John Saunders: Út Jeruzsálembe – a maradék.

Elhangzott: 2005. Nagyvárad

Eredeti hanganyag: http://ekklesiaoradea.ro/uploads/uploads/mesaje/mp3/2005.04.16-JS-Oradea.2.mp3

A korábbiakban arról beszéltünk a 2Péter alapján, hogy milyen az a világ, amelyben élünk, és milyen dolgok következnek a világra; azután pedig, hogy mi az Úr Jézus vágya a szívünkkel kapcsolatban; milyen embereknek kell lennünk ahhoz, hogy istenfélelemben és kegyesen éljünk, hogy azok legyünk, akik várják és siettetik Isten eljövendő napját; és hogy igyekezzünk, hogy az Úr tisztának és feddhetetlennek találjon bennünket békességben.

Miért gyűlöli annyira az ördög a Gyülekezetet? Miért tombol az ellen, amit az Úr tesz? Tudja, hogy amikor az Úr bevégzi tervét a Gyülekezettel, az ő uralma véget ér. Annyira felfuvalkodott a büszkeségtől, annyira telve van önszeretettel és azzal a vággyal, hogy imádják őt, hogy minden bölcsessége ellenére olyan, mint az őrült. Ezért lehet, hogy még mindig azt hiszi, hogy valahogyan megnyerheti a harcot, amely közte és az Úr Jézus között folyik. A háborút már elvesztette, de még mindig azt hiszi, hogy ezt a csatát megnyerheti. Az ördög legyőzött ellenfél – mégis minden módon megpróbálja megakadályozni, amit az Úr el akar érni. Ott áll az asszony előtt, aki Isten népét jelképezi, és fel akarja falni a fiúmagzatát, akit megszül (Jel 12,5). Tudjuk, hogy ez a fiúmagzat Isten fiait jelképezi. Nem Isten gyermekeit! Istennek nagyon-nagyon sok gyermeke van – de ebből hányan növekednek fel a teljes férfiúságra, Krisztus teljességébe? Legfőképpen ugyanis ezt akarja az ördög meghiúsítani. Mert amikor az Úr megkapja fiainak teljes számát, tehát az elsőszülött Fiú sok fiakat vezethet dicsőségre, neki vége. Ezért dühöng a gyülekezet ellen. Miért? Mert a gyülekezet Isten háza. A ház pedig az a hely, ahol a gyerekek fölnőnek.

A gyerekek ugyanis nem az utcán nőnek fel. Lehet, hogy vannak, akik igen, de nem ott kellene felnőniük. Nem is az erdőben nőnek fel, hanem a gyerekek a házban nőnek fel. Isten Házában. Tehát, ha az ellenség valamiféleképpen a ház ellen, e lakóhely ellen tud támadni, és kompromisszumra tudja kényszeríteni, akkor fennáll a veszély, hogy az Úr elhagyja – és el is fogja hagyni; ha ugyanis valamiben megalkuszunk, ha valami meg van fertőzve, akkor az Úrnak inkább semmi nem kell. Emlékeztek, mit tett az Ő drága Szövetségládájával, amely Silóban volt a sátorban. Mindenféle züllött állapot következett be ott Isten házában; a főpap, Éli fiai pedig szégyenletes dolgokat tettek, és az apjuk nem akarta rendbe hozni a dolgokat – vannak, akik azt mondanák, túlságosan szerette őket. Én viszont azt mondom, hogy nem szerette őket eléggé. Ha jobban szerette volna őket, akkor helyreigazította volna őket, és akkor lehet, hogy megváltoztak volna – ehelyett az történt, hogy elvesztek a bűneikben. Erkölcstelenséget hoztak a házba, kapzsiságot és önzést, az ember útjait Isten útjai helyett. Végül pedig az Úr hajlandó volt a Szövetségládát a filiszteusok kezére juttatni. Inkább engedte, hogy bizonyságának ládája fogságra jusson Dágón templomában, minthogy a silói megalkuvás állapotában maradjon továbbra is.

Az Úr azonban mindig keresi a helyreállítást. Tudjuk, hogy idővel megfordította a helyzetet, és végül visszahozta a ládát Izráelbe, majd támasztott egy szíve szerinti férfit, Dávidot. Ezt cselekszi ma is az Úr, szíve szerinti férfiakat és nőket támaszt – nem tökéletes embereket, hiszen Dávid sem volt tökéletes, de az Isten szíve szerint való férfi volt. Ő kész volt Isten dolgait a saját vágyai elé helyezni; megalapította Jeruzsálem városát, és elhozta oda a frigyládát. Salamon pedig felépítette a Templomot, és amikor bevitték a ládát, az egész hely megtelt Isten dicsőségével. Ez a képe annak, ami ma történik.

Salamon ebben az esetben a feltámadott Úr előképe (bár ő később elfordult, de az egy másik történet, és valami másnak az előképe). Azon a napon azonban, amikor bevitték a frigyládát a templomba, és tűz jött le a mennyből, hogy megeméssze az áldozatokat, a ház megtelt Isten dicsőségével. Még a papok sem tudtak megállni, hogy szolgáljanak; mindenki arcra esett, és bizonyos értelemben Isten megkapta azt, amire vágyik – legalábbis, az előképét annak, mert az Úr sohasem olyan házra vágyott, ami itt a földön, hagyományos kövekből épült, hanem olyan házra, amely élő kövekből épült. Olyan házra, ahol a gyermekek fiakká nőhetnek fel.

Tehát a Sátán ellene támad ennek a Gyülekezetnek, az Ekklézsiának. És dühöng, tombol. Már beszéltünk arról, hogyan használja fel a testünk kívánságát, hogy telve legyünk romlottsággal, de Isten elkészítette számunkra az ebből való megmenekülés útját, mert a Szellem gondolata élet és békesség.

Azután pedig fogságba vitte az Úr népét. Korábban beszéltem már arról, hogy a Jelenések könyvében a hét gyülekezet prófétai jelentőséggel is bír. Az első három jött és elmúlt, az utolsó négy jött és maradt. Az első háromban látjuk a Babilonba, azaz a fogságba vezető utat, és tudjuk, hogy ez az út a szívnek egy bizonyos állapotával, hozzáállásával kezdődik („az első szeretetet elhagytad”), és az asszonnyal, Jezábellel ér véget. Az Úr szolgái bálványoknak áldozott ételt ettek, szellemi paráznaságban a világ dolgaival, fogságban. Ez párhuzamban van valamivel: Izrael hanyatlásával. Míg az, hogy Isten dicsősége betöltötte a templomot, egy történetnek a vége, ez egyúttal egy másiknak a kezdete is. Az elkövetkező négyszáz évben ugyanis Izrael ott lakott az Ígéret földjén, olykor követte az Urat, de gyakrabban nem, és nyomon követhetjük a hanyatlását. Majdnem olyan, mintha az első három gyülekezetnek írt levelet olvasnánk.

Emlékeztek, Efezus milyen csodálatosan indult, de negyven éven belül elhagyták az első szeretetüket. Emlékeztek, Salamon milyen dicsőségesen indult; ő is negyven évig uralkodott, milyen jól indult! Az Úrtól nem gazdagságot kért, hanem bölcsességet és halló szívet. A sok feleség miatt azonban a szíve apránként eltávolodott az Úrtól, elhagyta az első szeretetet. Izrael is elhagyta az első szeretetet. Négyszáz év után akkora lett romlottság, hogy Isten inkább látta az ő népét fogságban, Babilonban, mint továbbra is a saját országukban. Pontosan úgy, mint a frigyláda esetében, amint az előbb említettem. Tehát a nép fogságra vitetett hetven évre, de Isten szívében már ott volt a helyreállítás, és míg a fogság tartott, Ő már a helyreállítást, és bizonyságának visszaállítását készítette elő.

A Babilonba vezető út tehát a szív helytelen hozzáállásával kezdődik, az első szeretet elhagyásával – és ugyanígy, a Jeruzsálembe visszavezető út is a szívből indul ki. Megkérdezhetem: mit kell tennem, hogy nekem is ez legyen a szívem viszonyulása? Mondd meg, mit tegyek, és megteszem, hogy nekem is ilyen legyen. De ez nem olyasmi, amit csak úgy magunkévá tehetünk. Maga Isten az, aki a népébe tartozók szellemét felindítja. Az Úr az, aki szuverén akaratából egyeseknek a szívével ezt teszi. Ott volt ez a nagy sokaság Babilonban, az Úr pedig eget-földet megmozgatott, hogy ez az ember, Círus kiadja azt a határozatot. Mindenki, aki Isten népéből vissza akar menni Jeruzsálembe, immáron szabadon visszatérhet. Mi lenne, ha ma egy ugyanilyen határozat születne itt, ennek az egész országnak, vagy még jobb, az egész világnak? Minden hívő visszamehet azokhoz a gyakorlatokhoz és tapasztalatokhoz, amelyekről a Bibliában olvasunk a Gyülekezet kezdeteinél. Mindannyian szabadok vagytok elhagyni az emberi hagyományokat, tradíciókat, és visszatérhettek ahhoz, amit az Úr cselekedett kezdetben. Például elhagyhatjátok az összes titulust, megszólításokat, a papságot, a klérust, a lelkészi vezető réteget, és visszatérhettek az Úr bizonyságtételéhez, hogy tanúi legyetek az Úrnak, ahogyan kezdetben is: Testvérekként, mint egy család tagjai, egy Atyával és egy idősebb testvérrel. És elhagyhatjátok azokat a kőből készült istentiszteleti házakat, templomokat, amelyeket Konstantin idejétől kezdve emeltek.

