Jézus bizonyságtétele – T. Austin-Sparks

János azt mondja, hogy „a Patmosz nevű szigeten voltam az Isten igéjéért és Jézus bizonyságtételéért”. A Római Birodalom fölött, a birodalom tisztségviselői és a Jánost Patmoszra küldő üldözők fölött azonban isteni szuverenitás uralkodik, amely ezt mondja: „Pontosan ezért hoztalak ide! Ők küldtek, de én hoztalak! Nem az ő döntésük hozott ide, hanem az Enyém; mondanivalóm van a Gyülekezet számára, és nyugodt körülményeket biztosítottam, hogy rajtad keresztül közölhessem velük”. „A Patmosz nevű szigeten voltam – mert a Római Birodalom odaküldött? Mert az üldözők elfogtak, és ideküldtek?” Egyik sem! „A Patmosz nevű szigeten voltam (…) Jézus bizonyságtételéért”. Mármost ez történhetett azért, mert János kiállt Jézus bizonyságtételéért: de nagyon mély benyomást kelt, ha megfigyeljük, hogy ez a kifejezés végighalad az egész könyvön, és végül kiderül, hogy ez az, pontosan ez az, amelynek mentén az Úr legelőször megítéli a gyülekezeteket külön, és a Gyülekezetet egyben – Jézus bizonyságtétele mentén; ezt rögvest meg fogjuk látni. És ezután, miután Jézus bizonyságtétele mentén az Úr megítélte a Gyülekezetet, a nemzeteket veszi sorra, majd végül az ördögöt és az ördög uralmát. Ez mind Jézus bizonyságtételéhez kapcsolódik.

Mi is ez? Jézus bizonyságtételét szimbolikusan rögtön a könyv elején megláthatjuk, és ebben a kijelentésben (most nem nyúlunk a szimbólumhoz) Maga az Úr jelenti ki: „én vagyok (…) az élő; pedig halott voltam, és íme élő vagyok örökkön örökké; ámen; és nálam vannak az alvilágnak és a halálnak kulcsai. Írd meg (…)” (Jel 1,17-19, Kecskeméthy ford.). Mi Jézus bizonyságtétele? Jézus élő, jelenvaló, jelenleg élő Személye a Szent Szellem ereje által. Itt kezdődik minden, az élő Jézusnál, nem a történeti Jézus évszázadokkal korábban élt személyénél – nem, hanem az itt és most, a jelenben élő Jézusnál, akiről a Szent Szellem ereje bizonyítja, mutatja meg és teszi nyilvánvalóvá, hogy ÉL. Túlságosan sokat látnék bele? Nos, akkor miért van, hogy amikor a Kis-Ázsia hét gyülekezetéhez szól, mindegyiknél megismétli, hogy „Akinek van füle, hallja meg, mit mond a Szellem a gyülekezeteknek!”? A Szent Szellem tartja kézben ezt a dolgot. A Szent Szellem nem hitvallást vagy valamilyen tanítást kér számon, hanem az élő Krisztus jelenlétét: ott, ott és amott! Jézus bizonyságtétele, legyen akár Efezus, Szmirna vagy Pergamon, vagy bármely egyéb más hely, Jézus bizonyságtétele ez: hogy az a hely, ahol az adott gyülekezet van – a város, a falu, a térség – tudja meg, hogy Jézus él, a Szent Szellem ereje által! Ez az, ahol az egész kezdődik. A gyülekezet jelenléte, egyáltalán a léte, az adott helyen való élete által az embereknek azt az egy dolgot kell megtudniuk, hogy nem tudták Jézust kiiktatni, nem tudták kivetni ebből a világból, mert Ő itt van, él!

Mindez nagyon egyszerű, de tudjátok, pontosan ez az, amiért a Gyülekezet itt van; az a legfontosabb, legalapvetőbb célja, hogy tudassa a világgal, hogy Jézus él, és ne tanítással hirdesse, hanem azzal, hogy a feltámadása erejében élnek! Vannak olyan idők, amikor egyes országokban a gyülekezet nem hirdetheti szavakkal Krisztus igazságát, de ez nem jelenti az erejének a végét. Ha szavakat illetően némák is, akkor is tudatni lehet, hogy Jézus él. Igen, Jézus bizonyságtételével: „Én vagyok az élő (…) én vagyok az élő (…)” „az élő Isten gyülekezete, az igazság oszlopa és erős alapja” (1Tim 3,15); sőt – Krisztus élő győzelme a Szent Szellem erejében, „mert halott voltam, de íme élek… soha nem halok meg többé. Nálam vannak a halál kulcsai… a halál fölötti uralom, hatalom, erő az enyém. Tökéletes győzelmet arattam a halál fölött, és mindafölött, amit a halál okozott: a bűn fölött.” Győzelem! Győzelem a halál fölött a Szent Szellem erejével. Ez Jézus bizonyságtétele: Az Ő élő győzelme van jelen ott, ahol keresztények vannak.

Remélem, drága Barátaim, nem gondoljátok azt, hogy hát mindez nagyon szép és csodálatos, de meg is valósul? Figyeljetek csak! Annyira megvalósul, annyira de megvalósul, hogy Krisztus élő tagjai vagytok, és ha hívőkkel, újjászületett hívőkkel vagytok olyan közösségben, amelyet a Szent Szellem alapított és hozott össze ezen az igazán szellemi alapon, akkor minden kétség nélkül fogtok olyan szituációkba, olyan helyzetekbe kerülni, amelyeken egyedül Jézus Krisztus feltámadásának ereje fog átvinni benneteket! Maga a tény, hogy túléltétek, lesz a bizonyosság, hogy megismertétek feltámadásának erejét az egyéni életetekben időről időre, és az Úr népének helyi közösségeiben, ugyanúgy, ahogyan az egyetemes gyülekezetben (mint azokban a napokban, amelyekre utaltam). A túlélés tesz bizonyságot róla, hogy a halálnak itt nincs helye. A halál ezt nem nyelheti el – a halál nyeletett el győzelemben! Milyen csodálatos, csodálatos bizonyosság ez! Micsoda alap a bizalomra! Micsoda bátorítás! Ó, igen, elérkezünk néha olyan időkhöz, amikor úgy tűnik, eljött a vég, nem fogjuk túlélni, átvészelni. Hát nem hisszük, hogy Jézustól nem vették el az életét, hanem Ő maga tette le? „Hatalmam van”, mondta, „az Atyámtól kaptam”. Pál életét nem a hóhér pallosa vette el Róma mellett: „Mert az én vérem immár kiontatik mint italáldozat, és az én elköltözésem ideje elérkezett” (2Tim 4,6, Kecskeméthy ford.). Az apostol az az ember, aki tudja, hogy ez az Úr által szabott idő, hogy bemenjen a dicsőségbe, és feláldozza magát, hogy fel fogják áldozni. Pál sosem mondja, hogy „ki fognak végezni, meg fognak ölni”, hanem azt mondja: „feláldoztatom”.

