A szeretet erejének stratégiai jelentősége (T. Austin-Sparks)

A gyülekezet mennyei elhívása, vezetése és hadviselése c. könyv 6. fejezete.

PDF: Austin-Sparks_A_szeretet_erejenek_strategiai_jelentosege

Ebben a sorozatban Isten népének mennyei elhívásáról, magatartásáról és hadviseléséről gondolkodunk az Efezusi levélben kijelentett dolgok alapján. Utolsó két elmélkedésünkben legfőképpen azzal foglalkoztunk, hogyan viszonyul a Szent Szellem ehhez a három dologhoz a levélben – a Szent Szellem és az elhívás, a Szent Szellem és a magatartás, a Szent Szellem és a hadviselés. Úgy vélem, egyértelmű, hogy nem fogunk tudni minden egyes, Szent Szellemről szóló szakasszal foglalkozni a levélben, hanem inkább azt a benne lévő általános üzenetet nézzük meg, hogy a Szent Szellem milyen szorosan kapcsolódik mindenhez; és kicsit még ott folytatjuk, ahol az előző elmélkedésünket befejeztük.

Az egyéni tanulmányozás szempontjából azonban hasznos lehet, ha jelölöm az egyes irányokhoz kapcsolódó szakaszokat. Az elsőben – a Szent Szellem és az elhívás – egy alapvető szellemi állapot szükséges a szellemi áldásokhoz: Efezus 1,5.

Majd, mint pecsétet, elküldi az ígéret Szellemét, mely az örökség záloga a céllal, az elhívással, illetve az örökséggel kapcsolatban: Efezus 1,13-14.

A 15-23. versekben az Ige, mint a bölcsesség és a kijelentés Szelleméről beszél.

Az Efezus 2,18-ben azt látjuk, hogy egy Szellemben mehetünk az Atyához; azaz a Szellemet itt úgy mutatja be, mint az Isten jelenlétébe vezető utat, ami azt jelenti, hogy csakis a Szellem által jöhetünk Isten jelenlétébe, „őáltala van menetelünk mindkettőnknek az Atyához”.

Majd az Efezus 2,21-22-ben a Szellem lakhelyének épülő gyülekezetről beszél – ami azt jelenti, hogy a felmagasztalt Krisztus most nem más, mint Krisztus a gyülekezetben, és ez sokkal többet jelent annál, mint amit most meg tudunk vizsgálni. Többek között például azt jelenti: Isten céljának a Szent Szellemre bízott végrehajtása nem valahogyan a távolból történik, hanem ez belsőleg zajlik. Az Úr Jézus most nem a mennyből csinál valamit, hanem (Szelleme által) a gyülekezeteken belül, Isten lakóhelyén, a Szellemen keresztül.

Ebben a részben az utolsó szakasz, mellyel most foglalkozni fogunk, mert annyira szerteágazó, az Efezus 3,16-19-ben van: „Hogy adja meg nektek dicsőségének gazdagsága szerint, hogy hatalmasan megerősödjetek az ő Szelleme által a belső emberben, hogy Krisztus lakjon hit által a szívetekben a szeretetben meggyökerezve és megalapozva, hogy képesek legyetek megérteni minden szenttel együtt, hogy mi a szélesség, hosszúság, magasság és mélység, és megismerjétek Krisztus minden ismeretet felülhaladó szeretetét, hogy így beteljesedjetek az Isten egész teljességéig” (Károli 2011).

Ez óriási jelentőségű szakasz, és ahogy látni fogjuk, összefoglalást is ad; azaz visszanyúlik a levélben előzőleg említett témákra, fölveszi azokat és magába foglalja, de nem áll meg itt, hiszen Pál nem fejezetekben és igeversekben írta a levelét. Egyenesen haladt tovább, és ez az összefoglaló rész azonnal továbbmegy abba, ami a következő részben folytatódik, ahogyan arra rámutattunk – a gyülekezet magatartására, mennyei járására, és utána a harmadik, utolsó szakaszra: az Úr népének menyei hadviselésére. A levél minden része bele lett foglalva ebbe a kis részbe az Efezus 3 végén. Nagyon fontos, hogy ezt felismerjük.

Világosabban meg fogjuk látni ezt, ahogyan tovább haladunk, de most szeretnénk ezt azonnal megragadni, mert annyira lényeges és átfogó dolgot mond itt az apostol, és amikor azt mondjuk, „az apostol”, a Szent Szellemet értjük; úgy értjük, hogy a Szent Szellem sokkal-sokkal többet ért itt, mint amit akár Pál, akár mi magunk egyáltalán valaha is láttunk. Ahogy a Szent Szellem tanítása és megvilágosító munkája alá jövünk, képesek vagyunk meglátni az igazságot ezeknek a dolgoknak a mentén, melyeket a Szent Szellem leíratott; és a hozzáállásunknak mindenhez, amit csak a Szent Szellem adott, mindig ilyennek kell lennie: van valami több, ami ismeretes a Szent Szellem számára, mint amit mi fölismertünk; és ott van még elég, amit felismeretlenként ki kell jelentenie, hogy elvihessen bennünket a legutolsó lépéshez Isten tervének útján, mert amit a Szent Szellem mond, abban benne van Isten teljes szándéka; és meg kell látnunk, hogy amit Ő mond, az valójában hogyan érint bennünket, hiszen mi vagyunk azok, akiket végzése (előzetes terve) szerint elhívott. Ez tehát az a terület, melyet most egy darabon körüljárunk.

A szeretet stratégiai értéke és ereje

Tekintsünk vissza [az Efezusi levélre]! Olvassuk el újra azokat a csodálatos dolgokat a mennyei elhívásról, vegyük végig az első három fejezetet apránként! Gyakorlatilag szavanként végigvehetjük, mert a szavak súlyosak, hatalmas jelentőségű szavak. Látjuk a képet kibontakozni, Isten hatalmas célját az örökkévalóságtól fogva; a gyülekezet kihívását az örökkévaló tanácsvégzés szerint, s az egész egy olyan napra mutat, amikor a gyülekezet egy dicsőséges gyülekezet lesz minden folt, ránc vagy efféle nélkül, teljes egyesültségben az Ő Fiával, aki a gyülekezet Feje – a valóságos eszköz, mely által Isten kormányozni fogja ezt a világegyetemet a mennyben és a földön; erre szól az elhívás.

Majd azt látjuk, hogy ez ellen a cél ellen, az elhívás, az Istennek ezen szándékával szemben; Istennek a gyülekezettel kapcsolatos, kimondhatatlanul nagyszerű gondolatával szemben a gonosznak egy egész hatalmas rendszere áll, hogy szinte kimeríthetetlen erőforrásaival meghiúsítsa, elbuktassa, lehetetlenné tegye a megvalósulását; egy óriási, hadviselő hierarchia, fejedelemségek és hatalmak, a sötétség világának urai, gonosz szellemek seregei a mennyeiekben, tüzes nyilakkal és számtalan csalárdsággal felfegyverkezve. Célpontjuk pedig Istennek a gyülekezettel, Krisztussal és az Ő tagjaival kapcsolatos szándéka. Ez a kettő áll egymással szemben – a cél, és a cél ellenségei.

