Az Úr időzítése (J.R. Miller)

„Nem jött még el az én órám” (Jn 2,4)

Jézus ezt úgy értette, hogy annak ideje nem jött még el, hogy csodákat tegyen. A kezében ott szunnyadó isteni erő ellenére sem cselekedett semmit másmilyen indításra, csakis az Atyáéra. Még emberi anyja kérését sem vehette figyelembe ebben a tekintetben.

Az egyik ebben rejlő gondolat az Úr tökéletes önátadása az Atya akaratának; és ugyanezt látjuk az egész életében. Ő Önmagától semmit nem tett, minden pillanatban elvette munkáját Atyja kezéből. Mindig megvárta az „Ő óráját”. Nem voltak saját tervei, hanem minden cselekedetével az isteni elhatározást követte. Korai, názáreti évei alatt mindenható erejével a karjában sem tett csodát. Még most sem, még szeretett édesanyja kérésére sem tett semmit egy perccel sem azelőtt, hogy eljött volna az órája.

Az ebben rejlő gyakorlati lecke számunkra az Isten akarata iránti odaadás. Mindig várnunk kell Istenre! Hányan elkezdünk futni azelőtt, hogy küldtek volna minket! Isten ügye és a királyság iránti buzgóságunkban elmulasztjuk megvárni Isten útmutatását. Alkalmatlan időben mondunk ki szavakat, melyek hiába komolyak és őszinték, inkább ártanak, mint használnak. Éretlen gyümölcsökkel próbálunk táplálni másokat. Megszólítunk embereket azelőtt, hogy készek lennének meghallani, és gyakran olyan szavakat használva, melyekkel számunkra elérhetetlen távolságra riasztjuk el őket. Sietünk, hogy hirdessük az igét, amikor csendben kellene ülnünk a Mester lábánál mint tanulóknak.

A keresztények között a leggyakoribb hiba, hogy túl lassúak Krisztus munkáját végezni és hívásainak engedelmeskedni; de az is hiba, ha Istenhez képest túl gyorsak vagyunk, ha azelőtt indulunk, hogy küldene bennünket. Krisztus iránti forró szeretetünkkel együtt is meg kell tanulnunk várni Rá; kivárni azt, hogy eljöjjön a mi óránk. Mielőtt készek lennénk elvégezni a munkát, Istennek először bennünet kell felkészítenie annak elvégzésére, azután pedig a munkát (a cselekedetet) kell elkészítenie a kezünk számára. A keresztény munkában türelemre és önmérsékletre, valamint buzgóságra és őszinteségre van szükségünk.

Forrás: J.R. Miller – Come Ye Apart – March 02

“Tövis adatott a testembe” – a terhek áldásai – J.R. Miller

Kevés olyan ember van, akinek ne lenne valamilyen testébe vájódó „tövise”. Van, aki a beszédében akadályozott, más a látásában, megint másnak pedig a hallásával vannak gondjai. De lehet sántítás, vagy valamilyen lassú lefolyású, de gyógyíthatatlan betegség is; alkati félénkség vagy túlzott idegesség; valamilyen testi deformáció, esetleg nehéz természet. Lehet „tövis” az otthon is, ha az hideg, szeretetlen, ellenséges; de lehet egy szeretett ember életében megjelenő szomorúság vagy erkölcsi bukás; esetleg egy hamisnak bizonyult barátság vagy egy viszonzatlan szerelem miatti keserű csalódás is. Kinek ne lenne meg a maga „tövise”?

Sosem szabad elfeledkeznünk róla, hogy bizonyos értelemben a „tövisünk” a „Sátán angyala”, aki a tövissel ártani akar nekünk, háborgatni a békességünket, megrontani bennünk az isteni szépséget, megtörni a Krisztussal való közösségünket. Másfelől azonban, Magának Krisztusnak a szerető szándéka is benne van ebben a tövisben. Azt akarja, hogy áldás legyen a számunkra. Azt szeretné, ha megtartana bennünket alázatban – és megóvna a hiúságtól; vagy az a szándéka vele, hogy meglágyítsa a szívünket és még szelídebbek legyünk. Azt akarja, hogy a környezetünk kellemetlen dolgai mennyei gondolkozásúvá fegyelmezzenek bennünket, nagyobb önuralmat adjanak, segítsenek megtartani a szívünket lágynak és szeretőnek a keménység és szeretetlenség közepette. Azt akarja, hogy a fájdalmunk kitartásra és türelemre tanítson, a szomorúságunk és a veszteségünk pedig hitre.

A „tövis” tehát vagy áldásunkra van, vagy jóvátehetetlen kárt okoz – hogy mi történik, az tőlünk függ. Ha hagyjuk, hogy felzaklasson; ha dühöngünk, ellenállunk és panaszkodunk; ha elveszítjük a hitet és elcsüggedünk – tönkreteszi az életünket. Ha azonban hittel elfogadjuk, hogy a „tövis” a maga csúf terhével áldást tartogat számunkra; ha türelmesen, engedelmesen, morgolódás nélkül vesszük; ha a kegyelemtől várjuk, hogy megtartsa a szívünket nemesnek és igaznak a próbák, a kísértés és a szenvedés között – akkor jót fog munkálni, és keserűségéből édes gyümölcs terem. Miénk a felelősség, és úgy kell a „tövisünkhöz” és Krisztushoz viszonyulnunk, hogy abból jó és növekedés, nem pedig rossz és kár következik a számunkra. Az ilyen gyengeség csak akkor lesz áldássá, ha győzelmet aratunk fölötte a Krisztusba vetett hit által.

J. R. Miller, A gyengeség áldása