Amíg az Úr ideje el nem jön, ha ti is és én is Annak az alapján élünk, Aki ezt mondja: „Halott voltam, de íme, élek örökkön-örökké”, és az Ő a feltámadása erejében, ezen az alapon élünk, akkor az életünk vége is Isten által és nem emberek által irányított lesz – akkor, amikor az Úr mondja, hogy „elég”, nem amikor a körülmények mondják ezt.  És a gyülekezettel kapcsolatban is Isten az Úr ebben is. És így, bármit is tegyen a világ, az emberek, és bármit is tegyen az ördög a gyülekezettel, helyivel vagy egyetemessel egyaránt, ha az valóban ezen az alapon áll, egyszerűen nem lehet elpusztítani. Gamálielt mindig fel lehet itt hozni, ugye?  „Hagyjátok békén ezeket az embereket, és bocsássátok el őket. Mert ha emberektől való ez a szándék vagy ez a mozgalom, akkor megsemmisül; ha pedig Istentől való, akkor úgysem tudjátok megsemmisíteni őket…” és mindez egy nem-kereszténytől! Értitek, ugye? Ez a Gyülekezet, amely azért van, hogy megtestesítse Jézus bizonyságtételét, azét az életét, amely legyőzte a halált, amely az élő győzelem megtestesülése a Szent Szellem ereje által.

Jézushoz hasonlóvá válni (Jacob Ninan)

Írta: Jacob Ninan; Forrás / Source: Becoming Like Jesus

Isten végső célja gyermekei számára, hogy az Ő Fiához, Jézus Krisztushoz tegyen minket hasonlóvá (Róm 8,28-29). Ha megláttuk, hogy mi magunk mennyire távol vagyunk attól, hogy hasonlítsunk Jézushoz, az egyik legnagyobb vágyunk lesz, hogy olyanná váljunk, mint Ő. Néhányan azonban tévesen azt feltételezzük, különösen, ha ilyen tanítást kaptunk, hogy ha újonnan születtünk, akkor elrendezett dolog, hogy végül mindannyian Jézushoz leszünk hasonlók. Azt tanultuk, hogy higgyük: Isten munkálkodik bennünk, és be fogja fejezni bennünk azt, amit elkezdett (Fil 1,6). A gyakorlatban azonban azt látjuk, hogy ez nem olyan egyszerű. Mások a 2Kor 3,18 alapján azt tanítják, hogy mindössze a Bibliát kell tanulmányoznunk, és ahogy majd látjuk Jézust az Igében, automatikusan az Ő képére változunk. De itt is észre fogjuk venni, hogy ez csak egy része az egésznek. Az ilyen jellegű tanítás kétségtelenül reményteljes várakozást ébreszt, de végül kiábrándultsághoz és lehangoltsághoz vezet. Az egymástól függetlenül, innen-onnan kiválogatott versek a Biblia egészének összefüggései nélkül gyakran nagyon félrevezetőek lehetnek.

Jézus nem azt mondta az apostolainak (jelentése: „hírvivő” vagy „küldött”), hogy menjenek és térítsenek, hanem, hogy tanítványokká tegyék az embereket és tanítsák őket, hogy megtartsák mindazt, amit Ő tanított (Mt 28,19-20). A tanítvány az, aki a mesterétől azzal a szándékkal tanul, hogy olyanná váljon, mint ő, és végül el is éri ezt a célt. Jézushoz úgy válunk hasonlóvá, hogy tanulunk Tőle. Először tanítvánnyá kell válnunk, majd napról napra tanulnunk kell Tőle és követnünk kell Őt.

Ez egy aktív folyamat, amelynek során tudatosan Jézust figyeljük, Őrá hallgatunk, és azt tesszük, amit Ő mond. Mint minden tanulási folyamat, ez is lépésről lépésre történik, mivel először az alsó szinteken kell végighaladnunk, mielőtt a felsőbbekbe léphetnénk. Olyan folyamat ez, amelyben Maga Jézus tanít bennünket, nekünk pedig a Neki való engedelmességgel kell válaszolnunk. A folyamat tehát nem csak Jézustól vagy csak tőlünk függ.

A tanítványság iskolája

Szűk az a kapu, amelyen be kell lépnünk, és keskeny az az út, amelyen járnunk kell (Mt 7,14). Fatális hibát vétünk, ha azt gondoljuk, hogy minden bizonnyal a széles, korlátok nélküli út, amelyen sokan járnak, lehet a helyes (13. v.), és akkor is hibázunk, ha azt hisszük, hogy ha egyszer beléptünk a kapun, elérjük a célt, bármelyik ösvényt válasszuk is.

Jézus világosan megmondta, mit ért a „szoros kapu” és a „keskeny út” alatt. A szoros kapun való belépés azt jelenti, hogy felismertük: Jézus túlságosan is drága ahhoz, hogy felcseréljük bárkire vagy bármire, és meghoztuk azt a döntést, hogy jobban szeretjük Őt mindennél és mindenki másnál (Lk 14,26;33; Mt 10,37). A keskeny vagy „nehéz” út az, hogy eszerint a döntés szerint járunk, megtagadva magunkat naponta, hogy kövessük Őt és engedelmeskedjünk Neki (Lk 9,23; 14,27).

Jézus azt akarja, hogy a tanítványai legyünk. Amikor pedig másokat teszünk tanítványokká, akkor nekik Jézus tanítványainak kell lenniük, és nem a mieinknek. Sokan visszaéltek ezzel, és olyan tanítványokat csináltak, akik őhozzájuk ragaszkodnak, tőlük kerültek függésbe, és nekik tartoznak elszámolással – ahelyett, hogy Jézusra mutattak volna, és az embereket Őhozzá vezették volna.

Motiváció: a szeretet

Ha tényleg szeretjük Jézust, nem lesz nagyon nehéz számunkra engedelmeskedni Neki (1Jn 5,3), még ha sokszor ez azt is jelentené, hogy nem tehetjük meg azt, amit a hústestünk szeret (Róm 8,8). Látjuk, hogy Jákóbot Ráchel iránti szeretete hogyan segítette abban, hogy Lábánt, az apósát kétszer hét évig szolgálja, hogy végül elvehesse a lányt feleségül (1Móz 29,20). Nekünk pedig Jézus iránti szeretetünk segít abban, hogy értékesebbnek lássuk azt a célunkat, hogy Hozzá hasonlóvá váljunk, az Ő tetszésére legyünk, és tiszteletet szerezzünk neki – azoknál a bűnös vágyaknál, amelyeket fel kell ezért adnunk (Zsid 11,25-26). Egyre többet és többet tudunk meg Róla az Igéjéből, a Neki való engedelmességet keressük mindenben, és nemet mondunk magunkban arra, hogy a saját önző kívánságainkat kövessük. Jézus csodálatos szépségét szemléljük, ahogyan a Szent Szellem felfedi előttünk, és teljes szívünkből arra törekszünk, hogy mi is ilyenné váljunk. Alázattal kérjük Istent, hogy mutassa meg nekünk Magát és az Ő útjait, és változtasson át az Ő képére. Más tanítványokkal is találkozunk, hogy bátorítsuk és buzdítsuk egymást ezen az úton. Így változunk át az Ő hasonlóságára a gyakorlatban.

