Rees Howells: Közbenjárás – az angliai csata

PDF: Rees_Howells_Intercessor-Battle_of_England-HU

(Részlet Norman Grubb: Rees Howells, Intercessor c., 1952-ben megjelent életrajzi könyvéből)

A következő közbenjáró harcra a légitámadások és az angliai csata krízise miatt került sor, amikor Göring megkísérelte megszerezni a levegő feletti uralmat, hogy ezzel előkészítse Anglia megszállását. [Rees Howells és imatársai] egyik létfontosságú kérdésben sem bíztak semmit a véletlenre, és nem hagyatkoztak pusztán olyan imádságokra, melyeket leginkább vaktában lövöldözésnek nevezhetünk. Mindent megvizsgáltak Isten jelenlétében, és az indítékokat addig rostálták, míg a Szent Szellem végül világosan megmutathatta szolgáinak, hogy milyen imát vár, amelyet majd meg fog válaszolni. Akkor a hit ráállt erre a kijelentett imádságra, és megragadta a győzelmet; és nem nyughattak addig, amíg Isten nem adott nekik bizonyosságot arról, hogy a hit diadalmaskodott, és biztos a győzelem. Nem csak annyiról volt szó tehát, hogy imádkoztak, és utána reménykedtek abban, hogy Isten meg fogja őket hallgatni. Az akkori összejöveteleken készített feljegyzésekből idézünk.

1940. szeptember 2-án Howells azt mondta: „Szeretném látni, hogy jogosan lehetünk-e szabadok az aggódástól, amikor itt vannak ezek a repülőgépek felettünk. Sietve beálltunk a résbe, hogy megmentsük a zsidó gyermekeket Hitlertől, amikor kitoloncolta őket [a háború kitörése előtt nem sokkal Hitler több ezer zsidó gyermeket toloncolt át a lengyel határon. Howells szívét a közbenjáráson túl arra indította az Úr, hogy vásárolja meg számukra Penllergaert, ezt a hatalmas és gyönyörű birtokot számos lakóépülettel, melyhez – imáikra válaszul – a szükséges összeget is rendelkezésükre bocsátotta az Úr. Itt helyezték el az üldözött zsidó gyermekeket, azokat, akiket a háború kitörése miatt még sikerült elhozni. Végül a Bibliaszeminárium is ezekbe az épületekbe költözött át.] Tarthatunk-e most igényt oltalomra az összes misszionáriusgyermek számára is? Ha a hitem nem felel meg ennek a mostani helyzetnek, a védelmük érdekében mindegyik gyermeket fel kellene vinnem az óvóhelyre ma este, és ottmaradnom velük. De nekünk is félnünk kell-e azért, mert mások félnek? Ha bíztam Istenben azért, hogy lehetővé teszi számunkra ezeket az épületeket, akkor most bízom Istenben azért is, hogy megőrzi őket. Szeretném, ha megalapozódnátok ebben a bizalomban. A hitünknek valódi alapra van szüksége, ha ezek a légitámadások hónapokig eltartanának. Tudunk-e bízni Benne, hogy megcselekszi a lehetetlent, ugyanúgy, mint ahogy a finanszírozás kérdésében teszi?”

„Egyedül attól félek, hogy esetleg nem ismerem föl Isten akaratát. Sokan félnek a következményektől. Ebben a kérdésben nagyon világosan kell fogalmaznom, mert Isten azt mondja: »Ha a következményektől félsz, ne gyere hozzám védelemért«. Nagy különbség van a következményektől való önös félelem és aközött, hogy azért szeretnénk Isten oltalmát, mert elvégzendő feladatunk van az Ő számára. Tényleg győzedelmeskedtünk-e?”

A Howells által említett óvóhely, ahová azt mondja, elvihetné a gyermekeket, arra a kötelezettségére utalt, hogy menedéket biztosít az akkoriban mintegy háromszáz nappali tagozatos diák számára. De a többi diákkal és a misszionáriusok gyermekeivel kapcsolatban, akik összesen mintegy hatvanan voltak (akik a szeminárium családjához tartoztak), az Úr azt mondta, hogy se óvóhelyre, se gázálarcra nincs szükségük (de mindenki teljesen szabadon élhetett bármelyikkel, ha akarta). Isten pedig teljes mértékben igazolta Howells helytállását a háború alatt azzal, hogy nem engedte, hogy egyetlen bomba is érinthesse a szeminárium területét, habár a város, stratégiai fontosságú kikötőjével együtt, igen súlyos légicsapásoknak volt kitéve. De nézzük tovább a napló feljegyzéseit:

Szeptember 3. Egy súlyos éjszakai légitámadás után: „Biztos vagyok benne, hogy az Úr azért vitt ma be a városba, hogy megláthassam, milyen az, amikor körülbelül kétmillió font értékben válnak épületek a földdel egyenlővé. Arra gondoltam: »Megérte vajon megvenni Penllergaert, ha azzal is ez történik? Megéri vajon terheket hordozni és vállalni a szenvedést a Királyságért?« Megláthattam, mivé lehetnek ezek az épületek, ha Isten nem oltalmazza meg őket. Azon kaptam magam, hogy ugyanúgy imádkozom a városért, mint előző este a szemináriumért”.

Szeptember 4. „Nagyon súlyossá válhat a helyzet az országban a légicsapások miatt. Soha korábban nem éltünk még ilyet. Az a fontos, hogy megtudjuk, hol van ebben Isten. Amikor minden éjjel veszély fenyeget, sokáig eltart megbizonyosodni afelől, hogy Isten oltalma alatt állunk. Elmondhatjuk-e, hogy biztonságban vagyunk a légitámadások alatt? Mondta ezt Isten nekünk? Mert lehet, hogy úgy próbáljuk Isten Igéjét használni, hogy az Ő ereje nincs ott mögötte. Ha Isten meg akar szabadítani minket ettől a pokoltól, akkor némi erőnek kell felszabadulnia. Hacsak nem vagyunk biztosak a saját győzelmünkben, soha nem leszünk képesek az ország megszabadulásáért imádkozni. Újra és újra megkötöttük az ördögöt, és remélem, hogy ismét meg fogjuk tenni, amikor eljön Isten ideje ebben a háborúban.”

Szeptember 7. „Hány ember szívét markolta meg a légitámadások miatti félelem? Ha el tudjátok hinni, hogy megszabadultatok a pokoltól, miért nem tudjátok elhinni, hogy megszabadultatok a légitámadásoktól? Mindig találok valamit, ami egész napra örömöt ad nekem, és a mai örömöm az, hogy Isten oltalma alatt állunk. De ha nem bízunk Benne igazán, hogyan tudjuk dicsérni Őt? Ez a békesség, amelyet a Szabadító ad, nem művi dolog. Ez olyan mély, hogy még az ördög sem zavarhatja meg. Amíg bármi zaklatottság vagy félelem van bennünk, nem tudjuk meghallani a Szellem dolgait. Szemernyi félelmet sem vihetünk be Isten jelenlétébe.”

Szeptember 8., 9:00: Nemzeti imanap. „Hazánkban csak külső vallásosság van, népünk se nem hideg, se nem forró, mint a laodiceai gyülekezet. Térítse Isten vissza a nemzetet! Egyetlen okunk a magasztalásra az, hogy az ellenség nem tudta megszállni az országunkat.”

A déli istentiszteleti alkalmon, amikor Howells éppen beszélni kezdett, német repülőgépek húztak el fölöttük. Lent a mezőn eldördültek a légvédelmi ágyúk, és felharsant a sziréna, ő azonban folytatta a beszédet, és „a gyülekezetet teljesen rabul ejtette”. Ez volt az a pont, amikor a védelemért való imádság terhe és az elmúlt néhány nap kérdőjelei magasztalásba és bizonyosságba váltottak át. Megkapták a győzelem teljes bizonyosságát, és ez Rees Howells szavaiból is kicseng: „Micsoda győzelem! Akik a Szellemben vannak, látják, hogy ez győzelem, mert Ő hitet talált bennünk. Micsoda öröm! Micsoda magasztalás! Isten valószínűleg nem adna hitet a háborús győzelemre, míg előbb a személyes győzelmet meg nem szereztük.” Az istentisztelet éppen véget ért, amikor a veszély elmúltát jelző sziréna megszólalt. „A halál legyőztetett, mondjátok el örömmel, ti hívek” – énekelték záróénekként.

Ugyanazon a napon a délutáni alkalmon Howells kifejtette: „Most már nyomtatásba is adhatnám, hogy az ördög itt nem teheti rá a kezét senkire sem. Nem szükséges tovább imádkoznunk. Amikor hiszel, abbahagyod az imádkozást. Soha korábban nem éltünk meg ilyen győzelmet, hogy pontosan úgy folytattunk mindent, mintha nem lenne háború. Hogyan is szerezhettünk volna győzelmet a világnak, ha nem hittünk volna először mi magunk? Nem bízhatunk semmiben, csak a hívő imádságban. Ó, ahogy a Szent Szellem leszállt ránk ma délelőtt az úrvacsorai istentiszteleten, és kijelentette nekünk az Ő győzelmét!”

