A Király asztalánál (Szabó Zoltán)

Elhangzott 2015. február 1-jén, Budapesten.

Kedves Testvérek,

a Sámuel 2. könyvéből a 9. fejezetet olvassuk el.

„Egyszer megkérdezte Dávid: Maradt-e még valaki Saul háza népéből, aki iránt hűséggel tartozom Jónátánért? Volt egy Saul házából való szolga, akinek Cíbá volt a neve.Őt hívták Dávidhoz, és megkérdezte a király: Te vagy Cíbá? Ő így felelt: Én vagyok, a te szolgád. Akkor ezt mondta a király: Maradt-e még valaki Saul háza népéből, akinek hűséggel tartozom Isten előtt? Cíbá ezt felelte a királynak: Van még Jónátánnak egy fia, aki mindkét lábára béna. A király megkérdezte: Hol van? Cíbá így felelt a királynak: Lódebárban van, Ammiél fiának, Mákírnak a házában. Akkor üzent neki Dávid király, és elhozatta őt Lódebárból, Mákírnak, Ammiél fiának a házából.

Amikor megérkezett Dávidhoz Mefibóset, Saul fiának, Jónátánnak a fia, arcra esett, és leborult előtte. Dávid megszólította: Mefibóset! Ő így felelt: Itt van a te szolgád. Dávid ezt mondta neki: Ne félj, hiszen én hűséggel tartozom neked apádért, Jónátánért, és visszaadom neked nagyapádnak, Saulnak minden földbirtokát, te pedig mindenkor az én asztalomnál étkezel.

Ekkor Mefibóset leborult, és ezt mondta: Micsoda a te szolgád, hogy hozzám fordultál, aki olyan vagyok, mint a döglött kutya? Ezután hívatta a király Cíbát, Saul legényét, és ezt mondta neki: Mindent urad fiának adtam, amije csak volt Saulnak és egész háza népének. Te műveld a földjét fiaiddal és szolgáiddal együtt, és takarítsd be, hogy legyen mit ennie urad fiának. Maga Mefibóset, urad fia állandóan az én asztalomnál fog étkezni. Cíbának tizenöt fia és húsz szolgája volt. Cíbá így felelt a királynak: Mindent megtesz szolgád, amit uram, királyom parancsol szolgájának. Mefibóset pedig az én asztalomnál fog étkezni, mint egy királyfi – mondta Dávid.

Volt Mefibósetnek egy Míká nevű kisfia. Cíbá házának a lakói mindnyájan Mefibóset szolgái voltak. Maga Mefibóset Jeruzsálemben lakott, mert állandóan a király asztalánál étkezett, és mindkét lábára sánta volt.”

Egy alkalommal az Úr Jézus azt mondta a hallgatói közül az írástudóknak, a farizeusoknak: „ti tudakozzátok az Írásokat, mert azt gondoljátok, hogy abban van a ti örök életetek… de azok rólam tesznek tanúságot”. Közeledve a földön eltöltött életidejének egyik utolsó napjához, amikor társul szegődött két tanítványához az Emmausba vezető úton, akkor az Úr Jézus vette az Igét, és elmagyarázta nekik a törvényből és a prófétáktól mindazt, amelyek Őróla tettek tanúságot. A történetnek a vége felé pedig megnyílt a tanítványok szeme, felismerték Őt, s az egyik következményeként ennek megvilágosodott az értelmük, és elkezdték megérteni az Írásokat.

Az utóbbi időben egyre inkább foglalkoztat ez a dolog: meglátni az Írásokban Magát az Úr Jézus Krisztust. Enélkül szerethetjük ugyan az Igét, olvasgathatjuk, de könnyen egy szakkönyvvé válik csak a kezünkben. Olyan könyvvé, amelyből érdekes, értékes, valóságos, fontos információkat gyűjthetünk össze. Igaz, ezek is benne vannak, de amikor az Úr megnyitja az Övéinek a szemét, akkor elkezdünk többet látni ennél. Pál szavaival élve, az egyik a betű, amely valóságos, igaz, de a betűk között, vagy a betűk mögött ott van a Szellem; és az isteni érintésre részesedhetünk ebből.

Úgy szeretném, ha ez a régi történet, amelyet felolvastunk, így elevenedne meg előttünk, hogy meglássuk benne az Úr Jézus Krisztust – még árnyaltabban, még többet Belőle, mint ahogy eddig megismertük, és ez töltse el frissen, hálával és meghajlással a szívünket, a lényünket, hogy így emlékezhessünk méltóan Róla [amikor megtörjük a kenyeret].

Dávid azt mondta egyszer, hogy „azzal a bizonyos emberrel szeretném az Isten irgalmasságát cselekedni”. Testvérek, mindannyiunk élete – akik hívők vagyunk, akik megtapasztaltuk Isten kegyelmét –, innen számítható: amikor az Úr azt mondta, hogy „Isten irgalmasságát akarom veled gyakorolni”. Addig különböző módokon megéltük, megtapasztaltuk, sőt megszenvedtük a bűn okozta halál nyomorúságának valamilyen vetületét. Azt a tehetetlenséget, hogy „szeretném, de nem tudom”, és arattuk tetteinknek és egész mivoltunknak a termését, a gyümölcseit. De Isten irgalmasságot gyakorolt a mi irányunkban az Úr Jézus Krisztusért.