Az Úr pedig jön, és azt mondja: „Ebbe lettetek elhívva, és ezek a ti ellenségeitek; és azt akarom, tudjátok, hogyan fogtok nyerni, és a cél hogyan fog megvalósulni bennetek és általatok; hogyan fogjátok elérni a dicsőséges végcélt, mert ez nem rajtatok kívül fog megtörténni; ez bennetek lesz elvégezve.”

És látván, hogy a cél háborút kreált, szörnyű háborút, tudnunk kell, hogyan menjünk a harcba, és hogyan mehetünk a harcba a győzelem bizonyosságával. A legelső pedig, amit mondani akarok erről a háborúról, hogy a fő stratégiánk a szeretet. A legstratégiaibb dolog az örökkévaló cél megvalósításában és a gonosz erőivel szembeni hadviselésben a szeretet. Ez erő kérdése, ugye? „hogy hatalmasan megerősödjetek az ő Szelleme által a belső emberbe(n)”. Ezt imádkozzuk, megragadjuk ezeket a szavakat, és mindvégig az erőre gondolunk; a hatóerőre, a hatalomra gondolunk, és észrevesszük, hogy ezeknek a szavaknak a kontextusa – erő, hatalom, megerősödés – mindig a szeretet.

Ennek a megerősítésnek a célja – tehát a Szent Szellem célja ebben a vonatkozásban – az, hogy meggyökerezzünk és megalapozódjunk a szeretetben, azért, hogy erősek lehessünk. Erősek, hogy megértsünk mit? Isteni gondolatokat? Igazságokat? Nagyszerű eszméket Istenről? Nem, erősek, hogy képesek legyünk megérteni, mi a szélesség, hosszúság, magasság és mélység, és megismerjük Krisztus minden ismeretet felülhaladó szeretetét, hogy így beteljesedjünk az Isten egész teljességéig. Az egész a szeretettel van összekapcsolva, és a Szent Szellem világosan azt mondja itt, ha van szemünk meglátni: ahogy a gyülekezet meggyökerezik és megalapozódik a szeretetben, úgy lesz képes az ellenséggel győzedelmesen szembeszállni.

Nem akarok nagyon alacsonyra ereszkedni, de hiszen nem látjuk ezt a világban is? A háborúskodó nemzetek mire törekszenek? Mi a győzelmi stratégiájuk fő tényezője? A nemzet egysége; a nemzetnek egynek, szilárd egésznek kell lennie. Mi egyik ország stratégiája a másik ellen? A másik belső bomlasztása, a gyanakvás és a kétkedés magjainak elhintése közöttük, hogy belsőleg megosztottak legyenek a saját magukat és az egymást, a vezetőiket és a vezérlőelveiket illető kérdések mentén. Mindent megtesznek tehát, hogy a propaganda eszközeivel elérjék a belső bomlasztást a másik oldalon, ami hatékony győzelmi stratégia. Nem akarom hosszan fejtegetni, hiszen értitek, mire gondolok.

Nem pontosan ezt a munkát végzi az ördög, hogy megrabolja a gyülekezetet az erejétől a harcra? Nem pontosan ezt csinálják a gonosz szellemek, hogy legyőzzék a gyülekezetet és meghiúsítsák Isten szándékát? Nem igaz az, hogy a gyanakvás, kétkedés, előítélet és az összes hasonló dolog fojtogató felhője jobban eléri az ellenségnek azt a célját, hogy a gyülekezetet gyengeségbe, belső megosztottságba, szétszóródásba és bénultságba vigye, mint bármi más? Ami pedig igaz általánosságban véve az egészre nézve, igaz a legkisebb létszámú keresztény közösségekre is. Az ellenség erre fog törekedni, mert mindig is sikerrel járt ebben. Sokkal hatékonyabb számára, mint akármilyen más módszer.

Lépjünk kicsit vissza arra a nyomorúságos területre, melyet az imént érintettünk, és gondoljuk végig, hogy mennyivel megfelelőbb és hatékonyabb lenne bármelyik hadakozó országnak, ha az ellenséget annyira fel tudná őrölni belülről, hogy az teljesen összeomlana, mint hogy frontális támadást intézne ellene, és a saját vérét is ontaná a küzdelemben. Ha mód van arra, hogy valaki egyetlen csapás nélkül, mindössze belső propaganda által nyerjen, akkor a haderőt érintetlenül sikerült megőrizni, és az összes erőforrást más, további célokra lehet fordítani. Látjuk, hogy a Sátán hogyan reprodukálja magát még ebben a világban is a közönséges emberi szinten, ott, ahol ő kormányoz.

Nézzünk mögé, és lássuk meg, hogy ugyanezt csinálja szellemi értelemben a gyülekezet ellen is. Hiszen, ha a Sátán sikeresen győztes csapást tud mérni a gyülekezetre azáltal, hogy megosztja az Úr népét a gyanakvás révén, miért jönne elő a nyílt konfrontáció sokkal nyilvánvalóbb, veszélyesebb és költségesebb módszereivel? Hiszen mindent elér egyetlen ökölcsapás nélkül is – és ez annyira szánalmas és tragikus, hogy ha fölismernénk, a szívünkben nagyon föllázadnánk ellene, jobban, mint bármi ellen.

A Sátán könnyedén megnyomorított bennünket azáltal, hogy beleavatkozott az egymással való közösségünkbe. Kivont bennünket a harcból azáltal, hogy közénk állt, és elérte, hogy egymásra kétkedéssel, gyanakodva nézzünk, hogy bogarat ültessen a fülünkbe valakivel kapcsolatban. Pedig az ilyesmi legtöbbször nem más, mint hazugság, egyszerű hazugságpropaganda. Nem igaz a dolog, de bele tud vegyíteni éppen elég igazságot ahhoz, hogy valószerűnek tűnjön, de legalábbis foglalkozzunk a gondolattal. Ó, mekkora szüksége van az Úr népének szellemi ítélőképességre és éberségre, hogy ne higgyünk el mindent azonnal, még akkor sem, ha teljesen igaznak látszik! Azt kellene mondanunk, „várj egy kicsit, előbb bizonyosodjunk meg afelől, hogy ez a teljes igazság, és csakis az igazság!”. Óriási stratégiai értéke van a szeretetnek a szentek között, és biztosak lehetünk benne, hogy amikor a Szent Szellem ilyesmit mond, akkor nagy dolgokat akar elvégezni; és Ő a legnagyobb dolgot – Isten szándékát bennünk – tartja a kezében.