Szeptember 9. „A Szent Szellem olyan hitet talált, mely megegyezik azzal, amit Ő tenni szándékozik. Vigyázzatok, hogy higgyetek! A hit a legkényesebb dolog, amire csak gondolni lehet. Olyan, mint a pára; könnyen elszalaszthatjuk. A győzelem tegnap délelőtt megtörtént, és ha nem láttátok, lehet, hogy sosem fogjátok meglátni. Innentől fogva az Úr vezetheti ezt a harcot, de korábban a hit nélkül nem tehette volna ezt meg.”

Szeptember 10. „Mi van, ha az imanapon imádságok milliói szálltak föl, és közben senki sem hitt? A vasárnapi győzelem után nagy szabadságunk van imádkozni, hogy Isten valóban leszámoljon a nácikban rejlő ördöggel, és vessen véget ennek a gonosz rendszernek. Az imádságunk Londonért az, hogy Isten most fordítsa meg a helyzetet, és mentse az életeket. Kétségtelen, hogy az ellenség gúnyt űz a múlt vasárnapi nemzeti imanapból.”

Szeptember 11., amikor az angliai csata London és Dél-Anglia fölött a leghevesebb volt: „Nagyon sok helyet bombáztak Londonban, még a Buckingham Palota is kapott találatot. Rámnehezedett, hogy imádkozzunk a királyért és a királynéért, és hiszem, hogy imádságunk meghallgatásra talál. Most csak figyelem, Isten hogyan ragadja meg az ellenséget.”

Szeptember 12. „Tegnap este azért imádkoztunk, hogy az Úr védje meg Londont, és hogy az ellenségnek ne sikerüljön áttörnie, és Isten meghallgatta az imát. Hacsak Isten nem tudja megfékezni és megkötözni ezt az ördögöt, egyetlen ember sincs biztonságban. Ha védelmet kaptunk az épületeink számára, miért ne kaphatnánk védelmet az országnak? Milyen csodálatos napok ezek!”

Szeptember 14. „Mivel hittünk, Isten tudtunkra adta, mi fog következni. Minden teremtménynek hallania kell az evangéliumot; a zsidóknak vissza kell szerezniük Palesztinát; és a Szabadítónak vissza kell jönnie.”

Churchill háborús emlékirataiban szeptember 15-ét nevezi meg a légi háború „döntő dátumának”. Elmondja, hogyan kereste föl a RAF (a Királyi Légierő) műveleti szobáját azon a napon, és nézte végig az ellenséges repülőosztagok beözönlését, valamint, hogy a mieink hogyan szálltak föl, hogy szembeszálljanak velük. Eljött a pillanat, amikor végül megkérdezte a légimarsallt: „Milyen egyéb tartalékunk van még?” „Nincs semmilyen”, felelte a légimarsall, és elmondta később, hogy Churchill tekintete mennyire elkomorult. „Nos, volt is rá okom”, teszi hozzá a miniszterelnök az emlékirataiban. Eltelt még öt perc, és egyszer csak „úgy tűnt, hogy az ellenség visszafordul. Az asztalon lévő korongok elmozdulása a német bombázók és vadászgépek folyamatos észak felé tartó haladását mutatta. Újabb támadásnak nem volt jele. Még tíz perc múlva pedig a művelet véget ért.”

Semmilyen látható oka nem volt annak, hogy miért fordult vissza a Luftwaffe éppen akkor, amikor a győzelem már a markukban volt. De mi tudjuk, miért.

A háború után Lord Dowding légi főmarsall, a vadászrepülő-parancsnokság feje az angliai csatában, ezt a sokatmondó megjegyzést tette: „Még a csata közben is napról napra szembetűnő volt, mennyi külső segítség érkezik; a végén pedig az volt az érzésünk, hogy valamilyen különleges isteni beavatkozás történt, mely megváltoztatta az események láncolatát, amik egyébként bekövetkeztek volna.”

Hogyan győzedelmeskedhetünk a hústesten? (Radu Gavriluț)

Elhangzott: 2021. szeptember 5-én, Aradon.

A teljes igeszolgálat PDF-ben: Hogyan győzedelmeskedhetünk a hústesten?

“Miután az ember bűnbe esett, a bűn bejött a világba, és az ember természete bűnös, korrupt, javíthatatlan lett, semmit nem lehetett vele kezdeni. Úgy mondja a Biblia, hogy az ember hústesti lett. Az a szó, ami az eredetiben itt szerepel, olyasmit jelent, amiben látszatra van valami nagyon jó is, annak ellenére, hogy Isten számára egyáltalán nem jó. Az ember mégis a saját természeti erejével, bölcsességével megpróbál Istennek szolgálni. Tudjátok, hogy Isten munkájában mi a legnagyobb probléma? Nem a bűn, hanem az, hogy az ember a saját természete által akar élni és szolgálni.

A bűnbeeséskor tehát minden elromlott. A lélek kezdett uralkodni a szellem felett; a lélek vette át a vezetést, a test pedig teljesen megromlott. Ezekben a körülményekben születtünk. „Bűnben fogant engem az én anyám.” Mikor ezt mondja az Ige, akkor valójában erről a megromlott természetről beszél. És természetes, hogy ez a megromlott természet bűnöket eredményez.
Nagyon sok keresztény számára nem világos, hogy mi történt, és milyen változások következtek be akkor, amikor hittünk. Mert hallva az evangéliumot, ahogy az Efézus 1,13-14-ben olvassuk: „Akiben ti is, minekutána hallottátok az igazságnak beszédét, idvességetek evangéliumát, amelyben hittetek is, megpecsételtettetek az ígéretnek ama Szent Szellemével. Aki záloga a mi örökségünknek Isten tulajdon népének megváltására, az Ő dicsőségének magasztalására.” Mi csak azt látjuk, hogy valaki megtér az Úrhoz – de ha látnánk, hogy a háttérben valójában mi történt, akkor sok mindent megláthatnánk. Nemcsak azt, hogy a bűn terhe elvétetett róla, hogy meg lett tisztítva, hanem még sok egyéb is történt vele. És az egyik ilyen dolog az, hogy az Élet, Krisztus, a Szent Szellem lakozást vett a szellemében. De még semmi nem történt – vagy csak nagyon felületesen – ezzel a megromlott, korrupt természettel. Ez a bűnös természet még mindig ott van.

„Ha azt mondjuk, hogy nincsen bűn mibennünk…” – és itt éppen erről a természetről van szó. Soha nem fogunk megszabadulni ettől a természettől. De nem kell ennek a természetnek uralkodnia. Amikor az Úrhoz jövünk és hiszünk, ez a negatív rész nagyon erős, és az új nagyon gyenge; és általában az történik, hogy „amit nem akarok, azt mívelem”. Ha az történik velem, ami a Róma 7-ben van leírva, ez azt bizonyítja, hogy újjászülettem. Sokak számára ez harc, és nem értik, hogy tulajdonképpen mi történik akkor, amikor a gonosz vádolja őket, és újra elkövetik ugyanazt. Hallottam szülőket is a megtért gyermekeiknek azt mondani: „egy keresztény nem tesz ilyet”. Én azt hiszem, hogy csak a Sátán mondja ezt, hogy „egy keresztény nem tesz ilyet”. Egy olyan valaki számára, aki régóta keresztény, ez nem zavaró, mert tudja, hogyan van ez. De ha valaki, aki kezdő és magára tekint…?

Miért zavarja a keresztény embert az, hogy a gonosz elítéli? Mert azt hiszi, hogy benne mégiscsak van valami jó, de ma nem sikerült azt tenni, amit kell; és mert nem tudott uralkodni magán; nem sikerült, hogy ne telefonozzon, de ha holnap úgy kezdi, hogy többet imádkozik, akkor lehet, hogy sikerülni fog… Nem fog sikerülni, mert nem ez az út. Ez nem azt jelenti, hogy nem jó dolog imádkozni, nagyon jó, ha imádkozol.

Amit mondok, az nem csak elmélet, amit olvastam a Bibliában, hanem a saját tapasztalatom, láttam, hogy így van. Mikor én megtértem, meg voltam győződve arról, hogy a következő alkalommal másképp lesz. Mindig ezzel a meggyőződéssel voltam, soha nem gondoltam úgy, hogy most már leteszem a fegyvert, és azt mondom: Uram, most már cselekedj Te! Nem azért, mert nem akartam, hanem mert nem tudtam, és nem is mondta senki, hogy: Ember, tedd le a fegyvert! És én minden alkalommal meg voltam győződve arról, hogy ezután másképp lesz. És minden alkalommal még rosszabb volt, egy bizonyos napig, mikor megértettem ezt a dolgot. Mert az a legnagyobb kérdés, hogy miként győzedelmeskedem? Hogyan történik ez, hogy végül az Élet, Krisztus, aki bennem van, Ő uralja az én természetemet, és ne az én természetem uralkodjon felettem, hanem ez az új természet mutatkozzon meg? Hogyan tudjak közeledni valakihez közvetlen módon, és ha mond rólam valamit, ismerjem el és ne igazoljam magam, ne adjak igazat magamnak, és ne legyen nehéz elismerni: igen, így van, vétkeztem, sajnálom? Tehát ez a legnagyobb probléma: Hogyan lehetséges ez?