Azonban nem fogunk Jézus képére változni, hacsak nem törekszünk erre tudatosan (Jer 29,13). A hústestünk, a világ és a Sátán mind ellenünk dolgozik, és ha passzívan hagyjuk úgy történni a dolgokat, ahogyan jönnek, egyre messzebb kerülünk Jézustól, nem közelebb. Ezért van tele a Biblia figyelmeztetésekkel, hogy vigyázzunk, legyünk éberek, ne higgyünk minden szellemnek stb. Ha viszont megláttuk, mennyire romlottak, bűntől elfajzottak vagyunk saját magunkban, és látjuk Jézust mint Megváltónkat, a bennünk feltörő hála és szeretet fog motiválni nekifeszülni annak a célnak, hogy közelebb kerüljünk Jézushoz és az Ő jellemére változzunk.

Jézus a cél, nem a kereszt

A kereszt hordozása nem azt jelenti, hogy valami nehézségünk van vagy problémás emberekkel küzdünk. Sokan, tévesen, azt gondolják pedig, hogy ez a kereszt, amelyet hordozniuk kell. A kereszt felvétele azt jelenti, hogy meghalunk az énünknek azzal, hogy megtagadjuk azokat a kívánságainkat, amelyek Jézus életével ellenkeznek. Naponta meg kell ezt tennünk, folyamatosan, hogy mindig képesek legyünk Isten akaratát cselekedni az életünkben. De nem az önmegtagadás a célunk – amely csak mogorvává és lehangolttá tesz –, hanem hogy kövessük Jézust; ez az a cél, ami vezérel minket. Hasonlóképpen, nem arról van szó, hogy Jézus azt akarja, hogy minden gyönyörűséget tagadjunk meg magunktól, amiben csak részünk lehetne, hanem csak azokat, amelyek ekkor vagy akkor az akaratának útjában állnak. Isten akaratának keresése és cselekvése közben halálba kell adni azokat a kívánságokat, amelyek ezzel ellentétesek. Ha néha nehéznek érezzük a keresztet, arra a dicsőségre kell gondolnunk, amit Jézus akar nekünk adni (1Pt 1,6-7), és ez segíteni fog kitartani és menni tovább.

Elkülönülés a világtól

Jézus nem volt ebből a világból való, és azért jött, hogy kimenekítsen minket ebből a világból (1Jn 2,16-17). Elkerülhetetlen, hogy ahogyan egyre közeledünk Jézushoz, úgy távolodunk egyre jobban a világtól, a gondolkodásmódunkban. Ez azért van, mert a gondolkodásunk megújul (Róm 12,2), és gyakran észrevesszük, hogy ellenkezik azzal, amit a világ gondol és értékesnek tart. Lesznek olyan helyek és emberek, ahonnan távol kell maradnunk, de ugyanakkor nem szabad általánosítanunk, és az elkülönülést szó szerint vennünk. Ez ugyanis a gondolkodásunkban és a szívünkben történő elkülönülés, miközben továbbra is a világban vagyunk, és részt veszünk annak hétköznapi tevékenységeiben, más emberekkel együtt. Ez az egyik része a tanítványság iskolájának, és így tudunk a világ sójaként és világosságaként szolgálni (Mt 5,13-16).

Következtetés

A bűnök bocsánatának elfogadása a keresztény élet kezdete, de a kegyelemben való növekedés és a Jézus természetére való átformálódás a legizgalmasabb rész. Ez az, ahol növekedhetünk az élet kísértéseivel való találkozáskor, gyakorlati módon ismerhetjük meg Jézust, gyarapodhatunk bölcsességben és válhatunk áldássá a körülöttünk levők számára. Így fog Jézus megdicsőülni az életünkön keresztül.

(Megjelent a „Light of Life” magazin 2011. júliusi számában.)

Szűrők által homályosan: 2. rész – Énközpontúság

Forrás / Source: Milt Rodriguez: Impaired Vision Through Filters: Part 2 – Individualism

Ez a szűrő az egyik legpusztítóbb Isten céljaira és szándékaira nézve. Az Újszövetség teljesen világos abban, hogy Isten azt akarja, hogy Fia legyen minden dolog feje és középpontja.

„miután titkos akaratát velünk megismertette. Így felelt meg ez az ő jótetszésének, melyet őbenne az idők teljességének háztartására már eleve kitűzött: hogy a mindenség, mindaz, ami a mennyekben van, és ami a földön van, a Felkentben egy fő alatt egyesüljön. Egyesüljön abban, akiben sorsrészünket is megkaptuk, ahogyan erre a többi embertől eleve különválasztott minket az, aki a tőle akart terv szerint munkásságával a mindenséget áthatja” (Ef 1,9-11, Csia)

És abban is egyértelmű, hogy Isten a szándékait Krisztus Gyülekezetében és Gyülekezete által viszi véghez:

“Nékem, az összes szentek közül a legkisebbnek adták azt a kegyelmet, hogy a nemzeteknek örömüzenetül hirdethetem a Felkent kinyomozhatatlan gazdagságát, és megvilágíthatom, hogy miben áll annak a titoknak sáfársága, mely örök korok óta el volt rejtve Istenben, aki a mindenséget azért teremtette, hogy most a mennyei fejedelemségekkel és fennhatóságokkal az eklézsián keresztül megismertethesse az Isten sokféle bölcsességét az örök korokban előzetesen tett elhatározásának megfelelően, mely Urunkban, a Felkent Jézusban született meg” (Ef 3,8-11).

Egyediség és énközpontúság

Isten mindannyiunkat egyedülálló és páratlan személyeknek teremtette, hogy nyilvánvalóvá tegye a Maga hihetetlen változatosságát és alkotókészségét. Mindig elámulok, hogy minden egyes ember mennyire egyedi, pedig többmilliárdan vagyunk! Ez az egyediség; az pedig csodálatos áldás és megtiszteltetés mindannyiunk számára, hogy különbözőek lehetünk, és egyedi módokon tükrözhetjük vissza az Urat.

Különbség van azonban az egyediség és az énközpontúság [az angolban individuality és individualism – a ford.] között. Az énközpontúság az ember bukásának közvetlen következménye, amely a saját egocentrikus nézőpontunk miatt vakká tett bennünket Isten örökkévaló szándékainak meglátására. Hajlamosak vagyunk mindent a saját énközpontú látásmódunkból szemlélni, és nem úgy, ahogyan Isten nézi a dolgokat. Isten nem énközpontú. Sőt, tulajdonképpen nem is egy énje van, hiszen Ő három személy (Atya, Fiú és Szellem), aki egy. Különbözik, de nincs szétválasztva.  Valóban EGY! Az egység azonban olyan fogalom (és tapasztalat is!), amelyet nagyon nehezen tudunk megérteni. Miért? Mert a bűneset elszakított minket Istentől és egymástól. Emiatt a bukás miatt mindent az egyéni (elszakított) nézőpontunkból látunk. Még keresztényként is így látunk mindent. Hadd illusztráljam néhány példával, mire gondolok!

