A szoros kapu a hívő ember életében (Szabó Zoltán)

Igeszolgálat a Lukács 13,22-28 alapján.

„Ő változtatja meg az időket és az alkalmakat” (Szabó Zoltán)

Elhangzott 2020. március 22-én, Nagyváradon https://www.ekklesiaoradea.ro/

PDF: Ő változtatja meg az időket és az alkalmakat

Dániel könyvéből olvasok néhány verset, a 2. fejezetből. Ez az a rész, amikor a fiatal Dániel a király előtt áll, és megfejti a király álmát. „Ezt mondta Dániel: Isten neve legyen áldott örökkön örökké, övé a bölcsesség és a hatalom. Ő szabja meg a különböző időket és alkalmakat (más fordításban: ő az, aki megváltoztatja az időket és a korokat). Királyokat taszít el, és királyokat támaszt. Ő ad bölcsességet a bölcseknek és tudományt a nagy tudósoknak. Ő tárja fel a mélyen elrejtett titkokat; tudja, mi van a sötétségben, és nála lakik a világosság” (Dániel 2,20-22).

Úgy hiszem, sokan elcsodálkozunk, milyen gyorsasággal léptek életbe változások az életünkben. Hozzászoktunk ahhoz a mértékhez, mellyel az utóbbi években vagy évtizedekben ez történt. Megpróbáltunk folyamatosan alkalmazkodni a nyomáshoz, melyet az élet minden területén tapasztaltunk, de most egyszer csak, hirtelen történik valami, méghozzá elképesztő gyorsasággal.

A király álmának magyarázatában mond valamit Dániel a 34. versben: „Miközben nézted, egy kő zuhant le anélkül, hogy valaki hozzányúlt volna, ledöntötte a szobrot vas- és cseréplábairól, és darabokra zúzta az egészet.” A király egy szilárd anyagokból készült, teljesen stabilnak tűnő, lenyűgöző építményt látott maga előtt. Ám egyszer csak egy kő – sőt lehet, hogy csak egy kövecske – lezuhant, és az egészet darabokra zúzta. Ezek az igék voltak bennem Isten Igéjéből ezen a héten, amikor figyelemmel követtem, hogy mi történik a világban.

Meglepett az a gyorsaság, mellyel az egész földet elárasztotta ez a világjárvány, és az élet minden területén éreztette a hatását abban, amilyen változások történtek. Nagyon sokan elkezdtek félni, pánikba esni. A munkahelyemen láttam, hogyan változnak meg az emberek. Némelyeknek az arcán látszott a páni félelem attól, hogy mi következik. Egyesek attól félnek, hogy fogékonyak a betegségre, mások attól rettegnek, hogy egyáltalán mi lesz. A munkahelyen, ahol dolgozom, minden alkalmazottat el kellett küldeni harmincadikától kezdve. Olyan dolgozóink vannak, akik 1995 óta, egész életükben ott dolgoztak.

Ebben a helyzetben pedig a szokásosnál is jobban kerestem, milyen mondanivalója van az Úrnak. És az Ő válaszának egy része ez az ige volt Dániel könyvéből. „Ő változtatja meg az időket és az eseményeket. Övé a bölcsesség és a hatalom. És Ő jelenti ki, ami mély, és el van rejtve.”

Mindenféle elméletek vannak; van, aki megpróbálja megmagyarázni a dolgokat, mi hogyan történt, mások szerint emberi kéz műve, és nagyon könnyen mi is elveszhetünk ezekben a részletekben, melyek az igazság árnyékai lehetnek ugyan, de nincs meg a lehetőségünk rá, hogy pontosat tudjunk. Amit azonban biztosan tudhatunk, ami igazán lényeges és amit keresnünk kell, az ez: hogy Isten az, aki megváltoztatja az időket és az eseményeket, Ő alakítja a körülményeket, Ő tudja, mi van a sötétségben, és a világosság Vele lakik.

Testvérek, bárki bármit mond, az az ő véleménye, nekünk csak az számítson, amit Isten mond, amit Ő nekünk kijelent. És Isten kijelenti nekünk, mert a gyermekei vagyunk. És Krisztus bennünk lakik, és ezért van hozzáférésünk ehhez a világossághoz. Ez van most a szívemen, a bátorítás, buzdítás szavai, hogy felemeljük a tekintetünket Isten felé, hogy az Ő világosságában tudjunk döntéseket hozni. Fordítsuk a szívünket Isten felé, így éljük az elkövetkező napokat.

Van egy jól ismert, és legtöbbet idézett igeszakasz Habakuk próféta könyvében. A próféta egyszer csak azt látja, hogy jön az ítélet az Isten népét szorongató nép ellen. És ez az ítélet, az ellenség elpusztítása, Isten népe számára is szenvedést hoz. Habakuk utolsó versei: 3,16-19.: „Hallottam, és reszketett a szívem, hangjától megremegtek ajkaim. Fájdalom járja át csontjaimat, reszkető léptekkel járok. Bárcsak nyugtom lenne a nyomorúság napján, amely eljön a bennünket fosztogató népre! Mert a fügefák nem fognak virágozni, a szőlőtőkéken nem lesz gyümölcs. Hiányozni fog az olajfák termése, a kertek sem teremnek ennivalót. Kivész a juh az akolból, és nem lesz marha az istállókban. De én vigadozni fogok az Úr előtt, örvendezek szabadító Istenem előtt. Az Úr, az én Uram ad nekem erőt, olyanná teszi lábamat, mint a szarvasokét, és magaslatokon enged járni engem.”

Erről az Úrban való örömről, hogy hogyan lesz Isten menedék valóságos módon, erről szeretnék néhány szót szólni. Lehet, hogy egyesek közülünk, akik idősebbek, emlékeznek évtizedekkel ezelőtt történt dolgokra a testvérek körében. Emlékeztek, milyen gyakran mondtuk egymásnak és mi magunknak is, hogy Őbenne mindenünk megvan. Mindent megkaptunk Krisztussal együtt – ez Isten Igéje. De sok helyzetben, gyakran, én sem léptem be ebbe, nem vettem birtokomba ezt a valóságot. Most, amikor ezekben az időkben élünk, meg kell látnunk, hogy ezeket a körülményeket Isten készítette el, azért, hogy még inkább be tudjunk lépni ennek a ténynek a valóságába.

Ebben a levélben Pál megköszöni az ottani testvéreknek az ajándékot, amit küldtek, és ekkor nagyon fontos és aktuális személyes bizonyságot tesz, mert így folytatja: „Nem azért mondom, hogy szükségben vagyok; mert én megtanultam megelégedettnek lenni azokban, amikben vagyok. Tudok pedig nyomorogni, tudok bővelkedni is; mindenben és mindenikbe be vagyok avatva, jóllakásba is, éhezésbe is, bővelkedésbe is, szűkölködésbe is: mindent elbírok abban, aki engem megerősít, a Krisztusban” ( Filippi 4,11-13).

„Nem beszélek a szükségeimről”. Ha visszatekintünk csak az elmúlt napokra, vajon hányan nem beszéltünk a szükségeinkről? Pál azt mondja: „Nem a nélkülözésről beszélek, mert megtanultam valamit.”

Testvérek, azért van most mindez Istentől, hogy megtanuljunk valamit. Hogy úgy tekintsünk ezekre a változásokra nap mint nap, mint lehetőségre az Úrtól, hogy megtanuljunk valamit. Hogy megtanuljam, hogy úgy éljek, hogy megelégedett legyek abban, amiben vagyok. Csak akkor nem fogok többet a szükségletekről beszélni.

Kicsit tanulmányoztam ezt a szót: Mit jelent megelégedettnek lenni? Általánosságban véve azt, hogy valaki nem vágyik többre. De Isten Igéjében ennél többről van szó! Lehet, hogy valaki egy sarokban várja, hogy elvonuljon a vihar, és azt mondja, elégedett vagyok ezzel a sarokkal. De Isten nem ezért helyezett minket ebbe a világba! Mindannyian az Ő tervének részét képezzük, ott, ahová helyezett minket. Ahol vagyunk, ott kell visszatükröznünk ezt a világosságot, melyet Isten a szívünkben felragyogtatott.

2Korinthus 9,8: „Hatalmas pedig az Isten minden kegyelmet kiárasztani rátok, hogy mindenben mindenkor teljes elégségetek lévén, bőven legyen nektek minden jó cselekedetre.” Ebben a versben találjuk még ugyanezt a szót, hogy „megelégedés”.

Testvérek, tény, hogy Krisztus élete van bennünk, és Krisztussal együtt megkaptunk mindent, ami szükséges az életre és a kegyességre, de ha nem tanuljuk meg a mostani körülményeinkben, hogy ennek a valóságnak megfelelően éljünk, akkor a másik végletbe kerülünk. Akkor a szükségletekről fogunk beszélni, akkor tele leszünk félelemmel, pánikkal. Ez a két lehetőség van.

Pál azt mondja: Megtanultam. Nem tudott mindent még Pál apostol sem – de Isten olyan körülményeket készített számára, ahol ezt megtanulhatta. A körülmények tanították meg. Könnyű megelégedésről beszélni, ha van bőven élelem, ha tele a hűtő, és megkapjuk a fizetést minden hónapban. De ha ez meginog, akkor mit teszünk?

„Az Isten pedig hatalmas arra, hogy rátok árassza minden kegyelmét.” Testvérek, mindig mondhatjuk: Uram, amit eddig megismertem a kegyelmedből, már nem elég! Ez a helyzet most még nehezebb, itt még nem jártam. Add Uram, nekem a Te még több kegyelmedet! És megkapván ezt a kegyelmet, meg tudjuk tenni, ami ránk lett bízva. („Minden jótéteményre bőségben legyetek.”) És ha belépünk ebbe, akkor bátorítani tudjuk a körülöttünk levőket is.