Olvassátok el W. Nee Normális keresztény élet című könyvét. Ezt a könyvet nem lehet három nap alatt elolvasni. Olvasol egy fejezetet és elmélkedsz rajta. Például: Mi a kapcsolat a vér és az ellenség között? Sok keresztény mondja ezt: „Uram, a Te véred oltalmában állunk.” Ilyesmi nincs a Bibliában. Hanem ott arról van szó: „Meglátom a vért az ajtófélen, és ha meglátom a vért, elmegyek melletted.” Ha ott a vér a te szíveden, az a vér, amely a keresztfán kifolyt a te bűneid bocsánatáért, az a vér, amely megigazít, jöhetsz Isten színe elé. Ne úgy jöjjünk Őelé, hogy: „Uram, ma jól sikerült, és jó nap volt a mai”, és este jövök, és azt mondom: „Uram, hiszem, hogy elfogadsz, mert ma jól sikerült minden”.

Ő soha nem fogad bennünket más alapon, csak ezen az alapon: az új és élő út, Krisztus vére által (Zsid 10,20). Hozzá soha nem közeledhetünk másként. Ekkor a gonosz semmit nem talál bennünk, és a dolgaink el vannak rendezve, és el vannak fedve a vér által. „Ha megvalljuk bűneinket, Ő hű és igaz, hogy megbocsásson és megtisztítson minden bűntől” (1Jn 1,9). És mikor jön a Sátán, hogy vádoljon, az Úr nem talál semmit.

Tehát, ez az út és nincs más. Hiába mondom: „Uram, a Te véred oltalmába jövök”, a Sátánt ez nem zavarja. Őt a valóság érdekli. Van-e valami, ami csak látszat, amiben nincs ott a valóság, hagytál-e neki utat, nyitott ajtót? Mert azon az ajtón, amit te nyitva hagytál, a Sátán jöhet, hogy vádoljon téged. Ha nyitva hagytad, ő mindig jönni fog. Beszéltem valakivel, akit legalább tizennégy éve kínoz egy probléma, és nem volt ezekkel a dolgokkal tisztában. Mondtam neki, hogy az Úrhoz kell jönnie, hogy megvallja. Azt mondtam neki: „Veled az történt, hogy tőled a Sátánhoz már egész autópálya van kiépítve. Ő így jön és megy.” És ez az asszony a Sátán ítélete alatt élt, mert a testvérek vádolója éjjel és nappal vádolja őket (Jel 12,10). Láttátok, hogyan vádolta Jósuát? Téged vádolt már valaha? Engem igen, míg az Úrhoz nem jöttem, és akkor az Úr elfogadott. Mert Ő mindenkit elfogad, mert az Ő vére elégséges. Ez csak egy zárójel volt a könyvvel kapcsolatosan, hogy olvassátok el.

De hogyan lesz szabadulás számunkra? Hogyan fogunk megszabadulni ettől a vádaskodástól, ebből az állapotból? Mert a harc azonnal elkezdődik, miután hittünk. Ha eddig nem voltak nagy problémáink, most már lesznek. Ezután kezdünk sírni.

Majd jön ez az ismeret – ami az első lépés kell, hogy legyen –, hogy az Úr megmutassa nekem, hogy az óember Krisztussal együtt meg lett feszítve (Róm 6,6). Nem létezik más szabadulás, csak ez. Én így szabadultam meg attól a kezdeti küzdelemtől, amikor a Sátán vádolt, és szerettem volna másképp élni, hogy ne én legyek, hanem az Úr legyen. Sok ideig nem sikerült, míg egy napon az Úr megmutatta nekem nagyon világosan, hogy az óember Krisztussal együtt meg lett feszítve. Az óember és a hústest ugyanaz az igazság, két különböző nézőpontból. Az óember nem az „én óemberem”, a „te óembered”, az „ő óembere”. Az óember egy, de ha szubjektíven beszélek róla, akkor az én hústestemről beszélhetek. Az én hústestemben, azaz bennem, nem lakik semmi jó (Róm 7,18).

Tehát a hústesttől két irányból jön a szabadulás. Egyik, hogy: „akik a Krisztuséi, megfeszítették a hústestet az ő kívánságaival és indulataival együtt” (Gal 5,24). Ez történelmi tény. Akár érezzük, akár nem, ez a dolog megvalósult. De az, hogy halottnak tekintsem magamat a bűn számára és élőnek Isten számára (Róm 6,11), ez csak akkor valósulhat meg, mikor az Úr megnyitotta a szememet, hogy meglássam, hogy Krisztussal együtt meghaltam, a hústest meg lett feszítve. És az erő, amely megtart minket ebben a körülményben, a Szent Szellem. A Szent Szellem mondja: „szellem szerint járjatok és nem fogjátok teljesíteni a hústest kívánságait.” A szellem szerint való járás azt jelenti, hogy megmaradunk a Galata 5,24-ben. Tehát testvérek, nagyon fontos ez. A Szent Szellem elengedhetetlen, mert Ő irányítja a mi életünket, és ha nyugodtan maradunk és megkérdezzük: „Uram, mit akarsz, hogy tegyek? Mi a Te akaratod?” – Ő mindig megmutatja nekünk. Ha hallgatunk Rá, a hústest kívánsága nem lesz teljesítve. Ha nem hallgatunk, tudjátok mi fog történni? Ha nem hallgatunk Rá, ki fogjuk nyitni az ajtót, és újra azt fogjuk tapasztalni, hogy a hústest uralkodik felettünk, mert mi nem hallgattunk Rá. A legtöbb fordítás azt mondja: „szellem szerint járjatok és nem fogjátok teljesíteni a hústest kívánságait” (Gal 5,16). Egyszerűen nem fogjuk teljesíteni.

A kísértés jön, és nem akkor kell felébrednünk, amikor jön. Reggel egy bárány…, és este egy bárány. Reggel, mikor felébredsz, át kell adnod az életedet az Úrnak: „Uram, itt az életem.” És így, mikor jön a kísértés, a próba, Ő eszedbe juttatja, és mondani fogja: „nem ez az út…”; „erre menj…”; „ne menj oda”. Tehát egyszerű mondani, nehéz megtenni. Nagyon egyszerű, de nehéz, mert nagyon sok keresztény, aki valóban ismeri az Urat, egyszerűen nem tudja mit jelent a Szellem vezetése alatt járni. Mint mikor Mózes elküldte a kémeket egy gyenge pillanatában, és azt mondta: „Nézzétek meg, milyen az ország. Vizsgáljátok meg, hogy jó vagy nem jó?” Nem ez az út. Az út ez: „szellem szerint járjatok, és nem fogjátok teljesíteni a hústest kívánságait”.

Tovább a teljes igeszolgálatra (PDF): Hogyan győzedelmeskedhetünk a hústesten?

„De legyőzték őt a Bárány vérével” (T. Austin-Sparks)

Oly sokan vannak ma az Úr népéből olyanok, akik fölött a Sátán zsarnokoskodik; azzal zsarnokoskodik fölöttük, hogy vádolja őket, azt érezteti velük, hogy ítélet alatt vannak, elrabolja tőlük a békességüket, a bizonyosságukat, nyugalmukat, reménységüket; és azt látjuk, hogy ezek az emberek örökké a maguk hiányosságairól, bűnösségéről beszélnek; mindig saját maguk körül forognak; hogy azok, akiknek nem kellene lenniük, és nem azok, akiknek lenniük kellene. A Sátántól való szabadulásuk úgy történik, ha újra felismerik és ráébrednek, hogy az Atya tökéletes megelégedést talál az Ő Fiában, aki a nevükben képviseli őket, és ezért az Atya előtt ők is teljes elfogadottsággal állnak. Ez a szabadulás útja, így vettetik ki az ellenség; így lehet legyőzni őt mint vádlót. Igen, a vérre való hagyatkozás elegendő ehhez a teljeskörű, mindent felölelő győzelemhez! „Legyőzték őt a Bárány vérével”, és a vér értékének első és legfőbb tényezője minden irányban annak folt nélkül való bűntelensége, az Úr Jézus természete. Soha nem volt senki, aki ilyen lett volna.

Olyan öröm van bennem, hogy Isten jött el Krisztusban, hogy ISTEN volt az, aki eljött Krisztusban. Vádolható Isten bűnnel? Lehet Isten számlájára bűnt felróni? Isten volt Krisztusban, aki teljesen és tökéletesen szent, akiben nem volt bűn, aki testet öltött; és ennek az isteni természetnek az érdemében, annak tökéletességében a Sátán hatalma legyőzetik – ezen az alapon. Áldott legyen Isten! Hit által lesz a miénk ennek a drága vérnek az értéke; azaz, az Úr Jézus tökéletességét nekünk lehet számítani. Ez a kegyelem – ez az evangélium csodája. Ha elkezdenénk elemezni magunkat, és számba vennénk önmagunkat, az szörnyű dolog lenne, nyomorult vállalkozás, és nem érne véget soha – gondoljátok csak meg, szeretteim, mindazzal együtt, amit mi ismerünk saját magunkról, és amit Isten tud rólunk – „Csalárdabb a szív mindennél, javíthatatlan; ki tudná kiismerni? Én, az Úr vagyok a szívek vizsgálója, a vesék megítélője…”. És bár mindez tény, mégis bűntelen tökéletességben állhatunk meg Isten jelenlétében, nem saját magunkban, hanem Krisztusban, akiben teljes, bűntelen tökéletesség számíttatik nekünk Istentől.