Mennyire hatékony az ellenségünk! A világ bármely részére elmehetünk, ha meg akarjuk keresni a legelső csoport keresztényt, akikre csak rálelhetünk, vagy ha megállítunk egy hívőt vagy akár egy nem hívőt az utcán, és megkérdezzük: „Merre találom a legközelebbi gyülekezetet?” Egy épületet fognak mutatni valahol. Az Újszövetségben sehol nem találjuk meg azt az elképzelést, hogy az Úr ekklézsiája egy épület lenne, mert az mindig is Krisztus Teste volt. A gyülekezet testvérekből áll. Ez Isten háza, amely ÉLŐ kövekből épül fel. Ma mégis, hívők és nem hívők számára egyaránt egy épületet jelent. Hogyan térhetne vissza bárki is ahhoz, ami a gyülekezet a valóságban, ha elképzelése sincs róla, hogy az micsoda? Kihirdethetjük tehát a világon: elhagyhatjátok az épületeiteket! Elhagyhatjátok a templomi padsorokat! Elhagyhatjátok az énekkarokat! Mindent elhagyhattok, amit az emberek kitaláltak ezernyolcszáz év alatt! És erre azt mondanák: Meg vagy őrülve? Miért akarnánk ezt tenni? Azért, mert az Úrról szóló bizonyságtétel megvolt a kezdetekkor, és Ő újra ezt akarja! Ó, hát ez akkor volt. Most a mában élünk, a dolgok már nem úgy mennek, mint régen. Javítottunk azon, ami a kezdetben volt, sőt, Isten Igéjét is feljavítottuk a hagyományainkkal! Bizonyos dolgok nagyon régimódiak, ezért kicsit modernizáltunk ezt-azt. Úgy hiszem, ha Pál, az apostol betérne a legtöbb mai evangéliumi gyülekezetbe, az első szava lenne, hogy hát ez itt mi? Testvér, nézd, hogy feljavítottuk, amit ti az első században csináltatok! Ő pedig megszaggatná a ruháját és leverné a port is a lábáról. Ha lenne egy tábla ott, felírná rá: Íkábód, melynek jelentése, Isten dicsősége eltávozott. Kimenne, és hirdetné az evangéliumot, hátha találna néhány embert, akik az Urat akarják követni.

Babilonban is ilyen volt ám. Három generáció élt ott. Az elsőnek biztosan nem volt könnyű, a következő nemzedék már otthon érezte magát, a harmadik pedig már babiloninak számított, zsidó babiloninak. Az egymás közt használt nyelvük is valószínűleg ez lehetett, és talán egy kevés héber, amit az idősebbektől hallottak. Hetven év után azonban Isten elkezdte fölindítani egyeseknek a szívét. Őrültségnek tűnt.

Ezsdrás 1,5: „Elindultak tehát Júda és Benjámin családfői, meg a papok és a léviták. Mindnyájuk szellemét arra indította az Isten, hogy menjenek el, és építsék fel az Úr házát Jeruzsálemben.” Van egy dolog, amit nem tudunk kontrollálni, ami fölött nincsen irányításunk: Isten szellemének indítása. Az Úr indítja azt, akit indítani akar. Ő pedig csak egy maradékot indít. A teljes Szentírásban megfigyelhetjük ezt az alapelvet.

Az Úr eredeti vágya egy olyan királyság volt, amely papokból áll. A 2Móz 19,6-ben láthatjuk ezt, amikor az Úr azt mondta Izrael népének: „de ti nekem papi királyságom és szent nemzetem lesztek” (Kecskeméthy ford.). A nép azonban nem követte többé az Urat, ezért csak egy maradékukból lett pap, Lévi törzséből. Izrael mind a tizenkét törzsét bent látjuk a földön, majd szakadás következik, az északi tíz törzs megromlik, az Úr pedig csak Júdában és Benjáminban, azaz a déli országrészben hajtott végre nagy tetteket.

Itt, Babilonban, pedig azt látjuk, hogy az Úr a népe maradékának szívét felindítja, és elkezd megláttatni velük valamit. Megértet velük bizonyos dolgokat. Látást ad. Nem látomásra gondolok, amit éjjel az ember álmában lát; olyasmiről beszélek, amit az Úr a szívünkbe vés bele.

Babilonban a nép zsinagógákat épített magának, az istentisztelet, az imádság házait, hogy az atyáik vallását továbbvihessék, és úgy hiszem, nagyon boldogan éltek abban a városban, hiszen a világ legszebb városa volt, amit ma világvárosnak neveznénk, Jeruzsálemmel ellentétben, amely romokban hevert. Megvolt mindenük. Néhány testvér azonban, egy maradék, a Jeruzsálembe való visszatérésről kezdett el beszélni. A többiek pedig azt mondták nekik: Megőrültetek? Az egy másik korszak volt.

Amikor valakinek a Krisztus Testének eredeti fundamentumaihoz való visszatérésről beszélünk, az egységünkről, a szeretetünkről, az Úr népe annyira megosztott lett mára, hogy azt mondják: az egy másik korszakban volt. Akkora mára a megosztottság, hogy sehogyan sem lehetne elkezdeni egységben járni. De ha az Úr felindította a szellemünket, meglátunk valamit, amivel szemben nem ellenkezhetünk, és még a saját családtagjaink is azt mondják, jaj, hagyd már ezt a lehetetlen ötletet! De kegyelméből az Úr elkezdi összegyűjteni ezt a maradékot. És megmondhatjuk a családtagjainknak, na, látjátok, nem csak én őrültem meg, vannak itt mások is rajtam kívül. És nem tudjuk megtagadni ezt a dolgot, amit megláttunk. De ez valahol a szívben kezdődik.

Amikor az út elfele vezet Jeruzsálemből, azt a szívbéli dolgot mi okozzuk, az tőlünk indul ki: elhagytuk az első szeretetet. Ha azonban Jeruzsálem felé vezet, akkor mindig Istennel kezdődik, Tőle indul ki. Ő indította a szellemüket, és ők valahogyan ezt tudták. Vissza kell térnünk. Az érdekes az, hogy egyikük sem volt korábban Jeruzsálemben, néhány idős embert leszámítva. Egyedül ők emlékeztek rá, hogy sok évvel azelőtt ott éltek. A legtöbben azonban második-harmadik generációs babiloni zsidók voltak, tehát oda indultak, amit nem ismertek – és az jó, hogy nem ismerték. Mert ha látták volna a romokat, a pusztítást, Isten házának városát feldúlva, parlagon, lehet, hogy meggondolták volna magukat. Lehet, hogy azt megkérdezték: Uram, mit csinálunk, amikor ott leszünk? De az Úr mindig az adott napra vonatkozóan ad világosságot. Ez a világosság pedig az volt: visszatérni.

Amikor az Úr indítja a szívünket, az a helyes, ha engedelmeskedünk. Talán először úgy érezzük: beszéljük meg, írjunk egy könyvet róla, vagy kezdjünk összejárni egy klubba olyanokkal, akiknek ugyanez a látomásuk van. De végül ezek az emberek engedelmeskedtek az Úrnak. Amikor tehát látást adott, amikor felindította a szellemüket, azzal feleltek, hogy megindultak Jeruzsálem felé. Nem volt ez olyan egyszerű, mivel Jeruzsálem ezernégyszáz kilométerre volt tőlük. Nem nagyon voltak hátas állataik, leginkább mindenki gyalogolt – onnan tudjuk ezt, hogy az Úr az Igében pontosan megadja, hogy hány öszvérjük, szamaruk, tevéjük volt. Azt is tudjuk, hogy negyvenkétezer-háromszázhatvan ember indult el, és kevesebb, mint nyolcezer állat, tehát mindenki gyalogolt, talán csak néhány idős ember ülhetett föl valamire. Ezsdrásnál látjuk pedig, az elsőtől a hatodik fejezetig, hogy meddig tartott az utazás. Ő nem volt ott akkor velük, Ezsdrás könyve körülbelül száz-száztíz évet ölel át, az ő része pedig az utolsó húsz év volt ebből. Azoknak a történetét írta meg tehát, akik korábban érkeztek, és amikor ő is megérkezett Jeruzsálembe, azt mondja, hozott magával kiválasztott embereket; a hetedik fejezet, 9. versből pedig az derül ki, hogy öt hónapig tartott az utazás, és neki nem is volt annyi szállítandó felszerelése meg embere, ami hátráltatta volna a haladását.

Érdekesen működik ez nálunk. Ezek az emberek egy valóságos utat tettek meg, a mi utunk azonban szellemi út. És valahogy azt gondolom, hogy mi az egész életünkön át folyamatosan jövünk kifele Babilonból, anélkül, hogy teljesen elhagynánk az addigi helyünket, más szóval a fogság helyét, a vallásos rendszert, és tíz évvel később az Úr megmutat nekünk valamit a szívünkben, ami babiloni. Tehát újra elhagyjuk Babilont. Mi már az Úr városában vagyunk szellemi értelemben, de az életünkben folyamatosan megtesszük ezt az utazást. Más szóval, ez az engedelmesség nem egyszer és mindenkorra szól, mert a mi számunkra folyamatos engedelmességet jelent.

Egy pillanatra szakadjunk most el Izraeltől és Babilontól, és nézzük meg az Újszövetséget, ott is a hét gyülekezetet. Emlékeztek rá, említettem, hogy az utolsó négy a Gyülekezet történelmének négy utolsó szakasza, amelyek most is fennállnak. Az első, Thiatíra, a római katolicizmus és az ortodoxia – érdekes, hogy a Thiatíra név tömjént jelent, és ha a tömjén használatára gondolunk ezekben az egyházakban, nagyon is illő a megnevezés. Szárdisz a reformáció egyháza – érdekes, hogy a reformátorok úgy gondolták, hogy Isten szívéhez közeledtek, de csak megpróbálták megreformálni Babilont. Hívjuk Babilont Jeruzsálemnek! Építsük fel a Templomot itt! – amit meg is tettek, zsinagógákat építettek. A protestantizmus egy javított verzió, de nem az, amit az Úr szeretne. Ez a két gyülekezeti korszak halad tehát együtt, és az Úr pedig fölindít egy maradékot. Nem csak ma, hanem száz, kétszáz, háromszáz éve is az Úr indított embereket, hogy kijöjjenek a fogságból, és térjenek vissza Őhozzá, hogy felépíthesse azt, ami az Ő szíve szándéka.

Az Úr Jézus jut erről az eszembe; emlékeztek, amikor tizenkét éves volt, a családjával fölmentek Jeruzsálembe, részt vettek az ünnepen, végül mind visszamentek Názáretbe egy karavánnal. A szülei azt gondolták, hogy Jézus is ott van valahol, de három nappal később rájöttek, hogy nincs. Megfordultak hát, és visszamentek Jeruzsálembe. Átkutatták az egész várost, és végül az Úr Jézust a Templomban találták meg. Az összes tanult ember ott volt, Ő pedig közöttük ült, és kérdezgette őket. Ők pedig el voltak képedve a kérdéseitől. A szülei azt kérdezték, fiunk, miért tetted ezt velünk? És Ő azt felelte: „Nem tudjátok, hogy nekem abban kell lennem, ami Atyámé?” (Csia ford.). Más fordítások szerint: „Atyám dolgaiban” vagy „Atyám házában”. Ez volt az Úr Jézus szívén: az Ő Atyja kívánsága. Mi az, amit kívánsz, Uram? Ez az első számú dolog. Lehetséges beleszeretni az ekklézsiába, annyira, hogy megelőzze magát az Urat is a szívünkben. Az első szeretetünk mindig az Úré kell, hogy legyen. De amikor teljes szívből keressük Őt, elkezdünk azokra a dolgokra vágyni, amelyek az ő szívének fontosak.