Szükség van a családra, szükség van a testvérekre. Mondtam a testvéreknek Margittán is, amikor először hallottunk erről az összegyűlési tilalomról, hogy tudatosan keressük egymást, használjuk a telefonokat! Nem helyettesíti az összejövetelt, de tudjunk egymásról, osszunk meg egymással egy-egy igét, amit az Úr mondott nekünk, kérdezzük meg, hogy vagy abban, amin átmész. Segítsünk a testvéreknek a körülmények fölé emelkedni, Isten felé fordulni, mert minden, ami körülöttünk van, oda hat, hogy lefelé nézzünk.

Filippi 4,12: „Megtanultam, hogy minden körülmények között elégedett legyek. Tudok megaláztatni is, tudok bővölködni is; mindenben és mindenekben ismerős vagyok a jóllakással is, az éhezéssel is, a bővölködéssel is, a szűkölködéssel is.” De tudjátok, hogy ahogy Radu is szokta mondani, itt az „ismerős vagyok” helyett a „be vagyok avatva” fordítás a helyesebb. Mit jelent beavatva lenni? Hogy segítenek neked felfedni valamit, ami addig nem volt világos.

Testvérek, Isten Szelleme közel van mindnyájunkhoz, bennünk van. És várja, hogy meghalljuk a hangját, és Ő azt mondja: nem az, amit az online hírekben és az újságban olvasunk, nem az, amit a szomszédok meg a kollégák mondanak, nem az a valóság, az csak a felszín. A valóság Istennél van, aki világosságot ad. Mindenkit be lehet ebbe avatni, Isten mindegyik gyermekét. És akkor eljutok oda, hogy nem beszélek tovább a nélkülözésről, és megtanulom napról napra, helyzetről helyzetre, hogy ebben az értelemben is megelégedett legyek, hogy elegendő erőforrásom van Krisztusban, hogy minden jótéteményre bőségben legyek.

„Krisztus bennünk.” Egyik reggel a Héberekhez írt levél első részéből olvastam, ahol azt mondja az ige, a 3. versben: „Aki az Ő dicsőségének visszatükröződése és az Ő valóságának képmása.” És ahogy a Róma 8,32-ben van: „Mi módon ne ajándékozna vele együtt nekünk mindent.” Testvérek, tekintsünk úgy az eseményekre, amelyeken keresztülmegyünk, mint olyan alkalmakra, amikor ezt megtanulhatjuk.

Befejezésként egy történetet hozok Elizeussal. Miután hosszú utat tett meg Illéssel, az utolsó közös útjukat, átkeltek a Jordánon, és Isten felvitte Illést. Tudjátok mi történt akkor: leesett Illésnek a köpenye, Illés elvitetett, fiatal tanítványa pedig ottmaradt. És elindult visszafelé a volt gazdájának a köpenyével. Amikor a Jordánhoz ért, megállt, felemelte a köpenyt, és felkiáltott: „Hol van az Illés Istene?” Testvérek, régen egy bizonyos nehéz helyzetben az Úr szólt hozzám ez által az ige által. És azóta többször megtörtént, hogy megálltam egy helyzet előtt; nem tudtam merre induljak, nem tudtam, mit tegyek. És az Úr újra elém hozta ezt az igét, és Elizeussal együtt felkiáltottam: Hol van Illés Istene? És Illés Istene, a mi Istenünk, a mi Urunk Jézus Krisztus Istene kijelentette Magát, és választ adott.

Valószínű, hogy még egy ideig eltart ez a helyzet, és nem lesz lehetőség rá, hogy hetente két, három alkalommal a testvéri közösség felemeljen, bátorítson. Ha csak várom, hogy mikor lesz rá újra alkalom, akkor értékes időt vesztegetek el. Sőt, elveszítem annak a lehetőségét is, hogy most belépjek ezeknek a tényeknek a valóságába.

Testvérek, az Úr azt akarja, hogy ne arra nézzünk, ami meginog ezekben a helyzetekben, amelyekben most vagyunk, hanem tekintsünk arra, amit az Úr akar adni ezek helyett a dolgok helyett. Ami örökkévaló, ami nem tud meginogni. Az Úr segítsen, hogy a nehézségekben felnézzünk és felkiáltsunk: hol vagy Uram? Jelentsd ki Magad! És ilyen módon megtanulhatjuk Pál nyomdokain: igen, valóban, Krisztus elégséges ebben a helyzetben is és a másikban is. Az Úr segítsen ebben. Ámen.

Az isteni kijelentés után az én megtagadására van szükség (Szabó Zoltán)

Az igeszolgálat PDF-ben letölthető: Kijelentés után az én megtagadására van szükség

Olvassunk Igét a Máté 16,13-17-ig: „Amikor Jézus Cézárea Filippi területére ért, megkérdezte tanítványait: “Kinek mondják az emberek az Emberfiát?” Ők így válaszoltak: “Némelyek Bemerítő Jánosnak, mások Illésnek, megint mások pedig Jeremiásnak vagy valamelyik prófétának.” Erre megkérdezte tőlük: “Hát ti kinek mondotok engem?” Simon Péter megszólalt, és így felelt: “Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.” Jézus így válaszolt neki: “Boldog vagy, Simon, Jóna fia, mert nem hústest és vér fedte fel ezt előtted, hanem az én mennyei Atyám.”

A 21. verstől olvasom tovább a 25. versig: „Ettől fogva kezdte el Jézus Krisztus mondani tanítványainak, hogy Jeruzsálembe kell mennie, sokat kell szenvednie a vénektől, főpapoktól és írástudóktól, meg kell öletnie, de harmadnapon fel kell támadnia. Péter ekkor magához vonta őt, és feddeni kezdte: “Isten mentsen, Uram, ez nem történhet meg veled!” Ő pedig megfordult, és így szólt Péterhez: “Távozz tőlem, Sátán, botránkoztatsz engem, mert nem az Isten szerint gondolkozol, hanem az emberek szerint.” Akkor Jézus ezt mondta tanítványainak: “Ha valaki én utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét, és kövessen engem. Mert aki meg akarja menteni az életét, elveszti azt, aki pedig elveszti az életét énértem, megtalálja azt.”

Tudom, hogy ez nagyon jól ismert szövegrész. Nemrég hallgattam meg én is azt a felvételt, amikor itt szóltatok róla. Ennek egy bizonyos megjelenése foglalkoztat engem is egy ideje. Ezt szeretném megosztani veletek.

 Simon Péter azt mondta: „Te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia.” Ezt a dolgot Péter nem az Úrral való járás hároméves tapasztalatából, nem az Írás tanulmányozásából tudta; nem is másoktól hallotta, hanem maga az Úr Jézus mondta meg neki, hogy ez kijelentés volt. „Nem hústest és vér jelentette ezt ki neked, hanem az én mennyei Atyám”. Egyesek számára talán titokzatosnak tűnik az, hogy kijelentés. Igen, titokzatos, de a legfiatalabb keresztény is tapasztalatból ismer valamit ebből. Aki soha nem kapott kijelentést az Atyától, az nem keresztény. Nem így van? Legalább egyszer megtörtént az életünkben, hogy Isten világossága felragyogott Krisztus arcán. Akkor tudtuk, hogy Ő a mi Megváltónk. Akik már hosszabb ideje hiszünk, sok hasonló tapasztalatban részesültünk. Mindnyájan sok olyan alkalomra emlékszünk vissza, amikor tudtuk, hogy most Isten személyesen szólt hozzám. Nem így van?

 Ami engem foglalkoztat, hogy mi történik az isteni kijelentéssel, amit kapunk? Tudjuk jól, és mondjuk, hogy Isten Igéje élő és ható, és elvégzi a munkáját, de azt hiszem, legtöbbször el kell ismernünk, hogy voltak esetek, amikor Isten valamit kijelentett számunkra, és mégsem történt meg a változás az életünkben. Vagy a ti életetekben mindig célt ért a kijelentés? Velem sokszor megtörtént, hogy egy különleges alkalom után, egy igei üzenet után, amely megérintette a szívemet, amikor azt mondtam: igen Uram, ez Te vagy, felismerem! – egy idő után mégis azt kérdeztem magamtól: lehet, hogy tévedtem? Hol van az az Ige? Testvérek, a valóság az, hogy Isten teljes munkája egy ember életében nem csak a kijelentésből áll, hanem a kijelentést követnie kell valaminek.

Péternek volt része isteni kijelentésben, és ha egy pillanatra is kételkedett volna ebben, ott volt az Isten Fiának szava, aki megerősítette: igen, az Atya jelentette ezt ki neked. Ezután pedig, talán fél óra sem telik bele, Péter félrehívja az Urat, és megfeddi: hogy gondolod, hogy meghalsz, mikor te vagy minden reménységünk? Péternek az ő saját, természet szerinti élete akadályt jelentett az isteni kijelentés útjában. Ezért szólt rá az Úr Jézus világosan és határozottan: Távozz tőlem! És azután ezt mondta az Úr Jézus: „ha valaki jönni akar én utánam, tagadja meg magát és vegye fel az ő keresztjét, és kövessen engem”. Ha valaki válaszolni akar az isteni kijelentésre, az énjét, a lelkét félre kell tennie az útból. Nem azért, mert rossz ember, nem azért, mert bűnről lenne szó; egyszerűen azért, mert van egy akadály a lényünkben, amely nem tud választ adni, sőt megakadályozza azt, hogy válaszolhassunk Isten kijelentésére.

 Valamiképpen hasonlít ez a helyzet arra a pillanatra, amikor egy üzletben meglátsz egy kívánt árut. Tudod, hogy ez az, amit régóta keresel. Nézed, méregeted. Igen, tökéletes! De, amikor meglátod az árát, akkor jön el a döntő pillanat. Ott vagy te, a szükségeddel, és ott az áru. Túl drága. Sokszor hagytam ott ilyen módon a kívánt dolgokat. Túl drága, ennyit nem fizetek. Lehet, hogy mások igen, de én nem.