Forrás: Open Windows, május 27., a teljes szöveg angolul: http://www.austin-sparks.net/english/000477.html

Győzelmes élet (Charles G. Trumbull)

“Egyetlen győzelmes élet létezik éspedig a Jézus Krisztus élete. Minden embernek lehet győzelmes élete, minden ember élhet ilyen életet. Nem arra gondolok, hogy mindenki lehet Krisztushoz hasonló; ennél valami sokkal többre. Nem is arra, hogy az ember mindig kaphat segítséget Krisztustól; ennél is jobbra gondolok. Nem is arra, hogy az embernek mindig van ereje Krisztustól; az erőnél is valami sokkal jobbra. És nem arra gondolok, hogy az ember pusztán megmenekülhet a bűneiből, és védelmet kaphat a bűnöktől. Amire gondolok, az valami, ami még ennél a győzelemnél is jobb.”

Tovább a PDF-re:

trumbull_huLetölt

A hadizsákmány mint építőanyag (Radu Gavriluţ)

Elhangzott Nagyváradon, 2020. július 5-én. PDF: Hadizsákmány mint építőanyag

https://www.ekklesiaoradea.ro/uploads/20200705-RaduGavrilut5.mp3

2Krónika 20,20-30: „És kora reggel fölkészültek, és kivonultak Tekóa pusztájába. Amikor kiindultak onnan, Jósáfát megállt, és azt mondta: Halljátok meg szavamat, Júda és Jeruzsálem lakói! Bízzatok az ÚRban, a ti Istenetekben, és megerősít titeket. Bízzatok prófétáiban, és szerencsések lesztek! Majd miután tanácsot tartott a néppel, előállította az ÚR énekeseit, hogy dicsérjék őt szent öltözetben a sereg előtt menve, és énekeljék: Adjatok hálát az ÚRnak, mert örökkévaló az ő irgalmassága. És amint elkezdték az éneklést és a dicséretet, az ÚR ellenségeskedést szerzett az Ammón fiai és a Móábiak és a Széír hegyén lakók között, akik Júda ellen jöttek, és vereséget szenvedtek. Mert az Ammón és Móáb fiai a Széír hegyén lakók ellen támadtak, hogy levágják és elveszítsék őket. És miután a Széír hegyén lakókat mind elpusztították, egymás pusztulását segítették elő. Mire Júda népe a pusztai kilátóhelyhez érkezett, és a sokaság felé fordult, íme, csak elesett holttestek voltak a földön, és senki sem menekült meg. Akkor odament Jósáfát és hadinépe, hogy zsákmányoljanak. Tömérdek kincset találtak náluk és a holttesteken drága szép ruhákat, melyeket lefosztottak róluk, olyan sokat, hogy alig bírták elvinni. Harmadnapig szedték a zsákmányt, mert igen sok volt. Negyednapon pedig az Áldás-völgyben gyűltek össze, hogy ott áldják az URat. Ezért nevezik azt a helyet Áldásvölgynek mindmáig. Azután Júda és Jeruzsálem egész népe fejedelmükkel, Jósáfáttal együtt visszatért Jeruzsálembe nagy örömmel, mert örömet szerzett nekik az ÚR ellenségeik fölött. Lantokkal, citerákkal és kürtökkel vonultak be Jeruzsálembe, az ÚR házához. A környék minden királyságára Istentől való rettegés szállt, amikor meghallották, hogy az ÚR harcolt Izráel ellenségei ellen. Így megnyugodott Jósáfát országa, mert Isten nyugalmat adott neki mindenfelől.”

Az Úr sokszor ad győzelmet a harcainkban. A konfliktus hátterében – bármilyen helyzetben, bármilyen harcban legyünk is – mindig a gonosz van. A probléma az, hogy a gonosznak nagyon reményteljes szövetségese van bennünk, mert ez a szövetséges mindig a gonosz oldalán áll. Gondoljuk meg, ha nem szabadultunk meg saját magunktól, akkor nagyon könnyen sajnáljuk magunkat anélkül, hogy ezt észrevennénk. Ha megaláznak, nagyon fájlaljuk, mert az ellenség szövetségesei ott vannak bennünk. Kérjük az Urat, hogy adjon győzelmet, de hiába kérjük, ha a szövetségesek az ellenség oldalán állnak.

Testvérek, nem elég pusztán a győzelem a harcban, ugyanis az építőanyag, amiből a templom épült, a hadizsákmányból származott. Mi az a zsákmány, amit megszerzünk egy-egy küzdelem után? Van zsákmány vagy nincs? Tudjuk, hogy Saul királynak teljesen ki kellett pusztítania Amáleket. De nem tudta teljesen kipusztítani, mert azt hitte, hogy bűn lenne, ha nem hozna áldozatot Istennek azokból a szép állatokból, amelyek Amáleknél voltak. Ezért nem hallgatott az Úrra, és az Úr megharagudott rá.

De ezek itt most elmentek a harcba; és nem kellett harcolniuk, hanem csak állniuk, hogy meglássák Isten szabadítását. És azért, mert engedelmeskedtek az Úrnak – Jerikó bevételénél látunk még hasonlót – az Úr megáldotta őket, és a győzelem után nagyon-nagyon sok zsákmányt találtak. Három napig szedték a zsákmányt. Sok drága dolgot, gazdagságot találtak ott, olyan sokat, hogy nem bírták elvinni. Három nap hordták a zsákmányt, mert olyan rengeteg minden volt.

Mi az a zsákmány, amit Isten gyermeke szerezhet, ha valamilyen küzdelmen megy keresztül? Dávid egyik vitézére gondoltam, aki, mikor az egész nép elfutott a filiszteusok elől, ott maradt egy lencsével bevetett szántóföldön, ahol harcolt, és nagy győzelmet aratott. A nép pedig visszatért, hogy összeszedje a zsákmányt. Arra gondoltam, mi lenne az a dolog, amit az Úr tenne hasonló módon az ő gyermekei között? Az Úr sok mindent megmutatott nekünk; és sok mindent láttunk. De gondoljuk csak meg, hogy az életünk legértékesebb területei a Sátán ellenőrzése alatt vannak, és nem hagyja, hogy birtokba vegyük őket.

Tudjátok, miután Dávid egész Izráel felett király lett Hebronban, akkor az első, amit tett – anélkül, hogy bárkit is megkérdezett volna –, hogy elment, és elfoglalta Jeruzsálemet. Jeruzsálemet nagyon nehéz volt bevenni, mert az ott levő kananeusok nagyon erősek voltak, és azt mondták: „ide semmiképpen nem jössz be!” Harcba szálltak, de természetesen Dávid győzött, bevette Jeruzsálemet, és ott építette meg Dávid városát. És végül ott volt Sion, és ott volt a Jeruzsálemi templom is.

Mit gondoltok, miért olyan kevés ember látja ma a valóságot? Mert a háttérben ott van a gonosz, és nem engedi, hogy lássunk. Megkötve tart, hogy csak egy nagyon kicsi részét lássuk az igazságnak, és ne lássuk az egészet. Nem látunk, mert a gonosz ott van a dolgok hátterében.

Egy testvér megkérdezte tőlem: „Radu, bérlés helyett miért nem építünk magunknak valamit? Miért fizetünk másoknak az épületért?” Azért tesszük ezt, mert mi nem akarunk magunknak saját épületet. Mert az első keresztények házaknál gyűltek össze. Miért gyűltek házaknál? Azért, hogy legyen valami, ami a családhoz kötődik, és ne valami rituálé legyen.

A filadelfiai gyülekezetnek, amelynek volt látása arról, mit jelent a testvérszeretet, és arról is, hogy mit jelent az Úr neve, az Úr azt mondta: „tartsd meg ami nálad van, hogy senki el ne vegye a te koronádat”. Ha azokban a helyzetekben, amelyeken átmegyünk, és megalázzuk magunkat az Úr előtt, és az Úr megnyitja a szemeinket, és szól hozzánk, szól egy ige által, akkor az az ige, melyet az Úr mondott, arany lesz a számunkra. Ha egy konfliktusból csak annyival jövünk ki, hogy megaláztak, és szeretnénk megalázni magunkat az Úr előtt, és nem látunk ennél többet – akkor, azt gondolom, hogy azt kell meglátnunk, amit Dávid mondott, amikor Míkál szóvá tette, hogy megalázta magát a szolgák előtt: „szeretnék még ennél is jobban megalázkodni”. Azt hiszem, hogy ezt jelenti az arany. Nem csak annyit, amit eddig tettünk, hanem hogy még többet akarunk tenni. Még jobban megalázni magunkat az Úr előtt.