Ő úgy jön, mint a hatalom, az erő Szelleme, de ne feledjük, hogy ezt a gyülekezetben a szeretet mentén kell értelmezni. A mi erőnk az egymás iránti szeretetünkben rejlik. Ezt soha ne feledjük! A Szent Szellem erejét a gyülekezetben a szeretetben kifejezve kell érteni. Tudjuk, hogy különbség van aközött, mit jelent Úrnak, illetve Fejnek lenni. Pusztán egy újabb oldala ugyanannak a dolognak. Krisztus Fejként adatott a gyülekezetnek minden dolog fölött, és később azt olvassuk, hogy a férj feje a feleségnek, úgy, ahogyan Krisztus Feje a gyülekezetnek.

Ha visszamegyünk a Korinthusi levélhez, ott nem olvasunk egyértelmű kifejezésekkel és fogalmakkal arról, hogy Krisztus a Fej, bár egy helyen van ugyan erre némi utalás, de nem erről szól, hanem arról, hogy Krisztus Úr. Miért? Mert a korinthusi állapotok olyanok voltak, hogy arra volt szükség, hogy Krisztus Úr legyen, amikor azonban Efezushoz érkezünk, a korinthusi talajról a mennyeiekbe emelkedünk, és Krisztus itt Fej.

A férj nem ura a feleségének, hanem a feje a feleségének. Bizonyos értelemben igaz, hogy az Úr Jézus Ura a gyülekezetnek, de nem hívják így. Fejnek hívják. Mit jelent valaki Fejének lenni? Azt, hogy itt a szeretet az elsődleges. Úrnak lenni azt jelenti, hogy valaki uralkodik a másik fölött. Ha uralomról van szó, akkor ott alá kell vetnünk magunkat. Férj és feleség között azonban nem ez a viszony áll fenn, ott a szeretet áll az első helyen, ahogyan az Efezus 5 elég világosan megmondja: „Ahogyan Krisztus is szerette a gyülekezetet”. Ő a Fej. Nincs semmilyen zsarnoki uralom Krisztus részéről, ha a gyülekezetről van szó. Látjátok itt a különbséget? Ha „korinthusi” módra élünk, akkor meg kell ismerünk Őt, mint Urat, alá kell Neki vetnünk magunkat, össze kell töretnünk. Ha „efezusi” módra élünk (nem biztos, hogy szeretem ezeket a kifejezéseket), tehát mennyei módon, akkor nem kell megtörnünk Krisztus uralma alatt, hanem meg kell hajolunk előtte, mint Fej előtt. A szeretet az elsődleges, és ez jelenti az erőt. Így kell lennie, ha győzni akarunk az ellenség fölött.

Soha nem fogunk tudni szembenézni ezzel az ellenséggel, ha még előbb meg kell törnünk Jézus Krisztus uralma alatt, de szembeszállhatunk vele, ha meghajoltunk Előtte, mint Fej előtt, az Ő mindent felülmúló szeretetében. „Hatalmasan megerősödjetek az ő Szelleme által a belső emberben, (…) a szeretetben meggyökerezve és megalapozva, hogy képesek legyetek megérteni minden szenttel együtt (…) Krisztus minden ismeretet felülhaladó szeretetét, hogy így beteljesedjetek az Isten egész teljességéig”.

Hogyan tudjuk, ezt nagyon röviden összefoglalni? Ez az üzenet, szeretteim. Egy új helyzetről beszélünk, amellyel új erő jár, a szellemi hatalom felemelkedett helyzetéről, ahol az ellenség legyőzöttnek bizonyul, ahol valóban felette vagyunk Krisztusban. És ez nagyon is gyakorlati dolog lesz! „Viseljétek el egymást szeretetben”! „Bocsássatok meg egymásnak, ahogyan Isten is megbocsátott nektek Krisztusban!” „Járjatok szeretetben” – mondja az apostol ebben a részben – magatartás! – járjatok szeretetben. „Igyekezzetek megtartani a Szellem egységét”. Ez az ellenséggel szembeni helyes stratégia! Ez a pozíció szükséges a mennyei hadviseléshez. Elvesztettünk már nem egy nagy szellemi harcot, és az ellenségnek van bőven oka kárörvendeni, amikor valamilyen mondvacsinált ügy, valamilyen apró hazugság miatt két hívő közé tud állni, és belepiszkál az egymással való közösségükbe, vagy amikor sikeresen elhinti a gyanakvást, a kétkedést az emberek gondolataiba valami olyasmiről, amit az Úr pedig éppen használ.

Az ellenség jól ismeri az egységnek, a Szellem egységének, a Szellem szeretetének értékes voltát. Tudja, mennyit számít, és biztosra vehetjük, hogy mindannyiunknál ez lesz az elsődleges célpontja. Fogadjuk ezt meg, legyünk mindig nagyon éberek ebben a dologban! Amikor a hadszíntérre lépünk, azt mondja az Ige, hogy nem csak imádkozzunk minden időben, hanem hogy ugyanezen dologban vigyázzunk éberen minden állhatatossággal! Az ellenség nem válogat a módszerekben, bármire képes. De hadd ismételjem, hogy legtöbbször nem is valós dologról, hanem csak valami érzetről van szó.

Eszembe jut egy eset, ami jól illusztrálja ezt. Sosem felejtem el, mert életreszóló lecke volt számomra, és azóta is mindig nagy segítségemre van. Régen, még az elején, amikor az Úr a kezelésébe vett, és egy nagyon komoly válsághelyzeten vitt át az életemben, ami a legnagyobb dolog volt, és ennek a szolgálatnak a kezdete; és épp azt tanultuk, hogy mit jelent a Krisztusban való hatalom a gonosz erői fölött, nagyon kis egyszerű, de nagyon is pontosan kiszámított első leckét kaptam.

Az egyik Úr napjának reggelén Paterson testvér bejött a szobámba közvetlenül az összejövetel előtt, és ahogy bejött, mintha egy óriási jégfal került volna oda kettőnk közé. Úgy jött be, mint egy jéghegy, és én is teljesen lefagytam. Az egésznek volt valami baljós és gonosz érzete. Amint ezt így magamban azonosítottam, ránéztem, és megkérdeztem:

  • Mi van veled?
  • Semmi.

Egyenesen a szemébe néztem: – Komolyan azt mondod, hogy nincs semmi?

  • Nem, tényleg nincs semmi, amiről tudnék.

Azt feleltem, hogy ezt nem hiszem, és megkérdeztem: – Mondott neked valaki valamit rólam?

  • Nem.
  • Akkor mégis mi a baj? Valami csak van benned?