 Mikor Isten szól hozzánk, ezt mindig követi a számla. Ilyen módon: valamit az énemből félre kell tennem, másként nem tudom követni a kijelentést. Másként csak emlék marad, vagy kérdezgetem: tényleg az Úr szólt? Vagy mi történt? Miért nem valósult meg? Nem történt semmi, mert azt mondtam: Uram, úgy van ahogy Te mondod, de én nem akarom magamat megtagadni. Itt is megvannak az érveink.

 „Ha valaki jönni akar énutánam, tagadja meg magát, és vegye fel az ő keresztjét és kövessen engem.” Sokszor olvastam és hallottam is ezt a biztatást, és azt kérdeztem: de mit jelent a kereszt? Mit vegyek fel? Mit tagadjak meg? A legtöbb keresztény elég őszinte, hogy azt mondja: tudom, hogy sok gyengeségem van és sok olyan dolog, melytől szeretnék megszabadulni. Boldogan megtagadnánk ezeket. Sokszor kezdtem így: Uram, én elhagyom ezt a dolgot, amelyik engem zavar. És nem ment. Tudjátok miért? Mert nem választhatom meg, hogy mi az, amit meg kell tagadjak. Nem választhatom meg én a sorrendet, hogy mi menjen a keresztre. És mikor az Úr mond valamit, akkor bennem valami megakadályozza ennek a megvalósulását. Valami ellenáll Istennek. Azt a dolgot kell megtagadni, akkor és ott. Ha nem, akkor itt megáll a folyamat.

 Nem választhatom meg én, hogy mi az, amit meg kell tagadjak. Ha pedig az Úr szól valamit, és én elkezdem mondani: „Igen, Uram, de…” – ami ez után a „de” után következik, az a következő a sorban az Úr előtt. Sokszor tudom, hogy az Úr szólt, és én nem voltam kész megfelelő módon válaszolni. Sokszor láthatjuk, hogy az életünk bizonyos hiányosságainak ez az oka. Nem voltam kész megfelelő módon válaszolni az Úrnak. Ami megakadályozta az isteni kijelentésnek való engedelmességet az életemben, azt a dolgot nem voltam hajlandó félretenni. Viszont valahányszor ezt megteszem, közelebb kerülök az Úrhoz, és tudok vele lépést tartani, hogy kövessem Őt. Másként lemaradok. Igaz, hogy az Úr az Ő kegyelme és irgalma szerint újra felkeres, mert nem mondott le rólunk. Mert, ha Ő lemondott volna rólunk, akkor nem lennénk ma itt.

 Ezeket a dolgokat véste az Úr az eszembe és a szívembe az utóbbi időben, hogy az Ő kijelentésének ezt a választ kell eredményeznie: Igen, Uram, itt vagyok, lemondok arról a dologról, ami megakadályoz, hogy ennek a kijelentésnek engedelmeskedjek; hogy kövesselek, bárhová mégy.

Péter akkor nem tudta mindezt, de hamarosan olyan idők jöttek, hogy meg kellett tanulnia. Ebben a dologban mégis mind olyanok vagyunk, mint Péter. A mi énünk, a lelkünk nem képes a megfelelő választ adni Isten kijelentésére. Megvan a saját utunk. Valahányszor nem ezt mondom: „Uram, kész vagyok lemondani”, megismétlődik ugyanez az eset, mint Péteré. Lehet, nem olyan látványosan, de ugyanolyan természetű a dolog. Semmit nem értünk az Úr útjairól. Az Úr segítsen, hogy megtaláljuk ezt a párosítást, hogy amikor az Úr szól, mindjárt meglássuk azt is, mi az akadály. És ha kész vagyok engedni az Úrnak, akkor következik az Ő áldása, és akkor a kijelentés, az az Ige, a réma, amit az Úr személyesen nekem szólt, elvégzi a munkát, és nem tér vissza gyümölcstelenül. Szeretném ezt megtanulni a gyakorlatban, valahányszor az Úr szól, és ezt kívánom a ti számotokra is. Ámen.

Szent vagy? (Szabó Zoltán)

Szent vagy? Elkülönítve, félretéve Isten számára. Megjelölt, elpecsételt emberek vagyunk – de mennyi valósul meg ebből a saját, mindennapi életünkben?
Mi az Isten célja velünk? Mi a normális haladási irány? Mi van aközött a kettő között, ahol most vagyunk – és ami Isten célja számunkra a jövőben?

Szabó Zoltán 2014. feb. 8-án elhangzott igeszolgálata a Dániel 1,8-9; ApCsel 11,19-24 és Kol 1,21-23 alapján.

Elhagyván a tejnek italát – Szabó Zoltán

Elhangzott: 2012. december 1-én.

Zsid 5,12-6,3: „Mert noha ez idő szerint tanítóknak kellene lennetek, ismét arra van szükségetek, hogy az Isten beszédeinek kezdő elemeire tanítson valaki titeket; és olyanok lettetek, akiknek tejre van szükségetek és nem kemény eledelre. Mert mindaz, aki tejjel él, járatlan az igazságnak beszédében, mivelhogy kiskorú: Az érettkorúaknak pedig kemény eledel való, mint akiknek mivoltuknál fogva gyakorlottak az érzékeik a jó és rossz között való különbségtételre. Annakokáért elhagyván a Krisztusról való kezdetleges beszédet, törekedjünk tökéletességre, nem rakosgatván le újra alapját a holt cselekedetekből való megtérésnek és az Istenben való hitnek, a mosakodásoknak [más fordítás szerint bemerítkezéseknek], tanításnak, kezek rátevésének, holtak feltámadásának és az örök ítéletnek. És ezt megcselekesszük, ha az Isten megengedi.”

„Mindaz, aki tejjel él, járatlan az igazság beszédében.” Gyerekkoromtól kezdve nagyon szerettem a tejet, annyira, hogy még felnőttként is, egészen harminchét éves koromig szinte minden reggel tejet vagy kakaót reggeliztem. Amikor azonban kezdtek emésztési problémáim lenni, nem akartam elfogadni, hogy kész, vége a kedvenc reggelimnek. Végül, amikor az orvos tanácsára abbahagytam a reggeli tejivást, csak ültem reggel a konyhában, és nem tudtam mit kezdeni, nem tudtam, hogy mit reggelizzek.

Ez jutott eszembe, amikor elém jött ez az Ige. Jó a tej, megvan a szerepe, megvan az ideje, de egyszer a hívő ember meg kell, hogy váljon tőle. Ez nagyon nehéz. Nem tudom, volt-e valakinek ilyen étrendi megszorításban része, hogy az orvos valamire azt mondta: többet ebből ne – utána talán az tűnt a legjobbnak, amit nem lehetett.

Mi a számunkra a tej? „Krisztusról való kezdetleges beszéd”, „nem rakosgatván le újra alapját holt cselekedetekből való megtérésnek, az Istenben való hitnek, a mosakodásokról való tanításnak, kezek rátevésének, holtak feltámadásának, örök ítéletnek.” Ezek mind nagyon lényeges, központi dolgai az evangéliumnak. De maga az Ige mondja, hogy ez a tejnek itala.

A héten a kezembe került egy idézet, attól a szerzőtől, akinek magyarul is megjelent egy könyve, Krisztus megtartó élete címmel. A neve W. Ian Thomas, és a múlt század ötvenes éveiben élt Angliában. Eljutott Amerikába, ahol több gyülekezet is meglátogatott, és mikor hazatért, valaki megkérdezte, hogy mi volt a benyomása? Azt felelte: „Hát, ahol jártam Amerikában, a testvérek mind annak örültek, ha ismerős dolgokat hallottak. Akkor mondták, hogy ó, igen, ámen, úgy van. Ám amikor olyat hallottak, amit nem ismertek, akkor fölvonták a szemöldöküket, és azt mondták: ez nem valami tévtanítás?”

Ha valaminek nincs tejíze, akkor mi történik? És ez az Ian Thomas azt mondja: Úgy tapasztaltam, hogy ott, ahol jártam, a testvérek nem azzal a nyitott szívvel jönnek az alkalmakra, hogy „mire akar az Úr engem most tanítani?”. Nem ismerős ez a helyzet? Sok gyülekezet van, nem csak Amerikában, hanem sokkal közelebb is; ahol ha az hangzik el, ami már elhangzott százegyszer, vagy ezeregyszer, akkor bólogatnak, hogy igen, ámen, úgy van. De ha valami ettől különbözik?

Az Úr személyesen akarja megvizsgálni az életünket, hogy mi hogyan állunk ezzel a szellemi diétával. Bennünk van-e állandóan az a vágy, hogy „Uram, ez csodálatos, amit megtapasztaltam, amire eljuttattál, amit kijelentettél Önmagadból, meg amit megláttattál – de még az útnak nagyon a kezdetén vagyok, mi a következő lépés?”

Ha valahogyan hiányzik huzamosabb ideig belőlünk ennek a tudata, hogy szükség van arra, hogy előrébb lépjek, akkor belekerülünk abba a helyzetbe, hogy újra meg újra meg újra lerakosgatjuk, elismételjük azt, ami egyébként jó, ami egyébként helyes, vagy akár igeszerű is lehet. De ha egy háznak újra meg újra csak az alapját rakják le, abból nem lesz lakóhely soha.

Mondtam én is biztos többször is, meg hallottam sokszor másoktól is, hogy de hát én már ennyi éve vagyok hívő. Mintha az évek múlásával mindenképpen együtt járna az érettség is, de vajon így van ez? Lássuk, mit mond az Igének ez a része erről: „már tanítóknak kellene lennetek”. Most ne arra gondoljunk, hogy akkor én írok egy teológiai könyvet, elmagyarázok, kivesézek különböző témákat. Hanem amikor a gyülekezetben, vagy bárhol egy másik testvér mellém kerül, akinek van egy kérdése, rajtam keresztül megkaphatja az Úrtól a választ? Ezt jelenti tanítónak lenni. Ha van egy kérdése valakinek, akkor ha velem találkozik, nem csak még mellégyűlnek a kérdőjelek? Biztos tapasztaltátok ezt, hogy valakivel beszélgettem, és végül azt se tudtam, hol áll a fejem. Mert nem választ kaptam, hanem még több kérdést. Ezek mércék, amelyek megmutathatják azt, hogy tényleg hol állok.