Testvérek, ezeket az anyagokat, a zsákmányt, amelyet Dávid gyűjtött, ő a templom építésére használta. Egy kérdést szeretnék feltenni: mikor, milyen időszakban gyűjtötte Dávid a legtöbb zsákmányt? Hiszen azelőtt is gyűjtött zsákmányt, mielőtt megmondta volna Nátánnak, hogy szeretne házat építeni az Úrnak. De ha elolvassuk a történetet, látjuk, hogy attól a pillanattól fogva, hogy ezt a kijelentést kapta, és választ kapott, hogy nem ő fog építeni, hanem a fia, attól kezdve nagyon sok zsákmányt gyűjtött. Tehát, míg a szemeink meg nem nyílnak, nem láthatjuk meg, hogy mi nem csak olyan emberek vagyunk, akik itt összegyűlünk, hanem olyan emberek vagyunk, akik abból, amit naponta teszünk, az Ő házát építjük. Neki van egy háza, amelyben Ő fog lakni, és a ház anyaga mennyei; nem lehet fa, széna, pozdorja, mert a tűz megpróbálja mindenkinek a munkáját, és ezek meg fognak égni.

Tehát egy dolog győzelmet aratni, de egy másik dolog, hogy legyen zsákmány, hogy találjunk abban a helyzetben aranyat. Szóljon hozzánk valamiképpen az Úr, és akkor az az ige, amelyet Ő adott, elkezd munkálkodni az életünkben teljesen más módon. Testvérek, nincs nagyobb kínlódás, mint egyik lábbal a világban, a másikkal az Úrral járni. Nincs nagyobb megelégedettség, mint a királyságban járni. A többi dolog mind véges, de amit az Úr munkál az életünkben, az teljesen más. Tehát akarva, akaratlanul, mi ma építünk. A kapcsolatainkban, mondjuk a családban, férj-feleség, szülők-gyerekek, a gyülekezeti, a munkahelyi, a társadalmi kapcsolatainkban. Mindezekben a kapcsolatokban a körülöttünk lévőkkel, építhetünk: vagy aranyat, vagy a mi „jó”, emberi természetünket. Mi helyesen akarjuk tenni a dolgokat. Az elején gyengék vagyunk; és természetes, hogy lesznek kudarcaink, mert az első dolog, amit az Úr ki akar munkálni az életünkben, hogy az önmagunk végére jussunk.

Elmondtam reggel, hogy nálunk a házban nem volt sem rádió, sem tévé, sem újság. Apám nagyon radikális volt ezen a téren. Egy testvér, akinek volt tévéje, azt mondta nekem: „Radu, én vagyok úr a kapcsolón, és nem a kapcsoló úr rajtam”. Elhittem, amit mondott. Elkerültem Margittára, és vettem egy tévét. És meglepetésemre nem én voltam úr a kapcsolón, hanem a kapcsoló uralkodott rajtam. Ez 1990 előtt volt, és ott Margittán nézhettük a magyar adást, ami különbözött a mi műsorainktól. Szombat este volt film, én pedig megnéztem. Nem akartam filmet nézni, csak gondoltam, lássuk már, miről szól, és azon vettem észre magam, hogy vége a filmnek. Ez elszomorított, hogy eltöltöttem az időt a filmmel.

Nem úgy volt, mint most, amikor, mint C. S. Lewis regényében, a szekrényen keresztül egy teljesen más világba lépsz át, és egy nagyon furcsa világba juthatsz teljesen egyedül. Testvérek, én nem hiszem, hogy egy telefonfüggő ember ne nézne meg tisztátalan dolgokat. Senki nem olyan, hogy ne legyen kíváncsi bizonyos dolgokra. És ha ma kíváncsi vagy, holnap még kíváncsibb leszel, és lehetséges, hogy katasztrófa lesz az életedre nézve. Nem úgy van, mint akkor, mikor mi voltunk fiatalok. Egyszer mentem a vonattal Bukarestbe szolgálati úton, mások aludtak, de én nem tudtam aludni a vonaton. Egyszer csak az egyik utas elővesz egy újságot, amelyikben meztelen nők voltak. Nézegeti, odaadja a mellette ülőnek, sorban mindenkinek, aki a fülkében volt, és én is sorra kerültem. Nagyon csodálkozott, mikor azt mondtam, hogy nem akarom megnézni. De most nem kell ezt tennünk, mert itt van kéznél. Nagyon veszélyes, hogy mit teszel, ha megnyitod ezt az ajtót, és átlépsz abba a világba. De ha őszintén közeledsz az Úrhoz, a mai gondolkozásodnak drasztikusan erős beavatkozásokat kell elszenvednie, hogy meg tudj változni. Beszélgettem valakivel, és nagyon megdöbbentett, amiket mondott; hogyan lehetséges az ilyesmi.

A hitélet úgy van megalkotva, hogy ha az Úr nem nyitja meg a szemeinket, hogy lássunk valamit, akkor a Bibliából a legalapvetőbb dolgok is jelentéktelennek tűnnek. Én nagyon sokszor olvastam az első korinthusi levelet. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy százszor is elolvastam. És amikor elolvastam százszor, megláttam ezt: „megmenekül, de úgy mint tűz által”. Jó, jó, de mi ezzel a gond? Megmenekül, de úgy, mint tűz által. Ám amikor az Úr megnyitja a szemeidet, hogy lásd, mit jelent ez, akkor meglátod, mi lesz végül, amikor a tűz próbálja meg mindazt, amit tettél. Ha nem látjuk a szellemi dolgokat, akkor természetes, hogy vonzanak a világ dolgai. Milyen nagy áldás az, mikor egy fiatal megtér az Úrhoz, és teljesen átadja az életét az Úr kezébe! Nincs nagyobb megelégedettség, mint az, hogy szolgáljunk az Úrnak, és az Úrnak való szolgálat legyen az életünk legfontosabb célkitűzése. Én azt kívánom, hogy az Úr munkálkodjon a szívünkben, és tudjuk megérteni, mire hívott el bennünket. Milyen komoly dolog minden a hitéletben! Milyen komoly dolog, hogy kövessük Őt. Milyen komoly dolog, hogy átadjuk az életünket az Ő kezébe. Mert ha így járunk el, az Úr megáld bennünket. Ámen.

A szeretet erejének stratégiai jelentősége (T. Austin-Sparks)

A gyülekezet mennyei elhívása, vezetése és hadviselése c. könyv 6. fejezete.

PDF: Austin-Sparks_A_szeretet_erejenek_strategiai_jelentosege

Ebben a sorozatban Isten népének mennyei elhívásáról, magatartásáról és hadviseléséről gondolkodunk az Efezusi levélben kijelentett dolgok alapján. Utolsó két elmélkedésünkben legfőképpen azzal foglalkoztunk, hogyan viszonyul a Szent Szellem ehhez a három dologhoz a levélben – a Szent Szellem és az elhívás, a Szent Szellem és a magatartás, a Szent Szellem és a hadviselés. Úgy vélem, egyértelmű, hogy nem fogunk tudni minden egyes, Szent Szellemről szóló szakasszal foglalkozni a levélben, hanem inkább azt a benne lévő általános üzenetet nézzük meg, hogy a Szent Szellem milyen szorosan kapcsolódik mindenhez; és kicsit még ott folytatjuk, ahol az előző elmélkedésünket befejeztük.

Az egyéni tanulmányozás szempontjából azonban hasznos lehet, ha jelölöm az egyes irányokhoz kapcsolódó szakaszokat. Az elsőben – a Szent Szellem és az elhívás – egy alapvető szellemi állapot szükséges a szellemi áldásokhoz: Efezus 1,5.

Majd, mint pecsétet, elküldi az ígéret Szellemét, mely az örökség záloga a céllal, az elhívással, illetve az örökséggel kapcsolatban: Efezus 1,13-14.

A 15-23. versekben az Ige, mint a bölcsesség és a kijelentés Szelleméről beszél.

Az Efezus 2,18-ben azt látjuk, hogy egy Szellemben mehetünk az Atyához; azaz a Szellemet itt úgy mutatja be, mint az Isten jelenlétébe vezető utat, ami azt jelenti, hogy csakis a Szellem által jöhetünk Isten jelenlétébe, „őáltala van menetelünk mindkettőnknek az Atyához”.

Majd az Efezus 2,21-22-ben a Szellem lakhelyének épülő gyülekezetről beszél – ami azt jelenti, hogy a felmagasztalt Krisztus most nem más, mint Krisztus a gyülekezetben, és ez sokkal többet jelent annál, mint amit most meg tudunk vizsgálni. Többek között például azt jelenti: Isten céljának a Szent Szellemre bízott végrehajtása nem valahogyan a távolból történik, hanem ez belsőleg zajlik. Az Úr Jézus most nem a mennyből csinál valamit, hanem (Szelleme által) a gyülekezeteken belül, Isten lakóhelyén, a Szellemen keresztül.