Mindenki, aki Jézusban hisz, bele lett merítve Krisztus Testébe. Ha valaki római katolikus, és újjászületett – mert vannak olyanok, akik római katolikusok, és újjászülettek –, ők is Krisztus Testének tagjai. Ugyanez a helyzet az ortodoxokkal, a baptistákkal, és számos más egyéb felekezettel, de mindezek közül a Krisztusban levők közül az Úr valami nagyon drágát és értékeset készül előhozni. Az Ő szíve vágya egy menyasszony. Emlékeztek Ádámra, ahogyan ráébredt, hogy egyedül van? Hogy a teremtésben mindennek megvolt a párja, a másik fele, csak neki nem? És ahogyan az Úr Jézus egyedül volt? A vőlegényként hivatkozott magára. De hol van a menyasszony? Jézus olyan volt, mint Ádám. Ádám körülnézett, de semmi hozzáillőt nem talált. És nem volt megfelelő menyasszony akkor sem, amikor az Úr Jézus eljött. Nem volt senki hozzáillő társ, aki visszatükrözhette volna az Ő arcát.

Isten vette tehát Ádámot, álmot bocsátott rá – ami olyan, mintha meghalt volna –, felnyitotta az oldalát, és kivett belőle valamit, ami Ádámból, az ő testéből való volt. Nem a teljes testét vette, hanem a testének egy részét, és ebből az Úr felépített egy menyasszonyt Ádámnak. Egy hozzáillő társat, aki az ő arcának megfelelője volt.

Ezekben a napokban pedig, az elmúlt évszázadoktól kezdve az Úr elkezdte kivenni az Ő saját testének egy részét – emlékszünk, hogy a kereszten, amikor az Úr meghalt, felnyitották az oldalát, és vér és víz jött ki belőle. Az Úr pedig egy menyasszonyt alkot magának. Krisztus Teste minden tagjának joga van ennek a menyasszonynak a részévé válni. Azonban, hogy a menyasszony része lehessünk, arra fel kell készülnünk. Jogunk van a részévé válni, de fel kell ajánlanunk magunkat az Úrnak, hogy felkészítsen erre. Testületileg ez a menyasszony ugyanazt jelenti, mint amit egyénileg a fiak.

Egyénenként az Úr tehát azt akarja, hogy fiakká növekedjünk – ez hímnemben van. Testületileg azonban a Fia menyasszonyává akar minket felkészíteni, ez pedig nőnemű dolog. Mindenki számára van tehát itt valami: a férfitestvéreknek meg kell tanulniuk úgy szeretni az Urat, mint menyasszony, a nőtestvéreknek fel kell növekedniük a fiúságra, és mindannyiunknak pedig át kell engednünk magunkat az Úrnak az Ő munkája számára. Az ördög pedig gyűlöli ezt a munkát, és le akarja állítani. Ha bent tudja tartani az embereket a fogságban, és megakadályozhatja, hogy visszatérjenek Jeruzsálembe, akkor megteszi. Ha benntarthatja az embereket a felekezetekben, megteszi. Ez túl nehéz! Nézd a várost, romokban áll. Az Úr itt is munkálkodik! A zsinagógáink – a templomaink – nagyon hasznosak. Elégedjünk meg azzal, amit az Úr itt tesz!

Néhányan azonban nem tudnak nem hallgatni az Úrra, és kimennek. Amikor azonban az építési területre érünk, az félelmetes hely. Lakhatatlannak tűnik. Amikor Nebukadneccár lerombolta Jeruzsálemet, nem végzett félmunkát; a visszatérők pedig csak egy kis maradéknyi nép volt, a munka pedig nagy – és ugyanez a helyzet velünk is.  Mi volt tehát az első dolog, amit Jeruzsálembe való visszatérésükkor tettek? A hetedik hónap első napján – ez a kürtzengés ünnepe Izraelben, ma Rós HáSánának hívják – egy emberként összegyűltek (úgy hangzik ez, mint Krisztus Teste), és újraépítették az oltárt, azelőtt, hogy bármi egyebet tettek volna. Félelem volt bennük: nem csak, hogy hatalmas munka várt rájuk, de ellenségeik is voltak az országban. Az ellenségek pedig megrémítették őket. Az ellenségek először velük együtt akartak építkezni, ó, hadd építkezzünk veletek! Nagy segítségetekre lehetünk! Vajon mit jelent ez a kép, ki ez az ellenség? Legfőképpen a természeti embert jelenti.

Valahányszor az Úr népe összegyülekezik, keresve az Ő arcát, hogy helyreállítsa a Gyülekezetét, az ember munkája mindig ott van, hogy belekeveredjen az Úr munkájába. A kereszt munkája az, ami megment minket az ember munkájától. Ez az, amiről az oltár beszél Ezsdrásnál.  Felállítják az oltárt, és elkezdik bemutatni az áldozatokat. És a folyamatos áldozatokkal, de sok hátráltatással – kudarcokkal, akadályoztatásokkal, elkülönülve a nemzetektől, idegenektől, húsz évvel később a ház felépült.

Gondoljunk most azokra az emberekre, akik kijönnek a római katolicizmusból, a különféle protestáns felekezetekből, és visszatérnek erre a helyre, amelynek neve Filadelfia.

Jel 3,7-8: „A Filadelfiabeli gyülekezet angyalának is írd meg: Ezt mondja a Szent, az Igaz, akinél a Dávid kulcsa van, aki megnyitja és senki be nem zárja, és bezárja és senki meg nem nyitja: Tudom a te dolgaidat (íme adtam elődbe egy nyitott ajtót, amelyet senki be nem zárhat), hogy kevés erőd van, és megtartottad az én beszédemet, és nem tagadtad meg az én nevemet.”

Milyen érdekes, hogy megdicséri őket azért, mert kevés erejük van. A kereszténységben manapság inkább arról hallunk, hogy az emberek nagy, hatalmas erőket kérnek Istentől. De emlékszem, hogy Zakariásnál ezt a kiáltást olvassuk: „Kik vetették meg a kis dolgok napját?” (Zak 3,10, angolból). „Nem erővel, sem hatalommal, hanem az én Szellememmel” (Zak 4,6) – mondja az Úr. „Kevés erőd van” – kevés erőd a belső emberedben. Erőd van követni az Urat, erőd engedelmeskedni Neki, látásokat kapni Tőle, kijelentéseket, és erőd engedelmeskedni annak, amit megmutat. „És megtartottad az én Igémet, és nem tagadtad meg az én nevemet.” Az Úr neve nem más, mint a Róla szóló bizonyságtétel. Az Úr arra vágyik, hogy a föld minden pontján legyen valami, ami Őróla beszél, ami Őrá mutat.

Mi a legelső dolog, amit megtudunk Istenről? „Halld Izrael, az Úr, a te Istened, az Úr egy.” Tudjuk, hogy ez az egység valójában hármas egység, Ő mégis Egy. És gyönyörködik a népe egységében. A Szentírás mindenhol azt tanítja, hogy csak egy Test van. Pál fölteszi a kérdést: Hát részekre szakítható-e a Krisztus? Hogyan mondhatná bárki, hogy ő Pálé, ő Apollósé, ő Kéfásé, vagy egy még exkluzívabb csoport, akik pedig a Krisztusé? Az Úr népe egy. Ez a Róla szóló bizonyság. Ez az, ahol a neve lakozik, ez az egyik bizonyíték. Az ellenség azonban részekre szórja szét az Úr népét.

Mi, akik visszatérünk Filadelfiába, hogyan élhetünk és járhatunk hát egységben? Az Úr az utolsó éjszakán, amikor a tanítványaival volt, imádkozott az egységünkért. „Atyám, könyörgök, hogy mindnyájan egyek legyenek, ahogyan Te és én, Atyám, egyek vagyunk, hogy ők is egyek legyenek, ahogyan mi is egyek vagyunk. És nem csak ők, hanem azok is, akik az ő szavukra hisznek bennem.” Az egységet nem csak a tanítványoknak, az apostoloknak, a korai Gyülekezetnek szánta az Úr, hanem Isten egész népének. Azt mondta, Atyám, egyek legyenek, hogy a világ elhiggye, hogy Te küldtél engem. A világ Isten népének egységéből tudja meg, hogy az Atya elküldte a Fiút. A fogság vajon mit tanít az Úrról a világnak? Azt, hogy az Úr megosztott, annyi felé oszlik, amennyi felé csak egyáltalán lehet oszlani. Mindegyiknek más neve van. Én lutheránus vagyok. Én katolikus. Én baptista. Én metodista. Én anglikán. És ez csak néhány az ezernyi felekezet közül, amely létezik.

De mi van Krisztussal? Mi van a Jézusról szóló bizonyságtétellel? A Jézusról szóló bizonyságban nincsen szakadás, megosztottság. Az Úr népe egy szellemben él. Ez az, ahonnan az egységünk származik. Istennek az a Szelleme, aki tebenned lakik, ugyanaz a Szellem, mint aki énbennem él, és ezáltal az egy Szellem által tettünk egy Testbe alámerítve.

Hogyan élhetjük meg tehát ezt az egységet? Nézzük meg ennek a gyülekezetnek a nevét! Filadelfia – ahol a testvérek szeretik egymást. Ó, a szeretet az egység tökéletes köteléke! – ezt mondja a Kolossé levél. És az Úr ugyanazt parancsolta, mint amiért imádkozott, mert tudta, hogy az ellenség mivel fog próbálkozni azért, hogy lerombolja a házat, és a gyermekek ne nőjenek föl fiakká, és az ellenség így megakadályozza Isten szíve vágyának beteljesülését.  Ezért mondta az Úr: Új parancsolatot adok nektek: hogy szeressétek egymást, ahogyan én szerettelek titeket.