„Arra van ismét szükségetek, hogy titeket tanítson valaki az Isten beszédeinek alapelemeire, mert olyanokká lettetek, mint akiknek tejre van szükségük, nem kemény eledelre. Aki tejjel él, járatlan az igazság beszédében.” Pontosabb fordítás szerint ez valójában nem is az igazság, hanem az igazságosság beszéde. Sokat forgattam ezt a szívemben, hogy mit jelent számomra az igazságosság beszéde? Ha nagyon nagy vonalakban akarom körülírni, akkor azt, hogy az életemen mit változtatott az, amit megismertem Isten Igéjéből?

Mindannyian megtapasztaltuk hívő életünk során – van, aki már az elején, van, aki később – az Úr csodálatos szabadítását. Mindenki bizonyságot tudna tenni nagyon nagy dolgokról, hogy az Úr milyen terhet vett le, mit változtatott meg, mi az, ami többet nem volt probléma. De testvérek, van száz meg egy dolog az életünkben, ahol az Úr nem nyúlt közbe egy pillanat alatt, hanem az Igéje által nevel oda bennünket, hogy azt kinőjük. Hogy állunk ezekkel a dolgokkal? Ez is egy mérce abban, hogy tejjel élünk-e, szellemi tejjel, vagy pedig elhagytuk ezt.

A 11. részben Mózesről mond egy mondatot itt az Ige. Zsid 11,24: „Hit által tiltakozott Mózes, midőn fölnövekedett, hogy a fáraó lánya fiának mondják.” A kicsi Mózes a királyi családban nőtt fel, s ő volt az ifjú reménység. De róla tudták azt Izrael népében, hogy ő nem egyiptomi, hanem ő a mienk. S várták, hogy mikor vall színt ez az ember. És eltelt egy nap, meg egy év meg több év, és az Izrael fiaihoz tartozó Mózes, aki maga is tudta ezt, mert az édesanyja nevelte; tudta azt, hogy Isten népéhez tartozik, de úgy viselkedett, mint az egyiptomi emberek. Értjük ennek a szellemi jelentését? Egészen addig viselkedett úgy, amíg fölnövekedett.

Ismerős ez a belső vívódás meg belső harc, hogy tudom, hogy nem így kellene, tudom, hogy nem itt a helyem, tudom, hogy nem ez a dolgom, de valahogy nem megy? A növekedés az, hogy amikor kezdem elhagyni a tejet és mással táplálkozom, az végül oda vezet, hogy eljön a nap, amikor azt mondom: én nem vagyok egyiptomi, én nem ide tartozom. Színt vallok, ami igaz valóság bennem, a szívemben, és ezt föl tudom vállalni nyíltan, kívül is.

Ingázom a munkahelyemről, kb. hatvan kilométert naponta, és mivel sokan tudják, sokszor megkérnek, hogy vigyek el egy csomagot, vigyek el egy gyereket a nagyszülőhöz stb. Pár évvel ezelőtt egy nyári este telefonált egy testvérnő, hogy a kisfiát meg a kislányát el kellene vigyem a nagymamához. Jöttek a gyerekek, és a belvárosból kellett a sűrű délutáni csúcsban kifelé autózni. Amikor végre kiértünk, és tudtunk beszélgetni, a kisfiú, tíz éves, megszólít: „Zoli bácsi! Nem, nem, csak… Zoli!” Nagyot néztem, mondom, mi történt? És megkérdeztem: „Miért vontad vissza a bácsit?” Azt mondja: „Én már nagyfiú vagyok, és nem kell senkinek azt mondjam, hogy bácsi!” S később ezen elgondolkoztam, hogy a gyereknek a papája külföldön dolgozott, és valószínűleg, amikor elment, azt mondta: nézd, te vagy a legnagyobb a családban, nagyfiú vagy, figyelj a húgodra, édesanyádra stb. És ő ebből ezt az egyet már megtanulta: ha én már nagyfiú vagyok, akkor nem kell senkit bácsizzak. Nem ezzel lett ő nagyfiú, hogy nem az mondta, hogy Zoli bácsi (persze derültem rajta útközben, mert azért csak kicsúszott háromszor-négyszer, hogy Zoli bácsi, de mindig visszavonta). Tehát nem így hagyjuk el a gyermekkort, nem így kerülünk közelebb az érett korhoz.

Mint mondtam, ez a kiút: megkérdezni az Úrtól újra meg újra: Uram, mi a következő lépés? Ez szép, ez jó, ez csodálatos – de nem a cél, ahol vagyok. Amikor megrekedünk, amikor nem látjuk ennek a szükségét, hogy kell valami több, hogy az Úr ennél sokkal többet készített el, akkor elkezdjük újra meg újra lerakosgatni az alapokat. És olyan szomorúan veszem észre néha másokban, meg még szomorúbb, ha az Úr engem döbbent rá, hogy megint újra meg újra lerakosgatok valamit.

Az Úr mindig kész arra, hogy tanítson bennünket. A Rómabeliekhez írt levélből került elém a múlt héten egy Ige, és ez egy olyan Ige volt, amelyet sokáig félve olvastam, mert valahogy úgy éreztem, hogy annyira nem vagyok ott, hogy nem is értem, hogy lehetséges ez. Róma 5,1-3: „Megigazulván azért hit által, békességünk van Istennel, a mi Urunk Jézus Krisztus által, Aki által van a menetelünk is hitben ahhoz a kegyelemhez, amelyben állunk; és dicsekedünk az Isten dicsőségének reménységében. Nemcsak pedig, hanem dicsekedünk a háborúságokban is”. „Dicsekedünk az Isten dicsőségének reménységében”. Mindenki, akit az Úr megragadott, akinek új életet adott, abban benne van ez a dicsekvés. Lehet, hogy egy kicsit túlzónak érezzük ezt, hogy „dicsekvés”, de bennünk van egy-egy ilyen öntudat, ez a mennyei öntudat, vagy a mennyei polgárjognak a büszkesége, a dicsekvése. Ehhez nem kell semmi más, csak az, hogy az Úrtól életet nyerjünk.

De ki az, aki dicsekedik a háborúságokkal is? Nem mondom, hogy nincs olyan, de ha háborúság – Károli így mondja, de ez szorongattatást, nyomorúságot, megpróbáltatást, nyomást jelent (a „Nagy Nyomorúság” kifejezésnek is ez a szó az eredetije) – szóval ismertek sok olyan hívő embert, aki boldogan beszél a nehézségről, amin át kell mennie? Nem nagyon nyüzsögnek az ilyen hívő emberek, nem? „Nem csak pedig, hanem dicsekedünk a háborúságokban is, tudván, hogy a háborúság békességes tűrést nemz.” Testvérek, ez egy nagyon nehezen lefordítható igevers. Magyarul talán a Csia-féle fordítás közelíti meg, így mondja: „hanem dicsekedhetünk a nyomorúságokkal is, miután tudjuk, hogy a nyomorúság állhatatosságot munkál”. Utánanéztem bibliai szótárakban, és itt egy olyan igeidő van, ami olyasmit fejez ki, ami a múltban történt, és az eredménye kihatással van a mára, a jelenre. Ha nem ragaszkodunk a „tudván” szóhoz, akkor magyarul jobban odaírhatjuk, hogy „miután megtanultuk, hogy a háborúság békességes tűrést nemz”.

Amikor először nyomorúságba kerülök, valami nyomás alá, valami nagyon nemszeretem dologba, akkor kézzel-lábbal kapálózom, imádkozom: Uram, szabadíts meg! Nem ezt teszem? Ezt teszem. És az Úr megszabadít, mert látja, hogy mást nincs mit csináljon, mert… – ennyit tudok. És másodjára, és harmadjára… és az Úr valamilyen módon elkezd arra tanítani, hogy ez nem azért van, mert valamit elrontottál, és nem is azért van, mert mások gonoszok; nem azért van, mert az Úr elfeledkezett rólad, nem azért van, mert a Sátán legyőzött, vagy nem tudom, még milyen ok, hanem azért van, mert ez valamit elvégez benned. És amikor Isten kegyelméből egy kisebb nyomorúság egy kicsi változást kimunkál bennem, akkor elkezdődött ez a tanulási folyamat. Biztos, hogy vannak olyan hívők, akik hamar megértik, hamar megtanulják. Vannak olyanok is, mint én, akik nehézfejűek, nagyon nehezen tanulnak.

De az Úrnak van elég türelme hozzánk. És újra meg újra egy kicsit mindig emeli a szintet, kicsit többet, míg megtanuljuk azt, hogy ha itt, ebben a helyzetben türelmesen alávetem magam az Úr akaratának, nem kapálózom, nem szabadulni akarok, hanem azt mondom, Uram, legyen meg a Te akaratod, mert az a jó, akkor elvégzi a szorongattatás munkáját bennem, megtanulom azt, hogy a nyomorúság az békességes tűrést nemz, a békességes tűrés pedig próbatétel. Több angol fordítás úgy mondja ezt, hogy „experience”, tapasztalat.

A fiam, aki másodéves egyetemista, azt mondja, hogy már munkába kell álljon tanulás mellett, mert nem lesz elég csak az oklevél, a diploma, mert mindenütt azt kérdezik, hogy milyen tapasztalattal rendelkezik? Testvérek, az igazi érték, amit az Úr munkál bennünk, nem az, amit megtanulok, nem az, amit megértek, meg összefüggések, meg folyamatok, meg minden – hanem az az Úrral való járásnak a tapasztalata.

Tudjátok, sokszor előfordul, ha ismeretlen helyre utazunk, hogy hiába van térkép, GPS, meg miegymás, ha fölhívom azt, aki ismeri az utat, sokkal biztosabb útmutatást kapok pár másodperc alatt, és célba vezet. Ezt jelenti a tapasztalat. Az Úrral, mikor átmegyek bizonyos nehéz dolgokon, kialakít valami olyasmit, amit nem lehet mástól megtanulni, amit nem lehet átadni, amit személyesen kell mindannyiunkban az Úr kimunkáljon – és az Úr munkálja ezt.