Azt mondja: – Ó, igen, most, hogy így mondod, úgy érzem, van valami…

  • De abban biztos vagy, hogy semmi konkrét dolog nincsen, nincs valami kérdésed, nincsenek-e kétségeid valami felől, nincs-e valami, amit tisztáznunk kellene?
  • Nem, semmi ilyen.
  • Akkor – mondtam –, letérdelünk az Úr előtt, és leromboljuk ezt a dolgot.

Letérdeltünk együtt, és az Úr nevében ellenálltunk az ördög munkájának. Azonnal el is tűnt. Ami utána következett, meg is magyarázta az egészet. Az Úr napja volt, és az ellenség látta, hogy valami készülőben volt azon a napon, amit meg akart akadályozni, ezért bejött ezzel a puszta érzettel – ami nagyon is valóságos volt nekem, teljesen lebéníthatott volna, ha nem bántunk volna el vele. De ott azonnal elbántunk vele, tisztáztuk, eltávolítottuk, és a nap többi részében történtekből ki is derült, hogy mit akart az ellenség megakadályozni. Egyértelművé vált, hogy a Sátánnak nagyon fontos volt az a nap, mert az Úrnak is nagyon fontos volt az a nap.

Nagyon sokszor történik, hogy a Sátán a gonosz szellemeivel jön, és valamit kifundál. Ha hitelt adunk neki, az pusztító kihatással lesz a másikkal való kapcsolatunkra. Ha a dolog valós, akkor rendezzük az Úr előtt. Ha nem valós, akkor romboljuk le. Nagyon vigyázzunk, hogy mit fogadunk el azokból a dolgokból, melyek az egymással való közösségünket megszakítják! Biztosra vehetjük, hogy az ellenségnek fűződik hozzá érdeke. A Szent Szellem szeretetének hatalmas stratégiai jelentősége van! Az Úr tanítsa meg nekünk, mit jelent.

A győzelem az uralkodás feltétele (Csia Lajos)

Az alábbi idézet forrása: Csia Lajos, Az ezeréves uralkodás c. írása. Az alábbi szöveg csak részlet, a teljes cikk az eredeti megosztás oldalán (Jézus Krisztusban – a táboron kívül) érhető el, ide kattintva: Az ezeréves uralkodás – 01. rész

“Jézus követésében a győzelemnek valami egészen különös jelentősége van, amely ezt a győzelmet a világnak a győzelemről alkotott mindenfajta felfogásától megkülönbözteti. A világ szerint, amikor valaki győz, az ellenfél leterítve fekszik a földön, a birkózásnál két vállon, a véres háborúban elesetten, holtan. Jézus útján a győzelem azt jelenti, hogy a győztes fekszik leterítve, véresen, holtan. Jézus győzött, amikor a kereszten kilehelte szellemét. Győz az, aki a szenvedések között végig kitart, állhatatos marad (Jel. 2,8-10). Azt magasztalják föl, aki magát megalázza. Az fog uralkodni, aki megtanult szolgálni.

A keresztyénségnek ez az egyedülálló felfogása a győzelemről képezi a keresztyénségben a lényeget, a velőt, a szentek szentjét. Csak aki erre a győzelemre eljut, csak az értette meg Jézust. Amikor valaki arról tesz tanúságot, hogy neki a keresztfán függő Jézus, és nem a diadal tetőpontján álló, népeket taposó hadvezér vagy a gazdagság nyújtotta élvezetekben elmerült nagyúr vagy az Isten teremtésének néhány ellesett titkával dicsekedő tudós győzelme számít; akkor ezzel a bizonyságtételével, amely a legmagasabbra a szeretetet helyezi e világon, legyőzi a hazugság fejedelmét, aki a szeretetet állítja a legkisebbnek, s az önzést, öndicséretet, kíméletlen erőszakot a legnagyobbnak.

Az új világnak, amelyet Isten a mostani helyébe akar teremteni, vezető elve Isten akarata szerint a szeretet kell, hogy legyen, a magát megtagadó szolgálat, amely állandó áldozatra kész a másikért. Aki ma, amikor nem a lemondó szeretet a divatos, hanem az önmagára gondoló erőszak, nyomorúságok között, üldözések alatt kitart a szeretet szolgálata mellett; aki tud alul a legkisebb maradni és testvéreinek lábát mosni, az alkalmas arra, hogy a következő világban, amelyben a szeretet szolgálata a divat, a többieket vezesse, nekik utat mutasson, vagyis uralkodjék.

Ma győzni – krisztusi értelmében – annyit jelent, mint megtagadni e világ szellemét, és a jövendő világ szellemében élni. Isten ma, mivel ma is ő a világ igazi kormányzója, éppen azokat viszi be az üldözésbe, a nyomorúságba, akiket a jövendő világban használni akar: „akiket szeret, azokat fenyíti meg”, hogy kipróbálja: áldozatok közt, lemondással, kitartóan készek-e az eljövendő világ szellemében szolgálni, s az üldözés nem riasztja-e el őket ettől a szellemtől.

Aki végig megáll – azaz állhatatos marad – ezzel az állhatatossággal teszi le a vizsgát, hogy az eljövendő világ kormányzására, az eljövendő világban útmutatásra és példaadásra alkalmas. Ezeket a győzelmeseket keresi Isten. Ebben az irányban tette próbára Jézus a gazdag ifjút is. Az örök élet útját kereste az ifjú – az uralkodás útját mutatta meg neki Jézus. Az ifjú egyelőre nem vált be, szomorúan elment, és Jézus szomorúan nézett utána. Nem az életet vesztette el az ifjú, hanem az uralkodást, amely a mindenről lemondó szeretet szolgálata lesz.”

“Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők” – W. Nee

“Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők”

Egyszer egy testvér nagyon erősen törekedett a győzelemre. De el kellett ismernie, hogy a folyamatos könyörgése ellenére Isten nem adott neki győzelmet. Egy napon Krisztus szavait olvasta a János 15,5-ből: “Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők.” Abban a pillanatban világossága lett. Letérdelt, és így imádkozott: “A legostobább ember vagyok a világon! A győzelmes élet, melyet keresek, valójában már az enyém! Szőlővesszők vagytok, ezt mondta Jézus, nem azt, hogy szőlővesszők lesztek!” Sok éven át imádkozott azért, hogy vesszőként a tőhöz csatlakozhasson, és nem fogta föl, hogy már szőlővesszőként a szőlőtőhöz csatlakozik. Ám amikor Isten ezt kijelentette neki, valódi hite lett. Később így fogalmazott: “Folyamatosan vereséget szenvedtem, ezért kerestem a győzelmet; a győzelem azonban sosem jött el. De azon a napon, amikor hittem, eljött a győzelem!”

Forrás: The Lord My Portion, Christian Fellowship Publishers

A laodiceai gyülekezet korszaka – Dana Congdon

Mit mond a Szellem a laodiceai gyülekezetnek? Mi a gyülekezet fő problémája a mostani korban, és mi a megoldás?