Hogyan szeretett minket az Úr? Az életét adta értünk. Hogyan szeretjük egymást? Testvérek, ez annál is magasabb, mint hogy szeressük a másik embert (a felebarátunkat), mint saját magunkat. Az ugyanis a Törvényből volt, és lehetetlen az embernek. De ez nem az, hogy szeresd felebarátodat, MINT magadat, hanem JOBBAN, mint magadat! Jézus JOBBAN szeretett minket, mint saját magát. Meghalt értünk! Gondoljuk meg ezt azoknak a kisszerű dolgoknak a fényében, amelyek Krisztus Testében zajlanak! Valaki mond valamit, nekünk meg nem tetszik, amit mondott. Hogy mondhatsz ilyet?! Valami jön föl bennem, aminek nem tetszik, amit te mondtál. Lehet, hogy valami teológiai kérdés, vagy valami velem kapcsolatban. Én meg dühös vagyok. De az Úr megbocsátott nekem! Felbecsülhetetlen mennyiségű dolgot bocsátott meg! És ez a kis dolog feljön, és így felháborodom? Az Úr azt mondja, hogy bocsássatok meg egymásnak! Ő akkor is megbocsátott, amikor a kereszten függött! Isten háza a megbocsátás háza! De én ismerem magamat, tudom, hogy az a típus vagyok, aki sokáig neheztel, tartom a haragot – hogyan válhatok megbocsátóvá?

Először: emlékezzünk az oltárra! A legelső, amit a visszatérők tettek, hogy felállították az oltárt, és az oltár a keresztet jelenti. Ott lett a régi életem megfeszítve Krisztussal. A régi, természeti ember ott véget ér, ha kész vagyok ezt elhinni az Úrnak. Ő pedig a megbocsátónak az életét helyezte az én szellemembe. Krisztus a megbocsátás szakértője! És az ő Szelleme az én szellememben él. Neki növekednie kell, nekem kisebbnek lennem. Ó, testvérek, így lehet megbocsátásban járni Isten házában. A kereszt, amely elvágja az életét annak az embernek, aki neheztel, és a Szellem életet hoz elő abból az emberből, aki megbocsát – még a kereszten is.

Ez tehát a város, ahol a testvérek szeretik egymást, ahol kevés erejük van, ahol megtartották az Ő Igéjét – amely egy új parancsolat, hogy szeressétek egymást –, és nem tagadták meg az Ő nevét. Ahol a szentek egyek, a Szellem egységében. Az Úr egy dolgot parancsolt meg: a szeretetet. És egy dolgot már megalapozott: az egységet. Az efezusi levélben (4,3) úgy mondja, őrizzétek meg a Szellem egységét. Nem nekünk kell létrehoznunk a Szellem egységét! Mi csak megtartjuk, megőrizzük, amit az Úr már elvégzett a számunkra. Adott tehát egy dolgot, amelyet létrehozott, és egyet, amelyet megparancsolt. Ezek pedig olyanok, mint az oszlopok Isten házában, az egyik nem létezhet a másik nélkül. Ha ugyanis csak szeretet van, de nincs egység, az a képmutatás. Hiszen azt mondja: szeretlek, de nincs közünk egymáshoz. Ez nem az igazság tehát. Ha pedig egység van, de nincs szeretet, az nem más, mint börtön. Amint kinyílik az ajtó, már ott sem vagy. A szeretet az egység tökéletes kötőanyaga.

Ha pedig megvan ez a két oszlop, akkor ott Krisztus a fej. Az az Isten háza, ahol az Úr a fej. Krisztus Testében is az Úr Jézus a fej.  Isten házában Jézus Krisztus a család feje. Krisztus menyasszonyával kapcsolatban is a vőlegény a menyasszony életének a feje. Isten fiai, vagyis akik dicsőségre jutnak az idősebb, elsőszülött testvérrel, Jézussal: Mi mind szent és királyi papság vagyunk Melkisédek rendje szerint, a nagy főpapunk, Jézus fennhatósága alatt. Isten királysága pedig az a hely, ahol Jézus Úr és Király. Ezeknek a dolgoknak a valósága azonban – és ez mind ugyanaz a dolog –, tehát akkor lesz ez valóság, ha megvan a testvérek szeretete, és Isten Szellemének egysége.

Említettük korábban Dávidot. Szeretném megmutatni nektek, milyen volt Dávid szíve, mert lehet, hogy a ti szívetek is olyan, mint Dávidé. Emlékeztek, korábban említettük, hogy három dologgal kell tisztában lennünk; kettővel már foglalkoztunk, amelyek negatívak, tagadók voltak, ezek a világ és a vallásos rendszer, most pedig eljutottunk az egyetlen dologhoz: Zsoltár 27,4: „Egy dolgot kérek az Úrtól, azért esedezem: hogy lakhassam az Úr házában életemnek minden idejében; hogy nézhessem az Úrnak szépségét és az ő templomában vizsgálódjak” (angolból). Az Úr megengedte Dávidnak, hogy megláthasson valamit abból, hogy mi az Ő szíve vágya.

Dávid három vitéze jut eszembe, akik meghallották Dávid kívánságát, aki annyira el volt tikkadva, hogy azt sóhajtotta, ó, bárcsak ihatna Betlehem kútjaiból! A szívének egyszerű kívánsága, hiszen Betlehemben nőtt fel, egész életében az ottani vizet itta, és csak vágyakozva felsóhajtott. Nem is vagyok benne biztos, hogy tudatában volt annak, hogy három embere, aki nagyon szerette őt, meghallotta ezt a sóhajt, hiszen a csata közepén voltak. A három vitéz pedig elment a kúthoz. A filiszteusok seregén kellett keresztülverekedniük magukat, veszélybe sodorták az életüket. Elképzelem, hogy kettő küzdött a filiszteusokkal, a harmadik meg vitte a vizet. Visszafelé is végig kellett verekedniük magukat rajtuk, majd még visszajutni Dávidhoz. És azt mondták, Urunk, itt a víz, amire vágytál. Dávidnak bizonyosan elakadt a szava. Micsoda szeretettel szerették ezek a férfiak! Lehet, hogy ez a korsó víz volt a legértékesebb dolog mind közül, amije Dávidnak valaha is volt. Mert akkora szeretettel hozták, hogy a saját életüket is kockáztatták, csak hogy örömet szerezzenek neki. Ő pedig nem volt képes meginni, mert annyira értékes volt, hogy úgy érezte, az Úrnak kell adnia. Mert, ahogy az emberei szerették őt, ő úgy szerette az Urat. Ezért italáldozatként kiöntötte az Úrnak.

„Egy dolgot kérek” (Zsolt. 27,4). Az Úr megengedte Dávidnak, hogy meglássa, mi van az Ő szívén: Az Ő háza Jeruzsálemben, és ezen továbbmenve, a Gyülekezete ebben a korszakban. Az új Jeruzsálem pedig le fog szállni a mennyből, Istentől. Mert ez az, ami ma épül. Lehet, hogy azt gondoljuk, hogy a mi találkozásaink, összejöveteleink nem olyan fontosak, senki sem tud róluk, csak néhány juh vagyunk a nyájból, mi egyéb származna abból, hogy összejövünk Jézus nevében; mit számít az, hogy vagyunk néhányan, akik megtaláljuk annak kegyelmét, hogy szeressük egymást, hogy megbocsássunk egymásnak, hogy megtartsuk az egységet közöttünk, hogy szilárdan megkapaszkodjunk a Fejben, aki Krisztus. De hiszen ebből a tevékenységből építi az Úr azt a várost! Az a város nem csak úgy megjelenik majd a semmiből!

Mindaz az építés, ami ma folyik a kőfejtőben, a jövőben lesz nyilvánvalóvá! Itt és most, ez a kőfejtő, néha érezni a vésőt és a kalapácsot a testünkön, néha meg két élő kő egymáshoz ütődik, hogy lecsiszolódjanak róluk a kiálló részek. Mindaz a szellemi valóság, melyet itt az Úrtól nyerünk, az örökkévalóságba megy át; mind-mind letét abban a városban. És egy napon ez a város le fog ereszkedni Istentől, a mennyből, s a fogság minden fáját, szénáját, szalmáját pedig tűz próbálja meg. Ami nem volt valódi, ami pusztán emberi volt, amiről az emberek azt gondolták, nagyszerű dolog; amit az emberek elismertek és tiszteltek, a tűz martaléka lesz. Csakis arany, ezüst, igazgyöngy és drágakő lesz a városban.

„Egy dolgot kérek.” Ó, bárcsak ha ti is ezért az egyért esedeznétek, akkor azt a sok egyéb dolgot, amire vágytok, ellöknétek az útból! Sok minden jön, hogy helyet foglaljon magának a szívünkben, de őriznünk kell a szívünket az Úr Jézus számára, és az Ő egyetlen dolgában kell foglalatosnak lennünk.

Zsoltár 132,1-5, ÚF: „Emlékezz, URam, Dávidra, minden viszontagságára!  Mert esküt tett az ÚRnak, fogadalmat Jákób erős Istenének: Nem megyek be addig házamba, nem fekszem le fekvőhelyemre, szememet nem hagyom aludni, szempilláimat nyugodni, míg nem találok helyet az ÚRnak, lakóhelyet Jákób erős Istenének!”

Az 5Mózesben a Törvénynél huszonegyszer (3 x 7) jelenti ki az Úr, hogy amikor bemennek a földre, az Úr kiválaszt egy helyet, ahol a neve lakozni fog. Az 5Móz 12-ben kezdi, hatszor mondja a 12. fejezetben, háromszor az 5Móz 14-ben, újra mondja a 15-ben és hatszor a 16-ban. „Amikor bemész arra a földre, nem szolgálhatsz nekem akárhol, hanem csak azon a helyen, amit az Úr, a te Istened kiválaszt, hogy ott lakjék az Ő neve. A nép négyszáz évig volt ott, és senki sem tudta ezt a helyet. A szövetség ládája a sátorral együtt mozdult. Gilgáltól Silóig, Bételig, Sikemig, vissza Silóba, majd a filiszteusok fogságába, ezután visszatért, és valakinek a házában volt. Hol volt tehát az a hely, amelyet az Úr kiválasztott, hogy a neve ott lakozzon? Senkit nem érdekelt, amikor ezt az 5Mózesben olvasták? Dávidot érdekelte. Keresni kezdte az Urat: Uram, hol van ez a hely? Uram, huszonegyszer beszéltél róla, és minket meg nem érdekelt, hogy hol lehet ez a hely. Nem megyek be addig házamba, nem fekszem le fekvőhelyemre, szememet nem hagyom aludni, szempilláimat nyugodni, míg nem találok helyet az Úrnak.

De hogyan fogja megtalálni? Csak egy módon lehetséges: úgy, hogy Isten Szelleme szól hozzá, és kijelenti neki. Isten Dávid szívére tekintett, és azt mondta: Jeruzsálem. És Dávid tudta. Amikor pedig egész Izrael királya lett, az első dolga volt Jeruzsálemért harcolni és megszerezni. Korábban nem volt az övék, jebuzeus város volt.

