Isten igazságának kettős természete (Robert Govett)

PDF, teljes szöveg: Govett_Robert_Isten_igazsaganak_kettos_termeszete

Szívesen és nagy haszonnal elmélkedünk azon, hogy a Szentírás isteni igazsága milyen harmonikus és egységes egészet alkot. Olyan sok szerző tollából, olyan eltérő körülmények között, egymástól olyan távoli időszakokban íródott a Biblia, mégis egyetlen hatalmas témáról szól.

Nem szabad azonban megfeledkeznünk arról – ahogyan tagadnunk sem szabad –, hogy oldalain folyamatosan egymásnak látszólag ellentmondó igazságok domborodnak ki. Jelen írás célja, hogy minél világosabb módon az olvasó elé tárjon ezekből valamennyit.

A Szentírás kettős természetű igazsága az egyik erőteljes érv amellett, hogy a Biblia nem ember műve. Az emberi elme dicsősége abban rejlik, hogy egységet képes alkotni. Arra törekszik, hogy különböző, egymástól eltérő eredményeket egyetlen közös alapelvre vezessen vissza; hogy minden kétértelműségtől, félreérthetőségtől megtisztítsa ezeket; hogy megmutassa, a különböző megjelenési formák mögött mégis ugyanaz az egy törvény húzódik. Bármi, ami ennek a teljességnek az útjában áll, azt vagy kikerüli, vagy tagadja, mint olyat, ami felfedezésének dicsőségét vagy hatékonyságát rontja.

Istennél azonban ez nem így van. A természetben Isten folyamatosan két egymással látszólag ellentétes alapelv mentén cselekszik. Mi tartja meg a bolygók csodálatos rendben történő mozgását a Nap körül? Nem egyetlen erő, hanem kettő – két erő, mely az anyag minden egyes részecskéjét ugyanabban a pillanatban mindig egymással ellentétes irányban húzza. Hagyjuk meg csak az egyiket, és Földünk azonnal kiröpül végtelen űrbe. Adjunk korlátlan hatáskört a másiknak, és a bolygó hamarosan beolvad a Napba. A két erőhatás között azonban harmóniában halad a maga útján. Hogyan történik az élet fenntartása? Két ellentétes minőségű, gáz halmazállapotú anyag segítségével. Ha csak az egyiket lélegeznénk be, az hamar halált okozna a felgyorsult és erőteljes anyagcsere-folyamatoktól; ha pedig a másik vegyítetlen légkörébe kerülnénk, néhány perc alatt kioltódna az élet. Testünk folyamatosan két ellentétes erő hatásának van kitéve – az egyik által az izmok, a vér és a csontok sejtjei folyamatosan szétesnek és kiürülnek, a másik által azonban a bekerült anyagokból folyamatosan új sejtek képződnek. Miből áll a só, amelyet megeszünk? Két olyan anyagból, melyek közül bármelyik halálos lenne önmagában.

Nincs tehát semmi meglepő abban, ha két, látszólag ellentétes alapelv található egymás mellett a Bibliában. „Egység a többszörösségben, többszörösség az egységben” – ez a fő alapelv, melyen a világ és amelyen a Biblia is felépül.

Szeretnék bemutatni néhányat az egymásnak látszólag ellentmondó tanokból. Ezek legtágabb és legnyilvánvalóbb területe az igazság két olyan rendszerén belül található, melyeket kálvinizmusnak és arminianizmusnak nevezünk.

I. Néhány igeszakasz a lehető legvilágosabb szavakkal tulajdonítja Isten hatalmának az EMBER MEGVÁLTOZÁSÁT, amikor az Istennel szembeni ellenségesség helyett szeretni kezdi Őt. Az Ige azt mondja erről, hogy ez azért lehetséges, mert világegyetem szuverén (teljhatalmú) Ura ezt már jóval a teremtés előtt elhatározta. Más helyen viszont úgy beszél a megtérésről az Írás, hogy ez az ember saját cselekedete. Úgy tekinti, mint ami a használt eszközöknek köszönhető. Kijelenti, hogy mindenkinek kifejezett kötelessége Istenhez fordulni, és ha valaki ezt elhanyagolja, vagy ellenáll ennek, akkor az az illető jogos elítéléséhez fog vezetni.

1. „és egy asszony, Lidia (…) hallgatott (figyelt). Az Úr felnyitotta a szívét, hogy odafigyeljen azokra, amiket szólt Pál” (Csel 16,14¹).