 

Győzedelmes élet – Watchman Nee

A linkre kattintva a teljes szöveg letölthető pdf-ben: Gyozedelmes-elet

“Isten megkívánja, hogy teljes egészében Neki szenteljük ma­gunkat. Megkívánja, hogy Neki szenteljük feleségünket, gyerme­keinket, elvárja, hogy a foglalkozásunkat is teljesen átadjuk Neki, és az összes pénzünket Neki áldozzuk. Minden keresztyén meg akar tartani valamit magának. De drága testvérek! Fel kell ismernünk, hogy ha az Ótestamentumban ott volt a tized fizetése, az egytized rész felajánlása, az Újtestamentumban tíz tizedet kel­lene odaszentelnünk. A házunkat, a földünket, a feleségünket és gyermekeinket, még magunkat is teljes egészében Istennek kelle­ne odaszánnunk.

Sok keresztyén attól fél, hogy Isten háborgatni fogja őket. Is­mertem egy testvért, aki nagyon félt odaszentelni magát Isten­nek. Ezt mondta: „Ha felajánlom magam Istennek, mi van, ha szenvedést küld rám?” Igen komolyan ezt válaszoltam neki: “Mit gondolsz, milyen Isten a mi Istenünk? Ha egy szófogadatlan gyerek meglágyul, és azt mondja a szüleinek, hogy mostantól fogva engedelmes lesz, gondolod, hogy a szülei szándékosan olyanra kérik, amit nem tud megtenni? Azt hiszed a szülők készakarva szenvedést okoznak neki? Ha igen, akkor többé már nem a szülei, hanem a bírái. Ha igazán a szülei, akkor bizonyára törődnek a gyermekükkel. Azt hiszed, hogy Isten szándékosan szenvedést okoz neked? Tényleg úgy gondolod, hogy Isten szántszándékkal játszik veled? Akkor elfelejtetted, hogy Ő a te Atyád!

Testvérek! Csak azoknak van igazi ereje, akik odaszentelik magukat Istennek. Ők Isten kezébe tudják helyezni a foglal­kozásukat, az édesapjukat, édesanyjukat, feleségüket, gyermekei­ket. A pénzükről is le tudnak mondani. Ők nem tékozolják el a világban, amit Isten adott nekik, még a saját életüket is az Úrnak tudják szentelni. Azok, akik félnek odaszentelni Istennek a tulaj­donukat, az anyagi javaikat és a másokkal való kapcsolataikat, azok még nem győzedelmeskedtek. Minél többet szentel oda vala­ki, annál nagyobb ereje lesz a győzedelmes élethez. Akik készsé­gesen átadják Istennek a dolgaikat, szinte bíztatják, hogy vegyen el még többet. Mintha azt mondanák Istennek: “Kérlek, végy el többet!” Az odaszánt élet örömmel teli. Az erő élete. Ha az ember nem szenteli oda magát, nemcsak bűnt követ el, hanem az erő is hiányzik belőle.”

Mit jelent győztesnek lenni? – Lance Lambert

Újabb videó magyar felirattal. A győzelem, Isten örökkévaló szándéka, az én halála, a Szent Szellem munkája – ez mind-mind összefügg. Hogy hogyan, arra választ kapunk Lance Lambert alábbi igeszolgálatából.

Gyengeség által felülkerekedni – T. Austin-Sparks

(ENGLISH BELOW) „Mert ha meg is feszíttetett erőtlenségből, él az Isten hatalmából, és ha mi erőtlenek vagyunk is őbenne, élni fogunk vele együtt az Isten hatalmából közöttetek” (2Kor 13,4).

Az egyik legrombolóbb dolog, mely végül gyalázathoz, zűrzavarhoz és sok bánathoz vezet, ha erős akaratú, eltökélt és határozott hívők a saját lelkierejüket használják Isten munkájában, olyanok, akik még nem érkeztek meg abba a szellemi állapotba, ahol különbséget tudnának tenni a csökönyös hajthatatlanság, az egyéni célok és megoldások keresése, valamint a hosszútűrésben, az állhatatos kitartásban és az Istentől jövő belső megerősödésben megnyilvánuló szellemi elegancia között, amely teljes mértékben különbözik az előzőtől. Az Úrnak gyakran meg kell törnie az előbbieket, hogy helyet készíthessen az utóbbiaknak. Ne arról beszéljünk, hogy Pál apostolnak milyen csodálatos akaratereje volt végigcsinálni a dolgokat – hagyjuk, hogy Pál szóljon hozzánk az Úr csodálatos kegyelméről, mellyel továbbra is kitarthatunk.

Bármikor, amikor valaki – fölismerve azt az igazságot, hogy a Golgota az „én” végét jelenti – valóban átadja magát az Úrnak, hogy mindezt kimunkálja benne, a pallos lángja mindig meg fogja érinteni azt a pontot, ahol a hústest be akar lépni arra a területre, ahova az első Ádám többé nem hatolhat be. Az ember saját akaraterejének vonásai a keménység, hidegség, halál, neheztelés, sértődés, gyanakvás a riválisokra (versengés), türelmetlenség azokkal szemben, akik akadályoznak, elkülönülés, függetlenség, titkolózás, indulatok stb. A szellemi erő jele pedig mindig a szeretet, melegség, élet, közösség, nyitottság, bizakodás és az Úrban való bizalom. A végén, a Jelenésekben a sárkányt, a Sátán teljes hatalmát legyőzi a Bárány. A Bárány a gyengeség és engedékenység szinonimája. Ha Isten gyengesége (erőtlensége) ilyen hatalmas győzelmi tettet tud elvégezni, mire ne lenne képes az ereje? Pál azt mondja Krisztusról: „megfeszíttetett erőtlenségből”, és hozzáteszi, „mi is erőtlenek vagyunk Ővele”. Igen, de azt is mondja, „a kereszt által győzedelmeskedett”. Erőtlenség által győzelmet aratott!

(T. Austin-Sparks: A pallos lángja c. írásából)

Although He was weak when He was nailed to the cross, He now lives by the power of God. We are weak, just as Christ was. But you will see that we will live by the power of God, just as Christ does. (2 Corinthians 13:4 CEV)

One of the most damaging things in the realm of God’s work, a thing which eventually leads to shame and confusion and much sorrow, is Natural Soul Force projected by strong-willed, determined, aggressive Christians who have not come to a spiritual state where they are able to discriminate between stubborn indomitableness, personal determination and resolution, and which is altogether another thing: spiritual grace in endurance, perseverance, and Divine in-strengthening. The Lord has often to break the former to make place for the latter. Do not talk about Paul’s wonderful will to go through. Let Paul talk to you about the Lord’s wonderful grace to continue.