Ismerjük, gondolom, mindannyian Jónátán és Dávid történetét, tehát az előzményekre most nem térnék ki, hanem csak magára arra, hogy Dávid megemlékezett Jónátánról, és azt mondta: irgalmasságot cselekszem valakivel, akinek őhozzá köze van. Méfibóset a régi rendszer markáns képviselője volt, lehet, hogy az egyedüli túlélője a régi dinasztiának. Mint ilyen, senki sem kötött volna vele életbiztosítást. Ő volt az ellensége az újnak.

Testvérek, bárhol is voltunk, bárhol is kezdődött a földi életünk, a régiben voltunk benne. Nem Isten országát, hanem azt a másikat építettük; ki kisebb, ki nagyobb lendülettel meg hatékonysággal. Jövő nélkül, reménység nélkül valók voltunk – az isteni közbeavatkozásig. Az Igéből kitűnik, mennyire megrettent Méfibóset is, amikor hívatták az új fővárosba, az új király elé. Arccal a földre borult. Nem tudta, hogy föl fog-e még onnan állni egyáltalán. De Dávid, aki vele Isten kegyelmét gyakorolta, azt mondta, „állj föl! Te visszakapod azt, ami a tied kellene, hogy legyen – sőt, még többet is”. Megbízta Cíbát, hogy vegye számba, és művelje meg a királyi birtokokat, és ezzel a királyi, sőt sokkal inkább isteni gesztussal Méfibóset lett valószínűleg Izraelben a második leggazdagabb ember, mivel a régi király minden birtoka visszaszállt rá. És rábízták a szolgára, hogy gondoskodjon arról, hogy urának mindene meglegyen.

Testvérek, ez már elképzelhetetlenül nagy dolog. Ez már több, mint amit ember megtehet! De ez még csak az első lépés. Bármennyit tapasztaltunk meg eddig az isteni kegyelemből, abból, hogy megbocsátotta a bűnünket, hogy átvitt a sötétségből a szerelmes Fiának az országába, ez még csak az első lépés. Fölfoghatatlanul több van! Azt mondta Dávid, miután elrendezte a Méfibóset dolgait, hogy mindezek fölött „Méfibósetnek az én asztalomnál van helye”. Kik ültek a király asztalánál? A király fiai, meg valószínűleg a vitézei közül a legkiválóbbak. Mi keresnivalója van ott egy béna embernek? Nagyon kilógott a sorból.

Testvérek, sokszor az Úr világosságában láttam azt, és megalázott, hogy nagyon kilógok a sorból, abból a sorból, ahova Isten kegyelme állított. Semmiképpen nem szolgáltam erre rá, sőt, inkább az ellenkezője igaz minden szempontból. Istennek minden oka meglett volna rá, hogy soha a színe elé ne kerülhessek. De az isteni kegyelem ideállított – az Úr Jézus Krisztusért.

Mit jelent a Király asztalánál ülni? Ez már az, amiről az előbb mondtam, hogy amennyit megtapasztaltunk, annál még sokkal több van Istennek a kegyelmében. Ha valaki egy ekkora birtokot kap messze, vidéken, gondolom, vidáman búcsút int a fővárosnak, s azt mondja, most már van mivel foglalkozzak. Most már nem félek attól, hogy mi lesz velem, mert nem fenyeget a király haragja, enyém a legszebb birtok, gyerünk! De a Király szava mást is mondott: „Itt van, mellettem, a helyed”.

Testvérek, a nekünk elkészített isteni kegyelemnek van egy olyan része, amiért sok minden másnak hátat kell fordítsunk. Amíg nem fordítok hátat a vidéki birtoknak, sok evilági jó és szép dolognak, addig nem lehetek Jeruzsálemben a Király asztalánál. Méfibóset nem lehetett egyszerre Lódebárban, kint, a Jordánon túl, és ugyanakkor a király asztalánál is. Nem lehetett megoldani ingázással. Vagy itt, vagy ott.

Az Úr mindannyiunkat hív, újra meg újra: „Gyertek ide, közelebb Hozzám!” És bennünk azonnal felmerül, hogy „jó-jó, de itt vannak az én dolgaim, amiket Tőled kaptam, Uram!”

Testvérek, el kell jussunk megérteni, hogy mi az, amit le kell tenni, aminek hátat kell fordítani, azért, hogy az Úr közelében legyünk. Az Úr közelében – gyakorlati, hétköznapi módon, minden nap.