Ahogyan az Úr Jézust látjuk

Máshol már írtam erről, de hadd foglaljam itt össze. Hajlamosak vagyunk Krisztusra úgy gondolni, mintha magányos lenne. Ki ne hallotta volna az „Egy magányos élet” történetét? Az Ő élete azonban sosem volt magányos! Tökéletes egységben és közösségben élt az Atyával és a Szellemmel az örökkévalóságon át. Amikor pedig emberként a földre jött, továbbra is tökéletes egységben munkálkodott az Atyával és a Szellemmel. Sőt, azt mondta, hogy ők egyek, sőt egymásban laknak! (Lásd Jn 14-17 fejezetét.) És mi mégis úgy látjuk Őt, és úgy gondolunk Rá, mint különálló személyre. Nem igaz?

Ahogyan az Igét látjuk

Az Igét is az egyén nézőpontjából látjuk. Vagy nem így van? A Bibliát nekem írták személyesen. Ez az Úr szerelmeslevele hozzám! Jézusról szól és rólam! Isten szeret engem. Meghalt értem. Értem él. Megváltott engem. Meggyógyít engem. Tanít engem. S így tovább a végtelenségig. Persze, természetesen Isten valóban szeret minket és törődik velünk egyénenként. De azt akarja, hogy nőjünk fel végre, és más dolgok is érdekeljenek – tudniillik az Ő örökkévaló célja és szándékai! Az igazság pedig az, hogy a Bibliát nem egyéneknek, hanem együvé tartozó, együttes testeknek írták. Az Ószövetséget egy Izrael nevű együttes testnek, az Újszövetséget pedig egy Gyülekezet nevű együttes testnek. Az (apostoli) levelek mind helyi gyülekezeteknek szólnak, mint pl. a korintusi gyülekezet, a kolosséi gyülekezet, Galácia gyülekezetei stb. Mégis mindig ezeket a szentírási részeket egyedül saját magunkra, mint egyénekre alkalmazzuk.

Ahogyan a gyülekezetet látjuk

Még a gyülekezettel kapcsolatos látásunk is énközpontú. A legtöbb kereszténynek a gyülekezet egy hely, ahová el lehet menni heti egyszer, valamilyen egyéni szükséglet kielégítése céljából. Gyakran úgy tekintünk a gyülekezetre, mintha osztályterem lenne, ahol tanulni lehet, vagy egy étterem, ahol megtölthetjük a szellemi bendőnket. Isten számára a Gyülekezet azonban annyival, de annyival több! A Gyülekezet az Ő háza, menyasszonya, teste és családja. A Gyülekezet Isten drága Fiának megjelenési formája a földön. Ez a Gyülekezet az élő Krisztus valóságos Teste! És a Test egy. A Test pedig nem lehet más, mint a Fej együttes megjelenése és kifejeződése. Mégis úgy viszonyulunk a gyülekezethez, mintha az saját szellemi növekedésünk eszköze lenne. Megint csak Jézus és én vagyunk a lényeg.

Hogy olyan nehezen tudjuk megélni az Isten szerinti gyakorlati egységet és közösséget, annak oka a gondolkodásmódunk énközpontúságában rejlik. A kultúránk hihetetlenül énközpontú, és sajnos rendszerint sokkal nagyobb erővel hat ránk, mint az Úr Maga! A gyülekezet közösségi jellege nagyon megszenvedi, hogy annyira lefoglal bennünket az egyéni életünk. Ezért mondta Jézus, hogy veszítsük el a saját életünket, és kezdjük el élni a Krisztus-életet. Ez az élet pedig közösség, egy egyesített közös test.

Urunk, kérünk, szabadíts meg bennünket az énközpontúságtól, amely oly sokáig akadályozta örökkévaló szándékodat. Szabadíts meg minket az énközpontúság leplétől, hogy úgy lássunk Téged és a Te Gyülekezetedet, amilyen Te valójában vagy, hogy együtt lehessünk a Te látható megjelenési formád a földön. Ámen.

Szűrők által homályosan: 1. rész – a tanítás-szűrő

Source / Forrás: Impaired Vision Through Filters: Part I – The Teaching Filter

Tizennyolc éves voltam, amikor kiderült, hogy a szürkehályog egy ritka fajtája van mindkét szememen. Ha valaki nem tudná, a szürkehályog a szemlencse elhomályosodása, amely végül akár vaksághoz is vezethet. Két okból volt ez nagyon különös: az egyik, hogy nagyon fiatal voltam még ahhoz, hogy egyáltalán bármilyen szürkehályogot is kapjak, a másik, hogy ez a betegség olyan ritka fajtája volt, amelyet általában csak akkor kap valaki, ha villámcsapás érte! Az orvosom úgy döntött, várjunk a műtéttel, amíg idősebb nem leszek, mert akkor a szem állapota ideálisabb a beavatkozáshoz. Harmincöt éves koromig vártunk tehát, s közben annyira elhomályosodott a szemem, hogy sötétben már nem is volt szabad vezetnem. Amikor az egyik szememen végre elvégezték a műtétet, ég és föld volt a különbség. Fogalmam sem volt róla, mennyire elhomályosult a két szemlencsém, és most össze tudtam hasonlítani a műtött szemet azzal, amelyiken még rajta volt a hályog.

Elnézést kérek a magánjellegű történetért, de valamire rá szeretnék mutatni vele. Amikor akadályozza a látásunkat egy fokozatosan növekvő valami, észre sem vesszük, hogy ott van! Mindannyiunknak van ilyen látásakadályozó szűrője, amelyek megakadályozzák, hogy tisztán lássuk az Urat. Ez valós probléma akkor, amikor Maga az Úr akar lenni számunkra minden dolgunkban a Minden mindenekben. Ezek a „szűrők” megakadályozzák, hogy a Maga teljességében lássuk Őt. Hadd magyarázzam el egy újszövetségi példával, milyen is lehet egy ilyen szűrő.

Példa a Szentírásból

Betániában vagyunk, egy kis faluban, Jeruzsálemtől mindössze néhány kilométerre. Lázár, Jézus egyik legjobb barátja meghalt, és a két testvére, Mária és Márta (és a többi falubeli) teljesen magán kívül van. Jézus végre megérkezik hozzájuk, négy nappal Lázár halála után. A János 11,20-27-ben olvashatjuk ezt a feljegyzést. Márta odamegy Jézushoz, és azt mondja neki, hogy ha itt lett volna, nem halt volna meg a testvére. Jézus azt feleli neki, hogy a testvére fel fog támadni. Hogyan reagál Márta? Idézni kezdi az egyik rabbinikus tanítást a feltámadásról. „Tudom, hogy feltámad a feltámadáskor, az utolsó napon.” Jézus ekkor valami hihetetlent mond: „Én vagyok a feltámadás és az élet: aki hisz énbennem, ha meghal is, él; És aki csak él és hisz énbennem, soha meg nem hal. Hiszed-e ezt?”

Márta válasza igen sokatmondó: “Igen, Uram, én hiszem, hogy te vagy a Krisztus, az Isten Fia, akinek el kell jönnie a világba.” Természetesen Jézus nem ezt kérdezte tőle. Azt kérdezte, hogy ő maga hiszi-e, hogy Ő a feltámadás és az élet. Márta azonban nem tudta Jézust úgy látni, mint aki számára a feltámadás és az élet, mert a Vele kapcsolatos látását akadályozták a tanítások, amelyekben részesült. Ott állt előtte Maga a Feltámadás és az Élet, és nem volt képes meglátni a tanítások miatt! Ilyen nagy a szűrő ereje.