Whenever a man or a woman really recognizing the truth that Calvary means the end of “I” commits himself or herself to the Lord to work it out, the flame of the sword will come round to the point where that “flesh” would seek to enter into the realm where the first Adam no longer has any standing. The features of a personal strength of will are hardness, coldness, death, resentment of interference, suspicion of rivals, intolerance of obstructers, detachment, independence, secretiveness, heat, etc. While spiritual strength is always marked by love, warmth, life, fellowship, openness, confidence, and trust in the Lord…. At the end, in the Revelation, the dragon, the whole power of Satan is overthrown by the Lamb. The Lamb is the synonym for weakness and yieldingness. If the weakness of God can do this mighty destruction, what can His strength not do? Paul says of Christ that “He was crucified through weakness,” and, he adds, “we also are weak with Him.” Yes, but he also says, “by the Cross He triumphed.” Triumphed through weakness!
By T. Austin-Sparks from: “The Flame of a Sword” 

“Hogy megismerjem Őt” (Radu Gavriluț)

PDF-ben letölthető: “Hogy megismerjem Őt”

Elhangzott: 2017. január 22-én

Filippi 3, 8-10: „Sőt, annakfelette most is kárnak ítélek mindent az én Uram, Jézus Krisztus ismeretének gazdagsága miatt, akiért mindent kárba veszni hagytam és szemétnek ítélek, hogy a Krisztust megnyerjem. Hogy találtassam Őbenne, mint akinek nincs saját igazságom a törvényből, hanem van igazságom a Krisztusban való hit által, Istentől való igazságom a hit alapján. Hogy megismerjem Őt és az Ő feltámadásának erejét, és az Ő szenvedéseiben való részesülésemet, hasonlóvá lévén az Ő halálához.”

Nagyon örülök, hogy itt lehetek. Imádkoztam azért, hogy az Úr adjon valami mondanivalót ma délelőttre, és ez az üzenet a következőképpen született meg. Meglátogatott engem valaki, és panaszkodott az unokaöccsére, aki szintén hívő ember volt. Arról kezdett beszélni, hogy milyen életvitelt folytat az unokaöcs, és nagyon sírós hangú volt ez a beszámoló. Ezt hallgatva akkor eszembe jutottak ezek a szavak a Filippi 3-ból: „Hogy megismerjem Őt és az Ő feltámadásának erejét, és az Ő szenvedéseiben való részesülésemet, hasonlóvá lévén az Ő halálához.”

Mielőtt idejöttem, bizonyos dolgok történtek nálunk, olyan események, amelyek örömmel töltöttek el bennünket. Egy testvér kb. két évvel ezelőtt szembe fordult a többiekkel, lázadó magatartást vett föl, és különösképpen szembe fordult velem és egy másik testvérrel. Most pedig, nemrég újra visszatért az Úrhoz, és erről a visszatéréséről, megtéréséről, valamint, hogy megbánta a dolgokat, amit tett, írt egy levelet. Én úgy gondoltam erre az esetre, hogy nem vártam el tőle, hogy megalázkodjon előttem, de ez a testvér olyan levelet írt, hogy amikor megmutattam néhány testvérnek, azt mondták, nem láttak még ilyen megbánó levelet. Mindez nagy felfrissülést hozott közénk. Volt egy másik testvér is, aki előtérbe helyezte a saját, személyes ambícióit, a testvérek ellen fordult, de a múlt vasárnap ő is meghajolt az Úr előtt. Annyira nagy öröm volt közöttünk, hogy mindenki könnyezett. Én ritkán szoktam sírni, mert próbálok uralkodni magamon, de most én sem tudtam visszatartani a könnyeimet. Valami ahhoz hasonló történt, mint amiről a 126. Zsoltár beszél, „mikor visszahozta az Úr Sionnak foglyait, olyanok voltunk, mint az álmodók, akkor megtelt a szánk nevetéssel.” Úgy érzem, úgy sejtem, mintha gyorsulnának föl a dolgok, mint amikor valami készülődik.

Ez az üzenet, ami most a szívemen van, ezzel kapcsolatos. Amikor az Úrhoz jövünk, az Úr munkája meghódít bennünket. Látjuk azt, amit Ő elvégzett érettünk, látjuk azt, hogy milyen tökéletes a megváltás, és az Úr Jézus Krisztus vére megtisztít minden bűntől. A vállunkról legördül a teher, és arra ébredünk, hogy szabadok vagyunk és örvendünk az Úrnak és annak, amit tett érettünk. De sajnálatos módon, sokak számára ez válik az életcéljukká. Életük végéig csak annyit látnak, hogy mit végzett el az Úr értük, és mindig csak ez lebeg a szemük előtt, hogy mit végzett el az Úr érettük. De ha mindvégig csak ez marad a szemünk előtt, akkor hasonlókká válunk a Korintusbeli testvérekhez, ahol sok probléma volt, minden területén az életnek. De az Úr úgy munkálkodik, hogy eljön egy nap, amikor megnyílik a szemünk és meglátjuk, hogy igaz az, hogy milyen nagyszerű az Úr elvégzett munkája, de ki az, Aki elvégezte mindezt? Pálban, az élete vége felé, amikor tömlöcben volt, ez volt benne: „hogy megismerjem Őt.” Hogy ismerhetem meg Őt? Ezek vannak itt leírva: az Ő feltámadásának ereje által, az Ő szenvedéseiben való részesüléssel, és azáltal, hogy hasonlóvá tétetek az Ő halálához.

Testvérek, azt akarom elmondani most, hogy nem egyszerű dolog megismerni az Urat. Az Úr megismerése nem bibliatanulmányozás által történik, nem igemagyarázatokon keresztül. Ezek nagyon jó dolgok, de az Úr megismerése kritikus élethelyzetek által történik. „Hogy megismerd Őt.”

Visszatérve arra, amit a bevezetőben mondtam, azon gondolkodtam, ha az az unokaöcs megismerné az Urat, akkor vajon ilyen siralmas lenne a helyzet? „Hogy megismerjem Őt” – ha megismered Őt, akkor többé már nem vagy ugyanaz.

Eszembe jutott Ábrahám történetének az a része, amikor 14 év fenyítő hallgatás után az Úr megjelent Ábrahámnak, és azt mondta neki, „Én vagyok a mindenható Isten, én vagyok az, Aki mindenre elégséges. Járj az én orcám előtt és légy tökéletes.” Ezt azért mondta az Úr, mert Ábrahám nem tudott várni az Úrra. Feleségül vette Hágárt, így született meg Ismáel, és ebben az időben Ábrahám meg volt győződve, hogy Ismáel lesz az örökös fiú. De Isten azt mondta, nem Ismáel lesz az, hanem akit Sára fog szülni, ő lesz az örökös, vele fogom folytatni. Ábrahám önmagára nézett, és Sára is nagyon öreg, gyenge, mit lehet tenni? Bárha élne Ismáel teelőtted! És akkor mondta Isten, hogy „Én vagyok a mindenható Isten, az, Aki mindenre elég.”