Ebben a részben az utolsó szakasz, mellyel most foglalkozni fogunk, mert annyira szerteágazó, az Efezus 3,16-19-ben van: „Hogy adja meg nektek dicsőségének gazdagsága szerint, hogy hatalmasan megerősödjetek az ő Szelleme által a belső emberben, hogy Krisztus lakjon hit által a szívetekben a szeretetben meggyökerezve és megalapozva, hogy képesek legyetek megérteni minden szenttel együtt, hogy mi a szélesség, hosszúság, magasság és mélység, és megismerjétek Krisztus minden ismeretet felülhaladó szeretetét, hogy így beteljesedjetek az Isten egész teljességéig” (Károli 2011).

Ez óriási jelentőségű szakasz, és ahogy látni fogjuk, összefoglalást is ad; azaz visszanyúlik a levélben előzőleg említett témákra, fölveszi azokat és magába foglalja, de nem áll meg itt, hiszen Pál nem fejezetekben és igeversekben írta a levelét. Egyenesen haladt tovább, és ez az összefoglaló rész azonnal továbbmegy abba, ami a következő részben folytatódik, ahogyan arra rámutattunk – a gyülekezet magatartására, mennyei járására, és utána a harmadik, utolsó szakaszra: az Úr népének menyei hadviselésére. A levél minden része bele lett foglalva ebbe a kis részbe az Efezus 3 végén. Nagyon fontos, hogy ezt felismerjük.

Világosabban meg fogjuk látni ezt, ahogyan tovább haladunk, de most szeretnénk ezt azonnal megragadni, mert annyira lényeges és átfogó dolgot mond itt az apostol, és amikor azt mondjuk, „az apostol”, a Szent Szellemet értjük; úgy értjük, hogy a Szent Szellem sokkal-sokkal többet ért itt, mint amit akár Pál, akár mi magunk egyáltalán valaha is láttunk. Ahogy a Szent Szellem tanítása és megvilágosító munkája alá jövünk, képesek vagyunk meglátni az igazságot ezeknek a dolgoknak a mentén, melyeket a Szent Szellem leíratott; és a hozzáállásunknak mindenhez, amit csak a Szent Szellem adott, mindig ilyennek kell lennie: van valami több, ami ismeretes a Szent Szellem számára, mint amit mi fölismertünk; és ott van még elég, amit felismeretlenként ki kell jelentenie, hogy elvihessen bennünket a legutolsó lépéshez Isten tervének útján, mert amit a Szent Szellem mond, abban benne van Isten teljes szándéka; és meg kell látnunk, hogy amit Ő mond, az valójában hogyan érint bennünket, hiszen mi vagyunk azok, akiket végzése (előzetes terve) szerint elhívott. Ez tehát az a terület, melyet most egy darabon körüljárunk.

A szeretet stratégiai értéke és ereje

Tekintsünk vissza [az Efezusi levélre]! Olvassuk el újra azokat a csodálatos dolgokat a mennyei elhívásról, vegyük végig az első három fejezetet apránként! Gyakorlatilag szavanként végigvehetjük, mert a szavak súlyosak, hatalmas jelentőségű szavak. Látjuk a képet kibontakozni, Isten hatalmas célját az örökkévalóságtól fogva; a gyülekezet kihívását az örökkévaló tanácsvégzés szerint, s az egész egy olyan napra mutat, amikor a gyülekezet egy dicsőséges gyülekezet lesz minden folt, ránc vagy efféle nélkül, teljes egyesültségben az Ő Fiával, aki a gyülekezet Feje – a valóságos eszköz, mely által Isten kormányozni fogja ezt a világegyetemet a mennyben és a földön; erre szól az elhívás.

Majd azt látjuk, hogy ez ellen a cél ellen, az elhívás, az Istennek ezen szándékával szemben; Istennek a gyülekezettel kapcsolatos, kimondhatatlanul nagyszerű gondolatával szemben a gonosznak egy egész hatalmas rendszere áll, hogy szinte kimeríthetetlen erőforrásaival meghiúsítsa, elbuktassa, lehetetlenné tegye a megvalósulását; egy óriási, hadviselő hierarchia, fejedelemségek és hatalmak, a sötétség világának urai, gonosz szellemek seregei a mennyeiekben, tüzes nyilakkal és számtalan csalárdsággal felfegyverkezve. Célpontjuk pedig Istennek a gyülekezettel, Krisztussal és az Ő tagjaival kapcsolatos szándéka. Ez a kettő áll egymással szemben – a cél, és a cél ellenségei.

Az Úr pedig jön, és azt mondja: „Ebbe lettetek elhívva, és ezek a ti ellenségeitek; és azt akarom, tudjátok, hogyan fogtok nyerni, és a cél hogyan fog megvalósulni bennetek és általatok; hogyan fogjátok elérni a dicsőséges végcélt, mert ez nem rajtatok kívül fog megtörténni; ez bennetek lesz elvégezve.”

És látván, hogy a cél háborút kreált, szörnyű háborút, tudnunk kell, hogyan menjünk a harcba, és hogyan mehetünk a harcba a győzelem bizonyosságával. A legelső pedig, amit mondani akarok erről a háborúról, hogy a fő stratégiánk a szeretet. A legstratégiaibb dolog az örökkévaló cél megvalósításában és a gonosz erőivel szembeni hadviselésben a szeretet. Ez erő kérdése, ugye? „hogy hatalmasan megerősödjetek az ő Szelleme által a belső emberbe(n)”. Ezt imádkozzuk, megragadjuk ezeket a szavakat, és mindvégig az erőre gondolunk; a hatóerőre, a hatalomra gondolunk, és észrevesszük, hogy ezeknek a szavaknak a kontextusa – erő, hatalom, megerősödés – mindig a szeretet.

Ennek a megerősítésnek a célja – tehát a Szent Szellem célja ebben a vonatkozásban – az, hogy meggyökerezzünk és megalapozódjunk a szeretetben, azért, hogy erősek lehessünk. Erősek, hogy megértsünk mit? Isteni gondolatokat? Igazságokat? Nagyszerű eszméket Istenről? Nem, erősek, hogy képesek legyünk megérteni, mi a szélesség, hosszúság, magasság és mélység, és megismerjük Krisztus minden ismeretet felülhaladó szeretetét, hogy így beteljesedjünk az Isten egész teljességéig. Az egész a szeretettel van összekapcsolva, és a Szent Szellem világosan azt mondja itt, ha van szemünk meglátni: ahogy a gyülekezet meggyökerezik és megalapozódik a szeretetben, úgy lesz képes az ellenséggel győzedelmesen szembeszállni.

Nem akarok nagyon alacsonyra ereszkedni, de hiszen nem látjuk ezt a világban is? A háborúskodó nemzetek mire törekszenek? Mi a győzelmi stratégiájuk fő tényezője? A nemzet egysége; a nemzetnek egynek, szilárd egésznek kell lennie. Mi egyik ország stratégiája a másik ellen? A másik belső bomlasztása, a gyanakvás és a kétkedés magjainak elhintése közöttük, hogy belsőleg megosztottak legyenek a saját magukat és az egymást, a vezetőiket és a vezérlőelveiket illető kérdések mentén. Mindent megtesznek tehát, hogy a propaganda eszközeivel elérjék a belső bomlasztást a másik oldalon, ami hatékony győzelmi stratégia. Nem akarom hosszan fejtegetni, hiszen értitek, mire gondolok.

Nem pontosan ezt a munkát végzi az ördög, hogy megrabolja a gyülekezetet az erejétől a harcra? Nem pontosan ezt csinálják a gonosz szellemek, hogy legyőzzék a gyülekezetet és meghiúsítsák Isten szándékát? Nem igaz az, hogy a gyanakvás, kétkedés, előítélet és az összes hasonló dolog fojtogató felhője jobban eléri az ellenségnek azt a célját, hogy a gyülekezetet gyengeségbe, belső megosztottságba, szétszóródásba és bénultságba vigye, mint bármi más? Ami pedig igaz általánosságban véve az egészre nézve, igaz a legkisebb létszámú keresztény közösségekre is. Az ellenség erre fog törekedni, mert mindig is sikerrel járt ebben. Sokkal hatékonyabb számára, mint akármilyen más módszer.

Lépjünk kicsit vissza arra a nyomorúságos területre, melyet az imént érintettünk, és gondoljuk végig, hogy mennyivel megfelelőbb és hatékonyabb lenne bármelyik hadakozó országnak, ha az ellenséget annyira fel tudná őrölni belülről, hogy az teljesen összeomlana, mint hogy frontális támadást intézne ellene, és a saját vérét is ontaná a küzdelemben. Ha mód van arra, hogy valaki egyetlen csapás nélkül, mindössze belső propaganda által nyerjen, akkor a haderőt érintetlenül sikerült megőrizni, és az összes erőforrást más, további célokra lehet fordítani. Látjuk, hogy a Sátán hogyan reprodukálja magát még ebben a világban is a közönséges emberi szinten, ott, ahol ő kormányoz.