A tanítások miatti fogyatékos látásunk

Közülünk vajon hányan nem láttuk meg Krisztust még nagyobb teljességben az ilyen szűrők sötétítése miatt? Nem azt mondom, hogy minden tanítás rossz vagy romboló hatású. A baj az, amit csinálunk velük. Sajnos a vallásos természetünk arra hajlik, hogy letáborozzunk és lecövekeljünk annál, amit már tudunk és megtapasztaltunk Krisztussal kapcsolatban. Isten mégis azt akarja, hogy magasabbra és még mélyebbre jussunk Urunk megismerésében. Hiszen Ő dicsőséges Úr, akinek nincsenek határai, és akinek gazdagsága kimeríthetetlen és kikutathatatlan!

Más is van még azonban, mert könnyen kerülhet maga a tanítás a középpontba az Úr helyett. A kolossébeliekhez írt levelének első részében Pál azt mondja nekünk, hogy Isten célja az, hogy Krisztus MAGA kerüljön az első helyre mindenben. Nem csak a Róla szóló tanítások, hanem a személy maga. A keresztények mégis szeretnek minden másra figyelni, mint Krisztus személyére. Amikor ez megtörténik, máris ott a szűrőnk.

Márta a feltámadásról szóló tanításokra és a Krisztusról szóló messiási próféciákra figyelt, Az pedig, AKI MAGA a feltámadás és az élet, ott állt előtte, és nem vette észre!

Úr Jézus, add, hogy teljesen Hozzád forduljunk, és csak Rád nézzünk, hogy a leplek lekerüljenek a szemünkről, és a Te célod beteljesüljön.

„De ha majd megtérnek az Úrhoz, elvétetik a lepel.” (2Kor 3,16)

„Mi pedig, miközben fedetlen arccal, mint egy tükörben szemléljük az Úr dicsőségét mindnyájan, ugyanarra a képre formálódunk át az Úr Szelleme által dicsőségről dicsőségre.” (2Kor 3,18)

Az Úrral járni

Írta: Bridget Babione. Eredeti: On Walking

A férjemmel rendszeresen együtt sétálunk. Reggelente, legtöbbször még a gyerekek ébredése előtt elmegyünk sétálni a mozgás kedvéért, de esténként is szívesen járunk egyet. Séta közben szeretjük fogni egymás kezét; és mivel így teszünk, úgy kell igazítani a lépéseinket, hogy a karunk is kényelmesen elférjen közben. A lépéseinknek összhangban kell lenniük, hogy egymás kezét foghassuk, és mivel egymás kezét fogjuk, így a lépéseinket is egyszerűbb összhangban tartani.

A napi útvonalat is felváltva döntjük el. Mivel azonban egyként, együtt megyünk, nem szükséges előre megbeszélni az adott útirányt. Csak megyünk szépen egymás mellett, és reagálunk a másik legapróbb irányváltására is. Van, hogy a teljes sétánk alatt végig hallgatunk, mégis mindvégig egyek maradunk. Kommunikálunk, csak nem szavakkal. Egységet alkotva figyelünk és reagálunk egymás mozdulataira.

Ha valamelyikünk elveszti a ritmust vagy más irányba indulna, könnyedén újra visszarázódunk, hiszen fogjuk egymás kezét, és együtt szeretnénk haladni. Vagy én várom be őt, vagy ő engem. Vagy én igazítom a lépéseimet az övéhez, vagy ő az enyémhez, de másodperceken belül újra szinkronban vagyunk.

Az elmúlt nyár során néhány tervünk meghiúsult, és nem igazán tudtam, hogy mit csináljak. Bármikor, amikor szerettem volna időt tölteni az Úrral, egyedül erre a helyzetre tudtam csak gondolni, csak erről tudtam Neki beszélni. Teljesen kétségbe voltam esve amiatt, hogy nem tudtam, mit tegyek. Erre menjek vagy amarra? Maradjak ott, ahol vagyok, vészeljem át valahogy, vagy csináljak valamit, hogy kiszabaduljak a helyzetből? Egyszerűen képtelen voltam eldönteni, mit tegyek, és teljesen kiborultam emiatt.

Végül az Úr gyengéden megszólított: „Maradj Énbennem.”

Nem mondta meg, hogy erre menjek vagy arra. Nem mondta, hogy tűrjek vagy meneküljek. Újra odavont Magához, és amikor másnap reggel a férjemmel sétálni mentünk, az Úr megmutatta nekem, hogy az egyetlen, amivel törődnöm kell, hogy lépést tartsak Ővele. Hogy hagyjam, hogy fogja a kezem, és én se engedjem el az Övét. Hogy a lépéseimet az Övéhez igazítsam, mert akkor reagálni tudok a legapróbb irányváltásokra is. Hogy egyedül Őrá nézzek, és Ő hűségesen vezetni fog engem.

Hűséges lesz.

Vezetni fog.

Mert Ő dönti el, merre megyünk.

A Jézus után vágyódó szív

„Az angyalok megszólították Máriát: „Miért sírsz, asszony?” Ő így válaszolt: „Mert elvitték Uramat, és nem tudom, hová tették.” (Jn 20,13; EFO)

Mária nem gondolt arra, hogy Jézus feltámadt. Máté evangéliumában az Úr négyszer jelentette ki a tanítványoknak, hogy miután meghalt, fel fog támadni a halottak közül, Mária mégsem emlékezett rá. Azon a napon tehát minden reménye összetört, és egyedül csak az Úr testét kereste. Tudatlansága ellenére azonban az Úr megmutatta Magát neki, az Őiránta való egyedüli vágyakozása miatt.

Az Úr azért jelent meg Máriának, hogy megelégítse azt a szívet, amely Őutána éhezett és szomjazott. Volt tehát egy szív, amelyet teljesen csak az Úr utáni vágy töltött ki, ezért Ő lépett, hogy találkozzanak. Ha lehet így mondani, nem akkora nagy baj, ha kicsit hiányos a tudásunk; ha viszont olyan szívünk van, amely felindítja az Urat, az a legértékesebb dolog.
Watchman Nee

Fehér ruha – Abonyi Sándor

keskeny út - narrow way

PDF formátumban letölthető itt: Fehér ruha

Sok hagyománynak – beleértve a sokszor keresztyénnek nevezett hagyományokat is – nem sok köze van az ige igazságához. Most egy kivételt szeretnék említeni a mindenki által jól ismert, de egyre inkább kevésbé gyakorolt esküvők elmaradhatatlan, fehér menyasszonyi ruhájáról. Az idősebbek talán még emlékeznek rá, hogy a menyasszony ruhájának fehér színe az esküvőre készülő lány ártatlanságának, tisztaságának a jelképe is volt egyben, aki igyekezett megőrizni magát tisztán a vőlegénye számára és csak az örök hűség esküvésének éjszakáján hálták el boldog egyesülésben a nászt, majd egymásnak örülve boldogan nászútra mentek a szeretett vőlegénnyel.