2. „és akik (a világkorszakra szóló) aioni életre voltak rendelve, hittek” (Csel 13,48).

3. „(…) kiválasztott titeket az Isten kezdettől fogva a megmentésre (üdvösségre) a Szellem megszentelésében és a való(igaz)ság hithűségében” (2Thessz 2,13).

4. „amint kiválasztott minket Őbenne a világ(alap) levetése előtt, hogy legyünk szentek és feddhetetlenek (hibátlanok) Őelőtte, szeretetben” (Ef 1,4).

De a másik típusba tartozó példák is gyakran előfordulnak:

1. „Ezek pedig nemesebb lelkűek voltak, mint a thesszalonikaiak, befogadták az Igét minden készséggel (vágyódással), naponta vizsgálták (kutatták) az írásokat, hogy úgy vannak-e ezek, így hát sokan közülük hívővé is lettek” (Csel 17,11-12).

2. „és ti nem akartok hozzám jönni, hogy életet kapjatok (nyerjetek)” (Jn 5,40).

3. „térjetek észre (változtassátok meg gondolkozásmódotokat) és merítkezzék be mindegyitek a Jézus Krisztus nevére (…), mentsétek meg magatokat ettől az elferdült nemzedéktől!” (Csel 2,38;40)

4. „Ügyeljetek tehát, nehogy rátok jöjjön, amit a próféták megmondottak: lássátok meg ti másokat lenézők, és csodálkozzatok és tűnjetek el” (Csel 13,40-41).

5. „A tudatlanság idejét azért elnézte Isten, de most azt parancsolja az embereknek, mindenkinek mindenütt, hogy megtérjenek.” (Csel 17,30 – Károli rev. 2011).

Helyenként a kettő megdöbbentően közel kerül egymáshoz.

1. „Akkor feddeni (korholni) kezdte a városokat, amelyekben a legtöbb csodája (erő-megnyilvánulása) történt, mert nem változtak meg (nem tértek észre). Jaj neked Korazin, jaj neked Betszaida! mert ha Tiruszban és Szidonban történtek volna a bennetek végbement csodák /erő(megnyilvánuláso)k/, már rég zsákban és hamuban észretértek volna (gondolkozásmódot változtattak volna). Sőt mondom nektek: még Tirusznak és Szidonnak is elviselhetőbb (tűrhetőbb) lesz a sorsa az ítélet napján, mint nektek” (Mt 11,20-22).

Mi sem egyértelműbb tehát, mint, hogy az embernek személyes felelőssége van abban, hogy Istenhez forduljon, és annál bűnösebb, minél több lehetőséget szalasztott el a megtérésre! Mégis, mi következik rögtön azután, hogy az Úr Kapernaumot elítélte azért, mert nem tért meg?

2) „Abban az időszakban szólt Jézus, ezt mondta: vallást teszek Atyám, ég és föld Ura, hogy elrejtetted ezeket a bölcsek és okosok elől és kijelentetted (leleplezted, láthatóvá tetted) (ezeket) a kisgyermekeknek. Igen Atyám, mert így tetszett ez neked” (Mt 11,25-26).

Itt világosan azt olvassuk, hogy Isten szuverén módon jár el egyesek kiválasztásában és mások kihagyásában. Sőt, a kettőt szorosan egy mondatba szövi össze.

3) „Félelemmel és rettegéssel munkáljátok üdvösségeteket, mert Isten az, aki munkálja bennetek az akarást és a munkálást jótetszésének megfelelően” (Fil 2,12-13).

A keresztények először megpróbálták a két állítást összebékíteni egymással, azaz egyesíteni a kettőt. Mivel azonban rájöttek, hogy ez lehetetlen, a nagy többség megállapodott az egyik kategóriánál, és elutasította a másikat. Igeellenes egységet hoztak létre a maguk gondolataiban, vagy elutasítva, hogy meghallgassák az ellenkező igazságot, vagy úgy kiforgatva az ellentmondani látszó igeszakaszokat, hogy amennyire csak lehet, azok is az ő nézeteiket támasszák alá. Így két uralkodó nézet emelkedett ki e pontok mentén – az egyik csoport arminiánusnak, a másik kálvinistának nevezi magát.

Sok kár származott ebből.

1. Az arminiánusok hiábavaló magukban bízásba, szakadatlan tevékenységbe és az eszközök (módszerek) bálványozásába estek. Az emberi cselekedet, erő és tevékenység került előtérbe ebben a nézetben. Az ember dicsősége és tisztessége átvette Isten dicsőségének és tisztességének a helyét.

