Elragadtatás és lélekmentés (részlet, D.M. Panton)

Eredeti, teljes bejegyzés: https://filippi314.com/2019/11/15/elragadtatas-es-lelekmentes/

“Ebben a leggazdagabb lélekmentő drámában a következő felvonás még csodálatosabb: maga az Istenség gépezete lendül mozgásba. 29. vers: “Ezt mondta a Szellem Fülöpnek, Menj oda és csatlakozz ahhoz a szekérhez.” Azt a szekeret, amelyben az Isten által keresett lélek ült, meg kellett mutatni Fülöpnek; mert egyetlen evangélista sőt egy angyal sem ismeri, egyedül csak Isten Szelleme, azokat a neveket, amelyek az Élet Könyvében vannak beírva, amely a Bárányé. Az apostolok közül ki álmodta volna, hogy a következő megtérő egy fekete bőrű férfi lesz, aki több mint 3000 km távolságra él, és aki épp a Gázai sivatagon keresztül utazik a távoli Etiópiába?

Éppen ez az igazság az, amelyet az egyéni evangelizálást végző munkások olyan nehezen tudnak elsajátítani, amely katasztrofális következményekkel jár. Alapvető különbség van az egyszerű bizonyságtétel és a lélekmentés között. Mindenkinek bizonyságot kell tennünk, az egyéni lélekmentésben viszont nagyon élesen oda kell fülelnünk a Szellem utasításaira – “Csatlakozz ehhez a szekérhez.” A következő szekérben, minden valószínűség szerint olyan lélek utazott volna, akiért a mennyei gépezet teljesen mozdulatlan maradt volna.
Ebben van a lélekmentés sarokköve – a módszer remekműve – hogy először Istentől kell megkapnunk a léleknek a nevét, akit meg kell nyernünk, mielőtt ostromolni kezdjük magát a lelket. A bölcs munkás kideríti, hogy Isten hol munkálkodik, és ott kezd el dolgozni. Ez megspórolja nekünk a csüggedést, sőt a kétségbeesést, olyan lelkek miatt, akik nem adják meg magukat; és attól is megment minket, hogy ennek következtében felháborodva felhagyjunk minden lélekmentési kísérlettel. Megszabadít az önzéstől, hogy olyan lelkeket keressünk, akiket mi akarunk, hogy meg legyenek mentve, mintsem azokat a lelkeket, akiket Isten akar. Megelőzi azt, hogy élesen bíráljuk az evangélistákat, lelkészeket, vasárnapi iskolai tanítókat, vagy barátainkat, azért mert nem térítették meg azokat a lelkeket, akiket mi hoztunk oda hozzájuk, Isten viszont nem. Így nem fogjuk az időnket és erőnket pazarolni, mert egyenes vonalba hozott minket azzal, amit Isten tenni akar.

Tehát Fülöp alig száll föl a szekérre, rögtön azt tapasztalja, hogy a Szellem már ott járt. Mert ki tette a Bibliát az etióp kincstárnok kezébe? Ki hozta el őt a templomból imádkozva? Ki nyitotta ki a könyvet éppen annál a szakasznál, ahol a megöletett Messiásról van szó? Az isteni gépezet mindkét végén munkálkodik: így a felkészített lélek érett gyümölcsként hullik le Isten hírnökének legkisebb érintésére; mert egyedül azokat a lelkeket tudjuk megnyerni, akiket Istent választott, Isten keresett és Isten kinyilatkoztatott.”

Tovább: https://filippi314.com/2019/11/15/elragadtatas-es-lelekmentes/

Ha olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek – D.M. Panton

Eredeti: Becoming As Little Children

 „Abban az órában odamentek a tanítványok Jézushoz, és megkérdezték tőle: „Ki a nagyobb a mennyek királyságában?” Jézus odahívott egy kisgyermeket, közéjük állította, és ezt mondta: „Bizony, mondom néktek, ha meg nem tértek, és olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, nem mentek be a mennyek királyságába. Aki tehát megalázza magát, mint ez a kisgyermek, az a (leg)nagyobb a mennyek királyságában.” (Mt 18,1-4)

A gyermekiséget, nem a gyerekességet állítja példaként elénk az Úr. Pál apostol figyelmeztet minket ezügyben: „Amikor gyermek voltam, úgy szóltam, mint gyermek – tudatlanul –, úgy gondolkodtam, mint gyermek – szeszélyesen, csapongva –, úgy értettem, mint gyermek – csekély értelemmel –; amikor pedig férfivá lettem, elhagytam a gyermeki dolgokat” (1Kor 13,11, angolból). „Testvéreim, ne legyetek gyermekek a gondolkozásban, hanem a rosszban – erkölcsi tisztátalanságban – legyetek kiskorúak, a gondolkozásban ellenben érettek (tökéletesek, bevégzettek) legyetek” (1Kor 14,20).

Urunk minden dolog mögött az örökkévaló párhuzamra mutat rá. Leszakít egy liliomot, és kibontja belőle Isten gondviselésének szirmait. Ránéz a Templom hatalmas kőtömbjeire, és a földrengés jut az eszébe; meglát egy kisgyermeket – egy kedves kis emberi harmatcseppet – és rögtön azokra gondol, akik „fehérben járnak majd Vele”; és forradalmasítja az apostolok gondolkodásmódját azzal a kijelentéssel, amely mindannyiunknak szól – mindannyiunknak, akik a tanítványai vagyunk –, és amely komoly, gondos megfontolást igénylő, sürgető, alapvető dolog. „Bizony, mondom néktek, ha meg nem tértek [sztrephó – meg nem fordultok], és olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, semmiképpen nem mentek be a mennyek királyságába.” (Mt 18,3) *