Hiszem, hogy ebben a teremben vannak olyanok, akiknek a szíve olyan, mint Dávidé. Nem hibátlanok, de hőn szeretik Urukat és Megváltójukat, első szeretettel akarják szeretni Őt, el akarnak hagyni mindennemű fogságot, el akarják hagyni a felekezeti megosztottságot, az önzés szeretetlenségét, és eljönni arra a helyre, ahol a testvérek szeretik egymást, és szilárdan ragaszkodnak a Fejhez, aki Jézus. Első helyet adnak Neki mindenben, és arra törekednek, hogy a Házát dicsőséggel töltsék meg.

Az Úr azt mondta, hogy az Ő Atyja dolgaival kell foglalkoznia; a Lukács 19-ben pedig elmondja a minák történetét, mely szerint az uruk minden szolgának egy-egy minát adott, és azt mondta, kereskedjenek, amíg vissza nem jön. Milyen kereskedésről van itt szó? Az Atyánk dolgairól. Az Úr ügyéről. Mi az Ő ügye? „Fel fogom építeni a gyülekezetemet” (az ekklézsiámat, Mt 16,18). Egybegyűjtöm az élő köveket. Kihívom a népemet a fogságból, egy maradékot, és arra a helyre viszem őket, amelyet kiválasztok. Krisztusban. És fölépítem őket szeretetben, és közöttük lakozom, és megtudják majd, hogy szerettem őket. Valami kicsinységnek tűnik, de az értéke Isten számára felbecsülhetetlen. De munkálkodnia kell bennünk, máskülönben büszkévé válnánk, nem igaz? Tudjuk, hogy Pálnak is tövis adatott a testébe, hogy megőrizze attól, hogy elbizakodottá váljon.

Ezen a csodálatos helyen tehát ér ugyan minket szenvedés, de az Úr odahelyezi a nevét, hogy ott lakozzon, és az Ő kegyelméből mi is megmaradunk ott; felnövekedünk, mint fiak, felnövekedünk az idősebb testvérünk teljességébe, hogy sok fiakat vezethessen dicsőségre. Ez az a munka, amelyet az Úr ma végez, ez az, amit közöttünk tesz, és ez az, amire érdemes az életünket odaszánni. Újra és újra és újra. De hogy elkezdődjön, ahhoz oda kell adnunk egyszer! És minden napot azzal kezdeni: Itt vagyok, Uram, itt a Te szolgád.

Ezzel zárom, mert hosszúra nyúltunk: amint elérkezünk erre a helyre, Filadelfiába, szilárdan meg kell állnunk az Úrban. Mert az ellenség jönni fog, és mindent megpróbál, ami csak tőle telik, hogy kimozdítson innen. Megpróbálja elérni, hogy meghidegüljön a szeretetünk, megosztást, szakadást próbál okozni közöttünk, megpróbálja felszítani a hústest kívánságait, de az Úr azt mondja: eljövök hamar, tartsd meg, amid van, hogy senki se vegye el a koronádat!

Ragaszkodjunk tehát szilárdan ahhoz, amit az Úr végez, hagyjuk, hogy még többet tehessen, és az Úr áldjon meg benneteket, és nem csak itt, Nagyváradon, hanem lehessen élő az Úr tanúbizonysága nagyon sok más helyen is. Az Úr közel, és lehet, hogy fel akarja gyorsítani a munkát. Ámen.

Nagyvonalúság és szeretet a hibákkal szemben

“Azt hiszem, hogy egy kicsit nagyvonalúbbnak kellene lennünk embertársaink tökéletlenségeivel szemben. Tudom, hogy lehetetlen nem észrevenni ezeket, amikor ott vannak közvetlenül előttünk; és azt sem tudjuk megakadályozni, hogy akaratlanul is véleményt ne alkossunk másokról. Senki sem tagadhatja, hogy mások tökéletlensége sok kényelmetlenség okozója. De elég, ha készek vagyunk türelmesnek lenni a tökéletlenségekkel szemben, akár súlyosak, akár enyhébbek. Ne hagyjuk, hogy elforduljunk az emberektől hibáik miatt!

Ha van a tökéletességnek jele, ez az, hogy el tudja viselni mások tökéletlenségeit – képes alkalmazkodni; mindenkinek mindenné lesz. Olykor a legmeglepőbb hibákat vesszük észre egyébként jó emberekben, de ezen nem szabad meglepődnünk. Legjobb figyelmen kívül hagyni ezeket, és hagyni, hogy Isten a Maga időzítése szerint foglalkozzon velük; ha mi vesszük kézbe, úgy járhatunk, hogy végül a búzát is kitépjük a konkollyal együtt. Arra jutottam, hogy Isten még a legszellemibb emberekben is meghagy bizonyos gyengeségeket, amelyek esetükben teljesen valószerűtlennek tűnnek. Mindannyiunkra igaz ez. És mindannyiunknak késznek kell lennünk hamar felismerni a saját tökéletlenségeinket, és hagyni, hogy Isten vegye kézbe ezeket.

Mi magunk pedig küzdjünk azért, hogy türelmesek legyünk mások gyengeségeivel, hiszen tapasztalatból tudjuk, milyen keserűen fájdalmas, amikor kiigazítanak minket. Mindent tegyünk meg tehát, hogy minél kevésbé okozzunk fájdalmat – de nem mondom, hogy túl sűrűn javítgassunk másokat. Ez nem a mi dolgunk. A mi dolgunk az, hogy megálljunk és megnyugodjunk, amikor hibákat fedezünk föl a másikban, és hajlanánk afelé, hogy megszakítsuk vele a közösséget. Nekünk ezt a problémát kell kezelnünk.”

(Let Go – Fénelon, Letter 24)

“Tövis adatott a testembe” – a terhek áldásai – J.R. Miller

Kevés olyan ember van, akinek ne lenne valamilyen testébe vájódó „tövise”. Van, aki a beszédében akadályozott, más a látásában, megint másnak pedig a hallásával vannak gondjai. De lehet sántítás, vagy valamilyen lassú lefolyású, de gyógyíthatatlan betegség is; alkati félénkség vagy túlzott idegesség; valamilyen testi deformáció, esetleg nehéz természet. Lehet „tövis” az otthon is, ha az hideg, szeretetlen, ellenséges; de lehet egy szeretett ember életében megjelenő szomorúság vagy erkölcsi bukás; esetleg egy hamisnak bizonyult barátság vagy egy viszonzatlan szerelem miatti keserű csalódás is. Kinek ne lenne meg a maga „tövise”?

Sosem szabad elfeledkeznünk róla, hogy bizonyos értelemben a „tövisünk” a „Sátán angyala”, aki a tövissel ártani akar nekünk, háborgatni a békességünket, megrontani bennünk az isteni szépséget, megtörni a Krisztussal való közösségünket. Másfelől azonban, Magának Krisztusnak a szerető szándéka is benne van ebben a tövisben. Azt akarja, hogy áldás legyen a számunkra. Azt szeretné, ha megtartana bennünket alázatban – és megóvna a hiúságtól; vagy az a szándéka vele, hogy meglágyítsa a szívünket és még szelídebbek legyünk. Azt akarja, hogy a környezetünk kellemetlen dolgai mennyei gondolkozásúvá fegyelmezzenek bennünket, nagyobb önuralmat adjanak, segítsenek megtartani a szívünket lágynak és szeretőnek a keménység és szeretetlenség közepette. Azt akarja, hogy a fájdalmunk kitartásra és türelemre tanítson, a szomorúságunk és a veszteségünk pedig hitre.

A „tövis” tehát vagy áldásunkra van, vagy jóvátehetetlen kárt okoz – hogy mi történik, az tőlünk függ. Ha hagyjuk, hogy felzaklasson; ha dühöngünk, ellenállunk és panaszkodunk; ha elveszítjük a hitet és elcsüggedünk – tönkreteszi az életünket. Ha azonban hittel elfogadjuk, hogy a „tövis” a maga csúf terhével áldást tartogat számunkra; ha türelmesen, engedelmesen, morgolódás nélkül vesszük; ha a kegyelemtől várjuk, hogy megtartsa a szívünket nemesnek és igaznak a próbák, a kísértés és a szenvedés között – akkor jót fog munkálni, és keserűségéből édes gyümölcs terem. Miénk a felelősség, és úgy kell a „tövisünkhöz” és Krisztushoz viszonyulnunk, hogy abból jó és növekedés, nem pedig rossz és kár következik a számunkra. Az ilyen gyengeség csak akkor lesz áldássá, ha győzelmet aratunk fölötte a Krisztusba vetett hit által.

J. R. Miller, A gyengeség áldása

A Jézus után vágyódó szív

„Az angyalok megszólították Máriát: „Miért sírsz, asszony?” Ő így válaszolt: „Mert elvitték Uramat, és nem tudom, hová tették.” (Jn 20,13; EFO)

Mária nem gondolt arra, hogy Jézus feltámadt. Máté evangéliumában az Úr négyszer jelentette ki a tanítványoknak, hogy miután meghalt, fel fog támadni a halottak közül, Mária mégsem emlékezett rá. Azon a napon tehát minden reménye összetört, és egyedül csak az Úr testét kereste. Tudatlansága ellenére azonban az Úr megmutatta Magát neki, az Őiránta való egyedüli vágyakozása miatt.

Az Úr azért jelent meg Máriának, hogy megelégítse azt a szívet, amely Őutána éhezett és szomjazott. Volt tehát egy szív, amelyet teljesen csak az Úr utáni vágy töltött ki, ezért Ő lépett, hogy találkozzanak. Ha lehet így mondani, nem akkora nagy baj, ha kicsit hiányos a tudásunk; ha viszont olyan szívünk van, amely felindítja az Urat, az a legértékesebb dolog.
Watchman Nee

Gondolatok a vezetésről (Jessie Penn-Lewis)

Eredeti: Hints on Guidance

„Mert akiket Isten Szelleme vezet, azok Isten fiai. Hiszen nem a rabszolgaság szellemét kaptátok ismét a félelemre, hanem a fiúság szellemét, mely által kiáltjuk: „Abba, Édesatyánk!” (Róma 8,14-15, Konkordáns fordítás).

„Mihelyt pedig fiakká lettetek, kibocsátotta Isten az Ő Fiának Szellemét a szíveinkbe, aki így kiált: „Abba! Édesatyánk!” (Gal 4,6; Kf.)