Nézzünk mögé, és lássuk meg, hogy ugyanezt csinálja szellemi értelemben a gyülekezet ellen is. Hiszen, ha a Sátán sikeresen győztes csapást tud mérni a gyülekezetre azáltal, hogy megosztja az Úr népét a gyanakvás révén, miért jönne elő a nyílt konfrontáció sokkal nyilvánvalóbb, veszélyesebb és költségesebb módszereivel? Hiszen mindent elér egyetlen ökölcsapás nélkül is – és ez annyira szánalmas és tragikus, hogy ha fölismernénk, a szívünkben nagyon föllázadnánk ellene, jobban, mint bármi ellen.

A Sátán könnyedén megnyomorított bennünket azáltal, hogy beleavatkozott az egymással való közösségünkbe. Kivont bennünket a harcból azáltal, hogy közénk állt, és elérte, hogy egymásra kétkedéssel, gyanakodva nézzünk, hogy bogarat ültessen a fülünkbe valakivel kapcsolatban. Pedig az ilyesmi legtöbbször nem más, mint hazugság, egyszerű hazugságpropaganda. Nem igaz a dolog, de bele tud vegyíteni éppen elég igazságot ahhoz, hogy valószerűnek tűnjön, de legalábbis foglalkozzunk a gondolattal. Ó, mekkora szüksége van az Úr népének szellemi ítélőképességre és éberségre, hogy ne higgyünk el mindent azonnal, még akkor sem, ha teljesen igaznak látszik! Azt kellene mondanunk, „várj egy kicsit, előbb bizonyosodjunk meg afelől, hogy ez a teljes igazság, és csakis az igazság!”. Óriási stratégiai értéke van a szeretetnek a szentek között, és biztosak lehetünk benne, hogy amikor a Szent Szellem ilyesmit mond, akkor nagy dolgokat akar elvégezni; és Ő a legnagyobb dolgot – Isten szándékát bennünk – tartja a kezében.

Ő úgy jön, mint a hatalom, az erő Szelleme, de ne feledjük, hogy ezt a gyülekezetben a szeretet mentén kell értelmezni. A mi erőnk az egymás iránti szeretetünkben rejlik. Ezt soha ne feledjük! A Szent Szellem erejét a gyülekezetben a szeretetben kifejezve kell érteni. Tudjuk, hogy különbség van aközött, mit jelent Úrnak, illetve Fejnek lenni. Pusztán egy újabb oldala ugyanannak a dolognak. Krisztus Fejként adatott a gyülekezetnek minden dolog fölött, és később azt olvassuk, hogy a férj feje a feleségnek, úgy, ahogyan Krisztus Feje a gyülekezetnek.

Ha visszamegyünk a Korinthusi levélhez, ott nem olvasunk egyértelmű kifejezésekkel és fogalmakkal arról, hogy Krisztus a Fej, bár egy helyen van ugyan erre némi utalás, de nem erről szól, hanem arról, hogy Krisztus Úr. Miért? Mert a korinthusi állapotok olyanok voltak, hogy arra volt szükség, hogy Krisztus Úr legyen, amikor azonban Efezushoz érkezünk, a korinthusi talajról a mennyeiekbe emelkedünk, és Krisztus itt Fej.

A férj nem ura a feleségének, hanem a feje a feleségének. Bizonyos értelemben igaz, hogy az Úr Jézus Ura a gyülekezetnek, de nem hívják így. Fejnek hívják. Mit jelent valaki Fejének lenni? Azt, hogy itt a szeretet az elsődleges. Úrnak lenni azt jelenti, hogy valaki uralkodik a másik fölött. Ha uralomról van szó, akkor ott alá kell vetnünk magunkat. Férj és feleség között azonban nem ez a viszony áll fenn, ott a szeretet áll az első helyen, ahogyan az Efezus 5 elég világosan megmondja: „Ahogyan Krisztus is szerette a gyülekezetet”. Ő a Fej. Nincs semmilyen zsarnoki uralom Krisztus részéről, ha a gyülekezetről van szó. Látjátok itt a különbséget? Ha „korinthusi” módra élünk, akkor meg kell ismerünk Őt, mint Urat, alá kell Neki vetnünk magunkat, össze kell töretnünk. Ha „efezusi” módra élünk (nem biztos, hogy szeretem ezeket a kifejezéseket), tehát mennyei módon, akkor nem kell megtörnünk Krisztus uralma alatt, hanem meg kell hajolunk előtte, mint Fej előtt. A szeretet az elsődleges, és ez jelenti az erőt. Így kell lennie, ha győzni akarunk az ellenség fölött.

Soha nem fogunk tudni szembenézni ezzel az ellenséggel, ha még előbb meg kell törnünk Jézus Krisztus uralma alatt, de szembeszállhatunk vele, ha meghajoltunk Előtte, mint Fej előtt, az Ő mindent felülmúló szeretetében. „Hatalmasan megerősödjetek az ő Szelleme által a belső emberben, (…) a szeretetben meggyökerezve és megalapozva, hogy képesek legyetek megérteni minden szenttel együtt (…) Krisztus minden ismeretet felülhaladó szeretetét, hogy így beteljesedjetek az Isten egész teljességéig”.

Hogyan tudjuk, ezt nagyon röviden összefoglalni? Ez az üzenet, szeretteim. Egy új helyzetről beszélünk, amellyel új erő jár, a szellemi hatalom felemelkedett helyzetéről, ahol az ellenség legyőzöttnek bizonyul, ahol valóban felette vagyunk Krisztusban. És ez nagyon is gyakorlati dolog lesz! „Viseljétek el egymást szeretetben”! „Bocsássatok meg egymásnak, ahogyan Isten is megbocsátott nektek Krisztusban!” „Járjatok szeretetben” – mondja az apostol ebben a részben – magatartás! – járjatok szeretetben. „Igyekezzetek megtartani a Szellem egységét”. Ez az ellenséggel szembeni helyes stratégia! Ez a pozíció szükséges a mennyei hadviseléshez. Elvesztettünk már nem egy nagy szellemi harcot, és az ellenségnek van bőven oka kárörvendeni, amikor valamilyen mondvacsinált ügy, valamilyen apró hazugság miatt két hívő közé tud állni, és belepiszkál az egymással való közösségükbe, vagy amikor sikeresen elhinti a gyanakvást, a kétkedést az emberek gondolataiba valami olyasmiről, amit az Úr pedig éppen használ.

Az ellenség jól ismeri az egységnek, a Szellem egységének, a Szellem szeretetének értékes voltát. Tudja, mennyit számít, és biztosra vehetjük, hogy mindannyiunknál ez lesz az elsődleges célpontja. Fogadjuk ezt meg, legyünk mindig nagyon éberek ebben a dologban! Amikor a hadszíntérre lépünk, azt mondja az Ige, hogy nem csak imádkozzunk minden időben, hanem hogy ugyanezen dologban vigyázzunk éberen minden állhatatossággal! Az ellenség nem válogat a módszerekben, bármire képes. De hadd ismételjem, hogy legtöbbször nem is valós dologról, hanem csak valami érzetről van szó.

Eszembe jut egy eset, ami jól illusztrálja ezt. Sosem felejtem el, mert életreszóló lecke volt számomra, és azóta is mindig nagy segítségemre van. Régen, még az elején, amikor az Úr a kezelésébe vett, és egy nagyon komoly válsághelyzeten vitt át az életemben, ami a legnagyobb dolog volt, és ennek a szolgálatnak a kezdete; és épp azt tanultuk, hogy mit jelent a Krisztusban való hatalom a gonosz erői fölött, nagyon kis egyszerű, de nagyon is pontosan kiszámított első leckét kaptam.

Az egyik Úr napjának reggelén Paterson testvér bejött a szobámba közvetlenül az összejövetel előtt, és ahogy bejött, mintha egy óriási jégfal került volna oda kettőnk közé. Úgy jött be, mint egy jéghegy, és én is teljesen lefagytam. Az egésznek volt valami baljós és gonosz érzete. Amint ezt így magamban azonosítottam, ránéztem, és megkérdeztem:

• Mi van veled?
• Semmi.

Egyenesen a szemébe néztem: – Komolyan azt mondod, hogy nincs semmi?

• Nem, tényleg nincs semmi, amiről tudnék.

Azt feleltem, hogy ezt nem hiszem, és megkérdeztem: – Mondott neked valaki valamit rólam?

• Nem.
• Akkor mégis mi a baj? Valami csak van benned?

Azt mondja: – Ó, igen, most, hogy így mondod, úgy érzem, van valami…

• De abban biztos vagy, hogy semmi konkrét dolog nincsen, nincs valami kérdésed, nincsenek-e kétségeid valami felől, nincs-e valami, amit tisztáznunk kellene?
• Nem, semmi ilyen.
• Akkor – mondtam –, letérdelünk az Úr előtt, és leromboljuk ezt a dolgot.