Urunk gyakorlati módon is megmutatja nekünk az eszményképet. „Odahívott egy kisgyermeket” – aki elég nagy volt tehát ahhoz, hogy odahívják, viszont elég kicsi ahhoz, hogy felemeljék (Mk 10,16). Nem csecsemő és nem is gyermek, hanem egy kisgyermek, talán úgy három és hét éves kor között – ővele ábrázolja Megváltónk a királyság szentjeit. „Közéjük állította” (Mt 18,2): itt – ha az Úr nem mondott volna semmi mást ezen kívül – van az, aki a legnagyobb: mindörökké, mindörökre közöttünk, a néma, élő szimbóluma az Isten Királyságában uralomra jutottaknak. „Mert – mondja az Úr – ilyeneké a mennyek királysága” (Mt 19,14). Az egyetlen feljegyzett eset, amikor Krisztus megölelt valakit, az egy kisgyermek volt; a gyermek – az eszményképünk – pedig boldogan és megelégedetten nyugszik az örökkévaló karokban.

Gondoljuk hát végig, milyen egy kisgyermek! A kisgyermek tökéletesen egyszerű, anélkül, hogy együgyű lenne; nagyon éber, érdeklődő, és folyamatosan tanul a tapasztalatain keresztül; különlegesen nyitott az igazságra, és különlegesen őszinte; csodálatosan reagál a kedvességre, szeretetre; erkölcsileg kristálytiszta; nagyon hamar megbocsát; a világi ambíciók leghalványabb nyoma sincs meg benne; még a gondolata sem fordul meg a fejében annak, hogy megkérdőjelezze az atyja szavát; Istent szeretve tiszteli; a lelkiismerete pedig rendkívül érzékeny. Urunk nem egy bűntelen szeráfot állít közénk vagy egy tűzfényű angyalt; amilyen kedves és megnyerő a gyermekkor a maga szépségével, annyira megvan a maga akaratossága, önfejűsége, szeszélyessége és bolondsága is – mindazonáltal ilyenek a Királyság szentjei. Isten férfiúi intellektust, gyermeki szívet és isteni jellemet és magatartást akar.

Az Úr a mondanivalóját gyakorlati dologgal zárja. Az apostolok a sír rossz oldalán keresték a dicsőséget, ezért Jézus így szól hozzájuk: „Aki tehát megalázza magát, mint ez a kisgyermek, az a nagyobb a mennyek királyságában” (Mt 18,4). A Sátán a büszkeség miatt veszítette el a legmagasabbat az összes teremtett trón közül; mi pedig a legmagasabb trónusokat nyerhetjük el az alázat révén. A kisgyermek szerény, alázatos – nekünk is azzá kell válnunk; ez pedig annyival magasabb rendű egy gyermekéhez képest, mint a szentség az ártatlansághoz képest – és ez elérhető a számunkra! „Aki tehát megalázza magát” – megüresíti önmagát, hogy Isten töltse be; annak lehetséges nem csak nagynak lenni Isten Királyságában, hanem legnagyobbnak is. Alázatosságnak, szentségnek, egyszerűségnek, taníthatóságnak, tisztaszívűségnek kell elfoglalnia az irigykedés, világiasság, büszkeség és viszálykodás helyét: és íme, a gyermek uralkodik!

—–

­­*Lábjegyzet:

A Mt 18,3-ban található kifejezés, a „Mennyek Királysága” ebben a kontextusban nem Isten örökkévaló királyságára utal, amikor majd „új eget és új földet” teremt (Jel 21,1). Mindenki, aki örökre megmenekült az Ő kegyelméből, akinek Krisztus igazságossága tulajdoníttatott, és akit az Ő vérével megváltott, a legnagyobb bizonyossággal be fog lépni abba a királyságba, mert már az övék az örök élet, mint Isten (ingyenes) kegyelmi ajándéka (Róma 6,23). A görög eredetiben „mennyek királyi uralma” áll; ez a jelenlegi föld fölötti uralmat jelenti a mennyekből, és ehhez olyanokká kell válni, „mint az angyalok” (akik Istent szolgálják ebben a jelenlegi gonosz korszakban, a mennyei és a földi szférákban egyaránt). Ezért, hogy hasonlók lehessünk az angyalokhoz, szükséges a jövőben elváltoznunk, vagy feltámadás, vagy elragadtatás révén (Lk 20,35-36; 1Kor 15,50-51; Lk 21,24-36).

E szavak jelentésének számos értelmezési variációja létezik. A.L. Chitwood szerint például a kifejezés a királyság mennyei szféráját jelenti a föld fölött, ahol a Sátán és bukott angyalai jelenleg uralkodnak. Másfelől, Robert Govett úgy gondolja, hogy ez a kifejezés arra az időre vonatkozik, amikor Krisztus Ezeréves Királysága áll majd a földön: „támaszt az ég Istene egy királyságot” (Dán 2,44).

A Szentírás mindkét nézetet tanítja. Ha megnézzük az elöljárószókat a szövegben, azt látjuk, hogy Krisztus uralkodni fog a földön és a föld fölött a millennium során. „Uralma növekedésének és békéjének nem lesz vége a Dávid trónján és királysága felett” (Ézs 9,7). „Eljövök és magamhoz veszlek titeket; hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek” (Jn 14,3). „Ezek – akiket lefejeztek a Jézusról szóló bizonyságtételükért és Isten Igéjéért; a korszakok mártírjai, azokkal együtt, akik a Nagy Nyomorúság alatt szenvednek mártíromságot – életre keltek, és uralkodtak a Krisztussal ezer esztendeig. A többi halott nem kelt életre, míg el nem telt az ezer esztendő. Ez az első feltámadás (Jel 20,5).