Mindannyian megkapjuk a gyermekség szellemét, amikor a Szent Szellem a szívünkbe költözik, s ez annak mértékében mélyül egyre inkább, amennyire a régi életet annak minden szolgai félelmével a kereszthez hozzuk és Krisztus halálába helyezzük; azt mondhatjuk tehát, hogy a Szent Szellem vezetése azoké, akik egyre inkább kisgyermekké lesznek. Mindaddig, amíg a feltámadott Úrral egységben, Jézus Szellemének folyamatos áradását kapjuk, egyre inkább megtanulunk gyermekekként az Atyával járni – hűséges Szellemétől való függésben, amellyel kicsinyeit vezeti, és akaratában megtartja.

A Szent Szellem soha nem indít az írott Igével ellentétes dolgokra; az Igében és az Isten gyermekében lévő Szellem mindig összhangban van.

A Szellem tanúbizonysága mindig a miénk, ha Isten akaratában járunk. Képesnek kell rá lennünk gyorsan felismerni az Ő pecsétjét, amikor leteszteljük minden egyes lépésünket, és ébernek, hogy a legelső gyanús jelre engedelmeskedjünk, amely azt sejdíti, hogy nem az Ő akarata szerint mozdultunk. A Szellemnek mindig határozott célja van az iránymutatásaival, és nem pazarolja fölöslegesen sem az idejét, sem az erejét azoknak, akiket vezet.

Nem helyénvaló, ha tévedhetetlenül meg vagyunk győződve minden egyes lépésünkről a vezetést illetően. Jobb csendesen járni Istennel, és hagyni, hogy Ő a Maga által választott módon bizonyítsa be másoknak, mennyire gyakorlott kézzel bánik velünk.

Ha Isten megmutatta nekünk a ránk vonatkozó tervét, vigyázzunk, hogy ne mi határozzuk meg az időzítést, se ne feltételezzük, hogy minden azonnal megvalósul. Ne feledjük, hogy tévedhetünk a terv valós mibenlétét illetően, és könnyen anyagiasíthatjuk, ami pedig szellemi.

Óvakodjunk „szövetségkötés” címén üzletelni Istennel! „Ha Te…, akkor én..!” A későbbiekben az ilyen szerződés megbilincselheti a lelket, és nem lesz képes felismerni Isten friss kijelentéseit. Ő annyit ígért, hogy mindig csak a következő lépést mutatja meg.

Sohase féljünk elismerni, ha hibáztunk! Isten Szelleme ott lakozik, ahol becsületes őszinteség van. Hiszen csak cserépedények vagyunk, a Szellem vezetése pedig oly könnyen ellenőrizhető. Sokkal jobb rájönni, hogy tévedtünk, mint hogy szégyent hozzunk Istenre azzal, hogy olyasmit tulajdonítunk Neki, amit mi csináltunk, félreértésből.

Ne várjunk különleges vezetésre, amikor csak Isten írott Igéjét kell ismernünk! Az Apostolok cselekedeteiben megvalósulva láthatjuk a Szellem hatalma alatti és az Istennek teljesen átadott élet általános alapelveit; Pál apostol leveleiben pedig a Szellem gondolatainak a mindennapi élet gyakorlati részleteire kiterjedő alkalmazását figyelhetjük meg. Szorgalmasan kutassuk az Írásokat, és a kapott világosságnak megfelelően azonnal engedelmeskedjünk is.

Beleeshetünk abba, hogy annyira meg akarjuk tudni, hogy „Mi Isten akarata?”, hogy közben elmulasztjuk megtenni azt. Ha teljesen átadtuk az életünket Neki, bízhatunk benne, hogy akarata szerint fogja bennünk munkálni tervét óráról órára, nekünk csak az adott pillanat feladatainak kell teljes szívből nekifeszülnünk (Fil 2,13).

Istennek ne csak az indítására, de a visszatartására is figyeljünk! „De Jézus Szelleme nem engedte őket” (ApCsel 16,7). A „hang” csak akkor hallatszik majd, ha „elhajolsz” (Ézs 30,21): ha egyenesen az Ő akaratának ösvényén járunk, Atyánk ezt mosollyal nyugtázza, és a szívünk békességben van.

Az írott Igét a Szellemnek kell megvilágosítania számunkra. Ha a saját gondolatainkkal telve közelítjük meg, a saját elképzeléseinket fogjuk beleolvasni is. Alázattal várjunk Istenre, hogy a saját könyve értelmezését nekünk kijelentse.

Soha ne kapkodjunk! Mindig van idő mindarra, ami Isten akaratában szerepel. Az egyik nap várakozása fényt deríthet olyasmire, amiből kiderül, hogy milyen közel voltunk hozzá, hogy valami súlyos hibát kövessünk el. Az Istennel való járás igen lassúnak tűnik, hatásaiban azonban nagyon is erőteljes, mert nincs benne kárba veszett energia.

A teljesen Isten hatalma alatt lévő lelkeknek a Szent Szellem mély nyugodalmat ad minden dologban, amely egyetértésben van az Ő gondolataival. Legbiztosabb, ha soha nem hozunk meg olyan döntést, amellyel kapcsolatban nincs tökéletes békessége a szívünknek és gondolatainknak.

VEZETÉS NEHÉZ IDŐKBEN

  1. Határozottan bízzuk a különleges nehézséget Istenre! „Hagyd az Úrra utadat, bízzál benne, mert ő munkálkodik” (Zsolt 37,5).

  2. Erős hittel kapaszkodjunk Isten hűségébe, sosem feledve, hogy Ő az Atya, és mint ilyen, mindig képes gyermekét vezetni. „Aki Isten elé járul, hinnie kell (…) és megjutalmazza azokat, a kik Őt keresik” (Zsid 11,6).

  3. Figyeljünk rá, hogy minden személyes elképzelésünket őszintén, szívből letegyük, és készek legyünk rá, hogy Isten úgy vezessen, ahogyan Ő látja jónak. „Az igazságszeretőket becsületességük vezeti” (Péld 11,3).

  4. Isten akarata minden útmutatásának a jelenlegi világosságunk (megértésünk) szerint engedelmeskedjünk!

  5. Bízzunk a Szent Szellemben, hogy Ő adjon nekünk ép és józan gondolkodást, és így vizsgáljuk meg az adott nehézséget minden szemszögből; elsőként, hogy miképpen érinti Isten királyságát, másodikként, hogyan érinti a mások iránti feladatainkat, harmadikként pedig, hogy hogyan érint minket (Zsolt 25,9).

  6. Hagyjuk az egészet az Úrra, annak nyugodt bizonyosságával, hogy Ő munkálkodik, mi pedig közben végezzük el a következő előttünk álló feladatot (Zsolt 32,8; Mt 9,28-29).

Elhagyván a tejnek italát – Szabó Zoltán

Elhangzott: 2012. december 1-én.

Zsid 5,12-6,3: „Mert noha ez idő szerint tanítóknak kellene lennetek, ismét arra van szükségetek, hogy az Isten beszédeinek kezdő elemeire tanítson valaki titeket; és olyanok lettetek, akiknek tejre van szükségetek és nem kemény eledelre. Mert mindaz, aki tejjel él, járatlan az igazságnak beszédében, mivelhogy kiskorú: Az érettkorúaknak pedig kemény eledel való, mint akiknek mivoltuknál fogva gyakorlottak az érzékeik a jó és rossz között való különbségtételre. Annakokáért elhagyván a Krisztusról való kezdetleges beszédet, törekedjünk tökéletességre, nem rakosgatván le újra alapját a holt cselekedetekből való megtérésnek és az Istenben való hitnek, a mosakodásoknak [más fordítás szerint bemerítkezéseknek], tanításnak, kezek rátevésének, holtak feltámadásának és az örök ítéletnek. És ezt megcselekesszük, ha az Isten megengedi.”

„Mindaz, aki tejjel él, járatlan az igazság beszédében.” Gyerekkoromtól kezdve nagyon szerettem a tejet, annyira, hogy még felnőttként is, egészen harminchét éves koromig szinte minden reggel tejet vagy kakaót reggeliztem. Amikor azonban kezdtek emésztési problémáim lenni, nem akartam elfogadni, hogy kész, vége a kedvenc reggelimnek. Végül, amikor az orvos tanácsára abbahagytam a reggeli tejivást, csak ültem reggel a konyhában, és nem tudtam mit kezdeni, nem tudtam, hogy mit reggelizzek.

Ez jutott eszembe, amikor elém jött ez az Ige. Jó a tej, megvan a szerepe, megvan az ideje, de egyszer a hívő ember meg kell, hogy váljon tőle. Ez nagyon nehéz. Nem tudom, volt-e valakinek ilyen étrendi megszorításban része, hogy az orvos valamire azt mondta: többet ebből ne – utána talán az tűnt a legjobbnak, amit nem lehetett.

Mi a számunkra a tej? „Krisztusról való kezdetleges beszéd”, „nem rakosgatván le újra alapját holt cselekedetekből való megtérésnek, az Istenben való hitnek, a mosakodásokról való tanításnak, kezek rátevésének, holtak feltámadásának, örök ítéletnek.” Ezek mind nagyon lényeges, központi dolgai az evangéliumnak. De maga az Ige mondja, hogy ez a tejnek itala.

A héten a kezembe került egy idézet, attól a szerzőtől, akinek magyarul is megjelent egy könyve, Krisztus megtartó élete címmel. A neve W. Ian Thomas, és a múlt század ötvenes éveiben élt Angliában. Eljutott Amerikába, ahol több gyülekezet is meglátogatott, és mikor hazatért, valaki megkérdezte, hogy mi volt a benyomása? Azt felelte: „Hát, ahol jártam Amerikában, a testvérek mind annak örültek, ha ismerős dolgokat hallottak. Akkor mondták, hogy ó, igen, ámen, úgy van. Ám amikor olyat hallottak, amit nem ismertek, akkor fölvonták a szemöldöküket, és azt mondták: ez nem valami tévtanítás?”

Ha valaminek nincs tejíze, akkor mi történik? És ez az Ian Thomas azt mondja: Úgy tapasztaltam, hogy ott, ahol jártam, a testvérek nem azzal a nyitott szívvel jönnek az alkalmakra, hogy „mire akar az Úr engem most tanítani?”. Nem ismerős ez a helyzet? Sok gyülekezet van, nem csak Amerikában, hanem sokkal közelebb is; ahol ha az hangzik el, ami már elhangzott százegyszer, vagy ezeregyszer, akkor bólogatnak, hogy igen, ámen, úgy van. De ha valami ettől különbözik?