Pál apostol a Szent Szellem által von párhuzamot a férfi és nő házassága, valamint Krisztus és az Egyház, a Gyülekezet között.

„A férj feje a feleségének, mint a Krisztus is feje az egyháznak, és ugyanő megtartója a testnek. De miképpen az egyház engedelmes a Krisztusnak, azonképpen az asszonyok is engedelmesek legyenek férjüknek mindenben…

View original post 1 344 további szó

A Király asztalánál (Szabó Zoltán)

Elhangzott 2015. február 1-jén, Budapesten.

Kedves Testvérek,

a Sámuel 2. könyvéből a 9. fejezetet olvassuk el.

„Egyszer megkérdezte Dávid: Maradt-e még valaki Saul háza népéből, aki iránt hűséggel tartozom Jónátánért? Volt egy Saul házából való szolga, akinek Cíbá volt a neve.Őt hívták Dávidhoz, és megkérdezte a király: Te vagy Cíbá? Ő így felelt: Én vagyok, a te szolgád. Akkor ezt mondta a király: Maradt-e még valaki Saul háza népéből, akinek hűséggel tartozom Isten előtt? Cíbá ezt felelte a királynak: Van még Jónátánnak egy fia, aki mindkét lábára béna. A király megkérdezte: Hol van? Cíbá így felelt a királynak: Lódebárban van, Ammiél fiának, Mákírnak a házában. Akkor üzent neki Dávid király, és elhozatta őt Lódebárból, Mákírnak, Ammiél fiának a házából.

Amikor megérkezett Dávidhoz Mefibóset, Saul fiának, Jónátánnak a fia, arcra esett, és leborult előtte. Dávid megszólította: Mefibóset! Ő így felelt: Itt van a te szolgád. Dávid ezt mondta neki: Ne félj, hiszen én hűséggel tartozom neked apádért, Jónátánért, és visszaadom neked nagyapádnak, Saulnak minden földbirtokát, te pedig mindenkor az én asztalomnál étkezel.

Ekkor Mefibóset leborult, és ezt mondta: Micsoda a te szolgád, hogy hozzám fordultál, aki olyan vagyok, mint a döglött kutya? Ezután hívatta a király Cíbát, Saul legényét, és ezt mondta neki: Mindent urad fiának adtam, amije csak volt Saulnak és egész háza népének. Te műveld a földjét fiaiddal és szolgáiddal együtt, és takarítsd be, hogy legyen mit ennie urad fiának. Maga Mefibóset, urad fia állandóan az én asztalomnál fog étkezni. Cíbának tizenöt fia és húsz szolgája volt. Cíbá így felelt a királynak: Mindent megtesz szolgád, amit uram, királyom parancsol szolgájának. Mefibóset pedig az én asztalomnál fog étkezni, mint egy királyfi – mondta Dávid.

Volt Mefibósetnek egy Míká nevű kisfia. Cíbá házának a lakói mindnyájan Mefibóset szolgái voltak. Maga Mefibóset Jeruzsálemben lakott, mert állandóan a király asztalánál étkezett, és mindkét lábára sánta volt.”

Egy alkalommal az Úr Jézus azt mondta a hallgatói közül az írástudóknak, a farizeusoknak: „ti tudakozzátok az Írásokat, mert azt gondoljátok, hogy abban van a ti örök életetek… de azok rólam tesznek tanúságot”. Közeledve a földön eltöltött életidejének egyik utolsó napjához, amikor társul szegődött két tanítványához az Emmausba vezető úton, akkor az Úr Jézus vette az Igét, és elmagyarázta nekik a törvényből és a prófétáktól mindazt, amelyek Őróla tettek tanúságot. A történetnek a vége felé pedig megnyílt a tanítványok szeme, felismerték Őt, s az egyik következményeként ennek megvilágosodott az értelmük, és elkezdték megérteni az Írásokat.

Az utóbbi időben egyre inkább foglalkoztat ez a dolog: meglátni az Írásokban Magát az Úr Jézus Krisztust. Enélkül szerethetjük ugyan az Igét, olvasgathatjuk, de könnyen egy szakkönyvvé válik csak a kezünkben. Olyan könyvvé, amelyből érdekes, értékes, valóságos, fontos információkat gyűjthetünk össze. Igaz, ezek is benne vannak, de amikor az Úr megnyitja az Övéinek a szemét, akkor elkezdünk többet látni ennél. Pál szavaival élve, az egyik a betű, amely valóságos, igaz, de a betűk között, vagy a betűk mögött ott van a Szellem; és az isteni érintésre részesedhetünk ebből.

Úgy szeretném, ha ez a régi történet, amelyet felolvastunk, így elevenedne meg előttünk, hogy meglássuk benne az Úr Jézus Krisztust – még árnyaltabban, még többet Belőle, mint ahogy eddig megismertük, és ez töltse el frissen, hálával és meghajlással a szívünket, a lényünket, hogy így emlékezhessünk méltóan Róla [amikor megtörjük a kenyeret].

Dávid azt mondta egyszer, hogy „azzal a bizonyos emberrel szeretném az Isten irgalmasságát cselekedni”. Testvérek, mindannyiunk élete – akik hívők vagyunk, akik megtapasztaltuk Isten kegyelmét –, innen számítható: amikor az Úr azt mondta, hogy „Isten irgalmasságát akarom veled gyakorolni”. Addig különböző módokon megéltük, megtapasztaltuk, sőt megszenvedtük a bűn okozta halál nyomorúságának valamilyen vetületét. Azt a tehetetlenséget, hogy „szeretném, de nem tudom”, és arattuk tetteinknek és egész mivoltunknak a termését, a gyümölcseit. De Isten irgalmasságot gyakorolt a mi irányunkban az Úr Jézus Krisztusért.

Ismerjük, gondolom, mindannyian Jónátán és Dávid történetét, tehát az előzményekre most nem térnék ki, hanem csak magára arra, hogy Dávid megemlékezett Jónátánról, és azt mondta: irgalmasságot cselekszem valakivel, akinek őhozzá köze van. Méfibóset a régi rendszer markáns képviselője volt, lehet, hogy az egyedüli túlélője a régi dinasztiának. Mint ilyen, senki sem kötött volna vele életbiztosítást. Ő volt az ellensége az újnak.

Testvérek, bárhol is voltunk, bárhol is kezdődött a földi életünk, a régiben voltunk benne. Nem Isten országát, hanem azt a másikat építettük; ki kisebb, ki nagyobb lendülettel meg hatékonysággal. Jövő nélkül, reménység nélkül valók voltunk – az isteni közbeavatkozásig. Az Igéből kitűnik, mennyire megrettent Méfibóset is, amikor hívatták az új fővárosba, az új király elé. Arccal a földre borult. Nem tudta, hogy föl fog-e még onnan állni egyáltalán. De Dávid, aki vele Isten kegyelmét gyakorolta, azt mondta, „állj föl! Te visszakapod azt, ami a tied kellene, hogy legyen – sőt, még többet is”. Megbízta Cíbát, hogy vegye számba, és művelje meg a királyi birtokokat, és ezzel a királyi, sőt sokkal inkább isteni gesztussal Méfibóset lett valószínűleg Izraelben a második leggazdagabb ember, mivel a régi király minden birtoka visszaszállt rá. És rábízták a szolgára, hogy gondoskodjon arról, hogy urának mindene meglegyen.