2. A kálvinista séma maga is ugyanilyen káros hatású lett a másik irányban. Mivel megszokták, hogy Istent csak szuverén, mindenkitől független jótevőnek lássák, az embert pedig csak passzívnak és tehetetlennek, szellemi tespedésbe süllyedtek; és gyanakvón méregetik azokat, akik valamiképpen tenni próbálnának az ember üdvösségéért.

A szélsőséges arminianizmus függetlenítette Istentől az embert, és vagy Isten korlátlan előre tudását vagy korlátlan hatalmát tagadja.

Az extrém kálvinizmus pedig oly mértékben eltörölte az egyéni felelősséget azáltal, hogy az embert tehetetlennek tekinteti, hogy ezzel teljes tétlenséget szült, és a határára került annak, hogy Istent tegye a bűn szerzőjévé.

»Mi tehát a teendő? Melyiket higgyük a két állítás közül?«

Ebben rejlik a bajok gyökere! Mindenki biztosra veszi, hogy választani kell a kettő között; és ha nem tudjuk összeegyeztetni a két rendszert, akkor szabadságunk van azt választani, amelyik jobban tetszik. Ez merő hitetlenség. Ugyanaz az Isten, aki az egyiket mondta, mondta a másikat is! Azt kérdezzük, melyikben kellene hinnünk? Melyikben? Mindkettőben!

Nem kell összebékítenünk őket, mielőtt kötelesek lennénk elfogadni mindkettőt és aszerint cselekednünk. Elegendő, hogy Isten Igéje egyiket is, másikat is ugyanolyan határozottan állítja.

II. Vegyük például a következőt: Kire vonatkozik az Úr Jézus halála által szerzett megváltás?

Folytatás tovább: Govett_Robert_Isten_igazsaganak_kettos_termeszete

Ajándék és jutalom (Robert Govett)

Az Újszövetség egyaránt beszél az AJÁNDÉKRÓL és a JUTALOMRÓL.

Mi az ajándék? Olyan dolog, amelyet ellenszolgáltatás nélkül adnak. Mi Isten ajándéka? „Mert a vétek zsoldja halál, de Urunkban, a Felkent Jézusban az Isten kegyelmi AJÁNDÉKA az ÖRÖK ÉLET.” (Csia L. ford.) Róma 6,23; Efezus 2,8; Jn 3,15-16; 17,2; 1Jn 11. Más néven ez a megváltás.

Mi a jutalom? „Bér vagy díj, mely valakinek szolgálat, fáradság, érdem fejében jár, és jut.”

Az Újszövetség a ránk váró jutalomról beszél.

„[H]ogy megismerjem őt és feltámadása erejét, valamint a szenvedéseiben való részesedést, hasonlóvá lévén az ő halálához, hogy valamiképpen eljussak a halottak közül való feltámadásra. Nem mintha már elértem volna mindezt, vagy már célnál volnék, de igyekszem, hogy meg is ragadjam, mert engem is megragadott a Krisztus Jézus. Testvéreim, én nem gondolom magamról, hogy már elértem, de egyet teszek: ami mögöttem van, azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának a Krisztus Jézusban adott JUTALMÁÉRT” (Fil 3,10-14).

Valamint:

„Nem tudjátok-e, hogy akik versenypályán futnak, mindnyájan futnak ugyan, de csak egy nyeri el a versenydíjat? Úgy fussatok, hogy elnyerjétek. Aki pedig versenyben vesz részt, mindenben önmegtartóztató: azok azért, hogy elhervadó koszorút nyerjenek, mi pedig azért, hogy hervadhatatlant. Én tehát úgy futok, mint aki előtt nem bizonytalan a cél, úgy öklözök, mint aki nem a levegőbe vág, hanem megsanyargatom és szolgává teszem a testemet, mert nem akarom, hogy miközben az örömüzenetet hirdetem, engem kizárjanak a versenyből. (1Kor 9, 24-27, Protestáns újf., de az utolsó fél mondat az Egyszerű Fordításból való, mert ezen a helyen pontosabban adja vissza az eredeti jelentést.)

Itt tehát kiderül, hogy a hívő jutalma a részvétel az ezer éves királyságra, más néven a millenniumra (Jel 20,4-6) való első és áldott feltámadásban. Ez a jutalom, a díj, a királyság.