„A tapasztalat pedig reménységet, a reménység pedig nem szégyenít meg”. A tapasztalat azért munkálja a reménységet, mert ha eljutottam oda, hogy megtapasztaltam egyszer, hogy akármilyen kilátástalan helyzetben ott van az Úr, és valamit Ő munkál, akkor a következő alkalommal már tudom azt. Ott van az a reménység, hogy most nincs mindennek vége; hogy most nem a tönkretételemre megy ki a játszma, hanem az Úr végez valamit.

Múlt vasárnap ezt megosztottam a testvérekkel odahaza, és úgy láttam, hogy többen vették, értették, örültek. De egy olyan zaklatott hét következett, hogy bebizonyosodott: az Úr legtöbbször az igei világosságot, a megértést egy gyakorlati próbatétellel követi. Az van most a szívemben, hogy ha ezt kaptam, meg megosztottam most veletek, ha következik a ti sorotok is ebben, akkor az Úr kegyelméből jusson az eszünkbe, hogy az Úr akar leszoktatni a tejről, valami keményebb eledelre; valamit ki akar munkálni. És ha belekapaszkodva megmaradunk, alatta maradunk, akkor megvalósul bennünk ez a nagyon értékes, ez az egyedi meg pótolhatatlan, meg másképpen beszerezhetetlen valami, ami az Úrral való tapasztalatot, a megtapasztalást jelenti. Ha átalmegyünk ilyen dolgokon, úgy válunk képessé másoknak segíteni, úgy válunk képessé megmutatni az utat az Úr felé.

Az Úr áldjon meg bennünket, hogy tudjunk Rátekinteni, és minden nap meglépni azt a következő lépést. Ámen.

Élő kövek – Szabó Zoltán

Elhangzott: 2015. január 31-én.

1Királyok 5,29-32: „Salamonnak volt hetvenezer teherhordója és nyolcvanezer kőfejtője is a hegységben. Salamon munkavezetőin kívül, akik a munkát irányították, háromezer-háromszáz felügyelője is volt, akik a munkát végeztették a néppel. A király parancsára nagy és értékes köveket fejtettek, mert faragott kövekből akarták lerakni a templom alapját. Ezeket Salamon építőmunkásai és Hírám építőmunkásai, meg a gebáliak faragták ki, és elkészítették a gerendákat meg a köveket a templom építéséhez.”

1Királyok 6,7: „Minthogy a templom építésekor már készen kifaragott kövekből építettek, sem kalapácsnak, sem vésőnek, sem egyéb vasszerszámnak a zaja nem hallatszott a templom építésekor.”

2Krónika 3,5-7: „A főépületet beburkolta ciprusfával, azt pedig finom arannyal burkolta be, és pálmafákat meg füzéreket készíttetett rá. Díszítésül beborította a templomot drágakövekkel. Az arany parvajimi arany volt. Arannyal borította be a templomot, a gerendákat, a küszöböket, a falakat és az ajtószárnyakat is. A falakra pedig kerúbokat vésetett.”

Mindenki előtt ismerős, gondolom, az az igei kép Péter leveléből, hogy élő kövek vagyunk. Néha visszaemlékszem, hogy sokszor én is milyen büszkén feszítettem, mint élő kő. Az Úr élete van bennünk, megtapasztaltuk ezt mindannyian. Ez az, amiről Pál úgy beszélt: „mi Krisztusban”. Ezt a könnyebb megragadni, valamilyen szinten ez az első lépés. Azután azonban nekem sokkal több fejtörést okozott az, amit pl. az Efezus 2,19-22-ben olvasunk: „Ezért tehát nem vagytok többé idegenek és jövevények, hanem polgártársai a szenteknek és háza népe Istennek. Mert ráépültetek az apostolok és a próféták alapjára, a sarokkő pedig maga Krisztus Jézus, akiben az egész épület egybeilleszkedik, és szent templommá növekszik az Úrban, és akiben ti is együtt épültök az Isten hajlékává a Szellem által.”

Sokáig úgy gondoltam, hogy Isten valamilyen láthatatlan módon építi az Ő házát az egész földön – és ez így is van. De később elkezdett egyre inkább rámterhelődni az a rész, hogy ez a láthatatlan, globális munkája az Úrnak, azért látható módon egy-egy helyen végződik el. Itt, ezen a településen, meg ott ahol egyen-egyenként vagyunk, azokkal a testvérekkel a lakóhelyünkön, akikkel egybe helyezett az Úr. Könnyű arra gondolni, hogy hű, milyen csodálatos munkája van az Úrnak az egész földön, és ez biztos így van. De mi ennek a csodálatos munkának a vetülete azon a helyen, ahová engem helyezett az Úr?

Ez pontosan úgy van, mint amikor arról beszélünk, hogy nagyon könnyű szeretni a kedves testvéreket a föld másik részén, akikkel ötévente egyszer találkozunk, rövid időre. De sokkal több bajom volt azokkal a kedves testvérekkel, akikkel körülvett az Úr. Gondolom, azoknak a kedves testvéreknek meg sok bajuk volt velem; hogy engem szeressenek, azoknak, akikkel minden nap vagy minden héten többször találkozunk.

Most pedig olvasgatva a Királyok könyvéből, az Úr azt hozta elém, hogy hogyan is végzi Ő az építő munkát? Miért nem mindegy, hogyan épül a ház ott, ahol én vagyok? Tudjátok, ha épül egy ház, az látszik. Ezt nekünk sem lehet elszellemiesíteni, hogy majd végül lesz valami. Nem, az itt és most látszik, épül-e az Úr háza ott, ahol vagyok, körülöttem – vagy nem épül.

Egy évvel ezelőtt volt alkalmam villámlátogatást tenni Jeruzsálemben, és kötelező programpontként – mint, gondolom, mindenkinél, aki arra jár – elvittek bennünket a Siratófalhoz is. Ez a fal nem magának a Templomnak a fala, hanem a támfala, legalább fotóról biztosan mindenki ismeri. Óriási nagy kövek vannak a falban, szépen kialakítva. Téglából persze könnyű építeni, az csereszabatos, ugyanaz a méret, bármelyiket veszem, bepasszol, de itt kettő sem volt egyforma méretű.

Ez a kép maradt meg bennem, és elgondolkoztam: Abban a városban, ahol élek, mi körülbelül tizenketten gyűlünk össze, és el sem tudnék képzelni tizenkét embert, aki jobban különbözne egymástól, mint mi, akik ott vagyunk. A nagyon nagy különbözőség pedig nem könnyíti meg az együtt járást. Úgy vigasztalt a nyáron egyszer, amikor olvastam az evangéliumokban a tanítványok felsorolását; ott volt köztük Máté, aki pénzügyőr volt ugye, vámszedő. És volt közülük még egy, aki a skála másik végéhez volt közel, a zelóta, aki tudjuk, a partizán, a betyár, aki azt mondja, inkább meghalok, de akkor sem fizetek adót a rómaiaknak. Más ilyen ellentétek is vannak, de ez egy nagyon kézenfekvő – és az Úr jónak látta, hogy ebbe a szűk csapatba is ilyen ellentétes embereket válogasson be.

Amikor a Templom építéséről olvasgattam, az jött elém egyre világosabban, hogy az, hogy élő kövek vagyunk, az az alap. De ahhoz, hogy az Úr felépítsen bennünket, egybeépítsen ott, a magunk helyén, el kell készítsen erre bennünket. Radu [Gavriluț], az iménti szolgálatában, más irányból közelítette ezt meg. Azt mondta, hogy az, aki az Úr harcait harcolhatja, ahhoz nem elég önkéntesnek odamenni. Kell hozzá ez a felkészítő munka. Hogyan végzi az Úr a felkészítő munkáját?

Könnyen azt mondhatja valaki, hogy „a testvérnő csak három éve hívő, én harminc, én már sokkal inkább kész vagyok”. Tudjátok, egyszerűen fogalmat alkothatok arról, hogy mennyire vagyok elkészítve. Ha el vagyok készítve, akkor tökéletesen odaillek a körülöttem levők közé. És ez sok helyre igaz, ahol megfordulunk: akár a családban, akár a munkahelyen, bárhol – ha nem, akkor ez rögtön kiderül.

Salamonnak volt hetvenezer teherhordója, nyolcvanezer kőfejtője a hegységben, háromezer-háromszáz munkafelügyelő irányította őket, és a király parancsára ezek nagy és értékes köveket fejtettek, mert faragott kövekből épült a Templom. A birodalom válogatott polgárait a király arra használta, hogy külön megszervezve, szépen a köveket kimozdították a helyükről, kifaragták, lecsiszolták és elszállították. Testvérek, az Úr ezt végzi az életünkben, és nem is csak egyszer, hanem ciklusokban, újra meg újra. Először mint a kőfejtők: valahonnan először kirobbantják a nagy köveket. Az nem egy finom módszer.

Tavaly befejezte az egyetemet a fiam, és valahogy olyan nagy kő gördült le a szívemről, hogy hála az Úrnak, egy gonddal kevesebb, már nem nekem kell napi szinten gondját viselnem, mert felnőtt, és saját lábára állt. És egy nagyon rövid ideig szinte lebegtem ettől a megkönnyebbüléstől. Utána pedig hirtelen lépéskényszerbe kerültem a munkahelyemmel kapcsolatban, ahol már hét éve dolgoztam. Már éppen egy kicsit magamban arra gondoltam, hogy hét év, ez már a tökéletesség – erre kényszerbe kerültem, és az Úr nyitott egy új lehetőséget egy másik munkahelyen. Két-három hét után azt vettem észre, hogy olyan dolgokkal találkozom, amilyeneket még sohasem csináltam. Új helyzetek, ismeretlen emberek; és érdekes helyzetbe kerültem, mert kétféle, egymással ellentétes elvárásnak kell megfelelnem, és emiatt bármit lépek, valamelyik irányban nehézségem akad.