Testvérek, ez már elképzelhetetlenül nagy dolog. Ez már több, mint amit ember megtehet! De ez még csak az első lépés. Bármennyit tapasztaltunk meg eddig az isteni kegyelemből, abból, hogy megbocsátotta a bűnünket, hogy átvitt a sötétségből a szerelmes Fiának az országába, ez még csak az első lépés. Fölfoghatatlanul több van! Azt mondta Dávid, miután elrendezte a Méfibóset dolgait, hogy mindezek fölött „Méfibósetnek az én asztalomnál van helye”. Kik ültek a király asztalánál? A király fiai, meg valószínűleg a vitézei közül a legkiválóbbak. Mi keresnivalója van ott egy béna embernek? Nagyon kilógott a sorból.

Testvérek, sokszor az Úr világosságában láttam azt, és megalázott, hogy nagyon kilógok a sorból, abból a sorból, ahova Isten kegyelme állított. Semmiképpen nem szolgáltam erre rá, sőt, inkább az ellenkezője igaz minden szempontból. Istennek minden oka meglett volna rá, hogy soha a színe elé ne kerülhessek. De az isteni kegyelem ideállított – az Úr Jézus Krisztusért.

Mit jelent a Király asztalánál ülni? Ez már az, amiről az előbb mondtam, hogy amennyit megtapasztaltunk, annál még sokkal több van Istennek a kegyelmében. Ha valaki egy ekkora birtokot kap messze, vidéken, gondolom, vidáman búcsút int a fővárosnak, s azt mondja, most már van mivel foglalkozzak. Most már nem félek attól, hogy mi lesz velem, mert nem fenyeget a király haragja, enyém a legszebb birtok, gyerünk! De a Király szava mást is mondott: „Itt van, mellettem, a helyed”.

Testvérek, a nekünk elkészített isteni kegyelemnek van egy olyan része, amiért sok minden másnak hátat kell fordítsunk. Amíg nem fordítok hátat a vidéki birtoknak, sok evilági jó és szép dolognak, addig nem lehetek Jeruzsálemben a Király asztalánál. Méfibóset nem lehetett egyszerre Lódebárban, kint, a Jordánon túl, és ugyanakkor a király asztalánál is. Nem lehetett megoldani ingázással. Vagy itt, vagy ott.

Az Úr mindannyiunkat hív, újra meg újra: „Gyertek ide, közelebb Hozzám!” És bennünk azonnal felmerül, hogy „jó-jó, de itt vannak az én dolgaim, amiket Tőled kaptam, Uram!”

Testvérek, el kell jussunk megérteni, hogy mi az, amit le kell tenni, aminek hátat kell fordítani, azért, hogy az Úr közelében legyünk. Az Úr közelében – gyakorlati, hétköznapi módon, minden nap.

Van egy igevers, amelyet nem adnak vissza egyértelműen, világosan a fordításaink. A 11. vers: „Felele Siba a királynak: Valamit az én uram, a király parancsol [nékem], szolgájának, a képen cselekeszik a te szolgád. És Méfibóset az én asztalomnál eszik, mint a király fiainak egyike” [Károli]. A protestáns fordítás betoldja a vers második felébe, hogy „és monda Dávid, hogy Méfibóset az én asztalomnál eszik”. A Király meghívása volt az, hogy az én asztalomnál fogsz enni. Siba sem volt olyan bölcstelen, hogy ellentmondjon a királynak. Annyit mert mondani, hogy ehetne nálam, mint a királyfiak, de azt nem, hogy az én asztalomnál fog enni. A 13. vers pedig arról tesz tanúságot, hogy jól döntött Méfibóset: Jeruzsálemben lakott, és mindenkor a király asztalánál eszik.

Testvéreim, az Úr Jézus Krisztus által elnyert bocsánat nem csak a múltunkat rendezi el, nem csak a bűnt fedezi el. Igen, ez nagyon nagy dolog, és ez az egyik alapvető része ennek. Ugyanakkor azt is mondom, hogy az Úr Jézus Krisztusban elnyert bocsánat nem csak a valamikori jövőnkre a megoldás, nem csak a Mennynek az ígérete, hanem van egy olyan része is, amely most, mára szól. Ehhez kell megérteni, felismerni azt, hogy mit kell otthagyjak, minek kell ma hátat fordítsak, minek kell nemet mondjak – hogy igent mondhassak az Úrnak. Hogy azt mondhassam: „Uram, nekem is van egy helyem az asztalodnál? De hát én nem vagyok se vitéz, se a király családtagja…” De az Úr azt feleli: „De igen, az vagy, itt a helyed”.

Méfibósetről nem olvasunk többet az Igében, de ha megértjük az Igének a szellemi üzenetét, akkor számunkra még van egy következtetés, amit levonhatunk. Az a béna, harcképtelen ember, aki odakerült, nem maradt mindvégig béna, sánta, harcképtelen. Ha az Úrhoz jövünk, úgy, ahogy vagyunk, ha az Ő asztalánál, a közelében vagyunk nap, mint nap, elváltozunk. Nem az maradok, aki voltam. Mert az Úr jelenlétében történnek a csodák. Jelképesen, visszatérve az ószövetségi képre, Méfibóset egy nap azt tapasztalta, hogy lábra tud állni, és beáll a király vitézeinek sorába.

Testvéreim, ez rendkívüli kiváltság, hogy együtt megemlékezhetünk a kézzelfogható, szemmel látható jegyekkel az Úr Jézus Krisztusról. De Ő több számunkra annál, mint hogy elég legyen nekünk hetente egyszer megemlékezni Róla. Az Úrnak is kevés az, hogy hetente egyszer emlékezzünk meg Róla! Ha csak emberi kapcsolatok szintjére vetítjük ezt, Testvérek, ki az, akinek a felesége vagy a férje elégedett lenne azzal, hogy ha hetente csak egyszer váltana néhány kedves, figyelmes szót vele? Elég lenne?

Értsük meg az Igéből az Úrnak a vágyát arra, hogy naponta az Ő asztalánál, az Ő közelében lásson bennünket. Az Úr tudja megmondani ennek a gyakorlati módját, mikéntjét – de a helyünk mindannyiunknak ott van, minden reggel, annál a végtelen nagy asztalnál, ennél a kiváltságnál. Ha egyszer közelebb jövök az Úrhoz, többet meglátok Belőle, még értékesebbé válik a számomra, s egyre könnyebb lesz otthagyni mindent érte. Az elején nehéz; az elején ragaszkodom a saját kis dolgaimhoz, mert kicsit ismerek az Úrból. De hogyha a gyakorlatban megtapasztalom azt, hogy az Úr mindig királyi bőséggel fizet mindenért… „teljes gyönyörűség, öröm van tenálad”… – a zsoltáríró a tapasztalatból ír, tapasztalatból tör ki belőle a felkiáltás.