Isten ajándéka tehát, amely az örök élet, valamint a jutalom, amely az ezeréves királyság, valóban két különböző dolog. Szinte minden tekintetben eltérnek egymástól.

1. Az örök élet, ahogyan a neve is mutatja, olyasvalami, aminek nincsen vége. Krisztus királysága viszont ezer év múltán véget ér, mert átadja az uralmat Istennek, az Atyának, hogy Isten legyen minden mindenekben (Jel 20, 4-6; 1Kor 15,23-28). Az örök élet már most megkezdődhet, és már most részesülhetünk benne (Jn 3,36; 5,24; 6,47; 1Jn 5,13). Hívőként megváltottak lettünk, és emiatt örvendezhetünk (1Kor 1,18; Róm 8,24; Ef 2,5-8; 2Tim 1,9; Tit 3,5; Fil 3,1; 4,4; 1Thessz 5,16).

2. A jutalom, illetve a királyság azonban valami olyasmi, amire még maga Pál is törekedett, és amit akkor, amikor ezeket írta, még nem ért el (Fil 3; 1Kor 9). Ez ugyanis a Krisztus szolgálatának és az Őérte való szenvedésnek a díja, jutalma. „Jól van, hűséges és derék szolgám! Jól gazdálkodtál ezzel a kevéssel, ezért sokkal többet bízok rád. Gyere, és örülj velem együtt!” (Mt 25, 21-23 – Károli). „Jöjjetek! Atyám áldottai, tiétek ez a Királyság, vegyétek birtokba, mert Isten számotokra készítette a világ kezdete óta! Igen, tiétek, mert amikor éhes voltam, enni adtatok nekem (…) (Mt 25, 34-36).

Sehol nem mondja nekünk az Ige, hogy ki lettünk volna választva az ezeréves királyságra, ehelyett azt írja, hogy „éljetek az Istenhez méltó módon, aki az ő országába és dicsőségébe HÍV titeket” (1Thessz 2,12). Isten ily módon fizet meg munkásainak, az ószövetségieknek és az újszövetségieknek egyaránt. „Az arató jutalmat kap, és begyűjti a termést az örök életre, hogy együtt örüljön a vető és az arató” (Jn 4,36). Ez a jutalom a hetedik, azaz az utolsó trombitaszónál lesz nyilvánvalóvá, amikor a világ feletti királyi uralom „a mi Urunké, az ő Krisztusáé” lesz (Jel 11,15-18). Egy másik helyen is olvassuk: „Figyeljetek rám! Hamarosan eljövök, és magammal hozom a jutalmatokat! Mindenkinek megadom, amit a tettei szerint megérdemel” (Jel 22,12).

3. Az örök életet Isten választottai a hitük alapján azon nyomban megkapják, és ezt nem lehet elveszíteni (Ef 2,8; Jn 3,15-16; 5,24; 6,40; 47; 10,28; 1Tim 1,16; ApCsel 13,46; Róm 8,29-39). A bűnösök ezt érdemeikkel szemben kapják. „Nem az igazságnak cselekedeteiből, amelyeket mi cselekedtünk, hanem az ő irgalmasságából mentett meg minket” (Tit 3,5). „ Ellenben annak, aki nem munkálkodik, hanem hisz abban, aki az istentelent megigazítja, az ő hite tulajdoníttatik igazságul” (Róm 4,5). Az örök élet az elhívásunk szerint már a jelenben a miénk. Az ezeréves királyság az elhívásunk reménysége (Ef 1,18).

4. Az elhívásunk jutalmára viszont fáradozással kell törekedni. „Isten Királyságával és azzal törődjetek, amit Isten igazságossága kíván – erre törekedjetek mindenek előtt!” (Mt 6,33, EFO). „Csak keressétek az Isten országát [királyságát], és ezek mind megadatnak néktek” (Lk 12,31, Károli). „Bemerítő János megjelenésétől kezdve Isten Királysága erőteljesen terjeszkedik, és sokan teljes erejükkel igyekeznek, hogy bejussanak” (Mt 11,12, EFO). „A törvényt és a prófétákat Jánosig hirdették, azóta az Isten országának [királyságának] örömhírét hirdetik, és mindenki erőnek erejével törekszik feléje [hogy bemehessen, EFO] (Lk 16,16).