Pál apostol elragadtatott a harmadik égig, és fölfoghatatlan kijelentésekben volt része. De valami tövis volt az ő testében. Pált többször megkövezték, megbotozták, de soha nem panaszkodott ezekre. De ez a tövis zavarta, ez valami nagyon nehéz dolog lehetett. Szó szerint úgy írja, hogy „arcul ver engem.” Nagyon fájdalmas lehetett. És ebből a nehéz helyzetből született meg a 2Korintus 12,9. „Ezért háromszor könyörögtem az Úrhoz, hogy távozzék el ez tőlem. És ezt mondá nékem: Elég néked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által végeztetik el. Nagy örömest dicsekszem azért az én erőtlenségeimmel, hogy a Krisztus ereje lakozzék bennem. Annakokáért gyönyörködöm az erőtlenségekben, bántalmazásokban, nyomorúságokban, üldöztetésekben és szorongattatásokban, Krisztusért; mert amikor erőtelen vagyok, akkor vagyok erős.”

Ha egy nehéz próbatételben vagyok, akkor éppen megfelelő helyzetben vagyok ahhoz, hogy tudjam kérni azt, hogy az Úr jelentse ki magát nekem. Csak ezen az úton tudok kiszabadulni onnan. Ez az én bizonyságtételem. Így ismerem meg az Urat, másképp nem lehet Őt megismerni. Ha nem ismerem meg az Urat azokban a helyzetekben, amelyeket a Szent Szellem előre elkészített, hogy azokon átmenjek, azokban a nehéz helyzetekben értem meg azt, hogy mit értett az alatt az Úr Jézus, hogy ÉN VAGYOK.

Zsidók 11, 6. verse: „Hit nélkül pedig lehetetlen Istennek tetszeni, mert aki Isten elé járul, hinnie kell, hogy Ő VAN, és megjutalmazza azokat, akik Őt keresik.” Hit nélkül lehetetlen Istennek tetszeni. De ez nem az a kezdeti hit, ami által először hittünk az Úrban. Hanem az a hit, ami által valaki közeledik Istenhez, és elhiszi azt, hogy Isten az a nagybetűs ÉN VAGYOK. És Ő a megjutalmazója azoknak, akik Őt keresik. Elolvashatjuk a Pál apostol által írt igeverset, és azt mondhatjuk, hogy ’hát, elég néked az én kegyelmem’, de csak akkor válik valósággá bennünk, hogyha egy ilyen nehéz helyzetben a Szent Szellem azt az igeverset nekünk adja. Nem úgy kell kérjük Istentől a világosságot, mintha a világosság valami különálló dolog lenne. Hanem azt kell kérjük, hadd ismerhessük meg Őt azokban a helyzetekben, amikben vagyunk. Elégséges Ő? Ez a hit nyer jutalmat!

A kezdeti hit egy ajándék, azért nem jár jutalom. Az a hit, ami által közeledsz Hozzá, és ami által elhiszed, hogy Ő elégséges minden helyzetben, ennek a hitnek van jutalma. És akinek az a mindenható, mindenre elégséges Isten kijelenti magát egy ilyen helyzetben, az többé nem mondja azt, hogy ’Jaj, jaj, hova jutottam?’ Hanem keresi a következő alkalmat, amikor még inkább megismerheti Őt. Ezek után, testvérek, megérthetjük azt, hogy azt mondani, hogy „Megismerjem Őt”, ezt nem könnyű kimondani, mert ez sokba kerül.

A János ev. 6. részéből említeni fogok igeverseket, ismerős ez az ige, ahol a kenyér megszaporításának csodája van leírva. A kenyér megsokasításának csodája le van írva mindegyik evangéliumban. Az, ha egy történet le van írva mind a négy evangéliumban, azt fejezi ki, hogy ez egy rendkívül fontos dolog volt. És az is figyelemreméltó, hogy a János evangéliuma nem a csoda jellegét domborítja ki a dolgoknak, hanem jelként mutatja be ezeket a történéseket. A jel valakire vagy valamire mutat. Mikor az Úr megszaporította a kenyeret, nemcsak az volt a célja, hogy jól lakjon az az éhes tömeg ott, hanem egy jelet adott, ki akarta jelenteni magát, hogy megismerjék az emberek, hogy kicsoda Ő. Kicsoda ő? Ő az emberek között volt, és az Isten Fia volt, de nem tudták róla ezt. Megsokasította a kenyeret, ettek, jól laktak, és elküldte a tanítványokat, hogy menjenek át a tó túlsó partjára. Elbocsátotta a sokaságot is, mert miután jól laktak, királlyá akarták tenni Őt. A tanítványok is ugyanazt hitték, mint a sokaság, hogy Ő lesz a király. Elbocsátotta a tanítványokat, és akkor történt az a következő jel, amikor az Úr Jézus járt a tengeren – az ötödik jel a János evangéliumában.

János ev. 6. rész, 19. vers: „Mikor azért huszonöt vagy harminc futamatnyira beevezének, megláták Jézust, amint jár a tengeren, és a hajóhoz közeledik. És megrémülének. Ő pedig monda nékik: Én vagyok, ne féljetek.”

A sokaság kétségbeesetten kereste Őt, de az Úr tudta, hogy miért keresik Őt. És az Úr Jézus beszélgetése velük abba az irányba hatott, hogy az anyagi világból, erről a területről átvigye őket a szellemi területre.

János 6, 30. vers: „Mondának neki, micsoda jelt mutatsz tehát te, hogy lássuk és higgyünk néked? Mit művelsz?” Kevéssel előtte az Úr Jézus mutatott egy jelt, de ők nem látták.

„A mi atyáink a mannát ették a pusztában, mint meg van írva: mennyei kenyeret adott enniük. Monda nékik Jézus: Bizony mondom néktek, nem Mózes adta néktek a mennyei kenyeret, hanem az én Atyám adja majd néktek az igazi mennyei kenyeret. Mert az az Istennek kenyere, amely a mennyből száll alá, és életet ad a világnak. Mondának azért néki: Uram, mindenkor add nekünk ezt a kenyeret. Jézus pedig monda nékik: Én vagyok az életnek ama kenyere. Aki hozzám jön, semmiképpen meg nem éhezik, és aki hisz bennem, meg nem szomjúhozik soha.” Aztán ez a beszélgetés tovább folytatódott, és megharagudtak Rá. És nemcsak a sokaság oszlott szét, hanem a tanítványok is elmentek. Mert ezek a tanítványok is csak annyit értettek meg, hogy ’Uram, add meg ezt nekünk, tedd meg ezt nekünk.’ Úgy gondolták, mi vagyunk a világ közepe. Amikor pedig az Úr Jézus megpróbálta Önmaga felé fordítani a figyelmüket, akkor megnehezteltek. Akkor mondták ezt: „Kemény beszéd ez, kicsoda bírja elhordozni?” A legönzőbb teremtmény az egész világon egy kisgyerek. A kisgyerek, az éjszaka közepén, nem törődve azzal, hogy a szülei mennyire fáradtak, hangosan követeli a részét. Ilyenek vagyunk, amíg gyerekek vagyunk. Senki nem bízhat ránk semmit, nincs felelősségünk, mert minden értünk kell történjen. Mindenki nekünk szolgáljon, ha nem vesznek figyelembe, akkor megbántódunk. Minden értem kell történjen, értem, értem!