Testvérek, erre hív bennünket is az Úr. És ha a mindennapi életünknek a része ez, hogy az Ő jelenlétében élünk, akkor annak egy kiteljesedése csak ez, amikor együttesen, akarata szerint megemlékezünk Róla. Hadd töltené be Ő egyre inkább a mi életünket, mert ez az, aminek egyedül értelme van ebben a világban. A világ egyre inkább kificamodik, eltorzul, egyre inkább minden meginog, még amit mindenki megingathatatlannak tart, az is. Egyedül Ő marad meg, Testvérek. És amikor eljön a végső nagy megrázkódtatás, amennyire be van töltve Ővele az életünk, az lesz egyedül, ami megmarad – minden más csak veszteség lesz.

Visszatekintve sok mindent látok, hogy milyen sok időt, milyen sok energiát elpazaroltam értéktelen dolgokra, amelyek már most semmivé váltak. Bár az Úr adna kegyelmet, hogy egyre inkább Ő, aki egyedül érték, Ő legyen a kincs a számomra, Őt keressem, hogy Ő tölthessen be.

Ámen.

Ő Maga

Írta: Milt Rodriguez. Eredeti: He Himself

„Ő a feje a testnek is, a gyülekezetnek, ő a kezdet, a halottak közül az elsőszülött, hogy mindenben Ő járjon elöl.” (Kol 1,18)

Ez szerintem az egyik leglenyűgözőbb vers az Igében; a teljes Írás egyik legcsodálatosabb részében, a Kolossébeliekhez írt levél első részében található. Pál ebben egy olyan gyülekezetnek ír, amelyet nem ő plántált, olyan embereknek, akikkel sohasem találkozott, és akik viszont az őket körülvevő világi rendszer és kultúra – a zsidó törvények, népszerű filozófiák és az angyalokkal és látomásokkal kapcsolatos téves tanítások – csábításába estek. Csodálkozunk, hogyan képes valaki bedőlni ezeknek? Mégis… nem hangzik ismerősen kicsit? A kolossébeliek simán fogták Jézus Krisztust, és millió kis darabra szabdalták; majd kiválogatták azokat a darabkákat, amelyek tetszettek nekik – a többit pedig elvetették.

Pál ezért az Ige egyik legcsodálatosabb (ha nem a legcsodálatosabb) leírását adja Jézus Krisztusról nekik: a Kolossébeliekhez írt első fejezetet. Idő hiányában nem tudom ennek a résznek mind az összes kincsét kifejteni, de ebben és a következő néhány blogposztomban legalább néhánnyal foglalkozni szeretnék.

Jézus Krisztus személye – Ő Maga

A tizennyolcadik vers nagyon érdekes szószerkezetet tartalmaz. Az Ő Maga kifejezést használja [a magyar bibliafordítások közül Dr. Masznyik Endrénél találtam meg így:] „Ő az egyháznak, mint a maga testének feje, Ő a kezdet, a halottak zsengéje, hogy az övé legyen az elsőség mindenben.”

Károli kiegészítve:

„És Ő [Maga] a feje a testnek, a [kihívott] Gyülekezetnek: aki a kezdet, elsőszülött a halottak közül; hogy mindenekben Ő legyen az első” (Kol 1,18).

A „maga” szó használatával Pál Krisztust, mint személyt hangsúlyozza. Nem csak azt mondja, „ő”, hanem, hogy „Ő Maga”! Szinte olyan ez, mint egy dupla állítás. Pál biztosra akar menni abban, hogy a kolossébeliek megértsék: nem különféle dolgokról, írásokról, tanításokról, alapelvekről, tanokról, filozófiákról vagy akár vallási gyakorlatokról és viselkedésről beszél – hanem egy valóságos, élő Személyről!

Ez az az „Ő”, akiről részletesen megír és elmagyaráz mindent ebben a levélben. Aki nem csak egy akármilyen „Ő”, hanem az egyetlen „Ő”; élő és valós Személy. Sőt, ő az eredeti, autentikus, igazi és valóságos Személy, minden más embert eredetileg ezután az egy Ember után mintáztak.

Mi minden tartozik bele ebbe a Személybe?

Fogalmunk sem lehet! Ő annyival, de annyival több, mint amit valaha is el tudnánk képzelni.

„Igen, adjatok hálát az Atyának! Mert ő tett benneteket alkalmassá, hogy részt vegyetek abban az örökségben, amelyet Isten készített szent népe számára a világosságban.” (Kolossé 1,12)

Ő Maga az eredeti és igazi Kánaán valósága (Kolossé 1,12). Az itt szereplő „örökség” szó közvetlen utalás a Kánaán földjén minden egyes törzsnek kijelölt részekre.

Ő Maga az igazi Világosság és annak beteljesülése (Kol 1,12).

Ő Maga az a Kedves (a Szerelmes), akire az Énekek Éneke hivatkozik, és Ő Maga az igazi Király (Kolossé 1,13: „Az Atya mentett ki bennünket a sötétség hatalmából, és ő vitt át minket szeretett Fia Királyságába.”)

Ő Maga az igazi Megváltás és Megbocsátás (Kolossé 1,14: „Mert a Fiú által szabadultunk meg, és kaptunk a bűneinkre bocsánatot.”)

Ő Maga az Atya valóságos és teljes kifejeződése (Kolossé 1,15a: „a láthatatlan Isten látható képmása”)

Ő Maga az elsőszülött, az egész teremtés mintája, modellje (Kolossé 1,15b)

Mert Őbenne teremtetett minden a mennyen és a földön (…), minden általa és reá nézve teremtetett (Kolossé 1,16)

Ő előbb volt mindennél (Kolossé 1,17a)

Az egész világmindenséget Ő tartja egyben (Kolossé 1,17b)

Ő Maga a test, azaz a Gyülekezet feje (Kolossé 1,18a)

Ő Maga a kezdet, elsőszülött a halottak közül (a legelső, aki a halálból feltámadt – Kolossé 1,18b)

Hogy mindenben és minden tekintetben övé legyen az első hely (Kolossé 1,18c)

Mert tetszett az egész Teljességnek, hogy Őbenne lakjék (Kolossé 1,19)

Ő Maga Isten teljessége, és Isten céljainak és terveinek teljessége is.

Nincs senki más, aki érdekli Istent vagy aki foglalkoztatja. Igen, szereti a világot, de csakis ennek a Valakinek a révén, és csakis Őrajta keresztül!

A teremtéssel Isten célja az volt, hogy ez az egy Valaki kifejezésre jusson. A megváltással az volt a célja, hogy ennek az egy Valakinek legyen egy hasonmása, aki Őt Magát teljes mértékben kifejezésre tudja juttatni. A megszentelődéssel és átformálódással az a célja, hogy ez az egy Valaki növekedjen, és végül mindent saját Magával töltsön be. Isten célja a gyógyításban az, hogy kifejezésre jusson az az egy Valaki, aki maga az Egészség! A megszabadítással az a célja, hogy kifejezésre jusson az az egy Valaki, akinek hatalma van a Sátán felett. Az üdvözítésben (megmenekülésben) pedig az a célja, hogy felnagyítsa és kiterjessze azt az egy Valakit, aki az Üdvösség (a Megmentés) Maga.