Letérdeltünk együtt, és az Úr nevében ellenálltunk az ördög munkájának. Azonnal el is tűnt. Ami utána következett, meg is magyarázta az egészet. Az Úr napja volt, és az ellenség látta, hogy valami készülőben volt azon a napon, amit meg akart akadályozni, ezért bejött ezzel a puszta érzettel – ami nagyon is valóságos volt nekem, teljesen lebéníthatott volna, ha nem bántunk volna el vele. De ott azonnal elbántunk vele, tisztáztuk, eltávolítottuk, és a nap többi részében történtekből ki is derült, hogy mit akart az ellenség megakadályozni. Egyértelművé vált, hogy a Sátánnak nagyon fontos volt az a nap, mert az Úrnak is nagyon fontos volt az a nap.

Nagyon sokszor történik, hogy a Sátán a gonosz szellemeivel jön, és valamit kifundál. Ha hitelt adunk neki, az pusztító kihatással lesz a másikkal való kapcsolatunkra. Ha a dolog valós, akkor rendezzük az Úr előtt. Ha nem valós, akkor romboljuk le. Nagyon vigyázzunk, hogy mit fogadunk el azokból a dolgokból, melyek az egymással való közösségünket megszakítják! Biztosra vehetjük, hogy az ellenségnek fűződik hozzá érdeke. A Szent Szellem szeretetének hatalmas stratégiai jelentősége van! Az Úr tanítsa meg nekünk, mit jelent.

A győzelem az uralkodás feltétele (Csia Lajos)

Az alábbi idézet forrása: Csia Lajos, Az ezeréves uralkodás c. írása. Az alábbi szöveg csak részlet, a teljes cikk az eredeti megosztás oldalán (Jézus Krisztusban – a táboron kívül) érhető el, ide kattintva: Az ezeréves uralkodás – 01. rész

“Jézus követésében a győzelemnek valami egészen különös jelentősége van, amely ezt a győzelmet a világnak a győzelemről alkotott mindenfajta felfogásától megkülönbözteti. A világ szerint, amikor valaki győz, az ellenfél leterítve fekszik a földön, a birkózásnál két vállon, a véres háborúban elesetten, holtan. Jézus útján a győzelem azt jelenti, hogy a győztes fekszik leterítve, véresen, holtan. Jézus győzött, amikor a kereszten kilehelte szellemét. Győz az, aki a szenvedések között végig kitart, állhatatos marad (Jel. 2,8-10). Azt magasztalják föl, aki magát megalázza. Az fog uralkodni, aki megtanult szolgálni.

A keresztyénségnek ez az egyedülálló felfogása a győzelemről képezi a keresztyénségben a lényeget, a velőt, a szentek szentjét. Csak aki erre a győzelemre eljut, csak az értette meg Jézust. Amikor valaki arról tesz tanúságot, hogy neki a keresztfán függő Jézus, és nem a diadal tetőpontján álló, népeket taposó hadvezér vagy a gazdagság nyújtotta élvezetekben elmerült nagyúr vagy az Isten teremtésének néhány ellesett titkával dicsekedő tudós győzelme számít; akkor ezzel a bizonyságtételével, amely a legmagasabbra a szeretetet helyezi e világon, legyőzi a hazugság fejedelmét, aki a szeretetet állítja a legkisebbnek, s az önzést, öndicséretet, kíméletlen erőszakot a legnagyobbnak.

Az új világnak, amelyet Isten a mostani helyébe akar teremteni, vezető elve Isten akarata szerint a szeretet kell, hogy legyen, a magát megtagadó szolgálat, amely állandó áldozatra kész a másikért. Aki ma, amikor nem a lemondó szeretet a divatos, hanem az önmagára gondoló erőszak, nyomorúságok között, üldözések alatt kitart a szeretet szolgálata mellett; aki tud alul a legkisebb maradni és testvéreinek lábát mosni, az alkalmas arra, hogy a következő világban, amelyben a szeretet szolgálata a divat, a többieket vezesse, nekik utat mutasson, vagyis uralkodjék.

Ma győzni – krisztusi értelmében – annyit jelent, mint megtagadni e világ szellemét, és a jövendő világ szellemében élni. Isten ma, mivel ma is ő a világ igazi kormányzója, éppen azokat viszi be az üldözésbe, a nyomorúságba, akiket a jövendő világban használni akar: „akiket szeret, azokat fenyíti meg”, hogy kipróbálja: áldozatok közt, lemondással, kitartóan készek-e az eljövendő világ szellemében szolgálni, s az üldözés nem riasztja-e el őket ettől a szellemtől.

Aki végig megáll – azaz állhatatos marad – ezzel az állhatatossággal teszi le a vizsgát, hogy az eljövendő világ kormányzására, az eljövendő világban útmutatásra és példaadásra alkalmas. Ezeket a győzelmeseket keresi Isten. Ebben az irányban tette próbára Jézus a gazdag ifjút is. Az örök élet útját kereste az ifjú – az uralkodás útját mutatta meg neki Jézus. Az ifjú egyelőre nem vált be, szomorúan elment, és Jézus szomorúan nézett utána. Nem az életet vesztette el az ifjú, hanem az uralkodást, amely a mindenről lemondó szeretet szolgálata lesz.”

“Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők” – W. Nee

“Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők”

Egyszer egy testvér nagyon erősen törekedett a győzelemre. De el kellett ismernie, hogy a folyamatos könyörgése ellenére Isten nem adott neki győzelmet. Egy napon Krisztus szavait olvasta a János 15,5-ből: “Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők.” Abban a pillanatban világossága lett. Letérdelt, és így imádkozott: “A legostobább ember vagyok a világon! A győzelmes élet, melyet keresek, valójában már az enyém! Szőlővesszők vagytok, ezt mondta Jézus, nem azt, hogy szőlővesszők lesztek!” Sok éven át imádkozott azért, hogy vesszőként a tőhöz csatlakozhasson, és nem fogta föl, hogy már szőlővesszőként a szőlőtőhöz csatlakozik. Ám amikor Isten ezt kijelentette neki, valódi hite lett. Később így fogalmazott: “Folyamatosan vereséget szenvedtem, ezért kerestem a győzelmet; a győzelem azonban sosem jött el. De azon a napon, amikor hittem, eljött a győzelem!”

Forrás: The Lord My Portion, Christian Fellowship Publishers

A laodiceai gyülekezet korszaka – Dana Congdon

Mit mond a Szellem a laodiceai gyülekezetnek? Mi a gyülekezet fő problémája a mostani korban, és mi a megoldás?

 

Győzedelmes élet – Watchman Nee

A linkre kattintva a teljes szöveg letölthető pdf-ben: Gyozedelmes-elet

“Isten megkívánja, hogy teljes egészében Neki szenteljük ma­gunkat. Megkívánja, hogy Neki szenteljük feleségünket, gyerme­keinket, elvárja, hogy a foglalkozásunkat is teljesen átadjuk Neki, és az összes pénzünket Neki áldozzuk. Minden keresztyén meg akar tartani valamit magának. De drága testvérek! Fel kell ismernünk, hogy ha az Ótestamentumban ott volt a tized fizetése, az egytized rész felajánlása, az Újtestamentumban tíz tizedet kel­lene odaszentelnünk. A házunkat, a földünket, a feleségünket és gyermekeinket, még magunkat is teljes egészében Istennek kelle­ne odaszánnunk.

Sok keresztyén attól fél, hogy Isten háborgatni fogja őket. Is­mertem egy testvért, aki nagyon félt odaszentelni magát Isten­nek. Ezt mondta: „Ha felajánlom magam Istennek, mi van, ha szenvedést küld rám?” Igen komolyan ezt válaszoltam neki: “Mit gondolsz, milyen Isten a mi Istenünk? Ha egy szófogadatlan gyerek meglágyul, és azt mondja a szüleinek, hogy mostantól fogva engedelmes lesz, gondolod, hogy a szülei szándékosan olyanra kérik, amit nem tud megtenni? Azt hiszed a szülők készakarva szenvedést okoznak neki? Ha igen, akkor többé már nem a szülei, hanem a bírái. Ha igazán a szülei, akkor bizonyára törődnek a gyermekükkel. Azt hiszed, hogy Isten szándékosan szenvedést okoz neked? Tényleg úgy gondolod, hogy Isten szántszándékkal játszik veled? Akkor elfelejtetted, hogy Ő a te Atyád!

Testvérek! Csak azoknak van igazi ereje, akik odaszentelik magukat Istennek. Ők Isten kezébe tudják helyezni a foglal­kozásukat, az édesapjukat, édesanyjukat, feleségüket, gyermekei­ket. A pénzükről is le tudnak mondani. Ők nem tékozolják el a világban, amit Isten adott nekik, még a saját életüket is az Úrnak tudják szentelni. Azok, akik félnek odaszentelni Istennek a tulaj­donukat, az anyagi javaikat és a másokkal való kapcsolataikat, azok még nem győzedelmeskedtek. Minél többet szentel oda vala­ki, annál nagyobb ereje lesz a győzedelmes élethez. Akik készsé­gesen átadják Istennek a dolgaikat, szinte bíztatják, hogy vegyen el még többet. Mintha azt mondanák Istennek: “Kérlek, végy el többet!” Az odaszánt élet örömmel teli. Az erő élete. Ha az ember nem szenteli oda magát, nemcsak bűnt követ el, hanem az erő is hiányzik belőle.”