5. A hívőnek az örök életre törekedni hitetlenség lenne. A Királyság jutalmáért nem igyekezni pedig szintén. A szorgalmas igyekvőnek pedig Isten lesz a megjutalmazója (Zsid 6,6; Mt 5,46; 6,1-16; 10,41-42). Ki kap jutalmat? Akit „méltónak találnak” rá. „De azok, akiket méltónak találnak arra, hogy a halottak közül feltámadjanak, és abban a következő korban éljenek, nem fognak többé megnősülni, vagy férjhez menni. Nem is halhatnak meg soha, mert olyanok lesznek, mint az angyalok” (Lk 20,35-36, EFO; Zsid 3; 4; 6,11).

A buzdítás célja tehát, hogy felszítsa bennünk a vágyat és törekedjünk erre a dicsőségre: Zsid 3,13; 4, 11. „Sőt buzdítsátok egymást minden egyes napon, amíg tart a ma, hogy meg ne keményedjék közületek valaki a bűn csábításától. Mert részeseivé [„társaivá” (Zsolt 45,7)] lettünk a Krisztusnak [amikor eljön magához ragadni a királyi uralmat], ha azt a bizalmat, amely kezdetben élt bennünk, mindvégig szilárdan megtartjuk” (EFO). „Igyekezzünk tehát bemenni abba a nyugalomba, hogy senki el ne essék az ehhez hasonló engedetlenség következtében (UFO).

Ahogyan az emberi jutalmak is megkívánnak bizonyos érdemeket, és el is lehet veszíteni azokat bizonyos dolgok megsértésével, úgy van ez az Istentől jövő jutalommal is. Az 1Kor 6,1-11; Gal 5,19-21; 6,7-10; Lk 18,17; Ef 5,5; Jel 2,26-27 felsorolja, hogy egyebek között melyek azok a törvénysértések, amelyek miatt el lehet veszíteni ezt a dicsőséget. A veszteség veszélye pedig korántsem csekély; az apostol ezért mondja, hogy úgy igyekezzünk, minthogyha mi lennénk az egyetlenek, akik elnyerhetik a díjat! Kétszer is figyelmeztetésként állítja elénk, hogyan bosszantotta Izrael, Isten népe az Urat, miután megszabadultak Egyiptomból: Zsid 3; 4; 1Kor 10.

Ezen kívül bizonyos törvényszegések esetén a Magasságos Isten megparancsolta az érintett hívőnek az Úr asztalától való eltávolítását. A legtöbb gyülekezetben előfordul időnként, hogy kénytelenek kiközösíteni egyes tagokat ezek miatt a bűnök miatt. Azokat pedig, akiket jogosan ítéltek méltatlannak, hogy együtt egyenek testvéreikkel a mostani tökéletlen állapotban és időben, Krisztus is méltatlannak fogja tartani, hogy Ábrahámmal, Izsákkal és Jákóbbal asztalhoz üljenek az ezeréves királyságban. Az Úr világosan megmondta, hogy jóvá fogja hagyni a gyülekezetek igazságos ítéleteit ebben a kérdésben, amikor eljön (Mt 18,18).

Ebben az ügyben Ábrahámot, a hívők atyját állítja elénk példaként az Ige. Először hit által megigazult: 1Móz 15 – azonban ezután engedelmesnek bizonyult Isten parancsainak a körülmetélésben és a fia feláldozásában is. Ez utóbbi miatt Isten esküvel fogadja, hogy teljesíteni fogja Ábrahámnak tett minden ígéretét, amelyek a millenniumra mutatnak előre. „Azt mondja az Örökkévaló: Mivel megtetted, hogy a fiad is átadtad nekem – igen, még az egyetlen fiadat is –, ezért magamra esküszöm, hogy gazdagon és bőségesen megáldalak (…) mert engedelmeskedtél szavamnak” (1Móz 22,16-18).

Izraellel, Ábrahám test szerinti fiaival éppen ellenkezőleg történt. Hittek Istennek az Egyiptomból való szabadulásuk kezdetén (2Móz 4), azonban utána, a Neki engedelmesség helyett hitetlenséggel és engedetlenséggel bosszantották, mígnem megesküdött, hogy nem fognak bemenni az ígéret földjére, az elhívásuk reménységébe.

„Vigyázzatok, nehogy elveszítsétek azt, amiért fáradoztunk [egyes kéziratokban: „fáradoztatok”]! Igyekezzetek, hogy a teljes jutalmatokat megkapjátok!” (2Jn 1,8, EFO).

[Ez az írás Robert Govett: Kingdom Studies c. könyvéből származik. Az eredeti forrása: http://www.seekersofchrist.org/GOVETT/gift.html]