Először jött a szokásos kesergés, hogy Uram, hát eddig tartott ez a nyugalom? És imádkoztam, hogy „Uram, szabadíts meg ebből a helyzetből, hiszen értelmes, jóindulatú emberek vesznek körül, miért ilyen nehéz mégis a dolgom?” Pár napot így ezzel töltöttem, és akkor egy reggel az Úr megszólított. Eszembe juttatott egy testvérnőt, akinek tizenöt évvel ezelőtt volt egy balesete: egy este jött kocsival, és az úton egy lovaskocsi valami fekete fuvarral fát szállított, nem volt kivilágítva. Valaki a szekér tetején ülve pedig egy öngyújtóval hol előre, hol hátra próbált jelezni. Hosszú farönkök nyúltak hátrafele. Szembe jött egy kocsi, elvakította a testvérnőt, a szekéren ülő éppen előrefele világított, és a testvérnő egyszer csak azt vette észre, hogy két méterre tőle ott vannak ezek a nyársak, mint a lándzsák, és ő jött nyolcvannal. Az utolsó gondolata az volt: „Uram, nem halhatok meg, mert még nem vagyok kész!”. Az egyik fa hozzáütközött a kocsi elejéhez, a kocsi megperdült. A testvérnő nem volt bekötve biztonsági övvel, kirepült, közben a másik fa meg a szélvédőn keresztül átszúrta az ülést. Neki csak a kezét sértette meg és az oldalát. Az Úr is úgy mondta, hogy nem vagy kész, tényleg. Kirepült a kocsiból. És ez jutott eszembe, ezért van a feszültség a munkahelyemen, és azért vagyok én a kellős közepében, mert még nem vagyok kész. Óriási teher gördült le a szívemről, és tudtam, hogy jó ideig nem lesz megoldott a helyzet, egészen addig, míg én nem vagyok kész.

Hetvenezer teherhordó meg nyolcvanezer kőfejtő gondoskodik mindenütt arról, hogy engem meg téged elkapjon, kimozdítson, kirobbantson a nyugodt helyünkről. Mit jelent az, hogy kimozdítani? Minden emberben van egy adag konzervativizmus. Szeretjük azokat a megszokott dolgokat. Ezt tudom, ez jó így, ne változtassunk rajta. De az Úr jön, és azt mondja: Ha nagyon biztos vagy magadban, akkor kivesszük a támasztékokat, mankót, és egy új helyzet áll elő. Kimozdít a helyünkből. Ha tudom, hogy mit kell csinálni, ha nyugalom van meg béke, akkor azt mondom én is, ámen, Uram, és megyek egész nap vidáman tovább, nem? De amikor az Úr kiveszi a biztos dolgokat, akkor a kezdeti kapálózás után az Úrhoz fordulunk, mert élő kövek vagyunk; mindig ott van bennünk mélyen valahol, hogy az Úr a megoldás.

Lehet, hogy lefutunk még alkatilag pár kört, hogy „Uram, szabadíts meg, Uram, segíts”, de végül oda jutunk, hogy nem ez a lényeg, hanem, az, hogy az Úr ott legyen velünk abban a helyzetben; hogy az Urat, mintegy meghívjuk oda: „Uram, legyél itt!” – és ha az Úr ott van velünk, akkor már minden teljesen más. De hogy ez létrejöjjön, hogy ez így egy jól begyakorolt valami legyen az életünkben, ehhez kell az, hogy az Úr újra meg újra kimozdítson. Ez a kimozdítás pedig része ennek a felkészítő munkának. Úgy, ahogy vagyunk, élő kövek, kint a sziklarengetegben, úgy nem vagyunk használhatóak arra, hogy az Úr felépítsen, hanem el kell onnan kerülnünk. És az Úrnak megvan arra megszámlálhatatlan eszköze: nyolcvanezer kőfejtő és hetvenezer teherhordó, hogy szépen kimozdítson a nyugodt helyemből, és valahogyan elvégezze ezt a munkát.

Tovább pedig úgy mondja az Ige, hogy „Salamon építőmunkásai, Hírám építőmunkásai meg a gebáliak faragták ki, és elkészítették a gerendákat meg a köveket a Templom építéséhez”. Utánanéztem az eredetiben, és úgy van, hogy „faragták” meg „csiszolták”. Tehát lenagyolták, és utána finoman a simítást is elvégezték Salamonnak az építőmunkásai, Hírámnak az építőmunkásai. Nem akarok nagyon elmenni ebbe az irányba, de lássuk meg: az Úr szolgái, meg az ellenség szolgái, meg mindenféle más emberek is ezen szorgoskodnak, hogy a nyers, kifejtett kőtömbből egy szépen kialakított dolog legyen, ami beleillik az Úrnak a tervébe.

Biztos, hogy valamennyi mechanikai ismerete mindenkinek van; ahhoz, hogy egy eszközzel elvágjak valamit, egy feltétel kell: hogy az eszköz keményebb legyen, mint az, amit vágunk. Ha a kés nem keményebb a vajnál, nem vágja el. Sohasem gondoltátok azt, hogy miért van mellettem ilyen durva, kemény, érzéketlen valaki? Azért, mert keményebb eszközök kellenek, mint amilyenek mi vagyunk. Nem lehet máshogyan eltávolítani azt, ami pluszban van. Utána pedig jön az a finom munka, a csiszolás is. Általában a lenagyolás jó nagy ütésekkel, jó nagy vágásokkal történik, de viszonylag hamar lezajlik. A csiszolás viszont végtelen hosszú babramunka; zajlik ma is, holnap is, holnapután is.

Testvérek, azt hiszem, fölismerjük az életünkben ezeket a helyzeteket, amelyekből úgy szeretnénk szabadulni. De egy út van a „legális” szabadulásra: az, hogyha elkészülünk. És itt különbség van köztem meg a kövek között: mi le tudunk lépni az Úr kezéből, ott tudjuk hagyni. A kő nem hagyja ott a helyét, de én ott tudom hagyni. Erre is biztos tudunk példákat. Hívő emberek – élő kövek –, akik úgy néznek ki, mint egy elhagyott építkezés: hiányzik egy fal, nincs felépítve, nincs befejezve. Valamikor volt egy kezdet, valami ott van, de végül otthagyták azt a helyet, ahol zajlanak a dolgok Isten kezében.

Meg lehet szabadulni egy nehéz munkahelytől, nagyon sok kellemetlen embert le lehet rázni, de nem ez a megoldás. Egész fiatal életemből emlékszem arra, hogy egy testvér mondta valakiről, aki nem jól járt az Úr útján: „nem jól megy annak az embernek a dolga, és ezért én nyugodt vagyok, hogy az Úr nem adta fel vele”. Mert hogyha hirtelen minden sima lesz és egyenes, akkor az azt jelenti, hogy az Úr azt mondta, elég.

Nem kell keressük a bajt, nem kell keressük a nehéz helyzeteket – valaki mondta, hogy úgy imádkozott, „ó, Uram, alázz meg” – az Úr megaláz, alig várja. Hanem amikor jönnek ezek a helyzetek, akkor azt mondom: „Ez lenne az, Uram?” Mindig úgy jön, ahogy nem várjuk. Tudjátok, a küzdősportokban is mindig egy váratlan ütés lepi meg az ellenfelet. Az Úr is tudja, hogy hol lehet bevinni valamit, amire nem számítunk, és akkor azt mondom: „Uram, ez az? Akkor itt vagyok.”

Amikor pedig végigvisz egy ilyen menetet, akkor valahogy, valamilyen szinten be tud építeni a helyünkre. És megint lehet, hogy megkönnyebbülten felsóhajtunk, hogy „hú, akkor most már kész van”, de arról is olvastunk itt, hogy miután felépült az épület, akkor utána beburkolták fával, és miután a faburkolat is elkészült, akkor pedig arannyal vonták be.

Az Igében az arany az isteni természetet ábrázolja ki. Testvérek, az Urat nem az érdekli, hogy én milyen vagyok. Sokat kell az Úrnak elvégeznie az életünkben addig, míg megszűnünk valahogy büszkének lenni önmagunkra. Az Úr számára nem ez a fontos. Hanem az Úr számára az fontos, hogy elkészítsen, hogy Krisztust fel tudjuk öltözni. Hogy Őrá hasonlítsunk. A Templomban minden arannyal volt bevonva, és ott a megfelelő helyen még kérubokat is kellett mintázniuk. Isten szentsége sugárzott mindenből.

Reggel olvastam a Miatyánkot a Máté evangéliumából, hogy „szenteltessék meg a Te neved”. Hát Isten neve nem szent? S úgy ezzel a kérdéssel a szívemben indultam el egész napra, hogyan tudom én megszentelni az Úr nevét? Mit jelent a szentség tulajdonképpen? A szentség az, ha valami félre van téve az Úr részére, nem? Hogyan tudom akkor megszentelni az Úr nevét? És rámtört ennek a világossága egy adott pillanatban napközben, hogy hát hányszor élek vissza az Úr nevével? „Uram, segíts, védjél meg, tedd ezt, csináld azt” – tehát használom a magam számára az Úr nevét. S akkor azt mondtam: „Uram, szeretném nem tenni ezt többet, hanem azt mondani: Uram, itt vagyok… hogy tegyem azt, amit rám tudsz bízni.” Visszaadni valahogy Istennek az Ő nevét. Ez a megszentelés. „Szenteltessék meg a Te neved. Uram, legyen már végre meg az, amit Te akarsz, nem az, amit én.”

Időbe telik az, amíg az Úr egy-egy ilyen munkaciklust végigvisz rajtunk. És amikor egyszer végigment, és valamire alkalmasakká válunk, Isten továbbviszi az Ő munkáját. Ha a kevesen hű voltam, akkor utána többre bíz. És mielőtt többre bíz, előtte még többet kell munkálkodjon azon, hogy mindez bennem kialakuljon. Ezt szerettem volna megosztani veletek, testvérek, mert valamennyit ebből megérteni, az nagy bátorítás a mindennapi életben. Akkor, amikor a szorult helyzetek, a nehézségek, a kellemetlenségek jönnek, azok nem azért vannak, hogy nekünk rossz legyen.