A tanítványok elmentek, és az Úr Jézus azt mondta azoknak, akik ott maradtak: Érezzétek magatokat szabadnak. Nem akartok ti is elmenni? Nem tartotta vissza őket. Elengedte őket. A tékozló fiú, amikor elkérte a jussát, az öröksége részét, az atyja odaadta neki, ’Tessék.’ Elment, és bizonyos megtapasztalások után visszatért, és én hiszem azt, hogy azok után, amiket átélt, már más ember lett.

Ebből a nehéz helyzetből a tanítványokkal született meg az, amit Péter így fejez ki a 68. versben: „Uram, kihez mehetnénk? Örök életnek beszéde van tenálad. És mi elhittük és megismertük, hogy te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia.” Nekünk van valami más kiutunk, valami más menekülési útvonal? Ha van, akkor ki fogjuk próbálni. De ha mi is eljutottunk erre a következtetésre: Uram, kihez mehetnék? Csakis Tehozzád! És ez egy nagyon fontos pillanat minden hívő ember életében, amikor az ajándéktól az Ajándékozóhoz fordul, magához a Személyhez, Aki az ajándékot adja!

Befejezésül még azt szeretném elmondani, hogyha olyan élethelyzetbe kerülünk, hogy kétségbeesetten imádkozunk a szabadulásért, nem fogjuk megismerni annak a nehéz helyzetnek a célját, amíg nem imádkozunk úgy, hogy ’Uram, téged szeretnélek megismerni, itt, ebben a helyzetben.’

Nagyon súlyos influenzajárvány volt nálunk, és egy családot különösen próbára tett ez a járvány, valószínűleg máskülönben is gyengébb fizikumúak. Többször ki kellett hívni a mentőt, kórházi kezelésre szorultak, sokan, sokféle jó tanáccsal halmozták el őket. Én éppen elutaztam, és amikor hazaértem, az Úr indított, hogy látogassam meg őket. És azt mondtam nekik, járhattok a gyógyulás után, kereshettek gyógyszereket, nekem nincs kifogásom a gyógyszerek ellen, de a következőket akarom mondani, megkerestétek az Urat, hogy megkérdezzétek, a ti családotokban miért hosszabbodott meg ez az egész? Mit akar az Úr elvégezni? Csak annyi, hogy legyőzzétek a betegséget, és kész, vége legyen mindennek?

Az Úr megismerése a legfontosabb! Másképpen, más úton-módon nem lehet Őt megismerni, csak úgy, hogy a nehézségből, a próbából Hozzá kiáltok. Ez válik megtapasztalássá. Nem elmélet. Ismerhetem az összes vonatkozó igéket, tudhatok görögül, de más a gyakorlati, tapasztalati megismerés! Ez mindenki számára nyitva álló lehetőség! Amikor az Úr szólt Pálnak, számára megoldódott a tövisnek a problémája. Az Úr végezze ezt a mi életünkben is! Ő bele visz minket mindenféle megpróbáltatásba, azért, mert azt akarja, hogy Őt tapasztaljuk meg! Ő minden szükségünkre elégséges! Ámen.

Elhangzott: 2017. jan. 22.

Próbatétel és sáfárság – T. Austin-Sparks

Mennyi szétosztani valód van? Bizonyos vagy benne, hogy szétosztod, amid van? Az Úr nem csak magad miatt vitt át azon a próbán, azon a sötétségen, azon a különös megtapasztaláson. Az Úr nem azért bánt veled úgy, ahogyan bánt, hogy megtartsd magadnak, és csak te élvezd az eredményt.

Oly sokan vannak, akikben megvan a szellemi gazdagság bizonyos mértéke, de nem teszik elérhetővé mások számára; nem nyernek belőle mások semmit. Ha ismerjük az Urat tapasztalat révén, akkor, ha mások mellé odaállnánk, azok is részesülnének az Úr bánásmódjából, áldást nyernének, és gazdagodnának.

Kérjük az Urat, hogy eresszen bele minket a mi mértékünk szerinti sáfárságba!  Istennek olyan gyermekei kerülhetnek az utunkba, akik nagy szükségben vannak, és talán egyfolytában keresik azt a valakit, aki segíthet nekik. Elsírták az Úrnak a szükségüket, és most figyelik, hogy miként válaszol nekik az Úr. Odakerülnek az utunkba, és mi mindenféle általánosságokról beszélünk nekik; ők továbbmennek, mi meg rossz sáfárnak bizonyultunk. Nem kapták meg, amit kértek, és a sáfár csalódást okozott Urának és azoknak, akik az Úrra néztek. Kérjük az Urat, hogy adjon szabadulást összekötözött állapotunkból, hogy betölthessük sáfárságunkat!

Győzelem a kísértés felett – W. Nee

“Tudván azt, hogy a mi ó emberünk ő vele megfeszíttetett (Róma 6,6).”

Elengedhetetlenül fontos számunkra kijelentést kérni az Úr Szellemétől azért, hogy meglássuk, az óemberünk hogyan lett megfeszítve Krisztussal. Bár a kísértés időnként megkörnyékez bennünket – amitől úgy érezzük, mintha az óemberünk nem halt volna meg – akkor is abban hiszünk, amit Isten elvégzett – az érzéseink és a tapasztalataink helyett. Amikor ezt valóban elvégzett tényként látjuk, azt vesszük észre, hogy a tapasztalat is természetesen következik. Megjegyzendő itt, hogy Isten műve nem azért válik ténnyé, mert hiszünk benne, hanem épp ellenkezőleg, azért hiszünk, mert Isten már elvégezte azt.

Bármikor is érjen kísértés vagy próbatétel bennünket, hinnünk kell, hogy Isten Igéje és elvégzett valósága méltóbb a bizalomra, mint a saját érzéseink. Ha teljes mértékben hiszünk Isten Igéjében, az már az Ő dolga lesz, hogy megadja nekünk a tapasztalatot. Ha valaki a saját, múltbéli, negatív tapasztalataihoz fordul, vereséget szenved, és nem lesznek pozitív tapasztalatai a jövőben. Ha azonban hiszünk Isten elvégzett dolgaiban, a szellemi életünkben előrehaladást tapasztalunk meg nap, mint nap.