“Tövis adatott a testembe” – a terhek áldásai – J.R. Miller

Kevés olyan ember van, akinek ne lenne valamilyen testébe vájódó „tövise”. Van, aki a beszédében akadályozott, más a látásában, megint másnak pedig a hallásával vannak gondjai. De lehet sántítás, vagy valamilyen lassú lefolyású, de gyógyíthatatlan betegség is; alkati félénkség vagy túlzott idegesség; valamilyen testi deformáció, esetleg nehéz természet. Lehet „tövis” az otthon is, ha az hideg, szeretetlen, ellenséges; de lehet egy szeretett ember életében megjelenő szomorúság vagy erkölcsi bukás; esetleg egy hamisnak bizonyult barátság vagy egy viszonzatlan szerelem miatti keserű csalódás is. Kinek ne lenne meg a maga „tövise”?

Sosem szabad elfeledkeznünk róla, hogy bizonyos értelemben a „tövisünk” a „Sátán angyala”, aki a tövissel ártani akar nekünk, háborgatni a békességünket, megrontani bennünk az isteni szépséget, megtörni a Krisztussal való közösségünket. Másfelől azonban, Magának Krisztusnak a szerető szándéka is benne van ebben a tövisben. Azt akarja, hogy áldás legyen a számunkra. Azt szeretné, ha megtartana bennünket alázatban – és megóvna a hiúságtól; vagy az a szándéka vele, hogy meglágyítsa a szívünket és még szelídebbek legyünk. Azt akarja, hogy a környezetünk kellemetlen dolgai mennyei gondolkozásúvá fegyelmezzenek bennünket, nagyobb önuralmat adjanak, segítsenek megtartani a szívünket lágynak és szeretőnek a keménység és szeretetlenség közepette. Azt akarja, hogy a fájdalmunk kitartásra és türelemre tanítson, a szomorúságunk és a veszteségünk pedig hitre.

A „tövis” tehát vagy áldásunkra van, vagy jóvátehetetlen kárt okoz – hogy mi történik, az tőlünk függ. Ha hagyjuk, hogy felzaklasson; ha dühöngünk, ellenállunk és panaszkodunk; ha elveszítjük a hitet és elcsüggedünk – tönkreteszi az életünket. Ha azonban hittel elfogadjuk, hogy a „tövis” a maga csúf terhével áldást tartogat számunkra; ha türelmesen, engedelmesen, morgolódás nélkül vesszük; ha a kegyelemtől várjuk, hogy megtartsa a szívünket nemesnek és igaznak a próbák, a kísértés és a szenvedés között – akkor jót fog munkálni, és keserűségéből édes gyümölcs terem. Miénk a felelősség, és úgy kell a „tövisünkhöz” és Krisztushoz viszonyulnunk, hogy abból jó és növekedés, nem pedig rossz és kár következik a számunkra. Az ilyen gyengeség csak akkor lesz áldássá, ha győzelmet aratunk fölötte a Krisztusba vetett hit által.

J. R. Miller, A gyengeség áldása