Az Úr személyesen akarja megvizsgálni az életünket, hogy mi hogyan állunk ezzel a szellemi diétával. Bennünk van-e állandóan az a vágy, hogy „Uram, ez csodálatos, amit megtapasztaltam, amire eljuttattál, amit kijelentettél Önmagadból, meg amit megláttattál – de még az útnak nagyon a kezdetén vagyok, mi a következő lépés?”

Ha valahogyan hiányzik huzamosabb ideig belőlünk ennek a tudata, hogy szükség van arra, hogy előrébb lépjek, akkor belekerülünk abba a helyzetbe, hogy újra meg újra meg újra lerakosgatjuk, elismételjük azt, ami egyébként jó, ami egyébként helyes, vagy akár igeszerű is lehet. De ha egy háznak újra meg újra csak az alapját rakják le, abból nem lesz lakóhely soha.

Mondtam én is biztos többször is, meg hallottam sokszor másoktól is, hogy de hát én már ennyi éve vagyok hívő. Mintha az évek múlásával mindenképpen együtt járna az érettség is, de vajon így van ez? Lássuk, mit mond az Igének ez a része erről: „már tanítóknak kellene lennetek”. Most ne arra gondoljunk, hogy akkor én írok egy teológiai könyvet, elmagyarázok, kivesézek különböző témákat. Hanem amikor a gyülekezetben, vagy bárhol egy másik testvér mellém kerül, akinek van egy kérdése, rajtam keresztül megkaphatja az Úrtól a választ? Ezt jelenti tanítónak lenni. Ha van egy kérdése valakinek, akkor ha velem találkozik, nem csak még mellégyűlnek a kérdőjelek? Biztos tapasztaltátok ezt, hogy valakivel beszélgettem, és végül azt se tudtam, hol áll a fejem. Mert nem választ kaptam, hanem még több kérdést. Ezek mércék, amelyek megmutathatják azt, hogy tényleg hol állok.

„Arra van ismét szükségetek, hogy titeket tanítson valaki az Isten beszédeinek alapelemeire, mert olyanokká lettetek, mint akiknek tejre van szükségük, nem kemény eledelre. Aki tejjel él, járatlan az igazság beszédében.” Pontosabb fordítás szerint ez valójában nem is az igazság, hanem az igazságosság beszéde. Sokat forgattam ezt a szívemben, hogy mit jelent számomra az igazságosság beszéde? Ha nagyon nagy vonalakban akarom körülírni, akkor azt, hogy az életemen mit változtatott az, amit megismertem Isten Igéjéből?

Mindannyian megtapasztaltuk hívő életünk során – van, aki már az elején, van, aki később – az Úr csodálatos szabadítását. Mindenki bizonyságot tudna tenni nagyon nagy dolgokról, hogy az Úr milyen terhet vett le, mit változtatott meg, mi az, ami többet nem volt probléma. De testvérek, van száz meg egy dolog az életünkben, ahol az Úr nem nyúlt közbe egy pillanat alatt, hanem az Igéje által nevel oda bennünket, hogy azt kinőjük. Hogy állunk ezekkel a dolgokkal? Ez is egy mérce abban, hogy tejjel élünk-e, szellemi tejjel, vagy pedig elhagytuk ezt.

A 11. részben Mózesről mond egy mondatot itt az Ige. Zsid 11,24: „Hit által tiltakozott Mózes, midőn fölnövekedett, hogy a fáraó lánya fiának mondják.” A kicsi Mózes a királyi családban nőtt fel, s ő volt az ifjú reménység. De róla tudták azt Izrael népében, hogy ő nem egyiptomi, hanem ő a mienk. S várták, hogy mikor vall színt ez az ember. És eltelt egy nap, meg egy év meg több év, és az Izrael fiaihoz tartozó Mózes, aki maga is tudta ezt, mert az édesanyja nevelte; tudta azt, hogy Isten népéhez tartozik, de úgy viselkedett, mint az egyiptomi emberek. Értjük ennek a szellemi jelentését? Egészen addig viselkedett úgy, amíg fölnövekedett.

Ismerős ez a belső vívódás meg belső harc, hogy tudom, hogy nem így kellene, tudom, hogy nem itt a helyem, tudom, hogy nem ez a dolgom, de valahogy nem megy? A növekedés az, hogy amikor kezdem elhagyni a tejet és mással táplálkozom, az végül oda vezet, hogy eljön a nap, amikor azt mondom: én nem vagyok egyiptomi, én nem ide tartozom. Színt vallok, ami igaz valóság bennem, a szívemben, és ezt föl tudom vállalni nyíltan, kívül is.

Ingázom a munkahelyemről, kb. hatvan kilométert naponta, és mivel sokan tudják, sokszor megkérnek, hogy vigyek el egy csomagot, vigyek el egy gyereket a nagyszülőhöz stb. Pár évvel ezelőtt egy nyári este telefonált egy testvérnő, hogy a kisfiát meg a kislányát el kellene vigyem a nagymamához. Jöttek a gyerekek, és a belvárosból kellett a sűrű délutáni csúcsban kifelé autózni. Amikor végre kiértünk, és tudtunk beszélgetni, a kisfiú, tíz éves, megszólít: „Zoli bácsi! Nem, nem, csak… Zoli!” Nagyot néztem, mondom, mi történt? És megkérdeztem: „Miért vontad vissza a bácsit?” Azt mondja: „Én már nagyfiú vagyok, és nem kell senkinek azt mondjam, hogy bácsi!” S később ezen elgondolkoztam, hogy a gyereknek a papája külföldön dolgozott, és valószínűleg, amikor elment, azt mondta: nézd, te vagy a legnagyobb a családban, nagyfiú vagy, figyelj a húgodra, édesanyádra stb. És ő ebből ezt az egyet már megtanulta: ha én már nagyfiú vagyok, akkor nem kell senkit bácsizzak. Nem ezzel lett ő nagyfiú, hogy nem az mondta, hogy Zoli bácsi (persze derültem rajta útközben, mert azért csak kicsúszott háromszor-négyszer, hogy Zoli bácsi, de mindig visszavonta). Tehát nem így hagyjuk el a gyermekkort, nem így kerülünk közelebb az érett korhoz.

Mint mondtam, ez a kiút: megkérdezni az Úrtól újra meg újra: Uram, mi a következő lépés? Ez szép, ez jó, ez csodálatos – de nem a cél, ahol vagyok. Amikor megrekedünk, amikor nem látjuk ennek a szükségét, hogy kell valami több, hogy az Úr ennél sokkal többet készített el, akkor elkezdjük újra meg újra lerakosgatni az alapokat. És olyan szomorúan veszem észre néha másokban, meg még szomorúbb, ha az Úr engem döbbent rá, hogy megint újra meg újra lerakosgatok valamit.

Az Úr mindig kész arra, hogy tanítson bennünket. A Rómabeliekhez írt levélből került elém a múlt héten egy Ige, és ez egy olyan Ige volt, amelyet sokáig félve olvastam, mert valahogy úgy éreztem, hogy annyira nem vagyok ott, hogy nem is értem, hogy lehetséges ez. Róma 5,1-3: „Megigazulván azért hit által, békességünk van Istennel, a mi Urunk Jézus Krisztus által, Aki által van a menetelünk is hitben ahhoz a kegyelemhez, amelyben állunk; és dicsekedünk az Isten dicsőségének reménységében. Nemcsak pedig, hanem dicsekedünk a háborúságokban is”. „Dicsekedünk az Isten dicsőségének reménységében”. Mindenki, akit az Úr megragadott, akinek új életet adott, abban benne van ez a dicsekvés. Lehet, hogy egy kicsit túlzónak érezzük ezt, hogy „dicsekvés”, de bennünk van egy-egy ilyen öntudat, ez a mennyei öntudat, vagy a mennyei polgárjognak a büszkesége, a dicsekvése. Ehhez nem kell semmi más, csak az, hogy az Úrtól életet nyerjünk.

De ki az, aki dicsekedik a háborúságokkal is? Nem mondom, hogy nincs olyan, de ha háborúság – Károli így mondja, de ez szorongattatást, nyomorúságot, megpróbáltatást, nyomást jelent (a „Nagy Nyomorúság” kifejezésnek is ez a szó az eredetije) – szóval ismertek sok olyan hívő embert, aki boldogan beszél a nehézségről, amin át kell mennie? Nem nagyon nyüzsögnek az ilyen hívő emberek, nem? „Nem csak pedig, hanem dicsekedünk a háborúságokban is, tudván, hogy a háborúság békességes tűrést nemz.” Testvérek, ez egy nagyon nehezen lefordítható igevers. Magyarul talán a Csia-féle fordítás közelíti meg, így mondja: „hanem dicsekedhetünk a nyomorúságokkal is, miután tudjuk, hogy a nyomorúság állhatatosságot munkál”. Utánanéztem bibliai szótárakban, és itt egy olyan igeidő van, ami olyasmit fejez ki, ami a múltban történt, és az eredménye kihatással van a mára, a jelenre. Ha nem ragaszkodunk a „tudván” szóhoz, akkor magyarul jobban odaírhatjuk, hogy „miután megtanultuk, hogy a háborúság békességes tűrést nemz”.

Amikor először nyomorúságba kerülök, valami nyomás alá, valami nagyon nemszeretem dologba, akkor kézzel-lábbal kapálózom, imádkozom: Uram, szabadíts meg! Nem ezt teszem? Ezt teszem. És az Úr megszabadít, mert látja, hogy mást nincs mit csináljon, mert… – ennyit tudok. És másodjára, és harmadjára… és az Úr valamilyen módon elkezd arra tanítani, hogy ez nem azért van, mert valamit elrontottál, és nem is azért van, mert mások gonoszok; nem azért van, mert az Úr elfeledkezett rólad, nem azért van, mert a Sátán legyőzött, vagy nem tudom, még milyen ok, hanem azért van, mert ez valamit elvégez benned. És amikor Isten kegyelméből egy kisebb nyomorúság egy kicsi változást kimunkál bennem, akkor elkezdődött ez a tanulási folyamat. Biztos, hogy vannak olyan hívők, akik hamar megértik, hamar megtanulják. Vannak olyanok is, mint én, akik nehézfejűek, nagyon nehezen tanulnak.