Van egy igevers, amelyet nem adnak vissza egyértelműen, világosan a fordításaink. A 11. vers: „Felele Siba a királynak: Valamit az én uram, a király parancsol [nékem], szolgájának, a képen cselekeszik a te szolgád. És Méfibóset az én asztalomnál eszik, mint a király fiainak egyike” [Károli]. A protestáns fordítás betoldja a vers második felébe, hogy „és monda Dávid, hogy Méfibóset az én asztalomnál eszik”. A Király meghívása volt az, hogy az én asztalomnál fogsz enni. Siba sem volt olyan bölcstelen, hogy ellentmondjon a királynak. Annyit mert mondani, hogy ehetne nálam, mint a királyfiak, de azt nem, hogy az én asztalomnál fog enni. A 13. vers pedig arról tesz tanúságot, hogy jól döntött Méfibóset: Jeruzsálemben lakott, és mindenkor a király asztalánál eszik.

Testvéreim, az Úr Jézus Krisztus által elnyert bocsánat nem csak a múltunkat rendezi el, nem csak a bűnt fedezi el. Igen, ez nagyon nagy dolog, és ez az egyik alapvető része ennek. Ugyanakkor azt is mondom, hogy az Úr Jézus Krisztusban elnyert bocsánat nem csak a valamikori jövőnkre a megoldás, nem csak a Mennynek az ígérete, hanem van egy olyan része is, amely most, mára szól. Ehhez kell megérteni, felismerni azt, hogy mit kell otthagyjak, minek kell ma hátat fordítsak, minek kell nemet mondjak – hogy igent mondhassak az Úrnak. Hogy azt mondhassam: „Uram, nekem is van egy helyem az asztalodnál? De hát én nem vagyok se vitéz, se a király családtagja…” De az Úr azt feleli: „De igen, az vagy, itt a helyed”.

Méfibósetről nem olvasunk többet az Igében, de ha megértjük az Igének a szellemi üzenetét, akkor számunkra még van egy következtetés, amit levonhatunk. Az a béna, harcképtelen ember, aki odakerült, nem maradt mindvégig béna, sánta, harcképtelen. Ha az Úrhoz jövünk, úgy, ahogy vagyunk, ha az Ő asztalánál, a közelében vagyunk nap, mint nap, elváltozunk. Nem az maradok, aki voltam. Mert az Úr jelenlétében történnek a csodák. Jelképesen, visszatérve az ószövetségi képre, Méfibóset egy nap azt tapasztalta, hogy lábra tud állni, és beáll a király vitézeinek sorába.

Testvéreim, ez rendkívüli kiváltság, hogy együtt megemlékezhetünk a kézzelfogható, szemmel látható jegyekkel az Úr Jézus Krisztusról. De Ő több számunkra annál, mint hogy elég legyen nekünk hetente egyszer megemlékezni Róla. Az Úrnak is kevés az, hogy hetente egyszer emlékezzünk meg Róla! Ha csak emberi kapcsolatok szintjére vetítjük ezt, Testvérek, ki az, akinek a felesége vagy a férje elégedett lenne azzal, hogy ha hetente csak egyszer váltana néhány kedves, figyelmes szót vele? Elég lenne?

Értsük meg az Igéből az Úrnak a vágyát arra, hogy naponta az Ő asztalánál, az Ő közelében lásson bennünket. Az Úr tudja megmondani ennek a gyakorlati módját, mikéntjét – de a helyünk mindannyiunknak ott van, minden reggel, annál a végtelen nagy asztalnál, ennél a kiváltságnál. Ha egyszer közelebb jövök az Úrhoz, többet meglátok Belőle, még értékesebbé válik a számomra, s egyre könnyebb lesz otthagyni mindent érte. Az elején nehéz; az elején ragaszkodom a saját kis dolgaimhoz, mert kicsit ismerek az Úrból. De hogyha a gyakorlatban megtapasztalom azt, hogy az Úr mindig királyi bőséggel fizet mindenért… „teljes gyönyörűség, öröm van tenálad”… – a zsoltáríró a tapasztalatból ír, tapasztalatból tör ki belőle a felkiáltás.

Testvérek, erre hív bennünket is az Úr. És ha a mindennapi életünknek a része ez, hogy az Ő jelenlétében élünk, akkor annak egy kiteljesedése csak ez, amikor együttesen, akarata szerint megemlékezünk Róla. Hadd töltené be Ő egyre inkább a mi életünket, mert ez az, aminek egyedül értelme van ebben a világban. A világ egyre inkább kificamodik, eltorzul, egyre inkább minden meginog, még amit mindenki megingathatatlannak tart, az is. Egyedül Ő marad meg, Testvérek. És amikor eljön a végső nagy megrázkódtatás, amennyire be van töltve Ővele az életünk, az lesz egyedül, ami megmarad – minden más csak veszteség lesz.

Visszatekintve sok mindent látok, hogy milyen sok időt, milyen sok energiát elpazaroltam értéktelen dolgokra, amelyek már most semmivé váltak. Bár az Úr adna kegyelmet, hogy egyre inkább Ő, aki egyedül érték, Ő legyen a kincs a számomra, Őt keressem, hogy Ő tölthessen be.

Ámen.