hogy Isten minden gyermekének, lehet, hogy először apránként, de folyton növekvő mértékben közvetlen és személyes ismerete legyen az Úrról, hogy az Úr bensőleges módon szólhasson hozzá az akaratával, gondolataival, hozzáállásával kapcsolatban, ezek által folyton tanítva őt. Ez igaz, Szeretteim, ez az élet, az élet teszi ezt. Az élet Szelleme meg fog érinteni minden egyes ponton, ahol az Úrnak valami mondandója van a számunkra. Ha élők vagyunk Istennek, Isten Szelleme az Úr gondolatai szerint fog megérinteni bennünket mindenben, ahol mondani akar nekünk valamit.

Meg fog érinteni a ruházkodás tekintetében. Meg fog érinteni a beszédtémáink és -stílusunk ügyében. Meg fog érinteni az életünk ellentmondásos pontjain, ha van bármi gonoszság abban, ahogyan az ügyeinket intézzük. Meg fog érinteni a megbízhatóság kérdésében. Még a megbeszélt dolgok, találkozók pontosságát illetően is meg fog érinteni. Meg fog érinteni mindenben, ahol csak mondanivalója van az egyenesség, becsületesség, lelkiismeretesség dolgában. Nincs semmi sem, ami jobban formálná a jellemet, mint a Szent Szellemben való élet! Ez az élet, és ez kijelentés, az Úr megismerése. Ne csak úgy gondoljunk az Úr ismeretére és az Úr kijelentésére, mint pusztán a csodálatos Isten dicsőséges meglátására. Nem, az Úr ezekben a gyakorlati dolgokban jelenti ki Magát, az Ő kijelentése ezekben rejlik. Igen, mindannyian megtapasztaltuk, és tudjuk, hogy ez igaz. Istennel járni azt jelenti, hogy Ő szemmel tart minket – és a Szent Szellem ellenőrzése alatt járni az Úr ismeretét jelenti.

Nem lehetünk tehát élők Istennek a halottak közül, míg meg nem történt a kovásztalan kenyerek ünnepe az életünkben. Ez azt jelenti, hogy a saját akaratunknak, gondolkodásunknak, vágyainknak és mindennek, ami belőlünk való, össze kellett törnie. Kellett, hogy legyen egy krízis. Nem végeztetett el egyszer és mindenkorra, teljesen és véglegesen, egyetlen történés során, habár valami el lett végezve. Valami összetört, és onnantól kezdve Isten előtt megnyílt a kapu, és amint reagálunk arra, amit Isten átvisz ezen az úton, melyet Ő biztosított, ez a dolog növekszik és növekszik, és egy csomó olyasmit, ami egykor teljesen ártalmatlan volt a számunkra, már nem csinálhatunk. Az Úr kegyelmes ezekben a dolgokban. Nem hoz fel mindent bennünk egyszerre, de csodálatos, ahogyan változunk, amikor az Úrral járunk. Elhagyunk bizonyos dolgokat, változunk, és hogyan történik ez? Ha szavakba kellene öntenünk, valahogy úgy fejeznénk ki, hogy „megerősödött bennem az érzés, hogy az Úr nem akarja ezt, vagy éppen ezt akarja”. Hiszem, hogy ennek kellene Isten minden gyermeke egyre bővülő tapasztalatának lennie. Így kellene lennie. De most nehogy hozzáfogjunk átválogatni a szellemi ruhásszekrényünket, hogy mit tarthatunk meg és minek kell mennie. Ez nem volna igazán szellemi dolog. Járjunk csak az Úrral, és meg fogjuk látni, hogy a szekrény tartalma is megváltozik.

Bízzunk a Szent Szellemben, és Ő mindenben helyes útra terel bennünket! De jegyezzük meg, hogy mindennek az alapja, hogy megüljük a kovásztalan kenyerek ünnepét, azaz a teljes természetes életünknek össze kellett törnie a gyökerénél; Jézus halálra adatásának radikális kezdete kellett, hogy megtörténjen bennünk. Ha azonban a hívők, a Gyülekezet teljes története ebből indul ki, ha ez az, ahol minden elkezdődik, akkor, Isten nézőpontjából nincs Gyülekezet csakis a kovásztalan kenyerek ünnepe alapján; és nincs történelem, semmi sem létezik addig, amíg ez nincs meg. Ezért hangsúlyozta ezt a dolgot Isten annyira, mert Nélküle nem lehet és nem is lesz semmi; és Isten törekszik valamire, de mindent Őtőle, Őbelőle kell, hogy legyen.