Volt egy testvér, akit ismertünk régebben, és mindig azt mondta, „becsapott a Sátán, megtámadott az ördög, meg megkísértett”, és egyszer Radu mondta neki: „idefigyelj, hagyjad már, az arra se járt!”. Nem erről szól a történet, hogy az ördög azt csinál, amit akar, és az Úrnak kell állandóan jönnie, és pátyolgatnia és helyreállítania bennünket – hanem az Úr munkálkodik, és az Ő parancsának engedelmeskednek a Salamon szolgái is meg Hírám szolgái is. Mindenki úgy mozdul és addig megy, ameddig ez ki van jelölve és meg van engedve. Félve mondom ezt, mert amikor erről beszélek, utána mindig jön egy következő kör, és az Úr valahogy azt mondja, hogy „na igen? Tényleg így gondolod? Na lássuk akkor, tényleg így van-e.”

Az ember sokszor ösztönösen megérzi, hogy mi az, amire szüksége van, mi az, ami még nincs elvégezve benne, és attól fél is; szíve szerint kerülné az olyan helyzeteket. De az Úr sort kerít arra, hogy be tudjon építeni az Ő szent hajlékába; és az, ami ilyen nehezen, ilyen fájdalmasan készül, az az Úrnak a lakóhelye már itt. Nem csak valamikor lesz a jövőben, hanem amikor most egy-egy lépésben engedelmesen alávetem magam az Úrnak, akkor az azonnali következménye annak az, hogy az Úr jelenlétét gazdagabban megtapasztalom.

Mindannyiunknak a szíve, a bensőnk vágyik az Úrra, hogy az Úr jelenlétében éljünk. És ennek csak önmagam vagyok az akadálya. Senki más nem tudja megakadályozni ezt. Sokszor én is úgy voltam vele, hogy ha valaki fölbosszant, akkor azért ő a hibás, de ez nem így van. Senki nem akadályozhatja meg. Számtalan példát olvashatunk erre olyan testvérek életéből, akik ismerték az Urat, és nem lehetett őket kimozdítani – és az Úr célja mindannyiunkkal ez. Hogy egybeépítsen bennünket.

Az Úr építi az Ő házát minden helyen. Nagyon sok mindenen keresztül szólt az Úr a templomépítéssel kapcsolatban. Még egy dolgot említek csak: Azt mondja az Úrnak Salamon prófétai imádságában, amikor fölszentelik a Templomot: „Uram, nézzen a Te szemed éjjel és nappal erre a hajlékra!” És ez így van. Az Úr szeme az Ő házára néz éjjel és nappal ma is. Az Úrnak nincs más egyéb terve, mert ez a terve, és minden egyéb ehhez viszonyul, ezzel kapcsolatos.

Radu tavaly, egy alkalommal említette azt az Igét, hogy majd sokan jönnek ama napon, és azt mondják, Uram, nem a te nevedben tettünk ezt meg azt? És az Úr nem azt mondja, hogy nem tettétek. Nem vonja kétségbe, hogy nem prófétáltak, vagy nem tettek jó dolgokat. Hanem azt mondja, nem ismerlek titeket. Ami nem az Úr tervével, nem az ő házával kapcsolatos, az csak bezavar az Úrnak. Nem az a jó cselekedet, amiről én gondolom úgy. Hanem ha megkérdeztem: Uram, a Te tervedhez illik? Ha igen, akkor jó. Ha nem, akkor nem ismeri el.

Amikor Salamon elkészítette azt a házat, akkor az Úr jelenléte annyira betöltötte azt, hogy az Úr által előírt áldozatokat nem tudták végezni a papok. Jött az Úr dicsősége, betöltött mindent, az emberek pedig csak bámultak, ahogy az a felhő és a dicsőség ott volt. Testvérek, ha az Úrnak engedünk, ha az Ő keze alatt meghajlunk, és el tud készíteni úgy minket, hogy beilleszthetőkké válunk egy helyre, akkor mindig ez a túláradó jelenléte az Úrnak az azonnali jutalom ezért. És ez olyan nagy dolog, hogy az Úr meghalt azért, hogy majd a mennybe jussunk. Amilyen mértékben én meghalok az Úr kezében, amikor munkálkodik, olyan mértékben száll a menny ide le, ahol vagyok; és azt tapasztalom meg én is, amit a menny jelent, az Úr jelenlétében, és azt sejthetik meg mások is körülöttem.

Szeretném, ha ezek, amikre így az Úr tanítgatott, tényleg jól szívembe lennének vésve, hogy ne a tiltakozás legyen bennem, és az, hogy megússzam valahogy a helyzeteket. Ne a megoldást hajhásszam mindenáron, hanem az legyen mindig az első: „Uram, hadd végezd te el ezt a munkát!” Mert ha az Úr elvégzi a munkát, olyan boldogan befejezi az ilyen megszorongatásunkat. De az Úr szeret bennünket, és mindezt azért csinálja. Ezzel bátorítok mindenkit. Ámen.

 

 

A Király asztalánál (Szabó Zoltán)

Elhangzott 2015. február 1-jén, Budapesten.

Kedves Testvérek,

a Sámuel 2. könyvéből a 9. fejezetet olvassuk el.

„Egyszer megkérdezte Dávid: Maradt-e még valaki Saul háza népéből, aki iránt hűséggel tartozom Jónátánért? Volt egy Saul házából való szolga, akinek Cíbá volt a neve.Őt hívták Dávidhoz, és megkérdezte a király: Te vagy Cíbá? Ő így felelt: Én vagyok, a te szolgád. Akkor ezt mondta a király: Maradt-e még valaki Saul háza népéből, akinek hűséggel tartozom Isten előtt? Cíbá ezt felelte a királynak: Van még Jónátánnak egy fia, aki mindkét lábára béna. A király megkérdezte: Hol van? Cíbá így felelt a királynak: Lódebárban van, Ammiél fiának, Mákírnak a házában. Akkor üzent neki Dávid király, és elhozatta őt Lódebárból, Mákírnak, Ammiél fiának a házából.

Amikor megérkezett Dávidhoz Mefibóset, Saul fiának, Jónátánnak a fia, arcra esett, és leborult előtte. Dávid megszólította: Mefibóset! Ő így felelt: Itt van a te szolgád. Dávid ezt mondta neki: Ne félj, hiszen én hűséggel tartozom neked apádért, Jónátánért, és visszaadom neked nagyapádnak, Saulnak minden földbirtokát, te pedig mindenkor az én asztalomnál étkezel.

Ekkor Mefibóset leborult, és ezt mondta: Micsoda a te szolgád, hogy hozzám fordultál, aki olyan vagyok, mint a döglött kutya? Ezután hívatta a király Cíbát, Saul legényét, és ezt mondta neki: Mindent urad fiának adtam, amije csak volt Saulnak és egész háza népének. Te műveld a földjét fiaiddal és szolgáiddal együtt, és takarítsd be, hogy legyen mit ennie urad fiának. Maga Mefibóset, urad fia állandóan az én asztalomnál fog étkezni. Cíbának tizenöt fia és húsz szolgája volt. Cíbá így felelt a királynak: Mindent megtesz szolgád, amit uram, királyom parancsol szolgájának. Mefibóset pedig az én asztalomnál fog étkezni, mint egy királyfi – mondta Dávid.

Volt Mefibósetnek egy Míká nevű kisfia. Cíbá házának a lakói mindnyájan Mefibóset szolgái voltak. Maga Mefibóset Jeruzsálemben lakott, mert állandóan a király asztalánál étkezett, és mindkét lábára sánta volt.”

Egy alkalommal az Úr Jézus azt mondta a hallgatói közül az írástudóknak, a farizeusoknak: „ti tudakozzátok az Írásokat, mert azt gondoljátok, hogy abban van a ti örök életetek… de azok rólam tesznek tanúságot”. Közeledve a földön eltöltött életidejének egyik utolsó napjához, amikor társul szegődött két tanítványához az Emmausba vezető úton, akkor az Úr Jézus vette az Igét, és elmagyarázta nekik a törvényből és a prófétáktól mindazt, amelyek Őróla tettek tanúságot. A történetnek a vége felé pedig megnyílt a tanítványok szeme, felismerték Őt, s az egyik következményeként ennek megvilágosodott az értelmük, és elkezdték megérteni az Írásokat.

Az utóbbi időben egyre inkább foglalkoztat ez a dolog: meglátni az Írásokban Magát az Úr Jézus Krisztust. Enélkül szerethetjük ugyan az Igét, olvasgathatjuk, de könnyen egy szakkönyvvé válik csak a kezünkben. Olyan könyvvé, amelyből érdekes, értékes, valóságos, fontos információkat gyűjthetünk össze. Igaz, ezek is benne vannak, de amikor az Úr megnyitja az Övéinek a szemét, akkor elkezdünk többet látni ennél. Pál szavaival élve, az egyik a betű, amely valóságos, igaz, de a betűk között, vagy a betűk mögött ott van a Szellem; és az isteni érintésre részesedhetünk ebből.

Úgy szeretném, ha ez a régi történet, amelyet felolvastunk, így elevenedne meg előttünk, hogy meglássuk benne az Úr Jézus Krisztust – még árnyaltabban, még többet Belőle, mint ahogy eddig megismertük, és ez töltse el frissen, hálával és meghajlással a szívünket, a lényünket, hogy így emlékezhessünk méltóan Róla [amikor megtörjük a kenyeret].