De az Úrnak van elég türelme hozzánk. És újra meg újra egy kicsit mindig emeli a szintet, kicsit többet, míg megtanuljuk azt, hogy ha itt, ebben a helyzetben türelmesen alávetem magam az Úr akaratának, nem kapálózom, nem szabadulni akarok, hanem azt mondom, Uram, legyen meg a Te akaratod, mert az a jó, akkor elvégzi a szorongattatás munkáját bennem, megtanulom azt, hogy a nyomorúság az békességes tűrést nemz, a békességes tűrés pedig próbatétel. Több angol fordítás úgy mondja ezt, hogy „experience”, tapasztalat.

A fiam, aki másodéves egyetemista, azt mondja, hogy már munkába kell álljon tanulás mellett, mert nem lesz elég csak az oklevél, a diploma, mert mindenütt azt kérdezik, hogy milyen tapasztalattal rendelkezik? Testvérek, az igazi érték, amit az Úr munkál bennünk, nem az, amit megtanulok, nem az, amit megértek, meg összefüggések, meg folyamatok, meg minden – hanem az az Úrral való járásnak a tapasztalata.

Tudjátok, sokszor előfordul, ha ismeretlen helyre utazunk, hogy hiába van térkép, GPS, meg miegymás, ha fölhívom azt, aki ismeri az utat, sokkal biztosabb útmutatást kapok pár másodperc alatt, és célba vezet. Ezt jelenti a tapasztalat. Az Úrral, mikor átmegyek bizonyos nehéz dolgokon, kialakít valami olyasmit, amit nem lehet mástól megtanulni, amit nem lehet átadni, amit személyesen kell mindannyiunkban az Úr kimunkáljon – és az Úr munkálja ezt.

„A tapasztalat pedig reménységet, a reménység pedig nem szégyenít meg”. A tapasztalat azért munkálja a reménységet, mert ha eljutottam oda, hogy megtapasztaltam egyszer, hogy akármilyen kilátástalan helyzetben ott van az Úr, és valamit Ő munkál, akkor a következő alkalommal már tudom azt. Ott van az a reménység, hogy most nincs mindennek vége; hogy most nem a tönkretételemre megy ki a játszma, hanem az Úr végez valamit.

Múlt vasárnap ezt megosztottam a testvérekkel odahaza, és úgy láttam, hogy többen vették, értették, örültek. De egy olyan zaklatott hét következett, hogy bebizonyosodott: az Úr legtöbbször az igei világosságot, a megértést egy gyakorlati próbatétellel követi. Az van most a szívemben, hogy ha ezt kaptam, meg megosztottam most veletek, ha következik a ti sorotok is ebben, akkor az Úr kegyelméből jusson az eszünkbe, hogy az Úr akar leszoktatni a tejről, valami keményebb eledelre; valamit ki akar munkálni. És ha belekapaszkodva megmaradunk, alatta maradunk, akkor megvalósul bennünk ez a nagyon értékes, ez az egyedi meg pótolhatatlan, meg másképpen beszerezhetetlen valami, ami az Úrral való tapasztalatot, a megtapasztalást jelenti. Ha átalmegyünk ilyen dolgokon, úgy válunk képessé másoknak segíteni, úgy válunk képessé megmutatni az utat az Úr felé.

Az Úr áldjon meg bennünket, hogy tudjunk Rátekinteni, és minden nap meglépni azt a következő lépést. Ámen.

A bennünk lakozó, őszinte hit – Tom Finley

Eredeti: The sincere faith within you

„Eszembe jut, milyen igazi és őszinte [képmutatás nélküli – (Újf.)] hit lakik benned. Ugyanez a hit élt előbb nagyanyádban, Lóiszban, majd édesanyádban, Eunikében, és meg vagyok győződve róla, hogy benned is.” (2Tim 1,5 – EFO)

Milyen érdekes gondolatot olvasunk itt Páltól: hogy őszinte hit lakhat bennünk. Szemlátomást ez olyan valódi és élő hitre utal a hívőben, amely Istenben való bizalmat és biztos meggyőződést ad, és kihat a hívő egész életére és szolgálatára.

Az angol „Amplified Version” szerint (magyarra fordítva): „Eszembe jut őszinte és képmutatás nélküli hited [hogy a teljes személyiségeddel Istenre hagyatkozol Krisztusban; az Ő hatalmába, erejébe, bölcsességébe és jóságába vetett feltétlen bizalommal és meggyőződéssel], amely először nagyanyádban, Lóiszban [az ő szívében] élt, meg anyádban, Eunikében, és most [teljesen] meg vagyok győződve róla, hogy benned is (lakik).”

Mi igazi és élő, nem pedig színlelt hitre vágyunk. Az ember könnyen „templomba járhat” úgy, hogy a hitet csak színleli, úgy viselkedik, mintha hitben járna. Az ilyenek lehetnek hamis testvérek, akik részt vesznek a keresztények összejövetelein, de lehetnek olyan hívők is, akik kiestek az élő Isten jelenlétéből. A Zsidókhoz írt levél figyelmeztet bennünket ezzel kapcsolatban (Zsid 3,7-8;12).

Milyen lépéseket tehetünk vajon hívőkként, hogy a bennünk lakó hit élő legyen? Hadd javasoljak erre az Igéből néhány dolgot!

„Hit nélkül ugyanis nem lehet Isten tetszését elnyerni. Aki Istenhez közeledni akar, annak hinnie kell, hogy Isten létezik, és abban is, hogy Isten megjutalmazza az őt keresőket.” (Zsid 11,6 – EFO)

Feltűnt-e vajon valaha, hogy a hit nem csak egyedül az Istenben való hitről szól, hanem arról is, hogy Hozzá jövünk és keressük Őt? Az élő hit azt jelenti, hogy az élő Istennel vagyunk kapcsolatban. Ehhez azonban meg kell tennünk azt a lépést, hogy teljes szívünkkel keressük Őt! Hogyan jöhetünk mégis a szent Istenhez úgy, hogy közben bűn lakozik bennünk, és továbbra is követünk el bűnös tetteket?

„Mivel pedig, atyámfiai, teljes bizalmunk van a szentélybe való bemenetelhez Jézus Krisztus vére által, azon az új és élő úton, amelyet ő nyitott meg előttünk a kárpit, vagyis az ő teste által; és mivel nagy papunk van az Isten háza felett: járuljunk azért oda igaz szívvel és teljes hittel, mint akiknek a szíve megtisztult a gonosz lelkiismerettől, a testét pedig megmosták tiszta vízzel.” (Zsid 10,19-23a, Újf.)

Az Isten jelenlétébe egyedül akkor lehet bizalmunk belépni, ha hisszük, hogy egyedül Jézus vére az, amelynek alapján Isten elfogad bennünket. Nem bízhatunk a saját sikereinkben, de nem is kell visszahátrálnunk Istentől a kudarcaink miatt! Sokkal inkább jöjjünk oda Hozzá bizalommal, mert van egy út, amelyet Ő készített számunkra – ez pedig nem más, mint Jézus vére. Helyezzük hitünket teljesen az Ő vérébe, hiszen ez a jogszerű, Isten által elismert és elfogadott bejárat az Ő szentélyébe! Hinnünk kell továbbá – teljes bizalommal –, hogy Jézus a főpapunk, aki képvisel bennünket Isten jelenlétében, aki Pártfogónk az Atya előtt minden bűnünkért (1Jn 2,1-2).

A Zsidókhoz írt levél idézett szakasza szerint a teljes hitbeli bizonyosságunk alapja, hogy a szívünk meghintetett Jézus vérével, s ezáltal megtisztult a gonosz lelkiismerettől. Azt jelenti ez, hogy oda kell figyelnünk a lelkiismeretünk szavára, és minden bűnös cselekedetet őszintén meg kell vallanunk Istennek (1Jn 1,9). Aki nem figyel a lelkiismeretére, azt az a veszély fenyegeti, hogy a hitében hajótörést szenved (1Tim 1,19). További feltétel, hogy a testünk meg legyen mosva „tiszta vízzel”. Ez a bűnös cselekedetektől való külső megtisztulást jelképezi, amely a vér által meghintett szívünk belső megtisztulásával van párhuzamban. A külső megtisztulás a bennünket behálózó bűnök valódi elhagyását jelenti, Isten Szellemének ereje által (Péld 28,13).

Következik a hit tápláléka, ami Isten Igéje:

„A hit tehát hallásból van, a hallás pedig a Krisztus beszéde által.” (Róma 10,17 – Újf.)

Minél több időt töltünk Isten Igéjének olvasásával és az azon való gondolkozással az élő hit felé vezető lépéseink megtételével párhuzamosan, annál inkább erőre kap és lesz élettelibb a hitünk.

Végül pedig, hogy a hitünk élő is maradhasson, engedelmességben kell járnunk abban, amit Isten kimunkál bennünk:

„Ezért takarítsatok ki magatokból minden gonoszságot és aljas szándékot! Szelíden és alázattal fogadjátok szívetekbe Isten beszédét és tanítását, amely meg tudja menteni a lelketeket! Amit Isten mond, azt tegyétek is meg, ne csak hallgassátok! Ha csak hallgatjátok, de nem teszitek meg, becsapjátok magatokat.” (Jak 1,21-22 – EFO)

„Ugyanígy a hit is, ha cselekedetei nincsenek, halott önmagában.” (Jak 2,17 – Újf.)

Rögtön azután, hogy Pál hangot adott a Timóteusban lakozó hitbe vetett bizalmának, sürgette őt, hogy gerjessze fel – szítsa lángra – Isten benne lévő ajándékait, hogy a szelleme megerősödjön Isten friss és lendületes ereje által. Nekünk is lépéseket kell tennünk, hogy életben tartsuk a szellemünkben és szívünkben munkálkodó hitünket.

Keressük hát Istent Magát, amíg tart a ma! Higgyük, hogy teljes bizonyossággal jöhetünk Hozzá, ha Jézus vérében bízunk, hiszen ez az egyedüli alapunk az Isten szent jelenlétébe való belépéshez! Alkalmazzuk ezt a vért a saját szívünkre, hogy megtisztítsa a gonosz és romlott lelkiismerettől a bűneink őszinte megvallása által! Váljon szokásunkká Isten ereje által elhagyni a bűnt! Töltsünk időt az Ő Igéjével, tápláljuk magunkat vele, hogy erősítsük a hitünket általa. Olyan szívvel figyeljünk Istenre, amely – az Ő ereje által – engedelmeskedni vágyik mindabban, amit csak mond nekünk. Legyünk cselekvői az igének, nem csak hallgatói! Ha gyakoroljuk mindezeket, a hitünk élő lesz; és valóságként fog bennünk lakozni.