Az éppen most megölt Bárány

Az Ige pedig fölveszi a kovásztalan kenyérrel kapcsolatos szálat, és egy bizonyos irányba terjeszti, növeli tovább, kapcsolatba hozza az elsőszülött különválasztásával. A Zsidókhoz írt levél 12. részben elmagyarázza, mi ez. „Ti azonban járultatok (…) az elsőszülöttek seregéhez és gyülekezetéhez, akik fel vannak jegyezve a mennyben”, és a Jelenésekhez lapozva meglátjuk, hogy mit jelent feljegyzettnek lenni: az élet könyvéről van szó, amely a Bárányé. Az élet könyve, amely a Bárányé, és a Bárányra tekintünk, aki mindig olyan a trónuson, mint akit megöltek. Amikor a Bárány elérte a végleges helyét dicsőségben, magasztalásban és hatalomban, akkor is úgy mutatkozik meg, mint megöletett Bárány. Van ennek az állításnak egy eleme, amely azt sugallja, „mintha éppen most öletett volna meg”. Isten ezt a dolgot egészen mindvégig és a trónig élőnek, aktuálisnak tartja meg; az elsőszülöttek Gyülekezete pedig, akiknek a neve fel van írva a mennyben az élet könyvében, amely a Bárányé, azokból áll, kiknek története a pészachon, a Bárány megöletésén, a kovásztalan kenyerek ünnepének a végén alapszik. Ez nem pusztán szimbolika. Ez erőteljesen szóló igazság.

Ha az úrvacsorai közösség minden megünneplése mögött ez állna, mennyivel másabb állapotok lennének a világban ma! Micsoda tragédia, hogy Isten emögött húzódó gondolatát elveszítettük! Rítus lett, vallásos cselekedet, ceremónia. Bizonyos, hogy nekünk, akik összegyűlünk az Úr asztala körül, sokkal komolyabban kell vennünk ezt.

Az egész Izrael együtt volt ebben a bárányban.  Lehet, hogy volt ezer másik bárány is Izraelben, de a mennyben csak egyetlen Bárány van. Ha átvisszük ezt az úrvacsorára, ott is egyetlen Bárány van, és Isten szemében mindig is csak egyetlen Bárány létezett. Mindenki egy Bárányból részesült, mindenki egy Bárányban lett egyesítve, mindenki az egy Bárányból való részesedés által lett egyesítve, tehát közösségben voltak, a közösség ünnepe volt ez, ünnepi közösségük volt egymással.

Mi a valódi közösség alapja? Mindnyájan egyetértünk benne, hogy a központi dolognak a közösségünkben az Úr asztalának kell lennie – annak kellene lennie –, melyben az, hogy közösségünk van egymással, jobban kifejezésre jut, mint bármi egyébben. Mi ennek a közösségnek az alapja? Amit Pál apostol mond, alapelvként is teljesen igaz. Nézzük meg újra a korinthusi helyzetet – az Úr asztala ott volt, csak éppen közösségük nem volt egymással. Széthúzás volt köztük, egyik a másik ellen a gyülekezetben, és mégis odajöttek az Úr asztalához, és ellentmondásban voltak annak központi gondolatával. Pál azt mondja: „aki méltatlanul eszi a kenyeret vagy issza a poharat, ítéletet eszik és iszik önmaga számára, mert nem különbözteti meg az Úr Testét.” Az asztalhoz való járulásunknak azon a közösségen kell alapulnia, amelyben nincs kárhoztatás; amely kovásztalan kenyér. Mindannyian tudjuk jól, hogy Isten népének nem lehet igazi közössége egymással, amíg az „én” össze nem töretett. Az „én”, az egó, a saját személyünk az, ami megtöri a közösséget; a saját indokaink, vágyaink, kívánságunk, meggyőződésünk.

Ó, Isten népe végnélküli szakadásainak és szétválásainak tragédiája! Soha, de soha nincs vége ennek. Pedig csak az történik, hogy megjelenik az emberi gondolkodás valamilyen keresztény igazsággal kapcsolatban – szőrszálhasogatásnak is mondhatjuk. Ez az emberi gondolkodás. És azért van, mert valójában nincs meg az alap, a kovásztalan kenyér. A természetes ember még nem lett félretéve. Addig pedig nem lehet közösségünk, amíg ez meg nem történik. A kovásztalan kenyér alapvető és elengedhetetlen a közösség ünnepének megüléséhez, de, áldott az Isten, hogy ha igaz az, hogy ha alapvetően ez megtörténik, akkor lehet bármiféle dolog velünk kapcsolatban természet szerint, ami szakadást, szétszórást okozhatna, de mivel ez az alapvető dolog megtörtént, tudjuk együtt folytatni tovább. Természet szerint mindnyájan nagyon különbözünk, és sok minden van bennünk, ami eléggé el tudná lehetetleníteni, hogy mások kijöjjenek velünk, de ki merem jelenteni, hogy valami alapvető dolog el lett végezve bennünk. A kereszt elvégzett valahol valamit, és ez az egymással való közösségünk biztosítéka. Hiszem, hogy az a dolog, ami el lett végezve, legalább bizonyos mértékben, az az, hogy a személyes célok széttörettek, és egyedül az Úr Maga, Aki uralkodik; Őérte mindent, ami személyes, elengedhetünk.

Valóban az Úr elé kell hoznunk a kovásztalan kenyérnek ezt a dolgát, mert, ahogyan említettem, a dicsőséges élettörténetünk és mindaz, amit ez az élet a megvalósulásában, kimunkálódásában jelent, ebből ered ki. Ahol kovász van, ott halál van, mert ott romlás zajlik; ahol pedig nincsen kovász, ott élet van, mert a romlás gyökere, a romlás magja széttöretett. Az Úr tanítson meg bennünket, mennyire fontos ez!