Dávid azt mondta egyszer, hogy „azzal a bizonyos emberrel szeretném az Isten irgalmasságát cselekedni”. Testvérek, mindannyiunk élete – akik hívők vagyunk, akik megtapasztaltuk Isten kegyelmét –, innen számítható: amikor az Úr azt mondta, hogy „Isten irgalmasságát akarom veled gyakorolni”. Addig különböző módokon megéltük, megtapasztaltuk, sőt megszenvedtük a bűn okozta halál nyomorúságának valamilyen vetületét. Azt a tehetetlenséget, hogy „szeretném, de nem tudom”, és arattuk tetteinknek és egész mivoltunknak a termését, a gyümölcseit. De Isten irgalmasságot gyakorolt a mi irányunkban az Úr Jézus Krisztusért.

Ismerjük, gondolom, mindannyian Jónátán és Dávid történetét, tehát az előzményekre most nem térnék ki, hanem csak magára arra, hogy Dávid megemlékezett Jónátánról, és azt mondta: irgalmasságot cselekszem valakivel, akinek őhozzá köze van. Méfibóset a régi rendszer markáns képviselője volt, lehet, hogy az egyedüli túlélője a régi dinasztiának. Mint ilyen, senki sem kötött volna vele életbiztosítást. Ő volt az ellensége az újnak.

Testvérek, bárhol is voltunk, bárhol is kezdődött a földi életünk, a régiben voltunk benne. Nem Isten országát, hanem azt a másikat építettük; ki kisebb, ki nagyobb lendülettel meg hatékonysággal. Jövő nélkül, reménység nélkül valók voltunk – az isteni közbeavatkozásig. Az Igéből kitűnik, mennyire megrettent Méfibóset is, amikor hívatták az új fővárosba, az új király elé. Arccal a földre borult. Nem tudta, hogy föl fog-e még onnan állni egyáltalán. De Dávid, aki vele Isten kegyelmét gyakorolta, azt mondta, „állj föl! Te visszakapod azt, ami a tied kellene, hogy legyen – sőt, még többet is”. Megbízta Cíbát, hogy vegye számba, és művelje meg a királyi birtokokat, és ezzel a királyi, sőt sokkal inkább isteni gesztussal Méfibóset lett valószínűleg Izraelben a második leggazdagabb ember, mivel a régi király minden birtoka visszaszállt rá. És rábízták a szolgára, hogy gondoskodjon arról, hogy urának mindene meglegyen.

Testvérek, ez már elképzelhetetlenül nagy dolog. Ez már több, mint amit ember megtehet! De ez még csak az első lépés. Bármennyit tapasztaltunk meg eddig az isteni kegyelemből, abból, hogy megbocsátotta a bűnünket, hogy átvitt a sötétségből a szerelmes Fiának az országába, ez még csak az első lépés. Fölfoghatatlanul több van! Azt mondta Dávid, miután elrendezte a Méfibóset dolgait, hogy mindezek fölött „Méfibósetnek az én asztalomnál van helye”. Kik ültek a király asztalánál? A király fiai, meg valószínűleg a vitézei közül a legkiválóbbak. Mi keresnivalója van ott egy béna embernek? Nagyon kilógott a sorból.

Testvérek, sokszor az Úr világosságában láttam azt, és megalázott, hogy nagyon kilógok a sorból, abból a sorból, ahova Isten kegyelme állított. Semmiképpen nem szolgáltam erre rá, sőt, inkább az ellenkezője igaz minden szempontból. Istennek minden oka meglett volna rá, hogy soha a színe elé ne kerülhessek. De az isteni kegyelem ideállított – az Úr Jézus Krisztusért.

Mit jelent a Király asztalánál ülni? Ez már az, amiről az előbb mondtam, hogy amennyit megtapasztaltunk, annál még sokkal több van Istennek a kegyelmében. Ha valaki egy ekkora birtokot kap messze, vidéken, gondolom, vidáman búcsút int a fővárosnak, s azt mondja, most már van mivel foglalkozzak. Most már nem félek attól, hogy mi lesz velem, mert nem fenyeget a király haragja, enyém a legszebb birtok, gyerünk! De a Király szava mást is mondott: „Itt van, mellettem, a helyed”.

Testvérek, a nekünk elkészített isteni kegyelemnek van egy olyan része, amiért sok minden másnak hátat kell fordítsunk. Amíg nem fordítok hátat a vidéki birtoknak, sok evilági jó és szép dolognak, addig nem lehetek Jeruzsálemben a Király asztalánál. Méfibóset nem lehetett egyszerre Lódebárban, kint, a Jordánon túl, és ugyanakkor a király asztalánál is. Nem lehetett megoldani ingázással. Vagy itt, vagy ott.

Az Úr mindannyiunkat hív, újra meg újra: „Gyertek ide, közelebb Hozzám!” És bennünk azonnal felmerül, hogy „jó-jó, de itt vannak az én dolgaim, amiket Tőled kaptam, Uram!”

Testvérek, el kell jussunk megérteni, hogy mi az, amit le kell tenni, aminek hátat kell fordítani, azért, hogy az Úr közelében legyünk. Az Úr közelében – gyakorlati, hétköznapi módon, minden nap.

Van egy igevers, amelyet nem adnak vissza egyértelműen, világosan a fordításaink. A 11. vers: „Felele Siba a királynak: Valamit az én uram, a király parancsol [nékem], szolgájának, a képen cselekeszik a te szolgád. És Méfibóset az én asztalomnál eszik, mint a király fiainak egyike” [Károli]. A protestáns fordítás betoldja a vers második felébe, hogy „és monda Dávid, hogy Méfibóset az én asztalomnál eszik”. A Király meghívása volt az, hogy az én asztalomnál fogsz enni. Siba sem volt olyan bölcstelen, hogy ellentmondjon a királynak. Annyit mert mondani, hogy ehetne nálam, mint a királyfiak, de azt nem, hogy az én asztalomnál fog enni. A 13. vers pedig arról tesz tanúságot, hogy jól döntött Méfibóset: Jeruzsálemben lakott, és mindenkor a király asztalánál eszik.

Testvéreim, az Úr Jézus Krisztus által elnyert bocsánat nem csak a múltunkat rendezi el, nem csak a bűnt fedezi el. Igen, ez nagyon nagy dolog, és ez az egyik alapvető része ennek. Ugyanakkor azt is mondom, hogy az Úr Jézus Krisztusban elnyert bocsánat nem csak a valamikori jövőnkre a megoldás, nem csak a Mennynek az ígérete, hanem van egy olyan része is, amely most, mára szól. Ehhez kell megérteni, felismerni azt, hogy mit kell otthagyjak, minek kell ma hátat fordítsak, minek kell nemet mondjak – hogy igent mondhassak az Úrnak. Hogy azt mondhassam: „Uram, nekem is van egy helyem az asztalodnál? De hát én nem vagyok se vitéz, se a király családtagja…” De az Úr azt feleli: „De igen, az vagy, itt a helyed”.

Méfibósetről nem olvasunk többet az Igében, de ha megértjük az Igének a szellemi üzenetét, akkor számunkra még van egy következtetés, amit levonhatunk. Az a béna, harcképtelen ember, aki odakerült, nem maradt mindvégig béna, sánta, harcképtelen. Ha az Úrhoz jövünk, úgy, ahogy vagyunk, ha az Ő asztalánál, a közelében vagyunk nap, mint nap, elváltozunk. Nem az maradok, aki voltam. Mert az Úr jelenlétében történnek a csodák. Jelképesen, visszatérve az ószövetségi képre, Méfibóset egy nap azt tapasztalta, hogy lábra tud állni, és beáll a király vitézeinek sorába.

Testvéreim, ez rendkívüli kiváltság, hogy együtt megemlékezhetünk a kézzelfogható, szemmel látható jegyekkel az Úr Jézus Krisztusról. De Ő több számunkra annál, mint hogy elég legyen nekünk hetente egyszer megemlékezni Róla. Az Úrnak is kevés az, hogy hetente egyszer emlékezzünk meg Róla! Ha csak emberi kapcsolatok szintjére vetítjük ezt, Testvérek, ki az, akinek a felesége vagy a férje elégedett lenne azzal, hogy ha hetente csak egyszer váltana néhány kedves, figyelmes szót vele? Elég lenne?

Értsük meg az Igéből az Úrnak a vágyát arra, hogy naponta az Ő asztalánál, az Ő közelében lásson bennünket. Az Úr tudja megmondani ennek a gyakorlati módját, mikéntjét – de a helyünk mindannyiunknak ott van, minden reggel, annál a végtelen nagy asztalnál, ennél a kiváltságnál. Ha egyszer közelebb jövök az Úrhoz, többet meglátok Belőle, még értékesebbé válik a számomra, s egyre könnyebb lesz otthagyni mindent érte. Az elején nehéz; az elején ragaszkodom a saját kis dolgaimhoz, mert kicsit ismerek az Úrból. De hogyha a gyakorlatban megtapasztalom azt, hogy az Úr mindig királyi bőséggel fizet mindenért… „teljes gyönyörűség, öröm van tenálad”… – a zsoltáríró a tapasztalatból ír, tapasztalatból tör ki belőle a felkiáltás.

Testvérek, erre hív bennünket is az Úr. És ha a mindennapi életünknek a része ez, hogy az Ő jelenlétében élünk, akkor annak egy kiteljesedése csak ez, amikor együttesen, akarata szerint megemlékezünk Róla. Hadd töltené be Ő egyre inkább a mi életünket, mert ez az, aminek egyedül értelme van ebben a világban. A világ egyre inkább kificamodik, eltorzul, egyre inkább minden meginog, még amit mindenki megingathatatlannak tart, az is. Egyedül Ő marad meg, Testvérek. És amikor eljön a végső nagy megrázkódtatás, amennyire be van töltve Ővele az életünk, az lesz egyedül, ami megmarad – minden más csak veszteség lesz.

Visszatekintve sok mindent látok, hogy milyen sok időt, milyen sok energiát elpazaroltam értéktelen dolgokra, amelyek már most semmivé váltak. Bár az Úr adna kegyelmet, hogy egyre inkább Ő, aki egyedül érték, Ő legyen a kincs a számomra, Őt keressem, hogy Ő tölthessen be.

Ámen.